honda

cimke

honda

cimke
Thumbnail
Az egyre európaibb Balkán

Az egyre európaibb Balkán

A 2010-es évben nem túl sok minden alakult úgy, ahogyan azt enyhén túlzó optimizmussal korábban eltervezgettük. Tavalyi Balkán-túránkat követően nagyszabású terveket szőttünk, amelyek között olyan célpontok szerepeltek, mint Szicília, Szardínia vagy Tunézia. Korábbi túratársainkkal együtt szándékoztunk legalább egy nagyobb volumenű túrát lebonyolítani, nevezetesen Tunéziát “meghódítani”, de sajnos előre nem látható okból erre nem kerülhetett sor. Editnek elhalaszthatatlan harcolni valója támadt egy alattomos kórral, de szerencsére már a győztes oldalon áll és jövő nyáron remélem, pótolhatjuk az elmaradást! Ennél lényegesen kisebb baj, de erősen befolyásolta a nyári programjaink alakulását a körülöttünk alakuló világgazdaság és főleg annak hazánkban lecsapódó hozadéka. A csökkenő bevételi és növekvő kiadási számok korán egyértelművé tették, hogy ebből bizony nem, hogy Tunézia nem lesz, de még a kisebb költségvetésű vágyainkat is erősen meg kell nyirbálnunk.

Túránk során néha volt egy kis Korzika-érzésem...Pünkösd hétvégéjén sort kerítettünk egy rövid kirándulásra, amelynek során motoros barátainknak megpróbáltunk bemutatni egy csokorra valót a Szlovénia, Ausztria és Olaszország hármas határának vonzáskörzetében található természeti látnivalókból, motoros paradicsomából (A Mangartra most sem jutottunk fel, pedig ez volt úgy a negyedik próbálkozásunk. Valami kis privát átok miatt mindig akkor kapirgálnak rajta valamit, amikor éppen arra járunk). Aztán jött a számolgatás időszaka, vajon mire lesz elég a félretett pénz, egyáltalán nem felelőtlenség-e elszórakozni a bizonytalanságok közepette? Gyermekeinknek még télen beígértünk egy autós kirándulást Korzikára, arról természetesen szó sem lehetett, hogy az csorbát szenvedjen. Feledhetetlen pár napot töltöttünk el június-július fordulóján velük közösen a szigeten, habár két korábbi motorostúrát követően veszített igazi varázsából az autós kirándulás által. De fiaink is, mi is nagyon élveztük és ez volt a lényeg. Hazaérvén előre nem látott problémák fogadtak a munkahelyen, kétségessé vált, hogy egyáltalán el tudunk-e bárhová is jutni még a nyár folyamán? Szóval minden összejött annak érdekében, hogy ez a vakáció más legyen, mint a korábbiak. Nekem motorom még nem állt ennyit garázsban, mint ez a szegény Varadero ebben az évben. A szokásos 20-25 ezer kilométer helyett még a fele sem költözött bele, ezzel arányban mi is szegényebbek maradtunk sok-sok élménnyel.

Pihenő az autópálya mellettMindezek ellenére augusztusban az ünnepi hétvége előtt úgy döntöttünk, hogy lesz ami lesz, valamerre csak meg kellene indulnunk, hiszen a lehetőség és az idő fogy, nekem szeptember elején megkezdődik a vadászati idény, Feleségnek az iskola, aztán majd szomorúan nézelődünk egész télen és sajnáltatjuk magunkat az elszalasztott lehetőségek miatt. Költséghatékony pár napra készültünk. A sátorozás-kempingezés magától érthető volt, el is kezdtem az interneten kiválogatni Dél-Németország sátorozó helyeit, mert némi töprengés után a Fekete-erdő meglátogatását tűztük ki célul. Végig a Deutsche Alpenstrasse nyomvonalán Berchtesgadentől a Boden-see-ig, Klinika és Neuschwannstein látogatással, amúgy a természet csodáiban való gyönyörködéssel és teljes lazulással egybekötve.

Itt új értelmet nyer a közlekedésben a Marha kifejezés (nem próbáltam, hogy milyen hatással van rájuk az, hogy Höjjjjj!Egészen az indulás előtti pár napig jónak tűnt a tervezet, de akkor került egy homokszem a szerkezetbe. Nem is kicsi, hanem afféle emberes darab. Az Északi Alpokba idő előtt beköszöntött az ősz. Erős lehűléssel, rengeteg esővel, a magasabb régiókban havazással. Felrémlett előttem, hogy F. képes 20 fokban és szárazon is vacogva fázni. Nem lettem boldogabb attól sem, ha beleképzeltem magunkat a több napos esőbe és a 13-15 fokba. Ráadásul sátorral. Brrrrr. Panzióra márpedig nincsen elég a tarsolyban.

Északi, Német-Alpok törölve. Szóba került még a Déli Alpok világa, Garda tóval, Dolomitokkal, esetleg Mont Blanc látogatással, de oda (mivel arra még nem jártunk) több időt szeretnék szánni, ami értelemszerűen jóval nagyobb kiadással is járna. Ez sem járható út a jelenlegi keretek között. Ekkor jött az isteni sugallat: tavaly ízelítőt kaptunk Montenegróból, ami igen kellemes emlékeket hagyott bennünk. Először csak a „mi lenne, ha”……., aztán jött a „miért is ne?!” Internet, időjárás előrejelző oldalak böngészése. Láss csodát, a Balkánon továbbra is tombol a nyár, itt-ott pár felhőpamacs, de 30-36 fokos hőség és ragyogó napsütés a jellemző. Az ügy további menete itt ezen a ponton el is dőlt, irány Montenegró.

Egy kis tájékozódás. A GPS használhatósága erősen korlátozott, kell a papírtérkép!Ekkor hasított belém a felismerés: NINCS ÚTLEVELÜNK!! Azaz van, de már csak dísznek jó, mert lejárt az érvényességük. Ugyan nyár elején még tervben volt, hogy készíttetünk újat, de az időközbeni problémák közepette erre nem fordítottunk figyelmet. Tavaly a Kazanci szorosnál lévő átkelőtől még útlevéllel is visszafordítottak minket, mi lesz így velünk! Informálódtam a Külügy honlapján és azt találtam, hogy a nyári forgalom számára lehetővé tették Boszniában és Montenegróban egyaránt, hogy az EU-s mintájú, kártya formátumú személyi azonosító okmánnyal is át lehessen lépni a határt mindkét országban. Láttam én már éjjeliőrt nappal meghalni, ezért óvatosságból felhívtam mindkét állam hazai külképviseletét és tőlük, direktben kértem információt. Rendkívül kedvesek voltak és mindkét konzul arról biztosított, hogy főként a nagyobb átkelőknél biztosan problémamentes lesz az utazásunk. Szavukat vettem, hogy hívhatom őket akár éjjel is, ha netán a tavalyihoz hasonló kőbalta-hivatalnokba botlanánk bármelyik határon. Mivel ebbe is mindketten egyből belementek, immár némileg megnyugodva kezdtünk el pakolni.

Nem volt sok idő az útiterv összeállítására. Máskor heteket képes voltam eltölteni egy-egy túra útvonalának tervezgetésével, finomításával. Neten és baráti körben vadászgatva össze a látnivalók listáját, értékes tippeket begyűjtve az egyes helyek sajátosságairól. Ezt most zanzásítani kellett, úgy egy napba. Ennek megfelelően kissé információszegényen, de annál lelkesebben vágtunk neki az útnak. Horvátország eleddig kimaradt utazásainkból, az egyetlen tavalyi tranzitszerepét leszámítva. Ezért az első éjszakát a horvát tengerpartra taksáltam. Azt követően jöhet Montenegró addig, míg csak időnkből futja.

 

Első nap: Tamási-Sibenik

Horvátország kontinentális részén egyetlen olyan helyet találtam leendő útvonalunk közelében, ami jelen pillanatban számot tart érdeklődésünkre, ez pedig Plitvice. Korábban ott járt kollégáimtól viszont hallottam, hogy nem szabad csak úgy, kutyafuttában elnagyolni a látogatását, legalább 5-6 órát illik rászánni a csodás vízi-világra. Mivel kizárólag egy éjszakát szántunk délnyugati szomszédunknál eltölteni, ezért most csak elsuhantunk mellette autópályán. Egyszer talán kerítünk rá alkalmat, hogy élőben is megcsodálhassuk a helyszínt, ahol oly lázasan keresték a korabeli NDK-s és jugoszláv színészek az „Ezüst tó kincsét”.

A horvátoknál levő fizetőkapus rendszer ugyan fura elvek alapján és kissé alulméretezve működött (egy kapun lehetett odafelé fizetni, a többi a szembejövő forgalom számára volt nyitva), de tény, hogy remekül eloszlatta a tumultust. A díj mértéke kissé horrorisztikus. Az itthoni 4 napos engedély árából (mintegy 750 forint) ott nem sokáig lehetne eljutni. Az első fizető kapunál F. egyszer csak megkérdi tőlem, hogy miért van kecske a díjakat mutató táblán? Mikor értetlenül és zavartan hallgatok, mutatja a táblán, hogy mire gondol. Úgy elkap a röhögés, hogy majd leesek a motorról!

A „kecskés” táblaIgaz, később itthon megmutattam a képet másoknak is és egybehangzóan azt állították, hogy ilyen elfuserált, stilizált oldalkocsis motor-ábrázolást még nem láttak! Sibenik előtt egy lehajtónyival már elhagytuk a pályát, hogy nekikezdjünk időben a szálláskeresésnek, de odáig 91 kuna volt a pályadíj. 40 forintjával számolva ez igen tisztes summa. Igen erősen szakosodnak a turista forgalom megfejésére, ezzel a jelenséggel később is találkoztunk. Egy hosszú egyenes szakaszon leelőz minket három német motoros, majd egy forgalmas kereszteződésnél beérjük őket. Két GS és egy Guzzi alkotja a csapatot, a talján motort hajtó hölgy (amolyan igazi, tenyeres-talpas Brünhilda-tipus) visszatolat hozzánk és nevetve közli, hogy a bukócsőre erősített két hengerzsákunk olyan, mint ha rakétavetőkkel közlekednénk. Sibenikbe érve megállunk egy pékségnél, válogatunk a szebbnél-szebb, gusztusos pékáruk között. Murvás, töredezett betonon, szűk helyen kell megfordulnom, fohászkodom is, hogy csak nehogy itt dobjam el a motort, mert a komplett helyi tűzoltóság kint ül az árnyékban egy falon és mind minket bámul. De az előadás ezúttal elmarad.

Gyorsan távolodik az öböl partjaA beígért kánikula egyelőre sehol, borult, szotyorgós időben találunk rá a Solaris Autocamp-re. Ez egyben egy yacht-kikötő is, ennek megfelelő árréssel. Maga a díj nem is lenne elviselhetetlenül drága (27 EUR), de a nagyjából egymástól 200 méterre található konnektorok, a koszos és ráadásul több száz emberre számított egyetlen vizesblokk már árnyalja kissé a dolgot. Meleg vizet is hiába keresünk, a dermesztően hideg tus felidézi katonakori élményeimet. Nem ez lesz utazásunk kedvenc kempingje, ez már most nyilvánvaló. Táborverés után sétálgatunk kicsit élvezve a tenger hangját, csodáljuk a szebbnél szebb hajókat, majd egy konzerv-vacsora és némi helyi sörital komótos elfogyasztása után nyugovóra térünk.

 

A következő oldalon már pálmafák között motorozunk!

[ pagebreak ]

Második nap: Sibenik-Budva

Reggel én már korán megébredek, de a szomszédokon nem sikerül túltennem. Francia család, 5.30-kor már szépen csendesen reggeliznek a sátor előtt. Sétálok egy kiadósat, majd’ egy óra múlva érek vissza, de ők még mindig szótlanul eszegetnek. Igazuk is van, ha már egyszer vakáció, akkor ne kapkodjon az ember fia! 7 után lassacskán elkezdem ébresztgeti Feleséget is. Miután ez sikerül, elzarándokolunk a kemping boltjába reggelinek valót venni. Ismét szembetalálkozunk a „Zimmerferi” féle gátlástalansággal. Már ami a bolt árait illeti. Nem csoda, hogy egyre többen maradnak otthon és újból a Balatonnál töltik a szabadságukat.

Dél felé vesszük az irányt. Kíváncsian várom, hogy az első bosnyák határátkelőnél nem lesz-e probléma az útlevelek hiányából. De belépéskor még csak meg sem állítanak, csinos szőke egyenruhás hölgy integet, hogy guruljunk csak tovább. Kezdek megnyugodni, ezek szerint mégis csak komolyan gondolják, hogy egyszer ők is szeretnének a Közösség tagjaivá válni. Mondjuk ahhoz a külsőségeknél azért valamivel többre is szükség lesz, de kezdésnek megteszi.

Kedveljük a kopár part látványátKicsit elmélázom a dolgot, fogytán a benzinünk. Igaz ehhez hozzájárult, hogy egyre szebb tájakon járunk, kedveljük a kopár, sziklás tengerpartok változatosságát, itt pedig van már látnivaló bőven. Ráadásul ugyan induláskor még borongós, csepergős idő volt, mostanra elértük a kánikula-övezet határát, egyre nehezebb elviselni a hőséget. Ruházatunk egyes részei (tudom nem szép dolog) lassanként költöznek a csomagháló alá. Visszafordulni nincsen kedvem, ugyan a GPS elég távolra teszi a következő kutat. De takarékosan, lassan poroszkálva csak oda érünk.

Közben elérjük Dubrovnikot. A városba nem ereszkedünk le, inkább a fölé magasodó hegy-oromra hajtom fel a motort. Megéri a rossz, keskeny úton való próbatételt, még a nehéz, felmálházott motorral is!
Amikor már pálmák is vannak tudjuk, hogy jó helyen járunk

Hatalmas kereszt vigyázza fentről a várost, mellette a felvonó új épülete ragyog. A régi, háború alatt rommá lőtt beton-torzó még ott csúfoskodik mellette. Nehezen szakadnak el a szörnyű vérontás emlékétől, habár egyre kevesebb a rá utaló nyom. Bízzunk benne, hogy a jövő generációi számára ez már csak egy rossz emlék marad, egy intő példa arra, hogy ezek a borzalmak ne ismétlődhessenek meg többé. A kereszt lábától letekintve csodálatos látványban van részünk. El is töltünk egy kis időt fotózással, videózással, majd visszaereszkedünk a főútra és folytatjuk utunkat Dél irányában. Elérve a térképen jelzett kutat, már igen szűkében állunk a benzinnek. Majd’ 25 litert tankolok, túl messzire már nem jutottunk volna a maradékkal. Újból, immáron sokadszorra megfogadom, hogy beszerzek egy 2 literes kis kannát és az aludobozra szerelve annak biztonságában fogunk majd motorozni. Persze ez még azóta sem történt meg, na de ami késik,……az majd eztán jön. 

Kereszt vigyázza a várostFrancia motorosok állnak be itatni, miközben én a kút totemoszlopának árnyékában öntözgetem magamra/magamba a hideg ásványvizet. Három Varadero, végre márkatársakra is leltem a sok BMW után! Indulás előtt egyikük odajön hozzánk és nagyon mustrálgatja a bukócsőre erősített csomagtartót. Kérdi, hogy én csináltam-e, majd igenlő válaszomra nagyokat mosolyog. Igen jónak bizonyult ez a kiegészítő pakolási lehetőség, mert azon felül, hogy mintegy 60 literrel megnöveli a málházható térfogatot, a tömegpontot sem tolja felfelé. Ez főként a tempósabb kanyargásnál érezhető, illetve a szokásosnál kissé gyorsabb elindulások alkalmával nem kell az elejét erőszakkal az úton tartani.

