Szerkesztői előszó

Amikor megkaptam a BMW sajtóanyagát a GS Trophy lengyelországi sejeltezőjéről, azonnal beugrott, hogy a főszereplőt, Majer Viktort nagyon régről ismerem. 2007-ben még részese voltam, amikor elindult a Bamako Rallira – mert hogy azt is megcsinálta. Méghozzá ugyanazzal az F650GS Dakarral, amivel most Lengyelországba is útnak indult, hogy egyedüli magyarként képviseljen minket a GS tulajdonosok számára kiírt megmérettetésen. Így aztán fel is hívtam, és örömmel elküldte részletes beszámolóját a versenyről. Következzen tehát a leghitelesebb túraleírás a GS Trophy 2012-es selejtezőjéről! (Macko)

Előkészület és az út Lengyelországig

Az első GS Trophy óta játszadoztam a gondolattal, hogy részt vegyek a BMW GS világának egyik legkomolyabb, ha nem a legkomolyabb eseményén. Már többször megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a szervezőkkel, de sajnos akkor még csak német nyelvterületről fogadtak el nevezéseket. Idén végre a BMW Motorrad augusztusi hírlevele hozta meg a jó hírt, hogy végre magyarok is nevezhetnek a GS Trophy-ra. Rövid egyeztetés és alkudozás következett a családdal, majd a kiegyezés után rögtön megpróbáltam kitölteni a jelentkezési lapot. Eleinte némi gondom volt az online jelentkezési lap kitöltésével, de a szervezők rendkívül rugalmasak voltak, így végül meglehetősen későn, de még a határidő lejárta előtt sikerült a nevezési díjat is átutalnom. A munkahelyemen lebeszéltem a szükséges két szabadnapot is, így már semmi nem állhatott a kaland útjába.

Az internet segítségével megpróbáltam információt szerezni a várható kihívásokról, videókkal, képekkel készültem fel elméletben a megmérettetésre. A legnagyobb fejtörést a gumiválasztás okozta, mivel az esemény helyszínére majd 1’100 kilométer távon közúton kellett eljutnom, a versenyről készített képek és videók pedig mély homokról, sárról, erdei utakról adtak némi elképzelést. Végül a korábban már bevált módszert választottam és a régi doboztartó rendszeremre felrögzítettem a két felnire szerelt cross gumimat, egy dobozba és egy tanktáskába pedig megpróbáltam bezsúfolni mindazt, amire a négy nap alatt szükségem lehet. A motort különösebben nem kellett felkészíteni, csupán egy új akkumulátort szereztem be, mivel a régi már bizonytalanul működött, ráadásul egy héttel korábban már volt egy titokzatos motorleállásom.

Bíztam a jól bevált technikában, így pénteken kora hajnalban neki is vágtam a végül 1’064 kilométeres távnak. Ha egy mód van rá elkerülöm az autópályákat, de a kis utaknak megvan az a hátránya, hogy a GPS-nek nagyon sokat kell számolgatnia. Nem is nagyon boldogult vele, így az előre térképen megtervezett útvonalat részletekben adtam be a gépnek, és a pályákat kikerülve, de annál szebb helyeken járva vágtam át először Magyarországon, meglátogatva a Duna-kanyart, majd Szlovákiába érve gyér reggeli forgalom mellett keltem át a Kis- és Nagy-Fátra vonulatain, majd a Javornikon át, míg Csehországba értem. Az itteni rövid szakaszon meglehetősen erős volt a forgalom, gondolom ez lehet az egyik fő útvonal északra, Lengyelország felé.

