1’250 köbcentis V2-es amerikai cruiser. Mikor ezt mondtam az ismerőseimnek, mindenki egyből rávágta, hogy a Harley. Aztán még hozzátettem, hogy vízhűtéses és kilencezernél kezdődik a piros a fordulatszámmérőben. Erre persze mindenki visszakozott. Pedig rosszul tették, de ez is mutatja, hogy vannak márkák, amelyeknek saját tradicíói megkerülhetetlenül annyira beleivódtak a köztudatba, hogy az ember el sem tud mást képzelni. Így ha valaki Harley-t emleget, akkor az egyenlő egy nagy lapos villaszögű léghűtéses V2-essel.

De mondhatnám a BMW-t is, amelynek hallatán elsőre mindenki egy léghűtéses boxerre gondol, pedig 1983 óta van vizes sornégyes motorjuk is. De az eltelt majdnem 30 év még kevés volt ahhoz, hogy ezt a képet megváltoztassa. Pedig a világ változik. Így van ez, ha tetszik, ha nem. Így volt a Porsche esetében is, ahol a márkanév egyet jelentett egy léghűtéses hathengeres farmotoros sportkocsival. De ma már az eladásoknak csak kevesebb, mint tíz százalékát teszi ki a híres 911-es modell. Ráadásul már nem is kapható „levegős” blokkal. A környezetvédelmi normák szigorodása miatt kénytelenek voltak vízköpenybe öltöztetni a motorjaikat. Ez lett a sorsa a Harley-nak is és már biztosra vehetjük, hogy 2013-tól búcsút inthetünk a lég-olajhűtéses BMW-nek is.

Az amerikai legendánál sem most jelent meg az első vizes erőforrás. Már jó tíz éve annak, hogy az első vásárlók átvehették a V-Rod-ot. Ennek tiszteletére piacra is dobtak egy 10TH ANNIVERSARY EDITION modellt, ami jó ok arra, hogy vallatóra fogjuk, milyen is egy 21. századi V2-es Amerikából. Legfőképpen arra voltam kíváncsi, hogy mennyire más ez a modell a többihez képest.

Elég ha áll

Közeledve a motorhoz már messziről látszik, hogy mivel van dolgunk. Bármilyen más motor áll mellette a tekintete mindenkinek  mégis a V-Rodra téved. Amilyen kuszán tekeredik a váz a tank alatt körülölelve a blokkot, olyan kuszán, össze-vissza ugrál a szem is el-el időzve az apró részleteken. Ez az első motor, amit az ismerőseim nagy része nem kipróbálni, hanem inkább csak nézni akart. Pedig vannak elsőre megmosolyogtató részletei is, mint például a villanyak mögött, a féknyergeken és a motor több pontján elhelyezkedő perforált lemez, amiről mindenkinek gyermekkorunk krumplinyomója jutott eszébe. Ez azonban csupán pár másodpercig tart. Utána azonban összeáll a kép és nem érezzük oda nem illőnek, vagy igénytelennek a vasat.

Minden részletén látszódik az igényes nagyvonalúság, és hogy valószínűleg a milwaukee-i gyárban senki sem tudja, hogy mi az a költségcsökkentés. Olyan szóról, hogy spórolás meg még negyedik generációra visszamenöleg sem hallott senki.  Nemhiába: ez Amerika. Ahol egy tv-filmben is azt látjuk, hogy miután kivettek valamit a hűtőből, annak ajtaját nem csukja vissza senki, és ahol még mindig majdnem ingyen van a benzin.

A második oldalon megindul a V-Rod. De hogy!!! Ha kíváncsi vagy rá, lapozz!

[ pagebreak ]

Valóban izommotor

Már én is meg tudom érteni azokat, akik nem is használják a gépüket csak leparkolnak vele egy bár elé és naphosszat nézik. Amikor rajta ültem, azt sajnáltam a leginkább, hogy nem látom minden részletét. Meg azt, hogy nagyon furán ülök rajta. A láb és a kéz messze elöl, a fenék hátul, a gerinc meg olyan púpos, mint egy fújtató macskáé. Azonban a macska nem fújtat sokáig a kutyára, viszont én sokkal több időt töltöttem ebben a pózban. Egy idő után olyan érzésem volt, mint akit Chuck Norris épp most rúgott hasba és légüres térben repül az Univerzum egy nagyon távoli pontja felé. Légüres térben, hiszen a sebességmérő egy cruiseren szokatlanul nagy számot mutat és nincs előttem semmi ami elterelné a szelet, de az mégsem akar letaszítani a motorról. Húzom a gázt és élvezem ahogy gyorsulok. Mint mondtam ebben a motorban mindenből sok van. Nyomatékból is. Mindegy melyik fokozatban vagyok és mindegy mennyivel megyek. Ugyanúgy gyorsul.

