Hetedik nap, 2011.07.02. szombat
Az esti információ helyes volt, hajnalok hajnalán eget rázó mennydörgések kíséretében megkezdődött az ünneplés. Nincsen az a mennyiségű altató sör, amivel ez ellen védekezni lehetne! Ráadásul fél 7-kor még tűzijátékkal is kedveskednek az ünnepeltnek. Fényes nappal. Igaz, a hangja ugyan olyan, mint sötétben. Egyszerűsítve a dolgunkat kihagyjuk a városi utcákat és a lehető legközelebb a kikötőhöz hagyjuk csak el az autópályát. Érdekes, hogy míg az ország kontinentális részén az állam igen jól profitál az útdíjakból, addig Szicíliában nem szednek pénzt a pályahasználatért. Csak sejtem, hogy ebben is az „érdekképviselet” keze lehet.
Könnyen megtaláljuk a hajónkat, már messziről látszik a kikötőben magas, fehér oldala és a rajta virító Zeus Palace felirat. 10 órára van írva az indulás, mi a kinyomtatott jegyen leírtak szerint bő 2 órával korábban már ott toporgunk. Közben, mivel időnek bővében vagyunk, elindulok valami nyitva tartó élelmiszerüzletet keresni a kikötő menti városrészbe. Bele is csöppenek a filmekből ismert kikötői életbe. Autó(szét?)szerelő műhelyek és motorbontók, elégett autó és robogó roncsok a melléksikátorokban, betört ablakok szilánkjai mindenütt, levágott lánc-lakat a korláton és hangos kocsmák. Mindez igen gyanúsan méregető, bizalmatlan pillantásokkal vegyítve. Felfüggesztem a kutatást és a lehető leggyorsabban visszatérek a motorhoz.
Később kiderül, hogy sajnos nem mindent olvastunk el figyelmesen a jegyen. Nagy nehezen sorra kerülünk az útlevél ellenőrzésnél, amikor is mondják, hogy először a kinyomtatott internetes jegyeinket rendes beszállókártyára kellett volna váltanunk a Grandi Navi Veloci hajótársaság irodájában, csak aztán mehetünk fel a hajóra. Motorra pattanunk és irány vissza a kikötői sorra! Izzadt, tolongó és kiabáló tömegen keresztül vezet az út az illetékes ügyintézőhöz, aki udvariasan és viszonylag gyorsan végez a munkával. Amúgy az egész határrendészetre igaz, hogy a káosz ellenére megpróbálnak a lehető legudvariasabban és minden segítséget megadva úrrá lenni a pokoli helyzeten, amit egy ilyen behajózás generálni képes. Szemmel látható, hogy útitársaink zöme tunéziai, de Európában dolgozó vendégmunkásokból fog állni, akik alkalmasint nyári szabadságra érkeznek haza, embertelen módon megpakolt gépjárműveikkel egyetemben.
Láttunk itt autó tetején karosszéria elemeket, bútorokat, nyílászárókat, de nem egy motort is. Na meg bőröndök, batyuk, zsákok minden mennyiségben olyan magasba felpakolva, hogy elgondolkodtató, miként fognak beférni a hajóba?
A jegyeinket elrendezve gyorsan átjutunk az ellenőrzésen, igaz mindenhol előre is intettek minket, addig leállítva az aktuális sor autóforgalmát. Szóval kivételezett helyzetben érezhettük magunkat.
A komp gyomrában egy emeletnyit kellett lefelé mennünk és ott egy kis folyosóba irányított a rakodást vezénylő matróz. Mivel nem mutatott hajlandóságot a motor rögzítésére és azonnal ott is hagyott minket egy legyintés kíséretében, az első kereket nekivezettem a falnak és egyes sebességbe rakva lefullasztottam a motort. Ezután egy tartalék spaniferrel bekötöttem az első fékkart. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy az esetleges dülöngélés közben ne boruljon fel. Igaz erre az alsóbb szinteken nincsen annyira szükség, a hajó kilengése a felsőbb fedélzetek felé erősödik fel annyira, hogy ilyen következménnyel járjon.
Úgynevezett „Pullmannsessel” jegyünk volt ugyan, de inkább kint maradtunk a nyitott fedélzeti bár mellett, ahol találtunk szabad asztalt és két széket. Útitársaink pillanatok alatt otthonosan berendezkedtek a hajón.
