Hallottam egy elméletet a közelmúltban, amely arról szólt, miért nyit ilyen erősen a Honda – és számos más gyártó is természetesen – a kisebb, és egyre kisebb szegmensek felé, miért ezekben jelenik meg a legtöbb újdonság. Egyrészt az ember nyilván maga is arra gondol, hogy a gazdasági válság közepette egyre többen ismerik fel, miszerint nem olyan ostobák a messzi keleten élők, hogy kicsi és olcsó járművekkel oldják meg a mindennapi közlekedést. Persze, jobb egy komoly gép, de megvenni és fenntartani is sokkal kevesebb pénz egy apróbb motort – a célnak pedig némi kompromisszummal ugyanúgy megfelel.

Amit hallottam, az azonban ennél érdekesebb. Nevezetesen a Honda belátta azt, hogy a prémium szegmensben úgysem lesz világelső az európai gyárakkal vívott harcban, így arra a méretosztályra koncentrálja erőit, ahol már amúgy is rengeteg babér termett számára az elmúlt évtizedekben. Olcsóbb a fejlesztés, a gyártás, és bár kisebb az egyes járműveken realizált haszon, a sűrű fillér elve alapján mégis csak több profit lesz a pénzügyi év végén. Nem tudom, mennyi igazságtartalma van ennek, és nem is akarom kideríteni. Csak arra voltam nagyon kíváncsi, vajon a tömegmodellesített fejlesztés eredményként megszületett „új CBR” milyen motor lehet, mennyire van vajon létjogosultsága a mai magyar motoros piacon?

Hova és miért?

Amikor bemutatták az új CB családot, az mindjárt három eltérő modellel debütált, amelyek ugyanazokon az alapokon nyugszanak. A CB500F egy csinos kis naked bike, a CB500X rossz utakra némileg alkalmasabb futóművel rendelkezik, míg a harmadik családtag, a leghangzatosabb nevű CBR500R a sportosságot kedvelő motorosoknak szól. A motorok ugyanúgy soros, kéthengeres konstrukciójúak, mint a nagyon jól sikerült NC700 családban (ahonnan már valamennyi tagot kipróbálhattuk: az X-et, az Integrát, az S-t és utóbbi DCT-s változatát is), de mind a furat, mind a löket kisebbre lett véve, így változatlan kompresszió mellett ugyanakkora teljesítményt adnak le (35 kilowattot, azaz 48 lóerőt – hogy A2 jogosítvánnyal vezethetők legyenek), ám forgatónyomatékuk erősen csökkent (60-ról 43 Newtonméterre).

Mindehhez valamennyi adat jóval magasabb fordulaton érkezik – nyilvánvaló, hogy a 471 köbcentit jobban kell pörgetni, mint a 670-et. Amikor ezeket a számokat átbogarásztam, az merült fel bennem első kérdésként: miért nem tették be az új modellekbe az NC-k erőforrását? Azok ugyanis tényleg nagyon jól sikerültek, szinte beléjük kötni is nehéz: jól mennek, nagyon takarékosak, és egyszerűen jó velük motorozni! Persze, egy ilyen esetben nyilván csak a most tesztelt sportos modellel lehetett volna operálni, hiszen akkor a az F és X típusokat kiütötték volna az NC-k S és X alváltozatai. Öt modell pedig több mint három, ez is vitathatatlan. A kép számomra azonban továbbra sem volt tiszta, így különösen izgatottan vártam, milyen lesz a gyakorlatban a CBR500R.

Valóban korlátozott

Élőben nagyon ütősen néz ki a fél literes kis sportmotor, ezt bátran kijelenthetjük. Nem nagy az egész szerkezet, de jól mutat a teljes idomzat, a lámpák, a digitális műszerfal – messziről olyan komoly benyomást tesz az emberre. Amennyiben közelebbről vizsgáljuk, nyilván a rárajzolt számtól függetlenül könnyű kitalálni, hogy nem igazán komoly a ruha alatti technika: egyetlen féktárcsa elöl (igaz, az jó méretes), nem túl úthenger-szerű gumik és fonnyadt (főleg hangú-) kis kipufogó.

Az üléspozíció azonban már elsőre is meglepően kényelmes: kicsit összehajtogatva, de alapvetően hosszú távon is abszolút vállalhatóan ültem rajta. Külön ki kell hangsúlyozni, hogy az egyáltalán nem szupersportos kormány a mindennapi utcai használhatósághoz valóságos áldás: sem előregörnyedni, sem a csuklónkat terhelni nem kell egy pillanatra sem.

Ahogy beindul a két henger, végképp eloszlik minden álmunk. Nem túl szép sorkettes hang, már alapjáraton is van némi vibráció – itt újabb bizonyságot nyer, hogy ez már biztosan nem sportmotor, csak annak tűnik. Érdekes a gázreakció is: a blokk gyorsan pörög fel, azonban nagyon lassan esik vissza a fordulat. Na de vajon hogy megy?

A második oldalon kiderül, mit tud a motor, a fék és a futómű is. Lapozz!