A határon átérve a forgalom csak fokozódott, ráadásul az eddig tapasztalt előzékenység az autósok részéről itt már teljesen eltűnt. Kamion kamiont ért, és mire lehetett volna haladni rögtön egy-egy faluba értem. Lengyelország déli részére ez volt jellemző, kicsit csalódtam, vagy itt lehetett egy mélypont, főleg amikor már a GPS is ki tudta számolni a hátralevő távolságot és időt. Több mint 500 kilométer állt még előttem és 21 órai érkezési idő. Amit megtanultam, hogy Lengyelország hatalmas! Az időjárással szerencsém volt, késő délutánig kellemes, igazi “motorozós” idő volt. Problémamentesen haladtam a kitűzött cél felé, csak tankolni, meg a létfenntartáshoz szükséges dolgokat intézni álltam meg kis időre. Ahogy fogytak a kilométerek lassan észak felől felhők gyülekeztek, majd Poznanból kiérve a soron következő tankolásnál már fel kellett venni az esőruhát. Az út hátralevő 170 kilométerét már így tettem meg, bár a cél előtt kicsivel csendesedni kezdett, majd elállt az eső. Menet közben azon töprengtem, vajon hol fogom elszállásolni magam, ha már túl későn érek a tóhoz és már nem jár a komp. A rendezvénynek ugyanis egy szép nagy tó egyik szigetén találtak helyet, mint utólag kiderült már hagyományosan több éve ezen a helyen rendezik meg a lengyelországi BMW találkozókat.

Mielőtt a tóhoz értem, az aszfaltútról egy kisebb földes-murvás útra kellett letérni, itt megálltam, hogy megnézzem, valóban jó helyen járok-e. Hamarosan egy pár közeledett egy R1200GS nyergében, akik megnyugtattak, hogy jó helyen járok és útbaigazítottak. A tóhoz érve, ahogy az iménti pár már említette a komp helyett egy jól kiépített pontonhíd biztosította az átkelést. Óvatosan átkeltem rajta és örömmel konstatáltam, hogy épségben megérkeztem. A szigetet ekkorra már rendesen belakták, mindenütt sátrak és motorok álltak, gazdáik pedig hangulatosan eszegettek-iszogattak a központi épület körül. Rögtön a regisztrációs sátorhoz hajtottam, ahol a gyors bemutatkozás után a szervezők elmondták, hogy már nagyon vártak és aggódtak, hogy rendben megérkezem-e. Nagyjából felvázolták, mi merre található, átvettem a rajtszámot és a sátorazonosító cédulát, valamint aláírtam a felelősségvállalási nyilatkozatot. A formalitások végeztével sátorhelyet kerestem magamnak egy kisebb társaság mellett.

Műszaki gond a rajt előtt

Örömmel tapasztaltam, hogy erre nem volt eső, csupán az esti harmat nedvesítette a füvet. A motort lemálháztam és gyorsan felállítottam a sátrat, hogy minél előbb “ágyba” kerülhessek. Mi tagadás alsó felem már igényelte a sík vízszintes felületet. Ételt és italt nem vittem túl sokat magammal, ezért miután mindent elrendeztem a sátorban, úgy döntöttem csinálok még egy kis éjszakai kitérőt a közeli kisvárosba, ami kb 10 kilométerre volt, csak hogy vegyek fel némi készpénzt, illetve beszerezzem a vacsorának és reggelinek valót. A kisvárosba beérve a GPS segítségével gyorsan találtam egy bankautomatát, de gondoltam először elmegyek bevásárolni, ha egyáltalán találok még ilyen későn valami boltot. Sajnos a boltig már nem sikerült eljutni.
Az egyik kereszteződésnél jobbra szerettem volna kanyarodni, de ahogy visszaváltottam, hirtelen megállt a motor és el sem indult többet. A gyújtáskapcsolót akármilyen állásba fordítottam nem volt semmi válasz. Korábban egyszer már elszakadt a gyújtáskapcsoló vezetéke, azt akkor megjavítottam, gondoltam, hátha az szakadt el újra, de az akkor a kormány mozdítására hol adott kontaktot hol nem. Most azonban hiába forgattam a kulcsot, meg a kormányt, teljesen halott volt minden.

