hard

cimke

hard

cimke
Thumbnail
A medvék nyomában: Erdélyország hardendúrókkal

A medvék nyomában: Erdélyország hardendúrókkal

Hol is láthatnánk gyönyörűbb tájat, mint az oly sokunknak kedves Erdélyország hegyei-völgyei között? Alábbi kis túránk ezeken a tájakon vezetett minket. Néhány alkalommal sikerült már eljutnom Erdélybe ez előtt is, de, mint mindig, most is olyan lelkesen készülődtem, mint ha először mennék oda. Hiszen ez a hazánknál nagyobb terület még ma is sok helyen érintetlen csodaország, olyan természeti adottságokkal amelyekről itthon csak ábrándozhatunk. Motorral meghódítani mindezt pedig olyan élmény, amely újra és újra csodaszámba megy, bármennyit is ismétli az ember.

Tudom, sokak fejében megfordul, hogy motorral szétbarmolni ezt a csodás tájat bizony nem szép dolog, de üzenem nekik, hogy egy tisztességes és normális terepmotoros igen kevés kárt tesz a természetben (nem többet, mint egy vadkan), nem hagy maga után szemetet, és mindig szem előtt tartja, hogy a lehető legkulturáltabb és leginkább környezetkímélő módon bonyolódjék a túra. Sokkal több kárt okoz a „helyi” lakosság, akik bizony gátlástalanul pusztítanak mindent, ami az útjukba kerül. Tarra vágnak ész nélkül sok hektárnyi területeket, munkagépek dzsuváját és töméntelen hulladékot hagyva maguk után, és úgy általánosságban elmondható róluk, hogy a természet tiszteletének fogalmát még úgy hallomásból sem nagyon ismerik. Mindezek előrebocsátása után következzék hát leírásom érdemi része.

Tankolás, úton Szeged felé (a képre kattintva galéria nyílik)Egy túra, különösen egy a szokásosnál nagyobb kihívást magában hordozó túra, talán legfontosabb alapkövei a résztvevők. Ha a csapat jó, akkor szinte biztosan jó lesz a túra is. Mi, amikor megszerveztük ezt a három napos kalandot, igyekeztünk ennek szellemében verbuválni a társaságot, de mivel esetünkben két – egyébként összeszokott stáb – összeboronálásáról volt szó, rejtett magában némi x-faktort a dolog. Mindegy, annál izgalmasabb lesz! Túravezetőnk és fő szervezőnk a szegedi illetőségű Taki Úr volt, aki rendkívül tapasztalt Erdély-járó és hasonlóan ügyes endúrós, társául pedig ugyancsak Szegedről, egy nagyon rutinos sporttársa, Gábor csatlakozott. Mi többiek pedig Budapest környékéről mentünk hárman, a már például az olasz-alpesi túránkon jól összeszokott Laca-Tomek-Zsore trió. A motorok két típusból (Suzuki DR – Taki, Laca, Tomek és KTM 525 EXC – Gábor és jómagam) álltak. A koncepció egy nagyjából a Zaránd hegységből a Bihar felé vezető útvonal bejárása volt, lehetőleg minél vadregényesebb és útmentesebb vonalon. Kitaláltuk, hogy kísérőautót is szervezünk az útra, hiszen egy ilyen intézmény nagyban megkönnyíti a dolgunkat, lévén nem kell minden ellátmányt cipelnünk árkon-bokron keresztül, hanem csak azt, amire feltétlenül szükség van vagy lehet napközben. Reggel és este az autóval minket kísérő sofőr (ő volt Robi, kiváló szakácsunk és jól felkészült szervizesünk is) aki biztosítja a reggelit-vacsorát, és felállított sátrakkal vár bennünket a nap végén, egy előre megbeszélt találkozási ponton.

Pihenő a lipovai várnálTehát eljött a nagy nap. Mi hárman előző este már lementünk Szegedre, ahol a motorjainkat és a felszerelésünket átadtuk Takinak, hogy ne másnap hajnalban kelljen felcuccolni a futót, mert ez jelentős időveszteséggel járt volna. Egy panzióban aludtunk, és kora reggel, megbeszélt időben jött is értünk a csapat. Mindenki elhelyezkedett az autóban, és irány a határ. A gyalázatos romániai közlekedésen átverekedve magunkat sikeresen megérkeztünk a kitűzött indulási pontunkig, amely nem volt más, mint Siria azaz Világos városa. Itt a város határában lepakoltuk a futót, mindenki beöltözött és most már igazából kezdetét vette a kaland.

Első nap

Taki bemelegítésként és összerázó szintfelmérőként szánta kezdésnek a Világosi várhegy megmászását, amely valóban kellemes endúrós feladat. A várhegy tövében barátságos kutyafalka kísért bennünket, időnként bele-belecsípve a csizmánkba, hátha kerül valami ehető is a fogaikra, de szegények nem nagyon laktak jól belőlünk. Taki és Gábor hamar felhágtak az egyre keskenyedő, sziklákkal tarkított ösvényen. Lacus szépen utánuk én meg Tomekkel előttem igyekeztem a nyomukban maradni. Tomek elakadt egy részen, ezért nekem is meg kellett állni, elkerülésre alkalmas hely híján. Tomek végül újra lendületet véve elindult és én is utána lendültem. Volna, de nem sikerült. A kerék csak kapart-kapart, de a gép nem tudott megkapaszkodni, hiába próbáltam finoman adagolni neki a kuplungot, nem jutottam egyről a kettőre.

