Biztos vagyok benne, hogy villámló pillantásokat kaptam volna feleségemtől, ha azzal búcsúzok el tőle az idei 48 órás túra előtt, hogy „Szia drágám, elmegyek és egy hosszú hétvégét töltök el Yvette-el, a következő két nap nem itthon alszom, lehet, hogy a telefont sem tudom felvenni…” Akkor még nem gondoltam, hogy ez a „nőszemély” mennyire meghatározza […]

Az előző részben legurultunk az Adria partjára, majd felfedeztük a Krk-sziget  minden zegét és zugát. Az egész napos felfedező körút után beiktattunk egy éjszakai városnézést Rijekában – régi nevén Fiuméban – és Opatijában. Ezt már nem kellett volna belesűríteni az amúgy is fárasztó napba. Elmúlt éjfél, mire ágyba kerültünk, így kérdésessé vált a másnapi kirándulás. […]

Jól esik egy hűvös téli napon visszagondolni a nyári élményekre – volt belőlük bőven, de most az egyik legszebbet szeretném megosztani veletek. Igazából Törökországba készültünk már bő egy éve, ez az utazás több tényező hatására sajnos elmaradt. Szokták mondani, hogy a pénz a legkevesebb, most viszont úgy nézett ki a dolog, hogy idő híján nem […]

Idén tavasszal ismerkedtem meg a magyarországi Transalp Klub egyik oszlopos tagjával, aki mesélt nekem az általuk szervezett rallyk remek hangulatáról. Ezt meg is tapasztalhattam szeptember közepén, amikor is egy jót motoroztunk a III. Gerecse Rallyn. Az eseményre a meghívást szintén egy Transalp Klubos ismerősömnek köszönhetem, akivel idén a Bike Maratonon is már egy csapatban tekertünk. […]

Ma már csak tűnő emlék a perzselő nyár, de a hűvösödő őszi napokon jól fog esni egy kis nosztalgia. Július utolsó hétvégéjén járunk, egy szombati napon. A kis GS már izgatottan várja a hétvégi kalandot. Nem megyünk messzire, épp csak leugrunk a Bakonyba és a Balatonfelvidékre. Alig múlt el még hét óra, de már 26 fokot mutat […]

(A cikk szövegében találtok hivatkozásokat, amelyekre kattintva a képek a Panoramio oldalra feltöltve pontos GPS koordinátákkal együtt láthatók – így a túra útvonalát és helyszíneit is nyomon tudjátok követni.)   A címből mindenki kitalálhatta azonnal miről is lesz szó, vagyis hol voltunk. Anno 2007 elején meglátogattuk az Üvegtigrist, ami mára (nem) csak a motorosok zarándokhelyévé […]

Egy ember, egy motor, egy kontinens. Izsó Ottó egy teljesítmény-túrázó, egy olyan ember, akit szinte kielégíthetetlen kalandvágy sarkall újabb és újabb, lehetőleg minél több érdekes helyet érintő motoros túrák kiagyalására. Legutóbbi nagyobb kiruccanása egy olyan európai körutazás volt, ami Budapest kezdő- és végcéllal megjárta az öreg kontinens csücskeit északon (Nordkapp), nyugaton (Cabo da Roca) és […]

Az ínséges idők ellenére idén is lezajlott a BMW Bike Maraton motoros túraverseny. A maraton a futók világában hosszú távú megmérettetést jelöl. A táv teljesítése sokak szerint emberfeletti teljesítmény, ezért a szó a sportban a kitartás egyik szimbólumává vált. Nincs ez másként a motorosoknál sem: méltán nevezhetjük a július második hétvégéjén lezajlott kétnapos viadalt maratonnak, hiszen mind a táv, mind az útvonal nehézsége kitartást és teljes koncentrációt igényelt minden indulótól.

Zöldfülűként indultunk a versenyen, ráadásul úgy, hogy az aktuális felállásban még nem is motoroztunk együtt soha. Ez pedig egy közel ezer kilométeres távon komoly problémákat is okozhat. Voltak nézeteltérések, de semmi komoly, hála az égnek. Balázzsal már gurultunk együtt párszor, ő a magazinunk operatőre és fotósa, viszont Andrással egy negyedórás találkozáson kívül még nem ismertük egymást. Külön dicséretet érdemel Petra, a menyasszonyom, aki vette a bátorságot, hogy eljöjjön és végigülje mögöttem a távot. Kissé tartottam tőle, hogy mi lesz, ha nem érzi jól magát és nemtetszésének erőteljesen hangot ad, mert ilyen hosszú távot még nem töltött nyeregben, ráadásul nem ilyen minimális számú megállással. Viszont – minden előzetes aggodalmam és a hosszú túrára kevésbé alkalmas motor ellenére (motorjainkról bővebben egy másik cikkben) – egyetlen panaszkodás nem hagyta el a szép kis száját. Épp ellenkezőleg, végig mosolygott és élvezte a gyönyörű tájak nyújtotta látványt.

Bemelegítésképpen legurultunk Tatáról Balatonboglárra a starthelyhez, hogy aztán ott egy gyors regisztráció, itiner átvétel és tankolás után elrajtolhassunk. A rajt előtt még ellenőriztük a rádiókat, amit én és András előző nap szereltünk be a sisakunkba – előtte még soha nem is használtunk ilyet, de Balázs szerencsére nagy szakértője volt a témának. Minden tökéletesen működött, indulhattunk is. Ahogyan kikanyarodtunk és nekiláttunk volna a kommunikációnak, valami hiba csúszott a mátrixba. Balázs adásából ugyanis csak recsegést hallottunk. A vétel tökéletes volt nála, így ő az egész verseny alatt ki volt ”közösítve”, mert nem szólhatott hozzá a témához, maximum kézzel-lábbal mutogatott, vagy egymás mellé gurulva és kiabálva kommunikáltunk. Mint kiderült, megtört nála egy vezeték. Hiába, a fránya technika…

Nem sokkal később papír fecniket láttam repkedni a levegőben, először kisebbeket, majd egész nagyokat, ráadásul az itinerünk ábráival. Kérdeztem is a rádión, hogy ez kié volt? András jelzett, hogy az először jónak tűnő rögzítési pontról a turbulencia egyszerűen leszaggatta a cuccot. Így egyedül én maradtam száz százalékos állapotban, nekem útleírásom is volt és a rádióm is működött oda is, vissza is. Nem volt mit tenni, én diktáltam, mikor merre, érzésre egészen bele is jöttem, pedig tartottam tőle, hogy nem fog sikerülni egyszerre szemmel tartani az utat és az utasításokat is.

Nyugatnak vettük az irányt, Somogy után Zala és Vas megye útjain kanyarogtunk, az Őrség dombjai, erdei csodaszép látvánnyal köszöntöttek minket. Az út minősége már kevésbé volt kifogástalan, de száguldani amúgy sem lehetett a megadott átlagsebességek miatt, meg különben is, volt bőven mit csodálni. Viszákon találkoztunk először ellenőrzőponttal, itt felírták az időnket, hogy ebből átlagsebességet számolva megkaphassuk az első hat hibapontunkat. Azért, hogy a verseny ne váljon egyfajta ágyúgolyó futammá, az átlagsebességtől való eltérést hibaponttal jutalmazták a szervezők, ügyelve arra, hogy a lefelé való eltérés kevésbé legyen fájdalmas, mint az, ha valaki felfelé tér el a meghatározott tempótól. Aki gyorsabban hajtott, az bizony kétszer annyi pontot érdemelt fékezett habzású társaival szemben.

A következő szakasz Apátistvánfalváig tartott, az idevezető út keményen megdolgoztatta motorunk utassal és csomagokkal terhelt futóművét. A rádión többször is előre kellett szólnom, hogy nem vesztünk el, csak egyszerűen nem bírjuk azt a tempót, amit a Transalp diktál. A falu határában áll egy szép és igényes szálláshely, az Apát Hotel és Étterem.

Itt költöttük el az ebédünket egy jó hideg gyümölcsleves és cézár saláta formájában. Meg kell hagyni, nagyon jól esett és nem csak azért, mert már rettentő éhesek voltunk. Volt lehetőség egy rövid pihenésre, itt ugyanis nem mérték az időnket, csak az újbóli nyeregbeszállást kellett jelezni, hogy felírják az órát és a percet és folytathassuk a versenyt. Innen szinte egyből következett a szlovén határ, ahol egyszerűen csak átgurultunk. Érdekes módon, a határ túloldalán, mintha nem ugyanannak az időjárásnak, nem ugyanazon körülményeknek lenne kitéve az aszfalt. Nem kátyús, nincs megsüllyedve, nincsenek huplik, csak a meghódításra váró kanyarok tömkelege. Ezt úgy kell érteni, hogy hosszú kilométereken nem volt egyenes szakasz, fordulóból fordulóba lehetett tenni a motort. Ennek különösképpen örültem, mert a tesztmotort eléggé kopott (értsd: ha a rendőr megállít, a rendszámlevétel garantált) hátsó gumival kaptam meg a túrára, így legalább az alig használt széleket koptathattuk kedvesemmel.

Fás ligetek, kellemes dombok, zöldellő rétek és rengeteg mezőgazdasági terület jellemezték a tájat. Viszont egy lélekkel nem találkoztunk szinte az egész szlovéniai szakaszon. Megálltunk tankolni, de először azt hittük, hogy zárva van a kút, annyira nem volt semmiféle mozgás.

A kút azonban szerencsére nyitva volt, a kutas is megkerült, majd egy gyors tankolás után folytattuk utunkat, itt már kissé tempósabban, ugyanis András informatikus lévén a számok világában élve aggódását fejezte ki, hogy nem tesz jót az ácsorgás az átlagsebességnek. A megoldást a mélyrepülésben látta, de itt még azért nem volt vészes a helyzet.

Horvátországba átgurulva a táj nem változott, ellentétben a Szlovéniában tapasztalt kihaltsággal. Itt nyüzsgött mindenki, az országút és a földek tele voltak gépekkel, dolgozó emberekkel. Úgy tűnik, itt még emlékeznek az emberek arra az alapigazságra, hogy ki kell használni az élet adta lehetőségeket és nem mindig elégedetlenkedni és közben várni a segélyt, mert nincs munka… Joggal kérdezhetnék a horvát falvakban élők magyar testvéreiktől, hogy hol nincs munka? Föld van itthon is bőven, amit meg kell művelni, és az bizony munka. Egykoron az emberek nagy része ebből élt. Ja, hogy esetleg piszkos és fárasztó? De mégis megélnek belőle, nem csak várják a sült galambot. Jó volt látni, ahogyan az a sok ember, mosolyogva igyekszik hazafelé, ki-ki a saját kis traktorján.

Prelog környékén már sajnos eltévesztettük az útirányt, így kicsit másfelé értünk el a megadott helyekre. Emiatt a saját átlagsebesség mérésünk gyakorlatilag hiteltelennek bizonyult, fogalmunk nem volt, hogy mi a referenciatáv és mi ahhoz képest mennyire tértünk el. Ennek ellenére András egyre jobban be volt sózva és olyan sebességeket is bevállalt, amit én utassal magam mögött nem néztem jó szemmel, főleg nem lakott területen. Ezt jeleztem is neki a rádión, így kissé visszafogta magát, de azért még mindig égett a szent átlagsebesség bűvöletében, amiről igazából már fogalmunk sem volt, hogy mennyi az annyi.

A következő ellenőrzőpont egy kávézóban volt Donja Dubravában, itt felfrissíthettük magunkat. Mivel már kezdett szürkülni, egy plexipucolás után folytattuk utunkat a Dráva partján motorozva, majd keresztülhajtva rajta Berzencénél léptünk át újra a magyar oldalra. Innen hosszú-hosszú kilométereken át fasorral szegélyezett nyílegyenes utak vezettek, néha egy-egy kisebb kanyarral. Láthatóan nemrég még eső esett ezen a környéken, aminek nem örültem, ugyanis a kopott gumikkal egy valamit akartam kerülni, ez pedig a vizes útfelület volt. Ezen is szerencsésen túljutottunk, majd egy faluba érve megálltunk öltözködni, mert az idő is kezdett hűvösödni, ahogyan nyugovóra tért a nap. Míg öltöztünk, addig Balázs beugrott egy cukrászdába, ahonnét egy jó adag ízletes házi süteménnyel tért vissza. A megfáradt utazóknak mennyei manna volt minden falat, ami jól is jött, ugyanis aznapi befutó még igen messze volt.