Nagy és hangos társaságok verődtek össze, előkerültek a vízipipák és beindult a társadalmi élet. Olyan ipari méretű szemetelés kezdődött meg, amilyenre én még életemben nem láttam példát. Láttam már felvételeket, amik egyes rockfesztiválok másnapjairól származnak, na akik azt a pár műanyag poharat és üveget szerte hagyták, azok gyenge ipari tanulók ezekhez képest! A hajó olasz legénysége beletörődő nyugalommal szemléli a történetet, Nyilván megszokták már és/vagy őket ez már nem hozza lázba.
Végül 10 óra helyett délután egykor csak megkavarja a hajócsavar a kikötő szutykos levét és megindulunk életünk legújabb kalandja felé. Az előttünk álló közel 340 kilométert előre láthatólag hét óra alatt tesszük meg, amit igazol az is, hogy a bekapcsolt GPS 46-48 kilométerm/órás sebességet mutat.
Az információs pultoknál nyomtatványokat osztanak, amik a tunéziai belépéshez kellenek majd. Egy apró gondunk akad ezekkel. Kizárólag arabul és franciául tartalmaznak írott szöveget, még angolul sem, egy szót sem. Megpróbálkozunk vele, de nem jutunk dűlőre. Mivel még közel a szicíliai part és térerő is van, gyors telefon a nagy fiunknak, hogy hamar keressen egy számítógépet és már megy is neki SMS-ben a fordítani való. Hiába, modern világ, modern megoldások!
Feltűnően sok a gyerek az arabokkal. A felnőttek próbálnak úrrá lenni a kis gengszterek miatt egyre fokozódó káoszon, de ez csak átmenetileg sikerül, több-kevesebb eredménnyel. A lurkók egyvégtében rohangálnak, ami a csúszós padlóval kombinálva azt eredményezi, hogy úgy 10 percenként vagyunk tanúi egy-egy talajtornába illő esés-ugrás kombinációnak. De komolyabb baja szerencsére egynek sem történik. Egy idő után a nők eltűnnek, a férfiak pedig szemmel láthatóan politizálnak, vitatkoznak. Hazájuk éppen átalakulóban van, a ’90-es évek jutnak róluk eszembe, amikor tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, hogy mi történik körülöttem, de fenekestől fordult fel az addig megszokott világ.
Beszédbe elegyedem egy arab fiúból és (talán) francia lányból álló párossal. Érdeklődnek utazásunk célja felől. Tetszik nekik, hogy motorral szeretnénk beutazni a fiú hazáját. Rákérdezek, hogy mi a véleménye az országában zajló eseményekről, közbiztonságról. Válasza alátámasztja azt, amilyen gondolatokkal útnak indultunk és egyben megnyugtat. Azt mondja, hogy az európai híradások eléggé felfújva és részleteket kiragadva tájékoztattak a Tunéziában télen történtekről. Szerinte az emberek semmivel sem rosszabbak, mint bárhol másutt a világon. Jó utazást kíván és biztosít róla, hogy kellemes élményeink lesznek hazájában. Bízok benne és hiszem, hogy igazat szól.
Még világosban megpillantjuk Afrika partjait, de aztán lassulunk és végül jó órányit veszteglünk a kikötő előtt nyílt vízen. Tíz óra is elmúlik, mire beengednek a kikötőbe. A kihajózás gyorsan zajlik, eltekintve attól, hogy néhány csoport fel és alá bolyong a garázsszintek között, mert elfelejtették, hol hagyták autóikat.
A különböző határrendészeti és vámhivatalnokok ablakai közötti vándorlás kísértetiesen hasonlít az „Asterix 12 próbájából” a hivatali épületben végrehajtandó próbatételhez. Mindenhol adnak valami papírt, pecsételnek egyet-kettőt, aztán másik ablak, új arc. Újabb kérdések és gyors vizsga: Miért jöttünk, hová megyünk, milyen céllal, városaik nevének ismerete, stb…..
Éjfél is elmúlik, mire végül kinyitják előttünk a magas vaskapukat és begurulunk egyenesen a tuniszi éjszakába. Pezsgő élet, tömött éttermek, emberek ezrei a tereken és parkokban, nyitva tartó üzletek, szóval minden rendjén, igazi mediterrán kavalkád. Mivel a GPS itt már nem navigál, csakis iránytűként használható. De segítségével csak kijutunk a városból és elindulunk tovább a parti úton Északkelet felé abban a reményben, hogy csak találunk valami kedvünkre és pénztárcánkhoz való szállást. Meg is teszünk egy bő 50 kilométeres kört, közben elmegyünk az elnöki és több külképviseleti rezidencia előtt. Mindenhol erős rendőri jelenét, de nem foglalkoznak velünk.
