Több dolog miatt volt különleges a 2018-as BMW-Onroad.hu48h motoros tájékozódási túra. Bízzunk benne, hogy nem csak számomra volt az, hanem az egészen népes mezőny valamennyi tagja számára is. Egyrészt – bármilyen hihetetlen – az augusztus 3-5 között lezajlott kaland immáron a tizedik ilyen nevű motoros túra volt. 2009-ben indult a történet, amelynek során minden évben […]

Hol is láthatnánk gyönyörűbb tájat, mint az oly sokunknak kedves Erdélyország hegyei-völgyei között? Alábbi kis túránk ezeken a tájakon vezetett minket. Néhány alkalommal sikerült már eljutnom Erdélybe ez előtt is, de, mint mindig, most is olyan lelkesen készülődtem, mint ha először mennék oda. Hiszen ez a hazánknál nagyobb terület még ma is sok helyen érintetlen csodaország, olyan természeti adottságokkal amelyekről itthon csak ábrándozhatunk. Motorral meghódítani mindezt pedig olyan élmény, amely újra és újra csodaszámba megy, bármennyit is ismétli az ember.

Tudom, sokak fejében megfordul, hogy motorral szétbarmolni ezt a csodás tájat bizony nem szép dolog, de üzenem nekik, hogy egy tisztességes és normális terepmotoros igen kevés kárt tesz a természetben (nem többet, mint egy vadkan), nem hagy maga után szemetet, és mindig szem előtt tartja, hogy a lehető legkulturáltabb és leginkább környezetkímélő módon bonyolódjék a túra. Sokkal több kárt okoz a „helyi” lakosság, akik bizony gátlástalanul pusztítanak mindent, ami az útjukba kerül. Tarra vágnak ész nélkül sok hektárnyi területeket, munkagépek dzsuváját és töméntelen hulladékot hagyva maguk után, és úgy általánosságban elmondható róluk, hogy a természet tiszteletének fogalmát még úgy hallomásból sem nagyon ismerik. Mindezek előrebocsátása után következzék hát leírásom érdemi része.

Egy túra, különösen egy a szokásosnál nagyobb kihívást magában hordozó túra, talán legfontosabb alapkövei a résztvevők. Ha a csapat jó, akkor szinte biztosan jó lesz a túra is. Mi, amikor megszerveztük ezt a három napos kalandot, igyekeztünk ennek szellemében verbuválni a társaságot, de mivel esetünkben két – egyébként összeszokott stáb – összeboronálásáról volt szó, rejtett magában némi x-faktort a dolog. Mindegy, annál izgalmasabb lesz! Túravezetőnk és fő szervezőnk a szegedi illetőségű Taki Úr volt, aki rendkívül tapasztalt Erdély-járó és hasonlóan ügyes endúrós, társául pedig ugyancsak Szegedről, egy nagyon rutinos sporttársa, Gábor csatlakozott. Mi többiek pedig Budapest környékéről mentünk hárman, a már például az olasz-alpesi túránkon jól összeszokott Laca-Tomek-Zsore trió. A motorok két típusból (Suzuki DR – Taki, Laca, Tomek és KTM 525 EXC – Gábor és jómagam) álltak. A koncepció egy nagyjából a Zaránd hegységből a Bihar felé vezető útvonal bejárása volt, lehetőleg minél vadregényesebb és útmentesebb vonalon. Kitaláltuk, hogy kísérőautót is szervezünk az útra, hiszen egy ilyen intézmény nagyban megkönnyíti a dolgunkat, lévén nem kell minden ellátmányt cipelnünk árkon-bokron keresztül, hanem csak azt, amire feltétlenül szükség van vagy lehet napközben. Reggel és este az autóval minket kísérő sofőr (ő volt Robi, kiváló szakácsunk és jól felkészült szervizesünk is) aki biztosítja a reggelit-vacsorát, és felállított sátrakkal vár bennünket a nap végén, egy előre megbeszélt találkozási ponton.

Tehát eljött a nagy nap. Mi hárman előző este már lementünk Szegedre, ahol a motorjainkat és a felszerelésünket átadtuk Takinak, hogy ne másnap hajnalban kelljen felcuccolni a futót, mert ez jelentős időveszteséggel járt volna. Egy panzióban aludtunk, és kora reggel, megbeszélt időben jött is értünk a csapat. Mindenki elhelyezkedett az autóban, és irány a határ. A gyalázatos romániai közlekedésen átverekedve magunkat sikeresen megérkeztünk a kitűzött indulási pontunkig, amely nem volt más, mint Siria azaz Világos városa. Itt a város határában lepakoltuk a futót, mindenki beöltözött és most már igazából kezdetét vette a kaland.

Első nap

Taki bemelegítésként és összerázó szintfelmérőként szánta kezdésnek a Világosi várhegy megmászását, amely valóban kellemes endúrós feladat. A várhegy tövében barátságos kutyafalka kísért bennünket, időnként bele-belecsípve a csizmánkba, hátha kerül valami ehető is a fogaikra, de szegények nem nagyon laktak jól belőlünk. Taki és Gábor hamar felhágtak az egyre keskenyedő, sziklákkal tarkított ösvényen. Lacus szépen utánuk én meg Tomekkel előttem igyekeztem a nyomukban maradni. Tomek elakadt egy részen, ezért nekem is meg kellett állni, elkerülésre alkalmas hely híján. Tomek végül újra lendületet véve elindult és én is utána lendültem. Volna, de nem sikerült. A kerék csak kapart-kapart, de a gép nem tudott megkapaszkodni, hiába próbáltam finoman adagolni neki a kuplungot, nem jutottam egyről a kettőre.

Sebaj – gondoltam -, fussunk neki megint az elejétől. Visszagurultam a hegy tövébe, ahol a lelkes ebcsapat immáron egyesült erővel vetette rám magát. Miközben ráfordultam ismét a felvezető ösvényre, éreztem, hogy a kutyafogak kopognak csizmámon, de ez az erős krosszcsizmának meg sem kottyant. Én azért csak úgy búcsúzásképpen elhelyeztem egy-két jól irányzott rúgást a lelkes négylábúak fején, hátha legközelebb megfontoltabbak lesznek. Nekiiramodtam újra a hegynek és meglepetésemre eléggé megküzdve a feljáróval, de végül feljutottam. Klassz, könyveltem el magamban, jobb ha gyorsan megpróbálok belerázódni a mókába, mert ide ez a forma elég gyatra lesz… A srácok fent kóricáltak már, és amikor felértem a vár tövébe, azonnal indultunk is tovább. Beérve az erdőbe, szuper kis nyomokat követve haladt kis csapatunk. Azaz haladt volna, de valahogy nekem nem nagyon állt össze a téma. Mindig elforgott a kerék, el-elakadt a gép. Takiék még Szegeden mondták, miután megszemrevételezték a motoromon lévő gumikat, hogy lesz ezzel szívás gazdagon, de én csak mosolyogva, nagy szerényen annyit feleltem erre, hogy én azt direkt szeretem. Vállat vontak és ebben maradtunk. Tudni kell, hogy általában azért elkavirnyálok terepen valahogy, nem szokott túl nagy gondot jelenteni egy-egy ilyen helyszín megoldása, mint ez itt a Világosi vár környékén, de nem kis meglepetésemre most nagyon nem ez volt a helyzet. Lényeg az, hogy ahol a srácok kényelmesen felkocogtak, ott én sok esetben minden méterért komolyan megküzdve jutottam fel utánuk. A motor eleje állandóan kifordult a nyomból, lesodródtam a hegyoldalban és kezdhettem elölről az egész mászókát.

Miután ez sikerült, elkezdtünk ereszkedni egy hegyoldalban az annak aljában lévő éppen csak nedves patakmeder irányába. A lejtő egyre meredekebbé vált, és mielőtt beletorkollott volna a sziklás mederbe, egy emberes törzsű, kidőlt fa állta utunkat, nagyjából éppen mell-fej magasságban keresztezve az „utat”. Taki és Gábor simán lejutottak és vártak ránk. Én, ahogy szoktam, szépen kontroll alatt tartva a gépet csorogtam le. Éppen a fát néztem, hogy hogyan oldjam meg, lévén messze a legmagasabb a társulatból, nekem okozta a legnagyobb problémát az alatta való átjutás. Szóval miközben így filóztam, egyszerre csak kicsúszott a motor eleje. Nem is értettem mi van, már koppant is a fejem és csúsztunk is a lejtő aljába. Annyi van meg, hogy esés közben tenyérrel nekitámaszkodtam a fatörzsnek, nehogy odaverjem magam, de utána pár pillanat múlva már landoltam is ott, ahova szívesebben érkeztem volna inkább nyeregben. Takiék lemerevedve nézték a mutatványt, mint később Taki elmondta, lélekben már arra készülve, hogy miként fogják az „összetört óriást” kivonszolni innen. Gábor mozdult először, hogy segítsen, de jó endúróshoz méltóan elhárítottam ajánlatát – lévén nem történt szerencsémre semmi bajom, így simán fel tudtam egyedül is tápászkodni. Leporoltam magam és eddigre foszlányokban lógó önérzetem is megpróbáltam összefoltozni, majd odaevickéltem a két sráchoz, akik ekkorra már elég sokat nézegettek egymásra. Mivel voltam már több ízben hasonló helyzetben csak éppen fordítva, mint most, pontosan értettem, hogy mi húzódik e néma párbeszéd mögött.