Az a szó, hogy nyomatékgörbe ennél a motornál teljességgel értelmét veszti. Ugyanis az nem görbe, hanem egyenes. Csupán onnan lehet tudni, hogy a fordulatszámskála melyik végén vagyunk, hogy milyen hangon játszik az erőforrás. Alul teljesen megfelel a várakozásainknak, felül viszont meglepően sportos. Mintha nem is Harley lenne, hanem valami nagy kéthengeres olasz sportmotor. Ilyenkor menni is pont ilyen vele. Egyenesen. Aztán ha kanyarodni kell, akkor azonnal rájövünk, hogy az Újvilág nagyon messze van Bolognától. Az extraszéles 240/40R-18-as hátsó gumi miatt úgy viselkedik a motor, mintha egy gyorséttermi kaján nevelkedett XXL-es tünemény ülne mögöttem és minden kanyarban visszafele döntene. Rémisztő. Legalábbis először. De öt-hat kanyarral később már megszokott lesz a dolog és egy nagy adag ellenkormányzással tökéletesen uralható a dolog. Utána már csak az zavar, hogy a láthatatlan Donna miatt a lábtartó is nagyon hamar leér. Pedig amúgy szemre magasan van. Nem is értettem először a dolgot, de aztán rájöttem, hogy a jó futómű miatt ennyire könnyen dönthető a motor.

Annak ellenére (vagy éppen azért) mondom, hogy jó a futómű, hogy mindent lehet érezni ami az úton van. Sőt, olyan, mintha egy nagyítós szemüveget tennénk fel. Ha sima a burkolat, akkor azt extra simának érezzük, de ha áthajtunk a motorral egy ötforintoson, akkor nem kell sokat gondolkodni, hogy megmondjuk a fej vagy az írás volt-e felül. Viszont ha szorosan fogjuk a gyeplőt, akkor arra megy amerre parancsoltuk neki. Mondhatnám azt is, hogy egy igazán férfias motor, de nem az. Legalábbis a többi tengerentúli márkatársához képest nem. Itt már nem ráz a blokk, nem zúg a fejem másfél óra motorozás után a kipufogótól és nem lesz izomlázam mire felváltok sem a csuklómban, sem a bokámban. És hol vannak már azok az idők, amikor lassítókarnak hívták ami a gázmarkolat előtt van? Ez kérem fék a javából! Bár más motorról átülve kissé szokatlanul nagy erőt igényel, de olyan határozott nyomásponttal bír, hogy azt hittem felütközött valamibe a fékkar.

Ezzel együtt is sajnos azt kell mondanom, hogy a V-Roddal nem olyan jó menni, mint nézni azt. Még most, napokkal a teszt után is szívesebben gondolok vissza a gyönyörű részleteire, mint a nyergében töltött időre. Különösen ha figyelembe vesszük a fogyasztását. A legtöbb motornál elég sokat kell menni ahhoz, hogy megmozduljon az üzemanyagszintmérő mutatója. Nem így ennél. Jó, hogy elég kicsi a tank, a gyári adat szerint mindössze 18 literes, de még láttam a kutat a tükörben, amikor kérlelhetetlenül elindult a mutató lefelé. A műszerfalon megjelent információ szerint két tankolás között maximum 204 kilométer telhet el. Ebből adódóan a fogyasztás nem sokkal 10 liter alatt alakult, ami szerintem sok egy kicsit. Különösen, ha figyelembe vesszük a használati módot is.

Örök divat

De mint mondtam Amerika más világ. Ha csak a gyári adatokat nézzük, akkor is mennyivel jobban hangzik, hogy 37,3 mérföldet tudunk megtenni egyetlen gallon benzinnel, minthogy 6,3 litert eszik százon. De nyilván a célcsoportot ez nem érdekli. Van olyan Harley-s aki arra a kérdésre, hogy neked mennyit eszik a gép, kicsit csodálkozva azt felelte, hogy fogalmam sincs! És igazuk is van. Ennél a motornál nem is számít. Ezt a motort nem objektív érvek alapján választjuk ki. (Mint ahogy szerintem a többit sem.) Minden hibája ellenére jó dolog birtokolni egy ilyet és nagyon lehet szeretni. Minden porcikáján érezni, hogy harminc év múlva is pont így fog majd teljesíteni. Nem is egy múló hóbort egy ilyen vasat birtokolni. A száraz tömege 289 kilogramm. Ez azt jelenti, hogy ha teszünk bele egy kis üzemanyagot, akkor már túl is léptük a 300-as határt. Miközben erre gondoltam, azt néztem, hogy mitöl lehet ilyen nehéz. Aztán rájöttem: itt mindent alaposan túlterveztek. A sprőd, rázós futómü azért tünik mégis jónak, mert az egész motor annyira merev, mintha egyetlen gránittömbböl lett volna kifaragva.