[ pagebreak ]

Szabálytisztelő motorkerékpár

Valahogy végig az általam bevallottan megszeretett NC700-as erőforráshoz hasonlítottam az ötszázas újdonságot. Amikor gyorsítani kell, sajnos nagyon komoly hátrányban van a masina: a csaknem harminc százalékkal kisebb forgatónyomaték igen vérszegénnyé teszi ahhoz képest. Persze ha egy 250-eshez akarom hasonlítani, akkor már élénkebben mozog – tehát mint minden, ez is csak nézőpont kérdése.

Ahhoz mindenképpen elég a motor teljesítménye, hogy normálisan közlekedjünk vele. Városban kényelmesen elgyorsulunk az autóktól (ha összeakadunk valami szörnyeteg négykerekűvel, azt úgyis bölcsebb dolog elengedni), tartjuk a ritmust. Arról nem is beszélve, hogy milyen remekül elférünk az autók között – ha behajtjuk a tükröket, olyanok vagyunk, mint egy ötvenes robogó – csak mi vihetünk utast is. A szabályos keretek környékén maradva országúton is hasonló a helyzet: ameddig 90 – 100 – legfeljebb 110 körül mozgunk, van még némi erőtartalékunk az emelkedőkhöz és a teherautók megelőzéséhez is.

A végsebesség azért a legális hazai autópályatempó fölött van (tulajdonképpen megy annyit, mint az NC700), de az országúti tempó után már csak szenvedések között növeli a tempót. Míg tehát a hétszázasok dinamikusan gyorsulnak végsebességig, ahol simán csak leszabályoznak hatodikban, addig a két deci híján ez már úgy 120 fölött mindig csak küzdelem árán sikerül. Mindehhez társul egy sokkal magasabb fordulatszám, és főleg autópályatempó körül némileg nagyobb vibráció is. Persze ha egy 250-essel nézem meg ugyanezt a párhuzamot, akkor megint simán nyer az 500-as.

Nem egy spórművész

Összességében azonban azt kell mondani, hogy közútra ez a teljesítmény abszolút elegendő tud lenni. Csodát nem szabad várni, de ezzel a motorral maga a motorozás, a szabadság érzete simán élvezhető. Amivel viszont nem tudok megbarátkozni, az mindennek az ára. Nem a vételire gondolok, hanem amit a benzinkúton ott kell hagyni. Városban még csak hagyján a helyzet, amikor azonban nekivágunk az országútnak és három számjegy jelenik meg a digitális sebességmérőn, az üzemanyag-igény bő egy literrel meghaladja a folyton felemlegetett NC-két. Sőt autópályatempóhoz közelítve 5,5-6 literekre kúszik fel száz kilométereként.

Természetesen két dologgal is meg lehet ezt magyarázni: egyrészt logikus, hogy a hiányzó köbcentik miatt többet pörög a főtengely, így több üzemanyagot is éget el. Illetve a másik – amúgy logikus – szempont az, hogy igazából nem is ez a motor fogyaszt rosszul, hanem az NC700 annyira jól. Ott elhittük és elfogadtuk, hogy egy nagyon jól használható teljesítményű erőforrás simán elmegy 3,5 literrel száz kilométerenként – akkor itt miért kell 4,5-5 között bekapnia a paripának? Elrontott minket a Honda, az a helyzet…

Egyébként nincs nagy baj

Minden egyéb szempontból ugyanazt a színvonalat hozza a kis „sportmotor”, amit a maga az erőforrás is tud: abszolút kellemes és alaphelyzetekre elégséges közlekedőtárs. A futómű a nagyon rossz utakat és az erőltetett tempójú kanyarokat leszámítva éppen annyit tud, hogy biztonsággal és alapszintű élvezettel eljussunk a géppel bárhova. Némi bekormányzási erő kell hozzá, de azért emészthető mértékű – hála a nem túl széles gumiknak. Száguldozni nem kell vele (akkor már bizonytalankodik a felfüggesztés), de kicsit élvezni a motoros kanyargászás jelentette érzést bőven jó.

A fékeket azért meg kell dícsérni: ott nem átlagos tudással találkozunk, hanem abszolút tökéletessel. A méretes első tárcsa a két dugattyúval, illetve a hátsó az eggyel nagyon határozottan és az ABS-szel együtt biztonságosan állítja meg a CBR-t. No és végre nincs kombinálva semmi semmivel, hanem van egy rendes fékrendszerünk, amelyet külön tudunk elöl és hátul működtetni úgy, ahogy mi akarunk. Hurrá!

Kezdők, újrakezdők és békés motorosok: ez a ti sportgépetek

A Honda CBR500R összességében tehát egy nagyon kellemes kis motor. Esztétikailag kifogástalan – bárhol jó érzéssel meg lehet jelenni vele. Bár sportosságot sugall, de vezetői testhelyzetét tekintve sem az – így kellemes társ a hétköznapokban és a hétvégi túrákon is. A menetteljesítménye éppen elegendő a közúti közlekedésre – ha nem vágyunk az állandó száguldozásra, a nyergéből legalább kevésbé kell aggódnunk a minden bokorból és kukából sebességet mérő rendőrökkel. A fogyasztása ugyan lehetne kevesebb, de azért így sem vészes – na és lényeg: mindezt a csomagot egy nagyon, de nagyon barátságos áron hazavihetjük! Annyi spórolással lesz új és garanciális nagymotorunk, amiből elég sok benzint tudunk majd venni.