Kaposvár magasságában már teljesen ránk sötétedett, de még menni kellett Sikondáig. Felszereltük a kis lámpácskáinkat, hogy az itinert a sötétben is nyomon követhessük, fényszórómagasságot próbáltunk állítani (sikertelenül) a motoromon, mert így terhelve egyenesen az égbe világított. Jó lett volna, ha látok is valamit, de igazából úgyis a szerencsén múlik, hogy jön-e a vad a fák közül vagy sem. Újítás volt az idén az előző évi versenyekhez képest az éjszakai pihenő, pontosan a kivédhetetlen randevúk miatt, no meg a tájból sem lát sokat az ember éjszaka, amit pedig kár lenne elszalasztani.
Az utolsó ellenőrzőponton már mindannyian úgy voltunk, hogy jó lenne tankolni egyet, András jó ideje már tartalékon jött, mi is lassan ott voltunk, hogy erre vált a kijelző. Benzinkutat viszont nem találtunk, legalábbis olyat, ami nyitva is lett volna. Csak negyed órával csúsztunk le az itatásról, de szerencsére kibírta a Transalp is, nem lett poros a tankja. Itt már csak néztünk ki magunkból, mindannyian elfáradtunk az egész napos motorozásban. Teljes mértékben átadtam magam a duplakuplungos automatának, hadd pakolja bőszen a fokozatokat. Már egyáltalán nem szóltam bele, hogyan dolgozik, csak vigyen el a táborba.

Az éjszakai pihenő helyszínéül a Mecsek szívében megbúvó sikondai Mediano Thermal Campinget választották a szervezők. Meleg vacsorával vártak minden befutót, marhapörkölt vagy lecsó volt a választék. Szoba is jutott a túljelentkezés ellenére és még a meleg víz sem fogyott el a zuhanyzóban.

A második oldalon a vasárnapi kalandokkal, egy rút eltévedéssel és a célba futással folytatjuk – lapozz!

[ pagebreak ]

Maratoni motorozás

Körülbelül négy és fél vagy öt óra alvás után megszólalt az ébresztő. Nem volt mit tenni, szedelőzködtünk, hogy még tankolhassunk gyorsan az indítás előtt. Sőt, Balázzsal motort kellett cserélnünk, hogy arról is szerezzek tapasztalatokat. Már az első felülésnél éreztem, hogy kellemesebb napnak nézünk elébe Petrával, hiszen az üléspozíció túrásabb, a futómű is kényelmesebb, és ami nem mellékes, van kuplungkar, amit húzgálhatok és váltókar, amit rugdoshatok.

Egyszerűen lenyűgöző volt a Mecsekben kanyarogni hajnalban, látni a napfelkeltét, ahogyan kibukkan a hegyek mögül, majd újból eltűnik egy magasabb csúcs mögött, hogy megint felkelhessen. Becéloztuk Máré várát, amit egy trükkös kis erdei utacskán kellett megtalálni. Egy fahídon kellett áthajtani, hogy felmehessünk a várhoz.

Nem csak mi kerestük ezt a hidacskát, az előttünk haladó csapat is szemlátomást nagyon megörült az átkelőnek, hogy egy gyors irányváltást követően folytathassák útjukat. Illetve majdnem, mert bowlingozás lett a nagy forgolódás vége. A rivális csapat egyik tagja megállt az út szélén, az árokparton, míg társa már fordult is volna, de a megállást követően, valószínűleg a vizes füvön kicsúszott a lába és azzal a mozdulattal, ahogyan betakarózott a motorjával, úgy borította be társát is az árokba. Mindketten eléggé lehetetlen helyzetben voltak a motorok alatt, így gyorsan lepattantam én is segíteni. Szerencséjükre sem ők, sem a motorjaik nem sérültek, mindenki viszonylag puhára esett. Kis bosszankodást követően valamennyien folytathattuk utunkat fel a várhoz, ahol Macko várt már minket a stopperével.

A várat követő szakaszon nagyot hibáztunk, ugyanis hárman a négyfős csapatból félreértelmeztük az itinert és rosszfelé fordultunk, majd jó harminc kilométer után döbbentünk csak rá, hogy nagyon nem jó irányba megyünk. Mint kiderült, nem csak mi voltunk így ezzel, több csapat is benézte. Hiába, azért nem volt olyan egyszerűen követhetőre megírva az itiner minden egyes pontja…

Innen már nem akartunk visszafordulni, hanem megnéztük, hogy hol van az etap vége és egy alternatív útvonalon odagurultunk. Itt sajnos, az eltévelyedés miatt kihagytunk egy ellenőrzőpontot és ezért kaptunk egy talicskányi büntetőpontot. Balatonkenesén volt a szakasz végpontja, itt volt egy fél óra pihenőidő, ami alatt bedobhattunk pár palacsintát és némi üdítőt, hogy ne korgó gyomorral folytassuk a versenyt. Szükséges is volt ez, hiszen a reggeli sajnos kimaradt. Reméljük ezt a következő alkalommal már orvosolni fogják a szervezők, hiszen ez volt az első alkalom, hogy nem szinte folyamatos 24 órás verseny módjára zajlott a rendezvény.

Innen már csak az utolsó szakasz volt hátra, ami végig szintén gyönyörű tájakon vitt keresztül bennünket. A Balaton-felvidék útjai mindig kiválóak, amolyan jolly jokerként él a motorosok fejében. Nagyvázsony, Kapolcs, Tapolca és még sorolhatnám – kanyargós, jó minőségű utak vezetnek errefelé, élmény rajtuk haladni. A táj, ami az utak mentén terül el, pedig… – szerintem nem kell ecsetelnem. Nem véletlenül van itt az egyik legszebb nemzeti parkunk. Az itiner néhol trükkös módon fogalmazott, ilyenkor több irányba indultunk, majd rádión jeleztünk, ha meglett a helyes irány. Keszthelyre beérve sikerült megint egy kissé elkeverednünk, de aztán gyorsan ráleltünk a helyes útra, hogy folytathassuk a túrát. Itt már nagyon a célegyenesben voltunk, de a sűrű balatonparti forgalom a 7-es főúton hosszú kígyóként próbált állandóan keresztbe tenni nekünk, nehogy rendesen haladhassunk.

Éreztük, hogy már nagyon közel vagyunk, de a koncentrációnk egy pillanatra sem lankadhatott, mert akkor hiába az eddig megtett közel ezer kilométer és még ki tudja, milyen rossz történhet. Ilyenkor a szokásosnál is jobban kell figyelni, mert az ember hajlamos takarékra rakni magát, amikor érzi, hogy mindjárt megérkezik. Az araszoló autók kerülgetése hatványozottan elvette az energiánkat, így kellemesen megfáradva roboghattunk be a célba, ami Balatonlelle mellett volt egy dombtetőn, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Balatonra.

Nem fájt a szívünk, amikor le kellett szállni a motorokról, eleget motoroztunk a hétvégén, az alfelünket laposra ültük, jól esett végre kinyújtóztatni elgémberedett tagjainkat. Amíg vártuk a pontok összesítését, addig meleg ebéddel és üdítővel láttak vendégül bennünket. Tipikus vasárnapi menü, rántott hús rizzsel és savanyúsággal, de olyan jól esett, mint talán még soha.

Az eredményhirdetésnél kissé csalódottak voltunk ugyan, mert csak a 17. helyezést értük el, főleg úgy, hogyha a figyelmetlenségünkből adódó ellenőrzőpont kihagyástól eltekintünk, akkor vagy hat helyet ugrottunk volna előre. Ez az apró dolog talán leginkább Andrást szomoríthatta el, mert ő győzni jött, Balázs, Petra és én pedig inkább egy jót motorozni.

Persze, nem voltunk egy összeszokott csapat, tehát ebből a szempontból nem is rossz, amit elértünk. És a legfontosabb, hogy épségben végigértünk a versenytávon, miközben rengeteg olyan helyet láthattunk, amit a jövőben érdemes lesz egy kevésbé haladós túra során felfedezni. Az eredményhirdetés és fotózás után nekünk még hátravolt egy újabb 150 kilométer, de ezt már nyugdíjas tempóban motoroztuk végig az én kedves és kitartó utasommal, benyomtam a váltót D-be, aztán csak húztam a gázt hazáig. Csákváron még ettünk egy év fagyiját, hogy azt is kipipáljuk, mielőtt hazaérünk, hogy lemálházzam a gépet.

A hétvégén lemotoroztunk kicsivel több mint 1’300 kilométert, ami így kissé tömény volt, de olyan élményekkel gazdagodtunk, amelyeket bizony kár lett volna kihagyni. Úgy gondolom, hogy jót tett a BMW Bike Maratonnak a változás, hogy egy szinte folyamatos 24 órás futamból egy egész hétvégés túra rallyvá nőtte ki magát – igaz, az elődjén nem sikerült részt vennem. Jövőre, ha nem is ugyanitt és nem is ugyanekkor, de remélem találkozunk az idei és az új résztvevőkkel is egyaránt!

A tavalyi verseny után ugyanis elhatároztuk szervezőtársammal, hogy jelentős mértékben megváltoztatjuk a „hagyományos 24 órás” rendszert, nevezetesen a programba egy rendes éjszakai pihenőt iktatunk be. Ennek az elsődleges oka nem is az volt, hogy ne kelljen egyben végignyomni a 24 órát a nyeregben – azzal az oldallal semmi baj nincs, amikor az embernek a fülén folyik ki az adrenalin a versenyszellemtől.

Az elmúlt hétvégén rendezte az MZ Club Hungary a 2013-as Vértes-Gerecse túráját. Az egyik szervező megkeresésének eleget téve magam is részt vettem ezen, igaz nem egy MZ nyergében, hanem saját Tenerémmel vágtam neki a 140 kilométeres távnak. A csapat két részből állt, egy aszfaltos és egy off-road szekcióból. Természetesen a terepes társasághoz csatlakoztam.

< ?php include '/srv/www/onroad.hu/root/sites/default/files/cikkek/gallery/2013/06/16_mz_turabeszamolo/gallery.inc'; ?>Tatabánya mellett volt a gyülekező egy benzinkút parkolójában, innen vágott neki két különböző útvonalon a két banda. Mi, terepesek kevesen voltunk, induláskor csak négyen, de másik négy főt még a szálláshelyen kellett felszednünk. A nagytagyospusztai Konkoly-Tege kúria szolgált pihenőül a megfáradt motorosoknak, az idevezető úton érthetetlen módon letört a hátsó indexem felfogatása. Viccesen meg is jegyezték a cellux-szal történő rögzítés közben, hogy mióta az MZ-sekkel járok túrázni, azóta csak esik szét a motorom. Annyit érdemes hozzáfűzni, hogy az előzetes útvonalbejárás során sikerült egy fékkart és egy váltókart is elgörbítenem…

Rövid seregszemle után nekivágtunk a túrának, amelynek szinte egyből az elején a megduzzadt Által-éren kellett által érni. Ez nem jelentett problémát, egy valaki kanyarodott csak fel a párhuzamosan futó gyaloghídra, de ő is csak fotós helyet keresett, hogy megörökíthesse a többieket. A nedves kaland után nem sokkal száraz, mély homokos terep következett, ez visszavette a kezdeti lelkesedést egyeseknél, de gond nélkül magunk mögött tudhattuk ezt a részt is. Beérvén az erdőbe újabb finomság várt ránk az elmúlt napok esőzéseinek köszönhetően. Az erdei utak sártengerré változtak, és ami ránézésre jó lett volna, az volt a legalattomosabb a nyálkás, sikamlós felső rétegével. Így az utcai gumival szerelt MZ-k pilótáinak akadt dolguk bőven, de a gépészkedést a bütykös gumikkal sem úsztuk meg.

Kicsi szerelés soha nem árt

Megérkeztünk Várgesztesre, ahol a várhoz felvezető úton a helyi újság tudósítója már várt minket. Mint kiderült, előre beharangozták érkezésünket az újság sport rovatában. Ezek szerint sportteljesítményt vittünk véghez a hétvégén. A rázós, köves részt nem díjazta az egyik MZ kipufogója, nemtetszésének hangot adva levált a csatlakozásnál és fülsiketítő hangot eregetve lódította tovább lovasát, egyre fogyó lendülettel. A vár tövében elhangzott a „Kinek van egy…?” kérdés, jelen esetben fogóra és más szerszámokra volt szükség, hogy újra a mérnökök által megálmodott helyre kerüljön a kipufogó.