Bárki, aki ilyen motort vesz biztos lehet abban, hogy a gépe túléli őt. És nem csak műszaki értelemben. Ez a sziluett már majd’ száz éve ilyen, és biztosra vehetjük, hogy a közeljövöben nem is fog megváltozni. Trendek jönnek-mennek, divatba jönnek új dolgok és olyankor mindenki azt akarja, mindenki azért küzd, hogy neki is lehessen egy olyan. Aztán késöbb már ciki lesz ha olyanod van. Eközben vannak dolgok, amelyek nem változnak. Sosem voltak divatosak és sosem mennek ki a divatból. Ez a motor is ilyen: a megtestesült örökkévalóság. Bárcsak minden ennyire kiszámítható lenne körülöttünk.

A harmadik oldalon találod a részletes műszaki adatokat.

[ pagebreak ]

Műszaki adatok

Akik olvassák az irományaimat, azok nyilván nem kapnak a szívükhöz és csuklanak össze ültükben a nyitó mondatom hallatán, miszerint szeretem a túraendúrókat. Ezeket tartom a magyar (és úgy általában európai) viszonyok között a legjobb motoroknak. Kellemesen lehet velük túrázni a rossz minőségű utakon is, igen élvezeteset lehet kanyarogni akármelyik szerpentinen (jól bírják a szűk, visszafordító kanyarokat is), maximális komfortot tudnak nyújtani két személy részére és igen jól csomagolhatók. Aki tehát kényelmes túrázásra vágyik, szerény véleményem szerint nehezen találhat jobb motort ezeknél a nagy vasaknál.

Mert most főként a nagy túraendúrókról van szó, hiszen a két személyes, hosszú menetekhez, a kanyargós hegyi utakhoz vitathatatlanul alkalmasabbak 6-700 köbcentiméteres társaiknál: a literes, vagy annál is nagyobb lökettérfogat nagy terhelés mellett ha nem is elengedhetetlen szükséglet, de hatalmas kényelmi és biztonsági tartalékot jelent. A Honda eddig is rendelkezett ilyesféle motorral a méltán elismert Varadero személyében. A jó öreg vékettes felett azonban már erősen eljárt az idő: égető szükség volt egy alapos frissítésre. Hiszen a mai piac, a vevők valós vagy vélt (mesterségesen gerjesztett) igényei már csak ilyenek: mindig nagyobb és jobb kell, mint ami addig volt.

Logikus eredmény

Mivel pedig a Honda két éve megjelent a piacon a sporttúra-bálna VFR1200F modellel, logikus lépés volt annak a hajtásláncát egy következő generációs túraendúróba – vagy ahogy ők hívják, on-off modellbe – beépíteni. Sőt, még csak nem is on-off modellbe, hiszen a gyár saját piaci pozicionálása alapján a Crosstourer ezektől a vasaktól inkább az aszfaltra optimalizált motorok irányába helyezkedik el. Szó sincs tehát vad kalandmotorról, Afrika őserdőit meghódító konkvisztádorról. A japán gyár marketingesei végre felvállaltan annak a közönségnek szánják a motort, amelyik amúgy is vásárolja a 19-es első kerekű, negyed tonnás monstrumokat. Ez a közönség ugyanis szinte soha nem hagyja el az aszfaltozott utakat, így teljesen felesleges egy Yamaha Super Teneré-féle kalandor-kampányt az arcukba nyomni. Ezzel együtt persze nem tudtuk megállni, hogy kicsit levigyük a szilárd burkolatról a VFR1200XD-t – de erről majd később!

Az alapelv tehát a következő: kell egy nagyon kultúráltan működő, élménydús és kellően (de nem túl-) erős blokk, mint az élvezet egyik fő forrása. A köré épített motor a divathullámot meglovagolva endúró stílusú kell hogy legyen, de teljesítményleadása, futóművének hangolása, hasmagassága mind az aszfaltos haladásra lett tervezve. Persze a kerékméretek miatt végszügség esetén jobban elboldogul egy földúton, mint a Triumph Tiger 1050 – Kawasaky Versys 1000 – Ducati Multistrada és a hozzájuk hasonló, elöl is 17-es ráfon és 120-as abroncson gördülő társaik. Azonban kétségtelenül az aszfalt az igazi otthona.

A második oldalon eltekerjük a gázkart, mint az állat!

[ pagebreak ]

Fejlesztett erő és automatizmus

Megjelenésének évében volt szerencsém a VFR1200F hagyományos- és duplakuplungos váltóval szerelt változatait is kipróbálni. A V4-es brutális ereje nagyon tetszett: csak több nap után tudtam a közlekedés „normális” résztvevőjévé visszalassulni velük. A blokkot értelemszerűen erősen áthangolták a mérnökök a Crosstorer igényeihez, hiszen az alacsony fordulatszám-tartománynak ebben az esetben nagyobb a jelentősége, az extrém magas sebességeknek ugyanakkor kisebb. Átdolgozták a szelepvezérlést, a vezérműtengelyt, hosszabb és keskenyebb szívócsöveket alkalmaztak, megváltoztatták a kipufogórendszert, így a teljesítmény és a nyomaték csúcsértéke alacsonyabb lett ugyan, a 6’000 alatti tartományban azonban szinte folyamatosan erősebb és nyomatékosabb az X típusjelzésű motor erőforrása. Ez pedig a szintén módosított váltóáttételezésnek hála valóban nagyon barátságos viselkedéshez segíti a Crosstourert.

