Felhívom figyelmedet, hogy ennek a cikknek az elolvasása erős felzaklatottsággal járhat, komoly személyiségbeli, lelkiismereti és ha a hozzátartozód is olvassa akár fizikai fájdalmakat is okozhat. Előre bocsájtom, hogy én sem vagyok más vagy jobb bárkinél, sőt lehet, hogy rosszabb. De tudok adni egy olyan kis darabkát a világnézetemből, amit kérlek, fogadj el tőlem, mert jó neked. A gyerekeim vallásos iskolában tanulnak, így elég sokat járok mostanság templomba én is. Még az elején volt, hogy a pap mindig elmondta: mennyire pórul járnak azok, akik nincsenek itt a templomban. De ezt miért nekem sulykolja, hát én itt vagyok, nemde? Na így vagyok én is az írással. Csak olyanoknak érdemes írni, akik már valamit akarnak tenni magukért. Biztos vagyok benne, hogy Te már akarsz tenni magadért, hiszen már most olvasol is róla.

Ugyebár motorosok vagyunk, hát beszéljünk erről. Imádom, amikor valaki egy problémában, kudarcban, vészhelyzetben, netán balesetben megtalálja, hogy mi az, ami ellene volt, miért lett neki rossz, hogyan voltak a dolgok ellene.  Odacsukod a kezed az ajtóval, és azt mondod: „Az a rohadt ajtó becsípte az ujjamat!” Gyorsan közeledik az előtted lévő autó hátulja. „Ez miért fékez ekkorát???” Szűkül a kanyar. „Ki volt az a fogyatékos, aki ilyenre építette az utat?” Mész 320-szal. „Mit totyog itt előttem a nyugdíjas?”

Kapizsgálod? Kivétel nélkül sikerül találnod okot, de az ok csak más valami vagy más valaki lehet. Oké, de ki is csukta oda a kezét, ki is nézte be, ki is ment mint az állat? Értem én, én is sokszor inkább megmagyarázom. De mondok durvábbat. Megy a polgár az úton, épp egy nagy kátyún keresztül, szép nagyot esve utána. Vagy tökéletes kanyarvétel közben bezúz a susnyásba, mert olajfolt volt az úton. Ez ám a kivédhetetlen esemény… Na de jobban belegondolva ki is ment bele a kátyúba? Ki is volt, aki nagy vidáman kanyarodott? De még ne add fel. Állsz az óceán partján. Gyönyörű az idő, madarak csicseregnek, illetve, nem, érdekes nem csicseregnek. Az óceán elkezd visszahúzódni, és Te állsz a partján és tudod, hogy baj van, jönni fog a cunami. Mit teszel? Semmit? Dehogy. Rohansz el, fel a szálloda tetejére mint egy őrült. Aztán vagy sikerül, vagy nem elmenekülnöd. Itt csak az a kérdés, a Te képességeidhez, ügyességedhez, gyorsaságodhoz képest van-e elég időd menekülni. A tiédtől függ! A TE képességedtől!!!

Értem én, vannak kivédhetetlen helyzetek. Nekem is voltak. Csak a helyzet az, hogy ez csak nekem volt kivédhetetlen. És ez bizony rád is igaz.  Kivédhetetlen, mert ÉN nem tudtam megoldani. Nem voltam elég figyelmes, ügyes, gyakorlott… Ami neked kivédhetetlen, azt pedig Te nem tudtad megoldani. A helyzet az, hogy amikor a kalapos rád húzza a kormányt, törődhetsz azzal, hogy mit kéne a kalaposnak tennie, csak arra nincs ráhatásod, míg a saját tetteidre igen. Ha még mindig azzal vagy elfoglalva, hogy a „mindenre nem lehet felkészülni” szlogennel mentsd magad (ami persze önmagában teljesen igaz), akkor gondolj arra, hogy mutat majd a fejfádon: „mindenre nem lehet felkészülni” – és képzeld oda a szeretteidet is, ahogy nézik. Ugye érted már, miért szükségtelen megmagyarázni magadnak? El kell döntened, Te mit teszel magadért! Bármit is teszel az több a semminél és az növeli az esélyeidet.

A második oldalon találod a megoldásomat a fentebb vázolt kérdésekre. Lapozz!

[ pagebreak ]

Inkább ne legyen fejfád!