A szerszámokat összepakolva a műszaki malőr ellenére is jókedvűen tovább folytattuk utunkat Vérteskozma irányába. Az odavezető erdei út alkalmas volt végre egy kicsit tempósabb haladásra, az eddigi nyálkás saras szakaszok után jutalomjátéknak tűnt a kavicsos, köves, kemény talajú terep. Itt már negyedikig fel lehetett kapcsolni, csak a kanyarokban kellett résen lenni, hátha jön valaki szemből a szűk, két keréknyom szélességű úton. Vérteskozmára beérve egy hangulatos, nyugodtnak tűnő települést vehettünk szemügyre, ahol a sok régi stílusú parasztház környezetébe nagyszerűen beleillett a régi vasakkal az MZ-s csapat. Itt már vártak ránk az aszfaltos túra résztvevői, ez volt az első közös találkozási pont a rajt után. Rövid sztorizgatás után továbbálltunk az offroad szekcióval, igaz itt már három kollégától búcsúztunk, ők az aszfalton folytatták az útjukat. Előre megbeszéltük velük, hogy a kezdő szakasz idáig tart, ami utána következik, nagyrészt csak a kedvüket szegné, és örökre megutálnák a terepen való motorozást.

Kőhányásnál a kék túra útvonallal együtt haladtunk egy darabig. Az útvonalbejárásnál itt sikerült kissé elkavarodnunk és nem is leltük meg a helyes utat, így egy másik útvonalon mentünk arra a helyre, ahol a tervek szerint ki kellett volna érnünk az erdőből. Most, a túra alkalmával is sikerült nyomot vesztenünk, ez utólag kiderült hogy miért történt. A kívánt ösvényen régóta nem járhatott már senki, ezért az aljnövényzet gyorsan visszahódította azt a turistáktól. Egy nem tervezett pihenőt is beiktattunk egy tisztáson, ahol jobban szemrevételeztük a navigációt. Jól látszott, hogy csak pár száz méter választ el bennünket attól a ponttól, ahol végül is ki szeretnénk lyukadni. A virtuális segítség után vizuális támpontul szolgált, hogy az erősen lejtő hegyoldal tövében egy ösvényt véltünk felfedezni. Dénessel, a túravezetővel megvitattuk, hogy bizonyára ez az út az, ami nekünk kell, így nekivágtunk a meredek hegyoldalnak, amit levelek, ágak és hatalmas fadarabok borítottak. Talán ez volt az egyetlen pont, ahol kicsit tilosban jártunk, de ez sem szándékos volt, az eltévedés kényszere vitt rá minket a bűnös útra.

Az első motorfektetés is megesett, a túravezetőnk tette az oldalára az MZ-t, mondjuk a meredek domboldalon haladva elég volt csak pár fokot eldönteni, már a földön is volt a motor. Kiderült, hogy a hátsó tengelyrögzítője lazult ki és elcsúszott a kereke. Leereszkedtünk a vízmosásba, ahol régen az ösvény húzódott, majd nekiláttak páran kijavítani a hibát, hogy folytathassuk a túrát. Igen ám, de ez nem volt olyan egyszerű. Leérve láttuk csak, hogy az úton hatalmas fák fekszenek keresztben, kidőlve. Alatta átférni nem lehet, fölötte lehetetlen, a vízmosás oldala meredek és tele karvastagságú fadarabokkal és kőtörmelékkel. Azon voltunk, hogy tábort verünk, kolóniát alakítunk, de ezt az ötletet gyorsan elvetettük, mert öten voltunk fiúk, lányok nélkül, így nem lennénk őszintén boldogok. Jött a következő felvetés. Menjünk vissza, ahonnan jöttünk. Gyorsan kukáztuk ezt is, hiszen feltekintve a hegyoldalra, egyenesen lehetetlennek tűnt az akció, lefelé is úgy jöttünk, hogy ki-ki a Sorsban, Istenben, a Technikában és még kitudja miben bízott. Rendben, szereljük szét a motorokat és vigyük át őket kisebb részegységenként. Mivel ez is eléggé időigényes lett volna, nem mellesleg badarság, ezért inkább nagy gázzal nekivágtunk, mindenki a maga módján szívatta meg önmagát. Volt, aki fák közé szorulva, volt, aki a domboldalon lecsúszva és voltam én, aki úgy magamra borítottam a kétmázsás gépemet, hogy a lábam teljesen alászorult, nem is tudtam kihúzni, így feküdtem a 45 fokos lejtőn, amíg le nem ráncigálták rólam a Tehenemet. Hálát adok annak, aki feltalálta a krossz csizmát, anélkül darabokban lenne a lábam térdtől lefelé és kevésbé boldogan írnám soraimat.

A második oldalon egy szomorú történelmi emléket is meglátogatunk – de terepes kaland is lesz bőven, több mint eddig. Lapozz!

[ pagebreak ]

Szomorú történelmi emlék

Lassacskán magunk mögött hagytuk ezt a pár száz métert, alaposan kifullasztottuk magunkat, így díjaztuk, hogy az erdőn átvezető további szakasz hellyel-közzel aszfaltozva van. Ebből is látszik, hogy a legrövidebb út nem mindig a leggyorsabb is.

Ezután tempós, murvás és agyagos, viszonylag egyenes úton tartottunk következő célpontunk felé, Kápolnapusztára. Itt volt igazán elemében a gép, 100 fölötti sebességbe is belenyalt a kijelző, igaz itt már hallottam, hogy néha a kartervédő lemez felhasal a nagyobb gödrök közben. Az MZ-s srácoknak pedig minden tiszteletem, mert ők is hasonló sebességgel hajtottak, némelyikük negyed annyi rugóúttal. Ezt a kis hiányosságot megfelelő bátorsággal pótolták, amit az MZ Kupás futamokról hoztak magukkal. Itt tennék egy kis kitérőt. Még a túrára való jelentkezési időszakban egy srác jelezte, hogy jönne egy 50-es Aprilia Scarabeoval, de nem az aszfaltos társasággal, hanem velünk terepen. Úgy gondolta, hogy tudná tartani a tempót. Jelentem, alábecsülte a fiúkat, tényleg hasítottak rendesen. Az aszfaltos különítményt szerintem egyszerűbb lett volna követnie.

Kápolnapuszta egy különleges hely, sajnos ma már csak az tudja, hogy milyen szörnyű dolgok történtek ott, aki utánanéz. Gánt hivatalos oldalán ezek a sorok olvashatók: „A Vértes Erdőben Gánttól északra fekszik Kápolnapuszta. Az 1790-es években 16 ház állt a hívek száma pedig 101 fő volt. 1930-ban Kápolna 62 főt számlált. Kápolna sorsa 1945. március 15-én megpecsételődött. A 2. Ukrán front felderítő zászlóalja miközben a megye északi része felét nyomult, elfoglalta Kápolnapusztát, ahol a visszaemlékezők szerint szinte minden férfit agyonlőttek, a legfiatalabb 20 éves a legidősebb több mint 70 éves volt. Akkoriban 20 család élt itt a hegyek közt, szinte elzártan a világtól. Az 50-es években az itt maradt 4-5 család Gántra vagy a szomszédos községekbe költözött. Az elhagyott házakat lebontották. 1980-ig egyedül 1 személy élt Kápolnán, ma már senki sem. Egyedül a temető néhány sírja és a túlélők őrzik az itteniek emlékét. Aki a mai Kápolnapuszta felé kirándul, az erdőben egy kis temetőre bukkan. Az elcserjésedett területen a mohlepte sírok feliratai között a halálozás dátuma sok esetben egy napra esik. Ennek okára az egykori kis településen lezajlott szörnyű eseményre emlékezve kaphatunk választ. 1944 őszén a németek által Csákvár határában felépített katonai repülőtérnek a csaták során fontos szerep jutott. Nem volt tehát véletlen, hogy a szovjet csapatok 1944. december 24-én támadást indítottak a Móri-árok–Vértes vonalon kiépített német állások ellen. A támadás lendülete azonban megtört, és Csákvár környékén három hónapra állófront alakult ki. A Gánttól négy kilométerre fekvő Kápolnán ezidőben húsz, zömmel sváb család élt. 1944 őszén, majd attól kezdve rendszeresen orosz partizánok jelentek meg élelmet szerezni, és vérfürdővel fenyegettek, ha elárulják őket. Az itt élők 1944 karácsonyáig hallgattak, majd feljelentést tettek a csendőrségen. Az egyik partizánt sikerült elfogni, aki azonban a Mór felé vezető úton el tudott menekülni. A visszaemlékezők szerint ő tért vissza a 2. ukrán front felderítő zászlóaljával 1945. március 16-án. Az összes helybeli férfit, és azt a két, civilbe öltözött magyar katonát is megölték, akik a pincéből lőttek vissza rájuk. Kápolna így férfi nélkül maradt, az asszonyok és a gyermekek nagy részét pedig kitelepítették.”

Kápolnapusztát követően tiszteletünket tettük a Gánt fölötti kőkeresztnél, amit a kitelepített német ajkú lakosság és a bányászok emlékére állítottak.

Becsapós vörösség

Innen elporoltunk a Gánt melletti bauxitbányába, rögtönzött endúró showt bemutatva az aszfaltos társaságnak, akik inkább kint hagyták a parkolóban a motorjaikat és gyalog közelítették meg a helyszínt. Volt köztük is azért olyan bátor legény, aki bemerészkedett a vörös pokolba. Itt személy szerint addig-addig ügyeskedtem, míg egy mélyedésbe beszorultam és se előre, se hátra, forraltam az agyvizemet a 35-40 fokos katlanban. Kénytelen voltam a hiúságot félretenni és elfogadni a segítséget, hogy kijussak a gödörből. Szemmel láthatóan azért tetszett a mutatvány a nézőknek.

A bauxitbánya közelében várt ránk a túra egyik tervezett legnehezebb akadálya, egy rendkívül meredek, köves-sziklás feljáró, ami a bejárás során egyszer már megviccelt. Nem repestem az örömtől, hogy a bányában balga módon kifárasztottam magam, de nem volt mit tenni, szépen sorba álltunk, hogy lendületet véve nekivágjunk a feljárónak. A túravezető csőgázon, szinte már egykeréken, de felért, utána következett Frici. Ő is már közel volt a csúcshoz, amikor elfektette a motort. Az MZ-ben lakozó őserő szétszakította a láncot. A lehető legrosszabb helyen. Innen lefelé talán még rosszabb, mint föl, de szakadt lánccal csak ez az egy irány maradt. Kezdődhetett a tanácskozás: hogyan tovább. Előkerült egy patentszem, mert kiderült hogy csak ennyi a hiba, a lánc még használható állapotban volt. A szerelés közben viszont megbeszéltük, hogy a 125-ös MZ-s kolléga sem motorerővel, sem gumival nem bírná a következő szakaszt, így inkább ugrottunk egyet az itinerben és meghódítottuk a Csákberény fölött tornyosuló köves dombokat, amit harckocsisok is előszeretettel használnak gyakorlópályának. Innen gyönyörű kilátás nyílt a környék legelőire.

A dombokat magunk mögött hagyva beértünk Csákberénybe, ahol mindenki feltöltötte vízkészleteit, mert ezen a forró és dolgos napon fogyott bőven az éltető folyadék. Csákberényből egy hátsó, alsórendű, köves-földes úton jutottunk el Csókakőig, majd onnan folytattuk utunkat Vértesszentkereszt irányába, javarészt aszfalton vagy makadám úton. Érthetetlen módon a vértesszentkereszti templomromnál egy modortalan és antiszociális, úrnak nem nevezhető valaki fogadott bennünket. Már az elején közölte, hogy utálja az embereket, meg különben is …szátokmeg. Gyorsan körbevezetett minket, elhadarta a tudnivalókat, majd ugyanazzal a kedvességgel, amivel fogadott, ki is hajított bennünket a kerítésen túlra.

