Az előző szakasz.

Tizedik nap, 2011.07.05. kedd

Jól ellustálkodtunk az éjszakai élmények hatására, komótos reggelit követően elég későn indulunk. Tankolni megállok az első benzinkúton, ahol az ütő megáll bennem. A mellettünk benzint vételező helybéli a szájából kivett égő cigaretta csikket hanyag eleganciával a földre dobja és rátapos. Mindezt úgy 35 fokban, nyakig benzingőzben! Nem vagyok elvakult munkavédelmi aktivista, de ez már nekem is sok volt kicsit.

Sor kerül első katonai ellenőrzőponti igazoltatásunkra. Igaz papírjainkat nem kérik, de élénken érdeklődnek utazásunk célja és állomásai felől. Nem jövünk zavarba, ezt látva hamar útnak is engednek. Thala-ban rövid szünetet tartunk, locsolás a feladat és vízpótlás a kulacsokban. Mellénk áll egy mopedes fickó és angolul beszélgetést kezd, egyáltalán nem tolakodóan. Igaz a tőlük csupán 100 kilométerrel távolabb lévő Touzeur-ről sem hallott még életében, de jól eltársalgunk, tetszik neki a motor, én megdicsérem az ő kis Peugeot-ját.

Közben egy gyalogos társa is akad. Igaz ő már mást is akarna. Először csak pia kellene neki, mutogat a tanktáska felé, hogy ott biztosan van whiskey. Fene a gusztusát persze, hogy van (azt hoztam magammal gyomorproblémák ellen), de nem tervezem beletölteni, van már benne éppen elég. Mikor látja, hogy pia nista, akkor áttér az anyagi jellegű követelésekre, ráadásul egyre erőszakosabban és követelőzőn. Kiadom az indulási parancsot, hamar menetkészek vagyunk és elhagyjuk a helyszínt, mielőtt ténylegesen olyan dolog nem történik, ami cseppet sem kívánatos. Kétlem, hogy egy tettlegességig fajuló atrocitásból ártatlanság ide, vagy oda, a helyi hatósággal jól ki lehetne jönni.

Következő állomásunk Gafsa, ahol utazásunk előtt pár héttel még véres zavargások is voltak. Az útikönyv érdekesen aposztrofálja: „Gafsa nem az ország legkellemesebb városa”. A megállás nincsen tervbe véve, megerősít ebben a mindenütt jelen lévő páncélosok látványa és a gépkarabélyokkal felszerelt, nem kevés nemzeti gárdista jelenléte. Egy ponyvázott teherautóról vidáman integetnek felénk, szolidan viszonozzuk az üdvözlésüket. El innen, ahogyan csak lehet! Metlaoui-ban állok meg egy útmenti kiülős kocsmaszerűség előtt.

A tulaj nagy nehezen túr nekünk a hűtőláda aljából két dobozos kólát, ami talán kicsit hűvösebb a lóvizeletnél. Errefelé haladva hozzá kell szokni, hogy a jégkocka már az elérhetetlen luxus kategóriáját bővíti és a hűtött ital is csak annyit tesz, hogy jobb esetben nem tűnik kimondottan melegnek. De hát mégiscsak a sivataghoz közelítünk, a hőmérséklet pedig valahol 40 fok környékén tanyázik szinte egész nap. F. kicsit zaklatott lesz, mert pár helyi fiatal leplezetlen érdeklődéssel bámulja szünet nélkül. Tovább gurulva a városka főutcáján, egyszer csak megpillantunk egy grillcsirkés helyet. Mivel igen csak benne vagyunk a kései ebédidőben, meg is állunk. A sütödés manus totál zavarba jön a megjelenésünk miatt. Nem lehet mindennapos a fehér vendég nála. Megbeszéljük a menüt, közben megkérdezem, hogy lefényképezhetem-e? Nagy büszkeség lesz úrrá rajta és nagyon precízen lát hozzá ebédünk elkészítésének.

Igaz, hogy a körme koszos, fogkefét a szája talán sohasem látott és egy ÁNTSZ ellenőr már a bejárattól öt méterrel vérmérgezést kapna a látványtól, de ez most valahogy mégsem zavaró. Végül is mi akartunk megismerkedni egy új világgal, hát most itt van. Panaszt ne halljak!!! Gazdag körettel, mellé valami csirkemájból készült paprikással tálalja a sültet, ami igen ízletes és omlós. Inni is kérünk, kivételes helyzetünket megerősítendő füles, mázas cserépbögréket kapunk, a helyieknek csak fémbögre dukál. Mivel a saját készletében lévő ásványvizet nem találja megfelelő állapotúnak, elrohan és valamelyik szomszéd üzletből hoz egy szinte jeges vizet. Végig látszik rajta az igyekezet és az izgalom. Aztán mikor fizetésre kerül a sor, kér az egész attrakcióért 10 dinárt, azaz 5 eurót.

