A 2010-es év azonban elhozta a lehetőséget: két debreceni motoros barátommal (Hook, alias Horogh Zsolti és Tomago, vagyis Varga Tomi) akikkel már régebben motorozom együtt, elhatároztuk egy megbeszélést követően, hogy elindulunk. Az indulás reggelén azonban Tomago szólt, hogy inkább autóval jön, mert a Goldwinget félti. Teljesen jogosan.

Sajnos az idő nem kedvezett, mert aznap délelőtt erős mínuszokkal és hóeséssel kellett megküzdenünk. Azonban a kitűzött 400 kilométert sikeresen teljesítve eljutottunk Hegyeshalomig.

Másnap nem túl korán átléptük a határt, és „pályára” álltunk. Kifogástalan körülmények között tudtunk motorozni, és bő 130-as tempóban haladni. A st.pölteni lehajtó után a benzinkútnál találkoztunk az első motorossal, aki szintén a Treffenre igyekezett. Egy szlovák KTM Adventure vezetővel és utassal (!!!), akiket még két autóban kisértek barátaik.

A navigáció szerint Thurmansbang-Solla-t kerestük, így Passaunál letértünk a pályáról és egy főúton indultunk tovább.  Az istenek nem voltak velünk, így egyre sűrűbb hóesésben kellett megtenni az utolsó 60 kilométert. Ráadásul ezen az úton nem jelezték táblák a rendezvényt, így túlszaladtunk a kereszteződésen mintegy két kilométert.

A visszaút a megfelelő irányba nem volt messze, ám a leesett hó mennyisége nem engedte, hogy 50-nél gyorsabban menjünk. Végül is megtaláltuk a helyes utat, ahol pillanatok alatt összeverődött 80-100 motoros. Meglepetésemre BMW K1200GT, és Suzuki Bandit is volt köztük. Külön próbatételt jelentett, hogy az utolsó nyolc kilométert lejtőn felfelé kellett teljesíteni a frissen hullott hóban. Itt a hólánccal rendelkezők komoly előnyben voltak. Akinek nem volt, mindenfélével próbálkozott: gyorskötözővel, rátekert kötéllel, én pedig gumipókkal. Németországban a szöges gumi nem engedélyezett, sokan ezt terepabroncsokkal helyettesítették (például Karoo), ám a legtöbb havas lejtőn ez is kevés volt. Itt igazából a hólánc volt az egyetlen tökéletes megoldás.

Amikor elértük a völgy bejáratát, az autósokat kiszedegették, és egy parkolóba irányították – a kemping területére ugyanis kizárólag motorral lehet ilyenkor belépni!

Az utat a Loh-völgyébe hóval fedett jég alkotta, köszönhetően az egy hete hullott ónos esőnek. Egy bizonyos távolság után a motorokat leparkoltuk az út mellett. A következő probléma a szükséges felszerelés célba juttatása volt. A rutinosabbak ehhez szánkót, vagy kézikocsit használtak, mi pedig egy ponyvával oldottuk meg. Telepakoltuk, a ponyva rikliknél összefűztük, úgy húztuk magunkkal. Egy nyugdíjas Mikulás megirigyelte volna, olyan szép kis batyunk volt!

Leérve a völgybe, már javában tartott a tűzijáték, amit a résztvevők biztosítottak. A főbejáratnál 20 eurót kértek, amiért egy karszalagot, egy is kék könyvet benne matricával, és egy szemetes zsákot kaptunk, valamint szóltak, hogy a tűzifa, és a szalmabála pénzdíjas. Szétnéztünk és láttuk, hogy minden talpalatnyi hely foglalt.  Elkéstünk a sátorállítással, mert hely nagyon kevés volt. Másnap tudtuk meg egy másik magyar csapattól, hogy ők már pénteken reggel sorban álltak, a bejutáshoz.

A kiszemelt tisztás elfoglalásakor nem tudtuk, hogy egy 80-120 centiméteres hófalra verjük sátrainkat. (Ez reggel derült ki, amikor megrogyott alattunk a hó, és ülve ébredtünk – ahhoz képest, hogy fekve aludtunk el.) Az igazi esténket a sátorverés után kezdtük meg. A tábort ugyanis nem könnyű bejárni: nincsenek szabályos utcák, a szokásrend alakít mindent. A jobb helyeket az MC-k foglalják el, utánuk jönnek a baráti társaságok, egyesületek. A völgy nyugati oldalára merőlegesen vannak a teraszok kialakítva. Ami előttük van, az az „utca”, ahol lehet járkálni.

A beparkolt motorokon ekkor már 20 centis hó volt. Jórészt oldalkocsisok voltak, de szóló motorok is akadtak közöttük. Ponyva szinte egyiken sem volt, viszont valami spéci alkatrészt mindegyiken meg lehetett figyelni, amivel alkalmassá tette a tulaj a téli használatra. Ilyenek voltak a hólánc, a kormány-kesztyű, a fűthető ülés, a lábak elé szerelt terelő lemez, és sok más egyéb.

A következő oldalon sátrat verünk a hófalra!

[ pagebreak ]

A táborozás igazi szépségei

A sátrak felállítása előtt a rutinosak egy lapáttal elkotorják a havat és a sátor körül halmozzák föl. Ennek szél-, és hő-védő funkciója is van. A bejárat előtt egy placcot alakítanak ki, itt főznek és ülik körbe a tüzet.