Alant a MarosSebaj – gondoltam -, fussunk neki megint az elejétől. Visszagurultam a hegy tövébe, ahol a lelkes ebcsapat immáron egyesült erővel vetette rám magát. Miközben ráfordultam ismét a felvezető ösvényre, éreztem, hogy a kutyafogak kopognak csizmámon, de ez az erős krosszcsizmának meg sem kottyant. Én azért csak úgy búcsúzásképpen elhelyeztem egy-két jól irányzott rúgást a lelkes négylábúak fején, hátha legközelebb megfontoltabbak lesznek. Nekiiramodtam újra a hegynek és meglepetésemre eléggé megküzdve a feljáróval, de végül feljutottam. Klassz, könyveltem el magamban, jobb ha gyorsan megpróbálok belerázódni a mókába, mert ide ez a forma elég gyatra lesz… A srácok fent kóricáltak már, és amikor felértem a vár tövébe, azonnal indultunk is tovább. Beérve az erdőbe, szuper kis nyomokat követve haladt kis csapatunk. Azaz haladt volna, de valahogy nekem nem nagyon állt össze a téma. Mindig elforgott a kerék, el-elakadt a gép. Takiék még Szegeden mondták, miután megszemrevételezték a motoromon lévő gumikat, hogy lesz ezzel szívás gazdagon, de én csak mosolyogva, nagy szerényen annyit feleltem erre, hogy én azt direkt szeretem. Vállat vontak és ebben maradtunk. Tudni kell, hogy általában azért elkavirnyálok terepen valahogy, nem szokott túl nagy gondot jelenteni egy-egy ilyen helyszín megoldása, mint ez itt a Világosi vár környékén, de nem kis meglepetésemre most nagyon nem ez volt a helyzet. Lényeg az, hogy ahol a srácok kényelmesen felkocogtak, ott én sok esetben minden méterért komolyan megküzdve jutottam fel utánuk. A motor eleje állandóan kifordult a nyomból, lesodródtam a hegyoldalban és kezdhettem elölről az egész mászókát.

A géppark: két KTM 525 és három Suzuki DRMiután ez sikerült, elkezdtünk ereszkedni egy hegyoldalban az annak aljában lévő éppen csak nedves patakmeder irányába. A lejtő egyre meredekebbé vált, és mielőtt beletorkollott volna a sziklás mederbe, egy emberes törzsű, kidőlt fa állta utunkat, nagyjából éppen mell-fej magasságban keresztezve az „utat”. Taki és Gábor simán lejutottak és vártak ránk. Én, ahogy szoktam, szépen kontroll alatt tartva a gépet csorogtam le. Éppen a fát néztem, hogy hogyan oldjam meg, lévén messze a legmagasabb a társulatból, nekem okozta a legnagyobb problémát az alatta való átjutás. Szóval miközben így filóztam, egyszerre csak kicsúszott a motor eleje. Nem is értettem mi van, már koppant is a fejem és csúsztunk is a lejtő aljába. Annyi van meg, hogy esés közben tenyérrel nekitámaszkodtam a fatörzsnek, nehogy odaverjem magam, de utána pár pillanat múlva már landoltam is ott, ahova szívesebben érkeztem volna inkább nyeregben. Takiék lemerevedve nézték a mutatványt, mint később Taki elmondta, lélekben már arra készülve, hogy miként fogják az „összetört óriást” kivonszolni innen. Gábor mozdult először, hogy segítsen, de jó endúróshoz méltóan elhárítottam ajánlatát – lévén nem történt szerencsémre semmi bajom, így simán fel tudtam egyedül is tápászkodni. Leporoltam magam és eddigre foszlányokban lógó önérzetem is megpróbáltam összefoltozni, majd odaevickéltem a két sráchoz, akik ekkorra már elég sokat nézegettek egymásra. Mivel voltam már több ízben hasonló helyzetben csak éppen fordítva, mint most, pontosan értettem, hogy mi húzódik e néma párbeszéd mögött.

Balról jobbra: Taki, Tomek és GáborAki nem pontosan érti annak segítek. Nagyjából arra gondoltak, hogy „atya Isten, mi lesz még itt?” Na, én legalább lent voltam. Jött Tomek. Aki hasonló eredménnyel, nyakában a vassal abszolválta a lejárót, szerencsére ő is simán megúszta sérülés nélkül. Takiék ekkor már lélekben talán fel is adták a jó motorozás reményét, de mi, összeszorított foggal igyekeztünk megóvni renoménk maradékait, és próbáltunk mindent elkövetni azért, hogy ne legyen nagyobb arcvesztés a továbbiakban. Szerencsére Lacusunk szépen, gond nélkül lejutott, valamennyire minőséget töltve a pesti csávók teljesítményének színvonalába. Haladtunk tovább. A patakmeder után erdő következett, csodás ereszkedők és hegyoldalak váltották egymást, ahol a felállás változatlan maradt. Ők hárman szépen haladtak, mi pedig Tomival úgy, ahogy éppen sikerült. Tomi lassan elhagyta motorja elejét is, aminek következtében az amúgy is elég viharvert kis DR egészen extrém látványt kezdett nyújtani. Küzdelmünket az sem segítette, hogy a hármasunkból két motor nem rendelkezett önindítóval, az enyém pedig, ami ugyan rendelkezett ezzel a rendkívül hasznos kis berendezésel, totálisan lemerült akksival indult neki a kalandnak. Nos, aki hülye az szenvedjen, tartja a mondás, és mennyire igaza van…