Néhány helyi fiatal először messziről nézte mit csinálok, majd egyre közelebb jöttek, de csak kézzel lábbal tudtam velük kommunikálni. Sajnos a lengyelen kívül nem beszéltek más nyelven. Megpróbáltam betolni párszor a motort, de gyújtás híján hamarosan feladtam, mert beláttam semmi eredménye nem lesz. Közben a fiatalok hoztak erősítést egy idősebb úr személyében, aki elkezdett telefonálgatni, és megpróbált segítséget hívni, de sikertelenül. Ekkor beugrott, hogy a szervezők telefonszáma még benne volt a telefonomban, így gyorsan felhívtam őket. Kis időre volt szükségük, de néhány telefonváltás után megjött a segítség, az egyik szervező a szervizkocsijukkal eljött értem és visszafuvaroztak a szigetre. Megbeszéltük, hogy reggel korán kijönnek és megpróbáljuk a versenyre rendbe rakni a motort. A kaland ezzel már megvolt a mai napra, se pénzt nem tudtam felvenni, sem ellátmányt szerezni. Mérgemben ettem néhány falatot az otthonról hozott hideg paprikás krumpliból és eltettem magam másnapra.

Ha lapozol, máris indul a verseny! Némi tévelygéssel, de aztán annál több mókával.

[ pagebreak ]

A megmérettetés – első nap

Reggel jó korán felkeltem, hogy nekilássak a szerelésnek. Miután lebontottam a paneleket és visszakerestem a gyújtáskábelt a relédobozig , ráakadtam a gyújtáskábel csatlakozójára, ahol egy csavarhúzóval ki tudtam próbálni, hogy hogyan tudok rövidzárral gyújtást adni. Kisakkoztam magamban, hogy csak a gyújtáskapcsolóval lehet probléma, így nagy levegőt vettem és elvágtam a gyújtáskábelt. Blankolás után összekötöttem a két kábelt és már indult is a masina. Meg kell mondjam ez meglehetős örömmel töltött el! Amint ezzel megvoltam összeépítettem a gépet és átcseréltem az utcai gumikat a terepgumikra. A reggeli adrenalinlöket már megadta a hangulatot a mai napra…

Az eligazítás után csoportokra oszlottunk attól függően, hogy ki mit szeretne csinálni. Mindenki maga döntötte el, mit vállal be, voltak, akik csak ki szerették volna magukat és gépeiket próbálni terepen, ők  instruktorok segítségével külön útvonalon járták be a környéket, majd értek be a célba. Én a megmérettetésért jöttem, ezért abba a csoportba jelentkeztem, aminek a tétje a Dél-Amerikai “nagy” GS Trophy-n való részvétel. Természetesen mi már nem kaptunk instruktort, hanem egy rendes rally itinert. Izgatott voltam, mert ez volt az első igazi itineres versenyem. Korábban sokszor vettem részt tájékozódási versenyeken, de ott GPS koordináták szerint haladtunk. Régóta vágytam egy ilyen versenyre, ahol megtanulhatom, hogyan is működik az itinerolvasás. Rövid eligazítás után indulhatott a móka.

Szeretek a magam fejem és elgondolásaim alapján menni ezért úgy döntöttem, amíg a többiek készülődnek én gyorsan elfoglalom az első “rajtkockát”. Nagy lendülettel nekiindultam, de már ez első pontnál mellémentem, majd a másodiknál is. Ennyire béna nem lehetek, így gondoltam visszamegyek a szervezőkhöz tanácsot kérni. Kérdezni sosem szégyen. Elmondták, hogy a távokat GPS-szel mérték fel, tehát mindennek stimmelnie kell, menjek az első pontig újra és onnan próbálkozzak. Mire visszaértem már gyanús volt, hogy több motoros is álldogált tanácstalanul. Elindultam újra, de a távolságok sehogyan sem stimmeltek. Próbáltam több úton a következő pontra eljutni, de nem sikerült. Láttam a többiek is hasztalanul küzdenek. Újra visszatértem a kiindulópontra. Addigra már mintegy 15 motoros álldogált ott tanácstalanul, mire megérkezett a pályabíró és sajnálkozva közölte, hogy elírta az itinert és az első négy pont hibásan került fel. Megkönnyebbültem, hogy akkor mégsem én vagyok béna. A szervező autóval elkísért bennünket addig a pontig, ahol már jó volt az itiner. Innentől igazi örömmotorozás következett. Mikor már stimmeltek a távolságok, és a jelek olvasására is rájöttem, lendületesen tudtam haladni. Lassan eltűntek mellőlem a többiek, volt aki előrement, és nem állt meg az ellenőrzőpontnál, volt aki lemaradt.