A boldog célba futás

Itt már kellőképpen el volt mindenki fáradva, az árokparton ücsörögtünk, már-már álomba szenderültünk a hűs árnyékban. De menni kellett tovább, nem volt már sok hátra a túrából.
Poros gazdasági utakon száguldottunk, szántóföldek mellett, mély homokon húztuk a gázt. A motorom plexijéig nem láttam el, akkora port kavartunk. Egy pillanatra átéreztem, milyen is az, amikor a Dakaron szinte vakon kell száguldani, (még ha itt a tempó fele akkora, vagy még annyi sem volt). A fekete leves pedig még hátravolt, szintén egy feljáró személyében, amely valaha egy kis ösvény lehetett. Az idők során szépen visszafoglalta a természet a csapást, sűrű növényzetnek adva otthont. Még a civilizált időkből hátramaradt, a földből titokban meredező akácfa csonkok nehezítették a feljutást lelógó liánok társaságában. A gázt elvenni nem lehetett, mert akkor nincs tovább, viszont állandóan centizgetni kellett a fák és a csonkok között, mindezt úgy, hogy arra is figyelni kellett, mikor melyik liánba akadunk be. Dénest egy ilyen lián úgy megakasztotta, hogy az MZ-t a tükrénél fogva kiemelte gyertyába, majd az oldalára rakta. Engem ugyanazzal a lendülettel, amivel felfelé törtettem, visszarántott vagy tíz métert. Életemben nem mentem még hátrafelé ilyen gyorsan motorral.

Végül mindenki sikeresen felért a kaptatón és a szállásig már csupán egy helyen álltunk meg, egy szebb napokat is látott kastély mellett. Illetve már csak rom az egész, a környéke tele szeméttel és mindenféle limlommal. Ezt látni elkeserítő, ilyenkor elgondolkozom, hogy vajon miért az állatokat zárjuk ketrecbe, nem pedig az ilyen elvetemült, rombolásra született lényeket? Visszaballagtunk a motorjainkhoz, gondolatainkba mélyedve húztuk tovább Nagytagyospusztáig a gázt, ahol rengeteg élménnyel feltöltekezve támasztottuk le motorjainkat. Még az aszfaltos különítmény előtt beértünk, ezzel sikeresen megúszva a hirtelen lezúduló felhőszakadást. Jóleső érzéssel iszogatta mindenki a sörét, összegeztük a nap sztorijait, míg nem befutott a társaság nagyobbik fele, bőrig ázva. Az idő már esteledett, nekem indulnom kellett haza, mert programom volt még aznap, így én sem úsztam meg szárazon a kalandot. Olyan jégesőbe keveredtem, mintha géppuskával lőttek és tűkkel szurkáltak volna. Az orrom hegyéig nem láttam, így csorogtam negyvennel a plexi mögé bújva. Arról már csak hallomásból értesültem, hogy valószínűleg az év bulijáról maradtam le, olyan koncerttel, ahol a végén az énekes a dobok között kötött ki.

Mindent összevetve hatalmas élmény volt ez a túra. Az MZ-s fiúkról csakis pozitívan tudok nyilatkozni, oltári jó társaság, akik nem félnek egy jó motorozástól. Nem keresik a kifogást, hanem megoldják a feladatot. Olyan helyeken is elmennek, ahol más már sírva fakadna és felgyújtaná a motort inkább, nem mellesleg egy kis szereléstől sem riadnak vissza, nincs az a műszaki probléma, ami megállítaná őket. Mindig van a társaságban valaki, akinek adott szerszáma, alkatrésze van és segítenek is elhárítani a hibát, ami igazából nem is fordul elő olyan sokszor, mint azt gondolnánk. Eget rengető műszaki hiba nem adódott a túra során, és ami fontosabb, senki sem törte össze magát, egymásra és saját magunkra is vigyáztunk.

Fontosnak tartom kiemelni – mielőtt a turbózöldek azt kiáltanák, hogy „kapárakaszára” -, hogy a túra útvonala végig olyan helyeken zajlott, ahová legálisan, engedély nélkül is be lehet hajtani, így nem szegtünk törvényt. A túra során végig betartottuk a kulturált terepmotorosok etikettjét, vagyis a kelleténél jobban nem kapartunk szét semmit, nem gyúrtunk védett növényeket, nem szemeteltünk (ezt inkább az öntudatos gyalogturisták szokták), a sétáló emberek mellett nem kilóhússzal húztunk el, hogy utána fél napig port vagy sarat köpjenek, és a lovasokat sem ijesztgettük feleslegesen. Ha erre minden terepre, erdőbe tévedő kiránduló odafigyelne, legyen az motoros vagy gyalogos, sokkal könnyebben menne az együttélés és nem kéne hurkokat kifeszíteni és karókat hegyezni. Ezeket legtöbbször elborult elméjű emberek alkalmazzák, sajnos pont a hozzájuk hasonló elborult elméjű motorosok miatt. Nem ez lenne a módja a probléma megoldásának – de ez már egy másik történet.

Idén újra kiírásra került a 48 órás motoros teljesítménytúra, jó célpontokkal, amit a magyar tavak alkottak: egy marék természetes, más kupac mesterséges tó, jobbára nem lapos területen. A második legfontosabb vezérszál pedig az eső volt. Pénteken még ragyogó nyárban indultunk, de szombat délelőtt belefutottunk az égi áldásba, amely aztán majdnem végig elkísért minket. A szállások miatt úgyis fogalmunk kellett legyen arról, merre fogunk menni, így volt egy vázlatos útvonalterv, ami persze arra jó csak, hogy tudjuk, merre kell letérni róla – de volt, ahol aztán az itinertől tértünk el az előzetes terv kedvéért, hiszen a tavak sorrendjét egy helyen megvariáltuk.

A túra egyik fő célját, a fölfedezést már az odaút is jól szolgálta – az ismerős szlovák kanyarról bevágódtunk a Cserhátba, és nem bántuk meg. A Balassagyarmat-Cserhátszentiván útvonal többségében jó aszfalton, mesébe illő környezetben halad – a falvak kivételével, mert ott gyakran találkoztunk töredezett, kátyús utakkal.

Megjártuk még a Mátra északi szélét is, aztán a 25-ös kanyargós részén és Egeren keresztül ereszkedtünk le az Alföldre. Este volt, mire Poroszlóra értünk, de ez a legkevésbé sem akadályozta meg szállásadónkat, hogy jó alaposan megkínáljon minket pálinkával, és meséljen a helyi madárvilágról meg más egyebekről. Egy tojásain kotló cinkének egyenesen be is mutatott minket. Bátor kis madár, az egyezményes jelből (kopogás) tudta, hogy most senki nem akarja megenni, így eltűrte, hogy röviden megtekintsük.

Indul a túra!

Másnap délelőtt lassan felgyűltünk a kijelölt kúton, minden tankot megpúpoztunk, elbeszélgettünk egy újonccal (ő sajnos az árokban landolt vasárnap, így nem láttuk újra a túra végén), és az itinerek kézhez kapása és némi térképen rajzolgatás után nekivágtunk újra a falunak, hogy a Tisza-tó töltését végigjárhassuk. Ez volt a második olyan látvány, amiért nagyon érdemes volt elindulni, szemmel ittam a vízre lógó facsoportok látványát.

A következő szakaszon elkövettem egy tervezési hibát. Mikor megláttam az itinerben a Hajdúböszörmény-Újfehértó útra történő utalást, elöntötte agyamat a lila köd, és az egész bekezdést átugrottam. Mikor magamhoz tértem, valami 471-esen fekvő településről írt éppen. Így történt, hogy a tiszai falvakat sutba vágva képes voltam a szinte nyílegyenes 33-as főút után az útépítésekkel és dugókkal tarkított Debrecent átszelni, ami, valljuk be, nem tartozik a legkellemesebb időtöltések közé…

Utána kellemesebb szakasz következett. Ahogy felszakadozott a forgalom, a 471-es út barátságos arcát mutatta felénk, facsoportokkal tarkított rétekkel, sőt kanyarokkal is kedveskedett. Vaján sajnos magából a tóból nem sokat láttunk (bezzeg a büféket figyeltük a választ kutatva), ellenben újra összefutottunk a társaság zömével, köztük a száguldani nem akaró új csapattal is.

Így abban a furcsa megtiszteltetésben részesültem, hogy legalább Nyíregyházáig vezettem egy szakaszt. Ott aztán jól szétszéledtünk, egyesek a GPS-t követve tudtak egy rövidebb utat az erdőn keresztül, mások eltűztek egy vasúti átjáróban. Sebaj, úgyse ezért indultam útnak, viszont az itiner nyomán megcéloztam Tokajt (ahol még sose jártam), képet remélve a hegyet délről kerülő úton. Nem is kellett csalódnom. Két nagyváros után még tartogatott meglepetéseket a nap, hátra volt a harmadik, Miskolc. Hosszú város, az autósok állandóan oda-vissza cikáztak a sávok között, de csak átértünk ezen is, és nekivághattunk a lillafüredi útnak. Érdekes, hogy itt jöttünk el tavaly is, és milyen feltűnés nélkül sikerült elrohanni a tó mellett, van azért hátránya az erőltetett menetnek…

Itt már kopogtatott a naplemente (Egerben végleg el is ért), de hiába, meg kellett állapítanom, hogy szerpentinen lefele, ha a fene fenét eszik is, gyáva vagyok. Tanulság: úgy kell jönni, hogy emelkedjen. Lehetőleg oda-vissza! Aztán következett a második híres kanyargós szakasz, a 24-es út. Kábé Sirokig még istenes volt, de Parádnál leszállt a szuroksötét éjszaka, különösen a következő, erdős szakaszon. Előkerült a reflektor, az úthibákat már eszembe se jutott kerülgetni, szerencsére nem voltak mélyek. Sástó előtt gyalogos turisták áramlottak az úton, de legalább megnyugtattak, hogy még nem hagytam el a következő kérdést. Mit tagadjam, ezen a szakaszon vánszorogni mertem csak. Gyöngyöstől egyenesebb út fogadott, majd a szállásunk kedvéért Szurdokpüspökin ismét lefordultunk az itiner szabta útról, hogy csak másnap vegyük föl újra a fonalat, alvás, evés, itatás után.

A második oldalon jön a túra nagy része, jó sok tóval és csapadékkal. Lapozz!

[ pagebreak ]

A középső szakasz

Másnap reggel a pásztói MOL kúton és Csécsén keresztül visszatértünk a túra nógrádi szakaszára. Itt egész jó és gyászos minőségű útszakaszokat egyarán megjártunk, közben kiszúrtuk, hogy a Bánk melletti Alsópetényhez szintén jár egy kis tó, valamint megemlékezhettünk a bánki tó történetéről is. Maga a meder mesterséges, de nem szándékos eredetű. Keletkezése a 18. századra tehető, egy baleset miatt jó helyen, ám rosszkor landoló űrhajó ütötte azt a dombok közé. Az asztronauta kataputált és túlélte az esetet, és – hazamenni nem tudván – itt élte le maradék életét. Így eshetett, hogy az első földi űrhajós bánki volt.

A 2-es főútra kiérve, majd arról letérve a Dunakanyar települései felé vettük az irányt, a túlpart látványos hegyei ekkor már felhősipkát viseltek. Indulásunk előtt nagyon beígérték a hidegfrontot esővel, így ha nem is örültünk, meg sem lepődtünk. Jöjjön, aminek jönnie kell… és a rövid szlovák kitérő után emelt fővel bemotoroztunk az esztergomi esőbe. A Palatinus-tó esőben című alkotás megörökítése kimaradt, a francnak se volt kedve előszedni a fényképezőgépet, de a Garancs-tó azért megérdemelt egy képet. Ilyet úgyse gyakran látunk, dehogy csámborgunk máskor erre esőben…

Meg éppen nem mertem volna esküdni, hogy idén más szám díszeleg az Üvegtigris büfén, de a tavalyi képeket visszanézve bebizonyosodott, hogy ez legalább nem változott. Az ez után következő szakasz igazi szívás volt. Az esőben pocsékul láttunk, az egyébként is gyenge minőségű utakat pedig víz- és sárátfolyások tarkították sűrűn. ShiNIN kishíján elcsúszott egy ilyen sárlavinán, engem meg tetőtől talpig beterített egy szembe jövő autó egy völgyben megülő „tóban” (szerencsére a vizes és nem a sáros fajtából) meg fogtam egy vaskos kátyút is. Élveztük, na…

A következő megálló soron kívüli volt. Tardos fele közeledve végre elállt az eső, és a Gerecse csúcsai is begyűjtötték a maguk felhőit, roppant fotogén látványt nyújtva. Tatán egy kis futkosás a hitgyülisek házát keresve, aztán jött egy hosszú átlós szakasz: a bodajki tavat későbbre tartogattuk (mivel szinte mellette lakunk), inkább a Fertőre csaptunk le. Az eső meg miránk. Eleinte száradtunk a szélben (oldalról rendesen cibálta a fejemet, be is állt a nyakam tőle estére), aztán a 85-ösön visszatért az égi áldás, és a Fertő környéki tekergésünket végigkísérte. Meg a 84-es úton se hagyott békét nekünk, bár próbáltuk kibekkelni némi 95-ös, egy-egy forró kávé és némi útravaló vételezésével. De minden hiába.