Szintén jelentős fejlesztésen esett át a duplakuplungos váltómű. Kezelőszerveiben nincs változás: a jobb markolaton tudjuk D vagy S (normál, illetve sportos üzemmód) állásba tenni, valamint itt tudunk teljesen kézi üzemre kapcsolni, amikor felfelé soha nem avatkozik bele a szerkezet, éppen csak a lefulladástól menti meg gazdáját visszaváltással. A bal markolaton pedig két kapcsolóval van lehetőségünk fel- és lefelé váltogatni. A váltások időtartama ugyanúgy felfoghatatlanul gyors, mint az előző generáció esetében, de a velük járó akusztikai „élmény” is hasonlóan nyers: folyamatos fémes csattogások kísérik a folyamatot.

Komoly újdonság azonban egyrészt a Q-map megjelenése, amely jellegét tekintve a D és az S üzemmód között helyezkedik el, és amely kizárólag automatikusan léphet életbe: ha elkezdjük sportosabban cibálni az elektromos gázkart, önmagától kicsit keményebb üzemre vált a rendszer. Nem annyira húzza ki a fokozatokat és pörgeti a V4-est, mint S módban, de érezhetően jobban szedi a lábát. Amint visszatérünk az „öreguras” vezetői modellhez, automatikusan a D térkép aktiválódik újra.

Ugyanakkor ha mondjuk egy kanyar előtt kézzel belenyúlunk a folyamatba a dinamikus, sportos visszaváltogatás kedvéért (nagyon szívmelengetően pakolja ám vissza a fokozatokat az automatika), nem kell manuálisan visszatennünk automata üzembe (az elődmodellnél így kellett cselekedni), hanem felismerve a vezető lelkesedésének végét, a vezérlés visszaveszi az irányítást. Így körforgalmak, kereszteződések, kanyarok előtt visszapöckölgethetünk pár gangot, majd a kigyorsítási fázisban már ismét nem kell törődnünk semmivel, csak húzni a gázt. Azt kell mondjam, remekül működő és valóban maximálisan felhasználóbarát rendszert hoztak össze a japán mérnökök.

Az egész hajtáslánc egyetlen negatív része a fogyasztás. Persze, a teszt elején húzgáltuk neki rendesen, de aztán külön a fogyasztást szem előtt tartva is motoroztunk egy hosszabb etapot. Tapasztalatunk az volt, hogy 6 liter alá sehogy nem tudtuk lenyomni a masina 100 kilométerenkénti étvágyát, kicsit jobban haladva pedig általában inkább 7 fölött kért enni. A hasonló gépekhez képest pedig ez kicsit sok, hiszen akár egy 1200GS-sel, akár egy Super Tenerével simán lehet öt körül is motorozni – és nem kell hozzá vérszegényebben menni egyáltalán. De hát a négy henger az négy henger, az elért eredményről pedig egészen biztosan nem a DCT egység tehet: kedves ismerősöm hagyományos váltóval szerelt VFR1200F modellje sem nagyon fogyasztott még soha 6 alatt életében. Tudomásul kell venni, hogy a vénégyes élménynek ez az ára. Amúgy megéri…

Lapozz, és jönnek a tereptapasztalatok is!

[ pagebreak ]

Dinamika minden téren

A motort városban, országúton, autópályán, egyeneseben és kanyargós szakaszon egyaránt kipróbáltuk. Az összes benyomás alapján bátran ki merem jelenteni, hogy az amúgy nem csekély tömeg abban a pillanatban semmivé foszlik, amint elkezdünk haladni a Crosstourerrel. Lassan is jól manőverezhető (az általam továbbra is logikátlannak tartott és semmilyen épkézláb magyarázattal alá nem támasztható kombinált fékrendszere dacára), ahogy jön a tempó, úgy pedig egyre nagyobb az élvezet. Egyenesben azért, mert a gázt megcsavarva (főleg S módban) úgy indul meg, mint valami kőkemény sportmotor: pillanatok alatt kívül van mindenféle legális tartományon, és a dinamika szemernyit nem csökken a három számjegyű és még egyessel kezdődő sebességi spektrumban. Kanyarban pedig azért, mert egyrészt aszfaltos haladásra tényleg hasznos extra a TCS kipörgésgátló, másrészt pedig mert remek futómű került a motor alá.

