28 éves vagyok és három éve élek Cipruson. Foglalkozásomat tekintve focizom. Két évvel ezelőtt egyik barátommal pattant ki az ötlet az agyunkból, hogy ha hazamegyünk nyári szünetre, akkor megszerezzük a jogosítványt motorra. Előtte sosem érdekelt a motorozás, de a technikai sportok annál inkább. Amatőr szinten amíg otthon éltem rallyztam, tehát a sebesség szeretete nem állt messze tőlem. Amikor megszereztem a jogsimat motorra, az volt az első, miután visszajöttem a nyári szünetről Magyarországról Ciprusra, hogy megvettem életem első motorját. Igazából nem nagyon volt elképzelésem, milyet is szeretnék, csak azt tudtam hogy motorozni akarok. Elég kis pénzért jutottam hozzá ehhez a vashoz, és úgy érzem igen sok élménnyel gazdagodtam, tehát jó volt a választás. Ezek után a fejembe vettem, hogy én nekimegyek a nagy világnak, és elindulok a motorral haza Magyarországra.

A kompos kalandok és Törökország

Paralimniből indultam reggel, röviddel 8 óra után, felpakolt mocival a török ciprusi Keryneia kikötőbe. Körülbelül egy óra alatt ott voltam a kikötőben, igaz először a régi kikötőbe mentem, onnan irányítottak át az újba. Odaértem a kikötőbe jegyet venni a kompra, erre azt mondják, hogy ma nem tudok menni motorral, mivel ma csak személyszállító hajó megy, a teherszállító csak holnap. Abban a pillanatban lefőttem… Utána megtaláltam a legnagyobb „maffiózó” kinézetű embert (én mindig megtalálom). Tíz perc beszélgetés, győzködés, telefonálgatás után elintézte, hogy mégiscsak indul egy hajó és felférek még rá, tehát tudtam jegyet venni. Gondoltam magamban, király vagyok, ma sikerül elhagynom a szigetet. 63 euróba került a jegy. Azt mondta a fickó, hogy 2-kor indul a hajó és 6 órás az út. Elsőként a fedélzeten! Társalogtam kicsit a kapitánnyal, segítőkész volt mindenki és könnyű volt a csekkolás, szakszerűen spaniferrel szépen lefogatták a mocimat. Sok várakozás után történelmi pillanat: elindult a komp! Király! 15:50-kor indult ahhoz képest, hogy a neten azt írták 12:00-kor, a jegyen pedig 14:00 órás indulás volt és elindultunk 15:50 -kor. Egyedül kicsit unalmasan telt az idő attól függetlenül, hogy egy 15 fős török kisebbségi család telepedett le körém a hajón. Egyedül a naplemente miatt érte meg a kompozás.

Nagyjából 23 órakor érkeztünk meg Tasucu kikötőjébe. A kikötő olyan volt mint egy zsibvásár: mindenki rohangált, kiabált, na meg mindenki engem nézett, mit keresek én ott egyedül a felmálházott motorral. Szerencsére jött egy rendőr, látta rajtam hogy fogalmam sincs mit kell csinálni, és segített eligazítani kicsi angol tudással és annál több mutogatással. Nem hazudok, körülbelül 8 irodában kellett megjelennem, mindenféle papírt, vízumot, biztosítást, műszaki vizsgát és egyebet intézni. Ez is megvolt, sikeres belépés Törökországba. Ez nagyjából éjfélre sikerült, de jó vagyok. Az első kúton megálltam tankolni, meg gondoltam telefonálok, hogy már itt vagyok. Nagyjából senki nem beszélt angolul, de találtam egy „havert” aki nagyon nézett engem, meg a felpakolt mocit, nem szégyenlősködtem le is szólítottam : „Hey my friend!” Elmagyaráztam neki, hogy nem tudok telefonálni a telómról, mert a ciprusi kártyám nem működött náluk, gondolom a két ország „jó” kapcsolata miatt. Pedig mielőtt elindultam, megkérdeztem, hogy fog e működni. „Hát persze, hogy ne működne” – jött a válasz. A srác mondta, hogy ideadja csak nincs pénz a kártyáján. Nem gond, bementünk a kútra feltöltöttük a telót és már tudtam is jelet adni magamról, hogy hol vagyok elveszve. Eddig nagyon pozitív csalódás Törökország! Folytattam az utam sötétben, nem akartam megállni aludni, gondoltam addig megyek amíg bírom.

Volt hogy megálltam tankolni hajnalban, rohan elém a kis srác mutogatja NINCS BENZIN! Nem érted, a kúton nincs benzin! Kemény! Na mindegy, elmentem vécére, a srác mondta – utána menjek be a boltba. Bementem, voltak vagy öten kölykök, bent dolgozók, kérdezték mit kérek (törökül persze), én meg válaszoltam angolul – tök jó volt. Hoztak teát, kávét, „elbeszélgettünk”, mondtam honnan jöttem és hova tartok, mindenki tátott szájjal kérdezte: Madzsaisztám? Igen, mondom Magyarországra. Pfúúúúú nagyon messze van – mondja a srác, gondoltam magamban: nekem mondod?Összehaverkodtunk, ja és persze free volt minden, amit hoztak, azt hozzá kell tennem. A hajnali teázás után továbbmentem. Újabb jó pont Törökországról, igaz benzin nem volt de „haverokra” szert tettem. Szeltem szépen a kilométereket problémamentesen. Ankara után rommá áztam, olyan vihar volt, tehát muszáj voltam megállni, amúgy is egy napja úton voltam alvás nélkül. 9:30-ra értem egy hegyek közötti erdőben lévő szép kis hotelbe. Annyira nem áztam szét, ááá dehogy! A recepción csak nézett a gyerek, mit akarok. Mondom: adj egy szobát gyorsan, mert egy kicsit fagyok csak szét! Érteni nem értett ez se angolul, de látta, hogy bajban vagyok és sietett egyből. Egy jó zuhanyzás, reggeli és ledőltem aludni. A ruhámat elvitték a hotelben szárítógépbe rakni, tehát száraz ruhában tudtam tovább indulni. A moci szuperül működik, a gumik kiválóak voltak, esőben is tartottam a saját kis 100-110 kilométer/órás tempómat.

Másnap ötkor keltem, pakolás, tankolás és start: „már csak 1500 kilométer vár rám” – bíztattam magam. Ahogy elindultam, hát persze hogy elkezdett esni az eső, de nem volt vészes, ahogy ereszkedtem lefele, el is állt. Autópálya díjakat nem nagyon fizettem sehol, könnyebb volt kikerülni a sorompót, de nem nagyon zavart senkit, gondoltam akkor engem sem. Ahogy nappal lett, szépen kisütött a nap. Isztanbulnál négysávosra bővült az autópálya és jött a Boszporusz! Előtte leállósávban megálltam, fényképező elő és csináltam pár képet. Szép nagy híd volt, de olyan érzésem volt mintha a Dunán kelnék át. A túloldalon volt azért egy „Üdvözlünk Európában” tábla. Szépen haladtam a pályán, egyszer csak dadog a moci – mondtam HOHÓ! Benzin! Kifogyott, de volt nálam kanna és töltöttem a vasba, igaz utána 10 kilométerre volt egy benzinkút. A kúton eljátszottam megint a telefonkéréses történetet. Következett a bolgár határ. A belépés egyszerű volt, semmi izgalom, kicsi pihi, tankolás és folytattam az utat.