Innen tovább Dél felé már igazi sivatagba téved az utazó. Táblák hirdetik, hogy csak lassan a lóerőkkel, az úton tevék átváltására is lehet számítani. Kisvártatva meg is pillantjuk az első púpos állatokat. A látszat ellenére ezek nem vadon élő jószágok, mindnek megvan a saját gazdája. Meg is vannak jelölve, a combjukon vannak besütve különféle, gondolom a gazdára vonatkozó billoggal. Különös állatok, amik teljesen alkalmazkodtak a mostoha, száraz és nagymértékben változó hőmérsékletű körülményekhez.

Púpjuk nem vizet tartalmaz a közhiedelemmel ellentétben, de a benne lévő zsírkészletet oxidáció útján képes lebontani szervezete és eközben víz szabadul fel. Nagyon ki van találva, az szent! Pár állat lábait rövid kötéllel összekötik, ezek nyilván nem tudnak messze menni rövid idő alatt, a többiek pedig szolidaritásból velük maradnak. Így a gazdáiknak nem kell állandóan felügyelniük a szabadon kószáló társaságot, napok alatt sem tudnak leballagni a belátható területről.

Következő állomásunk, ahol megpróbálunk szállást keresni, Touzeur. Itt szembesülünk igazán először a turisták látványos idei elmaradásával. Kísértetvárosban haladunk, és a „zone touristic” negyedet felkeresve sem változik a helyzet.

A szállodák zárva, a kávézók üresek, innen is, onnan is ránk kiabálnak, ezek sem látnak mostanában sűrűn vendéget! Nem tetszik a hangulat, rövid kutatás után inkább tovább hullámzunk a homokdűnék vonulatát követő úton a következő oázisvárosba, Neftába.

Először itt is elmegy a maradék jókedvünk, mert minden zárva. Aztán a „Hotel Caravan Serai” csak tárt karokkal fogad minket. Hosszas várakozást követően előkerül a recepciós is. Látva, hogy igen borús ábrázattal vizsgáljuk az árlistát, egyből közli, hogy hagyjuk a fenébe, kalkulál nekünk egy félpanziós kedvezőbb árat. Sikerül is neki, így már töltjük is ki a bejelentkező kártyáinkat. Ez igen fontos momentum egy szálláshelyen, mert ennek alapján szinte mindent tudnak rólunk. Mikor merre jártunk, hol mennyi időt töltöttünk, stb…

A motort behozatják velem egy nagy vasalt fakapun át a szeráj hátsó udvarába, elrejtve a kíváncsi szemek elől. Maga a szálláshely nagyon érdekes és izgalmas elrendezésű. Különböző szinteltolású folyosókról nyílnak a szobák. Zegzugos lépcsők, bástyák, magas kőfalak, datolyaliget. Mint egy igazi karaván pihenőhelyen. Nagyon tetszik, hogy a főépület melletti nagy téren pálmákkal körülvett medence várja, hogy jól lehűtsem magam benne. Kellemes a vize és kellően mély egy kiadós úszáshoz.

Vacsora előtt kicsit elpolitizálunk a bárban unatkozó felszolgálóval. Szidja Kadhafit és a líbiai háborút. Nagyon el van keseredve és sokat vár a leendő új vezetőitől. Azt kívánom, hogy teljesüljön minden kívánsága. Kicsit később még visszatérek a témára. A vacsora inkább flancos, mintsem finom, de azért elmegy. Nagyon ízlik viszontutána a mézédes sütemény és a dinnye is isteni.

Vacsora után még úszom egyet, de a medence már hangos egy orosz társaságtól, akik a vízben állva belülről hideg sörrel hűtik magukat. Hamar otthagyjuk őket és aludni térünk a sajnos nem működő klímával felszerelt szobánkban. De egy vizes törölköző és némi kereszthuzat segítségével csak elnyom az álom.

Napi megtett út: 353 km.

Jön az igazi sivatag és a Star Wars helyszíne, lapozz!

[ pagebreak ]

Tizenegyedik nap, 2011.07.06. szerda

Igen korán kelünk, hat órakor már reggelizünk. A kínálat igazi franciás. Baguette, vaj és lekvár. A tea nagyon finom. Nem véletlen a korai kelés, szeretnénk még az igazi hőséget megelőzve „Schott el Jerid” sós mocsarán átkelni. Az utat Gaqas és Kebili között a katonaság építette, a forgalom szinte csak teherautókból állt. Ez már igazán az a világ, amiért érdemes volt elgurulni idáig.

Amerre a szem ellát, szó szerint nincsen semmi. Csak hamisítatlan sivatagi romantika. Ugyan az út menti bazárok mellett oly sok fényképen szereplő sófigurák és a zászlós színes csónak már lassan az enyészeté. Igaz, lassan maguk a bazárok is eltűnnek, turista nincsen mostanában errefelé. Messze az úttól lekopasztott buszroncs várja a teljes megsemmisülést. Akármerre nézünk, az elmúlás jut eszembe. Tüzelő kánikula van, mégis beleborzongok. De valahogy olyan felemelő érzés itt lenni.