A harmadik oldalon találod a CBR500R részletes műszaki adatait. Lapozz!

[ pagebreak ]

Műszaki adatok

Annak idején, amikor elkezdtem motorokat tesztelni, talán a második vagy harmadik kipróbált gép volt a Z750-es. Mély nyomokat hagyott bennem: a mai napig emlékszem arra, amikor meglehetősen gyorsan haladva (mondjuk, hogy valamelyik versenypálya hosszú célegyenesében) a nem létező szélvédelem miatt teljesen a tankra kellett hasalnom, és érzésre megszűnt a motor alattam. A kormányvégek majdnem a vállaimnál voltak, a műszerfal az állam alatt, és azt éreztem: repülök. Szabadon, de nagyon gyorsan. Azt hiszem, akkor és azon a gépen érintett meg valami, amit talán csak motoron lehet átélni. És csak egy ilyen motoron.

Családfa

Még nincs tíz éve, hogy 2004-ben megjelent a Kawasaki Z750, amely a közepes sport-nakedek között meghatározó motornak számított. Szerkezetileg ugyan az ezres nagytesó (az egy évvel korábban bemutatott Z1000) „lebutításával” jött létre, de azért teljesítményével és tudásával bőségesen hozta a kornak megfelelő utcai rosszfiú szerepet és az elegendő teljesítményt. Abból a motorból a fent már ecsetelt élményen kívül arra emlékszem még, hogy a nagyon kompakt felépítése miatt a városi motorozásnál az erőforrástól a fém tank is olyan forró lett, hogy már hozzáérni sem volt kellemes, főleg lágyékrésszel nem.

2007-ben azután mind a Z1000, mint pedig a Z750 kapott egy komolyabb frissítőkúrát: a kisebbik streetfighter blokkját a jobb nyomatékleadás és a kevesebb vibráció érdekében átdolgozták, fordított és állítható teleszkópokat kapott előre, új és sokkal dizájnosabb lett a dob, illetve az egész idomzat élesebb és rosszfiúsabb arculatot kapott.

Utolsó lépésként 2011-re még kihozták a Z750R névre keresztelt változatot (a „sima” mellé) erősen javított felfüggesztésekkel és fékekkel (radiális első nyergeket kapott, ahol a tárcsákat négy-négy dugattyú szorította és a fékcsöveket is fémre cserélték), alumínium lengőkarral és néhány esztétikai vadítással. Mivel azonban időközben a Yamaha ezt a közepes méretosztályt kicsit feljebb tornázta az FZ8-cal, tavaly a zöldek is léptek, és bemutatták a jelentős módosításokon átesett Z800-ast.

Hamm, bekaplak!

Az első észrevétele az az embernek, hogy noha a Z750 sem volt az a simulékony megjelenésű motor – az utcai pucérok közül talán a legagresszívebb formatervvel rendelkezett a saját méretosztályában -, de a nyolcszázas egyértelműen rátesz még egy lapáttal. Mondhatnánk, hogy a gép egyik legnagyobb előrelépése (majd látni fogjuk, hogy ez egyébként nem igaz) a brutális megjelenés.

Ez tényleg az a motor, amelyet letámasztasz a kávéház terasza elé, odaülsz egy nagy fagyikehellyel, és amíg tolod befelé a kalóriákat csak gyönyörködsz benne. Minden apró részlet a végletekig tökéletesen van kidolgozva, kezdve a szemöldökét ráncoló, nagyon mérges és a fejedet azonnal lenyisszantó szamurájra emlékeztető lámpaidomtól a két, a motor hossztengelyére tükrözött Z betűt formázó hátsó lámpáig.

A kettő között persze valamennyi részletre ugyanígy igaz ez a szemet gyönyörködtető alaposság. Az összkép pedig már álltában is a száguldást sugallja a rengeteg, rafináltan összefűzött éllel, a magasra púposodó tankkal és a majdnem ugyanoda felhúzott farrésszel. A tesztmotoron ráadásul hátsó ülés sem volt, hanem a helyére egy fényezett takaróidom került (kiegészítő felszerelés, éppen úgy mint az agresszivitást szintén csak növelő kis színezett szélvédő), amitől sokkal csinosabb lett a vas. Igaz, két személlyel így nem próbálhattuk ki, de ezt talán nem is bántuk annyira…

Közben magából a technikából is szinte mindent látunk, ami kívánatos: a keresztben álló négyhengeres blokkot a gyönyörűen vezetett leömlőkkel (róluk később még ejtünk szót), a kuplungot, a váltót, a futómű-elemeket és a szintén agresszíven felfelé törő, két kerek nyílással ellátott, de sokszögű külső köpennyel ellátott végdobot.