A bulgár utak és a román kutyák

Törökországban annyira nem kellett használni a GPS-t, na de Bulgáriában annál többet! Az első 30 kilométer botrány volt ebben az országban. Volt, hogy elfogyott a főút alólam. A GPS headset-je bedugva a fülembe, azt mondja, kövesse a főutat, na az minden volt csak nem főút, de még mellékútnak sem nevezném. Utána viszont gyönyörű napsütésben, jó utakon, szép helyeken élveztem a motorozás adta élményeket. Út közben három mocis „zúzott” el mellettem, hát nem az én tempómban… Bulgáriában sok helyen voltak sebességmérések, tehát érdemes volt betartani a szabályokat. 18:00 órakor már a román határhoz értem. A határhoz közeledve látszódott a szegénység, de amúgy szép tájakon motoroztam. Rusénél léptem át a román határt, egy kis várakozás után szóltam, hogy nem mehetnék-e előre, mert valami baj volt az egyik kocsival. A határőr szó nélkül intett, hogy mehetek. Az első kúton megálltam pihenni, enni-inni, lekezeltem a láncot a motoron sprayvel – megérdemelte szegény. 19:00 órakor elindultam, annyira már nem voltam friss, de gondoltam nincs sok már hátra – pedig a java még csak akkor jött, ahogy utólag látom. Bukaresthez érve ennyi kóbor kutyát én még életemben nem láttam. Azzal nem is lett volna gond, hogy kóbor, de ezek támadtak! Gondolom nem tetszett nekik a karbon kipufogó hangja. Ahogy meghallották a moci hangját, mint a kamikázék támadtak, alig tudtam elrántani a kormányt, két meleg szitu is volt, ott rúgnom is kellett, hogy ne szedjenek le róla. Gondoltam, csak ezt a részt éljem túl. Pitestig volt 100 kilométer autópálya, utána hazáig hegyek-völgyek és szerpentin vak sötétben. A GPS segítette az utam. Sajnos így semmit nem láttam a tájból.

Kolozsvárnál már nagyon fáradt voltam, el is tévedtem, mert az autópályát építik, és az még nem volt benne a GPS-ben. Kis hajnali keringő után Nagyvárad felé vettem az irányt. Nem sok hiányzott, hogy megálljak aludni, mert már nagyon kivoltam, de valamiért mégsem álltam meg, biztattam magam: „nemsoká” otthon vagyok és majd otthon alszom!

Hazai föld!

Ahogy hajnalodott, úgy jött elő még a tartalék erőm is, és végül is elértem a határt, utána hajnalban pedig Debrecenig vigyorogtam a bukó alatt, hogy MEGCSINÁLTAM EGYEDÜL! Muterral egy utcában lakunk, az ő háza előtt megbőgettem kicsit a mocit. Tíz perc múlva nálam volt, tudta hogy én jöttem meg! Pontosan 06:00-ra értem haza. Tankolást, pihenést leszámítva 21 órát ültem a mocin! Nem vagyok normális, de ezt tudtam előtte is! Amikor kipattant a fejemből, hogy én motorral fogok hazamenni Ciprusról, mindenki csak kiröhögött, hogy mit akarok én, meg marhaság, stb. Különösen ezzel a motorral. A Honda CB400SF volt ugyanis a típus, amivel vállalkoztam erre a nem mindennapi túrára egyedül. (A motorról csak annyit, hogy ez volt az első motorom és csak ajánlani tudom mindenkinek, jó moci!) Utólag visszagondolva voltak azért meleg szituációk, de megérte megcsinálni. Ja, és vissza is kell még menni! De vissza már lesz társam is, tehát két motorral indulunk vissza Ciprusra.

Az előző rész.

Tizennegyedik nap, 2011.07.09. szombat

Végre újból motoron! Jól esett a pihenő, de már hiányzott a menetszél és az újabb élmények. Vagy 60 kilométert megyünk Északnak az 1-es számú „Trans-Afrikan Highway”-en, de a reggeli órákban sem kisebb rajta a forgalom.

Disznóhúst nem esznek, a csirke az, ami még elég közkedvelt.
Enfidaville-től viszont újból belevetjük magunkat a hamisítatlan Afrikába. Kopár sziklasivatagba érünk, ahogyan haladunk előre, a síkságból dombok, majd igazi hegyek nőnek ki. Immár másodízben kelünk át az Atlasz hegységen, csak most a legkeletibb nyúlványain át vezet az igen silány minőségű út. Útikönyvünk szerint közel a nyomvonalunkhoz található egy nagyon érdekes, magas hegyoldalba, nyaktörő meredélyre épült berber falu, Zriba. Gondoltunk rá, hogy megnéznénk a mára szinte teljesen kihalt és külvilágtól jobbára elzárt települést, de sajnos semmiféle tábla sem utalt a hollétére. A térkép sem nyújtott benne segítséget, hogy rátalálhassunk. Segítséget kérnünk sem volt kitől.

Zaghouan volt a következő, térképen is szereplő városka, amit elértünk. Pezsgő élet zajlott a „belvárosban”, ami egy itthoni falu főterén lévő búcsúra emlékeztetett leginkább. Ez jellemző volt eddig minden nagyobb településre. Hangos élet a kávézók környékén, sok-sok árus, aki mind a maga portékáját kínálja fennhangon.