Aki nem pontosan érti annak segítek. Nagyjából arra gondoltak, hogy „atya Isten, mi lesz még itt?” Na, én legalább lent voltam. Jött Tomek. Aki hasonló eredménnyel, nyakában a vassal abszolválta a lejárót, szerencsére ő is simán megúszta sérülés nélkül. Takiék ekkor már lélekben talán fel is adták a jó motorozás reményét, de mi, összeszorított foggal igyekeztünk megóvni renoménk maradékait, és próbáltunk mindent elkövetni azért, hogy ne legyen nagyobb arcvesztés a továbbiakban. Szerencsére Lacusunk szépen, gond nélkül lejutott, valamennyire minőséget töltve a pesti csávók teljesítményének színvonalába. Haladtunk tovább. A patakmeder után erdő következett, csodás ereszkedők és hegyoldalak váltották egymást, ahol a felállás változatlan maradt. Ők hárman szépen haladtak, mi pedig Tomival úgy, ahogy éppen sikerült. Tomi lassan elhagyta motorja elejét is, aminek következtében az amúgy is elég viharvert kis DR egészen extrém látványt kezdett nyújtani. Küzdelmünket az sem segítette, hogy a hármasunkból két motor nem rendelkezett önindítóval, az enyém pedig, ami ugyan rendelkezett ezzel a rendkívül hasznos kis berendezésel, totálisan lemerült akksival indult neki a kalandnak. Nos, aki hülye az szenvedjen, tartja a mondás, és mennyire igaza van…

Végül, valahogy elértünk Lipova (Lippa) alá, illetve fölé, ahol a lippai vár árnyékában egy igen jó kis pihenőt tartottunk, megcsodálva a mélyben kanyargó, rendkívül alacsony vízállású Marost. Hamar megvilágosodott, hogy ha el akarjuk érni a táborhelyet, akkor bizony nekünk is szaporázni kell. Mentünk is szépen, majd beértünk az erdőbe, ahol egy kiszáradt forrás és egy bedőlt fákkal teleszórt vízmosás fogadott bennünket. A vízmosás mellett meredek hegyoldal, szépen benőve fákkal és lefelé is ugyanez a látvány tárult elénk. Feladat adott, a hegyoldal meghódítása. Takink példát mutatva megindult egy járhatónak tűnő csapáson, ám némi ügyeskedés után megakadt. Gábor ezt látva kicsit máshol próbálkozott, és szuperül haladt is a cél felé. Mi hárman megint csak néztünk, hogy itt mi lesz. Tomek és Lacus is megpróbálta több-kevesebb, de sajnos inkább kevesebb sikerrel, én már rutinosan neki sem mentem. Elvoltunk még egy ideig, amikor Takiék sóhajtva belátták, hogy itt és most ez a stáb soha nem fog feljutni, így hát egy lemondó sóhajjal visszaereszkedtek hozzánk. Megkérdeztem Takit, hogy merre lehet még menni, mire ő elmondta, hogy csak fel. Körülnéztem és láttam, hogy balra tőlünk a gerinc nincs is olyan messze, és oldalazva egész könnyen megoldható lenne a feljutás. Azt javasoltam, hogy próbálkozzunk arra és utána kerüljünk vissza az eredetileg tervezett trackra. Így is lett.

Mindenki simán feljutott, de valahogy Tomi elvétette az irányt és elveszett. Gábor ment utána, így végül hárman maradtunk. Némi várakozás után mi is utánuk eredtünk és rövid kavargás után, végre újra sikeresen összeállt a csapat. Viszonylag eseménymentes, ám annál kellemesebb motorozás következett, majd egy kis faluba értünk, ahol felfrissítettük eddigre erősen leapadt italkészletünket. Haladni akartunk, lévén messze még a szállásul kiszemelt Almás nevű falucska, ahol reményeim szerint vár már bennünket a pattogó tűz, a hideg sör, a meleg vacsora és a felállított sátortábor, annak minden meghittségével. Végül elértünk egy érdekes helyre, ahol egy talán egykori út, talán nem, de mindenképpen járható történet vitt fel kígyózva egy meredek hegyoldalba vájva. Elöl Taki, utána Gábor, a nyomukban pedig én iparkodtam. Elértünk egy pontig, ahol Taki és Gábor úgy döntöttek, hogy előre mennek gyalog felmérni a lehetőségeinket. Rákérdeztem a hülyék nyugalmával, hogy amúgy merre még az annyi, mire Gábor elmondta, hogy fogalmuk sincs, lévén ők is most járnak először itt… Miután kiköhögtem a félre nyelt nyálat, és kitöröltem a könnyeimtől sárrá duzzadt port a szemeim sarkából, kicsit elbizonytalanodva néztem az eltűnő fiúk után. Elhomályosodni látszott a meleg vacsora és a hideg sör képe.

Megfordítottuk hát a paripákat a szűk ösvényen, és az alattunk húzódó szakadékkal mit sem törődve, jó tempóban megindultunk visszafelé. Némi haladás után elértük két társunkat, akik éppen Tomi motorját próbálták sokadszorra komplettírozni és életre kelteni, vajmi kevés sikerrel. Kiderült, hogy Tomit egy ág leakasztotta a gépéről, aminek következtében a gazda nélkül maradt ló a szakadékba vetette magát. Szerencsére csak pár métert esett, mert megakadt egy újabb fában. Eddigre a srácok már valahogy visszarángatták a járható részre, de szegény pára ettől még tovább követte a mad-max dizájnt, ötvözve a minimalizmus jelenleg egyébként igen divatos irányzatával. Szerencse, hogy az első teló és a kerék még megvolt, így maradt némi remény a továbbjutásra. Legurultunk hát, vissza addig a pontig, ahol beváltottunk a sűrűbe. Vártunk de a két Suzuki csak nem érkezett. Amikor megtaláltam őket azt láttam, hogy vadul bogarásznak a talajt vastagon borító avarban. Gondoltam, hogy éhesek, de ennyire azért talán ők sem, hogy itt gombásszanak, mikor már rég a táborban falhatnánk jól megérdemelt vacsinkat. Kérdésemre elmondták, hogy Tomink motorjáról elfogyott valahol a váltókar, ami nem tette könnyebbé a motorozást számára. Az egyre sötétebb sűrűben meglehetősen rossz látási viszonyok közepette igen kevés esély volt az elkóborolt alkatrész meglelésére. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy az agyon gyötört DR-nek esze ágában sem volt beindulni. Toltuk, rugdostuk de semmi. Végül a visszatérő Takinak (előrement felderíteni a tábort) támadt az az ötlete, hogy esetleg némi benya jól jöhet az üzemhez. Senki nem gondolt erre, hiszen alig száz kilométer volt mögöttünk, ennyit bőven tudnia kellene a motornak egy tankolással, igen ám, de a sok fekvésben valószínűleg nem csak a karbi irányába távozott a benzin egy része, hanem a tank tetején is ami most éppen ellehetetlenítette a gép életre keltését. Száz szónak is egy a vége, Taki leszívott egy kis benyát, áttöltöttük Tominak és láss csodát, kis tolás után el is indult a cucc.

Na, innen már tényleg nem volt más hátra, mint az erdei utat követve, lámpáink hiányos fényében tapogatózva eljutni a bázisig. Ez végül sikerült is. Megérkezve mindenki boldogan esett a forró levesnek, sült húsnak, salátának, kenyérnek, és a hideg söröknek amely feloldotta a gigánkra kövesedett egész napi port. Végül kis dumálás után a vígan lobogó tábortűz jóleső melege mellett mindenki boldogan tért nyugovóra a sátrában. Rövidesen több irányból feltörő, ütemes hortyogás törte meg az éj csendjét. Erről még annyit, hogy életemben először aludtam motoros kesztyűben, sísapkában és edzőcipőben, de így sem vert le víz, mire ránk virradt a következő nap.

A második oldalon meghódítjuk a Bihar csúcsát. Legalábbis a csapat egy része… Lapozz!

[ pagebreak ]

Második nap

Hűvös és párás volt a hajnal így októberben, hát mindenki elég hamar előkerült különösebb noszogatás nélkül a sátrakból egy-egy forró tea vagy kávé, esetleg mindkettő reményében. A tűz is hamarosan új életre kelt, kellemesen bizsergető meleget sugározva elgémberedett tagjainkba. Taki húzott egy huszárosat, Gábort és Tomeket maga mellé véve beültek az autóba, és azzal mentek vissza váltókart kutatni. Meglepően hamar visszatértek, szerencsére sikerrel járva.

Mindenki fordult párat, az idilli kis, diófákkal megszórt mezőn, hogy a motorok bemelegedjenek, majd megindult a csapat toronyiránt egy domboldalon felfelé. A tegnapi sorrendet követtük, azaz Taki és Gábor vezette fel a népet, utánuk én majd a két DR Lacával és Tomival a nyeregben. A fű mély volt és vizes, a tagjaim meg még nyögték a tegnapi eséseket meg a jó kis izomlázat, de azért boldogultam. Sajnos a gépem időnként leböffent egy-egy árok átszelése közben, de némi rugdosást követően sikerül újból és újból felvenni a ritmust. A többiekkel nem volt gond, haladtunk. Egy szép kis erdősávval szegélyezett, magas fűvel benőtt földutacskán már egészen felbátorodtam, és mivel láttam, hogy vezetőink alaposan előttünk járnak, húztam egy kövéret a KTM-nek aminek az lett a következménye, hogy a hátsó kerekem azonnal megelőzte az elsőt. Ennek pedig az, hogy én ezzel egyidejűleg talajmintát vettem, valamint egy hűsítő fürdőt a vizes fűben. Laci és Tomek elképedve nézték mutatványom, szerencsére nem ehhez vannak szokva, de most úgy látszott, sikerült megtartanom a tegnapi szuper formám. Némi anyázást követően felcihelődtem, rendeztem soraimat, majd a kis combgyakorlat után életre keltett géppel ismét nekivágtam, immáron szerényebb gázkezeléssel.