Megállunk fotózni, csak nem bírom ki, hogy rá ne merészkedjek a kiszáradt sós mocsárra. Aztán pár lépés után kiderül, hogy nincs is kiszáradva.

A tetején lévő kéreg alatt malterszerű kutymász lapul. Kíváncsiságomtól vezérelve olthatatlan vágyat érzek, hogy megnyaljam. Aztán arra is olthatatlan vágyat érzek, hogy mielőbb randizhassak a vizes kulaccsal! Iszonyatosan mar a tömény só-koncentrátum. Még a csizmáról is lemosom, mert félő, hogy nemsokára mezítlábasan fogok tovább motorozni.

Kebili-Douz-Matmata a további irány. Douzban tankolnék, de az első kúton nincsen benzin. Kissé távolabb szerencsénk van és megtankolunk. Innen Matmatáig motorozunk végig utunk „legsivatagibb” szakaszán. Leírhatatlan az élmény! Itt is találkozunk tevékkel, majd a semmiből előtermő kecskepásztorokkal.

Mindenki integet és rohanva próbál minket megállásra bírni, már távolról tartva a felfordított tenyerét egy kis baksisért. Ha ide valaki vagyonos emberként érkezne és mindenkinek csak pár dinárt adna, földönfutóként térne haza! A kötelező kilométerköves fotókat elkészítjük, ez is szerepelt a kívánságlistámon.

A kopár síkságból lassan még kopárabb hegyvidék lesz. Így érünk Matmatába, a Star Wars városába. Nem vagyunk nagy rajongók, de mégiscsak kultikus jelenségként kísérte végig eddigi életemet. Pláne, hogy fiaim jóvoltából naponta valamilyen kapcsolatba kerülünk Vader nagyúrral és Lukkal (akinek lassan mindenki az apja).

Ami a városkában fogad, az kész kabaré! Azonnal mopedes suhancok vesznek üldözőbe, mindegyik a saját berberházát szeretné megmutatni nekünk. A vendéglős az életét kockáztatva ugrik elénk és hevesen gesztikulálva bíztat minket evésre. Egyelőre mindenkit lerázunk és felmotorozunk a falu legmagasabb pontján lévő parkolóhoz és ott fújunk egyet. Persze ott sem vagyunk biztonságban, azonnal ránk találnak. De csak a parkolóban lévő vendéglőből elénk bicegő fiúval állunk szóba. Egyelőre vele is csak egy kóla rendelés erejéig. Majd fizetünk és így már jogosan kérünk tőle információt arról, hogy hol találjuk a forgatási helyszínből lett szállodát. Magyaráz is, de szívesebben odavezetne minket. Sérüléseit elnézve, alkalmasint ő is az országúti, mopedes rablóbanda tagja lehet, csak leesett a lováról.
Megköszönjük a segítségét és visszagurulunk a központba. A kocsmáros újból előadja vakmerő magánszámát és az újabb martalócokat sem ússzuk meg. Gyerektől az aggastyánig mindenki minket szeretne megcsapolni, ezért eredeti, lakott házakat ajánlanak szemlére, nagymamástól, magánéletestől. Aztán jön egy hovatovább szimpatikus kalauzjelölt és minden sallang nélkül szól, hogy ha szeretnénk, szívesen elvezet minket a múzeumig. Miután nem marad más választásunk (hiszen kellő üzleti érzékkel minden táblát eltüntettek már, ami alapján bárki percek alatt ráakadna a híres helyszínre), követjük. És hipp-hopp, már ott is vagyunk a Hotel Sidi Driss bejáratánál, ahol át is ad minket a helyi vezetőnek. Na, innen már nincs visszaút. De nem bánjuk meg.

Először végig kalauzol minket a filmforgatásnak helyet adó barlanglakáson, ami nagyon érdekes építési mód eredménye és csak az itteni puha, de statikailag stabil homokkő alkalmas rá. Először kiásnak egy központi „gödröt”, ami maga az udvar. Oda egy mintegy 10-15 méter hosszú alagúton lehet lesétálni. Aztán a család igényeinek és méretének megfelelő számú és méretű oldalkamrát alakítanak ki, akár több szinten. Kapunk ajánlatot éjszakai szállásra is, de még korai lenne letáboroznunk, alig múlt el dél.