Dubrovnik madártávlatbólMontenegrói határátkelő, unott képű, gyöngyöző homlokú határőr kéri az iratainkat, de meglátva a magyar igazolványt, már integet is mosolyogva, hogy húzhatunk tovább. Ha ez végig így lesz, akkor itt tavaly óta tényleg nagyot változott a világ. Egy éve még a zöldkártyát is mindenhol lemásolták, szorgalmasan bekörmölve annak legutolsó betűjét is. Elérve a Kotori-öblöt úgy döntök, hogy nem kerüljük meg, hanem időtakarékossági okokból átkompozunk rajta. A jegyvásárlás kissé mókásan zajlik. Mert bár a kompok szinte megállás nélkül járnak és a várakozó kocsisorok is meg-megállva, de inkább folyamatosan haladnak a felhajtó rámpa felé, jegyet csak a kis bódéban lehet venni. Ha itt valaki egyedül van, annak lehetnek emiatt kellemetlen pillanatai. F. elrobog és még éppen időben ül vissza mögém, hogy a következő dereglyén rajta legyünk. A komp viteldíja is megdöbbentő. Megdöbbentően alacsony: 1,50 euro. Összehasonlításnak jó példa a tihanyi rév, ahol hasonló utazásért ennek a négyszeresét kell leszurkolni. Itt számomra már szinte elviselhetetlen a forróság, F. pedig már végre nem fázik. 

Vízhűtés a komponBudvába most „hátulról” érkezünk, a város előtt felkarikázunk a hegyek közé és onnan ereszkedünk be a forgatagba. Tavalyi szállásunkat keressük, az akkori kellemes tapasztalat okán. Rá is találunk, de sajnos most egy másik épületrészben kapunk szobát. Ablaktalan, függőfolyosóról nyíló kis szoba, ami nem is lenne baj, ha a szomszéd ház nem a folyosótól egy méternyire magasodna. A levegő gyakorlatilag meg sem mozdul, fülledt trópusi hangulatban pakolászunk. Itt most jól esik a hideg zuhany, habár meleg vízben nincsen hiány. Megalkuszunk a szobára, a tavalyi tengerre néző, erkélyes szoba 15 eurós ára után kissé sokallom ezért a borzkotorékért a 25-öt, de összehasonlítva a tegnapi kempinggel és a lelki béke miatt hamar megegyezünk a szerintünk keményen narkózó, kicsit hibbant recepciós lánnyal.

Egyre közelebb legkedvesebb úticélunkhozEsti sétára indulunk a tengerpartra, azzal a céllal, hogy felkeressük a tavaly megkedvelt éttermet. Nagy élet zajlik a sétányokon, talán kicsit kevesebb az ember a tavalyinál, de még így is nagyon sokan vannak, főleg oroszok mindenhol. Az étteremben alig van szabad hely, de a kiszolgálás és az ételek minősége is kifogástalan. Kedves, mosolygós felszolgálók sürögnek-forognak, a látszólag csendesen kólázgató főnök pedig azonnal odapirít, ha valamelyik asztal nem készül el időben. Minden érkező vendéghez van pár kedves szava, úgy vigyázza a nyáját, mint egy gondos pásztor. Jól esik a hideg sör a nagy meleg után, el is tüntetünk pár pohárkával. Utána sétálunk egy nagyot az összepakolt napozóágyak között a parton. Összefutunk egy debreceni vállalkozóval, aki a strand-látogatók gyermekeinek szórakoztatásáról gondoskodik, lábbal hajtható gokartokat adnak bérbe. Kérdésemre őszintén válaszol, miszerint nagyon megéri nekik itt dolgozni, mert egyrészt az árak még a földön járnak, sok a vendég és a lényeg: 7% adót kell fizetniük minden bevétel után. Most őszintén! Kinek jutna eszébe adót csalni ilyen adókulcs mellett?? Mikor még súlyos börtön is jár az ügyeskedőknek. Lehet, hogy a „jobb a szapora fillér, mint a ritka forint” elv életképesebbé tesz egy adórendszert és még élni is hagyja a dolgozó polgárokat, akik így szemlátomást nem szakadnak meg a robotban? A választ mindenkire rábízom…

 

A túra második részét itt találjátok!

Elolvasom
/ / / / / /

Thumbnail
Mint a villám

Mint a villám

Tulajdonképpen ennek a cikknek szinte minden poénját amúgy is lelőttük már előre. Hiszen még az idei szezont és a VFR1200F bemutatkozását megelőzően írtunk róla, hogy a motor egyik legnagyobb technikai ínyencsége, az opcionális DCT (Double Clutch Transmission, azaz duplakuplungos váltó) hogyan is fog majd működni. Később hagyományos erőátvitellel ki is próbáltuk a motort, amelyről szintén megjelent a véleményünk. Így hát mi marad erre az írásra? Sok minden. Ugyanis az elmélet és a gyakorlat nagyon eltér egymástól: a mindennapi életben, a forgalomban vagy éppen a szerpentinen egészen más volt menni ezzel a motorral, mint ismerni a működés elméletét. Nézzük hát, milyen volt élőben a Honda VFR1200FD!

 

Nem csapunk be senkit!

A Honda nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy ez egy hagyományos váltóval szerelt motor. Nem. Minden kezelőszerv, és az egész rendszer egyértelművé teszi, hogy itt bizony máshogyan működik a technika, mint azt megszokhattuk. Kezdhetjük is egy találós kérdéssel: mi hiányzik az alábbi képről?

A képre kattintva galéria nyílik!Alaposabb szemrevételezéssel hamar megvan a válasz (bár szándékosan nem nagyítottuk ki a vonatkozó részleteket): bizony, nincs sem kuplung-, sem váltókarunk. Előbbi megszokott, hiszen a fél- vagy teljesen automata rendszereknek a tengelykapcsolója minden esetben önműködő, de a váltókart mint virtuális opciót mind a Yamaha FJR, mind az Aprilia Mana megtartotta – hogy két példát említsünk. A VFR esetében azonban a hatfokozatú szekvenciális váltó működtetését kizárólag a bal markolaton elhelyezett kapcsolókkal tudjuk elvégezni – már ha nem bízzuk azt a két automata üzemmód valamelyikére. No de vegyük inkább sorra, hogyan is követik egymást az események, amikor a Viffer nyergébe pattanunk!

 

Tanuld újra…

A kis karral tudjuk elgurulás ellen rögzíteni a VFR-tA motor egyik különlegessége a sok közül, hogy rögzítőfékkel is felszerelték. Ezt a bal kezünkkel, egyetlen mozdulattal tudjuk zárni és oldani is. A rögzítőfék a hátsó keréken egy külön nyereggel működik, az üzemi fék pedig átkerült a tárcsa felső peremére. A motort a szokásos módon indítjuk, kioldjuk a kéziféket, majd a jobb kezünkkel a normál vészvillogó helyére került S-D-N feliratú kapcsolóval sebességbe csattintjuk a motort. Szükség esetén ezzel tudjuk az üreset is aktiválni, bár erre a gyakorlatban nem igen kell sort kerítenünk, hiszen bármelyik fokozatban eltolható a motor az automatikusan nyíló tengelykapcsolók miatt – ezért is kell a rögzítőfék. Induláskor minden esetben a szelídebb automata üzemmód, a D aktiválódik. Megjelenik az 1-es sebesség a műszerfalon, azonban még mind a két tengelykapcsoló oldott állapotban van. Amint megcsavarjuk a gázkart, zár a páratlan fokozatok tengelyének kuplungja, és gyorsulni kezdünk. Automata üzemben a váltómű elektronikája az elindulást követően bekészíti a 2-es fokozat fogaskerekeit, majd amikor elérkezik a pillanat, oldja a páratlan tengelyek kuplungját és zárja a párosakét.

A hátsó féktárcsán az üzemi fék felköltözött felülre, eredeti helyén pedig a rögzítőfék találhatóÍgy maga a váltás minden esetben csupán a két tengelykapcsoló gyakorlatilag egy időben történő, de ellenkező irányú működését jelenti, ennek megfelelően hihetetlenül gyorsan és finoman zajlik le. Az egyesből kettesbe váltást még jelzi egy halk csattanás, onnanatól azonban, amikor finoman gyorsítunk a D üzemmódban, észre sem vesszük a továbbiakat. Annyira nem, hogy a szó szoros értelmében kizárólag a műszerfalról – a fordulatszámmérő és a fokozat-kijelző figyelemmel kísérésével – informálódunk az eseményekről.

A nagy D-N (bal ldalán az S felirat is ott van!) gombbal tudjuk az automata üzemmódokat váltogatniAmikor a normál, hétköznapi használatra szánt D állásban motorozunk, tulajdonképpen semmi érdemleges nem történik. Tökéletesen észrevétlenül váltogat helyettünk az elektronika, mind a két irányban minden váltás finoman és elképesztően gyorsan történik. Az egyetlen felróható negatívum, hogy amikor éppen olyan fordulatszámon haladunk nagyon egyenletes gázállással, ahol a rendszer képtelen meghatározni, hogy mondjuk az éppen használt 3-as után a 2-es vagy éppen a 4-es fog következni, hol az egyik, hol a másik fokozatot készíti be a szabadon forgó tengelypáron. Ez pedig némi hanghatással jár, amit először nem értünk: szép egyenletes gurulásnál mi az ördög történhet alattunk? Mindössze annyi, hogy az elektronika igyekszik felkészülni a következő várható fokozatváltásra.

 

A második oldalon sportosabbra vesszük a haladást!

[ pagebreak ]

Hasítsunk!

Amennyiben keveselljük a D üzemmód dinamikáját – ezt lehet is, hiszen itt tényleg elég diszkréten működik minden, koraiak a felkapcsolások, nem váltogat vissza a rendszer féktávokon, és egyáltalán, inkább a komfortot tartja szem előtt -, egyetlen mozdulattal S-be lökhetjük a VFR duplakuplungos rendszerét. Ilyenkor egy pillanat alatt másik motoron találjuk magunkat: általában több fokozatot visszalök a vezérlés, magasabb fordulaton forog a motor, és nagyságrendekkel dinamikusabb lesz minden. Az AT-MT gombbal válthatunk a kézi- és az automata üzem közöttHosszan kiforgatja a fokozatokat, a fékezések közben pedig lelkesen kapcsolgat vissza. Ezzel egyrészt valóban élvezetessé teszi szerpentinen a kanyarok megközelítését, másrészt minden forduláskor már a kigyorsításhoz leginkább illő fordulatszámon gurgulázik alattunk a V4-es erőmű.

No de lehetőség van teljesen manuális váltóműködtetésre is! Ehhez vagy a jobb mutatóujjunkkal válthatunk az A és az M mód között, vagy ha éppen automatikusan futunk, elegendő a bal oldali + és – gombok bármelyikének megnyomásával átvenni a parancsnokságot. Innentől a rendszer nem avatkozik közbe: az történik, amit mi akarunk.

 

Bolondbiztos

Bal mutató- és hüvelykujjunkkal nagyon természetes kéztartás mellett könnyedén tudunk váltani az elöl levő + és a hátsó - gombokkal. A vészvillogó a bal markolat tetejére kerültManuális üzemmódban valóban minden olyan, mintha egy hagyományos váltós motoron ülnénk, hiszen a rendszer nem avatkozik lépten-nyomon közbe, és nem is bírál felül minket. Amennyiben elfelejtünk felkapcsolni, rezzenéstelenül hagyja tiltásban forogni az erőművet, és türelmesen megvárja, hogy ezt észrevegyük. Amennyiben a skála túlsó végén a visszakapcsolásról felejtkezünk el, szintén a végsőkig hagyja fuldoklani a négy hengert, és a lefulladás előtti utolsó pillanatban kapcsol csak egyet vissza. A motor leböffentésének szégyenétől tehát megkímél. Ezt leszámítva azonban csak a váltás módja tér el a megszokottól: lábunk fel-le mozgatása helyett mutatóujjunkkal tudunk fel-, hüvelykujjunkkal pedig visszakapcsolni. No meg hogy nem kell közben soha huzogatnunk a kuplungkart. Íme a visszaváltást segítő gomb (alul)Valamint még egy nem elhanyagolható dologban: annyira gyorsan történik minden egyes váltás, hogy azt a próbautat megelőzően valóban nem tudjuk elképzelni. Szó szerint mire benyomjuk valamelyik gombot, már a megcélzott fokozatban van a motor, és hajtja is a hátsó kereket. Ami meglepő, hogy amennyiben gyorsítás közben – amikor az elektronika ugye arra készül, hogy majd felfelé kell váltania – gonosz módon visszakapcsolunk (gázelvétel nélkül!), érzékszerveink számára pontosan a fent leírtakkal megegyezően gyorsan zajlik le a fokozatváltás folyamata.

Van-e egyáltalán szükség a kézi üzemmódra? Meg kell vallanom őszintén, én ritkán használnám, ha duplakuplngos VFR-en tölthetném kilométereimet. Normál használat esetén, amikor valóban csak közlekedünk, teljesen megfelelő a D üzemmód, míg az S prgram nagyon jól kielégíti a sportos kanyargászás során felmerülő minden igényünket. Csupán amikor fokozott motorfékre van szükségünk, akkor érdemes kézzel belenyúlni a váltó működésébe, hiszen így nagyon gyorsan vissza tudjuk dobálni a fokozatokat. Amikor pedig túl vagyunk a lassítás okán, szinte azonnal vissza is tehetjük valamelyik automata módba motorunkat.

A váltó üzemmódjáról az LCD-kijelzőről mindig kapunk megfelelő tájékoztatást 

Érdemes?

Ez bizony fogós, ravasz kérdés. Hiszen az DCT váltóval szerelt VFR1200F egyrészt 10 kilogrammal nehezebb manuális társánál – bár ez a gyakorlatban soha semmilyen problémát nem okoz -, másrészt viszont 400.000 forinttal drágább. Ezért a pénzért egyrészt kényelmesebb motorunk lesz, mint a hagyományos váltóval szerelt testvérmodell, hiszen amikor éppen forgalmas környezetben kell közlekednünk, leveszi vállunkról a kuplungolás és váltás folyamatos terhét. Másrészt sokoldalúbb motorunk lesz, hiszen mind kézi-, mind automata üzemmódban – utóbbiból mindjárt kétfélében – is tudjuk használni, így a gyakorlatban felmerülő minden élethelyzetre rendelkezünk tökéletes megoldással. Végezetül pedig dinamikusabb motorunk lesz, a duplakuplungos váltó fokozottan dinamikus igénybevételkor ugyanis valóban érzékelhető módon gyorsabban kapcsol, mint arra akár a világ legjobb motorosa is képes lenne.

Egy szó mint száz, aki éppen VFR vásárlásán töri a fejét, legalábbis egy alapos próbautat mindenképpen ejtsen meg a DCT változattal, hogy azután egyéni ízlésének megfelelően eldöntse, megéri-e a többlet-áldozatot ez a technikai csemege. Az én véleményem szerint igen.

 

Következzenek a műszaki adatok, lapozz!