Takiék egyszer csak letértek az útról és beváltottak egy sziklás, zúzalékos patakmederbe, amelynek az alján csordogált csak némi víz, de ettől még és a reggeli párától nedvesek voltak mind a kövek, mind a mederben felgyűlt hordalék. Ők sokadszorra tették már ezt itt, de ezzel nem az ő érdemeiket akarom kisebbíteni, hanem inkább a saját újabb (le)szereplésem nívóját szépíteni. Lényeg az, hogy az elején egész jól sikerült megindulnom, de a gyalázatos trakcióm ismét hamar alám tett. Egy nagyobb kövön megcsúszott a gép hátulja és bár nem estem el, a motor fara belecsúszott a középen levő legmélyebb részbe a legnagyobb kövek közé, ahonnan csak nagy keservesen sikerült kirángatnom. Ezután megint haladtam egy keveset az egyre emelkedő mederben, de tisztán látszott, hogy ez így nem fog összejönni. Lacus és Tomi közben szépen lassan, de feljutottak, ismét csak az maradt, hogy az én gépemet feljuttassuk valahogy. Taki és Gábor sietett a segítségemre, de egy ideig ők is csak tolással, a motort kísérve tudtak valahogy előrébb jutni. Végül Gábornak sikerült lendületet vennie és profin fel is ért a géppel a várakozó többiekig. Én romjaimon heverve baktattam fel utána, és azon filóztam, hogy mi a bánat van velem az amúgy egyébként nem túl jó passzomon kívül. Ennyire azért tényleg nem vagyok gyík, még a legrosszabb napjaimon sem. Mindegy, ez van.

Amikor felértem, Gábor közölte, hogy minden elismerése az enyém, hogy ezzel a géppel idáig eljutottam. Elmondása szerint nincs a gépben kuplung, illetve van csak totál kuka. Nem lehet adagolni, csak a két végletet ismeri. Ezen felül meg a gumikról ne is beszéljünk… A következő cél a Bihar csúcsa volt. Egy favágó csapatba szaladtunk bele, akik éppen szünetet tartottak meló ügyileg és kíváncsian lesték, mihez kezd a jövevény csapat. Két alternatíva volt: Taki a balra meredeken a hegynek kanyarodó, munkagépek által jól szétforgatott földes „útnak” terelt bennünket. A szokásos menetrend szerint Taki, Gábor sima ügy, rendes gáz és már fent is voltak. Részemről is a szokásos. Rendes gáz, egy mély részen a kerék elforog, lendületnek annyi, motor megáll. Csodák csodája innen azért tovább tudtam jutni önerőből valahogy. Tomek is hozzám hasonlóan járt, ő viszont inkább lement és egy újbóli nekiveselkedéssel szépen meg is oldotta a dolgot. Lacink eddigre már fentről nézte, hogy mit ótvarkodunk mi ott alant. No, megint együtt a stáb, jöhet az újabb kihívás. Jött is. Illetve nem jött hanem ott várt bennünket. A favágók nem tököltek, pár faóriást simán bedöntöttek az egyébként itt viszonylag könnyen járható útra, amely ettől még gyalog is járhatatlanná vált.

Elkezdtünk tehát nézelődni, hogy lentről vagy inkább fentről szerencsésebb a fák kikerülése, és végül megszületett a döntés: Irány felfelé! Ez egy jobb napon nem látszott volna annyira nehéznek de ismerve helyzetem, tudtam, hogy ma ez nem (ez sem) fog sikerülni nekem, hát kíváncsian vártam, mi lesz. Gábornak szerencsére folyamatosan jobb napjai voltak és nagy kedvvel látott neki a meredély bepróbálásának. Összeszedte minden triálos és endúrós készségét és ügyesen nekirugaszkodott a meredek partfallal induló és utána határozott emelkedőbe váltó hegyoldal legyűrésének. A lépcső meg is volt, de pár méter után a laza, omlós és ráadásul zúzalékos erdei talajban az ő makulátlan gépe sem talált fogást, így elveszítve lendületét megállt a páros. Lacus felugrott utánuk és megtolva a KTM-et sikerült megindítania Gábort, de ez a lendület is hamar elfogyott és az eredmény ugyanaz lett, mint az imént. Gábor leszállt a gépről és egyértelműsítette, hogy ma itt lábon senki. Igen ám, de akkor hogyan, hiszen nincs más hátra, mint előre…

Szerencsénkre (persze a jó endúrós mindenre gondol) Lacuséknál volt egy hosszú spanifer, amelynek segítségével bő egy óra alatt, de sikerült átvonszolni az összes motort. Ez körülbelül úgy nézett ki, hogy egy ember kísérte vagy lovagolta (ízlés szerint) a kipörgő kerékkel küszködő gépeket, a többiek pedig húzták a spaniferrel és esetleg még tolta is valaki. Lényeg az, hogy végül mindenki szerencsésen átjutott és indulhattunk tovább az immáron járható erdei úton. Igaz ez elég hamar egy sziklazúzalékos, meredek feljáróba futott, de látva, hogy Taki és Gábor könnyedén felhág rajtuk mit sem aggódva, mi is nekifutottunk. Itt az előző akadályon való átjutás sorrendjében várakoztak a gépek, tehát az indulást is ez határozta meg. Mivel az én gépem ért át utolsónak, ezért hát én álltam a sor végén, így megvárva, míg mindenki eltűnik, magamra maradva rákoncentrálhattam a feladatra. Két lehetséges nyom közül választhattam, mindkettő hasonlóan ramatynak tűnt, ezért nem tököltem, hanem jó nagy rössel nekifutottam a témának. Szépen kapaszkodott is a kecske alattam, már kezdtem jól érezni magam amikor egy kanyar után, a durvábbra váltó emelkedőn megláttam két DR-es társamat parkolni, ahogy kell, mindkét nyomot elállva. Tomi motorja lefelé, Lacié felfelé nézett, én meg az égre néztem tudván mi következik… Természetesen nem sikerült átjutnom közöttük így a már rutinná váló lendületvesztés és megállás következett.

Ott figyeltünk hárman megint, és tudtuk, hogy ez nem lesz egyszerű. Lacus volt a legfeljebb, ráadásul a jó irányba fordulva, így némi próbálkozás után, szépen meg tudta indítani a gépét a meredeken. Tomeknél rosszabb volt a helyzet, mert az ő gépe a lejtő felé nézett, mert valahogy megforgatta amikor idáig ért felfelé jövet. Az én helyzetem a szokásos volt, semmi extra, csak nem fogok tudni elindulni csúsztatható kuplung nélkül mert az ugye vagy kioldott, vagy azonnal rátette az összes hajtást a kerékre amitől az rögtön megforgott. Tehát először az én gépem toltuk kissé feljebb, hogy legyen hely Tomi gépét irányba állítani. Ez sikerült is és ezután Tomek nekilátott egy maratoni rugdosó edzésnek, hiszen a kis dokik arról híresek, hogy ha egyszer fejre állnak és a nyakukba folyik a trutyi, nagyon nehezen lehet őket ismét életre kelteni. Taki visszaereszkedett hozzánk és némi elméleti endúrós oktatás után nekiállt fizikailag is segíteni, átvéve az én helyem. Újabb hosszú percek múlva, miután már Taki is próbálkozott némi rugdosással, a kis doki éledezni kezdett, és kisvártatva végre felbődültek a lovak. Takinak sikerült megindítania Tomit, aki innen már megoldotta és legyűrve az emelkedőt végül révbe ért. Következtem én. Elég szkeptikusan, de én is adtam egy esélyt a dolognak, „Ha már van segítőm, miért ne tegyünk egy próbát?” gondoltam. Csodák csodája a motor talált fogást a sziklás talajon és Tomihoz hasonlóan én is el tudtam indulni. Innen már csak gázon kellett tartani a vasat, felment mint a híradó alatt a vérnyomásom.

Végre ismét együtt a csapat, uccu neki az újabb kaptatónak. Hasonló nehézségek után végül felértünk, és elénk tárult a fenséges Bihar csúcsa, tetején a magasan égbe nyúló toronnyal. Egy füves fennsíkon kellett átvágni, hogy elérjük a csúcsra vezető utat. Ez először egy könnyen követhető földút, de minél magasabbra hág, annál sziklásabb és zúzalékosabb lesz, és a meredeksége sem csökken szemernyit sem. Ez még Takit és Gábort is alaposan megdolgoztatta, de ők rutinosan, immáron sokadszorra meghódították a bércet. Lacus is keményen küzdve minden centiért, de feljutott. Tomi pedig harcban volt, kőről kőre újra megbirkózva a feladattal. Én egy lendülettel elmentem odáig, ahol a durván köves rész kezdődött, majd úgy megálltam ott, mint a szög.

Pontosan tudtam, hogy nem érdemes amúgy is a végét járó energiakészletem tovább pazarolni. Visszatértem hát a startpontra és türelmesen vártam mit határoznak a többiek. Mit határoztak volna szegények? Belátták amit én, és véve néhány mély lélegzetet a magaslati levegőből, visszacsurogtak hozzám. Mikor mindenki együtt volt, elkezdtünk egy újabb útvonal után kutatni, hiszen az eredeti terv szerint utunk a csúcson át vezetett volna. Nagyon kínban voltam, hiszen pontosan tudtam, hogy miattam nem tudjuk követni a tervezett track vonalát, de ha egyszer így, hát így. Több útvonal-kísérlet is zsákutcának bizonyult, egy esetben pedig jó egy órát motorozva visszajutottunk oda, ahonnan erre a körre elindultunk. Hosszas tekergés után oda bukkantunk ki, ahol kora délután Taki a defektjét kapta, a kis falu után. Lévén jócskán benne járva a késő délutánban úgy határoztunk, hogy aszfalton érjük el innen a szállásunkat a Pádis alatt, amelyet Robi már lefoglalt és előkészített számunkra. Innen szinte eseménytelenül telt az út attól eltekintve, hogy egyszer csak eltűnt Laci és Tomi mögülünk. Vártunk egy keveset, de mivel csak nem jöttek, hát visszafordultam, hogy megpróbáljam kideríteni mi történt velük. A nap lenyugvóban volt, a hőmérséklet ezzel arányosan egyre csökkent, ideje lett volna már elérni a szállást. Elég sokat mentem vissza, mikor a távolban feltűnt egy fura egység. Motornak tűnt, de lassan haladt és valamit vonszolt. Kiderült, hogy Lacus vontatja Tomeket, akinek a változatosság kedvéért most is a benya fogyott ki a gépéből. Beálltam eléjük és visszamentünk Takiékig, ahol az én 13 literes tankomat megcsapolva, újra életre tudtuk kelteni Tomi kisdokiját. Haladtunk hát ismét a cél felé, de talán két kilométerrel a cél előtt Lacus gépe is feladta a küzdelmet. Illetve nem adta fel, csak kiszáradt a tankja. Hiába, a vontatás nem volt belekalkulálva a hatótávba. Újabb szipolyozás következett a tankomból, majd végre ismét elindultunk immáron csak hármasban a teljes sötétben.