Mivel szervezett program nincs, a találkozó résztvevői önmagukat és egymást szórakoztatják. Spontán hill-climbing a havon, kártyázás, pucéron motorozás, vodka-ivó verseny, főzés, a környék bejárása motorral és gyalog – a lehetőségeknek csak a fantázia szab határt. Az egész eseménynek sokkal inkább fesztivál vagy karnevál jellege van. Egészen fantasztikus érzés itt hömpölyögni a tömeggel. A vizes tűzifa szaga folyamatosan marja a torkom, időnként forralt bor, vagy sült hús illata csap meg . A motoros találkozó jelleget teljesen valószínűtlenné teszi a hideg és a havas táj. „Ilyen nincs, és mégis van” – mondhatnánk.

A sörsátorban meleg étel és ital is van, de horror áron mindkettő. Mégis a legtöbben itt tolonganak. Énekelnek, gitároznak, beszélgetnek, és legfőképpen fogyasztják a frissen csapolt sört a literes korsókból. Repül az idő, így mi is éjfél után kerültünk ”ágyba”.

A hóban sátorozásnak van egy-két trükkje. Legtöbben azért mondanak le erről a találkozóról, mert három napig esélyük sincs a melegre. Ez nem így van. Megfelelő ruházattal, és felszereléssel még melegünk is lesz. Én például zokni nélkül aludtam, és nem fáztam. Szükségünk van egy hálózsákra, amely tollal töltött, és egy sí overallra, amely kívül nem orkán, hanem selyem. Kell egy teljesen egyszerű strandi használatra készült polifoam, no meg egy másik, aminek az egyik oldala alufóliával burkolt. Szükséges még egy pokróc, egy legalább 4 centi vastag önfelfújó matrac és egy alutakaró. Az öltözet nekem egy katonai gyapjú molinóból, pólóból, és egy polár felső részből állt. Mindezt a következőképpen kell elrendezni: alulra rakom a strandpolifoamot, erre teszem az aluval kombináltat úgy, hogy az alu oldala a test felé nézzen; majd jöhet a matrac, és a fekhely kész is. Az alá-öltözettel és az overállal belebújok a hálózsákba, magamra terítem a pokrócot, majd az alu takarót úgy, hogy szintén lazán legyen, és a fényesebb felülettel nézzen a test felé. 

Mindezt tudjuk még turbózni is. Mivel eleve a hideg miatt bújunk ebbe a meleg cuccba, feltételezhető, hogy a sátorban a vizünk megfagy az éjjel. Az pedig kellemetlen, ha a reggeli meleg kávét azzal kezdjük, hogy olvasztani kell a jeget  hozzá. Ezért egy egyszerű alupalackot megtöltök meleg vízzel és a két kezemmel fogva a hasamra helyezem. Így egy plusz meleg forráshoz jutok, reggel pedig vízhez a teához, kávéhoz.

Másnap reggel tüzet raktunk a hóba, és mivel sejtettük, hogy az anyaföld legalább 80 centire van, így egy „kereszt” fás tűz készült, amelynek sajátossága, hogy nem esik szét, és nem oltja el a hó, amikor elsüllyed.

Terjedni kezdett a rémhír a táborban, hogy intenzív havazás jön, nagy széllel. A gyorsabbak ezért már összepakolva indultak a kapu felé. Én el sem tudtam képzelni, hogy ennél több hóban hogyan lehet mozogni. Egy gyors tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy északi szomszédaink  tanácsát megfogadva összepakolunk mi is. Szánkót a magyaroktól kapunk segítségként. (Őket reggel ismertük meg, és megtudtuk hogy Dunaharasztiból érkeztek.) A pakolás gyorsan ment, viszont kicsi volt a szánkó, és magasra kellett rakni a cuccunkat. Ez később borulással járt, így még a tábor elhagyása előtt újra kellett pakolni és kötözni. Tomagó szaktudása és rakományrögzítési rutinja mentett meg bennünket. Azonban rá kellett ébrednünk, hogy képtelenek vagyunk a motorokig elhúzni. Hookal nekivágtunk a két kilométeres kaptatónak, hogy a Kawa Versys-t elhozzuk és jobb híján a szánkó elé kössük.

A terv sikerül, így egy 67 lóerős szánkóval vittük ki a felszerelésünket.

Gyors cuccolás, a parkolóban, tiszta (száraz!) zokni csere, és már robogtunk is a kis hegyi falukon keresztül az osztrák-német határ irányába. Útközben szerencsések voltunk, mert nem találkoztunk sem hóeséssel, sem erős széllel. A német és osztrák autópálya többnyire száraz. Miközben vágtattunk, azon gondolkodtam, hogy hogy alakul a haza-utunk? Egész éjjel szakadt a hó, legalább 70-80 centi. Arrafelé az út mellett van a hófal és az út tiszta… Nálunk Magyarországon, ha 30 centi esik, akkor azt leginkább az autók „dolgozzák” el.

Ahogy beléptünk hazánk területére, természetesen esett a hó. Bicskénél letereltek a pályáról valamilyen baleset miatt, majd 10 kilométer múlva vissza. Igen ám de a felhajtót természetesen nem takarították el. Ahogy a szél összehordta, félméteres hóval találtuk szembe magunkat. Megpróbáltuk a lehetetlent, de feladtuk. Motorról le, autóból ki, és egyenként kísértük át a motorokat ezen az 500 méteren. Ezután már dagadt gázzal haza!

Ezt a túrát bátran ajánlom a vállalkozó kedvűeknek. Egy jól felkészített motorral, megfelelő ruházatban, és felszereléssel egy életre szóló élményt nyújt!