Küzdelem a patakmederbenVégül, valahogy elértünk Lipova (Lippa) alá, illetve fölé, ahol a lippai vár árnyékában egy igen jó kis pihenőt tartottunk, megcsodálva a mélyben kanyargó, rendkívül alacsony vízállású Marost. Hamar megvilágosodott, hogy ha el akarjuk érni a táborhelyet, akkor bizony nekünk is szaporázni kell. Mentünk is szépen, majd beértünk az erdőbe, ahol egy kiszáradt forrás és egy bedőlt fákkal teleszórt vízmosás fogadott bennünket. A vízmosás mellett meredek hegyoldal, szépen benőve fákkal és lefelé is ugyanez a látvány tárult elénk. Feladat adott, a hegyoldal meghódítása. Takink példát mutatva megindult egy járhatónak tűnő csapáson, ám némi ügyeskedés után megakadt. Gábor ezt látva kicsit máshol próbálkozott, és szuperül haladt is a cél felé. Mi hárman megint csak néztünk, hogy itt mi lesz. Tomek és Lacus is megpróbálta több-kevesebb, de sajnos inkább kevesebb sikerrel, én már rutinosan neki sem mentem. Elvoltunk még egy ideig, amikor Takiék sóhajtva belátták, hogy itt és most ez a stáb soha nem fog feljutni, így hát egy lemondó sóhajjal visszaereszkedtek hozzánk. Megkérdeztem Takit, hogy merre lehet még menni, mire ő elmondta, hogy csak fel. Körülnéztem és láttam, hogy balra tőlünk a gerinc nincs is olyan messze, és oldalazva egész könnyen megoldható lenne a feljutás. Azt javasoltam, hogy próbálkozzunk arra és utána kerüljünk vissza az eredetileg tervezett trackra. Így is lett.

Jellemző táj, sokat haladtunk ilyenekenMindenki simán feljutott, de valahogy Tomi elvétette az irányt és elveszett. Gábor ment utána, így végül hárman maradtunk. Némi várakozás után mi is utánuk eredtünk és rövid kavargás után, végre újra sikeresen összeállt a csapat. Viszonylag eseménymentes, ám annál kellemesebb motorozás következett, majd egy kis faluba értünk, ahol felfrissítettük eddigre erősen leapadt italkészletünket. Haladni akartunk, lévén messze még a szállásul kiszemelt Almás nevű falucska, ahol reményeim szerint vár már bennünket a pattogó tűz, a hideg sör, a meleg vacsora és a felállított sátortábor, annak minden meghittségével. Végül elértünk egy érdekes helyre, ahol egy talán egykori út, talán nem, de mindenképpen járható történet vitt fel kígyózva egy meredek hegyoldalba vájva. Elöl Taki, utána Gábor, a nyomukban pedig én iparkodtam. Elértünk egy pontig, ahol Taki és Gábor úgy döntöttek, hogy előre mennek gyalog felmérni a lehetőségeinket. Rákérdeztem a hülyék nyugalmával, hogy amúgy merre még az annyi, mire Gábor elmondta, hogy fogalmuk sincs, lévén ők is most járnak először itt… Miután kiköhögtem a félre nyelt nyálat, és kitöröltem a könnyeimtől sárrá duzzadt port a szemeim sarkából, kicsit elbizonytalanodva néztem az eltűnő fiúk után. Elhomályosodni látszott a meleg vacsora és a hideg sör képe.

A dévai út mellettMegfordítottuk hát a paripákat a szűk ösvényen, és az alattunk húzódó szakadékkal mit sem törődve, jó tempóban megindultunk visszafelé. Némi haladás után elértük két társunkat, akik éppen Tomi motorját próbálták sokadszorra komplettírozni és életre kelteni, vajmi kevés sikerrel. Kiderült, hogy Tomit egy ág leakasztotta a gépéről, aminek következtében a gazda nélkül maradt ló a szakadékba vetette magát. Szerencsére csak pár métert esett, mert megakadt egy újabb fában. Eddigre a srácok már valahogy visszarángatták a járható részre, de szegény pára ettől még tovább követte a mad-max dizájnt, ötvözve a minimalizmus jelenleg egyébként igen divatos irányzatával. Szerencse, hogy az első teló és a kerék még megvolt, így maradt némi remény a továbbjutásra. Legurultunk hát, vissza addig a pontig, ahol beváltottunk a sűrűbe. Vártunk de a két Suzuki csak nem érkezett. Amikor megtaláltam őket azt láttam, hogy vadul bogarásznak a talajt vastagon borító avarban. Gondoltam, hogy éhesek, de ennyire azért talán ők sem, hogy itt gombásszanak, mikor már rég a táborban falhatnánk jól megérdemelt vacsinkat. Kérdésemre elmondták, hogy Tomink motorjáról elfogyott valahol a váltókar, ami nem tette könnyebbé a motorozást számára. Az egyre sötétebb sűrűben meglehetősen rossz látási viszonyok közepette igen kevés esély volt az elkóborolt alkatrész meglelésére. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy az agyon gyötört DR-nek esze ágában sem volt beindulni. Toltuk, rugdostuk de semmi. Végül a visszatérő Takinak (előrement felderíteni a tábort) támadt az az ötlete, hogy esetleg némi benya jól jöhet az üzemhez. Senki nem gondolt erre, hiszen alig száz kilométer volt mögöttünk, ennyit bőven tudnia kellene a motornak egy tankolással, igen ám, de a sok fekvésben valószínűleg nem csak a karbi irányába távozott a benzin egy része, hanem a tank tetején is ami most éppen ellehetetlenítette a gép életre keltését. Száz szónak is egy a vége, Taki leszívott egy kis benyát, áttöltöttük Tominak és láss csodát, kis tolás után el is indult a cucc.