Szuper volt mert Tominak nem volt már lámpája a mad-max minimáldizájnos motorján, Lacusnak volt ugyan, de hármunknak elég halovány, az enyémen meg Robi szerint az izzó miatt, de a rázkódástól hol világított a refi hol nem, míg a tompítottam meg egyenlő volt egy gyertya fényével, így azzal nem is erőlködtem. Így tapogatóztunk előre a gidres-gödrös útnak csúfolt valamin, igyekezve kikerülni a nagyobb árkokat, kátyúkat és nem beleesni az utat szegélyező vízelvezető árokba. Végül szerencsésen elértük a La Mama panziót, ahol Robi már várt bennünket egy hangulatos kis fedett kerti sütögetőben,és ahol vidáman sercegett már a sült husi és az omlós, forró mics. Sali, kenyér, sör, vörösbor, amit szemünk-szánk csak megkívánhat Robi elénk tette. Bőséges vacsi után megfürödtünk és kis iszogatós dumálás után ágyba bújt az egész társulat. Elmondtam Takinak, hogy mit határoztam a következő napra, de azt mondta, hogy ilyen nincs, ha nem megyek velük, akkor éjfélig nem kerülnek elő, de ha megyek, megígéri, hogy egy órakor kocsiban lesz a társaság. Mivel az egész családom betegen feküdt otthon, míg én élveztem a hobbim, kissé égett a talaj a talpam alatt, így ez az érv elég hatásosnak bizonyult ahhoz, hogy rávegyen a következő napi motorozásra. Azzal feküdtem le tehát végül, hogy egye fene, belevágok, lesz ami lesz. Szerencsére valóban így tettem.

A harmadik napon még feljutunk a Pádisra, és legalább némi sikerélményben is részem lesz. Lapozz!

[ pagebreak ]

Harmadik nap

Túránk harmadik napjának reggelén borongós égbolt látványa fogadott bennünket, miután nagy nehezen kikászálódtunk a meleg és puha ágyak öleléséből. Igazán nagy volt a kontraszt, a vadregényes ám meglehetősen spártai módon eltöltött előző éji alvás után. Tartalmas és bőséges reggelit követően mindenki elkezdte összekészíteni az elkövetkezendő, bő fél napra szánt málháját. Végre elindulhattunk a fennsík irányába. Aki már járt arra, mint például én is, az tudja, hogy egy szerpentin jellegű, erős visszafordítókkal tűzdelt, kanyargós út visz fel a hegyre. Jókat lehetett driftelni rajta, erre készültem most is. Azonban legnagyobb meglepetésemre, az egész szakaszt tükörsima aszfalt borította, amely még a sportmotorosokat is elkápráztatta volna a szupermotósokról nem is beszélve. Mi a bütykösökön szépen módjával haladtunk felfelé, de Takit elkapta a gépszíj, és úgy elsöpört, hogy az aszfalt elfogytáig már nem is láttuk őt.

Amikor ezt a részt elértük, átváltottunk egy könnyű földútra, és ezen haladtunk tovább, hogy elérjük a gerincre vezető feljárót. Taki rám szólt, hogy ugyan menjek már fel a sziklazúzalékkal teleszórt feljáró közepén fekvő kanyarig, amely egyébként egy 180 fokos visszafordító is egyben, és legyek oly kedves megörökíteni a felfelé igyekvő társaság munkálkodását. Így is lett. Ez a rész szerencsére már nem okozott semmi gondot, hiszen dupla ekkora motorral is simán megjártam már. Lacus jött elsőnek, gond nélkül abszolválva a feladatot. Utána Tomi érkezett, aki mivel még nem járt itt, alaposan meglepődött a meredek, és sziklás visszafordítón, és a pillanatnyi koncentráció kiesés miatt meg is pördítette a zilált DR-t. Érkezett Gábor, aki igen elegánsan, szép technikával, térdből rugózva lazán felkocogott Tomi mellett és eltűnt az út tetején. Taki is hasonlóan eredményes volt itt, neki sem tartott sokáig, míg eltűnt a videó látószögéből. Tomi ekkor visszaengedte a gépét a kanyar külső ívéig, majd lendületet véve szépen fölberregett ő is a gerinc irányába. Miután így magamra maradtam, én is nekiveselkedtem és gond nélkül követtem a többieket. A fennsíkon haladva, könnyen járható, bár néhol köves és mély nyomokba futó földutakat követve, hamar elértük a tolvajkő nevű sziklaképződményt, amely egyúttal kilátóként is funkcionál.

Megmászva a sziklát megcsodálhattuk a fennsík páratlan látványát és a helyet bemutató tábla közelében felhalmozott hulladékhegyet, amit a helyi természetbarátok helyeztek ott el, láthatóan jól sikerült tábortüzes bulizásaik után. Igaz, szeméttároló nem volt a környéken, de fel nem foghatom, hogyan lehet valaki ekkora gyökér, hogy így szerte hagyja a mocskát maga után egy ilyen, szinte szent helyen… A szikláról majd lefújt bennünket a szél, így elég hamar befejeztük a nézelődést és mivel még bőven napi etapunk elején jártunk, a lovak nyaka közé cserdítettünk. Kellemes és változatos terepen jutottunk el a Vigyázó nevű csúcs alá, ahol már jól kijárt nyomon lehetett feljutni a vállalkozó szelleműeknek a hegytetőre. Volt egy másik lehetőség is, de az csak kerülővel volt elérhető és zúzalékos, sziklás turista utakon vitt fel a célhoz. Megálltunk és felnéztünk a távoli és egyre meredekebben emelkedő csapáson elérhető csúcsra. Taki megkérdezte, hogy induljunk-e tovább, de Gábor úgy döntött, hogy nekimegy a feladatnak és így is tett. Szépen, egyenletes tempóban haladt a csúcs felé, és végül gond nélkül el is érte azt.

Ezen felbuzdulva Lacus is úgy döntött, hogy belevág a dologba, de a hegy egyharmadánál eldobta a vasat. Gondoltam egyet, és mivel nekem már renomé szempontjából úgyis mindegy volt, adtam egy nagy gázt és hajrá, én is neki a hegynek. Meglepetésemre egész rendesen fogott a gumi az egyébként kemény, földes talajon, így határozottan jutottam egyre magasabbra. Az 525-ös blokknak meg sem kottyan egy ilyen feladat, csak legyen ami átviszi az erőt a talajra. Elértem Lacust, majd simán elhaladva mellette jutottam tovább, egyre feljebb és feljebb. Kellett némi gépészkedés néhol, hiszen a több követhető nyomból hol ez, hol az hol az látszott könnyebben járhatónak, így folyamatosan váltogattam azokat. Éreztem, hogy már nagyon közel vagyok a célhoz, felpillantva már ki tudtam venni az engem figyelő Gábor vonásait is, amikor elértem a végső, kritikus részt, ami egy brutál meredek, de szinte egyenes felfutó volt. Itt lendületből csukott szemmel is felmegy az ember, ha rendesen neki tud futni előtte. Igen ám, de ez nem egy sík mező volt ahonnan neki kellett vágni ennek a résznek, hanem egy ugyancsak meredek és kisebb-nagyobb bukkanókkal, mély nyomokkal szabdalt rész, ahonnan a nagy lendület nyerése esélytelen volt. Előre hasaltam hát a gépen, hogy az elejére ráterhelhessek amennyire lehetséges ezzel egyidejűleg pedig jól bepucsítottam az ülésen, hogy a hátsó kerékre is a lehető legtöbb súly kerüljön, nehogy elveszítse a tapadást. Talán sikerült is volna a mutatvány, hiszen nagyon szerettem volna a két napos full bénázás után egy ilyen trófeát begyűjteni, de sajnos egy bukkanó elemelte a gép elejét és a mutatványom egy szép gyertya bemutatásával itt befejeződött. Miután stabilizáltam magam és a motort, megállapítottam, hogy alig néhány tíz méter választ el a fent, mozdulatlanul figyelő Gábortól. Gyorsan számba vettem, hogy mik a lehetőségeim, de hamar beláttam, hogy vége van a kísérletnek. Taki később azt mondta, hogy kívülről nézve sima ügy lett volna a feljutás, de én akkor örültem, hogy egyáltalán ugyanezzel a technikával de lefelé meg tudtam indulni. Gábor, miután látta az eredményt, szintén lejött, hiszen a csapat többi tagja odalent várta a tovább indulást.