Amit kiemelnék mind közül, az a mindenhol elképesztő mennyiségben kapható dinnye és a hagyományos magnetofon kazetta! És emberek tömege, ráadásul nem számít az sem, hogy a főút keresztezi a zsibvásárt. Mindenki megy, mint a szemellenzős bányaló. Némi szőlővel és hideg ásványvízzel bővítve a készletünket elindulunk, hogy rátaláljunk következő kívánt látnivalónkra, a római vízvezeték maradványaira. A tiszta sziklás hegyvonulatok völgyei évmilliós útvonalat jelentenek a csapadékvíznek. Ebben meglátva a fantáziát, az ide települő rómaiak víztározókat rekesztettek el a völgyek kijáratait gátakkal elzárva, majd az így nagy tömegben rendelkezésre álló és minden évszakban friss és egészséges vizet viadukt-szerű és mintegy 60 kilométeres vezetéken juttatták el Karthágóba. Mai mérnökeinknek is szép feladat lenne akár csak maga a tervezés, ha netán meg kellene szabadulniuk animációs és számítási programokkal agyonzsúfolt számítógépeiktől, csúcsminőségű szoftverjeiktől! A kivitelezésről már ne is beszéljünk!
Egyetlen apró porszem került a gépezetbe. A térképből némi fantáziával előcsalható információ és a valóság köszönő viszonyban sem álltak egymással. No de sebaj, hiszen emberek között vagyunk, akik biztosan segítenek majd szorult helyzetünkön. Gondoltuk mi, habár a szándékukkal nem is volt semmi gond. Mikor már két kört mentünk a városka végén minden elágazást (természetesen mindenféle táblák nélkül) alaposan kielemezve, megláttuk a szokásos posztoló rendőröket. Melléjük kanyarodtam, nem kis megdöbbenést kiváltva ezzel belőlük. Nem szokhatták meg, hogy bárki csak úgy, önszántából megáll náluk. Rákérdeztem a szomszéd(!) falura, hogy ugyan bizony merre lehet? Igen megdöbbentem azon, hogy teljes tanácstalanság lett úrrá rajtuk. Egy divatlap szabásmintáját is eléjük tehettem volna (mint Sándor György anno Budapesten), azzal sem nehezítettem volna meg a feladatot. Végül, gondolom leginkább tekintélyüket megőrzendő, egyikük igen határozottan mutatott egy irányt. Neki is vágtunk az ajánlott útnak, de éltünk a gyanúval és megkérdeztünk még két lakost. Egybehangzón mindketten azt állították, hogy a keresett falu bizony pont az ellenkező irányban található. Így visszamotoroztunk a rendőrök felé, akik nem lepődtek meg újbóli felbukkanásunkon. Végül csak megtaláltuk a helyesnek bizonyuló utat.

Keskeny, szinte egy nyomon is csak jó indulattal járhatónak minősíthető mellékúton, inkább csak a GPS iránytűjét figyelembe véve haladhattunk. Közben keresztülvágtunk egy olyan, az út két oldalán látóhatárig elterülő szeméttelepen, amire nem találok jelzőket!
Kicsit kóricáltunk erre-arra még a kopár fennsíkon, vakon bevállalva végül egy kereszteződésben a jeltelen továbbhaladási lehetőségek egyikét, majd igen kellemetlen közelségbe kerültünk egy szemmel láthatóan szigorú őrzés alatt álló katonai objektumhoz, de végül csak ráakadtunk a romokra.

Illetve a romok kifejezés talán nem is egészen helytálló, mert elképesztően hosszú szakaszokon a mai napig állnak a boltíves pillérek és tetejükön a valamikori vízvezeték szerepét betöltő tégla alagút is eredeti állapotában nézhető meg. Eltöltöttünk egy kis időt nézelődéssel és fotózással. Egyetlen aggályom csak az volt, hogy a katonai védett terület magas kerítése, szögesdrót akadállyal a tetején, még itt is a látványosság közvetlen közelében volt. Mikor azonban egy katonai teherautó úgy haladt el mellettünk, hogy abból vidáman integettek a katonák, megnyugodtam.

A Tuniszba vezető főút egy jó darabon kísérte még a vízvezetéket, majd leváltunk róla és a fővárostól déli irányba legközelebb található üdülővárost, Hammamot vettük célba. Hosszas és már-már elkedvetlenítő keresés után találtunk rá az egyetlen működő szállodára. A térképen jelölt kempinget itt sem sikerült fellelnünk. A szálloda nem volt szokványos, eleve a hangzatos „Caribbean World” névre hallgatott. Szigorúan őrzött létesítmény benyomását keltette és a magas kerítés mögött valóban egy más világ került elénk. Hatalmas területen fekvő objektum, ami nem egy-két nagyobb, hanem több tucat kisebb, de több szintes üdülő blokkból áll. Fel sem tudtuk mérni, hogy hány főnek nyújthat luxus körülmények között kikapcsolódási lehetőséget, de nem állok messze a valóságtól, ha bőven ezer feletti számra tippelek. A recepción nagyon kedvesek voltak, gördülékeny volt a bejelentkezés, hideg a welcome-drink , elfogadtak vegyesen Eurót és dinárt. Már ott feltűnt, hogy a pult feletti órák között olyan is van, amelyik a moszkvai időt mutatja. Habár ott és akkor nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, hamar megértettük a miértjét. A gigantikus üdülőparadicsomban nem hallottunk más idegen szót, csak oroszt. A szobánk egyszerű volt, de tiszta és ízléses, az ágy nagyon kényelmes, a klíma végre szabályozható és még működött is!
Kipakolás után maradék pénzünkön kiraboltuk a helyi ajándék- és kacatszaküzletet, körbesétáltuk az üdülőtelep javát, majd az „ólinkluzív” jelleget kihasználva nyugisan üldögélve iszogattunk, teáztunk egyet a gyönyörű medencék melletti kerthelységben. Közben egyik orosz csoport érkezett a másik után, reptéri kutyanyelvvel feldíszített gurulós bőröndjeikkel együtt.

A vacsora kisebb közelharccá fajult ex-testvéreinkkel a jobb falatokért, de megmutattuk, hogy miért is nem tudtak minket minden igyekezetük ellenére 45 év alatt sem rabigába hajtani! A nagyüzemi étkeztetés erősen rányomta bélyegét a minőségre. Nagyon tetszetős és kimondottan gusztusos fogások kellették magukat a hatalmas svédasztalokon, de semmi sem az volt, aminek látszott. F-nek legalább ízlett a kuszkusz, én nem tudtam beazonosítani, hogy mivel küzdöttem a tányéron.

Sötétedés után lesétáltunk a partra és napozó ágyakon heverészve moziztunk egy kicsit. Szemben a kikötő fényei emlékeztettek rá, hogy holnap véget ér utunk fő attrakciója. Én kicsit szomorúan gondoltam erre, habár az is jó érzéssel töltött el, hogy megindulunk hazafelé, ahol fiaink, szeretteink és barátaink-kollégáink már biztosan nagyon várnak minket (aki mégsem, az nézze el ezt a kis beképzeltségemet). F-ről ne is essen szó, habár úszni sem tud és víziszonya is van, de ha most valaki azt mondta volna neki, hogy nem indul el a komphajó, akkor gondolkodás nélkül úszva indult volna Genovába!

Valahol a közelben buli készülhetett, mert a semmiből a hullámveréses partszélen egyszer csak lebegő fehér foltok jelentek meg, mint a szellemek. Aztán kibontakoztak a sötétből gazdáik is. Négy koromfekete, lengén öltözött helybéli volt a látomás kiváltója, mindegyiknél fehér, műanyag kerti ülőgarnitúra alkatrészeivel. Asztal, székek, asztallábak fehéredtek a sötétben. Kicsit később platós terepjáró, hasonló rakománnyal haladt el előttünk jobbára a vízben és egy kivilágítatlan robogó is ezt az utat választotta a városközpont megközelítésére.