A nagyon megérdemelt és nagyon finom vacsoraNa, innen már tényleg nem volt más hátra, mint az erdei utat követve, lámpáink hiányos fényében tapogatózva eljutni a bázisig. Ez végül sikerült is. Megérkezve mindenki boldogan esett a forró levesnek, sült húsnak, salátának, kenyérnek, és a hideg söröknek amely feloldotta a gigánkra kövesedett egész napi port. Végül kis dumálás után a vígan lobogó tábortűz jóleső melege mellett mindenki boldogan tért nyugovóra a sátrában. Rövidesen több irányból feltörő, ütemes hortyogás törte meg az éj csendjét. Erről még annyit, hogy életemben először aludtam motoros kesztyűben, sísapkában és edzőcipőben, de így sem vert le víz, mire ránk virradt a következő nap.

 

A második oldalon meghódítjuk a Bihar csúcsát. Legalábbis a csapat egy része… Lapozz!

[ pagebreak ]

Második nap

Hűvös és párás volt a hajnal így októberben, hát mindenki elég hamar előkerült különösebb noszogatás nélkül a sátrakból egy-egy forró tea vagy kávé, esetleg mindkettő reményében. A tűz is hamarosan új életre kelt, kellemesen bizsergető meleget sugározva elgémberedett tagjainkba. Taki húzott egy huszárosat, Gábort és Tomeket maga mellé véve beültek az autóba, és azzal mentek vissza váltókart kutatni. Meglepően hamar visszatértek, szerencsére sikerrel járva.

Az első éjszakai szállásMindenki fordult párat, az idilli kis, diófákkal megszórt mezőn, hogy a motorok bemelegedjenek, majd megindult a csapat toronyiránt egy domboldalon felfelé. A tegnapi sorrendet követtük, azaz Taki és Gábor vezette fel a népet, utánuk én majd a két DR Lacával és Tomival a nyeregben. A fű mély volt és vizes, a tagjaim meg még nyögték a tegnapi eséseket meg a jó kis izomlázat, de azért boldogultam. Sajnos a gépem időnként leböffent egy-egy árok átszelése közben, de némi rugdosást követően sikerül újból és újból felvenni a ritmust. A többiekkel nem volt gond, haladtunk. Egy szép kis erdősávval szegélyezett, magas fűvel benőtt földutacskán már egészen felbátorodtam, és mivel láttam, hogy vezetőink alaposan előttünk járnak, húztam egy kövéret a KTM-nek aminek az lett a következménye, hogy a hátsó kerekem azonnal megelőzte az elsőt. Ennek pedig az, hogy én ezzel egyidejűleg talajmintát vettem, valamint egy hűsítő fürdőt a vizes fűben. Laci és Tomek elképedve nézték mutatványom, szerencsére nem ehhez vannak szokva, de most úgy látszott, sikerült megtartanom a tegnapi szuper formám. Némi anyázást követően felcihelődtem, rendeztem soraimat, majd a kis combgyakorlat után életre keltett géppel ismét nekivágtam, immáron szerényebb gázkezeléssel.

Reggel nagyon csípős időre ébredtünkTakiék egyszer csak letértek az útról és beváltottak egy sziklás, zúzalékos patakmederbe, amelynek az alján csordogált csak némi víz, de ettől még és a reggeli párától nedvesek voltak mind a kövek, mind a mederben felgyűlt hordalék. Ők sokadszorra tették már ezt itt, de ezzel nem az ő érdemeiket akarom kisebbíteni, hanem inkább a saját újabb (le)szereplésem nívóját szépíteni. Lényeg az, hogy az elején egész jól sikerült megindulnom, de a gyalázatos trakcióm ismét hamar alám tett. Egy nagyobb kövön megcsúszott a gép hátulja és bár nem estem el, a motor fara belecsúszott a középen levő legmélyebb részbe a legnagyobb kövek közé, ahonnan csak nagy keservesen sikerült kirángatnom. Ezután megint haladtam egy keveset az egyre emelkedő mederben, de tisztán látszott, hogy ez így nem fog összejönni. Lacus és Tomi közben szépen lassan, de feljutottak, ismét csak az maradt, hogy az én gépemet feljuttassuk valahogy. Taki és Gábor sietett a segítségemre, de egy ideig ők is csak tolással, a motort kísérve tudtak valahogy előrébb jutni. Végül Gábornak sikerült lendületet vennie és profin fel is ért a géppel a várakozó többiekig. Én romjaimon heverve baktattam fel utána, és azon filóztam, hogy mi a bánat van velem az amúgy egyébként nem túl jó passzomon kívül. Ennyire azért tényleg nem vagyok gyík, még a legrosszabb napjaimon sem. Mindegy, ez van.