[ pagebreak ]

Műszaki adatok

Nekem nagyon bejött a DCT-váltós VFR1200F

 
Honda VFR1200FD
Erőforrás
 
Motortípus
vízhűtéses, négyütemű, UNICAM vezérlésű, 76°-os V4-es benzinmotor
Hengerűrtartalom (cm3)
1237
Furat x löket (mm)
81×60
Sűrítési viszony
12,0:1
Keverékképzés
PGM-FI elektronikus üzemanyag-befecskendező
Gyújtás számítógép vezérelt, digitális, tranzisztoros, elektronikus elogyújtás-szabályozással
Teljesítmény (kW/LE/rpm)
127/173/10.000
Forgatónyomaték (Nm/rpm)
129/8.750
Indítás
elektronikus önindító
Erőátvitel
 
Sebességváltó
hatfokozatú
Tengelykapcsoló olajfürdős, többtárcsás csúszó
Szekunder hajtás
kardántengely
Felépítés
 
Futómű elöl
43 mm-es patronos típusú teleszkópvilla fokozatmentesen állítható rugó-előfeszítéssel, 120 mm rugóúttal
Futómű hátul
Pro-Link gáztöltés csillapítással, 25 lépésben  állítható előfeszítés és fokozatmentesen állítható húzófokozati csillapítás, 130 mm rugóút
Első fék
320 mm-es átmérőjű dupla úszó tárcsafék két hatdugattyús féknyereggel, C-CBS/ABS, szinterfém betétekkel
Hátsó fék
276 mm-es hidraulikus tárcsafék, kétdugattyús féknyereggel, C-CBS/ABS, szinterfém betétekkel
Gumiabroncs elöl
120/70 ZR17M/C (58W)
Gumiabroncs hátul
190/55 ZR17M/C (75W)
Méretek
 
Hosszúság/szélesség/magasság (mm)
2250/755/1220
Tengelytáv (mm)
1.545
Ülésmagasság (mm)
815
Üzemanyagtartály térfogata (l)
18,5
Menetkész tömeg (kg)
277
Ár (forint)
 4 398 000
Elolvasom
/ / / / /

Thumbnail
Az amerikai álom

Az amerikai álom

A végtelen felvevőképességű amerikai piac, ahol mindenből csak a legnagyobbra, legkényelmesebbre volt szükség sok-sok évtizeden keresztül, szükségszerűen életre hívta a japán motorkerékpár-gyártók részéről is, hogy oda való kétkerekűeket fejlesszenek. A Honda is piacra dobta hát négyhengeres boxermotorral szerelt túramotorját 1975-ben, a GL1000 Gold Winget. 1975: az első Gold WingAz akkor még idomzat nélküli gép nem gyors, de folyamatos fejlődésbe kezdett, hogy egyre több és több vásárlót hódítson magának. 1980-ban immáron idomokkal felvértezve, 1100 köbcentiméteres erőforrással folytatta pályáját, majd 1984-ben 1200-asra nőtt a négyhengeres. Négy évvel később a hengerek száma hatra gyarapodott, a lökettérfogat pedig 1500-ra, és mindez így is maradt egészen 2001-ig, amikor megjelent a máig kapható, 1800 köbcentiméteres óriás-boxer. 1984: hathengeres lett a boxerA felszereltség folyamatosan bővült, hogy a tengerentúli piac egyre magasabb igényeit ki tudja elégíteni: fedélzeti audió-rendszer, sebességtartó-automatika, a közelmúltban pedig immáron légzsák és gyárilag beépített navigációs rendszer is megjelent a színen. A lényeg ugyanaz maradt: selymesen járó erőforrás, és az amerikai kontinens végtelen távolságainak leküzdésére alkalmas felépítésű óriás-túramotor. Ez tehát a Honda Gold Wing előélete röviden. Mivel vitathatatlanul egy legendáról van szó, nagyon vártam a találkozást a híres aranyszárnyassal.

 

Vár a messzeség

Hátulról (is) elképesztóek a Gold Wing méreteiA Gold Wing már álltában is monumentális látvány. Hossza közel fél méterrel haladja meg egy átlagos túramotorét, de egy Smart Fortwonál is nagyobb. Szélességét nem is fejezik ki a puszta milliméterek, hiszen a hatalmas hátsó kofferek, no meg a velük egyező szélességű első idomzat (mindennek méretét a hathengeres boxer méretei szabják meg) miatt az összes térfogat valóban felveti a kérdést: Mi ez? Motor még, vagy már autó? Sokan vélik a giga-plexi láttán, hogy ez bizony közelebb áll az autóhoz, hiszen menetszél sem igen éri a pilótát… A hatalmas méretek azonban mind ugyanazt a célt szolgálják: fáradtságmentesen eljutni minél messzebbre, akár sok csomaggal is. A roppant széles felépítés joggal veti fel a kérdést: ha mégis át kell motoroznunk egy zsúfolt nagyvároson, nem túl nagy-e a fényezett felületek sérülésének a veszélye? A japán mérnökök nagyon okosan oldották meg a feladatot: a legszélesebb pontokat mindenhol a bukócsövek alkotják, így ha valami beakad, az a kemény acélcső lesz. Nem véletlen, hogy a párizsi motortaxik java része ilyen 1800-as monstrum, és nem valamiféle robogó.

Az utas valódi trónon ül, de a vezető sem panaszkodhat túlzottanA taxiként való alkalmazást támasztja alá a hátsó ülőalkalmatosság is. Szándékosan nem ülést írok, ez ugyanis már fotel: olyan kényelem fogadja az utast, amit máshoz hasonlítani nem lehet. Hatalmas, párnázott ülőlap és háttámla, könyöktámaszok – még a derék szöge is úgy lett megalkotva, hogy hosszú távon is tökéletesen pihentető legyen. Feleségem, akinek viszonylag komoly összehasonlítási alapja van sokféle motor hátsó traktusát illetően, egyetlen kritikával tudta illetni a hátsó ülést: az ultra-komfortos testhelyzet egyedül azt nem teszi lehetővé, hogy kanyarban együtt dőljön a hátul utazó a vezetővel. Így ha keményen toljuk a kétajtós szekrényt egy szerpentinen, és a vezető kicsit „tornázik” a maga foteljében, az utas valamiféle tehetetlen ballasztként ül a trónszékében, és nem tud neki segíteni. Persze ez nem nevezhető súlyos hibának, hiszen a Gold Wing abszolút alkalmatlan a szerpentinen való hajszolásra. Hogy miért?

 

Kissé elpuhulva

Az egész motorra – mint a hajdani, hajóként ringatózó amerikai autókra – jellemző egyfajta lágyság. Ameddig jó minőségű útburkolaton elegánsan vonulunk, ez hatalmas előny, hiszen olyan kényelmes, luxusszerű eleganciával krúzolhatunk, mint semmi mással. Azonban abban a pillanatban, amikor rissz-rossz aszfaltra tévedünk, azonnal kiütközik, hogy bizony nem ide tervezték a rugós tagokat. A légrugó előfeszítése ugyan fokozatmentesen állítható álló helyzetben, azonban a csillapítása kevéske a motor négy mázsa feletti tömegéhez képest – két személlyel különösen. Az első teleszkópok ilyenkor még jól teszik a dolgukat, a motor hátulja azonban már egy magyar vasúti átjáróban is menthetetlenül felüt. Ilyenkor pedig párnázott fotelek ide vagy oda, a vezető és az utas egyaránt a gerincében érzi az úthibákat – a magasra nőtt motorosok különösen, hiszen az üléshelyzet miatt eleve van egy kis többletfeszültség a 180 centi fölötti pilóták alsó csigolyáiban.

Jó aszfalton a szép nyújtott kanyarok mérsékelt tempóban nagy élményt jelentenek a Gold Winggel. Nagyon sietni nem érdemes veleA másik gyengesége a futóműnek a korábban már említett tempós szerpentinezés. Ilyenkor ugyanis – különösen utassal és gyors, váltott ívű kanyarokban – az alulcsillapított rugózó elemek egyszerűen megadják magukat, és egy reménytelen fizikai küzdelem kezdődik a vezető részéről a hatalmas vasdarabbal. Amint egy kicsit visszaveszünk a tempóból, és csak elegánsan végigvonulunk ugyanazon az úton, gyökeresen javul a helyzet. A kétajtós szekrény látványa kívülről éppen olyan demonstratív, és egyből élvezhetővé válik ugyanaz a kanyargós szakasz a fedélzetről is. A széles és alacsony építés miatt a lábtartók úgyis nagyon hamar leérnek, így érdemes csak a fémes hang előttig dönteni a motort. A Gold Wing fő hibája, hogy ha folyamatosan karcoló lábtartóval megyünk, a legkisebb úthibánál még egy kicsit berugózik a futómű, és máris egyszerre ér le kipufogó, bukócső és minden, ami remekül ki is tudja emelni a motort az ívről. No meg ez a fémes hang nem is illik ehhez az elegáns motorhoz!

Minden porcikája eleganciát és luxust sugároz. Ennek megfelelően is kell használniEgyszóval a legnagyobb Honda futóműve jó minőségű útra termett, és elegáns, mértéktartó kanyargásra – ebben az esetben a legnagyobb elégedettséget és örömet fogja szerezni lovasának és kísérőjének egyaránt. Ami a futómű terén csak dícséretet érdemel, az a Hondától megszokott módon a fékrendszer: olyan szépen használható még kanyarodás közben is – ez viszont a futómű geometriáját is dícséri -, hogy abba lehetetlen belekötni. A fékutat nyilván némileg nyújtja a nagy tömeg, azonban érzésre mindig magabiztosan lassítunk, akár határon fékezve is.

 

Következzen a csodálatos hathengeres boxermotor!

[ pagebreak ]

Benzines ez egyáltalán, vagy elektromos?

Ebben a boxerben nincsenek vibrációk...Akármilyen messzire megyünk, a gigantikus boxermotor egyébként nem hagy kétséget affelől, hogy minden helyzetben tökéletes társunk. Lefullasztani gyakorlatilag lehetetlen (a Gold Wing a kuplung kiengedésével gáz nélkül elindul, és ha egy szűk fordulóban a jobb markolat megmozdítása nélkül tapossuk le a fékpedált, még akkor sem nagyon mutatja a legkisebb hajlandóságot a leállásra), már alacsony, akár alapjárati fordulatról is villanymotor-szerűen és elementáris erővel húz. A mindennapi életben alig ezer fölötti (!!!) fordulatszámtól használható, pörgetni nem nagyon kell. Az egyetlen eset, amikor az ember kénytelen szabadon engedni a fordulatszámmérő mutatóját, ha sietősen rombol felfelé egy szerpentinen – ilyenkor nem lő ki elég intenzíven a kanyarokból a giga-hathengeres. Amennyiben a piros mező közelébe hagyjuk felszaladni a mutatót, azonnal nagy kedvvel vág neki a szűk fordulók utáni egyeneseknek is. Azonban közben valahogy érezzük, hogy ez a használati mód megint csak nem a Gold Wing világa. Megteszi a kedvünkért, de közben ő sem érzi igazán jól magát, és tulajdonképpen nem is illik az egész jelenséghez a magas fordulaton ordító boxer. Inkább kényelmesen kell hegynek fölfelé is vonulni, és minden rendben van a motor és a korábban említett futómű háza táján is.

A műszerfal autóé is lehetne. Van ám hátramenetünk is, amely kicsit vicces dinamikája ellenére nagyon hasznos segítségMindehhez mérten üzemanyag-igénye egészen nevetséges, két személyes és csomagokkal megrakott, esetenként egészen dinamikus túrázás során is megelégszik 5-5.5 liter üzemanyaggal száz kilométerenként. Hosszabb, sietős autópályázás során lehet, hogy feljebb megy, de ilyen körülmények között nem teszteltük le a legnagyobb aranyszárnyast. Országúton és városban motorozva azonban jó 400 kilométer körüli a hatótávja, ráadásul ezt valóban meg is tudjuk tenni megállás nélkül a kényelmes utazómotorral. Így ha menet közben nem is sietünk olyan nagyon, egészen jó utazási átlagsebességeket tudunk elérni vele.

 

Luxus a köbön

A lámpák fölötti nagy krómozott takarólemezt tudjuk mechanikusan fellazítani, ez után kézzel állítgathatjuk az amúgy kifogástalan szélvédőtA különféle kiegészítők is majdnem mind megérdemlik a dícséretet. Talán az egyetlen, kicsit megmosolyogtató részlet a hatalmas szélvédő magasságának állíthatósága. Ez ugyanis a mai napig kézzel történik: az idomzat belső felén két kar felemelésével kioldjuk az egész első krómozott maszkot, amely a helyére szorítja az ablakot, majd fel-le ráncigálással beállítjuk a kívánt magasságot, végül újra rögzítjük az idomot. A mai világban már valahogy (különösen ehhez a motorhoz!) nagyon illene egy elektromos szélvédő-állítás. Amúgy a szélvédelem tökéletes, és a korábban általam is lenézett kis szellőző-ablak is remekül funkcionál. Ugyanis mindenkinek a feje fölé kell állítani a szélvédőt – ellenkező esetben komoly turbulens zajokkal kell megküzdeni. A magasra állított ablak esetén azonban tökéletes a csend és a védelem, és nagy melegben is éppen elég friss levegőt kapunk a kis nyíláson keresztül – így be kellett látnom, hogy ez az egység bizony tökéletesen van megalkotva. A Gold Wing egész jelenségéhez a szembefújó szél ugyanis éppen úgy nem illik, mint mondjuk egy tízezren ordító motor.

A navigációs rendszer szimplán tökéletesEzen kívül azonban minden a leg-leg kategóriát képviseli a motorban. Sehol nem találunk gyárilag beépített navigációt és légzsákot például. Utóbbit ugyan nem próbáltuk ki (szerencsére), előbbit azonban annál inkább. Igazi amerikai piacra tervezett berendezés: végtelenül túl van biztosítva. A jobb oldalidomba épített nagymérteű kezelőgombokkal nagyon könnyen boldogulunk a menüjével – álló helyzetben. Amint megmozdul a motor, már minden gombnyomásra az „Invalid operation”, azaz „Érvénytelen művelet” üzenetet kapjuk válaszként. Amennyiben az igen hosszú nyitóüzenetet (miszerint menet közben rá se nézzünk a képernyőre, csak az útra, mert máskülönben micsoda veszélyben lesz az életünk) nem okézzuk le álló helyzetben, már ezt sem engedi a rendszer a mozgó motoron. Sok cucc elfér a három tárolórekeszbenEgyedül a térkép felbontását tudjuk változtatni a bal markolat közelében elhelyezett zoom-kapcsolóval. Amúgy a navi 1100 kilométeren keresztül remekül tette a dolgát, pedig egy kissé elavult jó két éves térkép volt feltöltve rá. Ezzel együtt ismerte Érden a házszámunkat, amit a Garmin még ma sem tud…

Említést érdemelnek még a csomagtartók. Az integrált oldalsó és felső dobozok elég össze-vissza alakúak, azonban hatalmas térfogattal rendelkeznek. Holminkat a saját motorunk alukoffereinek belső táskáiba tettük, amik nagy meglepetésemre simán eltűntek a Gold Wing üregeiben. WOW! A dobozokat központi zárral tudjuk reteszelni, és indulás előtt a központi kijelzőn tájékoztat bennünket a motor, ha véletlenül nem jól zártuk be valamelyiket. Bolondbiztos, mint minden Amerikában!