Inkább engedünk a csábításnak és követjük vezetőnket a közeli múzeumba, ahol állítása szerint megismerkedhetünk az autentikus berber életmóddal. Nagyon érdekes helytörténeti kiállítást mutatnak, szinte mindent meg lehet tapogatni, mindenhez szól valami magyarázat. Elnézve egyszerű kézi hajtású háztartási és primitív mezőgazdasági eszközeiket feltűnő, hogy mifelénk egy skanzenben hasonló tárgyakkal és megoldásokkal lehet találkozni. Az egyszerű emberek leleménye kísértetiesen hasonló megoldásokat szült, a több ezer kilométernyi távolságtól függetlenül.

Kifizetjük kalauzunkat, majd a motorunkat őrző kerítő embert is és Medeine városát állítjuk célkeresztbe azzal, hogy onnan majd tovább megyünk Tataouine irányába.

Fantasztikus, holdbéli tájakon motorozunk. Lélegzetet elállító az út, közben olyan településen haladunk keresztül, ahol szerintem egy fikarcnyi vízszintes helyet sem lehetne találni, de a hátsó udvarok emelkedése is biztosan legalább 30 százalékos.

Közben motoszkál a fejünkben a matmatai fiatalember intelme, miszerint Tataouinban semmi érdekes nincsen, minek mennénk oda. Star Wars-os relikviákat ott nem találunk, ahhoz vissza kellene mennünk Douz környékére. Szerinte poros, koszos nagyváros és néhány távolabbi ksar (emeletes berberházak) kivételével nincsen más látnivaló.

Végül arra jutunk, hogy annyi szépet és feledhetetlen élményt adott nekünk a délvidéken töltött idő és az itt bejárt út, hogy nem kell nekünk feltétlen tovább hajszolnunk az élvezeteket. Rohannunk nincsen miért, a fontosabb látnivalók java részét sikeresen megcsodáltuk, kár lenne telhetetlennek lenni és mindenáron további, az eddigieknél is érdekesebb helyek után kutatnunk.

Medeine be is igazolja feltevésünket. Kellemetlen, koszos elővárossal fogad minket. Nagy feltűnést keltve leparkolunk egy dinnyeárus mellett és a szomszéd pékségben veszek egy friss bagettet. Nagyon megtanulták a francia gyarmattartóktól a műfajt!

Innen Észak felé fordítom a lovakat, az 1-es számú főúton. Itt újból át kell állítanom a túlélési programomat. Nemes egyszerűséggel a főúton (ami végigkíséri a tengerpartot a keleti parton) úgy megy mindenki, mintha kiverték volna a szemüket és sokkolóval hajtanák őket! Iszonytató a közlekedési morál, főleg a nyugis vidéki utazás után. Még a kamionok sem adják 110-nél alább. Potyog is a dinnye a túlterhelt rozoga platósokról, igencsak kell figyelni, mert nem tudom mi lenne a vége egy randinak a széttört héjdarabokkal tarkított cukros-csúszós tócsák egyikével.

Újabb látványosságok következnek. Útszéli kannás kutak várják a mélyről párolgó benzintankokat szinte kilométerenként. Mivel a nagyobb helyek jól el vannak látva normális benzinkutakkal, nem értem hol van a nagy üzlet a tölcséres bizniszben. De azt sejtem, hogy valahol a csempészet és/vagy az adócsalás környékén kellene tapogatózni a megoldáshoz. Líbia a környékbeli benzin nagyhatalom és nincs is olyan messze.

Megállunk ebédelni. Itt kis híján sikerül elfektetni a motort, mert nem veszem észre, hogy az útról lekanyarodva egy árnyas ligetbe igazi fosóhomokra futunk. De valahogyan sikerül kivédeni a csúfos buktát, ami annál inkább blamás lett volna, mert nem messze felsővezetéket szerelnek és élénk figyelemmel kísérik érkezésünket. Kihasználva a forró homokot, aktuális páncélos ebédünket beleásom és némi térképböngészést követően már készen is áll a babgulyásunk a lakomára.

Estére elérünk Gabésbe, ami egy hatalmas tengerparti oázisban fekszik. Ez még nem része a tunéziai „riviérának”, de azért sikerül egy takaros szállodát találnunk.

Itt már angolul és németül is beszélnek a recepción. Szép tágas szobát kapunk, elfogadható áron. Kérdem a kártyás fizetés lehetőségét, de elég vonakodó választ kapok. Afféle „ha akarjuk van, ha nem akarjuk nincs” hozzáállást vélek felfedezni bennük, de inkább jelent nemet a reakciójuk. Teszünk egy sétát a parti korzón, ahol a helyi fiatalság tart esti kirepülést. Sok a szakadt robogó és moped, azokkal száguldoznak a suhancok fel és alá, a korzózó lányok nagy gyönyörűségére. Beülünk egy szórakozóhelyre, ahol szeretnénk a meleg nap után legurítani egy harmatos Feltina sört. Ezt helyben készítik és megállná a helyét a német világos sörök között bárhol. De sajnos ez a környék még nem ennyire felvilágosult, alkoholt nem árulnak.