Aztán kiderül, hogy nem jó felé keresgélünk szállás ügyben. La Marsa és Sidi Bou Said a kaszinók és luxusszállók világa, afféle gazdag emberek játszótere. Próbálkozunk pár hotelben, de 260-400 dináros ajánlataikat nem fogadhatjuk el. Ahogy távolodunk a főváros vonzáskörzetétől, egyre ramatyabb utakkal találkozunk, tele fekvőrendőrrel. Mivel felesleges lenne egy éjszakai balesetet kockáztatnunk, egy úttal nyugatabbra visszakanyarodunk Tunisz felé. Alig érünk be a városba, belebotlunk a Hotel Ambassadorba, ahol alig állítom le a motort az út szélén egy kis gondolkodásra, már mellettünk is terem az éjszakás ember és ajánlja a szállásukat. 140 dinárt kérnek és még 15-öt a motortárolásért. F. bepróbálkozik egy százas ajánlattal, de a recepciós ettől elveszíti a humorérzékét. Végül marad a 140, de garázsbérlettel együtt. Hajnali 3-kor már nem vagyunk túl jó alkupozícióban. Hosszú nap van mögöttünk, villámgyors zuhany után alig ér a fejem a párnához, már alszom is.
Napi megtett út: 73 km.
Jönnek az igazi afrikai kalandok, lapozz!
[ pagebreak ]
Nyolcadik nap, 2011.07.03. vasárnap
Mivel a szállodát 10-ig kell elhagynunk, 8-ra állítom a telefont ébresztőre, így reggelizni is marad elég időnk. Alig nyitom ki a szememet, zebracsődör nyerítését hallom. Itt valami nagyon nem stimmel, Afrika ezen részén a zebra már rég nem él szabadon. Ott nem is, de a szállodával szemben lévő állatkertben nagyon is aktívak így korán reggel. Hatalmas, parkosított területre néz az erkély. Valamikor igen szép lehetett a létesítmény, most madártávlatból igen csak lepukkant képet fest.
A reggeliző teremben halk amerikai jazz és bigband zene szól, ami valahogy nem illik a képbe. Még úgy is idegenül hat, hogy később megtudom, ez volt valamikor az USA tunéziai nagykövetsége.
Nekivágunk a tulajdonképpeni nagy kalandunk második felvonásának. Észak felé hagyjuk el a várost egy 2×2 sávos úton, ami állítólag autópálya. Nem mondom, a forgalomban rohangáló gyalogos még csak határeset, de a saját sávunkban szemben közlekedő szamaras kordé már erősen felülírja az út titulusát.
Aztán elhagyva a városi szakaszt elég jó autópályán haladunk Bizerte felé. Egyszer csak ki van írva, hogy útdíjas a szakasz. Ez alaphelyzetben nem okozna problémát, csak elfelejtettünk pénzt váltani. Azt meg mégsem gondolnám, hogy a fizető kapunál respektálják a bankkártyát. Megállunk egy (igazából az egyetlen) pihenőnél és benézünk a benzinkúthoz tartozó kávézóba. Megkörnyékezem a pultnál dolgozókat, de igen határozottan elutasítanak, mikor felajánlom a tízeuróst eladásra. Tudni kell hozzá, hogy a valutaváltás Tunéziában még mindig elég kényes téma. Büntetőjogi kategória az üzérkedés, nemzeti valutájukat az országhatáron átvinni szigorúan tilos és váltani is csak hivatalos helyen szabad. Ráadásul visszaváltani még macerásabb a megmaradt dinárt. Csak hivatalos igazolással vesznek vissza és csak korlátozott mennyiségben. Tehát nem érdemes sokat váltani, mert ha az ember nyakán marad, akkor elköltheti a bazárban hűtőmágnesre és plüsstevére a hazautazás előtti órákban. Az elutasítás ellenére nem tágítunk, előbb-utóbb csak megunják és kitalálnak valamit. Jön is ám egy füstösképű csóka, hogy majd ő beváltja és akar érte adni 10 dinárt. Hinnye, nem ejtették a fejére, egy az egyben én is vennék eurót, mikor a hivatalos árfolyam ennek majd a duplája! Nagyon erőlteti az üzletet, de nem állok kötélnek. Aztán az egyik cimborája kiveszi a kezemből a pénzt és int, hogy kövessem a parkolóba. Megyek is utána, benyúl a kocsijába és előhúz egy húszast, majd a kezembe nyomja. Na így mindjárt más, megköszönöm neki szépen a segítséget, ő is mosolyog, minden rendben.