 

Tökéletes, de kinek is?

Gombrengeteg mindenütt, de logikusan elhelyezve. Bal markolat: rádió, lámpa, index, navigációs zoom. Bal oldalidom: rádió és CD-lejátszó. Jobb markolat: tempomat és hátramenet. Jobb oldalidom: futómű-szabályozás és navigáció. Középen a képernyőn látható információkat állíthatjukA Gold Winggel való ismeretségem több szakaszra osztható. Budaörsről mentem vele haza Érdre (kemény öt kilométer), és egészen elvarázsolt. Aztán bepakoltunk, és elindultunk egy hosszabb útra. Fehérvárról vissza akartam jönni a GS-ért: az üléspozíció miatt elkezdett fájni a hátam, nem tetszett a futómű puhasága, nagyon zajos volt az akkor még alsó állásba tett plexi (ez a saját hibám volt, nem a magamnak megfelelő pozícióba állítottam). Ez volt pénteken. Szombaton és vasárnap egyre jobban beleszerettem, hétfőn pedig mintha a szívem szakadt volna meg, amikor vissza kellett vinni. Pedig a Gold Wing nem az én motorom. Túl magas vagyok hozzá, és egyáltalán nem az a motorozási stílus illik hozzá, amit én szeretek. Nekem fontos a feszes, de kényelmes futómű, és hogy kanyargós szakaszokon igazán élvezetesen lehessen vadászni az ívekre egy kétkerekűvel. Ezeket a nagy japán mind nem tudja. Mégis, van egy olyan kisugárzása, ami egyre inkább megfogja és magával ragadja az embert, végül pedig teljesen rabul ejti. Ezzel a motorral jó minőségű utakon kell kényelmes tempóban vonulni, elegánsan végigdöntögetni a szerpentines részeken, közben élvezni a luxust, a remek fedélzeti audio-rendszert és a sebességtartó automatikát (ezekről nem ejtettünk külön szót, de mind tökéletes a maga nemében), egyszóval megjelenni. Ezen a téren ugyanis felülmúlhatatlan és egyedülálló a Honda Gold Wing, aminek a fedélzetére azóta is visszavágyom.

Egyszerűen imádtam vele motorozni!!!

 

Következzen Eko teljesen szubjektív és egyedi különvéleménye!

[ pagebreak ]

Eko különvéleménye

Mackónak köszönhetően alkalmam nyílt kipróbálni a GoldWinget és meg kell mondanom nagyot csalódtam benne, ugyanis nem azt kaptam amit vártam. Azazhogy de, pont az történt amire számítottam, de eltúlozva. Hasonló élményem volt, mint a legjobb csokoládéval, ami nekem a legrosszabb  volt. Történt ugyanis, hogy felfedeztem, miszerint igen erős összefüggés van számomra a csoki kakaótartalma és az élvezeti értéke között. Sikerült találnom 50, 65 és 70 százalékos kakaótartalmú nassolni valót is. Mondanom sem kell, hogy a 70 százalékos számomra már maga a gyönyör. (Persze az ára is megvan, de ez most mellékes.) Egyszer azonban a kezembe akadt egy olyan tábla, amin nagy felirat hirdette: 99% kakaótartalom. Már az is igen jó érzés volt, amikor elképzeltem, mit fogok majd átélni majszolása közben. Egészen addig, amíg valóban bele nem haraptam… Életem egyik legrosszabb élménye volt. Olyan, mintha egy kanál keserű gyógyszert kellett volna a számba vennem, ráadásul poríze is volt. Pedig sokak szerint a csokoládék királya volt. De nekem akkor is túl sok volt a jóból!

Gombrengeteg és szellőző (fűtő-) rostély a bal idomzatbanHasonlóan jártam a Goldwinggel is.. Amikor ugyanis megláttam a motort, nem bírtam ki, és amint csak tehettem egyből rápattantam. Az első, ami feltűnt, hogy milyen könnyen lehet mozgatni. Úgy döntögettem álló helyzetben a lábaim között, mint egy kis hatszázast. Nem mint egy 400 kilogramm körüli monstrumot. Gondoltam, ha ez eldől, nem lesz nehéz felállítani. Gyorsan el indultam hát vele és ekkor leesett, hogy miért volt ez ilyen könnyű! Hiszen ez még nem is az igazi motor volt, hanem egy szimulátor! Egy Goldwing szimulátor! Annak viszont nagyon jó! Olyan grafika tárult elém, amilyet még soha sem láttam! Hihetetlen! Tűéles kontrasztok, gyors reakcióidő a kijelzőn, és nagyon részletgazdag megjelenítés! Szerintem az utcán sétáló emberek szatyrában ott a kólásüvegen a vonalkód! Egyszerűen szuper! Hihetetlen! Le vagyok nyűgözve! Ráadásul bukósisakban még a kijelző szélét sem látni. Bár direkt nem tekergettem a fejem. Nem akartam elrontani az élményt.

Egyébként nem is tudtam, hogy a Honda gyárt szimulátort is a GoldWinghez, de meg lehet érteni. A motor súlya és méretei indokolják a büntetlen hibázás felkínálásának lehetőségét.  Bár biztos jó pár motor árát kell leszurkolni érte, de megéri. Ha lenne egy ilyenem, könnyebb lenne átvészelni a téli hónapokat. Nem kéne a hideg garázsban egy szál felfordított bádogvödrön kuporognom a motorom mellett, felidézve a nyári kanyarvadászat emlékeit. Közben néha bepislantani a ponyva alá, megsimogatni a kedvencemet és várni a tavaszt.

Szépen integrált és kamionhoz illő kürtSzóval kéne nekem egy ilyen. Igaz, hogy még az árát se tudom és valószinüleg nem is tudnám megfizetni, de kéne. A hibái ellenére is! Mert hibái azért vannak! Ott van ugye a súly. Érezni lehetett rajta, hogy csak egy burkolat. Nincs benne semmi nehéz. Én mondjuk öntenék bele egy kis betont. És ami még nagyon furcsa, hogy nem fújt rajta a szél. Illetve fújt, de nem szemből és szélnek nem is igazán nevezném. Inkább csak olyan kavargó áramlat, amit a mennyezetről lelógó ventilátorok szoktak csinálni egy negyedosztályú dél-amerikai szálloda szobájában. Ráadásul harmincnál is pont annyira kavargott, mint száz körül. Látszik, hogy nem akarták ventilátorokkal elrontani a vizuális élményt. Pedig kitalálhatnának rá valamit, mert a motorozás szél nélkül olyan, mint a Pamela Anderson smink és mellek nélkül: egyszerűen el se tudjuk képzelni. Aztán például láttam a kijelzőn, hogy egy kátyú közeleg, balga módon bele is mentem, de a „motor” nem döccent. Mozgás az volt valamilyen, de nem nevezném döccenésnek. Inkább csak valahogy bután próbálta lekövetni ami a kijelzőn megjelent. Ráadásul teljesen mindegy volt, hogy hanyadikban gyorsítottam. Ugyanúgy mozgott a sebbésségmérő felfelé másodikban is, mint ötödikben. A gyorsulást meg ugye nem nagyon éreztem.  Szóval lenne még csiszolni való a szoftveren. Miután ezeket felfedeztem, még egy picit kiörömködtem magam, megnyomtam egy pár gombot (van rajta jó sok) de hamar eluntam magam és kíváncsi voltam, milyen az igazi.

Mondtam is Mackónak, hogy most már lássuk az új Goldwinget! Mire ő – a legnagyobb megdöbbenésemre – azt felelte:

– Ez az!

Elég furcsa képet vághattam, mert még hozzátette:

– Tényleg!

Először nem hittem neki, de aztán miután körülnéztem és láttam, hogy máshol vagyok, mint amikor felültem rá, kezdett gyanússá válni a dolog. Sőt, hirtelen belém hasított a felismerés: Úr Isten! Én igazából közlekedtem?! Közúton? Mégsem szimulátor? És mi van ha félúton eszembe jut kipróbálni, hogy milyen mondjuk elesni vele? Vagy ha kíváncsi lettem volna, hogy milyen százzal áthajtani egy kirakatüvegen?? Miért nincs ezen egy matrica a hülye amcsiknak, meg nekem: „Warning! This is not a simulator! All you see is reality!” Lehet, hogy azok ott a nagy víz másik oldalán nem is olyan hülyék, vagy csak nem láttak még igazi motort, ami nem csak suhan és hintázik?

Bukócső a biztonságos szimulátorért!Aztán megint a kétkedés lett rajtam úrrá: de akkor miért nincs rajta szél? És miért nem éreztem sem az úthibákat, sem a súlyát úgy ahogy egy ekkora motoron elvárnám?? Mire Mackó:

– Mert ez egy Goldwing. Ez ilyen…

Ezek után leültem egy picit emészteni a történteket és arra a megállapításra jutottam, hogy  ez a valami  szimulátornak a legjobb, amit valaha ember készített. Sok mindenre hajlandó lennék érte! De motornak csak akkor kéne, ha állna már vagy öt másik a garázsban. Ugyanis A-ból B-be eljutni nagyon jó vele, de én nem azért motorozom, hogy ott lehessek valahol, hanem hogy amíg odáig eljutok átélhessem azt amit csak egy motor nyújthat. Ez a böszme valami pedig pont a motorozás lényegét nem adja vissza. Nem érezzük az utat, egyesek szerint nem ázunk el rajta, csak suhanunk, mit egy légpárnás üveggömb belsejében. Szóval ha választanom kéne, hogy Pamela 3D-ben, vagy inkább az otthoni, nem gondolkodnék sokáig. Igaz ugyan, hogy annak, aki otthon van nincs olyan tökéletes alakja, és nem is tudom rávenni mindig mindenre, valamint törődni is kell vele, nem lehet csak úgy ki-be kapcsolni sem, de pont ez az amitől azt gondolom: ez maga az őszinte valóság, ez az igazi!

Persze, ettől még lehet nagyon érdekes Pamela 3D-ben..

 

A műszaki adatokkal folytatjuk!

[ pagebreak ]

Műszaki adatok

A stílus igenis nagyon fontos dolog! 

  Honda GL1800 Gold Wing
Motor, erőátvitel  
Motortípus Vízhűtésű, hathengeres négyütemű boxer szabályozott katalizátorral
Hengerűrtartalom (cm3) 1832
Furat x löket (mm) 74 x 71
Sűrítési arány 9,8:1
Legnagyobb teljesítmény (kW/LE/ford.) 87/119/5500
Legnagyobb forgatónyomaték (Nm/ford.) 167/4000
Keverékképzés PGM-FI befecskendezés
Gyújtás Tranzisztoros
Indítás Elektromos önindító
Sebességváltó 5 fokozat + elektromos hátramenet
Szekunder hajtás Kardántengely
Futómű  
Első felfüggesztés 45 mm átmérőjű teleszkópvilla, 140 mm rugóút
Hátsó felfüggesztés Pro-Link lengővilla, központi rugóstag, 105 mm rugóút
Első fék 296 mm átmérőjű dupla tárcsafék, háromdugattyús féknyereg, Dual-CBS, ABS
Hátsó fék 316 mm átmérőjű tárcsafék, háromdugattyús féknyereg, Dual-CBS, ABS
Első gumi 130/70R18 (63H)
Hátsó gumi 180/60R16 (74H)
Méret- és tömegadatok  
Hossz/szélesség/magasság (mm) 2635/945/1455
Tengelytáv (mm) 1690
Szabadmagasság (mm) 125
Ülésmagasság (mm) 740
Menetkész tömeg (kg) 417
Üzemanyagtartály (l) 25
Ár (forint, regisztrációs adóval) 6.798.000.-
+ Légzsák, navigáció (forint) 500.000.-

 

Elolvasom
/ / / / /

Thumbnail
A színpad az élete

A színpad az élete

Talán most van aki azt gondolja, hogy a fenti bevezetőt valamiféle cinizmusból írtam, pedig ez egyáltalán nincs így. Olyan léptékű volumengyártó, mint a Honda még sosem jött elő ennyire merészen a kis motorépítő műhelyek formamegoldásait idéző kétkerekűvel, mint amit a VT1300CX esetében látunk. Az, hogy a CX könnyen nézhető átépített motornak, semmiképp sem hátrány, hanem egyértelműen előny. Sőt, maga cél elérését jelenti, ha a Honda mint hatalmas gyár, „csak” a mögöttes technika és minőség garanciáját jelenti, a megjelenést pedig egy inkább művészetből, mint gépészetből élő motorépítő műhely munkájának vélhetjük. 

Ezzel a motorral a Honda nagyot vállalt. Volumengyártótól még nem láttunk ennyire radikális choppert
Művészetet említettem, és azt hiszem abban egyetérthetünk, hogy minél radikálisabb egy chopper, annál inkább kell rá műtárgyként, mintsem közlekedési eszközként tekintenünk. Ha ezt elfeledjük, könnyen jöhetünk zavarba, hiszen a technika mércéjével mérve, „rendes” motorokhoz hasonlítva bizony nem versenyképes egy ilyen kétkerekű. Ez persze egyáltalán nem baj, sőt, számomra azt jelenti elsősorban, hogy a kommercializálódás és az egysíkúvá válás a motorok világát még nem olyan mértékben, vagy legalábbis más minőségben érte el, mint az autókét.
 
 
Gondoljunk csak bele, mennyire képtelenség lenne a Hondától 2010-ben egy fantasztikusan dögös, 2,5 tonnás hotrod, amelyben egy 5000 köbcentis klasszikus V8-as dübörög 60 lóerővel. A vezetőülés egy fotel, mellette egy csodásan-mívesen faragott sámli az utasnak. Elöl igényesen kidolgozott sárvédők alatt virsli gumik, és az ezektől elvárható lassulási képességek. Ugye képtelenség? Autóra fordítva a CX technikailag körülbelül ezt jelenti, ha mondjuk a CBF1000F-hez hasonlítom, és mégis van helye a piacon. Hát nem szép ez a motoros világ?
 
Ipari remekmű. Ez az egyik oka, hogy a CX-et inkább nézegetni szerettem, mint menni vele...
 

Alig hittük

A modellt még anno Fury néven ismertük meg, már akkor sokat elmélkedtünk és megdöbbentünk azon, hogy ezt a Honda bevállalta. 2008 végén jelentek meg az első kémfotók, szinte hihetetlen volt, hogy ebből egyszer szériamotor lesz. Persze elsősorban az Egyesült Államok részére készült, és tény, hogy ott jobban beleillik a képbe, mint itt Európában. Talán maga a motor konstrukciója nem szokatlan nagyobb gyártótól arrafelé, de a Hondától minden bizonnyal az. Valószínűleg épp ezért készült…
 
Nos tehát ilyen motort tesztelni meglehetősen faramuci dolog, hiszen sokkal többet nyom a latban a szubjektivitás, mint a praktikum. A magam részéről a chopperek esetében csak azt tudom megmondani, hogy az egyébként ésszerűtlen kialakításból (ami minden chopper sajátja) adódó hátrányosságokat hogyan sikerült tompítania a gyártónak. És ha innen nézem, a CX esetében kimondottan jól.
 