Lelkesen indultunk tovább a kerülő úton. Nekem is jobb volt a kedvem, hiszen akárhogy is benéztem ezt a Vigyázós felfutót, de azért majdnem megvolt így is, és ha nem is lehettem rá különösebben büszke, jó érzéssel töltött el az, hogy bepróbáltam és mindent megtettem a cél elérésének érdekében. Veszíteni tudni kell – de milyen más az, ha meg sem próbálja az ember, mint ha dicső küzdelemben marad alul ugyebár. Ilyen gondolatokkal a fejemben követtem vezetőinket egy kellemes erdei úton, amelyet néhol kisebb vízátfolyások kereszteztek, de egyébként semmi kihívást nem jelentett. Laza, pihenős gurulás után, végül megérkeztünk a sziklás és füves részek között felfelé vezető úthoz, amelyen viszonylag könnyebben lehetett elérni a hegy legmagasabb pontját. Itt is jártam már nagymotorral, de akkor viharos időben, szakadó esőben, és igazi túlélésért vívott küzdelemben jöttünk erre, nem volt időm alaposan megcsodálni a környéket. Most ezt megtettem. Ezután lefelé vettük az irányt a Dragan tározó irányába. Jó köves és meredek ereszkedőt követtünk amely igényelt némi odafigyelést, ráadásul vasárnap lévén egy nagy csoport magyar endúróssal is összefutottunk, akik felfelé igyekeztek velünk szemben. Elég sokáig tartott az ereszkedés, változatos kihívások elé állítva bennünket, de végül egy részemről meglehetősen fárasztó patakmeder abszolválása után leértünk a hegyről és kellemes erdei utakat követve megindulhattunk a ránk Biharkeresztesen várakozó autónk irányába.

Végül gond nélkül elértük azt is, és gyors átöltözés, valamint a futóra és a kocsira való felpakolás után el is indultunk ismét Szeged felé. Az út lassan de kellemesen telt, így közben bőven volt alkalmunk átbeszélni az élményeinket, hiszen abból akadt bőven. Engem gyenge formám és viszontagságaim ellenére is kellemes élményekkel töltött el a túra, és bár minden porcikámban éreztem az elmúlt három napot, még olyanokban is amikről eddig nem is tudtam, hogy léteznek, már azon gondolkodtam, hogy mikor juthatnék el ide legközelebb. Igen, Erdélyország így hat az emberre. Ha egyszer megízleled, soha többé nem akarsz lemondani róla. Bármerre is vigyen az utad, vagy, mint esetünkben az ösvényed, nem tudsz hibázni, csak gyönyörű tájakat találsz és mindezt úgy tudod bejárni, ahogyan itthon lehetetlen. Az árak meglehetősen elviselhetőek az átlag magyar pénztárcához mérve, az emberek általában barátságosak, sokan tudnak magyarul, de általában mindenkivel szót lehet érteni ha szükséges, és ami a legfontosabb, inkább örülnek a terepmotorosoknak, mint sem üldöznék őket, hiszen arra a turizmus a legjelentősebb bevételi forrása a lakosságnak, így hát nekik teljesen mindegy, hogy a vendég motorral, gyalog vagy autóval hozza pénzt, csak hozza.

Száz szónak is egy a vége, nemhogy ennyinek: a túra csodás volt, úgy, mint a szervezés és az ellátás is, számolom a napokat, hogy mikor lehet részem újra ebben az élményben. Ha valakit vonz ez a műfaj, ki ne hagyja Erdélyországot terveiből, de ha nem igazán kívánja a terepmotorozás kihívásait, akkor is érdemes bejárni épített utakon ezt a vidéket. Mindig találni újabb és újabb látnivalót, jobbnál jobb kaját, és mindezt igen baráti árakon. Köszönöm, hogy velem tartottatok, remélem jól szórakoztatok!

Kedves Olvasók! A cikk eredeti (vágatlan) változata teljes terjedelmében elérhető Taki saját honlapján. Aki az innen kimaradt részletekre (romániai közlekedési kultúra, vagy hogy éppen hogy dobálták meg Zsorét kővel) is kíváncsi, mindenképpen olvassa el! (Macko)

Nagyon szeretem Erdélyt. Sajnos sokkal kevesebbszer jártam ott, mint szerettem volna – három vagy négy alkalommal összesen. Szívem szerint minden évben legalább egy 5-6 napos túrára elmennék oda, mert valahogy sokkal inkább átérzem az egész magyarság-tudatot, mint itthon, a hivatalosan Magyarországnak nevezett területen. Minden ottjártamkor, amikor az erdélyi magyarokkal beszélgethettem, igazán magyarnak éreztem magam. Annyira csodálom, ahogy ezek az emberek közel száz évvel az elszakítás után is képesek voltak megmaradni tiszta és őszinte magyaroknak.

Ezért is ugrott be, amikor Dezső barátommal felvetődött egy néhány napos túra gondolata, hogy vegyük Erdély felé az irányt. Dezső örömmel beleegyezett, de a tervezést, az útirány kitalálását rám bízta. Én pedig egyből egy komoly dilemmával szembesültem. Mivel pár éve közösen jártunk egy nagyobb csapattal a Transalpinán, oda nagyon szerettem volna visszamenni. Ha már arra járunk, akkor a nagy klasszikust, a fogarasi átjárót se hagyjuk ki. Viszont mivel négy napnál többet nem tudtunk az útra szánni, dönteni kellett: vagy az „igazi” Erdély, vagy a Déli Kárpátok. Krisztián barátom ajánlotta a Torda közelében levő Torockót – azt mondta, igazi ékszerdoboz, olyan különlegesség, amiből csak egy van a világon -, lassan kialakult a terv: az annyira szeretett Hargitát és a Székelyföldet kihagyva a déli részre helyezzük a hangsúlyt.

Nehéz kezdetek…

A túra igazi ezer sebből vérzősen indult. Azzal nyitottam, hogy indulás előtti késő este rádöbbentem: navigációs segítségem, a kis Garmin Oregon teljesen felkészített állapotban (térképek, útvonalpontok, útvonalak, minden rátöltve) szüleimnél maradt. Balatonfüreden. Oké, megyek térképpel, úgyis egyre jobban kedvelem a navigációnak ezt a klasszikus változatát. Azután az indulás reggelén sikeresen felborítottam a motoromat, pedig már teljesen be volt pakolva, sőt járt is. Ez után viszont nem indult be. Gondoltam, meghalt az üzemanyagszivattyú, 123 ezer kilométernél végül is miért ne? Mert csak forgott az önindító, de más semmi. Gyorsan lekaptam a borítást, és hívtam Ekot, hogy miként is kell rövidre zárni. Megkérdezte, mi történt, meg hogy melyik oldalára borult, illetve hogy mennyi üzemanyag van benne. Miután megtudta, hogy jobbra borult és alig van benne benzin, javasolta, hogy fektessem a bal oldalára, és utána próbálkozzak megint. Láss csodát, a BMW egyből be is indult!

Amikor megérkeztem a találkozási pontra, Vecsésre, örömmel üdvözöltem Dezsőt, és mondtam neki, hogy pár napja töltötte be a motor a hatodik életévét. Ebből gyorsan ki is számoltam, hogy lejárt a műszakija. Megnéztük, tényleg. 11 nappal. Előző nap a nemzetközi zöld kártyát sikerült elintéznem, mert ott is félreadminisztrált valamit a biztosító, na de műszaki nélkül hogy? Mindegy, elindultunk. Aztán motorozás közben megszületett a megoldás: kell keresni egy vizsgaállomást. Némi kérdezősködés után Gyomaendrődön találtunk is egyet, ahol fél óra alatt friss matrica került a rendszámomra, így sima vonásokkal végre tényleg elkezdődhetett a túra!

Erdély, hova tűntél?

A cikk legvégén megtaláljátok az útvonalunk linkjét, amelyben az egyetlen hiba a határ körül van, ugyanis Sarkad után Méhkeréknél simán ki lehet menni Salontára (Nagyszalonta), a Google pedig – hiába a barátom – nem hajlandó áthaladni ezen a kilépési ponton. Mi azonban megtettük, így hamar váltottunk némi RON-t, majd kevés kérdezősködés után megtaláltuk Arany János szülőházát. Amely teljesen körbeépülve, szinte jelzés nélkül lapul egy salontai mellékutcában. Érdekes…

Mivel az indulás körüli szerencsétlenkedésem miatt némi csúszásban voltunk, innen folyamatosan haladtunk Kelet felé. Beius (Belényes) után nem sokkal a Bihar hegység alatt rátértünk a 75-ös útra, amelyet Krisztián barátom különösen ajánlott a figyelmünkbe. A burkolat minősége ugyan hagyott némi kivetnivalót maga után (sportosabb futóművű motorokkal nyilván visszafogottabban kell rajta motorozni, mint ahogy mi tettük), a vonalvezetése azonban nagyon kellemes volt. Ami azonban elszomorított, hogy egyetlen település neve alatt sem láttam az eredeti, azaz magyar megnevezését. A lakosságot elnézve is egy tiszta román részen haladtunk, holott ez a terület cseppet sem volt az valaha. Kis navigációs hiba miatt nem fordultunk időben Délnek Aiud (Nagyenyed) felé, így továbbhaladva Mihai Vizeazu (Szentmihályfalva) főutcájáról legalább a távolban megpillanthattuk a Tordai hasadékot.

Visszafordulva némi kérdezősködést követően rátaláltunk a helyes útra, és elértük a valóban hihetetlenül eldugott célunkat, Torockót (román neve Rimetea, de ez már rendesen ki van írva magyarul is). Még Gyomaendrődön a vizsgaállomás vezetőjétől kaptunk egy jó tippet: Torockón a templom mögött keressük a Forrás Borozóban Szilvesztert, aki segít mindenben (szállás, kaja) – ezúton is köszönjük a tippet Varga Bélának! Szilveszter hamar meg is lett: egy igazi jóvágású, ötvenes éveiben járó magyar ember volt, aki készségesen szerzett is borozójától vagy ötven méterre egy nagyon kellemes kis szállást. Megvacsoráztunk a közelben levő étteremben, ittunk Szilveszternél néhány áfonyapálinkát (meg hoztunk is haza, de sajnos nem eleget…), és a Székelykő tövében hamar el is aludtunk.