A rugóutak éppen elegendőek ahhoz, hogy kivasalják az útegyenetlenségeket (na jó, lehet hogy nem az Uzsoki- és a Vereckei hágó hözti minősíthetetlen és útra csak nyomokban emlékeztető izén, de kis hazánk területén igen), viszont kellően feszesek és progresszívek is annak érdekében, hogy a tempós kanyarokat is a legkisebb kétely vagy mentális megingás nélkül élvezhessük. Bevallom őszintén, előzetesen nagyon tartottam tőle, hogy az amúgy sárnehéz Crosstourer a rugós tagjai miatt fog elvérezni, de szerencsére nem. Ezen a téren sem sajnálták a pénzt, így erősen megritkították a levegőt a tuning-futóművet gyártó cégek körül. Míg a Varaderokba nagyon sokan vettek legalább előre Wilbers teleszkópbeleket a jobb vezethetőség érdekében, a VFR1200X esetében erre aligha lesz szükség.

Amikor elfogy az aszfalt…

A cikk első felében megígértem, hogy beszámolok az aszfaltmentes tapasztalatokról is. Erre nem is azért voltam kíváncsi, mert igazi endúrónak éreztem volna a gépet: a rugóutak, a hasmagasság, a kikapcsolhatatlan blokkolásgátló, de akár csak az első kereket is fékező hátsó fék mind-mind alkalmatlanná teszik a komoly terepezésre a motort. Nem beszélve ilyen szempontból hiányos védelméről (sem a motort, sem a hűtőt nem óvja kellően a gyári csövezés) és komoly tömegéről. Mivel a gyártó sem ebbe a szegmensbe pozicionálja a motort, ezzel mind semmi baj nincs.

Ami engem sokkal jobban izgatott, az a duplakuplungos váltómű használhatósága volt. Ezen a téren pedig hihetetlenül pozitív benyomásokat szereztem! Mivel esett az eső és amúgy is voltak saras meg füves részek, nagyon hasítani nem volt ajánlatos az aszfaltgumikkal. A lassú manőverezés során azonban hatalmas élmény volt, hogy a műszerfalra sandítva néha azt vettem észre, hogy már harmadik fokozatban vagyok, miközben én csak az egyensúlyra és a követendő nyomvonalra figyeltem. Kezdő terepezőknek, vagy aki éppen csak egy túra közben téved burkolatlan útszakaszra mondjuk Erdélyországban ez hatalmas, szinte megfizethetetlen könnyebbséget jelent!

Persze kiderült, hogy az ülve motorozáshoz tökéletes tankkialakítás (hibátlan combkapcsolatot tesz lehetővé, így valóban könnyen tudjuk megtartani magunkat a kormányon való támaszkodás nélkül) itt éppen nem jó: amikor állva megyünk, pont a felső kiszélesedést kell szorítanunk, amely ráadásul telibe van fényezve és csúszik. Esőruhában, kicsit vizes tankkal legalábbis nagyon… A kipörgésgátló is hamar elárulta, hogy aszfaltos tapadási viszonyokhoz lett beállítva: laza szerkezetű talajon kicsit túlságosan megfogja a motort, így veszélyeztetve a stabilitást. Aki némileg jobban szeretne haladni aszfaltmentes területen, az mindenképpen kapcsolja ki!

Valódi mindenes

Összességében azt hiszem, nagyon jó motort hozott össze a Honda az új Crosstourer személyében. Valóban annak megfelelően fejlesztették, amit a piac, a vásárlóközönség döntő százaléka elvár egy ilyen paripától. Aszfaltos haladásra, dinamikus autópályamenetekre, élménymotorozásra, kétszemélyes túrázásra mind-mind maximálisan alkalmas, a DCT váltómű pedig akusztikai kísérőzenéjét leszámítva véleményem szerint sok kívánnivalót nem hagy maga után. Úgy jó a csomag, ahogy van. Belekötni egyedül a fékrendszer túlkomplikáltságába tudok (annak sem a hatásfokába!), de lehet hogy ez csak az én személyes hisztim. Ja, meg talán még a fogyasztásba, bár abba sem vészes mértékben. Egy szó mint száz: gratulálok a Crosstourerhez!

Az utolsó oldalon találod a részletes műszaki adatokat. Lapozz!

[ pagebreak ]

Műszaki adatok

Mielőtt belevágnék a lényegbe, engedjetek meg pár alapvetést. Talán sokan nem látják még, de a helyzet megváltozott. Nem működnek a megszokott sémák, semmi sem olyan, mint „régen”. A otorkerékpár-eladások sosem látott mélyponton ketyegnek, mindenki olcsón akar nagyon jót venni. Csodák azonban nincsenek. Már a nagyfater is megmondta: „Ami olcsó, az sz…, nem jó!” És valóban. Nos, a mai, még életben lévő motorkerékpárgyártók ezzel a paradoxonnal kell hogy szembenézzenek. Csinálj jót olcsón, ha életben akarsz maradni…

Ehhez a képhez pedig itt van egy márka, amelyik az aranykorban a torta krémjét-habját adta vevőinek. Sokszor radikálisat, mindig különlegeset, és mindenképpen egyedit. Egy KTM-et nem lehet összetéveszteni semmi egyébel, a KTM az KTM. De a piac diktál. Ha életben akarsz maradni, olyat adj, ami mindenkinek tetszik, amilyet más nem tud, mindezt versenyképes áron. Mit tehet ilyenkor egy ilyen gyártó? Meg kell keresnie azt a kompromisszumot, ahol egyrészt megtartja a márka identitását, de mindezt a szélesebb rétegek számára is fogyasztható köntösben tálalva, korrekt áron. Úgy gondolom, hogy a KTM ismét megoldotta ezt a feladatot és zseniális módon szinte kompromisszum-mentes motorkerékpárt kínál a 690 Duke „személyében”, amilyet valóban senki sem rajta kívül. Lássuk, milyen a legújabb Duke.