Álltában tehát nagyon agresszív a motor. Na de milyen menet közben? Kiderül, ha lapozol!

[ pagebreak ]

A mozgatórugó

Az erőforrás legalább akkora jelentőségű fejlesztésen esett át, mint a megjelenés – sőt, sokkal nagyobbon! A lökettérfogat 748-ról 806 köbcentiméterre nőtt, a teljesítményt pedig 113 lóerőre fokozták. Ami ennél sokkal fontosabb azonban, hogy a nyomaték is egy nagyon használható szintre gyarapodott, szám szerint 83 Newtonméter. Ami pedig még ennél is sokkal fontosabb, hogy ezt miként adja le. Nyoma sincs ugyanis sem az alacsony fordulati életképtelenségnek (amely annyira jellemző a hatszázasokra), de az agresszív, hátbavágó, mondjuk egy mélyre döntött kanyarvételkor nem éppen kellemes és biztonságos nyomatéközönnek sem.

Szinte az egész fordulatszám-tartományban kellemesen és végtelenül jóidulatúan viselkedik. A hivatalos gyári kommüniké szerint „ez különösen szembetűnő az alacsony-közepes fordulatszámtartományban s ennek révén nagyobb mindennapi használhatóságot és vezetési élményt kínál” – és ez jelen esetben nem is túlzás. Már 2’000 környékétől, sőt alatta is használható – kicsit mélyebben morog, de ez minden -, 3’000 körül végképp magára talál és tisztességgel megindul. Amint a digitális fordulatszámmérő (ez nagyon megy nekik) átlépi a hatezret, még egy kicsit nagyobb kedvvel tol a négy henger, azután legkésőbb 10’000 körül érdemes felkapcsolni, mert bár a motor forog még tovább, de itt már ténylegesen érezhető módon esik a forgatónyomaték.

A leömlőket is azért készítették egyébként a lehető leghosszabbra (és ezért van bennük ez a gyönyörű ív, amely először előre indul, majd onnan törik vissza hátra), hogy a lehető legalacsonyabban és legkisebb ingadozások nélkül adja le az erőforrás a nyomatékát. A finoman működő hatsebességes váltó egy, a 750-esekhez képest rövidebb végáttételben folytatódik, amely szintén a robbanékonyság fokozását célozza. Ennek persze ára is van: már nagyon komótos, szinte a motorhoz nem is illő országúti poroszkáláskor és hatodikban is tisztességgel forog a blokk – 5-6’000 alatt szinte nem is járunk vele lakott területen kívül.

Ennek számos velejárója van: egyrészt ha nem szoktuk meg a motort, állandóan fel akarunk kapcsolni, mert nem értjük, miért ordít a négy henger (amúgy kimondottan szép a hangja a gyári dobbal is). Másrészt a fogyasztásunk nem alakul a legkedvezőbben, sőt: különösebb nyúzás nélkül is hat liter közelében kért enni a Z800 – pedig tényleg nem siettünk vele extrém módon. Persze jó oldala is van: szinte soha nem kell visszakapcsolnunk még egy előzéshez sem, ami nagyban megkönnyíti a masina vezetését mondjuk egy hosszabb út során.

Hosszabb út? Hááát…

Persze ez a motor nem hosszabb utakra készült, ami hamar ki is derül. Az üléspozíció ugyan nem rossz – már ha nem nőttünk túl nagyra. A vezető ugyanis kimondottan sportosan helyezkedik el: szűkre összecsomagolt lábak (én pár tucat kilométer után úgy elgémberedtem rajta, hogy alig tudtam előre nyúlni váltani vagy használni a hátsó féket), előre dőlt testhelyzet, hogy minél nagyobb tempótól kelljen csak küzdeni a menetszéllel – no és a széles, egyenes „sztrítfájteres” kormány, amelynek hála a sportosság ellenére egyáltalán nem terheljük a csuklónkat.

A motor tehát elsősorban rövidebb távokra van optimalizálva – bár nálam rövidebb lábúak (vagyis a motoros társadalom szűk 99 százaléka) valószínűleg hosszabb etapokat is simán kibírnak rajta. A 17 literes tank és a már említett fogyasztás miatt úgyis valószínűleg 250 kilométer körül meg kell állni itatni – akkor pedig egy negyed órát könnyen eltölthetünk azzal, hogy gyönyörködünk egy sort a Z800-asunkban.

Ne a nógrádi utakat célozd!

A futómű pontosan annyit tud, ami közútra kell. Ha nagyon elkezdjük erőltetni, ki lehet hozni a béketűréséből – de nem veszélyes módon, csak éppen egyértelműen jelzi: ezt már nem kell tovább fokozni! Jó úton persze ez a határ már ott van, ahol forgalomban amúgy sem kellene használni egy motort – legalábbis ha a motorosok azon táborát szeretnénk erősíteni, akik meg kívánnak öregedni.