A második oldalon jobban szétnézünk Torockón, majd jön a Nagy Hegy. Lapozz!

[ pagebreak ]

Torockó, az ékszerdoboz

Érkezésünkkor már szürkült, így a városkát másnap reggel, a felkelő nap fényénél vettük alaposabban szemügyre. Torockó az Erdélyi-középhegységben a Székelykő és az Ordaskő szűk völgyében helyezkedik el. A hegyek miatt a Nap kétszer kel fel, hiszen reggeli pályáján egyszer – miután fénye beragyogta a völgyet – még visszabújik a hatalmas sziklák mögé. Az 1’117 méter magas Székelykő egykori vára arról vált híressé, hogy a tatárok nem tudták bevenni, és a török rohamainak is hosszasan ellenállt. Mára a várnak csupán az alapjai láthatóak a hatalmas sziklán, amelynek megmászásáért a Forrás Borozóban minden vállalkozó szellemű oklevelet kap – konkrétan a fent már emlegetett Szilvesztertől, akihez mi még biztosan visszatérünk egy komolyabb, egész estés áfonyapálinkázásra.

A város másik különlegességét az épületei jelentik: szinte teljesen egyforma, fehér házakból áll, amelyeken zöld zsalugáterek találhatók. Hihetetlenül jó érzés volt reggel sétálgatni egy nagyot. Szállásadónk, Nusi Néni szerint most mintegy hatszáz magyar és hatvan román lakja, ő maga például már nem is tud románul. Írni pedig iskolás éveit leszámítva nem is tudott. A Wikipedia hasábjain nagyobb népességről olvashatunk, igaz, az 1992-es adat – azóta pedig igen jelentős az elvándorlás, főleg mióta bezárták a nagyenyedi konzervgyárat, amely a környék egyetlen jelentős munkalehetőségét biztosította. Ezzel együtt Torockóra jönni valódi felüdülés minden szempontból – legközelebb biztos, hogy hosszabb időt töltünk majd itt.

A nagy klasszikus: a Transfogaras

Nagyenyedtől Blaj (Balázsfalva) és Medias (Medgyes) felé vezetett az utunk, majd egy egészen rövid szakaszt kellett megtennünk az 1-es főúton (irdatlan kamionforgalma miatt kerülendő). Ez az etap semmi különlegeset nem nyújtott, azonban amikor Cartisoara felé lekanyarodunk az 1-esről, már szembenézünk a két és félezer méteres hegycsúcsok irdatlan láncolatával.

Minden valamirevaló romániai motoros túrának része a Déli Kárpátokon átvezető klasszikus, meseszép hágó, a 7C jelű út, amelynek csúcsán egykoron Nikolae Ceausescu nyaralója állt. A kicsivel 2’000 méter fölé vezető út tetején egy csodaszép kis tavacskára épülő étteremben lehet elkölteni egy gasztronómiailag cseppet sem kiugró, egyébként azonban valódi élményszámba menő ebédet, vagy legalább meginni egy kávét vagy bambit.

A hágóról Dél felé haladva néhány éve még értékelhetetlen minőségű úton vergődtünk le a Vidraru tóhoz, amely a legtöbb hasonló romániai társához hasonlóan duzzasztással jött létre. A jó tíz kilométer hosszú tó végénél egészen testközelből meg is lehet csodálni a gigantikus vízmennyiséget tartó masszív gátat. Jó hír, hogy az aszfalt minősége egy-két kátyúsabb százmétert leszámítva teljesen korrekt minőségű – az utak minősége általában hihetetlen módon javul Romániában -, így már bármilyen motorral bátran meglátogatható.

Az elvarázsolt panzió

Második napunk egy igazán különös szállás kapcsán mindenféle élményekkel zárult, amelyeket pusztán a vicc kedvéért el kell meséljek. Célunk a 7A jelű úton a Vidra tó elérése volt (másnap), így Brezoi után elkezdtünk panziót keresni. Valószínűleg eltúlzott igényeink voltak, hogy egyazon helyen szerettünk volna aludni és enni valamit, mert sokszori próbálkozással sem leltünk ilyenre. Végül az úttól elég combosan felmotorozva egy nagyon szép (és tekintélyes méretű) faházhoz jutottunk, amelynek gazdája beszélt angolul, és teljesen természetesen igennel felelt az étterem iránti tapogatózásunkra.

Megalkudtunk a szobára, amely 15 perc múlva lett készen (később rájöttünk, hogy sebtiben takaríthatták ki és húzhattak ágyneműt), majd odahoztak egy román étlapot, és megkérdezték, roston csirke jó lesz-e? Igennel feleltünk, mert éhesek voltunk, köretnek pedig csak salit kértünk. Erre a fenti fotón is látható robogó (négyütemű bringa volt, de leszakadt kipufogóval, így az egész völgyben lehetett hallani, amikor húztak rajta egy kövér gázt) azonnal beindult, és a tulaj számos kifutófiújának egyike megindult a falu felé. Rövidesen visszatért, hozott csirkét, paradicsomot, uborkát és egy üveg étolajat. Közben megbeszéltük, hogy rántottát kérünk reggelire, mire azonnal lerobogóztak tojásért.

Halkan jeleztük, hogy nincs víz a csapban, de biztosítottak, hogy vacsora végére megoldják. Meg is oldották, már csak a meleg vizet nem – de azért már nem is szóltunk. Életünk egyik legízetlenebb vacsorájának elfogyasztása után érdeklődtünk némi sörért – perceken belül már ment is a falu irányába a sárga robesz nyélgázon, és rövidesen jött vissza egy rekesszel. Behűteniük már nem sikerült, úgyhogy hideg narancslevet kellett belekevernem – nem is lett rossz! Ha már a víz nem volt meleg a fürdőben, legalább a sör kompenzálta… A legszebb azonban az elhagyatottnak hitt szálláshely késő esti benépesülése volt: a vacsi vége felé jártunk, amikor is befutott vagy tizenöt munkás külsejű figura, akik szemmel láthatólag állandóan itt tartózkodtak. Volt köztük három igazi pópa is fekete ruhában, süvegben, nagy fehér szakállal. Ők mindenesetre hoztak maguknak hideg sört – tudhattak valamit!

Van olyan hágó, amelyhez képest a Fogaras ipari tanuló… Jön a Transalpina!

[ pagebreak ]

A világ egyik legcsodálatosabb útvonala

Másnap a hideg vizes zuhanytól felfrissülve folytattuk utunkat a csodálatos Vidra tóhoz, amely mellett 2008-ban még szinte off-road körülmények között motoroztunk el. Most itt is vadonat friss aszfalt feszült, így egy nagyon kellemes kanyargást abszolválhattunk. A tó után nem sokkal a 67C jelű úton Délnek vettük az irányt Novaci felé. Nem kell törődni vele, hogy a navigációk nem terveznek erre, az út ugyanis éppen jelenidőben nyeri el végleges formáját. Ez a szakasz ugyanis Európa szerintem egyik legszebb hágója, a Transalpina.

A mai napig verem a fejem a falba, hogy eredeti, aszfaltmentes állapotában nem motoroztam végig rajta – pedig minden endúrósnak élete élménye volt állítólag. Most, frissen leaszfaltozva is az, főleg a csúcs közelében levő utolsó szakasz. Itt ugyanis olyan kanyarok követik egymást, amelyek nem csak 180 fokot fordulnak, hanem közben brutálisan emelkednek is. Néhol az ember előre benézi a kanyarívet, majd a forduló közben konkrétan csak az eget látja maga előtt. Ha kész lesznek a felfestések és főleg a korlátok, tapasztalatlanabb motorosnak még akkor sem ajánlanám tiszta szívvel.

Az út 2’135 méterig visz fel, a táj vadsága pedig igazán különlegessé teszi az egész élményt. Jellemző, hogy míg lent 35-36 fok volt, idefent 14,5 – viharos széllel kombinálva. Az átkelő déli felét kezdték előbb építeni, így az már teljesen elkészült, míg az északin azért van még munka. Legkésőbb két éven belül azonban az is készen lesz. Jellemző, hogy a csúcs közelében a déli oldalon már egész kis várost rántottak ki a földből (szépnek azért semmiképpen nem nevezném), amely nyilván a leendő síterep kiszolgálását látja majd elsősorban el.

Alpok? Ugyan, kérem!

Ez a nap a Transalpinának köszönhetően már amúgy is arany betűvel került volna be a túrabeszámolóba, pedig az sem volt piskóta, ami ezután következett. A célunk (minden információ nélkül, csak mert oda böktem a térképen) a Bihar Nemzeti Park elérése volt, mert nagyjából oda tűnt reálisnak eljutni aznap. Amikor azonban rákanyarodtunk az 57B jelű útra (Mehadia és Anina között keressétek), olyan kanyaroázisba botlottunk, hogy alig hittünk a szemünknek.

Egy rövid szakaszt leszámítva teljesen jó aszfaltminőség, és folyamatosan a 80-100 körüli tempóval abszolválható, remek ívű kanyarok. Minimális forgalom, murvafelhordás alig – egyszóval valami elképesztően jót motoroztunk rajta! Anina után Resitán át Bocsáig jutottunk, a kanyargás nyújtotta élvezet azonban végig kitartott. Mellesleg ekkor értünk vissza az egykori Magyarország területére, hiszen ezek a déli bányászvárosok valaha Erdély határvidékén helyezkedtek el. Bocsán pedig egy nagyon kellemes panzióban kaptunk szállást, meg egy – az előző napihoz képest – egészen felséges vacsorát. Hideg sörrel!