A következő esemény egy Ukk nevű faluban következett be. Magam egy szembesávban satufékező autót és egy előtte – aztán előttem – átvillanó zsemleszínű foltot láttam. Hülye kutya, vontam le a következtetést, és figyeltem a visszapillantóban, nem okoz-e galibát. Nos, okozott. Ott annyit láttam, hogy nem volt annyi esze, hogy ha már átment az úton, ott is maradjon (ehhez minimum csirkének kéne lennie), hanem valamit tovább kavart. Azt is láttam, hogy shiNIN átkacsázik a másik sávba. Amit nem láttam, az az volt, amit a sümegi megálláskor elmesélt: lábbal eltrafálta az elmebeteg állatot, tiszta szerencse, hogy állva (illetve gurulva) maradt. Az eredmény egy sajgó sarok, egy félig felhajtott lábtartó és egy félrepofozott hátsó fékpedál volt.

Azért az eső vastagabb részét Sümeg után csak sikerült hátrahagyni (miután mostanra tökéletesen bőrig áztunk), és dideregve kóvályogtunk egy jót Hévízen. Hogy hány tornya van a fürdőépületnek? Szerintem hat hegyes, egy nagy lapos, meg egy csomag villámhárító… a kövezés szerencsére elmaradt, jégesőt már nem kaptunk. A Balaton-felvidék esőmentes és lenyűgöző volt. A különleges alakú hegyek még ebben az állapotban is nagy hatást gyakoroltak rám – pedig nem először láttam őket. Ide még vissza kell térni. Azért azt a géniuszt, aki Badacsonytördemic utcáit szépségesen csillogó vizes macskakővel rakta végig, szívesen megjutalmaznám. Jó lenne például, ha kockacukor helyett el kéne fogyasztania néhányat. Viszont végre tényleg sikerült letalálni a tihanyi Belső-tóhoz. Igaz ugyan, hogy most se elsőre, de mentségünkre legyen mondva, hogy ez az előttünk járó csapatnak se jött össze…

Csopaknál aztán hátat fordítottunk az itinernek és a Balatonnak, hogy utoljára még tollhegyre tűzzük a bodajki medence, szóval tófürdő kérdését. Székesfehérvárnál megint elfogyott a fény, de ismerős terepen jártunk, nem igényelt nagy erőfeszítést a megcsúfolt természetes állóvíz becserkészése.

Az utolsó oldalon célba futunk és még hegyet is mászunk – lapozz!

[ pagebreak ]

Az utolsó felvonás

Vasárnapra lehetőleg kellemesen rövid szakaszt terveztünk. Persze ebben volt az egyetlen ismeretlen is: a Desedát korábban már kiejtettem a gyanúsítottak közül, mondván, hogy sokkal nagyobb, mint ami a képen látszik – de tévedtem. Persze odáig még el kellett jutni. Természetesen szemerkélő esőben indultunk.

A Sukoró melletti kis dísztó igazi meglepetés volt – hihetetlen sokszor mentünk el mellette, láttuk is, hogy van ott valami parkféle, de a kis tavat most láttuk először. Aztán a parti útnak vettük az irányt, majd Dinnyés, Seregélyes, és egyéb mezőföldi települések. Nem egy kifejezetten izgalmas szakasz (na jó, dögunalmas), ráadásul a dinnyési (vagy seregélyesi?) útépítők hiányt szenvedtek körzőkből, amit azért a „vonalzó” nevű eszköz nem volt képes maradéktalanul pótolni…

A somogyi szakasz viszont kifejezetten szép és üdítő volt. Hazafelé is erre jöttünk, ennek köszönhető, hogy tudtam képeket lőni errefele is. Bábonymegyer, Tab, Kapoly környéke nagyon szép! Közben megkaptuk az épp nyíló akácvirágokból is az ide rendelt adagot (már Nógrádban is bőven láttuk-szagoltuk őket az utak mentén). A Deseda pedig ismét csak szép látványt nyújtott a hídról!

Pécs környékére nagy kavarást vártam, és lett is szépen. Szerettem volna minél rövidebb és egyszerűbb útvonalon eljutni a Dombay-tó, Abaliget, Orfű hármashoz, de ebben meggátolt a 66-os út közepén terpeszkedő sárga helikopter (meg a feltorlódott kocsisor). Így csak visszatértem az itinerhez, és Komlón keresztül zúgtunk le Pécsvárad fele. A hobbit házának bejárata (dombajtó) után a 66-ost meg se próbáltam újra megjárni, így addig gurultunk Pécsen át, amíg meg nem láttam az „Orfű/Abaliget jobbra” táblát. Így a Misina környéke kimaradt, de több is veszett Mohácsnál… A Mecsek már eddig is remek látványt és utakat adott, és ez folytatódott Orfű környékén is.

Meglett az abaligeti fagyizó, a Pécsi-tó víztartályai mellett asszem sikerült észrevétlenül elsurranni, de más résztvevők rámutattak a helyükre és a számukra… így sikerült nem utolsónak befutni az ebédhez és az oklevél-osztáshoz, ami nem kis elégtétel volt a tavalyi agyoncsúsztatott utolsó nap után…

Epilógus

A teljes út végül 1’505 kilométer lett. A finist 17 kilométerrel követő pécsi tankolással összesen 43,32 liter 95-öst sikerült legurítani Teresa torkán, ami 2.85-ös átlagot ad százon. Veszteséglista: a vasárnap bekötött, rapszodikusan hol működő, hol sztrájkoló csurom vizes fűtött kesztyűm eléggé betett Teresa akkujának (hazafele magához tért aztán), Ciliegián pedig foszladozni kezdett a kuplungbowden.

Bónusz pálya: a túra utánra Hosszúhetényben ismét kivettük a tavalyi szállást, és végül csak megmásztuk a Mecsek legmagasabb csúcsát, a Zengőt (ez aszfaltra szánt motorokkal nem nagyon megy, itt inkább a túrabakancsot koptattuk a gumik helyett). A csúcson egy randa betontorony áll, a tetejéről remek kilátással, de a falu se rossz!

Utóhangnak mit is írhatnék az ismeretlen jövő elébe? Meglátjuk, mi lesz eztán. Ha valahogy, hát egyszer kedvem lenne tényleg a saját tempómban (mert most elég sokat siettem), szinte egy fenékkel, kizárólag a kitartásomra hagyatkozva végigcsinálni egy ilyen túrát. Ha lesz még ilyen… annak vajon mik lesznek a célpontjai?

Hol is láthatnánk gyönyörűbb tájat, mint az oly sokunknak kedves Erdélyország hegyei-völgyei között? Alábbi kis túránk ezeken a tájakon vezetett minket. Néhány alkalommal sikerült már eljutnom Erdélybe ez előtt is, de, mint mindig, most is olyan lelkesen készülődtem, mint ha először mennék oda. Hiszen ez a hazánknál nagyobb terület még ma is sok helyen érintetlen csodaország, olyan természeti adottságokkal amelyekről itthon csak ábrándozhatunk. Motorral meghódítani mindezt pedig olyan élmény, amely újra és újra csodaszámba megy, bármennyit is ismétli az ember.

Tudom, sokak fejében megfordul, hogy motorral szétbarmolni ezt a csodás tájat bizony nem szép dolog, de üzenem nekik, hogy egy tisztességes és normális terepmotoros igen kevés kárt tesz a természetben (nem többet, mint egy vadkan), nem hagy maga után szemetet, és mindig szem előtt tartja, hogy a lehető legkulturáltabb és leginkább környezetkímélő módon bonyolódjék a túra. Sokkal több kárt okoz a „helyi” lakosság, akik bizony gátlástalanul pusztítanak mindent, ami az útjukba kerül. Tarra vágnak ész nélkül sok hektárnyi területeket, munkagépek dzsuváját és töméntelen hulladékot hagyva maguk után, és úgy általánosságban elmondható róluk, hogy a természet tiszteletének fogalmát még úgy hallomásból sem nagyon ismerik. Mindezek előrebocsátása után következzék hát leírásom érdemi része.

Egy túra, különösen egy a szokásosnál nagyobb kihívást magában hordozó túra, talán legfontosabb alapkövei a résztvevők. Ha a csapat jó, akkor szinte biztosan jó lesz a túra is. Mi, amikor megszerveztük ezt a három napos kalandot, igyekeztünk ennek szellemében verbuválni a társaságot, de mivel esetünkben két – egyébként összeszokott stáb – összeboronálásáról volt szó, rejtett magában némi x-faktort a dolog. Mindegy, annál izgalmasabb lesz! Túravezetőnk és fő szervezőnk a szegedi illetőségű Taki Úr volt, aki rendkívül tapasztalt Erdély-járó és hasonlóan ügyes endúrós, társául pedig ugyancsak Szegedről, egy nagyon rutinos sporttársa, Gábor csatlakozott. Mi többiek pedig Budapest környékéről mentünk hárman, a már például az olasz-alpesi túránkon jól összeszokott Laca-Tomek-Zsore trió. A motorok két típusból (Suzuki DR – Taki, Laca, Tomek és KTM 525 EXC – Gábor és jómagam) álltak. A koncepció egy nagyjából a Zaránd hegységből a Bihar felé vezető útvonal bejárása volt, lehetőleg minél vadregényesebb és útmentesebb vonalon. Kitaláltuk, hogy kísérőautót is szervezünk az útra, hiszen egy ilyen intézmény nagyban megkönnyíti a dolgunkat, lévén nem kell minden ellátmányt cipelnünk árkon-bokron keresztül, hanem csak azt, amire feltétlenül szükség van vagy lehet napközben. Reggel és este az autóval minket kísérő sofőr (ő volt Robi, kiváló szakácsunk és jól felkészült szervizesünk is) aki biztosítja a reggelit-vacsorát, és felállított sátrakkal vár bennünket a nap végén, egy előre megbeszélt találkozási ponton.

Tehát eljött a nagy nap. Mi hárman előző este már lementünk Szegedre, ahol a motorjainkat és a felszerelésünket átadtuk Takinak, hogy ne másnap hajnalban kelljen felcuccolni a futót, mert ez jelentős időveszteséggel járt volna. Egy panzióban aludtunk, és kora reggel, megbeszélt időben jött is értünk a csapat. Mindenki elhelyezkedett az autóban, és irány a határ. A gyalázatos romániai közlekedésen átverekedve magunkat sikeresen megérkeztünk a kitűzött indulási pontunkig, amely nem volt más, mint Siria azaz Világos városa. Itt a város határában lepakoltuk a futót, mindenki beöltözött és most már igazából kezdetét vette a kaland.

Első nap

Taki bemelegítésként és összerázó szintfelmérőként szánta kezdésnek a Világosi várhegy megmászását, amely valóban kellemes endúrós feladat. A várhegy tövében barátságos kutyafalka kísért bennünket, időnként bele-belecsípve a csizmánkba, hátha kerül valami ehető is a fogaikra, de szegények nem nagyon laktak jól belőlünk. Taki és Gábor hamar felhágtak az egyre keskenyedő, sziklákkal tarkított ösvényen. Lacus szépen utánuk én meg Tomekkel előttem igyekeztem a nyomukban maradni. Tomek elakadt egy részen, ezért nekem is meg kellett állni, elkerülésre alkalmas hely híján. Tomek végül újra lendületet véve elindult és én is utána lendültem. Volna, de nem sikerült. A kerék csak kapart-kapart, de a gép nem tudott megkapaszkodni, hiába próbáltam finoman adagolni neki a kuplungot, nem jutottam egyről a kettőre.