Iszunk egyet a nagy ijedtségre és a sok tátott száj és kikerekedett szem kíséretében elhúzunk a parkolóból. A fizetőkapunál komoly két dinárt gombolnak le rólunk.
Bizerte hídján egy nem sokkal előttünk haladó járműről leesik egy láda őszibarack és szétszóródva gurigáznak mindenfelé. Egy autó megáll a híd közepén és nagy nyugalomban elkezdi szedegetni az ingyen gyümölcsöt. Itt sem ideges miatta senki. Ez máris előrevetíti, hogy milyen közlekedési morálra számíthatunk. A várost elhagyva már kevesebb, mint félig vagyunk benzinnel. Azt a tanácsot kaptam sokat látott, világjáró motorosoktól, hogy akkor tankoljak, amikor lehet és ha fele alá csökken a készlet, soha ne menjek el egy nyitva tartó kút mellett. Meg is fogadom (ugyan egy 2 literes kannában az egyik dobozra szerelve viszünk magunkkal aranytartalékot) és beállok egy jobb kinézetű kúthoz. Kérdem a kártyás fizetést, de a kutas rázza a fejét. Az euróra már bólogat. Sajnos még nem tudtunk váltani és pénzautomata sem volt eddig az út mellett. Tele is nyomja, majd ugyanazt megpróbálja eljátszani, mint a kávézós csibész. Kétszer is le kell neki vezetni általános iskolai alapossággal, hogy miért nem elfogadható az ajánlata, aztán nagy durcásan csak visszaad még húsz dinárt. Úgy látom, itt résen kell lenni, mert ha átvágásról van szó, ezek nem ipari tanulók.
Tabarkát vesszük célba, de nem a főúton, hanem a tengerparthoz közelebbi nyomvonalat használva. Egyszerű környék, egyszerű emberekkel. Mindenhol integetnek, kiabálnak, megbámulnak.
Látványosság lettünk, ezt is megértük! Teskaraia piacán szőlőt és sárgadinnyét veszek, majd nem sokkal távolabb egy árnyat adó fa tövében jóízűen el is fogyasztom.
F. nem eszik gyümölcsöt, ő csak az ásványvizes palackot és az útikönyvet foglalkoztatja. Késő délelőttben járunk, de a meleg igazi kánikulát idéz.
Tabarkát elérve bekanyarodok a benzinkútra érdeklődni. A kutas igen értetlenül néz rám és talán még a kemping fogalmát sem sikerül benne igazán elültetni. Annyit tud segíteni, hogy „Hotel, zone touristique”. Igen ezt láttuk már több helyen, hogy a látogatóknak külön üdülő zónák vannak kijelölve. Le is motorozunk a parti útra, ahol egyszer csak meglátunk egy idegenforgalmi iroda tábla alatt üzemelő quad-kölcsönzőt. Nagyon barátian fogadnak minket, egyikük angolul, a másik németül beszél ragyogó társalgási szinten. Elsorolják a szállás lehetőségeket, majd heves telefonálásba kezdenek immár hárman, hogy nekünk helyet találjanak. Akad is szerintük jó magánszállás, ahol az udvarban sátorozni lehet és garázs is van a motornak. Több hely volt ahol a garázs hiánya miatt hiúsult meg a tárgyalás. Úgy éreztem ennek fontossága nem első sorban nekünk szólt, hanem a kíváncsi szemek elől kellett volna elrejteni a feltűnő motort. Tunéziában a magánszállás sem lehet törvényes. Az utazónak mindenhol be kell jelentkeznie, a kempingben és szállodában ezt a recepciónál elvégzik. Az útlevél száma alapján (ezt mindenhol szigorúan kérték) jól nyomon követhető, hogy ki merre jár az országban.