A sárvédő kialakítása emlékeztet leginkább a VTX-re
 
Az üléspozíció a szokásos: nagy vitorlaként feszülünk a szélnek, nem tudunk előre hajolni, így ezt vagy megoldjuk bicepszből, vagy nem. Azonban megdöbbenve tapasztaltam, hogy az általam eddig próbált hasonló felépítésű motorkerékpárokhoz képest 130-140 kilométer/óra sebességgel is lehet viszonylag kényelmesen haladni. Azt hiszem, hogy az eléggé magasan és elöl lévő fényszórónak keletkezik egy gyakorlati oldalról nagyon szerencsés szélárnyéka, ami ilyenformán megnöveli a felépítésből és az üléspozícióból adódó, más gépek esetében 70-100 kilométer/órás gyakorlati csúcsebességet.
 
 

Individuum

Az utas élménybeszámolója már kevésbé lelkes, ha 500 méternél nagyobb távolságot tesz meg mögöttünk. A hátsó ülés kicsi és kemény, amin terpeszben lehet ülni. Feleségem 10 kilométert ült mögöttem, utána még egy napig úgy járt, mint ő és megannyi sorstársa a szülészeti osztályon annak idején. A válasz persze az, hogy ez egy individualista motor, amin az individuum egyedül motorozgat. No de ne felejtsük el, hogy az individuum szívesen lép kapcsolatba ellenkező nemű individuumokkal. Szóval mindenképpen ajánlom a Hondának a párnázottabb hátsó ülést, hiszen ha a CX-et egyik céljára, azaz csajozásra használjuk, akkor a sikerrel hazavitt nősténnyel emiatt nem fogunk tudni sokat kezdeni…
 
Csajozni könnyű lehet a VTX-szel, de jobban járunk, ha inkább taxival visszük haza a prédát
 
Az 1312 köbcentis, 52 fokos V2-es motorból 58 lóerőt kihozni nagyon komoly kihívás lehetett a Honda mérnökeinek, hiszen ha becsukott szemmel, három-négy whiskey után egyik gyakornokuk a papírra vet egy motortervet, valószínűleg az is nagyobb teljesítményt ad le ennél. Szóval vakarózhattak, hogy mit rontsanak még rajta, hogy 60 ló alá szorítsák. Tudom-tudom, nyomaték… Hosszas műszaki érvelés helyett inkább csak annyit írnék, hogy a CX eléggé vérszegénynek érződik, de tudom azt is, hogy nem a száguldás egy ilyen motor célja. A motor működése egyébként kimondottan kulturált, annak ellenére, hogy hatalmas V2-esről van szó, alig rázkódik. A kipufogó (sajnos) szintén nem nagyon hallható, ha már chopper, és ha már gyenge, legalább röfögjön, böfögjön, puffogjon…
 
Az elkeskenyedő tank meghatározza a motor megjelenését, akárhonnan is nézzükA hátsó futóművön változtattak a 2008-as kémfotókhoz képest, de a cél megmaradt, azaz merev felépítésűnek kell látszódnia, pedig nem az. Ez sikerült, de aminek tényleg lehet örülni, hogy ezzel együtt kimondottan kényelmes is lett. Ha a budapesti tesztelő azt mondja, hogy kényelmes, akkor valószínűleg a célpiac Egyesült Államok motorosai egyenesen kiválónak fogják nevezni. Az általam próbált 140-150 kilométer/órás sebességig nagyon stabil a motor, bár ennek az ellenkezője lenne furcsa ilyen villaszög esetében. Kanyarodni is jól lehetne vele, mint az alacsony tömegközéppontú chopperekkel általában, persze az azonnal leérő lábtartó hamar elveszi az ember kedvét az irányváltástól. 
 
Nem szabad elfelejteni, hogy a fenti néhány bekezdésem a legkevésbé érdekes annak, aki egy ilyen motor megvásárlásán töri a fejét. Hiszen tudja, hogy nem fog CBR-eket kergetni, tudja, hogy nem ezzel a motorral fog európai körútra indulni. Ami itt sokkal inkább hangsúlyos lehet például, az aprólékos munka, amivel a Honda igyekezett elrejteni miden tartozékot, hogy a váz és az erőforrás szépségének harmóniáját a hűtő, a féktartály, a vezetékek és egyebek ne rontsák.
 
Nem a rejtőzködő emberek motorja az biztosEgyszerűen szép, nagyon egyedi megjelenésű ez a motor, és az ember különlegesnek érzi magát a nyergében. Én nem szeretek különösebben szerepelni, így kissé feszélyezve éreztem magam a CX nyergében, de akinek ez kell, az nem fog csalódni, minden pillanatban a reflektorfény közepén lesz ezzel a géppel. Nem utolsó sorban pedig ott van az a tény, hogy mégis csak egy volumengyártó szériamotorjáról van szó, így teljesen legális papírokkal, gazdagságosan, környezetbarát módon, lerobbanástól nem tartva feltűnősködhetünk.

 

[ pagebreak ]

Műszaki adatok

 
 
Honda VT1300CX
 
Erőforrás
 
Motortípus
 
Vízhűtésű SOHC 52°C V2
Hengerűrtartalom (cm3)
 
1312
Furat x löket (mm)
 
89,5 x 104,3
Sűrítési viszony
 
9,2:1
Keverékképzés
 
PGM-FI befecskendezés
Teljesítmény (kW/LE/rpm)
 
42,5/58/4250
Forgatónyomaték (Nm/rpm)
 
107/2250
Gyújtásrendszer
 
Digitális, 3 dimenziós térképpel, hengerenként 2 gyertya
 
Erőátvitel
 
Sebességváltó
 
5 fokozatú
Szekunder hajtás
 
kardántengely
 
Felépítés
 
Váz típusa
 
csőváz
Futómű elöl
 
Ø 45 mm teleszkópvilla, 102,4 mm rugóút
Futómű hátul
 
Központi rugóstag, 95 mm rugóút
Első fék
 
Ø 336 mm tárcsafék, kombinált háromdugattyús féknyereg
Hátsó fék
 
Ø 296 mm tárcsafék, kombinált kétdugattyús féknyerek és ABS
Gumiabroncs elöl
 
90/90R21
Gumiabroncs hátul
 
200/50R18
 
Méretek
 
Hosszúság/szélesség/magasság (mm)
 
2575/900/1150
Tengelytáv (mm)
 
1805
Ülésmagasság (mm)
 
678
Hasmagasság (mm)
 
126
Üzemanyagtartály térfogata (l)
 
12,8
Menetkész tömeg (kg)
 
309
 
Ár
 
Ft
 
3 598 000
Elolvasom
/ / / / /

Thumbnail
Csillag születik

Csillag születik

A városok élhetőbbé tételének egyik eszköze (lenne), hogy az autósokat két kerékre ültessük. Az első motorizált lépcsőfok az 50-es kétütemű robogó, ezeket sima B kategóriás jogosítvánnyal is lehet vezetni, hiszen segédmotoros kerékpárnak számítanak. Azonban aki autó után robogóra szánja magát, ebben a kategóriában könnyen tud nagyot csalódni. A kis ötvenes robeszeket letolják az autók, egy Budapest forgalmú és közlekedési kultúrájú városban kimondottan veszélyes ezekkel küzdeni a túlélésért a külső sáv padkája és a betonkeverő kereke között. A másik nagy baja, hogy hangos és büdös, ami a motorosnak és a környezetnek egyaránt kellemetlen.

Egy friss és potens robogó a Hondától 
A következő lépcső a 125-ös négyüteműeké, amelyekben már van annyi kraft, hogy a városban legalábbis lépést tartsunk a forgalommal, nem büdösek és sokkal halkabbak. Igen ám, csak egyelőre ezeket nem lehet itthon B kategóriás jogsival vezetni. A jogsit letenni meg pénz és macera. Ez a helyzet sok embert tart vissza attól, hogy kipróbálja milyen napi 1-3 óra autózás helyett 10-30 perc robogózást szánni mondjuk egy belvároson átvezető munkába járásra. Nem véletlen, hogy a hazai vezérképviseletek igyekeznek elérni, hogy hazánkban lehessen 125-ös robogókat B kategóriás jogsival vezetni, így ezek a motorok még válhatnak nagyon érdekessé kereskedelmileg. Ne legyintsünk, hogy ez nálunk nem sikerülhet, hiszen egy éve még sávok között előre menni, vagy buszsávban motorozni sem lehetett. Legyünk bizakodóak!
 

Stop and Go

Ha a kapcsoló az Idle állásban va, akkor nem működik a Stop and GoEbbe a kis optimizmussal tehát ígéretesnek nevezhető piacba szállt be a PCX, a Honda legújabb robogója. Ismertetését a Stop and Go funkcióval kezdem, hiszen mint a robogók körében műszaki ritkaság, e tulajdonsága a legérdekesebb. Ezen túlmenően még bőven van beszélni való a PCX-ről, de ezt majd később.
 
Nos, a képelt egyszerű: ha a robesszel megállunk és legalább három másodpercig így is maradunk, akkor az erőforrás leáll. A gázmarkolat megmozdítására az indítómotor villámgyorsan beindítja és már indulunk is. Így ezt elolvasva az emberben egyből az merül fel, hogy vajon kellően gyors-e ez az újraindítás ahhoz, hogy ne kerüljünk kellemetlen helyzetbe mondjuk akkor, ha előrefurakodtunk a lámpánál. A gyakorlatban néhány megállás után már nem furcsa, és az indulás abszolút megbízható. Tényleg annyira gyorsan beindul, hogy gyakorlatilag nem nyerünk időt azzal, ha nem hagyjuk leállni (mondjuk a gáz húzogatásával, vagy az „Idling” gomb benyomásával). Az ember ott áll a legidiótább, legindulatosabb városi dugóban a lámpánál, amikor minden szerencsétlen már nanoszekundum nagyságrendű késlekedésre is dudál. Szóval ott áll egy autó orra előtt álló motorral, teljes lelki nyugalomban. Nem kell félni, nem lesz lincselés, a PCX mindig és azonnal beindul. Ezzel semmi gond, megbízható, nagyon élénken és jól működő szerkezet.
 
Pontosan mi is az értelme robogók esetében a Stop and Go-nak?A megoldás lelke az újfejlesztésű szénkefe nélküli AGC indítómotor, amely indítás után generátorként funkcionál. Az eredendően két külön egység összevonásával alkatrészeket és tömeget spóroltak, alacsonyabb súrlódása jótékony hatással van a fogyasztásra is, valamint az indítási zaja is alacsony. Ez utóbbi különösen fontos, hiszen minden indulásnál hallgathatjuk, igaz tulajdonképpen így nincs mit, mert hangtalanul lök egyet a motoron, a következő fordulatot meg már önerejéből teszi az erőforrás.
 
Szóval ez a Stop and Go rendszer műszaki értelemben remekre, mondhatni kifogástalanra sikeredett. Egy apróság azonban a teszt során végig az agyamban motoszkált, nevezetesen az, hogy mi ennek az egésznek az értelme? Erre persze könnyű rávágni hogy a gazdaságosság és a környezetvédelem, ám kicsit számoljunk utána ennek! Egy autó esetében ugye arról van szó, hogy amikor az ember ott rohad vele a dugóban, akkor ne égesse feleslegesen a benzint a 2-3 literes erőforrás. Robogó tekintetében azért ez nem kicsit más.
 
Elképesztő 2,5 liter/100 kilométeres fogyasztást mértem vele 
A PCX-el hihetetlen, 2,5 l/100 kilométeres fogyasztást mértem, mindezt úgy, hogy nyélgázon és 100 kilométer/órás sebesség közelében közlekedtem vele mindenhol. Tehát elmondható, hogy a motor teljes terhelésen (!) fogyaszt 2,5 litert egy óra alatt. Mennyit fogyaszthat alapjáraton? Csak tippelni tudok, de nem hiszem, hogy az alapjárati és a teljes terhelési üzem fogyasztása között tízesnél kisebb lenne a viszony, így azt mondhatom, nagyon maximum 2 decit óránként, de inkább kevesebbet, akár sokkal kevesebbet is. Ebből már érződik, hogy a spórolás mértéke igen csekély, globális környezetvédelmi hatása a PCX robogók számával beszorozva és bármi máshoz viszonyítva pedig egyenesen elhanyagolható.
 
Az indítómotorja egyúttal generátorként is funkcionálA koncepció egyik hibája szerintem tehát, hogy egy eredendően igen alacsony fogyasztású motorral spórolunk, ami százalékosan hozhat kimutatható eredményt, de abszolút értékben már alig, globálisan meg semmit. A másik, talán még ennél is fontosabb faktor pedig egyszerűen az, hogy a robogó csak a pirosnál áll a városban, mert a dugó nem állítja meg, ellentétben az autóval. Tehát egy autóhoz mérten alig kerül olyan helyzetbe, hogy spórolhasson, hiszen nem áll meg. Ha visszagondolok a robogózásra, nem az rémlik, hogy állok a kiskörúton az IFA mögött és dejó, hogy nem jár a motorom és így minden percben megspórol nekem ötven fillért, hanem az, hogy megyek a sorok között mint az olajozott istennyila. Szóval kicsit olyan ez nekem, mintha mondjuk egy repülőgépbe építenének stop and go-t…
 
Mégis nagyon tetszett ez a funkció, és fontosnak és kívánatosnak is tartom, ám egyetlen dolog miatt, aminek van kézzel fogható értelme, és számomra furcsamód nem ez szerepel a robogó köré épített marketing anyag legfőbb címszavaiban. Ez pedig nem más, mint a zaj. Olyan jó a csúcsforgalomban, hogy legalább az én lábam között nem zajong valami, illetve egy csendes este megállva tényleg csöndben várakozni, hogy azt leírni nehéz. Kimondottan élveztem és arról ábrándoztam, hogy bár minél több ilyen robogó, motor és autó lenne, ami legalább akkor csöndben van, amikor nem megy. Egész más lenne a világ… A szép az egészben, hogy a csendet elsősorban a PCX-en ülő élvezheti, így számomra ez egy nagyon kellemes tulajdonsága ennek a motornak.

  

A hab alatti torta

Nos, ennyit a Stop and Go-ról, nézzük, hogy ezen kívül mit nyújt a PCX! Az első szembetűnő tulajdonsága, hogy nagyon szép és egységes a formaterve. A DN-01-en bemutatkozó, majd a VFR1200-on visszaköszönő stílusjegyek láthatók itt is. Könnyen kezelhető, alacsony tömegközéppontú motor, az üléspozíció és az ergonómia is rendben van. A vezetőt és az utast elválasztó púp itt sem száz százalékos siker, de kevés jobbat és sok rosszabbat láttunk már.
 
A Stop and Go-n túl is van miért szeretni a PCX-et 
Nagyon tetszett a szélvédelem, a robogó 105 kilométer/órás végsebességénél is tökéletesen elnyomja a szelet a testünkről, turbulencia nincs, így nem fárasztó akár huzamosabb ideig ezzel a relatíve nagy sebességgel haladni. Mivel a PCX-en 14 colos kerekek vannak, a futómű nem fogy el alóla ennél a sebességnél sem, teljesen stabil és nyugodt végsebességnél is. A nagy kerék persze nem csak stabilitást, de kényelmet is jelent, ami hazánk útjain különösen pozitív tulajdonság. Rossz úton kátyúból kátyúba evickélve az én 80 kilós súlyom alatt már néha gondban volt a hátsó rugóstag, de ha csak rossz és nem extrém útviszonyokról beszélünk, akkor tökéletesen megfelel.
 