Magam is motoros vagyok. Kamasz koromban kezdtem, még 350-es Jawan. Majd jött a család, költözés, a motorozás elmaradt. Aztán hat éve újra hódolok a szenvedélyemnek, és mindig igyekszem tanulni, fejlődni. Voltam már néhány tréningen, és a járműfizika sem idegen számomra. Egyszer egy (nem motoros) tréner magyarázta el nekem egy példán keresztül a siker titkát. Van ugyebár egy zongoristánk (a példa kedvéért). A legnehezebb darabot is nagy átérzéssel előadja, önálló estjei tömve vannak, mindenki zseninek tartja. Egy héten egyszer tart előadást, mintegy két óra időtartamban. Itt nem hibázhat, mindennek tökéletesnek kell lennie, mi több légiesnek látványosnak. Az előadás alatt nincs már kísérletezés, nincs lehetőség javítani, itt kőkemény bizonyítás van. De hogy éri ezt el? Bizony, napi nyolc óra gyakorlással.

Neked, motoros barátom, mikor kezdődik az előadás, ahol nem hibázhatsz? Amikor kigördülsz a kapun – és akkor ér véget, amikor begördülsz rajta a túra vagy a napi közlekedés végén. Itt nem hibázhatsz, itt előadás van, életre-halálra. Mennyit gyakorolsz rá? Ugye nem nyugtatod magad azzal, hogy mennyi kilométert mentél már? Mert abban mennyi vészfékezési, vészkikerülési gyakorlat is volt? Amire most gondolsz, az nem volt az…A siker kulcsa kizárólag a tudás és a gyakorlás! Tisztában vagy az elméleti dolgokkal? Van megfelelő gyakorlatod?

Azt gondolom, lehet és kell is tenni azért, hogy növeljük az esélyünket. Hadd meséljek el egy személyes példát. Jómagam tavaly tavasszal voltam a BMW Motorrad vezetéstechnikai tréningjén. (Nem mondom azt, hogy ez az egyetlen megoldás, én azt mondom, bármit is teszel, akár ketten egy üres parkolóban gyakoroltok is, már tettél valamit.) De egy jól kitalált és kipróbált tréning szakavatott oktatókkal azért más. Voltam már több hasonlón, nekem a rendőrmotoros oktatók képzése is nagyon sokat adott. Ez a BMW-s egy dologban mégis többet.

Egy kiváló, kellemesen langyos verőfényes napon voltam ott. Több gyakorlat volt, szépen elmagyarázva, bemutatva. Ezek jó részét már ismertem, ami nem jelenti azt, hogy tudnám is, hiszen hol vagyok attól a gyakorlási mennyiségtől, ami kéne? Volt azonban két gyakorlat, ami nagyot ütött. (Szerencsére nem szó szerint…) Az egyik a vészfékezés (hátsó fékkel, első fékkel, majd mindkettővel együtt). Elképesztő legyalogolni azt a távot, amit az észleléstől a megállásig megteszel vészfékezve. Mondom: ideális körülmények voltak. Langymeleg, napsütés, száraz érdes aszfalt, semmi kemény tárgy, csak a bóják, tengernyi idő, rákészülési lehetőség, szóval minden ideális. Itt még nagy volt a társaság képe. Ha nem megy a megállás, majd kikerülöm! Az instruktor csak annyit mondott: lesz olyan is.

Kellően széles folyosót képzelj el, kispolski méretű akadályt bójákból kirakva. A feladat egyszerű: jössz, kikerülöd, mögötte visszatérsz a sávodba, majd megállsz. Mondom, ideális körülmények voltak. Langymeleg, napsütés, száraz érdes aszfalt, semmi kemény tárgy, csak a bóják, tengernyi idő… Mindenkiből eltűnt a vagányság. Pedig annyival mehettél, amennyivel akartál. A legvisszafogottabb vélemény az „aztak…aanyját” volt. Ki tudtuk kerülni, ja, negyvennel. Rákészülve. Szóval ha azt gondolod, hogy „mennyit mentem már”, meg „tudok én mindent”, akkor ott a lehetőség. (Tudod, ezek is fejfaszövegek voltak.)

Inkább menj egy tréningre, hogy megismerd a valóságot. Ha értelmes vagy, akkor mint mindent, ezt is meg tudod (mert meg lehet) tanulni. És ajánlatos is. Sok sikert!