Ketten felpattannak egy négykerekűre és mi követjük őket. Felkacskaringózunk a város hegyoldalba épült negyedébe, majd egy tényleg takaros, több szintes háznál megállunk. A tulajok megmutatják a teljes alsó szintet. Kiderül, hogy nem sátorozás lesz, hanem a teljes lakrészt adnák ki 80 dinárért. Tetszik is meg nem is a dolog, ugyan szép tiszta a ház, de még volt bennünk némi bizalmatlanság. Lássuk a garázst. Aztán itt meg is bukik az ügy. A garázs létezik, de egyrészt max. egy robogónyi hely van benne a sok építkezési állvány és alapanyag miatt, de az is problémás, hogy előtte egy másfél méter magas sóderkupac van. Azon át kellene betolni a 3 és fél mázsás gépet, ami élből lehetetlen küldetésnek tűnik. Mondom kalauzunknak, hogy nagyon köszönjük a segítséget, de itt valami törne biztosan, ez így nem vállalható. Motoros ember, megérti. Visszavezetnek a városba és mivel beszéltünk a készpénz gondunkról is, egyszer csak megállnak egy ATM előtt. Rámutat, hogy ott tudunk pénzt kivenni. Tényleg foglalkoztak velünk, hogy lehetőleg jól érezzük magunkat. Ők elmondták, hogy kevés a turista és ennek okát a túlzó hírekben és a Líbiában zajló eseményekben látták. Szerintük is egészen nyugodtak lehetünk, nem fog velünk semmi rossz dolog történni amíg az országukban leszünk.
Végül megállnak egy nagyon szép szálloda kapujánál, Hotel Mahari. Kérdik, hogy megfelel-e? Az ára 160 dinár félpanzióval. Ez így már nem is tűnik olyan vadnak, úgy döntünk maradunk. Adok egy kis pénzt a fáradozásukért (telefon, benzin, futkosás), mosolyogva válunk el egymástól. Annyit mond még, hogy ha bármi lenne, megtaláljuk az irodában és odaszól a portásnak, hogy figyeljen ránk. Az szinte tiszteleg, amikor behajtunk a kapun! A recepción meglepetésre csak két burkás nő volt, de beszéltek szinte minden világnyelven. Az országot járva igen feltűnő a különbség a nők helyzetében. A turizmus által fellendített régiókban ha bikinit még nem is, de kivillanó vállat és térdet lehet látni. A belső területeken nem ritka a teljes csador, amin csak egy keskeny rés van a szemek előtt.
Nagyon finom mentalikőrös üdvözlő italt kaptunk, majd csodaszép panorámás szobát. Az erkélyről előttünk a tenger és a genovai erőd. Nagyon jót fürdök a hullámok között és tovább bővítem fésűskagyló gyűjteményünket. Vacsorakor derül ki, hogy egy fontos dolog elkerülte a figyelmünket. Rátartva a terem nyitására jó fél órát lemegyünk vacsorázni, de értetlen arcok fogadnak. Aztán a főpincér mutatja a nyitvatartást. Mondom, hogy bien, de már fél órája megy a vacsoraidő. Kiderül, hogy egy frászt, náluk nincsen nyári óraállítás. Így mi egy órával el voltunk csúszva. Szabadkozva meghátrálunk és sétálunk egy kicsit a tényleges vacsoraidőig, illetve a recepción váltok még valamennyi pénzt. Több napra belevetjük magunkat az ország belső, turisták által nem annyira látogatott területeibe, jobb felkészülni a várható kiadásokra, kártyás fizetési lehetőségre nem számítok. Mint később kiderült, ezt jól is tettem.
Hatalmas étterem, meglepően nagy választékkal, ugyan túl sok vendég nincsen. De a látványra kellemes ételek minősége bizony hagy kívánnivalót maga mögött. Minden száraz, a rizs kemény, egyedül aminek csípősnek kell lennie, abban nem csalódunk. Méregerős ételekkel találkozunk.
Vacsora után sétára indulunk a parti úton. A város messze van, de a sétány ki van világítva egy darabon. Közben messziről dudaszó hallatszik és egyre közelebb ér. Helyiek tartanak a választások előtt autós felvonulást. Mintegy 8-10 autó van a menetben, zömében pick-up terepjárók. A platókon emberek, kiabálnak, integetnek. Félszegen visszaintek, de próbálom megtalálni az egyensúlyt az érdektelen külföldi és a lelkesedő forradalmár látszata között. Ez később is bejött, amikor ilyen csoportosulós jelenetbe botlottunk. Nagyon nagy a lelkesedésük, bízom benne, hogy elérik a céljaikat. habár meggyőződésem, hogy esélyük vajmi kevés van rá.
Visszatérve a hotelbe, még üldögélünk kicsit a teraszon. A demonstrációs menet még vagy két alkalommal tér vissza, utoljára igen tekintélyes méretűre nyúlva látjuk az autó kígyót.