Itt kell felmenni...Amikor felértem, Gábor közölte, hogy minden elismerése az enyém, hogy ezzel a géppel idáig eljutottam. Elmondása szerint nincs a gépben kuplung, illetve van csak totál kuka. Nem lehet adagolni, csak a két végletet ismeri. Ezen felül meg a gumikról ne is beszéljünk… A következő cél a Bihar csúcsa volt. Egy favágó csapatba szaladtunk bele, akik éppen szünetet tartottak meló ügyileg és kíváncsian lesték, mihez kezd a jövevény csapat. Két alternatíva volt: Taki a balra meredeken a hegynek kanyarodó, munkagépek által jól szétforgatott földes „útnak” terelt bennünket. A szokásos menetrend szerint Taki, Gábor sima ügy, rendes gáz és már fent is voltak. Részemről is a szokásos. Rendes gáz, egy mély részen a kerék elforog, lendületnek annyi, motor megáll. Csodák csodája innen azért tovább tudtam jutni önerőből valahogy. Tomek is hozzám hasonlóan járt, ő viszont inkább lement és egy újbóli nekiveselkedéssel szépen meg is oldotta a dolgot. Lacink eddigre már fentről nézte, hogy mit ótvarkodunk mi ott alant. No, megint együtt a stáb, jöhet az újabb kihívás. Jött is. Illetve nem jött hanem ott várt bennünket. A favágók nem tököltek, pár faóriást simán bedöntöttek az egyébként itt viszonylag könnyen járható útra, amely ettől még gyalog is járhatatlanná vált.

Defekt... Szerencsére Taki rutinjával nem tart hosszú ideig megjavítaniElkezdtünk tehát nézelődni, hogy lentről vagy inkább fentről szerencsésebb a fák kikerülése, és végül megszületett a döntés: Irány felfelé! Ez egy jobb napon nem látszott volna annyira nehéznek de ismerve helyzetem, tudtam, hogy ma ez nem (ez sem) fog sikerülni nekem, hát kíváncsian vártam, mi lesz. Gábornak szerencsére folyamatosan jobb napjai voltak és nagy kedvvel látott neki a meredély bepróbálásának. Összeszedte minden triálos és endúrós készségét és ügyesen nekirugaszkodott a meredek partfallal induló és utána határozott emelkedőbe váltó hegyoldal legyűrésének. A lépcső meg is volt, de pár méter után a laza, omlós és ráadásul zúzalékos erdei talajban az ő makulátlan gépe sem talált fogást, így elveszítve lendületét megállt a páros. Lacus felugrott utánuk és megtolva a KTM-et sikerült megindítania Gábort, de ez a lendület is hamar elfogyott és az eredmény ugyanaz lett, mint az imént. Gábor leszállt a gépről és egyértelműsítette, hogy ma itt lábon senki. Igen ám, de akkor hogyan, hiszen nincs más hátra, mint előre…

A medvék földjeSzerencsénkre (persze a jó endúrós mindenre gondol) Lacuséknál volt egy hosszú spanifer, amelynek segítségével bő egy óra alatt, de sikerült átvonszolni az összes motort. Ez körülbelül úgy nézett ki, hogy egy ember kísérte vagy lovagolta (ízlés szerint) a kipörgő kerékkel küszködő gépeket, a többiek pedig húzták a spaniferrel és esetleg még tolta is valaki. Lényeg az, hogy végül mindenki szerencsésen átjutott és indulhattunk tovább az immáron járható erdei úton. Igaz ez elég hamar egy sziklazúzalékos, meredek feljáróba futott, de látva, hogy Taki és Gábor könnyedén felhág rajtuk mit sem aggódva, mi is nekifutottunk. Itt az előző akadályon való átjutás sorrendjében várakoztak a gépek, tehát az indulást is ez határozta meg. Mivel az én gépem ért át utolsónak, ezért hát én álltam a sor végén, így megvárva, míg mindenki eltűnik, magamra maradva rákoncentrálhattam a feladatra. Két lehetséges nyom közül választhattam, mindkettő hasonlóan ramatynak tűnt, ezért nem tököltem, hanem jó nagy rössel nekifutottam a témának. Szépen kapaszkodott is a kecske alattam, már kezdtem jól érezni magam amikor egy kanyar után, a durvábbra váltó emelkedőn megláttam két DR-es társamat parkolni, ahogy kell, mindkét nyomot elállva. Tomi motorja lefelé, Lacié felfelé nézett, én meg az égre néztem tudván mi következik… Természetesen nem sikerült átjutnom közöttük így a már rutinná váló lendületvesztés és megállás következett.

Megoldhatatlan feladatOtt figyeltünk hárman megint, és tudtuk, hogy ez nem lesz egyszerű. Lacus volt a legfeljebb, ráadásul a jó irányba fordulva, így némi próbálkozás után, szépen meg tudta indítani a gépét a meredeken. Tomeknél rosszabb volt a helyzet, mert az ő gépe a lejtő felé nézett, mert valahogy megforgatta amikor idáig ért felfelé jövet. Az én helyzetem a szokásos volt, semmi extra, csak nem fogok tudni elindulni csúsztatható kuplung nélkül mert az ugye vagy kioldott, vagy azonnal rátette az összes hajtást a kerékre amitől az rögtön megforgott. Tehát először az én gépem toltuk kissé feljebb, hogy legyen hely Tomi gépét irányba állítani. Ez sikerült is és ezután Tomek nekilátott egy maratoni rugdosó edzésnek, hiszen a kis dokik arról híresek, hogy ha egyszer fejre állnak és a nyakukba folyik a trutyi, nagyon nehezen lehet őket ismét életre kelteni. Taki visszaereszkedett hozzánk és némi elméleti endúrós oktatás után nekiállt fizikailag is segíteni, átvéve az én helyem. Újabb hosszú percek múlva, miután már Taki is próbálkozott némi rugdosással, a kis doki éledezni kezdett, és kisvártatva végre felbődültek a lovak. Takinak sikerült megindítania Tomit, aki innen már megoldotta és legyűrve az emelkedőt végül révbe ért. Következtem én. Elég szkeptikusan, de én is adtam egy esélyt a dolognak, „Ha már van segítőm, miért ne tegyünk egy próbát?” gondoltam. Csodák csodája a motor talált fogást a sziklás talajon és Tomihoz hasonlóan én is el tudtam indulni. Innen már csak gázon kellett tartani a vasat, felment mint a híradó alatt a vérnyomásom.