Óriási pakolórekesz az ülés alatt. Még a nagy Nolan N100 sisakom is belefért, sőt még hely is maradtMindezen tulajdonságainak köszönhetően a PCX az első robogó, amire csak úgy felültem motorozgatni, minden különösebb úticél nélkül, és kerültem vele 150 kilométert a Budapest feletti vidéken. Nem azt akarom mondani, hogy ez a robogó valami elképesztően csúcskényelmes lenne, de méretei lehetőségein belül kellemes, és akár hosszabb városközi túrák is beleférnek a használatba. Nyolcvanról még viszonylag dinamikusan gyorsul, így némi bátorsággal gyakorlatilag lehet tartani az országút közlekedési ritmusát. A lassulásról kombinált fékrendszer gondoskodik. A bal karral nem csak a hátsó, de az első féket is fékezzük. Nem kétujjas, de azért tökéletesen megfelel, különösen, ha rásegítünk a jobb kezünkkel is az elsőre.
 
A Stand-by gomb jelzi, ha a motor a Stop and Go miatt állA képet az ülés alatti hatalmas pakolórekesz teszi teljessé, amely egy sisak behelyezése után is elég nagy kapacitással rendelkezik, valamint az első burkolatban lévő kisebb, ahova kulcsot, pénztárcát, mobiletelefont lehet helyezni.
 
A 2009-es tokiói show sajtóinformációi alapján, az alábbiakat írtuk anno:”A PCX nem kevesebbet állít magáról, mint hogy új etalonja lesz a kategóriának. (…) Pehelysúllyal, könnyű kezelhetőséggel, alacsony CO2 kibocsátással és nagy rakodó helyekkel igyekszik megfelelni, hiszen a vásárlók elvárják a Honda magas technikai fejlettségének megfelelő szintet.” A motor kipróbálása után csak ennyit tudunk hozzátenni: Ez sikerült.
 
 

[ pagebreak ]

Műszaki adatok


 

Honda PCX

Erőforrás

 

Motortípus

Négyütemű, kétszelepes, szimpla, felülfekvő vezérműtengelyes egyhengeres Ottó-motor integrált folyadékhűtéssel

Hengerűrtartalom (cm3)

124,9

Furat x löket (mm)

52,4×57,9

Sűrítési viszony

11:0

Keverékképzés

PGM-FI

Teljesítmény (kW/LE/rpm)

8,33/6,1/8000

Forgatónyomaték (Nm/rpm)

11,56/6000

Gyújtásrendszer

elektronikus

Indítás

önindító

Erőátvitel

 

Sebességváltó

fokozatmentes

Felépítés

 

Váz típusa

Underbone acélcsőváz

Futómű elöl

31 mm belsőcső átmérőjű teleszkóp villa, 100 milliméteres rugóúttal

Futómű hátul

Alumínium lengőkar dupla rugóstaggal, 75 mm-es rugóúttal

Első fék

220 mm átmérőjű hidraulikus tárcsafék kombinált, háromdugattyús féknyereggel

Hátsó fék

130 mm átmérőjű kombinált szimplex dobfék

Gumiabroncs elöl

90/90R14

Gumiabroncs hátul

100/90R14

Méretek

 

Hosszúság/szélesség/magasság (mm)

1917/738/1094

Tengelytáv (mm)

1305

Utánfutás/villaszög (mm/fok)

85/27

Ülésmagasság (mm)

761

Hasmagasság (mm)

135

Üzemanyagtartály térfogata (l)

6,2

Saját tömeg (kg)

124,4

Megengedett össztömeg (kg)

304,4

Ár (forint) regadóval

668 000 

 

 


Elolvasom
/ / / /

Thumbnail
Letisztult, kiforrott, nyugodt

Letisztult, kiforrott, nyugodt

Szupersport motorral közúton közlekedni pontosan olyan, mintha egy Forma 1-es autóval tennénk ugyanezt. Egy ideig szórakoztató, de aztán több tekintetben is kezd kellemetlenné válni. Napi szinten túl sok az, amit egy ilyen gép a motorozás élményéből nyújt, nem beszélve arról, hogy mennyire nem való mindez közútra. Egyszóval nem célszerű összekeverni a sportmotort, vagy a sportos motor fogalmát a versenymotoréval. 

Honda CBF1000F. Ilyen egy sport-túra motorkerékpár
Ezt a tényt természetesen a Honda is ismeri, és a CBR1000RR blokkja köré egy közúti használat szempontjából igen remek sport-túra motort mutatott be még 2006-ban, az első CBF1000-et. 2010-re a közkedveltté vált modell megújult, ám az alapelgondolás megmaradt: Sportos gyökerekkel és hangulattal rendelkező, ám mindennapi használat és túra szempontjából is praktikus motorkerékpár. A 2010-es modellévű változat ránézésre azonnal megkülönböztethető az elődtől, hiszen a – Suzuki V-Stromon kulminált – cicaszem stílust elhagyták, és egy sokkal dögösebb, CBR600RR-re hajazó lámpatestet és fejidomot kapott a motor. Talán megengeditek nekem, hogy azt mondjam, így sem a világ legszebb motorja, de egyrészt az elődnél jobban néz ki, másrészt a motor hangulata, stílusa semmiképp sem a hivalkodásról szól, így ez a formaterv legalábbis passzol a képbe.
 

Megváltozott geometria

Az első Miért jó a hosszú lengővilla? Berugózásnál a hátsó tengely nemfüggőleges egyenes mentén, hanem a lengővilla forgáspontja és a hátsótengely által meghatározott sugarú kör íve mentén mozdul el. Így minélhosszabb a lengővilla, ennek a körnek annál nagyobb a sugara, tehát aberugózás  kevésbé változtatja meg a tengelytávot. Végső soronhozzájárul, hogy a motor nyugodt, kiegyensúlyozott módon viselkedjen akanyarokban. métereken feltűnt, hogy igaz a sajtóanyag ígérete: A CBF1000F nagyon könnyen kezelhető, barátságos motorkerékpár. Annak ellenére, hogy kicsivel nehezebb lett mint elődje, nem érződik annak, mert az új váznak is köszönhetően némiképp változott a geometria, és hangoltak a futóművön. Az az igazság, hogy az utóbbi pár év motorjai érezhetően fejlődnek kezelhetőségben, így az új CBF1000 ebben a tekintetben már nem különlegesség, de ez nem von le semmit az érdeméből.
 
A szélvédő magasság szerszám nélkül, egyetlen mozdulattal állítható. Nagyon praktikusA geometria változása hosszabb lengővillát is jelent. Ez a tulajdonság persze elsősorban nem városi közlekedés során fejti ki jótékony hatásait, hanem tempósabb haladásnál, de erről majd később. Az üléspozíció sportos, épp csak annyit terhelünk a kormányra, amennyi még nem fárasztja a csuklót vagy a derekat. Az ülés egyébként kimondottan kényelmes, ráadásul magassága a 795 milliméteres alapálláshoz viszonyítva 15 milliméterrel növelhető és csökkenthető.
 
Nagyon jó fogású és masszív kapaszkodó jár az utasnakA szélvédelem – ami ennek a kategóriának egy központi kérdése – kétszeresen is példás. Egyfelől kevés olyan motoron ültem, ahol egy ekkora, azaz nem túl nagy plexi ilyen közel tökéletes szélvédelmet nyújtott volna, és ennyire turbulencia-mentes áramlást produkált. Másfelől állítható a magassága, méghozzá szerszám nélkül, egyetlen mozdulattal. Ezt kiváló középútnak érzem a luxus túramotorok kissé túlzó elektromos, illetve más modellek macerás, szerszámot igénylő szélvédőállítása között. Az ember megfogja és egy mozdulattal feljebb húzza, kis gyakorlattal akár még egy piros lámpánál is megtehető.
Az ülés alatt van pakolóhely, nem is kics. Áldás tud lenni ha doboz nélkül motorozunkA CBF1000F egyébként hozza azt, amit a kategóriától el is várható, azaz esőben ha nem állunk meg, nyaktól lefelé a testünk tulajdonképpen száraz marad, és a comb sem lesz vizes. Sajnos a mostani időjárásban volt szerencsém ezt a tulajdonságot többször is lepróbálni… Az utas már nem ennyire szerencsés – már ami az esővédelmet illeti –, ám számára is a kategória engedte kereteken belül kellemes az üléspozíció, és megnyugtató a nagyon masszív, jó fogású hátsó kapaszkodó is. A CBF-et felszerelhetjük dobozokkal is természetesen, amely elengedhetetlen kelléke a hosszabb távú motorozásnak. Számomra remek meglepetés volt, hogy doboz nélkül is tartogat használható méretű pakolóhelyet a CBF, hiszen az ülés alá tekintélyes méretű láncom, és az ülés aljára gumizva még az esőnadrágom is befért.

 

Kiszámítható erőforrás

Az erőforrás tehát a CBR1000RR-ből származik, azonban egészen más hangolással. Itt sokkal fontosabb az alacsony fordulaton ébredő nyomaték, a kulturált járás, az alacsony fogyasztás, mint a csúcsteljesítmény. 108 lóval gazdálkodhatunk, ami ma soknak egy ezres sportmotorhoz mérve nem nevezhető, de azt gondolom, hogy mégis elég. Különösen ha figyelembe vesszük, hogy a CBF1000F egyik fejlesztési célja épp erőforrásának barátságossá alakítása volt. Ez maximálisan sikerült, a CBF nem ijesztgeti az embert, kiszámíthatóan viselkedik, de azért magas fordulaton pengetve szedi a lábát. Ami még idekívánkozik, az a gyári kipufogó, ami alapjáraton és alacsony fordulatokon kimondottan halk, de az ember ennek a motornak a nyergében valahogy nem is vágyik harsonára.

Az egész motort egy szolíd kiszámíthatóság jellemzi. Mindez nem jelenti a dinamizmus hiányát, hiszen 108 lóerő azért mozgatja a gépet

Egyetlen negatívumra figyeltem fel a CBF1000F nyergében. A váltó – legalábbis Hondához mérten – kissé akadozva jár. Érdekes módon ugyanerről számolt be egy tulajdonos is a saját gépével kapcsolatban, így úgy tűnik, nem egyedi problémáról volt szó. A jelenséget egyébként még zavarónak sem nevezném, csak a márka általános műszaki fényéhez viszonyítva tűnt fel ez a kis csorba.
 

Jó kompromisszum

A futóművet nem tudtam száz százalékosan letesztelni, mert lassúdefektes lett a tesztmotor hátsó kereke, így az optimális beállításokat csak rövid időre élvezhettem. (Szentendre-Visegrád: mínusz 2 bar). Annak ellenére, hogy ilyenformán esetenként 1 bar alatti keréknyomással motoroztam, kimondottan élveztem a CBF-el a kanyarokat. A futómű az egész motor és az erőforrás hangulatához méltóan nyugodt, de ez itt semmiképp sem a mélaság szinonimája. Lehet vele gyorsan és mélyre döntve közlekedni, de nem lesi árgus szemekkel, hogy hol tudna jól ráijeszteni a motorosra egy kisebb hiba ürügyén. Összességében inkább kényelmes és kicsit puha mint sportos, de hosszútávon fontosabb a kényelem, mint az, hogy egy kanyart 100 helyet 101-el tudjunk bevenni. Azért félreértés ne essék, a CBF1000 semmiképp sem egy lemaradós motor…
 
A műszerfal letisztult és informatív, a szélvédelem jeles
Összességében a kategória egyik legjobbjáról beszélhetünk a CBF1000F személyében. Engedi az extremitásoktól mentes sportmotorozást, kellemes vele együtt élni városban és túrán egyaránt, és mindezt egy akár kezdők számára is könnyen kezelhető csomagolásban nyújtja. Az erőforrás teljesítmény-leadása minden tekintetben példás, maga a motorkerékpár pedig számos olyan részlettel büszkélkedhet, amely bizonyítja a konstrukció átgondoltságát és kiforrottságát.
 
 

[ pagebreak ]

Műszaki adatok

 
Honda CBF1000F
Erőforrás
 
Motortípus
Négyütemű, dupla, felülfekvő vezérműtengelyes, négyhengeres Ottó- motor folyadékhűtéssel
Hengerűrtartalom (cm3)
998
Furat x löket (mm)
75×56,5
Sűrítési viszony
11,2:1
Keverékképzés
PGM FI
Teljesítmény (kW/LE/rpm)
79/108/9000
Forgatónyomaték (Nm/rpm)
96/6500
Indítás
önindító
Erőátvitel
 
Sebességváltó
körmös kapcsolású, hatfokozatú
Szekunder hajtás
lánc
Felépítés
 
Váz típusa
Mono-backbone, alumínium öntvény
Futómű elöl
41 mm belsőcső átmérőjű, szabadszelepes teleszkóp villa, állítható rugóelőfeszítéssel,120 milliméteres rugóúttal
Futómű hátul
Gáztöltésű HMAS központi rugóstag állítható rugóelőszítéssel és nyomócsillapítással, 120 mm-es rugóúttal
Első fék
Hidraulikus dupla tárcsafék 296 mm átmérőjű, 4,5 mm vastag, úszóágyazású tárcsákkal
Hátsó fék
240 mm átmérőjű, 4,5 mm vastag tárcsa, hidraulikus egydugattyús nyereggel
Gumiabroncs elöl
120/70R17
Gumiabroncs hátul
160/60R17
Méretek
 
Hosszúság/szélesség/magasság (mm)
2210/780/1220
Tengelytáv (mm)
1495
Utánfutás/villaszög (mm/fok)
110/26
Ülésmagasság (mm)
795 +-15mm
Üzemanyagtartály térfogata (l)
20
Saját tömeg (kg)
245
Megengedett össztömeg (kg)
440
Menetadatok
 
Végsebesség (km/ó)
>200
Fogyasztás WMTC (l/100km)
5,43
Ár
2.698.000
Elolvasom
/ / / /

Thumbnail
Folytatódik a VFR sztori

Folytatódik a VFR sztori

A Honda VFR-je egy legendás motor, bár soha nem teljesítményével tűnt ki a kétkerekűek sorából. A V4-es konstrukció, amely hosszú ideig egyedülálló volt a motorok körében, korosodásával számos találgatásra adott okot. A VTEC-es változat éveinek gyarapodásával egyre többet pletykáltak egy nagyobb gép érkezéséről, ez azonban hosszú ideig váratott magára.

Ilyen lesz a Pan European utódja?Közel két éve hallhattunk ismét a VFR történet legújabb részéről, akkor a spanyolok pletykáltak egy V5-ös konstrukcióról, illetve egy sport és sporttúra változatról. Ugyan a 2008-as kölni Intermot valamelyest lehűtötte a kedélyeket, de a tavaly nyáron megjelent kémfotók, és információk kapcsán újra beindultak a találgatások. Azután elérkezett a nagy nap, a Honda bemutatatta az új, azóta már általunk is tesztelt VFR1200-at, olyan technikai nyalánkságokkal egyetemben, mint a változó hengervezérlés és a DCT váltó. Akár egy hosszan várt, a háttérben végrehajtott fejlesztési történetnek is mondhatnánk az egészet, amely az új modellben csúcsosodott ki, s amely nem sokban különbözik a Yamaha Super Teneré modelljének történetétől. Jobb emlékezőtehetséggel bíró motorosok azonban méltán emlegethetik Takagi Sigeru tavalyi nyilatkozatát, melyben a VFR-t, mint a Honda motorok új generációjának előfutárát aposztrofálta.