Az egyetlen felejthető nap, amelyben csak egy jó dolog volt: az ebéd

Az utolsó napunk a hazaút jegyében telt, és motorozás szempontjából egyetlen ajánlható részlete sem volt. Inkább kerülendő példának jó csak, amerre mentünk. Abbéli igyekezetemben ugyanis, hogy elkerüljük a temesvári forgalmat, Dettán és Uivaron (Detta és Újvár) átmotorozva kerültünk egyet. Az út azonban itt olyan minősíthetetlen, hogy igazán jó szívvel senkinek nem javaslom.

Halálosan unalmas 200 kilométer után beléptünk Magyarországra, majd Pesti Zoli barátom éttermében, a szegedi Gringo’s-ban jól megebédeltünk. Kellett is ez a feltöltődés, hiszen innen megint majdnem ugyanannyi várt hazáig a szintén nem túl élvezetes 5-ös főúton. A rengeteg technikás egyenessel tarkított záró nap azonban cseppet sem tudta elvenni jó kedvünket, hiszen egy nagyon szép túrát sikerült abszolválnunk. Még ha az igazi Erdélybe most nem is jutottunk el. Sebaj, majd jövőre!

Túránk teljes (végleges, azaz valójában megtett) útvonala  ITT TALÁLHATÓ.

Más a helyzet, mint 2010-ben. Ezeket a sorokat – ellentétben a tavalyi “live” postokkal – utólag írom. Idén nem vittem magammal gépet, nem volt alkalmam minden este frissiben megírni az élményeinket. Kezdetben próbálkoztam audioblog készítésével, két bejegyzés van is a telefonomban, de a harmadik naptól az is elmaradt. Így inkább maradnak az emlékek. Nagyjából végeztem 700 fotó megcímkézésével és szortírozásával, ezekre és a GPS tracklogokra támaszkodva teszek kísérletet a 2011-es Határon-Túra élményeinek sorokba öntésével.

11 nap és 2500 kilométer élményeit szeretném kronológiai sorrendben megosztani Veletek. A beszámoló két nagyobb részre tagolódik, a kifelé út egyben az “inverz” pályabejárás, és maga a túra. Társam volt mindvégig István (Motor2), a túrán csatlakozott hozzánk Jimy (Motor1). No és ne feledkezzünk meg a két BMW-ről és a Hondáról sem! No meg a majd 200 emberről (túrázók, szervezők, segítők, barátok, melegszívű kedves emberek…)

2011. augusztus 10, szerda

Reggel öt órakor startoltunk, stílszerűen a Kossuth térről, a Parlament elől. Derengő hűvösben indultunk el délnek, Soroksáron át Dabas irányába. A napfelkelte vakító fényei oldalról értek minket, de a bearanyozott táj és az elhagyatott utak már rögtön az első kilométereken jóleső érzéssel töltöttek el. Istvánt követtem, mindkettőnk GPS-ében a pontos nyomvonal, amelyet ellenkező irányban teljesítettünk. Andalítóan nyugodt tempóban szeltük a Kiskunság útjait, rekordfogyasztást mértünk a GS-eken. Reggelizni egy kevéssé hangulatos helyen álltunk meg 8 óra körül, de a kényelmes pad és a friss péksütemény ízvilága kárpótolt mindenért. Kecskemét után egy déli irányú vargabetűvel érkeztünk Szarvason át Méhkerékre, a határátkelőhöz.

Óraállítás a motoron, GPS-ben, fényképezőben, karórán, telefonon. Pár szó szeretteinknek roaming nélkül és irány Nagyszalonta és a Pádis. Egy tankolást elnéztünk a pádisi letérő előtt, így vesztettünk egy szűk órát, de itt még nem gondoltuk, hogy hiányozni fog. Teli tankokkal és várakozásokkal telve már délután három után csapattunk felfelé a hegyekbe. Csak óvatosan mertem benyögni a rádióba, hogy a szürke felhők látványosan gyülekeznek felettünk, mert István szerint vonzom az esőt. Végül igaza lett. Egy órával később, épp mire a murvás-földes szerpentinhez érkeztünk, már elő kellett venni az esőruhákat. Innentől késő estig le sem vehettük…

Ez azonban egy pöttyet sem szegte kedvünket, vidáman faltuk a kilométereket felfelé, jó 1000 méter szintet emelkedve bőven öt után értünk fel a Pádis-tetőre. Szabadon legelésző lovak társaságában kedves magyar autósoknak segítettünk megtalálni a helyes utat, GPS nélkül igencsak könnyű eltévedni a pádisi utacskák útvesztőjében. Este kilenc körül már lent voltunk a hegyről, Gyalunál elértük az E60-as utat és vettük az irányt tovább Keletnek. Az előre lefoglalt szállás innen még majd 200 kilométerre volt, csepergett és esteledett. A 40 kilométernyi autópályán még átcsavartunk, de délnek fordulva Gyulafehérvár felé feladtuk.

Sosem tettünk korábban ilyet, de most kényszermegoldásként egy egyszerű, már-már puritán útszéli motelben álltunk meg éjszakára. Fél tízkor cuccoltunk fel a szobába, előre kicsengetve a 70 lejt elfogyasztottunk egy fél tucat mics-et kenyérrel és mustárral és hamar nyugovóra tértünk. Közepes minőségű zuhanyzó, közepesen tiszta ágy, néhány román nyelvű TV csatorna és áporodott levegő – ennyi jutott az első nap estéjére a jóból.

A következő oldalon folytatódik a kifelé vezető út. Lapozz!

[ pagebreak ]

2011. augusztus 11, csütörtök

Fél hetes kelés után villámpakolás. A motorok rendben, a kedvünk kitűnő, az idő száraz és napos. Irány tovább Délnek. No kaja, csak gurulunk. Mielőtt végleg elhagytuk a civilizációt az utolsó Lidl-ben vettünk némi élelmet, majd irány a DN67C jelzésű út. Ez az út északról délre szeli át a Kárpátok gerincét, az Olt völgyétől nyugatra. A két éve még murvás, gyenge minőségű út csaknem teljes egészében elkészült, az aszfalt burkolat gyakorlatilag végig kész. Felfestés, korlát, táblák nincsenek, de az útfelület elsőrangú. Gumizabáló, ragadós, durva aszfalt. Ideális csapatásra…

Valamikor 11 óra után értünk fel az Oasa-tóhoz, ahol eredetileg előző este akartunk megszállni. A vacsora helyett a késői reggelit költöttük itt el, majd tűz tovább. Az utunk egyik leginkább izgalmas szakasza következett, a DN67C út déli oldala, a Transalpina hágó. Korábban legendás murvás út volt, messzi földtől érkeztek ide az endurósok. Tavaly még mi is úgy keltünk itt át, hogy az út 80 százaléka murvás, földes, sáros felületű volt. De láss csodát, az aszfaltozással tíz hónap alatt végeztek, egészen az út déli végéig, Novaci-ig elkészült a fekete burkolat.

Felfelé szárnyaltunk, lefelé repültünk. Lendületesen, könnyedén, vidáman motoroztunk át a 2200 méter magas hágón. Sok fénykép és videó készült, de az igazi élményt visszaadni nem lehet, csak átélni. Bennünk él az érzés, amelynek töredékét mutatják a pixelek… (Ha tehetjük, a HT 2012 útvonalául mindenképpen javasoljuk majd ezt a csodálatos útszakaszt.)

Két órakor értünk le a hegyről és vettük az irányt Keletnek, hogy időben odaérjünk kézdivásárhelyi barátainkhoz vacsorára. Lazítottunk az öltözetünkön, és gyűrve az unalmas kilométereket a sűrűn falvakkal szegélyezett 655-ös és 73C utakon Curtea de Agresben vettük elő újból a térképet. Nagy volt a dilemmánk. Az idő rohant, egyrészről sietnünk kellett Kézdire, másrészről viszont ott álltunk a Kárpátok legszebb hágójának kapujában. Sütött a nap, a hegyek felett is tiszta volt az idő, csak 5 óra volt… István rugalmas! (Köszi.) Ok, menjünk a hosszabb úton, a hegyen át!

Jeleztük vendéglátóinknak a várható csúszást és tűz fel a Fogarasra. Megbeszéltük, hogy csak fent találkozunk. Mindketten saját tempóban, szólóban szeltük a kanyarokat, lendületből, vidáman. Jómagam meg sem álltam 80 kilométeren, még fotózni sem. Csak a motorra és az útra figyeltem. A 100 százalékos kikapcsolódás, amikor muzsikál alattad a két henger, dolgozik a kardán, tapad a gumi és süvít a hűvös levegő. Fény és árnyék játszik a sisakon. Fent pedig a csodálatos, végtelen kilátás tárul a szemed elé.

Felérve 4 fokban, picit remegve sodortam meg a csúcscigit. Istvánnal elpattintottunk pár kötelező képet és már indultunk is lefelé az északi oldalon. A lejtmenetben óvatos, takarékos üzemben gurultam, már világított a benzin kontrollfény. Nyolcra értük el a főutat, este tízre pedig Kézdivásárhelyet.

Kedves vendéglátóink meleg szívvel és vacsorával vártak. Csodálatos erdélyi bableves, perkelt nokedlivel, savanyúsággal, sör, pálinka. Jó hangulatú beszélgetés. Éjjel egy felé sétáltunk vissza puritán szállásunkra, és tértünk gyorsan nyugovóra.