Napi megtett út: 221 km.
A következő oldalon jönnek az ókor csodái!
[ pagebreak ]
Kilencedik nap, 2011.07.04. hétfő
Kijelentkezéskor kaptunk egy-egy kérdőívet a szállodára vonatkozóan. Az egyéb rovatba rajzolok egy mosolygós fejecskét, a búcsúzkodó hölgyben élénk derültséget kiváltva ezzel. Kis motorkarbantartás a parkolóban. A láncolajozót mostanra sikerült rendesen beállítanom, mert a nagy hőségben az első adag kenőanyagot pár száz kilométer alatt szétfröcskölte. Szegény motor hátulja úgy néz ki, mint ha olajjal permetezték volna, főleg a felnit. Lesz otthon mit takarítani! Megkeressük a város fölé vezető Roue Touristique-ot, ahonnan gyönyörű látvány tárul elénk.
Az utcagyerekek rohamának már nem örülünk ennyire, de lassan kezdünk hozzászokni ehhez is, a Balkánon már kaptunk egy kis előképzést. Szomorú, de sajnos nem lehet mindenkin segíteni út közben. Rá kell vennie magát az utazónak, hogy keresztül tudjon nézni egy csomó problémán, habár óhatatlanul ilyenkor saját gyermekeim is eszembe jutnak.
Mikor kifotóztuk magunkat, nekivágtunk Délnek tartó utunknak. Azaz mindjárt sikerült eltévednünk, de egy fekete fiatalember kisegített és így nem haladtunk tovább a rossz úton Algéria felé. Aztán egy benzinkúton megkapjuk a végső megerősítést, ketten is állítják, hogy az általunk keresett irányba tartunk. Lassan rájövünk, hogy ha útbaigazítás miatt meg kell kérdeznünk valakit, akkor csakis az általunk ismert legközelebbi település nevét szabad kimondani. Akkor van egy kis esélyünk a helyes válaszra. Ez olyan, mint ha Székesfehérváron hiába kérdeznénk, hogy merre vezet az út Polgárdiba, de Szabadbattyánnal már sanszos, hogy sikerünk lesz.
Az út kezd felkapaszkodni a hegyekbe, a táj újból jelentősen átalakul. 700 méter felett még az eső is csepereg egy picit, de a felhőkből többet is kinéznék. Sajnos a java egyszerűen elpárolog, mire hozzánk érne. Eltűnnek a pálmák, helyüket átveszik a paratölgyek.
Érdekes látvány a sok, kérgétől úgy 2 méter magasságig megfosztott fa látványa. A parafa a jelentős exportcikkeik közé tartozik. Ugyan a borászat szép lassan elfordul eme természetes alapanyagtól a benne lakó mikroorganizmusok káros hatása miatt, de a padlóburkolatnak és szigetelésnek, egyéb lakberendezési tárgyaknak és bójáknak a gyártásához még nagy mennyiségben értékesíthető. A kitáblázás igen szegényes, csak ritkán találunk utalást következő úticélunkról, a római romvárosról, Bulla Regiáról. Egy rendőri áteresztő ponton a posztoló szervtől kérek és kapok is végül segítséget.
Habár Bulla Regia a világon szinte egyedülálló és a legjelentősebb római kori városok sorában áll, első ránézésre jelentéktelen, kerítéssel körbevett kőfejtőnek tűnik. Kr. előtt 500 körül alapították és fénykorát a 2.-3. századokban élte. Tehát minden amit látunk, legalább 1700-1800 éves! Beparkolunk a hozzá tartozó kis látogató központ udvarába, megvesszük a belépőket és átsétálunk a műút túloldalán lévő bejárathoz. Kalauzt nem kérünk (habár nagyon szívesen ajánlkozott egy hölgy, aki egyben az ajándékboltot is vezeti), szeretnénk magunk felfedezni az új élményt. A város hírnevét a föld alá épített villáinak köszönheti, amik hasonló elven készültek, mint a híres berber-házak Matmatában. A római provinciális előkelőségeknek nyilván elegük lett a melegből és lakásaikat mélyen a földszint alá tették, ezzel elérve annak állandó, kellemes klímáját. Kívülről ezért tűnik jelentéktelennek a terület, hiszen a lényeg mélyen a lábunk alatt található.