DCT váltó minden Hondába?

A legújabb hírek ezt a nyilatkozatot látszanak alátámasztani, ugyanis a Honda Japánban szabadalmi igényeket nyújtott be duplakuplungos váltójának egyszerűsített, alacsonyabb költséggel gyártható, és más motorokban is alkalmazható változatára. A váltó összetettsége csökken, az elektronika és az érzékelők egyszerűsödnek, az új váltó szerkezetében pedig jobban illeszkedik a jelenlegi sornégyes motorokban alkalmazott konstrukciókhoz: ez azt is jelentheti, hogy talán már a következő generációs CBR1000RR-hez is rendelhető lesz a gombnyomásra működő nyomatékváltó.

Így fog kinézni a VFR1200T? (galéria nyílik)A VFR történetnek azonban ezzel még koránt sincs vége. Már a spanyolok is két VFR változatról beszéltek, tavaly pedig az angol sajtó emlegetett egy sokkal inkább túrásabb, a Pan European utódjának tekinthető változatot. A legújabb pletykák ismét a túraváltozatról, s annak közelgő bemutatójáról szólnak. Az optimistábbak már a szeptemberi Intermotra várják a VFR1200T-nek nevezett túramotor érkezését, amely számos, kétkerekű gépjárműveken eddig még nem látott újdonságot vonultatna fel. A motor az elvárások szerint nem csak a Goldwingen megismert légzsákokkal, hanem a korszerű autókon alkalmazott gyűrődő zónákhoz hasonló megoldással lenne felszerelve, a „segédváz” volna a fő teherviselő elem, amely a motor elejéig húzódna. A szerkezet kialakítása lehetővé tenné, hogy egy esetleges frontális karambol esetén az erőhatás ne felfele-előre lője ki a motorvezetőt (és utasát), hanem a vészhelyzetben kinyíló lufikba irányítsa a pórul járt motoros(oka)t. A VFR-T motorja állítólag szintén egy új konstrukció, DOHC szelepvezérléssel rendelkezik, és ezen a hengerek már egyesével lennének ki- illetve bekapcsolhatók, így váltva 2-3-4 hengerrel működő üzemmódok között, ezzel biztosítva az akár 30%-kal alacsonyabb fogyasztást is.

Ez volna a Honda új túramotorja?

Ki tudja, lehet, hogy csak a csalódott újságírók fantáziálnak, vagy talán csupán egy újabb „szondázás” folyik a gyártó részéről, a legjobb esetben pedig a VFR története valóban folytatódik. Már csak néhány hónap és elkezdődnek a nagy nemzetközi motorkiállítások, így az igazság hamarosan kiderül!

Elolvasom
/ / /

Thumbnail
Az elefántok völgye

Az elefántok völgye







A 2010-es év azonban elhozta a lehetőséget: két debreceni motoros barátommal (Hook, alias Horogh Zsolti és Tomago, vagyis Varga Tomi) akikkel már régebben motorozom együtt, elhatároztuk egy megbeszélést követően, hogy elindulunk. Az indulás reggelén azonban Tomago szólt, hogy inkább autóval jön, mert a Goldwinget félti. Teljesen jogosan.

 

Ideális motoros körülmények (a képre kattintva bőséges galéria nyílik!)Sajnos az idő nem kedvezett, mert aznap délelőtt erős mínuszokkal és hóeséssel kellett megküzdenünk. Azonban a kitűzött 400 kilométert sikeresen teljesítve eljutottunk Hegyeshalomig.

 

Másnap nem túl korán átléptük a határt, és „pályára” álltunk. Kifogástalan körülmények között tudtunk motorozni, és bő 130-as tempóban haladni. A st.pölteni lehajtó után a benzinkútnál találkoztunk az első motorossal, aki szintén a Treffenre igyekezett. Egy szlovák KTM Adventure vezetővel és utassal (!!!), akiket még két autóban kisértek barátaik.

 

Szlovák kollégák, úton a Treffenre. Rövid eszmecsere után elbúcsúztunk, és ők mentek is továbbA navigáció szerint Thurmansbang-Solla-t kerestük, így Passaunál letértünk a pályáról és egy főúton indultunk tovább.  Az istenek nem voltak velünk, így egyre sűrűbb hóesésben kellett megtenni az utolsó 60 kilométert. Ráadásul ezen az úton nem jelezték táblák a rendezvényt, így túlszaladtunk a kereszteződésen mintegy két kilométert.

 

A képen jól látszik, hogy mekkora hó esettA visszaút a megfelelő irányba nem volt messze, ám a leesett hó mennyisége nem engedte, hogy 50-nél gyorsabban menjünk. Végül is megtaláltuk a helyes utat, ahol pillanatok alatt összeverődött 80-100 motoros. Meglepetésemre BMW K1200GT, és Suzuki Bandit is volt köztük. Külön próbatételt jelentett, hogy az utolsó nyolc kilométert lejtőn felfelé kellett teljesíteni a frissen hullott hóban. Itt a hólánccal rendelkezők komoly előnyben voltak. Akinek nem volt, mindenfélével próbálkozott: gyorskötözővel, rátekert kötéllel, én pedig gumipókkal. Németországban a szöges gumi nem engedélyezett, sokan ezt terepabroncsokkal helyettesítették (például Karoo), ám a legtöbb havas lejtőn ez is kevés volt. Itt igazából a hólánc volt az egyetlen tökéletes megoldás.

 

Amikor elértük a völgy bejáratát, az autósokat kiszedegették, és egy parkolóba irányították – a kemping területére ugyanis kizárólag motorral lehet ilyenkor belépni!

 

Az utat a Loh-völgyébe hóval fedett jég alkotta, köszönhetően az egy hete hullott ónos esőnek. Egy bizonyos távolság után a motorokat leparkoltuk az út mellett. A következő probléma a szükséges felszerelés célba juttatása volt. A rutinosabbak ehhez szánkót, vagy kézikocsit használtak, mi pedig egy ponyvával oldottuk meg. Telepakoltuk, a ponyva rikliknél összefűztük, úgy húztuk magunkkal. Egy nyugdíjas Mikulás megirigyelte volna, olyan szép kis batyunk volt!

 

Így juttatuk el holminkat a sátorhelyigLeérve a völgybe, már javában tartott a tűzijáték, amit a résztvevők biztosítottak. A főbejáratnál 20 eurót kértek, amiért egy karszalagot, egy is kék könyvet benne matricával, és egy szemetes zsákot kaptunk, valamint szóltak, hogy a tűzifa, és a szalmabála pénzdíjas. Szétnéztünk és láttuk, hogy minden talpalatnyi hely foglalt.  Elkéstünk a sátorállítással, mert hely nagyon kevés volt. Másnap tudtuk meg egy másik magyar csapattól, hogy ők már pénteken reggel sorban álltak, a bejutáshoz.

 

A kemping hivatalos alaprajzaA kiszemelt tisztás elfoglalásakor nem tudtuk, hogy egy 80-120 centiméteres hófalra verjük sátrainkat. (Ez reggel derült ki, amikor megrogyott alattunk a hó, és ülve ébredtünk – ahhoz képest, hogy fekve aludtunk el.) Az igazi esténket a sátorverés után kezdtük meg. A tábort ugyanis nem könnyű bejárni: nincsenek szabályos utcák, a szokásrend alakít mindent. A jobb helyeket az MC-k foglalják el, utánuk jönnek a baráti társaságok, egyesületek. A völgy nyugati oldalára merőlegesen vannak a teraszok kialakítva. Ami előttük van, az az „utca”, ahol lehet járkálni.

 

A beparkolt motorokon ekkor már 20 centis hó volt. Jórészt oldalkocsisok voltak, de szóló motorok is akadtak közöttük. Ponyva szinte egyiken sem volt, viszont valami spéci alkatrészt mindegyiken meg lehetett figyelni, amivel alkalmassá tette a tulaj a téli használatra. Ilyenek voltak a hólánc, a kormány-kesztyű, a fűthető ülés, a lábak elé szerelt terelő lemez, és sok más egyéb.

 

A következő oldalon sátrat verünk a hófalra!

 

[ pagebreak ]

A táborozás igazi szépségei

A sátrak felállítása előtt a rutinosak egy lapáttal elkotorják a havat és a sátor körül halmozzák föl. Ennek szél-, és hő-védő funkciója is van. A bejárat előtt egy placcot alakítanak ki, itt főznek és ülik körbe a tüzet.

Külön rutin kell ilyen körülmények között a sátorveréshezMivel szervezett program nincs, a találkozó résztvevői önmagukat és egymást szórakoztatják. Spontán hill-climbing a havon, kártyázás, pucéron motorozás, vodka-ivó verseny, főzés, a környék bejárása motorral és gyalog – a lehetőségeknek csak a fantázia szab határt. Az egész eseménynek sokkal inkább fesztivál vagy karnevál jellege van. Egészen fantasztikus érzés itt hömpölyögni a tömeggel. A vizes tűzifa szaga folyamatosan marja a torkom, időnként forralt bor, vagy sült hús illata csap meg . A motoros találkozó jelleget teljesen valószínűtlenné teszi a hideg és a havas táj. „Ilyen nincs, és mégis van” – mondhatnánk.

A sörsátorban meleg étel és ital is van, de horror áron mindkettő. Mégis a legtöbben itt tolonganak. Énekelnek, gitároznak, beszélgetnek, és legfőképpen fogyasztják a frissen csapolt sört a literes korsókból. Repül az idő, így mi is éjfél után kerültünk ”ágyba”.

Kellemes reggeli kávéA hóban sátorozásnak van egy-két trükkje. Legtöbben azért mondanak le erről a találkozóról, mert három napig esélyük sincs a melegre. Ez nem így van. Megfelelő ruházattal, és felszereléssel még melegünk is lesz. Én például zokni nélkül aludtam, és nem fáztam. Szükségünk van egy hálózsákra, amely tollal töltött, és egy sí overallra, amely kívül nem orkán, hanem selyem. Kell egy teljesen egyszerű strandi használatra készült polifoam, no meg egy másik, aminek az egyik oldala alufóliával burkolt. Szükséges még egy pokróc, egy legalább 4 centi vastag önfelfújó matrac és egy alutakaró. Az öltözet nekem egy katonai gyapjú molinóból, pólóból, és egy polár felső részből állt. Mindezt a következőképpen kell elrendezni: alulra rakom a strandpolifoamot, erre teszem az aluval kombináltat úgy, hogy az alu oldala a test felé nézzen; majd jöhet a matrac, és a fekhely kész is. Az alá-öltözettel és az overállal belebújok a hálózsákba, magamra terítem a pokrócot, majd az alu takarót úgy, hogy szintén lazán legyen, és a fényesebb felülettel nézzen a test felé. 

Elengedhetetlen...Mindezt tudjuk még turbózni is. Mivel eleve a hideg miatt bújunk ebbe a meleg cuccba, feltételezhető, hogy a sátorban a vizünk megfagy az éjjel. Az pedig kellemetlen, ha a reggeli meleg kávét azzal kezdjük, hogy olvasztani kell a jeget  hozzá. Ezért egy egyszerű alupalackot megtöltök meleg vízzel és a két kezemmel fogva a hasamra helyezem. Így egy plusz meleg forráshoz jutok, reggel pedig vízhez a teához, kávéhoz.

Másnap reggel tüzet raktunk a hóba, és mivel sejtettük, hogy az anyaföld legalább 80 centire van, így egy „kereszt” fás tűz készült, amelynek sajátossága, hogy nem esik szét, és nem oltja el a hó, amikor elsüllyed.

Terjedni kezdett a rémhír a táborban, hogy intenzív havazás jön, nagy széllel. A gyorsabbak ezért már összepakolva indultak a kapu felé. Én el sem tudtam képzelni, hogy ennél több hóban hogyan lehet mozogni. Egy gyors tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy északi szomszédaink  tanácsát megfogadva összepakolunk mi is. Szánkót a magyaroktól kapunk segítségként. (Őket reggel ismertük meg, és megtudtuk hogy Dunaharasztiból érkeztek.) A pakolás gyorsan ment, viszont kicsi volt a szánkó, és magasra kellett rakni a cuccunkat. Ez később borulással járt, így még a tábor elhagyása előtt újra kellett pakolni és kötözni. Tomagó szaktudása és rakományrögzítési rutinja mentett meg bennünket. Azonban rá kellett ébrednünk, hogy képtelenek vagyunk a motorokig elhúzni. Hookal nekivágtunk a két kilométeres kaptatónak, hogy a Kawa Versys-t elhozzuk és jobb híján a szánkó elé kössük.

Különleges szánhúzó kutya. Illetve motor... A háttérben pedig a fenyegető hófelhőA terv sikerül, így egy 67 lóerős szánkóval vittük ki a felszerelésünket.

Gyors cuccolás, a parkolóban, tiszta (száraz!) zokni csere, és már robogtunk is a kis hegyi falukon keresztül az osztrák-német határ irányába. Útközben szerencsések voltunk, mert nem találkoztunk sem hóeséssel, sem erős széllel. A német és osztrák autópálya többnyire száraz. Miközben vágtattunk, azon gondolkodtam, hogy hogy alakul a haza-utunk? Egész éjjel szakadt a hó, legalább 70-80 centi. Arrafelé az út mellett van a hófal és az út tiszta… Nálunk Magyarországon, ha 30 centi esik, akkor azt leginkább az autók „dolgozzák” el.

Ahogy beléptünk hazánk területére, természetesen esett a hó. Bicskénél letereltek a pályáról valamilyen baleset miatt, majd 10 kilométer múlva vissza. Igen ám de a felhajtót természetesen nem takarították el. Ahogy a szél összehordta, félméteres hóval találtuk szembe magunkat. Megpróbáltuk a lehetetlent, de feladtuk. Motorról le, autóból ki, és egyenként kísértük át a motorokat ezen az 500 méteren. Ezután már dagadt gázzal haza!

Ilyen tájon különleges élmény motorozni!Ezt a túrát bátran ajánlom a vállalkozó kedvűeknek. Egy jól felkészített motorral, megfelelő ruházatban, és felszereléssel egy életre szóló élményt nyújt!

 

Elolvasom
/ / / / / / /

Thumbnail
A VFR titkai: a DCT váltó

A VFR titkai: a DCT váltó







A Honda VFR lesz az első, duplakuplungos váltóval megvásárolható motorkerékpárNyugodtan kijelenthetjük: nem köszönt ránk úgy egy új motoros idény, hogy valamelyik gyártó – esetleg több is –, ne jelentetne meg jelentős újdonságot. Az ilyen innovációkkal kapcsolatban gyakran lehet hallani olyan kijelentéseket, amelyek szerint túl sok az újítás, motorjaink technikája túlbonyolított. Jellemző mondat a „Nehogy már egy elektronika akarja megmondani…”, amely nyilván azt jelenti, hogy az innováció a felhasználó számára már túl sok, szinte ördögi. Valószínű, hogy a hagyománytiszteletnél is erősebb kapocs ez a megszokott, bevált dolgokhoz. A világ azonban csak a technikai fejlesztések révén jut előrébb, nekünk pedig könnyebb lesz elfogadnunk őket, ha értjük a működésüket. Nézzük hát meg a Honda VFR talán legnagyobb újítását, a duplakuplungos váltót. Hiszen nem is olyan bonyolult dolog ez sem. Igazából nem is a váltó az újdonság, hanem a kuplung, azaz a tengelykapcsoló.