Kicsit romlik a helyzet, ha rosszabb útra lelünk. Az úthibákat már egyenesen haladva sem kedveli igazán, kanyarban pedig kimondottan érdemes kerülni őket. Itt sem történik semmi tragikus: nem fogunk leesni az útról egy keresztborda miatt, ahhoz azért van tartás a fordított telókban és a központi rugóstagban bőven. De bele kell korrigálni a kormányzásba, kicsit kell küzdeni a Kawával és állhatatosan kell bámulni a kanyarívet akkor is, ha kicsit odébb kerültünk róla.

A fékeket azonban egyetlen rossz szó sem érheti. Nagyon jól adagolhatóan és intenzíven fognak, megkockáztatom hogy blokkolásgátló nélkül is nagyon dinamikusan lehetne használni őket közúton is, ha sietni kellene valahova és rövid féktávokra törekednénk. Így, ABS-szel azonban végképp tökéletes a rendszer – az elektronika ugyanis a lehető legkésőbb avatkozik be és rendkívül gyorsan dolgozik. Egy pillanatra sem érzi azt az ember, amíg vibráló blokkolásgátlóval lassul, hogy „jaj, most éppen nyúlik ki a világból a fékutam és sose állok meg”. Épp ellenkezően, nagyon biztosan vet véget a Nissin rendszere az esetleges száguldásnak.

Igazi huszonegyedik századi streetfighter

A Kawasaki Z800 tehát pontosan azt nyújtja, amit vártam tőle, és amit egy ilyen motortól a tulajdonosai szeretnének megkapni. Egyfelől csodálatosan szép, agresszív megjelenésű pucér motor, amelyet még alaposan lemosni (és közben a részleteiben gyönyörködni) is örömet okoz. Másfelől a kiválóan hangolt és erős motorjának köszönhetően a mindennapi életben is kiválóan használható közlekedőtárs – főleg rövidebb vagy közepes távokra. Persze nyilván van, aki ezzel járja be Európát – ha nyugat felé indul, valószínűleg ezzel sem lesz gondja.

Az utolsó oldalon találod a részletes műszaki adatokat. Lapozz!

[ pagebreak ]

Műszaki adatok

Manapság egyre divatosabbá válnak a különféle retró irányzatok a ruházatban, mindenféle járműveknél, és ezek közül – ami különösképp érdekes számunkra – a motoroknál is. Kezdjük az elején, nézzük meg mit is takar maga a fogalom, amely kissé elcsépeltnek tűnik és mindenre ráaggatják, csak, hogy vegyék a népek. A retró szó eredete latin, jelentése: múltbéli divat vagy szokás szerinti, múltba való visszatekintés.

Tehát stimmel, a két tesztelt motor tényleg retró, hiszen régi korok stílusa alapján készültek modern gyártástechnológiával. Annak ellenére, hogy mind a Honda CB1100, mind pedig a Kawasaki W800 a 21. század gyermekei, két különböző iskolát képviselnek. A Honda egy oldschool köntösbe bújtatott technokrata műszer, míg a Kawasaki akár egy oldtimer is lehetne, hozzá illő műszaki tartalommal.

Lehetőségünk volt a két motort alaposan összehasonlítani, hogy kiderüljenek a különbségek és ezáltal is jobban körvonalazódhasson, miért ennyire kelendőek a régi iskola vasai. Lássuk, milyen motor valójában a Honda CB1100!

A szálak egészen 2007-ig nyúlnak vissza, amikor Tokióban bemutattak egy koncepciómotort CB1100F néven, amely a közel 45 éves CB750 utódjának volt tekinthető. Már akkor nagy sikert aratott a közönség köreiben, ám egészen 2012-ig kellett könyörögnünk nekünk, európai motorosoknak a Honda irányába, hogy az öreg kontinensre is hozzanak pár darabot, mert nagyon nagy szükségünk volna rá.

A motor első pillantásra akár egy régi gép is lehetne, de a finom műszaki megoldásokban rejlik a dolgok nyitja. Olyan finoman, olyan harmonikusan adja elő magát, hogy mindenki megcsodálja, menet közben és a parkolókban, benzinkutakon is. Szeretem a tesztmotorokat kicsit leállítani forgalmas helyen, ahol sok ember jár-kel. Itt derül ki igazán, hogy milyen egy motor formaterve. A nagy CB-t rengetegen megbámulták, sokan ugyan lopva, talán attól félve, hogy észreveszem őket, ahogyan elismerően bólogatnak magukban ezt a mondatot ismételve: „igen, így kell kinéznie egy motornak”.

Ez tényleg egy motor formájú motor, az emberek kilencven százaléka egy hasonló sziluettre asszociál e szó hallatán. Kerek lámpa, krómozott sárvédők harmonikus ívekkel, amelyek követik a kerekek vonalát, klasszikus hátsó lámpa és kerek, krómozott irányjelzők illetve tükrök, régi stílusú nyereg, két különálló hátsó rugóstag, na és a legfontosabb és elengedhetetlen kellék: a hatalmas, lég-olajhűtéses soros négyhengeres motorblokk. Vonzza a tekintetet a tank alól kitüremkedő két szélső henger és a leömlők gyönyörű együttese.