Sebaj – gondoltam -, fussunk neki megint az elejétől. Visszagurultam a hegy tövébe, ahol a lelkes ebcsapat immáron egyesült erővel vetette rám magát. Miközben ráfordultam ismét a felvezető ösvényre, éreztem, hogy a kutyafogak kopognak csizmámon, de ez az erős krosszcsizmának meg sem kottyant. Én azért csak úgy búcsúzásképpen elhelyeztem egy-két jól irányzott rúgást a lelkes négylábúak fején, hátha legközelebb megfontoltabbak lesznek. Nekiiramodtam újra a hegynek és meglepetésemre eléggé megküzdve a feljáróval, de végül feljutottam. Klassz, könyveltem el magamban, jobb ha gyorsan megpróbálok belerázódni a mókába, mert ide ez a forma elég gyatra lesz… A srácok fent kóricáltak már, és amikor felértem a vár tövébe, azonnal indultunk is tovább. Beérve az erdőbe, szuper kis nyomokat követve haladt kis csapatunk. Azaz haladt volna, de valahogy nekem nem nagyon állt össze a téma. Mindig elforgott a kerék, el-elakadt a gép. Takiék még Szegeden mondták, miután megszemrevételezték a motoromon lévő gumikat, hogy lesz ezzel szívás gazdagon, de én csak mosolyogva, nagy szerényen annyit feleltem erre, hogy én azt direkt szeretem. Vállat vontak és ebben maradtunk. Tudni kell, hogy általában azért elkavirnyálok terepen valahogy, nem szokott túl nagy gondot jelenteni egy-egy ilyen helyszín megoldása, mint ez itt a Világosi vár környékén, de nem kis meglepetésemre most nagyon nem ez volt a helyzet. Lényeg az, hogy ahol a srácok kényelmesen felkocogtak, ott én sok esetben minden méterért komolyan megküzdve jutottam fel utánuk. A motor eleje állandóan kifordult a nyomból, lesodródtam a hegyoldalban és kezdhettem elölről az egész mászókát.

Miután ez sikerült, elkezdtünk ereszkedni egy hegyoldalban az annak aljában lévő éppen csak nedves patakmeder irányába. A lejtő egyre meredekebbé vált, és mielőtt beletorkollott volna a sziklás mederbe, egy emberes törzsű, kidőlt fa állta utunkat, nagyjából éppen mell-fej magasságban keresztezve az „utat”. Taki és Gábor simán lejutottak és vártak ránk. Én, ahogy szoktam, szépen kontroll alatt tartva a gépet csorogtam le. Éppen a fát néztem, hogy hogyan oldjam meg, lévén messze a legmagasabb a társulatból, nekem okozta a legnagyobb problémát az alatta való átjutás. Szóval miközben így filóztam, egyszerre csak kicsúszott a motor eleje. Nem is értettem mi van, már koppant is a fejem és csúsztunk is a lejtő aljába. Annyi van meg, hogy esés közben tenyérrel nekitámaszkodtam a fatörzsnek, nehogy odaverjem magam, de utána pár pillanat múlva már landoltam is ott, ahova szívesebben érkeztem volna inkább nyeregben. Takiék lemerevedve nézték a mutatványt, mint később Taki elmondta, lélekben már arra készülve, hogy miként fogják az „összetört óriást” kivonszolni innen. Gábor mozdult először, hogy segítsen, de jó endúróshoz méltóan elhárítottam ajánlatát – lévén nem történt szerencsémre semmi bajom, így simán fel tudtam egyedül is tápászkodni. Leporoltam magam és eddigre foszlányokban lógó önérzetem is megpróbáltam összefoltozni, majd odaevickéltem a két sráchoz, akik ekkorra már elég sokat nézegettek egymásra. Mivel voltam már több ízben hasonló helyzetben csak éppen fordítva, mint most, pontosan értettem, hogy mi húzódik e néma párbeszéd mögött.

Aki nem pontosan érti annak segítek. Nagyjából arra gondoltak, hogy „atya Isten, mi lesz még itt?” Na, én legalább lent voltam. Jött Tomek. Aki hasonló eredménnyel, nyakában a vassal abszolválta a lejárót, szerencsére ő is simán megúszta sérülés nélkül. Takiék ekkor már lélekben talán fel is adták a jó motorozás reményét, de mi, összeszorított foggal igyekeztünk megóvni renoménk maradékait, és próbáltunk mindent elkövetni azért, hogy ne legyen nagyobb arcvesztés a továbbiakban. Szerencsére Lacusunk szépen, gond nélkül lejutott, valamennyire minőséget töltve a pesti csávók teljesítményének színvonalába. Haladtunk tovább. A patakmeder után erdő következett, csodás ereszkedők és hegyoldalak váltották egymást, ahol a felállás változatlan maradt. Ők hárman szépen haladtak, mi pedig Tomival úgy, ahogy éppen sikerült. Tomi lassan elhagyta motorja elejét is, aminek következtében az amúgy is elég viharvert kis DR egészen extrém látványt kezdett nyújtani. Küzdelmünket az sem segítette, hogy a hármasunkból két motor nem rendelkezett önindítóval, az enyém pedig, ami ugyan rendelkezett ezzel a rendkívül hasznos kis berendezésel, totálisan lemerült akksival indult neki a kalandnak. Nos, aki hülye az szenvedjen, tartja a mondás, és mennyire igaza van…

Végül, valahogy elértünk Lipova (Lippa) alá, illetve fölé, ahol a lippai vár árnyékában egy igen jó kis pihenőt tartottunk, megcsodálva a mélyben kanyargó, rendkívül alacsony vízállású Marost. Hamar megvilágosodott, hogy ha el akarjuk érni a táborhelyet, akkor bizony nekünk is szaporázni kell. Mentünk is szépen, majd beértünk az erdőbe, ahol egy kiszáradt forrás és egy bedőlt fákkal teleszórt vízmosás fogadott bennünket. A vízmosás mellett meredek hegyoldal, szépen benőve fákkal és lefelé is ugyanez a látvány tárult elénk. Feladat adott, a hegyoldal meghódítása. Takink példát mutatva megindult egy járhatónak tűnő csapáson, ám némi ügyeskedés után megakadt. Gábor ezt látva kicsit máshol próbálkozott, és szuperül haladt is a cél felé. Mi hárman megint csak néztünk, hogy itt mi lesz. Tomek és Lacus is megpróbálta több-kevesebb, de sajnos inkább kevesebb sikerrel, én már rutinosan neki sem mentem. Elvoltunk még egy ideig, amikor Takiék sóhajtva belátták, hogy itt és most ez a stáb soha nem fog feljutni, így hát egy lemondó sóhajjal visszaereszkedtek hozzánk. Megkérdeztem Takit, hogy merre lehet még menni, mire ő elmondta, hogy csak fel. Körülnéztem és láttam, hogy balra tőlünk a gerinc nincs is olyan messze, és oldalazva egész könnyen megoldható lenne a feljutás. Azt javasoltam, hogy próbálkozzunk arra és utána kerüljünk vissza az eredetileg tervezett trackra. Így is lett.

Mindenki simán feljutott, de valahogy Tomi elvétette az irányt és elveszett. Gábor ment utána, így végül hárman maradtunk. Némi várakozás után mi is utánuk eredtünk és rövid kavargás után, végre újra sikeresen összeállt a csapat. Viszonylag eseménymentes, ám annál kellemesebb motorozás következett, majd egy kis faluba értünk, ahol felfrissítettük eddigre erősen leapadt italkészletünket. Haladni akartunk, lévén messze még a szállásul kiszemelt Almás nevű falucska, ahol reményeim szerint vár már bennünket a pattogó tűz, a hideg sör, a meleg vacsora és a felállított sátortábor, annak minden meghittségével. Végül elértünk egy érdekes helyre, ahol egy talán egykori út, talán nem, de mindenképpen járható történet vitt fel kígyózva egy meredek hegyoldalba vájva. Elöl Taki, utána Gábor, a nyomukban pedig én iparkodtam. Elértünk egy pontig, ahol Taki és Gábor úgy döntöttek, hogy előre mennek gyalog felmérni a lehetőségeinket. Rákérdeztem a hülyék nyugalmával, hogy amúgy merre még az annyi, mire Gábor elmondta, hogy fogalmuk sincs, lévén ők is most járnak először itt… Miután kiköhögtem a félre nyelt nyálat, és kitöröltem a könnyeimtől sárrá duzzadt port a szemeim sarkából, kicsit elbizonytalanodva néztem az eltűnő fiúk után. Elhomályosodni látszott a meleg vacsora és a hideg sör képe.

Megfordítottuk hát a paripákat a szűk ösvényen, és az alattunk húzódó szakadékkal mit sem törődve, jó tempóban megindultunk visszafelé. Némi haladás után elértük két társunkat, akik éppen Tomi motorját próbálták sokadszorra komplettírozni és életre kelteni, vajmi kevés sikerrel. Kiderült, hogy Tomit egy ág leakasztotta a gépéről, aminek következtében a gazda nélkül maradt ló a szakadékba vetette magát. Szerencsére csak pár métert esett, mert megakadt egy újabb fában. Eddigre a srácok már valahogy visszarángatták a járható részre, de szegény pára ettől még tovább követte a mad-max dizájnt, ötvözve a minimalizmus jelenleg egyébként igen divatos irányzatával. Szerencse, hogy az első teló és a kerék még megvolt, így maradt némi remény a továbbjutásra. Legurultunk hát, vissza addig a pontig, ahol beváltottunk a sűrűbe. Vártunk de a két Suzuki csak nem érkezett. Amikor megtaláltam őket azt láttam, hogy vadul bogarásznak a talajt vastagon borító avarban. Gondoltam, hogy éhesek, de ennyire azért talán ők sem, hogy itt gombásszanak, mikor már rég a táborban falhatnánk jól megérdemelt vacsinkat. Kérdésemre elmondták, hogy Tomink motorjáról elfogyott valahol a váltókar, ami nem tette könnyebbé a motorozást számára. Az egyre sötétebb sűrűben meglehetősen rossz látási viszonyok közepette igen kevés esély volt az elkóborolt alkatrész meglelésére. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy az agyon gyötört DR-nek esze ágában sem volt beindulni. Toltuk, rugdostuk de semmi. Végül a visszatérő Takinak (előrement felderíteni a tábort) támadt az az ötlete, hogy esetleg némi benya jól jöhet az üzemhez. Senki nem gondolt erre, hiszen alig száz kilométer volt mögöttünk, ennyit bőven tudnia kellene a motornak egy tankolással, igen ám, de a sok fekvésben valószínűleg nem csak a karbi irányába távozott a benzin egy része, hanem a tank tetején is ami most éppen ellehetetlenítette a gép életre keltését. Száz szónak is egy a vége, Taki leszívott egy kis benyát, áttöltöttük Tominak és láss csodát, kis tolás után el is indult a cucc.

Na, innen már tényleg nem volt más hátra, mint az erdei utat követve, lámpáink hiányos fényében tapogatózva eljutni a bázisig. Ez végül sikerült is. Megérkezve mindenki boldogan esett a forró levesnek, sült húsnak, salátának, kenyérnek, és a hideg söröknek amely feloldotta a gigánkra kövesedett egész napi port. Végül kis dumálás után a vígan lobogó tábortűz jóleső melege mellett mindenki boldogan tért nyugovóra a sátrában. Rövidesen több irányból feltörő, ütemes hortyogás törte meg az éj csendjét. Erről még annyit, hogy életemben először aludtam motoros kesztyűben, sísapkában és edzőcipőben, de így sem vert le víz, mire ránk virradt a következő nap.

A második oldalon meghódítjuk a Bihar csúcsát. Legalábbis a csapat egy része… Lapozz!

[ pagebreak ]

Második nap

Hűvös és párás volt a hajnal így októberben, hát mindenki elég hamar előkerült különösebb noszogatás nélkül a sátrakból egy-egy forró tea vagy kávé, esetleg mindkettő reményében. A tűz is hamarosan új életre kelt, kellemesen bizsergető meleget sugározva elgémberedett tagjainkba. Taki húzott egy huszárosat, Gábort és Tomeket maga mellé véve beültek az autóba, és azzal mentek vissza váltókart kutatni. Meglepően hamar visszatértek, szerencsére sikerrel járva.