Gyönyörű állapotban megmaradt mozaikokat látunk, érdekes beosztású lakásokat és fürdőket, templomot és a viszonylag épen maradt színházat. Kis fantáziával is el lehet képzelni a valamikori nyüzsgő életet.
Visszatérve kiadós túránkról hagyunk némi aprópénzt az ajándékboltban és az eladó hölgy kisfiának is jut némi apró ajándék. A gyerekek mindenhol egyformák, a kis ördögfióka beköltözik édesapja ölébe a kapott csekélységekkel és onnan pislog huncutul felénk. Feltöltöm idő közben megapadt vízkészletünket és tovább állunk következő történelmi vonatkozású célunk, Dougga felé. Már a neve is érdekes, mert ahány tábla, annyiféleképpen írják, de még a térképeken is több variációban szerepel. Ezt megfigyeltük sok település elnevezése esetén. Emez a következő neveken volt fellelhető: Dougga, Dougha, Dugga, Thugga. Arról gondoskodtak, hogy útjelző tábla alapján ne lehessen egykönnyen idetalálni, de az előző településen pontos útbaigazítást kapunk egy vadászsólyommal a kezén sétálgató sráctól. Hamar megtaláljuk a romok felé vezető utat is és máris ott vagyunk a pénztárnál. Minden látványosságnál fizetni kell a látogatásért, de az árakat igen csak méltányosra szabták. Bullában és itt is 5-5 dinár fejenként a belépő és +1, ha fotózni is szeretnénk. Ha azt veszem, hogy a Halászbástyára, vagy Pécsett a Székesegyházba nem mehetek be magyar emberként ennyiért, akkor ez tényleg teljesen rendben van.
Alig parkolunk le, már meg is robog őskövület mopedjén az első önjelölt idegenvezetőnk. Idős fószer, fénymásolt papírt lobogtat, ami alapján szerinte csak vele érdemes elmélyülni a romok csodálatában. Igen sokszor el kell neki magyaráznom, hogy köszönjük, de nem kérjük a minden bizonnyal értékes szolgáltatását. Bedobja a durcást, közli velem, hogy nélküle semmire sem fogunk menni, mert ezt sem fogjuk megtalálni, meg azt sem fogjuk megtalálni, majd leül egy kőfalra és onnan bámul minket még akkor is, amikor a színház tetején járkálunk.
Megkezdjük a felfedezést az útikönyvben leírtakat figyelembe véve, de aztán kis idő múlva rá kell jönnünk, hogy jobban járunk, ha megyünk amerre tetszik és próbálunk annyit befogadni az elénk táruló látványból, amennyit csak sikerül ez alatt a rövid idő alatt. Maga a város közel 30 hektárnyi területen fekszik, közel 600 méterrel a tenger szintje felett. A legépebben maradt és legértékesebb római kori város Tunéziában.
Szerencséje, hogy távol esik a zajos üdülő övezetektől, kiesik a tevegelős-csillagokháborújós sablonutak nyomvonalától és így viszonylagos háborítatlanságban tengeti évszázadait. Lélegzetet elakasztó méretű és állapotú színházában, monumentális Szaturnusz-templomában, pompás középületeiben és zegzugos lakónegyedében csupán kóbor macskákkal találkoztunk, rajtunk és az őrző személyzeten kívül bizony itt sem osztoztunk senkivel a látványban.
Még vagy három önkéntes túravezetőt sikeresen leszereltünk. Rájöttünk a megoldásra: nem kell megszólalni semmilyen nyelven, akkor viszonylag rövid időn belül megunják a próbálkozást és hagynak szabadon levegőt venni. Séta közben kissé aggódva nézzük a magasban zajló eseményeket. Hatalmas zivatarfelhő kavarog a hegyek között, igen szaporán szórva villámjait a földre. Mivel hegytetőn járunk, ezért nem árt szemmel tartani. De végül elkúszik mellettünk és leendő útirányunkban újra a Nap lesz az úr.
Le Kef városa a cél, ha odáig eljutunk, akkor mára elég is lesz az élményekből. Gondoltuk ezt akkor, nem is sejtve, hogy micsoda pompás este vár még ránk!
Éppen az utak állapotát dicsérem F-nek, mikor az imént jelesre osztályozott műtárgy nemes egyszerűséggel eltűnik előlünk. Innen kezdve laza 40 kilométeren keresztül hol van út, hol nincsen. Van ahol szerényen megbújik a reá telepedett vastag homokréteg alatt, másutt hipp-hopp átváltozik gödrökkel tarkított murvás ösvénnyé.