Mikor visszaérünk a szállodába, az udvarában feltűnően nagy az élet. Odamegyünk, hát uramfia mit látni, egy igazi késdobáló és köpködő működik a helyi viszonylatban luxus színvonalú szálloda tövén! Söntéssel, olajos padlóval, ahogyan az egy matrózkocsmában dukál. Bezzeg itt nem gond a két üveg sört beszerezni. Az igényelt ásványvízzel már nem megy minden egyszerűen, de azért az is kerül valahonnan. Visszatérve a szoba hűvösébe (itt van működő klíma, csak itt meg kikapcsolni nem hagyja magát, folyamatosan működik) elsörözgetünk, majd kalózkodok kicsit valakinek a wifijén és elolvasom az otthonról jövő névnapi üdvözleteket. Jó érzéssel tölt el, hogy ugyan tőlünk pillanatnyilag távol, de barátok gondolnak ránk. Mi is egyre többet kalandozunk gondolatban otthon. Hiányoznak a gyerekek.

Álmodozásunkból az éjszakai portás zavar fel. Aggódik a motor és a rajta hagyott málhák miatt. Mondom, hogy én bizony le nem pakolok, akkor inkább vigyék róla amit akarnak. Akkor arra próbál rávenni, hogy álljak fel az ablak előtti részre, ott legalább szemmel tudja tartani bentről a motort. Ugyan magas a járda szegélye, de már csak magyaros virtusból is felugratok a kedvéért. Végül azzal a reményteli izgalommal alszom el, hogy bízom benne, reggelre kelve úgy találunk mindent, ahogyan hagytuk.

Napi megtett út: 386 km.

A harmadik oldalon jön egy csodás amfiteátrum meg némi pihenés és Tunézia történelmének gerince. Lapozz!

[ pagebreak ]

Tizenkettedik nap, 2011.07.07. csütörtök

Reggel mindent rendben találunk, nem nyúlt senki semmihez. Szerény, de finom a svédasztalos reggeli. Az már kevésbé ízlik, hogy a körülöttünk lévő asztaloknál alig hogy befejeződik az étkezés, azonnal előkerül a cigaretta. De hát ahány ház… Kipakolunk a szobából és a pulthoz járulok fizetni. Mit látnak szemeim? Az előttünk kijelentkező helybélinek látszó úriember bankkártyával fizet. Amivel ugye tegnap este még nem lehetett. Azonnal tüntetőleg elkezdek legyezni a kártyáimmal, a recepciós pedig nagy mogorván kiveszi a kezemből. nemes bosszúból rátesz a számlára 600 millimet, ami testvérek között is legalább 80 forint. Soha ne vágjanak át jobban!

Még mielőtt kijutnánk a városból, megtankolok. Aztán, mivel mióta elindultunk otthonról, még nem ellenőriztem keréknyomást, arra is sort kerítek. A kúton lévő műhelyből azonnal jön egy szerelőruhás fazon és segédkezik a műveletben. Automata a kompresszor, csak be kell rajta állítani a kívánt nyomást (ezt megteszem én), csatlakoztatni a tömlőt a szelephez (ez is rám marad), majd megnyomni a nagy zöld gombot (na, ezt a felelősségteljes műveletet nem adja át másnak az önjelölt segítőnk). Miután végzünk a „közös” munkával, a szaki úgy nézett rám, hogy nem lehetett nem észrevenni az anyagi haszonban való feltétlen reménykedést. Oda sem figyelve beletúrok a pénztárcába az aprók közé és a térkép böngészése közben abban a hitben nyújtok át egy érmét, hogy az bőven fedezi a jóindulatot. Tévedtem. F. szól, hogy valami baj van, látnom kellene emberünk ábrázatát. Ránézek és olyan értetlen arckifejezést látok, amilyennel ritkán találkozik az ember! Áll, kezében a tévedésből adott százassal (ami nagyjából 14 forintnak felel meg és még náluk sem üti meg a szalonképes baksis szintjét) és nem tudja mi a helyzet. Gyorsan kapcsolok, kikapok egy fél dináros érmét és a kezébe nyomom. Helyre állt lelki egyensúllyal ballag vissza a műhelyben álló roncshoz.

Az El Jem felé vezető úton kicsit elkeveredünk. A térkép szerinti főút egy végeláthatatlan olajfa ligeten vezet keresztül és nem csak egy nyomtávú, de sok helyen még az sem burkolt.

Ennek ellenére csak elérjük utunk következő csodáját, a meglepően épen maradt amfiteátrumot. Az előtte lévő kis téren minden kereskedő azt mutatja, hogy hozzá álljunk be parkolni. Aztán kiválasztjuk a legintenzívebben, de legalább vigyorogva csápoló üzletembert. Először csak iszunk egyet és megbeszéljük vele, hogy ha végzünk a történelemórával az ókori cirkuszban, akkor egy ebédre is maradunk, feltéve, ha vállalja a motor őrzését. Szerintem ha kérem, még rá is ült volna addig, vagy beviszi az étterembe. Itt találkoztunk az előttünk itt járt honfitársaink nyomával, legalább is verbálisan. A jókedvű kocsmáros szókincse a következő kincseket rejtett: „csá csumi csőtészta” és „borsodi sör”. Hiába, a kultúrát terjeszteni kell!