Az utcai harcos

Egy motorkerékpár, amely egyszerre tud vérbő utcai harcos lenni, de ha arra van igény, akár egy kezes és gyors komp is lehet, amely pillanatok alatt elvisz bárhova, át a metropoliszok tengerén. Nincs dugó, nincs rosszkedv, csak az élménydús cikázás a sok tehetetlen vasdarab között, irigykedő tekintetek össztüzében. Egy csavarás az ülés alatt elhelyezett vehemencia kapcsolón, és eldönthetjük, hogy éppen tombolni akarunk egy kicsinyt, vagy csak szimplán, komfortosan eljutni A-ból B-be. Na jó, erről ejtsünk pár szót. Ez a „vehemencia kapcsoló” tulajdonképpen egy olyan szerzet, amellyel választhatunk a gyár által előre beprogramozott három gyújtástérkép közül. Értelemszerűen minden választás más és más motorkarakterisztikát fog eredményezni.

Több szempontból is érdekes a dolog, hiszen a kapcsolón igazából kilenc állás közül választhatunk, de csak három map játszik. A lényeg az, hogy van egy komfort, egy nyugger, és egy haladós verzió. A nyugger kukás. Olyan, mint a winter fokozat az automata autókban: nehezen indul meg, viszont nem megy. Jó, jégen-hóban slick gumin esetleg van benne ráció, egyébként nyugodtan felejtsük el. Van a komfort téma. Na, ez engem is meglepett, mert tetszett. Az egyébként minden helyzetben háromezres fordulat alatt rángatózó, haldokló és szenvedő motor itt kisimul és bársonyosan teszi a dolgát. Kellemesen lehet egyenletes, kis gázon is csühögni vele, ha éppen csak bóklászni van kedve az embernek, de felsőbb fordulatszám-tartományokban itt is megy, mint a bolond. No és a lényeg: a haladós verzió. Na, itt kell használni a gépet, ha igazán élvezni akarjuk az életet! Ugyebár mondottam volt, hogy itt háromezerig csak haldoklik a szett, úgy háromezer-ötnél lel magára, de utána csak a szmájli jön. Úgy megy szinte, mint a nagyok. Városban nem nagyon lesz ellenfél senki.

De térjünk vissza az elejére. Ez a motor a teljesen élménymotorozásra kihegyezett elődmodell (690 Duke R) gépen alapul, azonban igen sok ponton módosítottak az újdonságon, hogy a mindennapi használatnak és szélesebb vevőkör ízlésének is megfelelővé tegyék. Előhalászták a fiókból a pár éve bemutatott 690 Stunt Concept rajzait, és utcára is alkalmassá tették az egykori koncepció motort. Meg is lett az eredménye. A 690 Duke mellett még az sem megy el közömbösen, akit egyébként egyáltalán nem érdekelnek a motorok. Feltűnő jelenség az szent! Minden porcikája a dinamikát sugallja. A rikító, narancs króm-molibdén ötvözetű acélcsőváz, amelyhez csavarokkal kötődik az alumínium segédváz, a széles, kónuszos alukormány, a magasra húzott hangtompító, a lendületes ívű, 14 liter naftát befogadó tank, a részleteket nem elrejtő, fekete, öntött alumínium hátsó villa és még sorolhatnám – csupa olyan részlet, amely az új 690 Duke-ot egy összetéveszthetetlen jelenséggé teszi. Erről a gépről messziról süt, a „nem fogsz unatkozni rajtam” fíling. De nézzük egy kicsit a száraz tényeket, sokat segítenek, hogy magunkban a helyére tegyük ezt a masinát.

A második oldalon elmerülünk a technikai újdonságok részleteiben. Lapozz!

[ pagebreak ]

A részletek

Talán kezdjük mindjárt a szívével. A blokk ugye az elődmodell 690 Duke R verzió tovább csiszolt verziója, ámbár az alkatrészek túlnyomó többsége vadonatúj fejlesztésű. Köszönhetően ennek, immáron közel 70 lóerőt és nagyjából ugyanennyi newtonméter nyomatékot szabadít rá az aszfaltra – eddig elképzelhetetlen kultúráltsággal. Ez a teljesítmény a motor másfél mázsás súlyához sokkal több, mint elég. Megváltozott a hengerfej, kettős gyújtást kapott a motor, mindez a drive-by-wire gázrendszerrel dirigálva egy olyan egységet alkot, amely sosem látott finom kezelhetőséget biztosít a tulajdonosnak.