Végül csak egy motoros maradt mellettem egy szépen átalakított narancssárga R1150GS-sel. Úgy tűnt a kolléga bízik bennem, mert ha megálltam ő is megállt, aztán ha én bizonytalanodtam el, ő segített. Így aztán kis párosunk ismeretlenül is úgy összekovácsolódott, hogy a célba érve végül mindegyik ellenőrzőpontot megtaláltuk és elég jó időt is futottunk. A pálya egy hatalmas katonai gyakorlótéren kapott helyet, amilyen nálunk a Bakonyban, vagy Tatárszentgyörgyön van. A talaj és az utak is ez utóbbihoz hasonlítottak leginkább. Elhagyott és szétlőtt harckocsik, bunkerek és egyéb céllövészethez alkalmas tárgyak tarkították az óriási pusztaságot, ami itt-ott sűrű fenyvesbe, vagy ligetes nyírerdőbe csapott át. Néhol az átkelési gyakorlathoz használt mély és széles tavak, csatornák nehezítették a tájékozódást és az előrejutást. Ideális terep volt minden tudásszinthez. A szervezők igazán kitettek magukért a megfelelő helyszín felkutatásában. A tájékozódási feladat egy hatalmas, földből épített és tetővel ellátott megfigyelési pontnál ért véget a semmi közepén.

Itt volt még egy ügyességi feladat, ahol egy első kerékről kellett leszerelni a féktárcsát, a felnivel felszaladni az állás tetejére, majd azt megkerülve visszaérni és felcsavarozni a féktárcsát. Mindezt természetesen időre. Itt elég jó eredményt értem el, sajnos később azonban voltak tőlem ügyesebbek. Amint ezzel végeztem részt kellett venni egy rögtönzött életmentési feladaton, amire az indulás előtt volt egy lengyel nyelvű, gyorstalpaló, felkészítő tanfolyam. Ezt kissé komolytalannak találtam, de tény, hogy ha az ember magában, vagy néhány társával az Isten háta mögött motorozik, elkelnek az ilyen ismeretek. Amint ezzel végeztem és az aláírást megkaptam a feladatlapomra, következett a számomra második legkedvesebb feladat: a mini krosszpálya, melyen időre kellett végigmenni úgy hogy közben hibapontokban mérték a talajérintést és a pályaelhagyást. Ez meglehetősen jó sikerült, egyike voltam a legjobbaknak. Miután mindenki végzett, a főszervező segítségével mentem még egy kört és immáron versenyen kívül, de pályarekordot döntöttem.

A harmadik oldalon következik a sikeres szombat este, és a kevésbé sikeres vasárnapi verseny. Lapozz!

[ pagebreak ]

Jó eredmény után kellemes este

Miután mindezekkel végeztünk, megebédeltünk a gulyáságyúban hozott meleg levesből és egy kellemes délutáni terepezésre induló csoporthoz csatlakoztam. A csapatot két instruktor vezette, így én is kipróbáltam mit tudok és mit nem. Az üzemanyagom lassan fogyóban volt, így később elváltam a csoporttól és egy jó nagyot kerülve kerestem egy benzinkutat, és lemostam a motort. Bevásároltam a vacsorához és visszatértem a szigetre. Csatlakoztam mellettem táborozó kollégákhoz, s mint kiderült a napközben velem motorozó srác is abban a társaságban volt. Kellemes kis tábortüzet gyújtottunk és mindenki sütögetni és kínálni kezdte a maga ételét, italát. Számos kisebb-nagyobb társaság alakult ki a tüzek mellett és a központi épület bárjában. Voltak akik már több éve együtt motoroztak, és voltak akik, ott ismerkedtek össze. A színpadon egy helyi banda kezdett hangolni, majd hamarosan következett a szombati eredményhirdetés és a díjak kiosztása. A sort velem kezdték, mint a legtávolabbról érkezett résztvevővel, amiért különdíjban részesítettek. Ezután minden feladatban a legjobban teljesítők díjakat kaptak BMW ruházat formájában. Két alkalommal volt még szerencsém színpadra lépni. Az eredményem meglepett, mert az összesítés után második helyen álltam a nap végén. Bizakodva vártam a vasárnapot.