A „rom” esetében megint csak annyit tudok elmondani, hogy igazából semmit sem tudok róla érdemben elmondani. Bármit írnék, kevés lenne. Egyrészt meglepően jó állapota is feltűnést keltő. Aztán ha kicsit bele próbáljuk képzelni magunkat a mintegy kétezer évvel ezelőtti vélhető állapotokba, műszaki feltételekbe, akkor ezt a gyönyörű monstrumot csak ufók építhették! Olyan szintű mérnöki és építészi munka villan meg a legapróbb részletekben is, hogy sok mai „mesterember” visszaadhatná a diplomáját mellette. Látogató itt is csak mutatóban van, zavartalanul járjuk be a néhai cirkusz minden zegét-zugát, a pincétől a legfelsőbb szintekig. Azt azért megállapítom, hogy jó helyzetben vagyunk, mert a mi szórakoztatásunkhoz nem szükséges a vérfürdő és az öldöklés. Belegondolva abba, hogy hány embernek és állatnak volt tanúja utolsó óráiban a roppant kőrengeteg és a benne hisztérikusan ordítozó tömeg, egyáltalán nem tölt el jó érzés.

Visszasétálunk vendéglősünkhöz, ahol isteni limonádét, majd mindenféle jó harapnivalót kapunk. Életemben nem sikerült még jó birkahúst ennem. El kellett jönnöm otthonról légvonalban vagy 1600 kilométerre, hogy rájöjjek: A bárányhús finom!!! Főleg sáfránnyal és illatos faszénen sütve. Persze lehet, hogy szárított tevetrágya füstölt alatta, de az sem baj! Vendéglősünk kiültetett minket az utca felé eső sarki asztalhoz, hogy mindenki jól lássa, vendég van a boltjában. Na, reklám még nem voltam az eddigi 41 évem alatt, most erre is sor került. F-et elnevezte Daniellának, engem Filipnek és percenként kérdezett rá, hogy minden rendben van-e, nincs-e szükségünk még valamire? Igazi, vérbeli vendéglátónk tele volt panasszal. De erről is majd később.

Ebéd után kicsit elmeditálgattunk a nem mindennapi látvány mellett (nem általános tevékenységünk egy Colosseum méretű műemlék árnyékában ebédelni), majd kelletlenül útnak indulunk Monastir felé. A város azon felül, hogy a néhai és máig visszasírt elnök, Habib Bourguiba szülőhelye, arról nevezetes, hogy az ország tényleges üdülőzónája, a „Riviéra” innen Hammamet-ig tart. Egymást érik a szebbnél szebb, nagyobbnál nagyobb szállodák az átlagos turista igényének és pénztárcájának megfelelőtől egészen a luxust sugalló, márványozott monstrumokig. Megpróbálunk a kettő közötti tartományba beletrafálni és bekanyarodunk a nem túl hivalkodó, de első blikkre szimpatikus El Hana szálloda parkolójába.

A recepciós ha tehetné, le is tartóztatna minket, csak ne menjünk máshová. Alkudozunk egy kicsit kihasználva a lehetőséget, hogy látszik, nem szeretnék ha nem őket választanánk. Kis malőr, hogy itt sem tudunk kártyával fizetni. Mivel készpénz készletünk jelentősen megapadt, ezért valahonnan pótlást kell szereznünk. Erre a környéken egyetlen hely alkalmas, a nagy nemzetközi reptér terminálja. Oda motorozunk, F. marad a motor mellett, én kutatni indulok a nagy váróterembe. Utas nem sok lézeng, a biztonsági emberek persze azonnal felfigyelnek rám. Egyikük a nyomomba szegődik és figyeli minden mozdulatomat. Megkönnyítem a dolgát, mert leszólítom. Kicsit meg is lepődik, de aztán megértve a helyzetet megmutatja, merre találok pénz-automatát. A tranzakció sikeresen végbemegy és már robogunk is vissza a szállodához. Aztán elfoglaljuk a gyönyörű panorámát nyújtó, legfelső szinten lévő szobánkat. Szép, elfogadható tisztaságú hely, rendezett parkkal, nagy medencével. Igaz a tengerpart nem kizárólagos, mert idegenek is használhatják, de ez cseppet sem probléma. Be kell vallanom, nem szeretem a tengert. Túl sós az ízlésemnek. Persze akár órákig is el tudom nézegetni, főleg Napkelte és -nyugta idején. De igazából szinte akármikor is.