Izgatottan tértünk nyugovóra, már csak a hazaútra gondolva. (Ha már az elején említésre került, hogy akár nászútnak is tekinthetjük utunkat, akkor az is meg kell említenem, hogy ezen a napon volt a 17. házassági évfordulónk. Ennek jelentőségéből az sem vesz el semmit, hogy erre csak most, két hét múltán, e sorok írása közben itthon jöttünk rá mindketten).

Napi megtett út: 192 km.

A következő oldalon jön a behajózás és a monstrum megismerése.

[ pagebreak ]

Tizenötödik nap, 2011.07.10. Vasárnap

Mivel a hajó indulása csak 14.00 órára volt kiírva, ezért kapkodnunk nem kellett. A csomagolással így is elég hamar végeztünk és már jóval tíz előtt elhagytuk az orosz gyarmattá lényegült szállodát. A forgalom igen élénk volt, de azért elég jól lehetett haladni. Egyetlen problémámat az jelentette, hogy a térképnek nem volt használható Tunisz melléklete, a kikötő megközelítéséhez, érkezésünkkor pedig nem tartottam fontosnak megjelölni POI-ként a GPS-ben a partraszállásunk helyét. Pedig az nagy segítség lett volna, hiszen ha utca szintű térkép nem is állt rendelkezésre, de iránypontként, viszonyítási alapnak feltétlen jó szolgálatot tett volna. Azaz volt még valami, de az tisztán a saját hülyeségemnek tudható be. Annyira a „Port” szó élt bennem „külföldiül” a kikötőre gondolva, hogy eszembe sem jutott utána nézni szótárban, fordítóban. Aztán csak mentünk, csak mentünk keresztül a városon és sehol semmi utalást nem láttunk rá vonatkozóan. Pedig több helyen volt reptér tábla, igaz azon vették a fáradságot és egy stilizált repülőgép piktogrammal egyértelművé tették a tábla jelentését, hogy akár egy írástudatlan törzsi berbernek se okozzon gondot a légi kikötő megtalálása. Ha ugyanez a kis trükk eszébe jutott volna a kikötői táblák készítőjének is, akkor megmentett volna pár száz ősz hajszáltól. Ugyanis a megoldás mindvégig ott volt az orrunk előtt, csak éppen tudnom illett volna, hogy a kikötő franciául még véletlenül sem „Port”, hanem „La Goulette”! Így sikerült végül a 20 kilométeres távolságot +47 ráadással megtennünk. Gyakorlatilag körbe-karikára bejártuk a város peremvidékét. Viszont a rengeteg egyirányú és lezárt utca miatt nem volt egyszerű ráakadni a helyes irányra, több járókelő és rendőr segítségére volt hozzá szükségünk. Jó tanulópénz volt.

Persze még így is bőven időben voltunk a kikötői épületeknél. Először is maradék papírpénzünket eltankoltam, kihasználva a 70 Eurocentes árat. Majd megkerestük a G-N társaság irodáját és becsekkoltam magunkat, elkerülendő a Palermóban már megélt kellemetlenségeket. Aztán kétszer is megbizonyosodva a helyes kapuról, beálltunk a sorba, a már ott várakozó számos autó közé. Úgy egy órányi várakozás után kissé tovább tereltek minket, majd újbóli várakozás következett a dögmeleg betonrengetegben. Habár a kikötő előtt még a maradék aprónkon innivalót vettem, de az iszonytató melegben hamar elfogyott. Közben mindenféle árusok kísérelték meg kiénekelni utolsó millimjeinket és dinárjainkat, de jobbára sikertelenül. A végső aprópénzünkön Tunézia-matricákat vásároltam az aludobozra és az utolsó utáni garasainkat egy jóvágású fiatalember csalta ki belőlünk, valamilyen papír fejében, amitől szerinte „probléma mentes” határátkelés várható, de már vitatkozni sem volt erőm. Így ott álltunk 100 millimmel a zsebünkben (14 Ft), amit haza is hoztunk fiunk pénzgyűjteményébe.

Közben eljött a 14 óra (nekünk 15) és nem történt semmi. Érkezett és el is ment közben 1-2 helyi érdekeltségű kompjárat, de mirólunk elfeledkeztek. A tömeg egyre türelmetlenebb volt, kezdődött a duda koncert. De a hatóság embereit ez sem hatotta meg. Már nagyon kínzott a szomjúság, amikor egy fiatal, angolul is beszélő arab srác odalépett hozzánk és két műanyag pohárban hideg ásványvizet kínált nekünk. Hálásan fogadtuk el tőle. És ezekre az emberekre figyelmeztettek minket itthon, hogy vigyázzunk velük, mert gonoszok……… Kérdeztük tőle, hogy ez normális, hogy semmilyen menetrendhez nem tartják magukat a kikötői hatóság emberei? A válasza az volt, hogy pár éves kora óta rendszeresen utazik és eddig mindig így ment.

Végül jó másfél órás késéssel csak megnyílt a kapu, ahol az addig 6-8 oszlopban várakozó járműveket egyetlen jószándékú, de esélytelen tiszt próbálta igazságosan egy sávba terelni. csak azért, hogy aztán újból több oszlopba rendeződhessünk a pecsételős irodák ablakainál. Ott aztán megint megállt a tudomány. Megindult a lökdösődés, könyöklés az ablakoknál. Gondoltuk mi is megpróbálkozunk vele, de ezt a helyi határőr nem díjazta. Aztán egy arab úriember elmagyarázta, hogy melyik ablak tartozik a mi sorunkhoz. Azt is mesélte, hogy korábban nem volt ritka a 24 órányi várakozás, és hogy a Tunézia nemzeti hajótársaságához tartozó hajóknak mindig elsőbbsége van az olaszokkal szemben, így azok akármennyi időt is a nyílt tengeren, vagy a kikötőben vesztegelhetnek. Csak akkor rakodják ki-be őket, ha senki mást nem akadályoznak vele.

Ezt tekintve még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, hogy alig 3 óra késéssel el is indultunk hazafelé. Igaz, a behajózás és a várakozás is járt némi izgalommal. Mikor már eljutottunk egészen a hajónkig, egy jóindulatú tiszt soron kívül letépte a jegyünket és előre küldött minket, hogy nyugodtan álljunk be a hajóba. Ez egyébként egész úton jellemző volt, hogy motorosként a lehető legnagyobb fokú előzékenységgel találkoztunk a hatóságok részéről az autósokkal szemben, bárhol is jártunk. Ezt szépen szolidan igyekeztünk is kihasználni.