 

Itt egy többtárcsás tengelykapcsoló működési elve látható

Látszik, hogy a tengelykapcsoló a súrlódást használja fel működéséhez, a fékhez hasonló módon. Tulajdonképpen a tárcsaféket is felfoghatjuk egy egytárcsás tengelykapcsolónak, azzal a különbséggel, hogy ott a villát nem szeretnénk forogni látni.

A tengelykapcsoló – ahogy a neve is mutatja – tehát két tengely összekapcsolására szolgál. Ezek a motor főtengelye és a váltó bemeneti tengelye, vagy ahogy nagyapáink hívták, a nyelestengely. Szétkapcsolni pedig azért kell időnként őket, mert a motor az alapjárati fordulatszámnál nem tud lassabban forogni – bár néha jól jönne –, és a váltó sem szereti, ha ezen szerkezet használata nélkül váltunk. (Bár vannak, akik mesterien űzik a kuplung nélküli váltást.) Maga a váltó használata nyilván azért indokolt, mert a belsőégésű motorok csak egy szűk fordulatszám-tartományban képesek üzemelni – ez általában az igénybe vehető legmagasabb fordulatszám és annak harmada közötti terület. Persze motorkerékpároknál a kis súly miatt ezt többnyire szélesebbnek érezzük.

 

A Boss Hoss 5700 köbventiméteres V8-asa nem igényel váltóművet. Minden más igen...Ez váltó nélkül azt jelentené, hogy körülbelül 30 kilométer/óráig csak a kuplung folyamatos használata mellett haladhatnánk, és 90-nél véget is érne a száguldás. Amerikában nem véletlenül készült néhány két sebességes autó is hajdanán. Oda az elegendő volt. Ugyanezen elmélet alapján nincs váltó a Boss Hoss szörnyetegeiben: a V8-as Corvette-motor nélküle is képes dinamikusan mozgatni a 600 kilogrammos tömeget – bár az alacsony sebességeknél folyamatosan kell csúsztatni a kuplungot.

Az egyre terjedő elektromos motorok esetén szintén nincs ilyen probléma, mert a villanymotoroknál nincs alapjárat, és majdnem a teljes fordulatszám-tartományukban elegendő nyomatékot szolgáltatnak. Nincs szükség váltásra és más erőátviteli berendezésre sem, nem kell az energiaáramlást megszakítani.

 

A következő oldalon belenézünk a Honda rendszerének belsejébe!

[ pagebreak ]

A technika

Ezzel el is érkeztünk az elgondolás gyökeréhez, miszerint ameddig kuplungolunk, illetve a váltással bíbelődünk, nem gyorsul a járművünk. Ezt nagyjából ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy ókori kapitánynak két csapat gályarab áll a rendelkezésére. Az egyik csapat nagy erővel tud evezni, a másik pedig gyorsan. Azonban mindig helyet kell cserélniük. Kézenfekvő az ötlet: lehetőséget kell biztosítani, hogy mindig evezésre készen lehessen az éppen nem lapátoló csapat is. Ebből látszik, hogy maga az elv nem új, és még csak nem is a Honda találta ki.

A duplakuplungos váltó sematikus ábrája



Az ötlet a két háború között már foglalkoztatta a mérnököket.  1939-ben egy francia feltaláló, Adolphe Kégresse, 1940-ben pedig egy darmstadti mérnök, Prof. Rudolf Franke jelentett be szabadalmi igényt egyfajta duplakuplungos szerkezetre, azonban akkor még gyerekcipőben sem járt az elektronika, a vezetőt pedig nagyon megterhelte volna egy újabb váltókar, és egy újabb kuplungpedál. Elsőként csupán a Porschénél dolgozó magyar Szodfridt Imre kezdte szorgalmazni alkalmazását 1969-ben, majd újabb 11 évnek kellett eltelnie, hogy valóban használható konstrukció váljék belőle, és bemutassák PDK (Porsche Doppelkupplungsgetriebe – Porsche kettős tengelykapcsolós váltó) néven. Miután a versenysportban bizonyított, a Porschével akkor még csak technológiai kapcsolatokat ápoló Volkswagen mérnökei elérkezettnek látták az időt, hogy elsőként piacra dobják a szerkezetet DSG néven, 2003-ban.


Működési elve egyszerű: a gályarabokhoz hasonlóan kell csinálni egy olyan kuplung-váltó részt, amely csak arra vár, hogy átvegye a hajtást, amikor a másik már elérte korlátait. Mindezt úgy, hogy közben az erőátvitel egy pillanatra sem szakad meg.

A Honda DCT-je. Jól látszik a páros, és páratlan fokozatokért felelős rész, kékkel, és pirossal kiemelveEzt úgy lehet elérni, hogy az egyetlen megszokott helyett két független kuplung-váltó együttest használunk, és az egyik csak a páros, míg a másik kizárólag a páratlan fokozatokat kapcsolgatja. Elinduláskor az éppen aktuális (1-es) fokozat mellett már bekapcsoljuk a következőt is, persze annak a kuplungját ilyenkor folyamatosan nyitva tartjuk. (Pontosabban nem mi, hanem az elektronika.) Majd amikor elérkezik az ideális pillanat a váltásra, akkor a következő fokozat kuplungját lassan zárni kell, míg az eddig összezártat nyitni. Így meg is történik a váltás anélkül, hogy a legcsekélyebb megtorpanást éreznénk, miközben van idő a következő fokozatot előkészíteni, és várni újra az alkalmas pillanat eljövetelét.

Visszakapcsolásoknál ugyanez a helyzet, csak természetesen fordítva.

Az alábbi videón mozgóképen is megnézhetjük a fentieket:

Ezzel tulajdonképpen meg is született az ideális megoldás számunkra. Sokan ugyanis – talán joggal – idegenkednek az automata váltóktól, hiszen használatukkal egy sor kellemetlenséget is a nyakunkba veszünk, mint például a jelentősen csökkent teljesítmény a hajtáslánc végén, a magasabb fogyasztás, az észrevehető és rángatástól sem mentes kapcsolások. A duplakuplungos megoldásnak hála ezekkel a hátrányokkal már nem kell számolnunk, ellenben évezhetjük annak előnyeit a hagyományos automata vagy mechanikus váltókkal szemben.

Ezek a következők:

– lehetővé teszi az átmenet nélküli, rángatásmentes váltást

– akár kedvezőbb fogyasztás is elérhető vele, mint a mechanikus váltóval felszerelt modellek esetén

– jobb gyorsulás

– a rángatásmentes üzemnek köszönhetően kíméli a hajtásláncot

– kézi fokozat-kiválasztással a közvetlen, és azonnali váltás mellett meghagyja a váltás élményét, de egy automata váltó kényelmét is nyújtja, ha kell.

Bár az új Honda VFR DCT váltójával kapcsolatban még nem lehet teszteredményekkel találkozni, ám az autóknál én még csak dicséretet olvastam az ilyen szerkezetekről.

Remélem, a DCT piaci megjelenését követően mihamarabb lehetőségünk lesz a személyes kipróbálásra, és minél többen meggyőződhetünk a szerkezet nagyszerűségéről.

Elolvasom
/ /

Thumbnail
Honda VFR bemutató

Honda VFR bemutató

  

Néhány kép az eseményről a galériában (klikk)A bemutató videón nem szereplő érdekesség a PCX nevű városi robogó, amely 14 colos kerekei, és nem utolsó sorban 2 literes fogyasztást lehetővé tevő start-stop rendszere révén lehet érdekes az évben. A start-stop rendszer (amely személyautókban már több helyen alkalmazot) leállítja a motort, ha azzal megállunk. A gázkar megmozdítására azonnal újraindul az erőforrás, így késedelem nélkül indulhatunk tovább.

Érdekes modelleket hozott tehát a Honda 2010-re, reméljük mielőbb személyes tepasztalatainkkal is informálhatunk benneteket.

A VFR-t egyébkén január 28-án mutatják be az érdeklődőknek, a részleteket az alább látható Honda bannerre kattintva lehet megtekinteni.

 

Elolvasom
/

Thumbnail
Balkáni állapotok

Balkáni állapotok







Negyedik nap: Buljanica- Budva (115 km)

Útvonal: Buljanica- Kotor- Budva

A túrabeszámoló első, második és harmadik része itt található.

 

Borús időre ébredünk. Azután az indulásunk tiszteletére el is ered az eső, majd átvált monszun-szerű kiadós záporrá. Félreállunk egy kútnál, kicsit száradunk, iszunk egy forró tejeskávét, átöltözünk és várunk. Az úton közben arasznyi vízben gázolnak az autók.

A csodaszép Kotori öbölJó órányi semmittevés után azért csak kitisztul az idő, célba vesszük a Kotori öblöt. Csodálatos hely, főleg a régi halászfalu része megkapó. Csak az a sok klímaberendezés lóg ki a képből.

Illúzióromboló a modern technika az ódon házak oldalánA parti úton mindenütt sebességkorlátozás, de itt nem is szabad sietni, annyi a látni- és fotóznivaló. Egy fekete BMW türelmetlen sofőrje ezzel mit sem törődve nagy sebességgel előz meg minket (ráadásul záróvonalnál), ere a rend láthatatlan őrei már le is kapcsolják pár száz méterrel odébb. Általában jellemző az erős rendőri jelenlét az utakon mindenütt, de az is feltűnt, hogy csak úgy, minden ok nélkül nem piszkálnak bele a forgalomba. Valószínűleg ennek is köszönhetően ritkán találkoztunk őrült módon közlekedő autóssal-motorossal és az itthoni tapasztalatokkal szöges ellentétben, egyszer sem kerültünk rázós közlekedési helyzetbe, vagy veszélyes szituációba!

Az öböl megkerülése után (természetesen többszöri megállást és szájtátást követően) célba vesszük a Lovcen Nemzeti Parkot. Azonban néhány percnyi szerpentinezés után útzárba futunk. Kiderül, hogy autós hegyi verseny zajlik és egész nap zárva lesznek a város körüli utak. Jobb híján visszakanyarodunk a partra és ott vesszük Budva felé az irányt. Közben néha kisüt a Nap is.

Budva óvárosa megér egy kiadós sétátBudvában eldugjuk a motorokat egy árnyékos járdára és körbejárjuk a kikötőt, meg az óvárost. Nagyon hangulatos a szűk sikátorokban sétálni, könnyen beleéljük magunkat a középkori hangulatba.

A kikötőben a yachtok szerelmesei is találnak bőven néznivalótMajd két óra szabad program erejéig elválunk társainktól. Ők ebédelni mennek, mi pedig azt a lehetetlennek tűnő vállalkozást tűzzük célul, hogy megkeressük egy jó ismerősünket, aki a strandon dolgozik a nyári szezonban. Amúgy iskolaigazgató, de egyrészt a remek pedagógusi fizetések miatt, másrészt a buli kedvéért gyerekek szórakoztatásával (légvár, gokart) próbálja kiegészíteni jövedelmét. Most derül ki, hogy milyen hatalmas a budvai strand! Másfél órája bolyongunk benne és már-már feladjuk, mikor egyszer csak megpillantjuk a keresett cimborát. Nem kis meglepetést okoztunk neki, nem hinném, hogy számított volna bárkire is az itthoniak közül! Meséli, hogy a helybeliek szerint az elmúlt 25 évben nem volt példa ilyen vacak és esős nyárra. Azt is mondja, hogy kevés a vendég, ezért ne sátrazzunk, mert bagóért kapunk szobát is kissé távolabb a tengertől.

Józsi és Edit. Hiába mondtam nekik, hogy utánozzák kicsit a háttérben turbékoló pártTalálunk is némi kutatás után egy szimpatikus panziót a hegy oldalában, negyedórányi sétára a parttól. Megalkuszunk a szállásra a ház asszonyával, előbb 25, majd 20 eurót kér szobánként, amit el is fogadok. Tolmácsolom Józsinak az árfolyamot, erre a hölgy ránk kérdez: – Magyarok? Igenlő válaszomra közli az újabb árat, ami hirtelen 15-re csökkent! Pedig nem is alkudoztunk tovább.

Elpakolunk, forró zuhany, majd visszasétálunk a partra, hogy vacsorázzunk valamit. Itt aztán van éjszakai élet! Estére megteltek turistákkal a nappal üres parti utcák, hatalmas, zsibvásárral vegyes karneválra emlékeztet a hangulat. Nyitott diszkók egymás mellett, különféle stílusú és korú zenékkel és csak itt-ott lefedett táncos lányokkal hívogatják áldozataikat, hatalmas vidámpark és kirakodóvásár mindenütt. Még a turisztikai hivatal is nyitva, egész éjszaka árulja különböző üdüléseit, környékbeli programjait. Feltűnően sok orosz vendég van, már a repülőtérnél feltűnt, hogy szinte csak orosz chartergépek álltak a betonon.

A lányok itt még nem is sejtették, hogy mire megy ki a játékAz étterem étlapján is az orosz követte a helyi nyelvű oldalt, és csak utánuk következett a német és az angol. Kinézünk kétféle menüt. Hal-, illetve hús-menüt ajánlanak fejenként 10 euró ellenében, három fogással. Nagyon kedves a pincér is, remek a kiszolgálás és rendkívül ízletesek az ételek. Érdekes, ahogyan a konyháról előviharzó személyzet a nála lévő ételt először bemutatja egy íróasztalnál ülő inspektornak, majd csak ezután viszi ki a vendégnek. Gondolom a pincérek és a konyhások közti előnyös, ám a gazda számára cseppet sem kívánatos együttműködést hivatott ez megakadályozni.

Érkezik egy négytagú együttes is, két gitár, egy fuvola és egy énekes felállásban. Fantasztikus előadást produkálnak, a hagyományos népzenét követően előadnak a ’60-as évek amerikai slágereiből, de még a Guns and Roses-tól a Heaven’s Door sem hat idegennek sajátos előadás módjukon! Hát még amikor a négy bohém zenész elkezd becserkészni két fiatal lányt, akik kettesben ülnek egy asztalnál! Hangszereiket halkan pengetve settenkednek köréjük, hogy pár perc múlva hősszerelmes módján adjanak nekik szerenádot. Hatalmas sikerük van a vendégek körében.

A helyi konyhaművészet rejtelmeibe érdemes lenne egy komolyabb gasztro-túra alkalmával bepillantani. Vendégszeretetük példa lehet a balatoni „zimmerferik” számáraMikor kérjük a számlát, még egy kellemes meglepetéssel szolgál pincérünk. Annak ellenére, hogy nem a mi menüinken múlik a napi eredményük, két pálinkával és két likőrrel tér vissza, amit a ház ajándékaként a montenegrói-magyar barátságnak ajánl fel. Nagyon szép gesztus ez a részükről!

Több alkalommal feltűnt ott tartózkodásunk alatt, hogy – máshol általában sajnos nem tapasztalható módon – mennyire barátilag álltak magyarságunkhoz. Beszélgettünk róla, hogy ennek mi oka lehet, de nem tudok másra gondolni mit arra, hogy ezzel próbálják kimutatni nagyrabecsülésüket, amiért a születőben lévő új-Montenegro önállóságát Magyarország az elsők között ismerte el nemzetközi nyilatkozatában?


Túrabeszámolónkat hamarosan folytatjuk!

 

Elolvasom
/ / / / /