No de végül is azért vettem túraendúró motort, hogy az efféle meglepetések inkább szórakoztassanak, mintsem kétségbe ejtsenek!
Elérve a várost, az első szállodát jelző táblánál lefordulunk az útról és egy takaros, szemrevaló kis hotelt találunk, a Le Klil-t. Kissé hibbant de kedves, fejhangon sikoltozó főnökével hamarosan megegyezünk és reggelivel együtt 60 dinárért el is foglaljuk klimatizált szobánkat. Feltűnő a tisztaság, frissen mosott ágynemű illat terjeng a szobában és ragyogó tiszta a fürdőszoba. A környezethez képest felülmúlja minden elvárásunkat. Egyedül az okoz bennünk kis zavart, hogy a reggeliben ugyan megegyeztünk, de vacsorára vonatkozó érdeklődésünkkor az öreg valami lakodalomról beszélt és, hogy a konyha este zárva lesz. Gondoltuk az öregnek lóg egy deszkája, ki tartana hétfőn lakodalmat!?
Belakjuk a szobát, majd elindulunk egy esti sétára a városba azzal a céllal, hogy keresünk magunknak valami harapnivalót. Ha esetleg nem sikerülne, akkor marad a poggyászból valami páncélos vacsorára. Két idegen mellénk szegődik és mikor mesélünk nekik tervünkről, a lelkünkre kötik, hogy fogjunk taxit, mert 2 dinárért bevisznek minket az 5 kilométerre lévő városba. Ugyan térkép alapján nem tűnt ekkorának a táv, de hallgatva rájuk az első sárga autót leintem. A távolság stimmelt, mert elég nagy szintkülönbséget kellett leküzdeni a központig. A viteldíjjal már mellé lőtt az illető, mert kettővel szemben hatot gombolt le rólunk a sofőr, aki a taxiórát természetesen nem indította el.
Sétáltunk a késő esti forgatagban, de csak kocsmákat és kávézókat találtunk, amikben legfeljebb pizzát kaphattunk volna, ahhoz pedig az olasz élmények után nem volt ingerenciánk. Aztán megpillantottunk egy kis gyorsétkezdét, ahol az utcán gyúrta egy idős nő a tésztát, bent forró platnin sütötték belőle a vékony lepényt, amit aztán szimplán, vagy duplán felcsavartak, miután megkenték/töltötték minden földi jóval.
Némi angol-francia vegyes diskurzust követően már készültek is a full extrás lepényeink, mindent bele alapon, pár dinárért. Aztán egy épülő kerítés betonjára letelepedve jóízűen be is kebeleztük a remekművet. Kis mérete ellenére rendkívül laktató, ugyanakkor nagyon ízletes is volt. Az utca túloldalán lévő kis vegyesboltban vettünk két kólát és egy nagy ásványvizet (gondolva az éjszakai szomjúságra is, mivel nem sajnálták ki vacsoránkból a hagymát sem), az idős bácsika érdeklődött, hogy kifélék-mifélék volnánk, aztán még megajándékozott bennünket két szem cukorkával is. Teli hassal szó sem lehetett a visszafelé való gyaloglásról, ezért újból lekiáltottam egy sárga autót, amiből igen sok szaladgált az utcákon. Érdekes módon a visszfuvar már tényleg csak 2 dinárba került, tehát az első csibész jól átvert minket.
A hotelnél feltűnően nagy volt a mozgás. Ablakunkon kinézve pont a terasz-szerű kerthelységre láttunk rá. Na az már tele volt vendégekkel, a zenekar is hangolt, azannya itt tényleg lakodalom készül! 11-kor kezdődött a buli az egyre erősödő szélben, de ez a résztvevőket cseppet sem zavarta. Európai fülnek elsőre akár szokatlan lehet a zenéjük, de nekünk határozottan tetszett. Nem gondoltuk, hogy ilyen jellegű folklórműsorban lesz részünk az élményekkel amúgy is dúsan megrakott nap után! Kis hiányérzetünk ugyan volt, hogy a násznép itt nem fakadt táncra, csak a nők lejtettek időnként az ifjú pár előtti kis szabad területen valamiféle táncot és a gyerekek rohangáltak ugyan úgy, mint egy itthoni lagziban. Kellemes extra szolgáltatás volt a lágy, zenei altató a fárasztó nap után.
Napi megtettút: 214 km.
Elolvasom