Szóval beparkoltunk a hajó feneketlennek tűnő gyomrába, mikor rohannak ám utánunk, hogy ezt hogy képzeljük?! Elég értetlenül nézhettem és mutatom is a jegyünket, hogy az bizony már le is van kezelve. Erre szó nélkül otthagytak minket. Gyorsan összepakoltuk a hajón töltendő nap alatt szükségesnek gondolt holmijainkat és fellifteztünk a kezelő által beállított szintig. Ott egy kis asztalkánál üldögélő tengeri medvétől megkaptuk kabinkártyáinkat és mutatta, hogy csak menjünk előre a folyosón. Hát mi mentünk és mentünk és mentünk. És soha nem akart vége lenni annak a hatalmas hajónak. A hátsó végénél indultunk útnak és kiderült, hogy kabinunk a hajó elejében, a híd alatt van. Az ablakán előrefelé bámészkodhatunk, amerre az utunk vezet. Kellemes meglepetés volt, nem is számítottunk ilyen kényelmes és színvonalas elhelyezésre.

Lepakolva cuccainkat visszasétáltunk a fedélzetre, ahonnan a nyaktörő mélységbe lebámulva néztük tovább a berakodást. Közben, mikor a felhajtó rámpákat egy kivételével már mind felhúzták, érkezett egy zárt furgon. A rendőröknek valamiért nem tetszett a dolog, mert először csak heves hadonászás közepette ordítoztak vele, majd egyikük a nyitott ablakon keresztül ököllel jól pofán is vágta a késésben lévő szerencsétlent. Aztán kiszállították, kinyittattak vele mindent, átvizsgálták az autóját, végül felengedték a hajóra. Itt megvillant valami abból a speciális demokráciából, amiben az ország lakói még mindig élnek. Eszembe jutott, hogy mit mesélt El Jemben a vendéglős. A téli forradalom idején sem a zöld ruhás katonai rendőrség, sem a fekete ruhás csendőrség nem volt arra kapható, hogy lője saját népét az elnök kedvéért. De a kék ruhába bújt és közvetlen az állami irányítás alá tartozó karhatalom szó nélkül teljesítette a parancsot. Ezeken a verekedős fiúkon is kék gúnya feszült. Közben egyikük kiszúrta, hogy a 9 emeletnyi magasságban fotózom az eseményeket. Artikulátlan módon üvöltözött felfelé, én meg úgy tettem, mint ha semmi közöm sem lenne az ügyhöz és értetlenül néztem le rá. Kénytelen-kelletlen befejezte a cirkuszt, én pedig abbahagytam az izgatását, jobb a békesség alapon. Ugyan immár olasz zászló alatt álltunk, hivatalosan kilépve országuk területéről, de az ördög szemei nem véletlenül karikásak!

Aztán csak eloldozták az irdatlan vastagságú köteleket, feldübörgött a hajtómű és megrázva a teljes hajótestet, lassan elszakadtunk a betonozott parttól.  Ott álltunk hosszú időn keresztül elérzékenyülve és meghatódva és csak bámultuk az egyre távolodó partot, ami előbb hegyekké, majd keskenyedő sötét sávvá zsugorodott a horizonton. Akkor jött el az ideje, hogy egy nagy álmot „kipipáljunk” a belső, lelki határidő naplónkból. És még mindig nem hittük el, hogy tényleg eljutottunk idáig.

Elalvás előtt találtam a TV-n egy infó csatornát, amire a hajó pillanatnyi helyzetét, sebességét és irányát sugározták rávetítve egy térképre. Jó volt látni, hogy a viszonyítási pontoktól mentes tengeren is biztosak lehettünk abban, hogy haladunk hazafelé!

Napi megtett út: 67 km.

Innen már meg sem állunk hazáig… Persze ahhoz ki kell jutni a hajóról!

[ pagebreak ]

Tizenhatodik-tizenhetedik nap, 2011.07.11-12. hétfő-kedd

Hajnalban már fent voltam, járkáltam a fedélzetek között, álmosan ténfergő és a folyosók szőnyegén szanaszéjjel fekvő és alvó utasok között. Az feltűnt, hogy nincs sok utas a hajón, talán még nem jött el az ideje, hogy a szabadságozók visszatérjenek munkájukhoz. Nyugtalanságomnak nem elsősorban a hazatérés izgalma volt az oka. Még itthon sokaktól hallottam, hogy szinte lehetetlen megúszni Afrikát gyomorbántalmak nélkül. Egészen az utolsó napokig abban a hitben voltam, hogy nekem mégis sikerült. Tévedtem. A „karibi” szállodában már sejthető volt, hogy mozgalmas időszaknak nézek elé. Sajnos ez a hajón töltött időben már be is következett. Ennek okát abban látom, hogy a magammal vitt jóféle whiskey-t nem vettem magamhoz az utolsó cseppig… Betartottam ugyan az alapszabályt, hogy vizet csak bontatlan palackból, gyümölcsöt pedig csak mosva, de az lehetetlen, hogy 8-9 napon keresztül valami ismeretlen baci ne adja fel a leckét az immunrendszernek. F. ebből a szempontból sokkal szerencsésebb, ha injekcióban adnának be neki fertőző betegségeket, szervezete azzal sem törődne.

Aztán csak reggel, majd a sok fedélzeti séta közben délelőtt lett és közeledtünk nagy szerelmünk, Korzika partjai felé. Már jól előre ott támaszkodunk a korlátnál a hajó bal oldalán és lessük, vajon megpillantjuk-e legalább egy piciny darabját a régi kedvesnek? Sokáig semmi sem történt, csak a madarak jelezték, hogy itt valahol szárazföldnek kell lenni a közelben, de aztán a párából elkezdtek kibontakozni a napsütésben szinte fehéren ragyogó hegycsúcsok. Kellemes élményeket felidézve bennünk. Ez az a hely, ahová még akár többször is visszatérnék, mert még mindig van bennem olyan érzés, hogy ott felejtettünk valamit. Megmagyarázni nem tudom, de szerintem lesz aki megért.

Miután kedvencünket elnyelte újból a köd, vettük a bátorságot, hogy meglátogassuk a hajó éttermét. Volt még ugyan némi kis páncélos kajánk, de szerettünk volna valami „rendes” ebédet enni. Mondhatjuk, hogy ez nem jött be! Én nem sajnálom semmire a pénzt, ha jól érzem magam attól, amit kapok érte. Ez arról a förmedvényről amit arany árban elénk tettek, maximális jóindulattal sem volt elmondható. De ez sem tudta beárnyékolni afeletti örömünket, hogy látványosan zsugorodott a távolság a képernyőn a hajót jelző zászlócska és Genova között. Igaz, közel 40 kilométer/óra sebességgel, megállás nélkül falta a hatalmas monstrum a tengert. Leléptem csak a kabinfolyosó két vége közötti távolságot, és az 250 méterre jött ki. Ha hozzáadjuk az orrát és a tat méretét, akkor nagyjából a Titanic méreteit kapjuk. Ekkora méretet és tömeget így mozgatni a víz igen jelentős ellenállásával szemben, ez mindenféleképen tiszteletet érdemel.