Mindenki fordult párat, az idilli kis, diófákkal megszórt mezőn, hogy a motorok bemelegedjenek, majd megindult a csapat toronyiránt egy domboldalon felfelé. A tegnapi sorrendet követtük, azaz Taki és Gábor vezette fel a népet, utánuk én majd a két DR Lacával és Tomival a nyeregben. A fű mély volt és vizes, a tagjaim meg még nyögték a tegnapi eséseket meg a jó kis izomlázat, de azért boldogultam. Sajnos a gépem időnként leböffent egy-egy árok átszelése közben, de némi rugdosást követően sikerül újból és újból felvenni a ritmust. A többiekkel nem volt gond, haladtunk. Egy szép kis erdősávval szegélyezett, magas fűvel benőtt földutacskán már egészen felbátorodtam, és mivel láttam, hogy vezetőink alaposan előttünk járnak, húztam egy kövéret a KTM-nek aminek az lett a következménye, hogy a hátsó kerekem azonnal megelőzte az elsőt. Ennek pedig az, hogy én ezzel egyidejűleg talajmintát vettem, valamint egy hűsítő fürdőt a vizes fűben. Laci és Tomek elképedve nézték mutatványom, szerencsére nem ehhez vannak szokva, de most úgy látszott, sikerült megtartanom a tegnapi szuper formám. Némi anyázást követően felcihelődtem, rendeztem soraimat, majd a kis combgyakorlat után életre keltett géppel ismét nekivágtam, immáron szerényebb gázkezeléssel.

Takiék egyszer csak letértek az útról és beváltottak egy sziklás, zúzalékos patakmederbe, amelynek az alján csordogált csak némi víz, de ettől még és a reggeli párától nedvesek voltak mind a kövek, mind a mederben felgyűlt hordalék. Ők sokadszorra tették már ezt itt, de ezzel nem az ő érdemeiket akarom kisebbíteni, hanem inkább a saját újabb (le)szereplésem nívóját szépíteni. Lényeg az, hogy az elején egész jól sikerült megindulnom, de a gyalázatos trakcióm ismét hamar alám tett. Egy nagyobb kövön megcsúszott a gép hátulja és bár nem estem el, a motor fara belecsúszott a középen levő legmélyebb részbe a legnagyobb kövek közé, ahonnan csak nagy keservesen sikerült kirángatnom. Ezután megint haladtam egy keveset az egyre emelkedő mederben, de tisztán látszott, hogy ez így nem fog összejönni. Lacus és Tomi közben szépen lassan, de feljutottak, ismét csak az maradt, hogy az én gépemet feljuttassuk valahogy. Taki és Gábor sietett a segítségemre, de egy ideig ők is csak tolással, a motort kísérve tudtak valahogy előrébb jutni. Végül Gábornak sikerült lendületet vennie és profin fel is ért a géppel a várakozó többiekig. Én romjaimon heverve baktattam fel utána, és azon filóztam, hogy mi a bánat van velem az amúgy egyébként nem túl jó passzomon kívül. Ennyire azért tényleg nem vagyok gyík, még a legrosszabb napjaimon sem. Mindegy, ez van.

Amikor felértem, Gábor közölte, hogy minden elismerése az enyém, hogy ezzel a géppel idáig eljutottam. Elmondása szerint nincs a gépben kuplung, illetve van csak totál kuka. Nem lehet adagolni, csak a két végletet ismeri. Ezen felül meg a gumikról ne is beszéljünk… A következő cél a Bihar csúcsa volt. Egy favágó csapatba szaladtunk bele, akik éppen szünetet tartottak meló ügyileg és kíváncsian lesték, mihez kezd a jövevény csapat. Két alternatíva volt: Taki a balra meredeken a hegynek kanyarodó, munkagépek által jól szétforgatott földes „útnak” terelt bennünket. A szokásos menetrend szerint Taki, Gábor sima ügy, rendes gáz és már fent is voltak. Részemről is a szokásos. Rendes gáz, egy mély részen a kerék elforog, lendületnek annyi, motor megáll. Csodák csodája innen azért tovább tudtam jutni önerőből valahogy. Tomek is hozzám hasonlóan járt, ő viszont inkább lement és egy újbóli nekiveselkedéssel szépen meg is oldotta a dolgot. Lacink eddigre már fentről nézte, hogy mit ótvarkodunk mi ott alant. No, megint együtt a stáb, jöhet az újabb kihívás. Jött is. Illetve nem jött hanem ott várt bennünket. A favágók nem tököltek, pár faóriást simán bedöntöttek az egyébként itt viszonylag könnyen járható útra, amely ettől még gyalog is járhatatlanná vált.

Elkezdtünk tehát nézelődni, hogy lentről vagy inkább fentről szerencsésebb a fák kikerülése, és végül megszületett a döntés: Irány felfelé! Ez egy jobb napon nem látszott volna annyira nehéznek de ismerve helyzetem, tudtam, hogy ma ez nem (ez sem) fog sikerülni nekem, hát kíváncsian vártam, mi lesz. Gábornak szerencsére folyamatosan jobb napjai voltak és nagy kedvvel látott neki a meredély bepróbálásának. Összeszedte minden triálos és endúrós készségét és ügyesen nekirugaszkodott a meredek partfallal induló és utána határozott emelkedőbe váltó hegyoldal legyűrésének. A lépcső meg is volt, de pár méter után a laza, omlós és ráadásul zúzalékos erdei talajban az ő makulátlan gépe sem talált fogást, így elveszítve lendületét megállt a páros. Lacus felugrott utánuk és megtolva a KTM-et sikerült megindítania Gábort, de ez a lendület is hamar elfogyott és az eredmény ugyanaz lett, mint az imént. Gábor leszállt a gépről és egyértelműsítette, hogy ma itt lábon senki. Igen ám, de akkor hogyan, hiszen nincs más hátra, mint előre…

Szerencsénkre (persze a jó endúrós mindenre gondol) Lacuséknál volt egy hosszú spanifer, amelynek segítségével bő egy óra alatt, de sikerült átvonszolni az összes motort. Ez körülbelül úgy nézett ki, hogy egy ember kísérte vagy lovagolta (ízlés szerint) a kipörgő kerékkel küszködő gépeket, a többiek pedig húzták a spaniferrel és esetleg még tolta is valaki. Lényeg az, hogy végül mindenki szerencsésen átjutott és indulhattunk tovább az immáron járható erdei úton. Igaz ez elég hamar egy sziklazúzalékos, meredek feljáróba futott, de látva, hogy Taki és Gábor könnyedén felhág rajtuk mit sem aggódva, mi is nekifutottunk. Itt az előző akadályon való átjutás sorrendjében várakoztak a gépek, tehát az indulást is ez határozta meg. Mivel az én gépem ért át utolsónak, ezért hát én álltam a sor végén, így megvárva, míg mindenki eltűnik, magamra maradva rákoncentrálhattam a feladatra. Két lehetséges nyom közül választhattam, mindkettő hasonlóan ramatynak tűnt, ezért nem tököltem, hanem jó nagy rössel nekifutottam a témának. Szépen kapaszkodott is a kecske alattam, már kezdtem jól érezni magam amikor egy kanyar után, a durvábbra váltó emelkedőn megláttam két DR-es társamat parkolni, ahogy kell, mindkét nyomot elállva. Tomi motorja lefelé, Lacié felfelé nézett, én meg az égre néztem tudván mi következik… Természetesen nem sikerült átjutnom közöttük így a már rutinná váló lendületvesztés és megállás következett.

Ott figyeltünk hárman megint, és tudtuk, hogy ez nem lesz egyszerű. Lacus volt a legfeljebb, ráadásul a jó irányba fordulva, így némi próbálkozás után, szépen meg tudta indítani a gépét a meredeken. Tomeknél rosszabb volt a helyzet, mert az ő gépe a lejtő felé nézett, mert valahogy megforgatta amikor idáig ért felfelé jövet. Az én helyzetem a szokásos volt, semmi extra, csak nem fogok tudni elindulni csúsztatható kuplung nélkül mert az ugye vagy kioldott, vagy azonnal rátette az összes hajtást a kerékre amitől az rögtön megforgott. Tehát először az én gépem toltuk kissé feljebb, hogy legyen hely Tomi gépét irányba állítani. Ez sikerült is és ezután Tomek nekilátott egy maratoni rugdosó edzésnek, hiszen a kis dokik arról híresek, hogy ha egyszer fejre állnak és a nyakukba folyik a trutyi, nagyon nehezen lehet őket ismét életre kelteni. Taki visszaereszkedett hozzánk és némi elméleti endúrós oktatás után nekiállt fizikailag is segíteni, átvéve az én helyem. Újabb hosszú percek múlva, miután már Taki is próbálkozott némi rugdosással, a kis doki éledezni kezdett, és kisvártatva végre felbődültek a lovak. Takinak sikerült megindítania Tomit, aki innen már megoldotta és legyűrve az emelkedőt végül révbe ért. Következtem én. Elég szkeptikusan, de én is adtam egy esélyt a dolognak, „Ha már van segítőm, miért ne tegyünk egy próbát?” gondoltam. Csodák csodája a motor talált fogást a sziklás talajon és Tomihoz hasonlóan én is el tudtam indulni. Innen már csak gázon kellett tartani a vasat, felment mint a híradó alatt a vérnyomásom.

Végre ismét együtt a csapat, uccu neki az újabb kaptatónak. Hasonló nehézségek után végül felértünk, és elénk tárult a fenséges Bihar csúcsa, tetején a magasan égbe nyúló toronnyal. Egy füves fennsíkon kellett átvágni, hogy elérjük a csúcsra vezető utat. Ez először egy könnyen követhető földút, de minél magasabbra hág, annál sziklásabb és zúzalékosabb lesz, és a meredeksége sem csökken szemernyit sem. Ez még Takit és Gábort is alaposan megdolgoztatta, de ők rutinosan, immáron sokadszorra meghódították a bércet. Lacus is keményen küzdve minden centiért, de feljutott. Tomi pedig harcban volt, kőről kőre újra megbirkózva a feladattal. Én egy lendülettel elmentem odáig, ahol a durván köves rész kezdődött, majd úgy megálltam ott, mint a szög.

Pontosan tudtam, hogy nem érdemes amúgy is a végét járó energiakészletem tovább pazarolni. Visszatértem hát a startpontra és türelmesen vártam mit határoznak a többiek. Mit határoztak volna szegények? Belátták amit én, és véve néhány mély lélegzetet a magaslati levegőből, visszacsurogtak hozzám. Mikor mindenki együtt volt, elkezdtünk egy újabb útvonal után kutatni, hiszen az eredeti terv szerint utunk a csúcson át vezetett volna. Nagyon kínban voltam, hiszen pontosan tudtam, hogy miattam nem tudjuk követni a tervezett track vonalát, de ha egyszer így, hát így. Több útvonal-kísérlet is zsákutcának bizonyult, egy esetben pedig jó egy órát motorozva visszajutottunk oda, ahonnan erre a körre elindultunk. Hosszas tekergés után oda bukkantunk ki, ahol kora délután Taki a defektjét kapta, a kis falu után. Lévén jócskán benne járva a késő délutánban úgy határoztunk, hogy aszfalton érjük el innen a szállásunkat a Pádis alatt, amelyet Robi már lefoglalt és előkészített számunkra. Innen szinte eseménytelenül telt az út attól eltekintve, hogy egyszer csak eltűnt Laci és Tomi mögülünk. Vártunk egy keveset, de mivel csak nem jöttek, hát visszafordultam, hogy megpróbáljam kideríteni mi történt velük. A nap lenyugvóban volt, a hőmérséklet ezzel arányosan egyre csökkent, ideje lett volna már elérni a szállást. Elég sokat mentem vissza, mikor a távolban feltűnt egy fura egység. Motornak tűnt, de lassan haladt és valamit vonszolt. Kiderült, hogy Lacus vontatja Tomeket, akinek a változatosság kedvéért most is a benya fogyott ki a gépéből. Beálltam eléjük és visszamentünk Takiékig, ahol az én 13 literes tankomat megcsapolva, újra életre tudtuk kelteni Tomi kisdokiját. Haladtunk hát ismét a cél felé, de talán két kilométerrel a cél előtt Lacus gépe is feladta a küzdelmet. Illetve nem adta fel, csak kiszáradt a tankja. Hiába, a vontatás nem volt belekalkulálva a hatótávba. Újabb szipolyozás következett a tankomból, majd végre ismét elindultunk immáron csak hármasban a teljes sötétben.