Az eredményhirdetés után a banda a húrok közé csapott és mindenki által ismert (talán csak én voltam kivétel, meg a néhány cseh és szlovák résztvevő) rockslágereket kezdtek játszani. Az elfogyasztott tetemes mennyiségű alkoholos ital és a zene egyre fokozta a hangulatot, egészen addig, amíg esni nem kezdett. A zenekar gyorsan lebontotta a színpadot, az eddigre egy helyre összegyűlt társaság pedig bezsúfolódott büféhelyiségbe. A zenekar frontembere egy gitárral tartotta a lelket az emberekben, olyannyira, hogy hamarosan egy nagy GS varázsolódott fel az emeleten levő büfébe a lépcsőn. Úgy tizen küzdöttek vele, de csak felhozták. Mint utólag iderült, ez náluk afféle hagyomány. Tartottam tőle, hogy rázendítenek a viszonylag kis térben a leszabályozásig való motorpörgetésbe, de ez szerencsére elmaradt, helyette meghágták a szerencsétlen jószágot. Vagy 7-8 ember kapaszkodott fel egymás után a szerencsétlen motorra, letörve az indexeket, felszakítva az ülést. Hát, nem egy szolid buli volt, meg kell hagyni! Mindenki nagyon kedves volt, sokat beszélgettem a többiekkel, de az első tíz mondatba valahogy mindig belekerült a “lengyel, magyar két jó barát” kifejezés, aminek természetesen mindenki eleget is tett.

Szomorúbb vasárnap

Másnap reggel az eligazításon elég sok elgyötört fejet lehetett látni. Nem is tették túl koránra, nyilván a szervezőknek volt már tapasztalatuk e téren.

A szigeten két kisebb akadálypályát építettek fel, ezeken kellett immáron egy-egy F800GS nyergében, utcai gumival időre végigmenni. Természetesen a talajérintést és pályaelhagyást is büntetőpontokkal torolták meg. A dolog pikantériáját az adta, hogy a reggeli harmat a víz közelsége miatt egész délelőtt megmaradt, így olyan volt, mintha szappanon kellett volna motorozni. Nekem az F800GS túl nehéz és szokatlan volt, így többször le kellett tennem a lábam és párszor el is dőltem. Nem én voltam az egyetlen, ez az egy vigasztalt. Volt aki hatalmasat esett és a gépet is lebontotta, volt aki e vízben itatta meg a lovakat, ekkor rövid időre be is kellett vetni a tartalék gépet, még jó, hogy készültek és két teljesen egyforma F800-at hoztak ki a szervezők. Többen hiba nélkül, kiváló köröket mentek és bebizonyították, hogy a nagy vasat is lehet csengős bárány módjára terelgetni. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, ezért miután mindenki végzett, a nagyobbik pályán versenyen kívül ismét végigmentem a saját gépemmel, csak hogy lássam, mit rontottam el. Meglepetésemre így is többször hibáztam, de az idő itt is jó lett, ismét rekord.

Két pálya volt, de a segítők száma miatt egyszerre csak egy pályán lehetett menni egy motorral, ráadásul minden versenyzőnek két-két mért kört kellett megtenni. Az előző napi eredmények alapján itt már csak 18-an voltunk, akik részt vehettek, de így is délutánig húzódott, mire mindenki megcsinálta a köreit. Itt utólag úgy éreztem, lehetett volna mit javítani a szervezésen, de a hangulat és az izgalom miatt akkor ott nem foglalkoztam ezzel. Az eléggé összetett hibapontrendszer és időszámítgatások miatt a rendezvény vége nekem szétesettnek tűnt. Akik csak a buli és a túrázás kedvéért jöttek, időközben hazaindultak. Én is átszereltem az utcai gumit, összeszedtem a cuccaimat, és felkészültem a hazaútra. Közben megszülettek az eredmények, sajnos visszacsúsztam a 11. helyre. Sajnáltam, hogy nem kerültem be az első háromba, de napközben már láttam, hogy hogyan alakul az eredményem, így nem ért csalódás. Talán majd legközelebb. Mert, ha a lehetőségeim megengedik a következőre újra megyek!