Hol van már ez, az egykori 640-es LC4-es vibrátoroktól? Pedig azokban is volt élveznivaló bőségesen, de ez már egy másik dimenzió. Azért rezeg ez is persze, sosem lesz egy vékettes vagy egy sornégyes finomságú járása, de az egykori 640 LC4-es blokkhoz mérve valóban maga a selyem. Átdolgozták a hatsebességes váltó csapágyazását, javítottak a kenési rendszeren, megerősítették a szelepvezérlést, mindezekkel egy sokkal hatékonyabb és kultúráltabb üzemű erőforrást létrehozva, amely amellett, hogy kategóriájában a legerősebb, még kevesebbet is fogyaszt, mint az elődmodell, és beéri a tízezer kilométerenkénti karbantartással. Ja, és a blokk már most hozza az euro ötös környezetvédelmi előírásoknak megfelelő károsanyag kibocsátási szintet!

A kuplung szériában APTC (Adler Power Torque Clutch) csúszókuplung, amely ugyancsak nem kis segítség egy ilyen járgány biztonságos terelgetéséhez. Ugyancsak szériában kapjuk a Boschal közösen fejlesztett ABS-t, amely szintén igen hasznos segítség lehet adott esetben. Ez egyébként egy a műszerpanelen elhelyezett gomb segítségével inaktiválható, -ú, bocsi – szóval kikapcsolható, amely beavatkozás sikeres megtörténtéről egy folyamatosan villogó, piros ikon értesít bennünket a műszeregységen.

Ha már a műszerpanelnél tartunk: van ugye az ABS kontroll lámpa, van egy narancs, alacsony benzinszintre figyelmeztető lámpánk (ez akkor kezd világítani, ha az üzemanyagszint eléri a „tartaléknak” megfelelő mennyiséget). Van egy kék színű reflektor lámpánk, a szokásos zöld színű neutral – jaj bocsánat – üres fokozat jelzőnk, az irányjelzőkhöz tartozó megszokott kis zöld fény is megvan, azután itt figyel a két kis piros is, amelyek a túl magas hőmérsékletű hűtőfolyadékról vagy az alacsony olajnyomásról tájékoztatnak bennünket, végezetül még egy narancs, amely a Keihin által szállított befecskendező hibájáról értesíthet adott esetben. Remélem nem maradt ki semmi… Fordulatszámmérőnk szerencsére a hagyományos, mutatós-órás verzió, minden más információt a jól áttekinthető kis LCD panelről olvashatunk le. Van egy függőleges rubrikákból felépülő vízhőfokmérőnk. Lekérhetjük az összes megtett kilométereink számát, van két napi számlálónk, láthatjuk a pontos időt és halleluja, végre a KTM is felfdezte a sebességfokozat kijelzőt, amit én (bevállalom) szeretek! Jó az!

Jó annál is inkább, mert ez a gép, minden erőssége mellett is igen érzékenyen reagál arra, ha nem a megfelelő fokozatban pöfögünk vele adott fordulatszámon. Ahogyan említettem, háromezerig pont szörnyet akar halni szegény. Rángat, akadozik, nem érti. Mondjuk én speciel megértem. Ez egy KTM, szeret menni… Ha pöförészni akarunk vegyünk inkább babettát. Szóval ez inkább a felsőbb fordulatszám tartományokban él, szereti ha forgatják. Ha így teszünk, kategóriájában páratlan dinamikával ajándékoz meg bennünket, csak győzzük kerülgetni a sok négykerekű bóját az utakon.

A futóművek a KTM házi specialistájától, a WP-től érkeznek. Az első, 43-as fordított villa nem állítható, hátul a spirálrugó feszítettségén változtathatunk. Mindkét fronton 140 milliméteres rugóúttal operál a rendszer, és elég feszesre van hangolva ahhoz, hogy jó partner legyen a cikázáshoz. A fékek parádésak. Persze, hiszen ezeket is a Brembo szállítja. Elől és hátul is egy tárcsába harap az elöl négydugattyús, radiális, 320-as csavarozott tárcsával szerelt egység. Hátul kétdugattyús, úszó féknyerget találunk 240-es tárcsával. Ezek lassítják igen hatékonyan az ötküllős, mattfekete Marchesini öntött, 17 collos alukerekeket, melyeken elöl 120/70, hátul 160/60-as Michelin Pilot Power abroncsok feszülnek. Ez hát ami látszik, de mi az, ami nem? A két részből álló, hívogatóan kényelmesnek látszó, az elődmodellhez képest 30 milliméterrel alacsonyabbra helyezett, szépen kiformált ülés hátsó fele, (magyarul az utasülés) az indítókulcs használatával eltávolítható. Itt bújik meg egy kis rekesz, amelybe talán egy EÜ csomagot pont bele tudunk préselni. Itt van az akkumulátor is, és ugye ami a legizgalmasabb, innen férünk hozzá, a már tárgyalt gyújtástérkép választó (vehemencia) kapcsolóhoz.