Közben át kellett vennünk a kihajózáshoz szükséges, kitöltendő nyomtatványokat. Ezek kitöltése már nem okozott fejtörést, rutin munka volt csupán. A számítható dokkolásunk előtt jó két órával már elkezdődött a kabinok kiürítése. Távolkeleti vendégmunkások hada állt készenlétben, hogy a megüresedett lakosztályokat rendbe tehesse. Így lassan nekünk is össze kellett pakolnunk, vélhetően utoljára a felszerelésünket. Mert ugyan a terv arról szólt, hogy elindulunk hazafelé és valahol Sirmione és Bibione között még sátorozunk egyet, de azt talán már magunk sem hittük el, hogy ez valóban így is lesz. Inkább kihasználtam az utolsó kabinban tölthető két órát és szundítottam egyet. Így jó eséllyel nem zavaró az sem, ha egész éjszaka vezetni kell.

Lassan kibújtak az olasz hegyek is a partot övező párából és egyre közelítettünk kikötőnk felé. Megnőtt a kisebb-nagyobb hajók forgalma is, legalább annyi luxus-yacht mellett mentünk el, mint ahány szerényebb halászhajó került utunkba. A kikötőbe érve érdekes látványt nyújtott, a szinte a házak között horgonyzó hajók látványa. Közelítve a fogadó mólóhoz, érthetővé vált a személyzet sietsége, amivel megpróbáltak mindenkit jó időben kiterelni a kabinokból. A kihajózó közönség számára csak egy keskeny sáv maradt szabadon, a dokkot teljesen elfoglalták a berakodásra várók.

Kereken 23 óra alatt tolta át a hajó magát a tengeren. Ebben benne volt az is, hogy az utolsó órát csak cammogva, 8-10 kilométer/óra sebességgel tette meg.

Az utasok már jókor ott tobzódtak a lifteknél és a leszalagozott lépcsőknél. Aztán mikor elhangzott a hangosbemondón át, hogy kinyitottak a garázsok és lehet menni a járművekhez, na akkor elszabadult a pokol. Tülekedés, lökdösődés, kiabálás, káromkodás mindenhonnan. Egymástól elszakadt hozzátartozók keresik egymást, kétségbe esve ordítoznak át a tömegen. Ha ilyen egy sima, békés kiszállás, akkor bele sem merek gondolni, milyen lehet egy hajótörés?
Éppen oldozzák el a motort, mire leérünk. Gyorsan végzünk a felpakolással, ezért már intenek is, hogy hamar kotorjunk lefelé. Másodikként érünk a beeresztő oldalon lévő határbódék egyikéhez. Alig mondom el, hogy „Bondzsorno” és adom az útleveleket a mindenféle papírral, forgalmival és biztosítási igazolással együtt a bent gubbasztó hölgynek, már csak ennyi a válasz: „Madzsari? Arrívedercsi” és már tolja is vissza a komplett pakkot. Hú ez gyors volt, na de majd a vámosoknál biztos megjön a böjtje. Lassan gurulok a lesben álló, kardot fenő fináncok elé, de csak integetnek, hogy menjünk már a fenébe! Nem ránk kíváncsiak. Megjöttünk EU.
Mivel rendesen még fel sem öltöztünk (arra számítva, hogy a határceremónia alatt úgyis lesz rá elég időnk), ezért alig pislogunk párat, már az autópályán hasítunk…..rövidnadrág-szandál-póló kombóban. Alig vártam, hogy legyen végre egy pihenő-parkoló, ahol rendbe szedhetjük magunkat. Aztán vagy 15 kilométer múlva annak is eljött az ideje.

Nem is szaporítom tovább feleslegesen a szót, mert innen kezdve sok minden nem történt. Fél hatkor hagytuk el a kikötő területét és autópályán maradtunk egészen Triesztig. A lemenő Napot utoljára valahol Sirmione közelében láttam a tükörben. Aztán még mielőtt megpillanthattuk volna újból, már a kora reggeli világosban, hajnali 5-kor állítottam le a motort a garázsban. 3 megállót tartottunk, olasz oldalon tankolással egybekötött szendvicsevés volt a program, Szlovéniában éjfél körül kicsomagoltuk a kabátokat kukászsák börtönükből, közben még egy zacskós levest is magamhoz vettem. Aztán már csak az M7 mellett tankoltunk és ittunk egy forró csokit. Mikor odafordultam a pultoshoz, hirtelen nem is tudtam milyen nyelven szóljak hozzá. Furcsa, de 17 napja csak egymáshoz szóltunk magyarul és hozzánk is csak olaszul, angolul, németül, franciául és arabul beszéltek.

Aztán mosolyogva néztünk egymásra, mikor a kutas magyarul szólt hozzánk. Ekkor éreztük először úgy, hogy tényleg itthon vagyunk!

Sajnos már csupán a zárszó van hátra, no meg rendhagyó módon F sorai is! Lapozz!

[ pagebreak ]

Epilógus

Azóta sokat gondoltam utunkra. Sőt mit beszélek, szinte állandóan az eszemben van, pedig idestova két hete megjöttünk. De minden pillanatban előjön valami, ami rá emlékeztet. Tart a fotók rendezése, válogatása. Élménybeszámolót is kellett már tartanom, nem egyet. Persze jobbára olyan a hallgatóság, akik el sem tudják képzelni, hogy a szervezett utazáson túl is van élet. De ezt is élvezem nagyon. Van aki vérfagyasztó, polgárháborús történetet vár, másoknak a vademberekről (buckalakókról) kellene rémtörténeteket mesélnem. Sajnos egyikük igényét sem tudom kielégíteni.

Még a motort sem mostam le (sőt azóta rá sem ültem), de néha benézek hozzá és megsimogatom, elnézegetem kicsit. Talán nem is tudja, micsoda nagy dolgokban vett már részt. Persze, honnan is tudhatná, egy alkatrészekből összeállított gép csupán, semmi több………vagy mégsem? Remekül, minden várakozásomon felül teljesített egész úton. Gyakorlatilag semmi probléma sem adódott vele, még a vésztartalékba magunkkal vitt fél liter motorolaj is bontatlanul került haza. Pedig Matmata környékén járva volt olyan időszak, hogy a ventilátor menet közben sem állt meg egy pillanatra sem. Pakolni sem tudtam rá kevesebb cuccot, mint általában, erre még rájött az extrém körülmények közötti terhelés. Most jöttem rá, hogy talán éppen ezért vettem Hondát??