Vártam, hogy a legvégén legyen valami eredményhirdetés, de ez elmaradt. Mindenki szép lassan elindult haza. Ezt már több versenyen is megtapasztaltam itthon is, úgy látszik ez normális, vagy nekem vannak furcsa elvárásaim, nem tudom. A lényeg, hogy pozitív mérleget tudtam felmutatni erre a két napra és sok inspirációt kaptam. Szeretném tovább folytatni azt, amit már évek óta hobbiszinten űzök, de várom a lehetőségeket a továbblépésre.

A hosszú hazaút

A hazafelé utat úgy terveztem, hogy elmegyek az Balti tengerig, ami a rendezvénytől csupán 98 kilométerre volt, de mivel az idő így elszaladt némi tétovázás után úgy döntöttem, mégiscsak elindulok hazafelé. Utólag kiderült, ez jó döntésnek bizonyult, hiszen az a kitérő legalább négy órát jelentett volna. Szerettem volna minél több utat megtenni még vasárnap hazafelé, hogy másnap minél hamarabb hazaérhessek. Útközben összeakadtam az egyik szlovák társunkkal, akivel indulás előtt még váltottam pár szót, de megállapodtunk, hogy nem megyünk együtt, mert én még akkor mást terveztem. Időközben utolértem Poznanban és szállást kerítettünk egy bezárt, de működő hotelben, ahol a szombati lakodalom maradékából kaptunk vacsorát a tulajtól. Jó volt végre vettet ágyban egy kiadós tusolás után ágyba bújni.

Reggel fél nyolc körül indultunk útnak, ismét szétváltunk, de útközben többször találkoztunk. Nem tudtam olyan korán elindulni, mint pénteken tettem, így nagyon oda kellett figyelnem az időbeosztásra. A tankolásokat is megpróbáltam minél tovább húzni, és lehetőleg az ellátmányra fordított időt is ekkorra terveztem. Az időjárás ma már nem volt olyan kegyes hozzám, mint az odaúton, ezért roppant nagy hasznát vettem a különdíjamnak, ami egy BMW Windproof aláöltözet volt. Felvettem, és hazáig áldottam a tervezőjét. Ez a legkiválóbb anyag, ami valaha volt rajtam. A vékony anyag teljesen elnyelte a szelet, ezáltal a Rally1-es kabát által átengedett hideg megszűnt létezni. Roppant jól esett! Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a GPS folyamatosan hatalmas kerülőket akart velem csináltatni, a szinte nyílegyenes déli irány helyett például meg akarta velem látogattatni először Krakkót, majd mikor nem fogadtam neki szót, úgy gondolta menjek és nézzem meg a Magas-Tátrát és Poprádot, de mivel ott már jártam korábban, ehhez sem fűlt (meg a több száz kilométeres kitérőhöz sem) a fogam. Így aztán légvonalban kezdtem el navigálni, és Zólyomig úgy is haladtam. Onnan tért észhez a GPS és vezetett rendesen haza. Este kilenc órára értem végül Kecskemétre, a GPS a négy napra 2’243km-t számolt össze.

Fárasztó, de az egyik legélvezetesebb kirándulásom volt, ahol ismét sikerült egy kicsit kintebb tolni saját határaimat. Remélem, sok ilyen rendezvényen lesz még alkalmam részt venni, és ugyanezt kívánom mindenkinek!

Szerkesztői zárszó

Viktor mögött a bevezetőben említett régi Bamakón kívül is nagyon komoly túrák vannak már, mint például a 2012-es Budapest-Bratislava Rally, amelyet meg is nyert! Akit érdekelnek az ezekről írt beszámolói, annak nagy szeretettel ajánlom figyelmébe saját honlapját, amelyet bizony hosszasan lehet tanulmányozni. További jó szórakozást! (Macko)