Ha felpattanunk a nyergébe, ott már jobban szembetűnik a modernség, de a külsőnél inkább a klasszikus értékekre törekedtek, ellenben a belbeccsel. A belső értékei már a mai kor szellemiségében születtek, ügyelve arra, hogy a vásárló egy megbízható, könnyedén motorozható gépet kapjon, amivel megadatik neki a múltidézés lehetősége, annak minden nyűgje és baja nélkül.

Az üléspozíció majdnem hogy természetes, annyira adja magát. A karok lazák, a hát egyenes, a láb kellemesen hajlítva – így kell egy klasszikus motoron helyet foglalni. Az ülés párnázása hosszabb utakra is megfelelő lehet, bár az utas ülését pár centivel feljebb helyezték, így a mozgástér korlátozott (főleg ha már nagyon zsibbadna az alfelünk – de ez egyáltalán nem következett be a teszt során).

A kezelőszervek a Hondától megszokott minőséget képviselik, miközben próbálták belecsempészni az elődmodell formavilágát. A sebességet és a fordulatszámot két kerek mutatós óráról ellenőrizhetjük, viszont hogy ne ragadjunk le az elmúlt századnál, egy folyadékkristályos kijelző tájékoztat bennünket a többi információról.

A következő oldalon berúgjuk a CB-t és nekiindulunk vele. Lapozz!

[ pagebreak ]

Nyugodt erő, nyugodt viselkedés

Miután kigyönyörködtük magunkat benne, indítsuk is be. Gyújtás rajta, egy gyors elektronikai önellenőrzés (2013-at írunk, ez már nem a ’70-es évek!), majd rövid indítózás után életre kel a soros négyhengeresünk. Jellegzetes sornégy hang, csupán egy kicsit erősebben hallható mechanikai zajokkal kiegészülve. Ez a hozzáértő füleknek igazi muzsika, nem tompul el az akusztika – hála a léghűtésnek -, nincsen vízköpeny, ami csillapítaná a hangokat. Így is teljesen visszafogott és kulturált a hangzása a kipufogónak, én egy kicsit több hangot elviseltem volna, ha már tényleg retró. Egy régi motornak legyen hangja, ami tiszteletet parancsol a fiataloknak!

A járása egyébként annyira selymes és sima, hogy ha süket lennék, csak a fordulatszámmérőről láthatnám, hogy beindult a járgány. Az itatásról természetesen a kor követelményeinek megfelelően egy 32 milliméter torokátmérőjű befecskendező gondoskodik, ma már nem lehet megjátszani azt, hogy egy ilyen motort karburátorral dobjanak piacra. Főleg akkor nem, ha Európában is szeretnének belőle eladni.

Egészen pontosan 1’140 köbcentiméter a hengerek űrtartalma, az ebből kinyert 90 lóerő, amely 7’500-nál ébred, és a 93 Newtonméter, amely már 5’000-től elérhető, nem tűnik túlságosan magas értéknek, de itt, ennek a blokknak, ebben a motorban nem is ez a lényege. A hangsúly a rugalmasságon, a kiszámíthatóságon van, hogy ugyanúgy toljon már kétezres fordulatról is, mint mondjuk, 6’000-nél. Ez viszont rendkívül felhasználóbaráttá teszi a gépet, nem kell attól tartani, hogy véletlenül elszabadul a pokol és odaverjük az árok partjához ezt a szép masinát. Ebből kifolyólag kissé unalmas volt számomra, nem volt meg az a hűha érzés, nem vibrált, nem durrogott és hörgött, elmaradt a karakter, ami a külsőnél még megvolt. Sokaknak viszont pontosan ez a lényeg, hogy ne legyen rakoncátlan és ne rázkódjon, hiszen nem egy traktorról és nem is versenymotorról van szó.

A kuplungja hidraulikus működtetésű, így játszi könnyedséggel behúzható, a váltó fokozatai között pedig egy kisgyermek is könnyedén elpedálozhatna. Viszont ha a motor karakterétől eltekintünk, és azt nézzük, hogy alapjában véve jó-e menni vele, akkor azt mondom, hogy nagyon is. Ebben jó szolgálatot tesz a pontos, kezes futómű és a 18 collos felniken feszülő, ma már keskenynek számító gumik. Mekkora motorokon találunk manapság 140 milliméter széles hátsó gumit? Biztos, hogy nem egy ezerszázas monstrumon.

Mivel ebben a motorban egyaránt megtalálható a technó és a retró is, ezért elöl egy 41 milliméteres csőátmérőjű villát, hátul pedig kétoldalra szerelt rugóstagokat kapunk. Mindegyiken állítható a rugóelőfeszítés, viszont rossz utakon nem árt vigyázni, mert elöl 120, hátul viszont csak 89 milliméter a rugóút, ez pedig egy nagyobb keresztbordán vagy gödörben hamar képes elfogyni.

A fékek nem túl acélosak, de a teljesítményhez elegendőnek éreztem, amúgy sem az eszetlen száguldozásról és a minél rövidebb féktávokról szól ez a motor. Ha pedig mégis vészfékezni kell, akkor az ABS remekül kooperál a kombinált fékrendszerrel, ami három tárcsával dolgozik. Elöl kettő darab 296 milliméteres és hátul egy darab 256-os átmérőjű karika lassítja hatásosan a két és fél mázsás vasdarabot.