Szuper volt mert Tominak nem volt már lámpája a mad-max minimáldizájnos motorján, Lacusnak volt ugyan, de hármunknak elég halovány, az enyémen meg Robi szerint az izzó miatt, de a rázkódástól hol világított a refi hol nem, míg a tompítottam meg egyenlő volt egy gyertya fényével, így azzal nem is erőlködtem. Így tapogatóztunk előre a gidres-gödrös útnak csúfolt valamin, igyekezve kikerülni a nagyobb árkokat, kátyúkat és nem beleesni az utat szegélyező vízelvezető árokba. Végül szerencsésen elértük a La Mama panziót, ahol Robi már várt bennünket egy hangulatos kis fedett kerti sütögetőben,és ahol vidáman sercegett már a sült husi és az omlós, forró mics. Sali, kenyér, sör, vörösbor, amit szemünk-szánk csak megkívánhat Robi elénk tette. Bőséges vacsi után megfürödtünk és kis iszogatós dumálás után ágyba bújt az egész társulat. Elmondtam Takinak, hogy mit határoztam a következő napra, de azt mondta, hogy ilyen nincs, ha nem megyek velük, akkor éjfélig nem kerülnek elő, de ha megyek, megígéri, hogy egy órakor kocsiban lesz a társaság. Mivel az egész családom betegen feküdt otthon, míg én élveztem a hobbim, kissé égett a talaj a talpam alatt, így ez az érv elég hatásosnak bizonyult ahhoz, hogy rávegyen a következő napi motorozásra. Azzal feküdtem le tehát végül, hogy egye fene, belevágok, lesz ami lesz. Szerencsére valóban így tettem.

A harmadik napon még feljutunk a Pádisra, és legalább némi sikerélményben is részem lesz. Lapozz!

[ pagebreak ]

Harmadik nap

Túránk harmadik napjának reggelén borongós égbolt látványa fogadott bennünket, miután nagy nehezen kikászálódtunk a meleg és puha ágyak öleléséből. Igazán nagy volt a kontraszt, a vadregényes ám meglehetősen spártai módon eltöltött előző éji alvás után. Tartalmas és bőséges reggelit követően mindenki elkezdte összekészíteni az elkövetkezendő, bő fél napra szánt málháját. Végre elindulhattunk a fennsík irányába. Aki már járt arra, mint például én is, az tudja, hogy egy szerpentin jellegű, erős visszafordítókkal tűzdelt, kanyargós út visz fel a hegyre. Jókat lehetett driftelni rajta, erre készültem most is. Azonban legnagyobb meglepetésemre, az egész szakaszt tükörsima aszfalt borította, amely még a sportmotorosokat is elkápráztatta volna a szupermotósokról nem is beszélve. Mi a bütykösökön szépen módjával haladtunk felfelé, de Takit elkapta a gépszíj, és úgy elsöpört, hogy az aszfalt elfogytáig már nem is láttuk őt.

Amikor ezt a részt elértük, átváltottunk egy könnyű földútra, és ezen haladtunk tovább, hogy elérjük a gerincre vezető feljárót. Taki rám szólt, hogy ugyan menjek már fel a sziklazúzalékkal teleszórt feljáró közepén fekvő kanyarig, amely egyébként egy 180 fokos visszafordító is egyben, és legyek oly kedves megörökíteni a felfelé igyekvő társaság munkálkodását. Így is lett. Ez a rész szerencsére már nem okozott semmi gondot, hiszen dupla ekkora motorral is simán megjártam már. Lacus jött elsőnek, gond nélkül abszolválva a feladatot. Utána Tomi érkezett, aki mivel még nem járt itt, alaposan meglepődött a meredek, és sziklás visszafordítón, és a pillanatnyi koncentráció kiesés miatt meg is pördítette a zilált DR-t. Érkezett Gábor, aki igen elegánsan, szép technikával, térdből rugózva lazán felkocogott Tomi mellett és eltűnt az út tetején. Taki is hasonlóan eredményes volt itt, neki sem tartott sokáig, míg eltűnt a videó látószögéből. Tomi ekkor visszaengedte a gépét a kanyar külső ívéig, majd lendületet véve szépen fölberregett ő is a gerinc irányába. Miután így magamra maradtam, én is nekiveselkedtem és gond nélkül követtem a többieket. A fennsíkon haladva, könnyen járható, bár néhol köves és mély nyomokba futó földutakat követve, hamar elértük a tolvajkő nevű sziklaképződményt, amely egyúttal kilátóként is funkcionál.

Megmászva a sziklát megcsodálhattuk a fennsík páratlan látványát és a helyet bemutató tábla közelében felhalmozott hulladékhegyet, amit a helyi természetbarátok helyeztek ott el, láthatóan jól sikerült tábortüzes bulizásaik után. Igaz, szeméttároló nem volt a környéken, de fel nem foghatom, hogyan lehet valaki ekkora gyökér, hogy így szerte hagyja a mocskát maga után egy ilyen, szinte szent helyen… A szikláról majd lefújt bennünket a szél, így elég hamar befejeztük a nézelődést és mivel még bőven napi etapunk elején jártunk, a lovak nyaka közé cserdítettünk. Kellemes és változatos terepen jutottunk el a Vigyázó nevű csúcs alá, ahol már jól kijárt nyomon lehetett feljutni a vállalkozó szelleműeknek a hegytetőre. Volt egy másik lehetőség is, de az csak kerülővel volt elérhető és zúzalékos, sziklás turista utakon vitt fel a célhoz. Megálltunk és felnéztünk a távoli és egyre meredekebben emelkedő csapáson elérhető csúcsra. Taki megkérdezte, hogy induljunk-e tovább, de Gábor úgy döntött, hogy nekimegy a feladatnak és így is tett. Szépen, egyenletes tempóban haladt a csúcs felé, és végül gond nélkül el is érte azt.

Ezen felbuzdulva Lacus is úgy döntött, hogy belevág a dologba, de a hegy egyharmadánál eldobta a vasat. Gondoltam egyet, és mivel nekem már renomé szempontjából úgyis mindegy volt, adtam egy nagy gázt és hajrá, én is neki a hegynek. Meglepetésemre egész rendesen fogott a gumi az egyébként kemény, földes talajon, így határozottan jutottam egyre magasabbra. Az 525-ös blokknak meg sem kottyan egy ilyen feladat, csak legyen ami átviszi az erőt a talajra. Elértem Lacust, majd simán elhaladva mellette jutottam tovább, egyre feljebb és feljebb. Kellett némi gépészkedés néhol, hiszen a több követhető nyomból hol ez, hol az hol az látszott könnyebben járhatónak, így folyamatosan váltogattam azokat. Éreztem, hogy már nagyon közel vagyok a célhoz, felpillantva már ki tudtam venni az engem figyelő Gábor vonásait is, amikor elértem a végső, kritikus részt, ami egy brutál meredek, de szinte egyenes felfutó volt. Itt lendületből csukott szemmel is felmegy az ember, ha rendesen neki tud futni előtte. Igen ám, de ez nem egy sík mező volt ahonnan neki kellett vágni ennek a résznek, hanem egy ugyancsak meredek és kisebb-nagyobb bukkanókkal, mély nyomokkal szabdalt rész, ahonnan a nagy lendület nyerése esélytelen volt. Előre hasaltam hát a gépen, hogy az elejére ráterhelhessek amennyire lehetséges ezzel egyidejűleg pedig jól bepucsítottam az ülésen, hogy a hátsó kerékre is a lehető legtöbb súly kerüljön, nehogy elveszítse a tapadást. Talán sikerült is volna a mutatvány, hiszen nagyon szerettem volna a két napos full bénázás után egy ilyen trófeát begyűjteni, de sajnos egy bukkanó elemelte a gép elejét és a mutatványom egy szép gyertya bemutatásával itt befejeződött. Miután stabilizáltam magam és a motort, megállapítottam, hogy alig néhány tíz méter választ el a fent, mozdulatlanul figyelő Gábortól. Gyorsan számba vettem, hogy mik a lehetőségeim, de hamar beláttam, hogy vége van a kísérletnek. Taki később azt mondta, hogy kívülről nézve sima ügy lett volna a feljutás, de én akkor örültem, hogy egyáltalán ugyanezzel a technikával de lefelé meg tudtam indulni. Gábor, miután látta az eredményt, szintén lejött, hiszen a csapat többi tagja odalent várta a tovább indulást.

Lelkesen indultunk tovább a kerülő úton. Nekem is jobb volt a kedvem, hiszen akárhogy is benéztem ezt a Vigyázós felfutót, de azért majdnem megvolt így is, és ha nem is lehettem rá különösebben büszke, jó érzéssel töltött el az, hogy bepróbáltam és mindent megtettem a cél elérésének érdekében. Veszíteni tudni kell – de milyen más az, ha meg sem próbálja az ember, mint ha dicső küzdelemben marad alul ugyebár. Ilyen gondolatokkal a fejemben követtem vezetőinket egy kellemes erdei úton, amelyet néhol kisebb vízátfolyások kereszteztek, de egyébként semmi kihívást nem jelentett. Laza, pihenős gurulás után, végül megérkeztünk a sziklás és füves részek között felfelé vezető úthoz, amelyen viszonylag könnyebben lehetett elérni a hegy legmagasabb pontját. Itt is jártam már nagymotorral, de akkor viharos időben, szakadó esőben, és igazi túlélésért vívott küzdelemben jöttünk erre, nem volt időm alaposan megcsodálni a környéket. Most ezt megtettem. Ezután lefelé vettük az irányt a Dragan tározó irányába. Jó köves és meredek ereszkedőt követtünk amely igényelt némi odafigyelést, ráadásul vasárnap lévén egy nagy csoport magyar endúróssal is összefutottunk, akik felfelé igyekeztek velünk szemben. Elég sokáig tartott az ereszkedés, változatos kihívások elé állítva bennünket, de végül egy részemről meglehetősen fárasztó patakmeder abszolválása után leértünk a hegyről és kellemes erdei utakat követve megindulhattunk a ránk Biharkeresztesen várakozó autónk irányába.

Végül gond nélkül elértük azt is, és gyors átöltözés, valamint a futóra és a kocsira való felpakolás után el is indultunk ismét Szeged felé. Az út lassan de kellemesen telt, így közben bőven volt alkalmunk átbeszélni az élményeinket, hiszen abból akadt bőven. Engem gyenge formám és viszontagságaim ellenére is kellemes élményekkel töltött el a túra, és bár minden porcikámban éreztem az elmúlt három napot, még olyanokban is amikről eddig nem is tudtam, hogy léteznek, már azon gondolkodtam, hogy mikor juthatnék el ide legközelebb. Igen, Erdélyország így hat az emberre. Ha egyszer megízleled, soha többé nem akarsz lemondani róla. Bármerre is vigyen az utad, vagy, mint esetünkben az ösvényed, nem tudsz hibázni, csak gyönyörű tájakat találsz és mindezt úgy tudod bejárni, ahogyan itthon lehetetlen. Az árak meglehetősen elviselhetőek az átlag magyar pénztárcához mérve, az emberek általában barátságosak, sokan tudnak magyarul, de általában mindenkivel szót lehet érteni ha szükséges, és ami a legfontosabb, inkább örülnek a terepmotorosoknak, mint sem üldöznék őket, hiszen arra a turizmus a legjelentősebb bevételi forrása a lakosságnak, így hát nekik teljesen mindegy, hogy a vendég motorral, gyalog vagy autóval hozza pénzt, csak hozza.

Száz szónak is egy a vége, nemhogy ennyinek: a túra csodás volt, úgy, mint a szervezés és az ellátás is, számolom a napokat, hogy mikor lehet részem újra ebben az élményben. Ha valakit vonz ez a műfaj, ki ne hagyja Erdélyországot terveiből, de ha nem igazán kívánja a terepmotorozás kihívásait, akkor is érdemes bejárni épített utakon ezt a vidéket. Mindig találni újabb és újabb látnivalót, jobbnál jobb kaját, és mindezt igen baráti árakon. Köszönöm, hogy velem tartottatok, remélem jól szórakoztatok!

Kedves Olvasók! A cikk eredeti (vágatlan) változata teljes terjedelmében elérhető Taki saját honlapján. Aki az innen kimaradt részletekre (romániai közlekedési kultúra, vagy hogy éppen hogy dobálták meg Zsorét kővel) is kíváncsi, mindenképpen olvassa el! (Macko)