Ha össze kellene foglalnom, hogy mit kaptunk ettől az utazástól, akkor újból bajban lennék ugyanúgy, ahogyan indulás előtt egy héttel elkezdtem megírni az akkor még csak a képzeletemben élő történet elejét. És most, amikor elméletileg túl vagyunk rajta, még most sem tudom a válaszokat a kérdéseimre. De kaptam újabb kérdéseket bőven. Hiszen megpróbáltunk elszakadni a megszokottól, a sablonoktól. Megpróbáltunk más szándékkal és elvárásokkal belevágni ebbe a kalandba, hogy ne ugyanazt kapjuk, amit a charterjáratos, lastminutos honfitársaink ezrei már elkönyveltek maguknak. Azt gondolom, hogy teljes a sikerünk, még ha esetleg ez ebből az írásból nem is tűnik ki egészen világosan mindenkinek. Az is konkrét álláspontunk lett, hogy így, egymagunkban végigcsinálva az egész túrát, sokszor teljesen más dimenziójú élményekben részesültünk, mint ha több társsal vágtunk volna neki. Persze ez nem jelenti azt, hogy társaságban nem lett volna jó buli, de erkölcsi értékét tekintve teljesen máshol foglal helyet így, a lelkünkben felállított ranglétrán.

Annyit még feltétlen hozzá kell tennem, hogy nagyban befolyásolja egy ilyen tartalmas utazás végkifejletét, hogy ki ül a hátsó ülésen! Én ebből a szempontból feltétel nélkül, igen szerencsésnek mondhatom magam. Mindenkinek hasonló „benzintyúkot” kívánok!

Minden körülményt és élményt egybevetve, ha azt kérdezi bárki, hogy vissza mennénk-e Tunéziába motorozni, akkor a válaszunk egy 95 százalékos NEM. Nem, mert ennél többet, jobbat és szebbet nem adhatna akkor sem, ha újból megtennénk az utat. De nagyon sokat köszönhetünk neki, mert egy csodavilágba nyertünk betekintést, mert újból megbizonyosodhattunk arról, hogy az emberek alapvetően jók és ezáltal újabb réteget vethettünk le előítéleteinkből. Amikből már szinte alig maradt valami. Annyit azért mindenképp szeretnék megtartani belőlük, hogy elég indokot szolgáltassanak egy újabb utazáshoz. Talán éppen Afrika, egy másik országába………..?

És ahogyan mindez a hátsó ülésről látszik, avagy egy motoros feleség gondolatai

Nem szoktam ilyen jellegű irományokat összehozni, nem is akarok ezután sem. A családunkban már vannak, akiknek van is tehetségük ehhez. Azért teszek kivételt, mert a férjem kérdezgette, hogy nem akarok-e valamit én is hozzátenni az előzőekhez. Kapásból nemet mondtam… Aztán azért gondoltam, hogy mégis, hátha van akit érdekel az, hogy én hogyan élem meg ezt az egészet. Ha már annyiszor szó esett rólam, hadd fűzzek hozzá én is néhány gondolatot. Aztán meg jó lenne eloszlatni azokat a tévhiteket, hogy egy feleség csak azért megy motorozni a férjével, mert nem akarja egyedül elengedni vagy nem akar otthon maradni egyedül, pedig nem kívánja ezt az egészet – vagy valami hasonló gondolatokat látok sokszor a rám meredő tekintetekben. Nem szoktam folyton bizonygatni, hogy tényleg jó lehet a motor hátsó ülésén is.

Van valami izgalmas abban, hogy elindulni valamerre messze egy „szál” motorral, minden ami szükséges ott van rajta felpakolva. Innentől nincs más csak egy motor meg két ember és mégis a kezdetben elérhetetlennek tűnő dolgok egyszer csak valósággá válnak. Hát én többek között ezt szeretem a motoros túrázásban. Már pakolni is megtanultam. A kevés holmi nem az igénytelenséget jelenti, csak ügyesnek kell lenni. Képes vagyok az egész fürdőszobát magunkkal vinni kicsiben. A konyhás cuccok pakolását pedig már szinte tökéletesre fejlesztettük. A ruhák mosásához még mindig sikerült találni valahol mosógépet de ha nem, víz tuti hogy van, szárító kötél nélkül el sem indulunk (igen, egy ottfelejtettet még mindig keresünk Korzikán, de majd addig megyünk oda míg meg nem lesz).

Annak mondom, aki még nem tudná: motoron lehet beszélgetni, zenét hallgatni, csendben nézelődni, érezni az illatokat. Tudunk magunkkal vinni kisasztalt, székeket, hogy este ki lehessen ülni a sátor elé és csillagokat bámulni. De mindig van nálunk egy pokróc, ha szeretnénk pihenni kicsit egy réten, dombtetőn, árnyékban.

Szóval összkomfort és romantika. Kell még valami egy csajnak?

Már ne kérdezze senki, hogy mi ebben a jó! Persze maga a motorozás élménye úgyszintén jó. Kicsit ahhoz tudom hasonlítani, hogy autót vezetni is jobb, mint utasként ülni benne, motort vezetni is biztosan sokkal jobb, de én már megmaradok ott hátul. Érdekes, hogy én utasként máshogy ítélem meg a veszélyhelyzeteket. Ami tényleg húzósabb volt, azt vagy észre sem vettem, vagy csak éppen hogy feltűnt. Olyan helyzeteket éreztem veszélyesnek vagy akkor ijedtem meg, amikor nem is igazán volt az. Mert hát olyan is van, hogy megijedek, hogy esetleg baj lehet. Sőt volt olyan amikor az járt az eszemben, hogy nekünk még fel kéne nevelnünk a két gyereket. Ez konkrétan Nápolyban volt. Akkor azt mondtam, soha nem akarok Nápolyba menni többet semmilyen járművel és gyalog sem, csak egyszer jussunk haza. Aztán így visszagondolva (na meg Szicília után) már nem tűnik olyan „horrorisztikusnak”, mert tényleg van logika a közlekedésükben. Csak ijesztőnek tűnik. És el kell mondanom azt is, hogy amíg én hátul majréztam (csendben próbáltam, mert nincs annál rosszabb mint egy sikoltozó feleség ott hátul), addig az én férjem higgadtan, nyugodtan, felvéve az ottani tempót végigvezetett a városon mintha minden nap ezt tenné. (Csak néha tévedtünk be valami sikátorba.) De ugyanúgy tökéletesen bírt alkalmazkodni a szicíliai és a tuniszi sajátságos közlekedési szokásokhoz is. Hát hogyne merném teljes nyugalommal rábízni magam! És ezzel csak azt akarom mondani, hogy a félés nem innen ered, hanem mert az úton mások is és sokan közlekednek, meg mert az ember ösztönből is néha félti az életét. De úgy gondolom, amíg ez nem nyomja rá a bélyegét más történésekre, hanem pillanat múlva elmúlik, addig ezzel nincs is semmi baj.

Szóval Tunézia! Még mindig hihetetlen, hogy ott voltunk.