Távolban a Bihar csúcsaVégre ismét együtt a csapat, uccu neki az újabb kaptatónak. Hasonló nehézségek után végül felértünk, és elénk tárult a fenséges Bihar csúcsa, tetején a magasan égbe nyúló toronnyal. Egy füves fennsíkon kellett átvágni, hogy elérjük a csúcsra vezető utat. Ez először egy könnyen követhető földút, de minél magasabbra hág, annál sziklásabb és zúzalékosabb lesz, és a meredeksége sem csökken szemernyit sem. Ez még Takit és Gábort is alaposan megdolgoztatta, de ők rutinosan, immáron sokadszorra meghódították a bércet. Lacus is keményen küzdve minden centiért, de feljutott. Tomi pedig harcban volt, kőről kőre újra megbirkózva a feladattal. Én egy lendülettel elmentem odáig, ahol a durván köves rész kezdődött, majd úgy megálltam ott, mint a szög.

Csúcstámadás előttPontosan tudtam, hogy nem érdemes amúgy is a végét járó energiakészletem tovább pazarolni. Visszatértem hát a startpontra és türelmesen vártam mit határoznak a többiek. Mit határoztak volna szegények? Belátták amit én, és véve néhány mély lélegzetet a magaslati levegőből, visszacsurogtak hozzám. Mikor mindenki együtt volt, elkezdtünk egy újabb útvonal után kutatni, hiszen az eredeti terv szerint utunk a csúcson át vezetett volna. Nagyon kínban voltam, hiszen pontosan tudtam, hogy miattam nem tudjuk követni a tervezett track vonalát, de ha egyszer így, hát így. Több útvonal-kísérlet is zsákutcának bizonyult, egy esetben pedig jó egy órát motorozva visszajutottunk oda, ahonnan erre a körre elindultunk. Hosszas tekergés után oda bukkantunk ki, ahol kora délután Taki a defektjét kapta, a kis falu után. Lévén jócskán benne járva a késő délutánban úgy határoztunk, hogy aszfalton érjük el innen a szállásunkat a Pádis alatt, amelyet Robi már lefoglalt és előkészített számunkra. Innen szinte eseménytelenül telt az út attól eltekintve, hogy egyszer csak eltűnt Laci és Tomi mögülünk. Vártunk egy keveset, de mivel csak nem jöttek, hát visszafordultam, hogy megpróbáljam kideríteni mi történt velük. A nap lenyugvóban volt, a hőmérséklet ezzel arányosan egyre csökkent, ideje lett volna már elérni a szállást. Elég sokat mentem vissza, mikor a távolban feltűnt egy fura egység. Motornak tűnt, de lassan haladt és valamit vonszolt. Kiderült, hogy Lacus vontatja Tomeket, akinek a változatosság kedvéért most is a benya fogyott ki a gépéből. Beálltam eléjük és visszamentünk Takiékig, ahol az én 13 literes tankomat megcsapolva, újra életre tudtuk kelteni Tomi kisdokiját. Haladtunk hát ismét a cél felé, de talán két kilométerrel a cél előtt Lacus gépe is feladta a küzdelmet. Illetve nem adta fel, csak kiszáradt a tankja. Hiába, a vontatás nem volt belekalkulálva a hatótávba. Újabb szipolyozás következett a tankomból, majd végre ismét elindultunk immáron csak hármasban a teljes sötétben.

Laca motorja a csúcsonSzuper volt mert Tominak nem volt már lámpája a mad-max minimáldizájnos motorján, Lacusnak volt ugyan, de hármunknak elég halovány, az enyémen meg Robi szerint az izzó miatt, de a rázkódástól hol világított a refi hol nem, míg a tompítottam meg egyenlő volt egy gyertya fényével, így azzal nem is erőlködtem. Így tapogatóztunk előre a gidres-gödrös útnak csúfolt valamin, igyekezve kikerülni a nagyobb árkokat, kátyúkat és nem beleesni az utat szegélyező vízelvezető árokba. Végül szerencsésen elértük a La Mama panziót, ahol Robi már várt bennünket egy hangulatos kis fedett kerti sütögetőben,és ahol vidáman sercegett már a sült husi és az omlós, forró mics. Sali, kenyér, sör, vörösbor, amit szemünk-szánk csak megkívánhat Robi elénk tette. Bőséges vacsi után megfürödtünk és kis iszogatós dumálás után ágyba bújt az egész társulat. Elmondtam Takinak, hogy mit határoztam a következő napra, de azt mondta, hogy ilyen nincs, ha nem megyek velük, akkor éjfélig nem kerülnek elő, de ha megyek, megígéri, hogy egy órakor kocsiban lesz a társaság. Mivel az egész családom betegen feküdt otthon, míg én élveztem a hobbim, kissé égett a talaj a talpam alatt, így ez az érv elég hatásosnak bizonyult ahhoz, hogy rávegyen a következő napi motorozásra. Azzal feküdtem le tehát végül, hogy egye fene, belevágok, lesz ami lesz. Szerencsére valóban így tettem.

 

A harmadik napon még feljutunk a Pádisra, és legalább némi sikerélményben is részem lesz. Lapozz!