2011. augusztus 12, péntek

Nem túl korai kelés és pakolás után visszatértünk vendéglátóinkhoz, hogy az este már alvó gyermekekkel is találkozhassunk. Kimotoroztunk Torjára, a szülők birtokára. Az igazi falusi hangulat. Az igazi székely környezet, a színmagyar kisfalu. Poros utcák, deszkakerítések, szekér dáciakerékkel, kerékpáron gyerekek, magyar szó mindenütt. 800 kilométerre Budapesttől…

Nagy volt a gyermekek öröme, hogy újra találkozhatunk. Újra felülhetnek a motorokra. Egy éve nem láttuk őket, nagyot nőttek. No és ismét átéltük, hogy székely portáról étel nélkül nem távozhatsz! Szalonna, felvágott, friss tej, rántotta, savanyúság, tea… Teli hassal és melegséggel feltelt szívvel indultunk déltájt tovább Csíkszereda felé.

A Nyerges-tetőn át értük el a szívünknek oly kedves Csíki-medencét. Mintha hazaértünk volna a Hargita megye táblát látván. Szikrázó napsütésben gurultunk be Szeredába, ahol barátunk, harmadik útvonal-biztosító társunk várt minket a főtéren, Jimy! Pacsi, fotó és immár együtt indultunk a Gyimesbe. Ő autóval, mi a GS-ekkel. A hágó tetején kötelező fényképezés majd irány a Határon-Túra nulladik napjának kiinduló állomása, Gyimesbükk.

Késői ebédre érkeztünk meg Istvánnal a kempingbe. Öröm volt újra látni a korszakváltós barátokat, ismerősöket, öröm volt megélni a szeretetet, amivel fogadtak. Finom és bőséges volt az ebéd, házias húsleves, pörkölt nokedlivel és házi savanyúság. Jimy már az asztalnál ült érkezésünkkor, fiai és felesége, Ildikó társaságában. Összeállt az ÚB team, a jól összeszokott erdélyi trió!

Szállást nem a kempingben, hanem egy magánháznál, pár száz méterrel távolabb kaptunk. A motorokon erősen meglátszott a pádisi eső nyoma, így hamar kerestünk lehetőséget, és a két GS-t cicamosdással előkészítettük a másnapi rajthoz. A délutánt a szálláson töltöttük, készülődéssel, matricázással, rádiópróbával, pakolással. A szikrázó napsütésben gyorsan száradt a kimosott zokni is, de a motorjaink is szépen csillogtak a fényben. Estére kelvén Jimy hazai kosztjából jóízűen belakmároztunk, házi fasírt, a sült csirke és egyéb finomságok kerültek terítékre. Ezúton is köszönjük a nánási rokonságnak!

Az esti eligazításra mentővel tértünk vissza a kempingbe. A szervező team teljesen összeállt, Sandro, Zsolt és Karcsi, Heni és Dóri, túravezetőink, frissítőink, segítők és motorosok. Hosszas egyeztetés, telefonosztás, útvonal-egyeztetés, menettaktika, biztosítási- és túravezetői tudnivalók, stb. Öreg este lett, mire nyugovóra térhettünk, a fatüzelésű bojler kellemes melegvizében letusoltunk és Istvánnal kényelmesen elhelyezkedtünk a 120×180-as franciaágyon. A pici szobában kedves mentős barátaink mellett még egy vendéget kaptunk – a szőnyegre.

A harmadik oldalon elrajtol a kerékpáros mezőny. Lapozz!

[ pagebreak ]

2011. augusztus 13, szombat

Reggel hat órakor kelés, gyors pakolás után fél hétre mentem át a kempingbe további egyeztetés végett. Társaim kicsivel később kelhettek. A motorokon kövér harmat, alig lehetett letörölni. Csípős, hűvös a levegő még a napfelkelte előtt. A kempingben már mozgolódtak a kerékpárosok, izgalommal készült minden túrázó a nulladik nap kihívásaira. Mivel kifelé busszal már megjárták a mai szakaszt, nagy meglepetésre nem számítottak, mégis a két komolyabb emelkedő, a Gyimesi-hágó és a Hargita izgalmasnak ígérkezett. A reggelit bekapkodva rohantak a percek. Rádiópróba, rendőri egyeztetés, öltözés – hisz a napfelkeltével a meleg is megérkezett –, pakolászás. Mindig az első indulás a legnehezebb, amíg a dolgok a helyükre kerülnek. Három doboz a motoron, de tanktáska nincs. Mit hova is tegyek, hogy kéznél legyen, de minden szükségesnek vélt holmi is beférjen?

A rajt előtt a kerékpárosok felsétáltak a közeli kápolnához, az ezeréves határon állva, Budapesttől 850 kilométerre intettek búcsút Gyimesbükknek. Megkezdődött a Határon-Túra 2011. Az első emelkedőig egy csoportban terveztük a menetet, a 100 fős mezőnyben egyenletesen elosztva a kerékpáros túravezetők. Elöl a mindenkori felvezető Motor1, azaz Jimy, a sor végén a záró kerékpáros, Évi – már itt gratulálunk Neki a nem mindennapi feladatának kitűnő ellátásáért –, a mentő Tádéval és Robival, szerviz 1 és 2, no meg a konvoj. Frissítőnk Erikával már előre ment az első megbeszélt pontra.

Motor2 és 3 a menetoszlop körül mozogtak, az adott szituációnak megfelelő feladatot látták el. Jómagam az első kilométereken leginkább gyűjtögető motoros voltam, az elhullott, lazán rögzített csomagokat szedegettem fel és hordtam össze a mentőben. Kulacs, táska, hátizsák és egyéb apróságok. Hamar kiderült, hogy egy gyenge láncszem van a csoportban: az idősebb úr hétköznapi kerékpárjával ez első szakaszon már jelentősen lemaradt, a nem túl erős 20-as tempó mellett is folyamatosan gyűjtötte a hátrányt. Alig pár kilométer megtétele után közös megegyezéssel sikerült rábírni, hogy a nulladik napot a záró autóban töltse el, majd Székelyudvarhelyről utazzon haza.

A korszakváltón jól bevált két csoportos haladást a lejtő elején alakítottuk ki, a gyorsak – akik ezen a napon a Székely Körverseny befutója miatt fokozott tempóban haladtak – előre mentek az egyes csoportban, Jimy felvezetésével és rendőri segítséggel lendületesen haladtak. Közben a kettes csoport a megszokott túrázós tempóval haladt a hágó teteje felé, az igazán meredek részeken a “libasor-kresz” elv szerint. Akinek kedve támadt fotózni, megállhatott, a hegytetőn a frissítőponton mindenkit bevártunk.

Lejtmenetben kisebb csoportokat alakítottunk ki: egy-egy túravezető kontrollált tempóban eresztette a túrázókat. A Gyimesi-hágóról a csíkszépvízi tározóig így gurultunk, onnan pár fotó elpattintását követően ismét összeállt a kettes csoport és együtt tekertünk Csíksomlyóra ebédelni. A 2010-es túra célállomásán délben kitűnő töltött káposztával vártak minket Böjte Atya “gyermekei”. Itt futólag még láttuk az egyes csoportot, de mire elfogyasztottuk az ebédet és nekiindultunk, ők már a Hargitán járhattak. Kerestem Katót. A kis szöszi tavaly a szívemhez nőtt, meg akartam lepni egy aprósággal, de nem került elő, míg ott voltunk.

Csíkszeredán rendőri segítséggel vágtunk át, és irány a Hargita. Már a város határában “libasor-kresz”-re váltottunk. Ugyan nem túl agresszíven, de folyamatosan emelkedik az út a hargitafürdői leágazásig. Több kilométer hosszúra nyúlt ki a kettes csoport. A libasor mellett folyamatosan beengedtük az autósokat, így nagyobb fennakadást nem is okoztunk a helyi forgalomban, nem adtunk okot egy másodpercig sem, hogy az autósok rossz szájízzel gondolhassanak a magyar bringásokra. A jól ismert hármas feszületnél vártuk össze egymást kettő tájt, innen már Szentegyházáig együtt haladtunk tovább. A 2-300 méteres sor mellett nem engedtünk be folyamatosan autósokat, innentől gyakoroltuk felvezető Norbink és mentősünk segítségével István nagy kedvencét, az “autófelhúzást”. Később erről még írok.

Szentegyházán a huszáros fogadtatás elmaradt, de a település elöljárói meleg szívvel vártak minket, a házi frissítőnket kiegészítették helyi finomságokkal, leginkább lilahagymás zsíros kenyérrel. A szalagkötés és az ünnepi beszédek után az egyes csoport nagy sietve elviharzott, mi percekkel később együtt indultunk tovább. Kedves emlékű városunknak búcsút intve a Lobogó-forrást tűztük ki következő pihenőként, a bórvizes forrást tavaly ugyan többen láthatták, de az idei csapatban is sokan voltak, akik még sosem jártak itt.

Az út hátralevő része szinte már csak ereszkedés volt, Székelyudvarhelyig csak kisebb emelkedők adódtak, jellemzően gurultunk. Némi GPS-es rögtönzés után oda is találtunk a városszéli kollégiumba, ahol az egyes csoportnak már csak hűlt helyét találtuk, de örömmel láttuk, hogy az itt csatlakozó túrázók megérkeztek Budapestről! Hat óra körül már a szobáinkban voltunk, a gyors tusolás után együtt sétáltunk át a közeli étkezdébe, ahol zöldségleves és rántott hús várt minket. Este tízkor ültünk le az alakulóban levő staff meeting-re, a napi tapasztalatok megosztása után a másnapi penzum aktuális kérdéseit vitattuk meg. Olykor élesebb kritikát képviseltünk a szervezők, túravezetők felé, de nyitott kapukra találtunk. Javaslatainkat többnyire elfogadták, napról napra finomodott az együttműködés a team tagjai között. Istvánnak ezúttal utólag is köszönet a határozottságért és a maximalizmusba hajló elvárásaiért!

A mai napon a mezőny által megtett út: 107 kilométer.

Folytatjuk!