Azt a döntést hozzuk, hogy itt kipihenjük magunkat, holnap nem megyünk sehová. Napozás lesz a program, mert össze kell szinkronizálni F. testén azt a tucatnyi árnyalatot, ami a motoron történő szolizástól, a mindenféle ruházat kontúrjai miatt kialakult rajta. Nekem sincsen ellenemre egy kis semmittevés, láblógatás, medencézés. Az elmúlt napok igen sok erőt kivettek belőlem, főleg a nagy meleg miatt. Jól esik a pihenés. Meglepődünk az étteremben, mert eddigi utunk ha nem is legváltozatosabb, de mindenképp legízletesebb svédasztalos menüjével találkozunk. Rendkívül udvariasak a pincérek, velem németül, F-fel angolul társalognak, itt már tetten érhető a gyakorlott és nagyüzemi vendéglátás. Csak éppen vendég nincsen hozzá. A nagyjából 300 szobás szállodában nem vagyunk többen huszonötnél. Ez, valljuk be siralmas.

Napi megtett út: 320 km.

Tizenharmadik nap, 2011.07.08. péntek

Elnézést kell kérnem a minden napra újabb és újabb motoros kalandokat váró olvasóktól (habár vérfagyasztó élményekkel eddig sem igen szolgálhattam), de a pihenő napot arra használnám, hogy a Tunéziában tapasztalt társadalmi és kicsit talán politikai zöngéimet megpróbáljam sorokba rendezni, közreadni. Utólag néztük, hogy babonásoknak azzal is magyarázható a pihenőnk, hogy a túra 13. napját és ráadásul pénteket írtunk. Ez kellő indok, hogy igazolja lazsálásunkat.

Szóval Tunéziáról szeretnék kis szemelvényt adni. Igen mozgalmas történelemmel rendelkező ország, népe az évezredek alatt kapott hideget-meleget, de minden hódító és rövidebb-hosszabb időre ide telepedő zsarnok rajta hagyta kézjegyét. Mivel a Római Birodalom egyik fő éléskamrája volt, ezért kitüntetett figyelmet kapott és fejlődött is. Ennek az aranykornak a hagyatékai többek között az általunk is meglátogatott romvárosok, vízvezetékek és maga Karthago, a valamikori főváros. Csodás rajzolatú márványa is eljutott a birodalom minden szegletébe, városait és védett kikötőit mindenféle gazdag kalmárok választották hazájuknak. Persze ezek miatt sokan szemet is vetettek rá, ezért történelme a soha véget nem érő háborúskodásról is szólt, amit nem fémjelezhet nagyobb név, mint Hannibálé, a Rómát is megreszkető pun hadvezéré. Keresztülvergődve a történelmi viharokon, elért az addig is jobbára gyarmati sorban élő nép a franciák uralma alá. Jó pár évtized eltelt, amikor elkezdtek nemzeti öntudatra ébredni és 1934-től ’55-re el is jutottak odáig, hogy kivívták teljes függetlenségüket. Vezetőjük egy Párizsban tanult ügyvéd, Habib Bourguiba lett. Habár igen autokrata módon, mindenféle ellenzéki törekvést csírájában elfojtva, tulajdonképen erős személyi kultuszt alakított ki, mellette jó irányba fordította országát. Felismerte a turizmusban rejlő határtalan lehetőségeket és hitelekből finanszírozva ki is építette annak alapjait.

Komoly úthálózattal látta el országát, mellette felfejlesztette az egészségügyet és kiemelkedő figyelmet szentelt az oktatás fejlesztésére! A neftai bárpultos szerint, ha a gyerekek nem fejlődnek minden téren, az országnak nincs jövője. Bölcs gondolat egy egyszerű embertől. Tunézia maradt egyedül Észak-Afrikában, aki nem feküdt le a Szovjetunió terjeszkedő, régiós hatalmi stratégiájának. Ez nem tetszett az illegálisan szerveződő ellenzéknek és a megfelelő alkalommal, 1987-ben bizonyos Zine el Abidine Ben Ali tábornok átvette a hatalmat, elődjét házi őrizetben tartva, ezredfordulón bekövetkezett haláláig. A nép öröme nem tartott sokáig. A mi Kádár Jánosunkhoz hasonlítható egyszerű, de határozott és igen szerény vezető helyett (akinek persze megvoltak a maga hibái) kapott az ország egy gátlástalan, magát óriásplakátokon hirdető és hihetetlen magánvagyont felhalmozó, hiú kényurat. Különféle alkotmányos manipulációkkal elérte, hogy hivatalos/békés úton tulajdonképpen soha nem lehetett volna kibillenteni hatalmi trónjából, de azért ön-megnyugtatás okán és a nemzetközi nyilvánosság számára a „szabad választásokat” 99,66 százalékkal megnyerte. De akkor már miért nem 100?