A szélvédelem teljes hiánya miatt kevésbé alkalmas hosszabb túrákra, mert 120 fölött már rendesen kapaszkodni kell az egyenes üléspozíció miatt. Ha mégis kiruccannánk vele pár napra, annak semmi akadálya, a hátsó ülésen könnyedén rögzíthetjük a pakkunkat az előre kialakított füleknek köszönhetően és a szögletes tankon is jól elfér egy méretes tanktáska.

Fogyasztásról nem érdemes beszélni, bár a befecskendezőnek és a nem túl hegyes karakterisztikának hála le lehet vinni 5 liter alá is, így a viszonylag kicsi, 14,6 literes tankkal nem elképzelhetetlen a 300 kilométeres hatótáv. Azért ildomos kétszázanként újratölteni. Az összkép tehát egy szerethető motort sejtet, ami a klasszikus stílusjegyeivel és a megbízható, nyomatékos erőforrásával próbálja eladni magát az erre fogékony motorosoknak.

A harmadik oldalon jön az ellenlábas, a teljesen más úton járó Kawasaki W800 különleges kiadása. Lapozz!

[ pagebreak ]

A legretróbb retró

A Kawasaki W800 teljesen más elgondolás alapján született, mint a Honda. Ő sem első gyermek, a 21. században forgalmazták már 650 köbcentis testvérét, amely szintén a ’60-as évekbeli Kawasaki W1 unokájának tekinthető.

Az atyai hagyományokat viszont sokkal szebben ápolja, mint a Honda. A nálunk járt példány egy Special Edition nevű darab volt, amely csak kinézetében tér el az alap W800-tól, műszakilag megegyezik a két motor. Ha előről kezdjük el vizslatni a paripát, akkor egyből szembeötlik ez a furcsa, kissé café racer, kissé pedig Mad Max hangulatú fejidom. Egyedi a fényezése és jelentősen több matt fekete alkatrészt találunk rajta, mint az alap W800-on. Jellegzetes darab még az ülés, amely hátul púpos, mint egy valamirevaló utcai versenymotornál, amivel kávézótól kávézóig száguldottak az elmúlt korok fiatalemberei. (Ez egyébként extraként bármelyik W800-hoz megvásárolható.)

Ha közelebbről szemügyre vesszük, itt még nagyobb hangsúlyt fektettek az apróságokra, hogy az összhatás még régiesebb, még minőségibb benyomást keltsen. A két kerek műszer tipográfiájával és dizájnjával próbál meg elkápráztatni, jelentem sikerrel is jár. Csak egy apró bökkenő van, amiért kár. Az a kis folyadékkristályos kijelző, amin az időt és a kilométereket láthatjuk. Szerintem tehették volna máshova, vagy megoldhatták volna ezt is egy régi számlálós órával, hogy ne rondítson bele az egyébként harmonikus műszeregységbe.

A gombokon és kapcsolókon viszont teljesen látszik, hogy korhű motorkerékpárról van szó, mintha egy oldtimeren nyomkodnánk a dolgokat. Ezért jár a piros pont a Kawának, el kell ismerni.

Az üléspozíció eltér a Hondáétól, itt alacsonyabb és keskenyebb a kormány, kicsit jobban össze kell magamat csomagolni rajta, de nem kell megijedni, ez nem egy csutkakormányos versenygép, akármennyire is ezt szeretné elhitetni velünk a formatervével. Sajnos az ülése kevésbé kényelmes, mint a CB1100-on, 70-80 kilométer után elkezdett sajogni rajta a csúnyábbik felem. Ráadásul ezzel a felszereltséggel és üléssel szinte lehetetlen egy utast felkapni magunk mögé, pedig az utaslábtartó az ott figyel a gépen. Ember, vagy inkább asszony legyen a talpán, aki ezen kibír hátul valamennyit is.

A következő oldalon tovább vesézzük a W800-ast és az is kiderül, én melyik motort választanám. Lapozz!

[ pagebreak ]

Megcsap a múlt szele

A kényelmetlenségekért cserébe viszont bőségesen kárpótol minket a motor lelke és mozgatórugója, a soros kéthengeres blokk, amely tisztán a menetszéllel hűti magát. Műszaki csemegeképpen királytengelyes vezérlés található a blokkon, ami ráadásul még bitang jól is néz ki. Egyből, már az indításkor megrázkódik a váz, érezni, hogy itt készül valami. Beröffen a két henger és nagyon szépen zakatol, bumm-bumm-bumm, gyönyörűen egymás után, szinte hallani vélem az egyes ütemeket, ahogyan követik egymást. Érdekes dolgot tapasztaltam a gázreakciónál, mikor kicsit megrángattam. A fordulatot szépen felveszi, viszont olyan lassan ejti vissza, mint egy nagyobb lökettérfogatú autó. Motoroknál ilyet ritkán tapasztalni, legalábbis mai gépeknél. Ezt nem negatívumként mondom, teljesen szerethető ez a viselkedés, érezni rajta, hogy nem ma találták ki a konstrukciót.