[ pagebreak ]

Harmadik nap

Túránk harmadik napjának reggelén borongós égbolt látványa fogadott bennünket, miután nagy nehezen kikászálódtunk a meleg és puha ágyak öleléséből. Igazán nagy volt a kontraszt, a vadregényes ám meglehetősen spártai módon eltöltött előző éji alvás után. Tartalmas és bőséges reggelit követően mindenki elkezdte összekészíteni az elkövetkezendő, bő fél napra szánt málháját. Végre elindulhattunk a fennsík irányába. Aki már járt arra, mint például én is, az tudja, hogy egy szerpentin jellegű, erős visszafordítókkal tűzdelt, kanyargós út visz fel a hegyre. Jókat lehetett driftelni rajta, erre készültem most is. Azonban legnagyobb meglepetésemre, az egész szakaszt tükörsima aszfalt borította, amely még a sportmotorosokat is elkápráztatta volna a szupermotósokról nem is beszélve. Mi a bütykösökön szépen módjával haladtunk felfelé, de Takit elkapta a gépszíj, és úgy elsöpört, hogy az aszfalt elfogytáig már nem is láttuk őt.

A La Mama panzió a Pádis alattAmikor ezt a részt elértük, átváltottunk egy könnyű földútra, és ezen haladtunk tovább, hogy elérjük a gerincre vezető feljárót. Taki rám szólt, hogy ugyan menjek már fel a sziklazúzalékkal teleszórt feljáró közepén fekvő kanyarig, amely egyébként egy 180 fokos visszafordító is egyben, és legyek oly kedves megörökíteni a felfelé igyekvő társaság munkálkodását. Így is lett. Ez a rész szerencsére már nem okozott semmi gondot, hiszen dupla ekkora motorral is simán megjártam már. Lacus jött elsőnek, gond nélkül abszolválva a feladatot. Utána Tomi érkezett, aki mivel még nem járt itt, alaposan meglepődött a meredek, és sziklás visszafordítón, és a pillanatnyi koncentráció kiesés miatt meg is pördítette a zilált DR-t. Érkezett Gábor, aki igen elegánsan, szép technikával, térdből rugózva lazán felkocogott Tomi mellett és eltűnt az út tetején. Taki is hasonlóan eredményes volt itt, neki sem tartott sokáig, míg eltűnt a videó látószögéből. Tomi ekkor visszaengedte a gépét a kanyar külső ívéig, majd lendületet véve szépen fölberregett ő is a gerinc irányába. Miután így magamra maradtam, én is nekiveselkedtem és gond nélkül követtem a többieket. A fennsíkon haladva, könnyen járható, bár néhol köves és mély nyomokba futó földutakat követve, hamar elértük a tolvajkő nevű sziklaképződményt, amely egyúttal kilátóként is funkcionál.

Útban a Tolvajkő felé a PádisonMegmászva a sziklát megcsodálhattuk a fennsík páratlan látványát és a helyet bemutató tábla közelében felhalmozott hulladékhegyet, amit a helyi természetbarátok helyeztek ott el, láthatóan jól sikerült tábortüzes bulizásaik után. Igaz, szeméttároló nem volt a környéken, de fel nem foghatom, hogyan lehet valaki ekkora gyökér, hogy így szerte hagyja a mocskát maga után egy ilyen, szinte szent helyen… A szikláról majd lefújt bennünket a szél, így elég hamar befejeztük a nézelődést és mivel még bőven napi etapunk elején jártunk, a lovak nyaka közé cserdítettünk. Kellemes és változatos terepen jutottunk el a Vigyázó nevű csúcs alá, ahol már jól kijárt nyomon lehetett feljutni a vállalkozó szelleműeknek a hegytetőre. Volt egy másik lehetőség is, de az csak kerülővel volt elérhető és zúzalékos, sziklás turista utakon vitt fel a célhoz. Megálltunk és felnéztünk a távoli és egyre meredekebben emelkedő csapáson elérhető csúcsra. Taki megkérdezte, hogy induljunk-e tovább, de Gábor úgy döntött, hogy nekimegy a feladatnak és így is tett. Szépen, egyenletes tempóban haladt a csúcs felé, és végül gond nélkül el is érte azt.

A géppark a TolvajkőnélEzen felbuzdulva Lacus is úgy döntött, hogy belevág a dologba, de a hegy egyharmadánál eldobta a vasat. Gondoltam egyet, és mivel nekem már renomé szempontjából úgyis mindegy volt, adtam egy nagy gázt és hajrá, én is neki a hegynek. Meglepetésemre egész rendesen fogott a gumi az egyébként kemény, földes talajon, így határozottan jutottam egyre magasabbra. Az 525-ös blokknak meg sem kottyan egy ilyen feladat, csak legyen ami átviszi az erőt a talajra. Elértem Lacust, majd simán elhaladva mellette jutottam tovább, egyre feljebb és feljebb. Kellett némi gépészkedés néhol, hiszen a több követhető nyomból hol ez, hol az hol az látszott könnyebben járhatónak, így folyamatosan váltogattam azokat. Éreztem, hogy már nagyon közel vagyok a célhoz, felpillantva már ki tudtam venni az engem figyelő Gábor vonásait is, amikor elértem a végső, kritikus részt, ami egy brutál meredek, de szinte egyenes felfutó volt. Itt lendületből csukott szemmel is felmegy az ember, ha rendesen neki tud futni előtte. Igen ám, de ez nem egy sík mező volt ahonnan neki kellett vágni ennek a résznek, hanem egy ugyancsak meredek és kisebb-nagyobb bukkanókkal, mély nyomokkal szabdalt rész, ahonnan a nagy lendület nyerése esélytelen volt. Előre hasaltam hát a gépen, hogy az elejére ráterhelhessek amennyire lehetséges ezzel egyidejűleg pedig jól bepucsítottam az ülésen, hogy a hátsó kerékre is a lehető legtöbb súly kerüljön, nehogy elveszítse a tapadást. Talán sikerült is volna a mutatvány, hiszen nagyon szerettem volna a két napos full bénázás után egy ilyen trófeát begyűjteni, de sajnos egy bukkanó elemelte a gép elejét és a mutatványom egy szép gyertya bemutatásával itt befejeződött. Miután stabilizáltam magam és a motort, megállapítottam, hogy alig néhány tíz méter választ el a fent, mozdulatlanul figyelő Gábortól. Gyorsan számba vettem, hogy mik a lehetőségeim, de hamar beláttam, hogy vége van a kísérletnek. Taki később azt mondta, hogy kívülről nézve sima ügy lett volna a feljutás, de én akkor örültem, hogy egyáltalán ugyanezzel a technikával de lefelé meg tudtam indulni. Gábor, miután látta az eredményt, szintén lejött, hiszen a csapat többi tagja odalent várta a tovább indulást.