Ha lapozol, jönnek a menettapasztalatok!

[ pagebreak ]

De milyen is valójában?

Az utasülés – ha már szóbakerült – meglehetősen terebélyes és kényelmes. Nem így a pilóta ülése. Ez úgy első ránézésre párnásan fotelszerűnek tűnik, ám ráhuppanva meglepődve tapasztaltam, hogy milyen spártai kényelmű. Jó, fogjuk rá, hogy ez egy utcai harcos, nem díványrobogó, de azért ettől még nyugodtan lehetett volna kicsivel több szivacsot tömni bele… Annál is inkább így látom, mivel rögtön az első alkalommal kipróbáltam, hogy mennyit enged például szupermotós jampizásból a gép. Ugye e motor célközönsége nem elsősorban a magamfajta őszülő halántékú, mázsás családapák tábora, sokkal inkább szánták a fiatal, pezsgővérű, ifjú titánoknak, akikben még ég a vágy, hogy ők legyenek a legszebbek és a legjobbak, ha a művház előtt virítani kell a csajoknak.

Gondoltam legyen kis egykerekezés, stoppie, na ezek büntetnek azonnal. Egykerekezésnél minden földetérés tökönrúgás-szerű élményben részesített, amit hamar meguntam. A relatíve kis rugóút, a kemény gyári beállítás, valamint a tank meredek találkozása az üléssel mind-mind igen alkalmas volt ahhoz, hogy gyorsan lehűtse ezirányú hevületem. Miután úgy öt-hat kísérlet után kihevertem a traumát, nekiláttam a stoppi figurának. Itt is a tank volt a legfőbb gondom, mivel ahhoz, hogy a súlypont igazán jó helyre kerüljön mindenképpen rá kellene ülni, viszont ez némi gyakorlást igényel, ráadásul casco sem volt a gépen és külön felhívták a figyelmem, hogy amennyiben sérül a szett akkor bizony zsebbe kell nyúlni, így ezt a tervem is hamar feladtam még mindig zsibbadt ágyékom legnagyobb megelégedésére. Gondolom némi gyakorlással és ráérezve a motor sajátosságaira, mindkét mutatvány szépen abszolválható vele, de nekem így elsőre nem igazán jött össze, nem úgy, mint anno a 690 Supermoto-val, de az egy más jellegű motor.

A váltó tényleg nagyon jó lett. Finom, precízen kapcsol minden fokozatot bármilyen helyzetben, bármilyen irányban. A kormányzás nagyon direkt, szuperül támogatja a cikázást, a hirtelen irányváltásokat, de túrázós üzemmódban, akár nagy sebességnél is precíz és pontos, jól kiszámítható. A motor alacsony súlypontja nagy stabilitást eredményez még a végsebesség környékén is, ami nagyjából 170 kilométer/óra, bár itt nem szerencsés használni a gépet, hiszen nagyon nem erre találták ki. A fogyasztása a bő háromszáz kilométeres tesztútvonal során átlag 4,25 liter/100 kilométer lett, ami igen jó eredmény, tekintve, hogy mindent kipróbáltam amit mertem. A fékeket már említettem, mintaszerűek. A futómű forszírozott tempóra van hangolva, nem jön zavarba ha sportolni vágyik az ember, ennek viszont megvan az ára is, konkrétan, hogy minden úthibáról intenzíven értesít bennünket.

Összegezve a tapasztaltakat, az új KTM 690 Duke egy igazi bandázós, városi aszfaltbetyár, de ha úgy alakul, akár utassal is nekivághatunk és tehetünk hosszabb kirándulásokat, túrákat távolibb célpontok felé. 2’225 ezer forintos árát tekintve (amelyhez még jön a regadó és a forgalomba helyezési költségek) nem mondható olcsó motornak, de a kategóriája legjobbjaként, a 10 ezres szervízintervallumokkal és a túraalkalmasságával már egész jó ajánlat lehet azoknak, akik ezt a stílust keresik, kedvelik.

Ami pedig a ráadás, a hab a tortán, az összetéveszthetetlen megjelenés, a csak a KTM-re jellemző forma és színvilág, valamint nem utolsósorban a kizárólag csúcsminőségű alkatrészekből felépülő gép, amely ismét egy olyan plusz, amit ilyen szinten csak a KTM nyújt. A teszt végére nagyon megkedveltem – dacára annak, hogy engem inkább a terepes vonal hoz lázba -, ezért úgy gondolom, hogy aki ezt a stílust kedveli, tehát a pucér utcaiakra gerjed leginkább, az egyenesen imádni fogja. Takarékos, erős, ritkán kell szervizelni és nagyon mutatós. Nyugodtan kijelenthetem, hogy ebben a szegmensben ma ez az egyik, ha nem a legjobb ajánlat!

Az utolsó oldalon következnek a műszaki adatok. Lapozz!

[ pagebreak ]

Műszaki adatok