A vibrációval számoltak a mérnökök is, így éppen csak annyi jut el felénk, amennyi még kellemes érzés. A fejidomon már alapjáraton jól megfigyelhető egy enyhe rázkódás. Van aki frászt kap tőle, de ő valószínű már elkényelmesedett. Én még szeretem érezni, hallani és látni is, hogy él az alattam lévő motor, nem csak szótlanul és kifejezéstelenül teszi a dolgát. Viszont a kipufogó felől méltatlanul kevés hang terjed a környezet felé. Ebben a motorban megvan az alap, ami kellene egy vérpezsdítő, hangulatos motorozáshoz, csupán a kipufogó olyan tompa, hogy kár érte.

Finoman szólva sincs a végletekig kihegyezve a 800 köbcentis erőforrás, ami kifejezetten jó az új, A2-es jogosítványkategóriát figyelembe véve, hiszen pontosan 35 kilowatott, azaz 48 lóerőt teljesít a gép – így a kezdő fiatalok is vezethetik majd. Sokan egyből lesajnálják és elzárkóznak a motortól a számok hallatán, de a 60 Newtonméter nyomatékért sem kell az egekig forgatni, már 2’500-tól (!) a rendelkezésünkre áll. Az ötfokozatú váltóval egyszerűen lépkedhetünk a fokozatok között, hogy megfelelő fordulaton tarthassuk a motort, ami a hétköznapi közlekedéshez bőven elegendő dinamikával rendelkezik. Ezzel a járgánnyal nem kell az állandó száguldozás miatt tartanunk a radaroktól, 80 kilométer/órával olyan kényelmesen és nyugodtan elcirkálhatunk, ahogyan és ameddig csak jól esik.

Százhúszig egészen jól húz, efölé nem érdemes hajtani, mert a futómű és a fékek nem partnerek az efféle játékhoz. Ha nagyon kell, tud 150-nel is tépni, de minek. Kellemesen, lágyan rugózik a Kawasaki, ennek köszönhető nyugodt és kényelmes karaktere, viszont ha tempósan mennénk, ott már kevésbé van elemében, mint a CB1100-as. Hintázik a kanyarban, ha túl gyorsan érkezünk, de nem vészes a jelenség, bőven kordában tartható így is a kétkerekű, csak finoman jelzi, hogy: „hahó, én nem erre lettem kitalálva!”

A fékei is ebből kifolyólag tompák, nem harapósak, ABS sem jár hozzá, ráadásul hátul dobfék lassít, de elöl is csak egy tárcsa fogja a kereket. Újabb kifogásolható pont azoknak, akik a modern technológiára csorgatják a nyálukat, a régit meg csak köpködik. Pedig csak tudni kéne a helyükön kezelni a dolgokat.

Ez egy öncélú motor, amire így, ebben a kivitelében nem is lehet igazán pakolni, de nem is kell, mert nem illik hozzá. A régi korok stílusjegyeit teljes mértékben hozza és eljátssza, hogy ő itt bizony egy veterán vas. Nincsen benne hatalmas műszaki újdonság, csak a jól bevált technika, amin érződik, hogy lelke van. És tényleg van neki, sokkal több, mint a CB1100-nak.

Jól látszik, hogy mennyire két különböző karakterrel van dolgunk, hiába retró motorként van feltüntetve mindegyik típus. A Honda CB1100 büszke a modern technológiára, míg a Kawasaki W800 hű a hagyományokhoz. A Honda teszi a dolgát, megbízható, mindenhol erős, nem szenved hiányt izomzatban, de mégis olyan kimérten, hidegen adja elő a retró stílust, hogy nem gyújtotta be a szívemet. Ellenben a Kawasaki, ami annak ellenére, hogy műszakilag egyszerű, de mégis nagyszerű, a maga hátsó dobfékével, a lágy futóművével és a gyenge első fékével megadta a szükséges szikrát, hogy lángra gyúljon a szerelem. Ehhez persze kellett a karakteres és nyomatékos motorblokkja (amely nem akarta titkolni még a rezgéseit sem) és a megosztó, de szerintem pofás dizájn.

Nekünk, fiatal motorosoknak különösen bejön az efféle formaterv és hangulat, mert korunkból adódóan kimaradt az életünkből ez a fajta motorozás. Ezt próbálja meg lefedni mindkét típus, külön utakon járva. Az idősebb motorosok meg érthető, hogy a fiatalságukat keresik ebben a műfajban. Nem szeretnék győztest hirdetni, mert nem harc volt ez, csupán egy összehasonlító bemutató, amely alapján könnyebben választhatunk, ha ilyenre fájna a fogunk. Ki kell próbálni mindkettőt, hogy tudjuk, melyik az, amelyik tényleg nekünk való. Zárszóként pedig csak annyit mondanék, hogy a retró az menő, a retró az jó!

Az utolsó oldalon találod mindkét gép részletes műszaki adatait. Lapozz!

[ pagebreak ]

Műszaki adatok