Közben ugyan a turizmus tovább élt, de annak haszna már nem az ország elmaradottabb régióinak felzárkóztatására lett fordítva, hanem az elnök és szűk körének svájci számláit gazdagította. Ezt az állapotot fordította fel népe az elmúlt télen, elkergetve az undok zsarnokot. Aztán még történt egy mentési kísérlet, amikor is bent tartották volt embereit a hatalomban, de az alakuló vérfürdő hatására azok is jobbnak látták kereket oldani. A nép most készül az első, ténylegesen szabad választásokra, annak örömteli izgalmával, bizonytalanságával és félelmeivel egyetemben.

De azt vettük észre, hogy ez a forradalom, tipikus módon a városi emberek „bulija”. Csakhogy ők vannak kevesebben! Az egyszerű vidéki Abdul és Ali semmit sem tud abból, ami körülötte történik. Amit ők látnak, az tragikus. Egyszerre elmaradtak azok a turisták, akik kizárólagos módon a megélhetésüket biztosították. A nagy, nemzetközi szállodaláncok tunéziai hoteljei (szinte kivétel nélkül külföldi tőkéből létesültek) majd csak valahogy átvészelik a pár szűkös évet. Több tucatnyi jól működő intézmény a világ különféle pontjain képes eltartani egy átmenetileg bajban lévő, veszteséges üzemet. De ki gondoskodik Aliról és Musztafáról? Ők nem rendelkeznek tartalékkal, önerőből képtelenek túlélni a recessziót. Soha, sehol nem láttam még ennyi szomorú szempárt. Ráadásul még talán bűntudatuk is van miatta, pedig nem ők tehetnek a kialakult helyzetről. Az el jemi kocsmáros lelkesedve beszélt a valamikori nagy vendégjárásról, amikor pörgött az üzlet. Ma pedig meggyőződésből vesz napi egy kiló húst, de mikor nála jártunk, két napja mi voltunk az egyetlen vendégei. Számtalanszor elmondta, hogy mennyire várják a vendégeket, ugyanakkor lemondóan és beletörődve említette, hogy évekbe fog tartani, mire újra visszatér a régi állapot…….ha egyáltalán visszatér…….

Hazafelé a kikötőben beszélgettem egy Svájcban dolgozó, olyan ötvenes forma férfival. Azt mondta, hogy ő már nem települ haza, bármi is lesz. Szerinte alig van rá esély, hogy a nagy felfordulásból ne egy újabb népnyúzó kerüljön ki nyertesen. Búcsúzáskor még annyit hozzátett: „Remélem, a fiataloknak helyén lesz az eszük, rajtuk múlik minden.” Azok után, amit a náluk töltött rövid idő alatt tapasztaltunk, igen csak igazat kell neki adnunk.

Elsétáltunk a közeli bazárba, ami pár üzletből állt csak. Kicsit alkudoztunk F-nek egy tevés láncra (amiről persze már hazafelé jövet lekopott a futtatás), vettünk pár képeslapot, apró ajándékot az otthoniaknak. Persze ilyenkor jól jön a lehetőség, hogy a motor korlátozott rakodó kapacitására lehet hivatkozni. Pár hűtőmágnesnek azért mindig van hely. Séta közben ránk dudált egy taxi. Kiabált a sofőr, hogy 4 dinárért elvisz minket egy jó bazárba, ahol mindent kapni. Mikor megköszöntem, de maradtunk a lábbusznál, akkor már kettőért is vállalta volna. Tunéziában a tömegközlekedés szinte ismeretlen intézménynek számít. Az állam nem foglalkozik vele, a néhány vasútvonalát is csak teherszállításra használja. Ennek okán a polgárok saját kezükbe vették a probléma megoldását, aminek következtében taxik ezrei róják az utakat minden nap, megállás nélkül. Vannak városi és távolsági taxik. Ez utóbbiak között vannak kék, sárga és piros „Le Mans” sávval ellátottak.

A rendelkezésre álló idő alatt nem sikerült megfejtenünk, hogy mi köztük a különbség. Bármelyikkel bárhol lehet találkozni és akárhol leinthetők. Ha van hely benne akkor meg is áll és mindenki ott száll ki, ahol éppen dolga van. A viteldíj állítólag rendkívül baráti. Szóval öntevékenyen megoldották a közlekedésnek ezt a problémáját, habár az igazi vidéken még mindig inkább a szamaras kordé a divat.
Estefelé már igen mehetnékem volt, kellően kipihentem magam. A napoztatás is sikerült, talán túl jól is. Bár voltunk sokat árnyékban is, vízben is, mégis sikerült rendesen leégni mindkettőnknek. Hiába, a Napnak ott sokkal nagyobb energiája jön át, mint nálunk. De legalább éjszaka nem unatkoztunk.

Napi megtett út: 1,5 km, az is gyalog.

A túrabeszámoló utolsó része.