Halálosan szép csemegeLelkesen indultunk tovább a kerülő úton. Nekem is jobb volt a kedvem, hiszen akárhogy is benéztem ezt a Vigyázós felfutót, de azért majdnem megvolt így is, és ha nem is lehettem rá különösebben büszke, jó érzéssel töltött el az, hogy bepróbáltam és mindent megtettem a cél elérésének érdekében. Veszíteni tudni kell – de milyen más az, ha meg sem próbálja az ember, mint ha dicső küzdelemben marad alul ugyebár. Ilyen gondolatokkal a fejemben követtem vezetőinket egy kellemes erdei úton, amelyet néhol kisebb vízátfolyások kereszteztek, de egyébként semmi kihívást nem jelentett. Laza, pihenős gurulás után, végül megérkeztünk a sziklás és füves részek között felfelé vezető úthoz, amelyen viszonylag könnyebben lehetett elérni a hegy legmagasabb pontját. Itt is jártam már nagymotorral, de akkor viharos időben, szakadó esőben, és igazi túlélésért vívott küzdelemben jöttünk erre, nem volt időm alaposan megcsodálni a környéket. Most ezt megtettem. Ezután lefelé vettük az irányt a Dragan tározó irányába. Jó köves és meredek ereszkedőt követtünk amely igényelt némi odafigyelést, ráadásul vasárnap lévén egy nagy csoport magyar endúróssal is összefutottunk, akik felfelé igyekeztek velünk szemben. Elég sokáig tartott az ereszkedés, változatos kihívások elé állítva bennünket, de végül egy részemről meglehetősen fárasztó patakmeder abszolválása után leértünk a hegyről és kellemes erdei utakat követve megindulhattunk a ránk Biharkeresztesen várakozó autónk irányába.

Biharkeresztes, avagy minden jónak vége szakad egyszer...Végül gond nélkül elértük azt is, és gyors átöltözés, valamint a futóra és a kocsira való felpakolás után el is indultunk ismét Szeged felé. Az út lassan de kellemesen telt, így közben bőven volt alkalmunk átbeszélni az élményeinket, hiszen abból akadt bőven. Engem gyenge formám és viszontagságaim ellenére is kellemes élményekkel töltött el a túra, és bár minden porcikámban éreztem az elmúlt három napot, még olyanokban is amikről eddig nem is tudtam, hogy léteznek, már azon gondolkodtam, hogy mikor juthatnék el ide legközelebb. Igen, Erdélyország így hat az emberre. Ha egyszer megízleled, soha többé nem akarsz lemondani róla. Bármerre is vigyen az utad, vagy, mint esetünkben az ösvényed, nem tudsz hibázni, csak gyönyörű tájakat találsz és mindezt úgy tudod bejárni, ahogyan itthon lehetetlen. Az árak meglehetősen elviselhetőek az átlag magyar pénztárcához mérve, az emberek általában barátságosak, sokan tudnak magyarul, de általában mindenkivel szót lehet érteni ha szükséges, és ami a legfontosabb, inkább örülnek a terepmotorosoknak, mint sem üldöznék őket, hiszen arra a turizmus a legjelentősebb bevételi forrása a lakosságnak, így hát nekik teljesen mindegy, hogy a vendég motorral, gyalog vagy autóval hozza pénzt, csak hozza.

Indulás hazaSzáz szónak is egy a vége, nemhogy ennyinek: a túra csodás volt, úgy, mint a szervezés és az ellátás is, számolom a napokat, hogy mikor lehet részem újra ebben az élményben. Ha valakit vonz ez a műfaj, ki ne hagyja Erdélyországot terveiből, de ha nem igazán kívánja a terepmotorozás kihívásait, akkor is érdemes bejárni épített utakon ezt a vidéket. Mindig találni újabb és újabb látnivalót, jobbnál jobb kaját, és mindezt igen baráti árakon. Köszönöm, hogy velem tartottatok, remélem jól szórakoztatok!

 

Kedves Olvasók! A cikk eredeti (vágatlan) változata teljes terjedelmében elérhető Taki saját honlapján. Aki az innen kimaradt részletekre (romániai közlekedési kultúra, vagy hogy éppen hogy dobálták meg Zsorét kővel) is kíváncsi, mindenképpen olvassa el! (Macko)

Elolvasom
/ /