Tudom, hogy először csak legyintettem rá. Mi lehet ott olyan, amire én kíváncsi vagyok?! Meleg az biztos van, rossz már nem lehet. Aztán azért belenézegettem az útikönyvbe ne legyek már ilyen tudatlan. Már a könyv tetszett. Többször is elolvastam, de nem úgy, hogy ide megyünk, csak úgy esténként jó volt elkalandozni. Mielőtt megvettük a kompjegyet januárban, akkor viszont el kellett gondolkodnom rajta, hogy ha tényleg megyünk, nem csak álmodozunk, mi az amire számíthatok, mit kell majd úgy ahogy van elfogadni, minek a hiányával kell megküzdeni, és ha nem úgy lesz valami ahogy én elgondoltam, tovább tudok-e lépni. Ez így az én igényeimnek bevállalható-e vagy inkább ne erőltessük. Én ezt fontosnak tartom, ne ott derüljön ki, hogy teljesen más elvárásokkal indultam neki az útnak. És ha már úgyis csak ketten mennénk, ne pont én és ne pont annak a nyaralását rontsam el a hisztizésemmel, akit a legjobban szeretek. Fura dolog ez, például egy osztrák szállodában kiakadnék egy csótányon, de Tunéziában nem izgatott. Viszont úgy tűnik, működik ez a mérlegeléses hozzáállás, mert a két hét egyetlen perce sem okozott csalódást.

Szóval ezen így egy sort gondolkodtam, aztán rábólintottam. De igazán csak az út előtt egy héttel jött a felismerés: basszus, tényleg megyünk! De nagyon jó, hogy mentünk. Nem tartottam az ottani állapotoktól, valahogy nem izgatott, hogy az út előtt többen is próbáltak beijeszteni, mi lesz ha agyonlőnek bennünket? Nem volt szándékukban. Sose fogom elfelejteni a kisteherautónyi gépfegyveres katona integetését és vigyorgását. Tetszett, hogy milyen közlékenyek és barátságosak az emberek. Nem nagyon hagytak magunkra, ha az utcán megálltunk. Volt, hogy már nagyon nyomultak ránk de ez most nem zavart. Néha kicsit erőszakos volt a kéregetésük, de igazából ezért sem tudok rájuk haragudni, ők csak a saját módjukon és lehetőségükön át próbálták biztosítani a megélhetésüket.

Minden utunkra úgy gondolok vissza mintha egy ajándékot kaptunk volna ami örökre szól, ha magamba zárom. Ez a mostani túra tényleg mély nyomot hagyott. Persze még most friss az élmény de soha nem voltam még úgy, hogy ha valaki kéri, hogy meséljek, nem tudok mit mondani, nem érzek erőt ahhoz,hogy el tudjam mondani szavakkal amit átéltünk. Csak annyit bírok kihozni magamból, hogy jó volt. Még mindig kavarognak az élmények, de majd egyszer csak megtalálják a helyüket valahol bennem. Lehet, hogy így napokra lebontva könnyebb elmesélni a történteket, nehéz lenne kiragadni belőle, hogy mi volt a legjobb. Minden perc adott valami újat, ha az ember mást nem tesz csak hagyja, hogy az érzések átjárják, már az is sok. Az olaszok temperamentumát, lazaságát már eddig is nagyon bírtam, már alig vártam, hogy újra ott lehessek. És most még jobban belemélyedtünk, egészen Délig. Ha Pompei-t kihagyjuk, most tudom igazán mit veszítettünk volna. Szicília középső része nekem kopár, de a hangulat amit árasztott, nagyon érdekes volt. Az emberek arcán, főleg az idősebb férfiakén azért látszott az „igazi” Szicília. Az Etna leírhatatlan. Jó, hogy néha az embernek az eszébe juttatják ebben a nagyképű világban, hogy van még amihez alázattal, tisztelettel álljon hozzá.
A kompról meglátni este Tunisz fényeit, az első reggel kinézni a szálloda ablakán végre világosban látni, hogy hol is vagyunk, apránként felfedezni az ország tájait – izgalmas érzés. A római romvárosok, az Amphiteátrum lenyűgöző, nem számítottam ekkora csodára. Amúgy is kedvelem az ókori történelmet, úgyhogy ott végem volt. Azt sem gondoltam soha, hogy a semmi a sivatagban ennyire varázslatos lehet. A Daniella név hallatán pedig már csak nevetni tudok ezután, mert eszembe jut az a vicces pincér. (Úgyis annyira utáltam már a sok „madamozást”.)

Amerre megyünk, szeretem beleélni magam az ottani világba, elképzelni, hogyan élhetnek az emberek. Szeretem hagyni, hogy az érzések „lerohanjanak”. De ennek megvan a mellékhatása is. Már egyszer Szicíliában úgy éreztem, hogy nem vagyok képes több élményt befogadni. Aztán még ezután jött csak Tunézia. Én nem vagyok sírós, de amikor többórás várakozás után feljutottunk a hazafelé induló kompra, nem bírtam tovább benntartani. Még mindig furcsa jó érzés volt ez az egész, de már nagyon hazamehetnékem is volt és a tuniszi határőrökön múlott, hogy mikor kerülhetünk végre egyre közelebb a gyerekeinkhez.

Hihetetlen, hogy ez velünk történt meg! Ezt utoljára a baleset pillanatában éreztem csak akkor más értelemben. Akkor is azt mondtuk, nem szabad elfelejteni, hogy bárkivel megeshet. Most is azt mondom, el kell hinnünk, hogy ez velünk történt, ezek a mi élményeink maradnak most már amíg élünk. Nem tudom mi lesz még ezután, lesz-e alkalmunk hasonló élményeket gyűjteni – biztosan, legyünk pozitívak –, de igazából ez most nem is érdekel. Azt viszont tudom, hogy alakulhatott volna ez másként is még akkor, amikor férjem elkezdett rábeszélni, hogy próbáljam ki a motorozást. Nem volt nehéz hamar megszeretni, mert teljesen azon volt, hogy vigyázzon, hogy a „beszoktatási” időszak zökkenőmentesen menjen. Tudott volna tenni róla, hogy többet motor közelébe se akarjak kerülni. Éreztem, hogy őszintén szeretné, hogy én is vele tartsak, tényleg szívesen motorozik velem is. Így még sokkal jobban esett az egész. Már összeszoktunk, pár év alatt is sok jó élményt szereztünk együtt. Az én első túrás élményem (mint általában a másnak is lenni szokott) Ausztria volt. Azóta ott már többször voltunk és még mindig szívesen megyek oda is. Az egy másik világ, nincs tele kalanddal de nem hiszem, hogy emiatt le kellene húznunk. Oda azért megy az ember amiért a kedvenc éttermébe is betér többször is, elfogyasztani kedvenc ételét ami pont attól jó, hogy mindig ugyanolyan finom. És ez nem zárja ki, hogy máskor pedig másik helyeken, új ízeket próbálgasson. Persze mi magunk is és az igényeink is változnak, de én nem akarom elfelejteni, hogy hogyan és hol kezdtük.
Mindenki kezdte valahol. És hogy hova lehet jutni?! Hát az HIHETETLEN!!