Preludium (2011. június közepén, az utazás előtt)

Bajban vagyok. Úgy látszik, ahogyan növekednek a túratávok és egyre messzebb kalandozik tekintetünk a térképen, az élménybeszámoló útleírás is egyre nagyobb kihívást jelent.
Pedig annyi mindenről lehetne és kellene is írnom, hogy minden részletében látható legyen eddigi legterjedelmesebb motoros túránk előkészítése, beteljesülése, utóélete. Persze a „terjedelmes” itt erősen idézőjelben értendő, mert ha netán visszakalandozva a múltba felidézem Sulkovsky és Barta teljesítményét, akkor egy ilyen, 18 naposra tervezett kiruccanás már-már a „főterezés” kategóriáját súrolja. De mivel a szomszéd falun túlra készülünk, ezért mégis belevágok. Ki tudja, csak kikerekedik belőle valami értelmes iromány.

Nagyjából végigjártuk a szokásos, motoros túrázóktól általános módon elvárt létrafokokat.

Eleinte csak itthon motoroztunk, esetleg rövid időre kikacsintva valamelyik nyugati határunk mögé. Aztán két alkalommal is elkalandoztunk Korzikáig, akkor éreztünk rá a távolabbi, ismeretlen, ám rendkívül csábító tájak varázsára. Továbbra is nagyon szívesen megyünk kirándulni a szomszédos Ausztriába és Szlovéniába, de (főleg bennem) kezdett kialakulni egyfajta „ennél már több kell” érzés. Aztán lassacskán, ha néha zökkenőkkel is, de Feleséget is sikerült belerángatnom ebbe a bennem kialakulófélben lévő új dimenzióba. Persze, hogy ez mennyire igaz vagy csak én képzelem-e így, azt majd hazajövetelünk után megmondhatom.

Következett két Balkán-túra, amelyek során már megtapasztalhattunk valamit abból az életérzésből, amit a kicsit (nagyon?) plasztik Nyugat már nem képes megadni a szolid kalandra vágyók számára.

Annyiból még hasznosak voltak ezek az utak, hogy levetkőzhettük a korábban felvett sztereotípiáinkat, az ottani emberekkel, kultúrával, környezettel kapcsolatban. Mivel az előítéletek sorsa a szinte törvényszerű megsemmisülés, ezért a mieink sem kerülhették el a végzetüket. Immáron teljesen más elvárásokkal, gondolatokkal közelítek a nálunk nehezebb sorban élők felé és érzem, tudom, hogy a szigorú sors nem hogy gonosszá, sokkal inkább nyitottá, nemessé és barátságossá formálja az emberi jellemet. Persze ez csak abban az esetben válik számunkra is láthatóvá, ha magunk is nyíltan és őszinte befogadó készséggel közelítünk feléjük. Még most is vannak, akik óva intenek és lebeszélnének minket az utazásról. De valahogy hiszek az emberek jóindulatában. Hiszem, hogy egy nép vallásától, politikai stabilitásától és egyéb társadalmi tényezőktől függetlenül nem lehet egységesen „rossz”! Lehetnek ott is gonosz emberek, lehetnek akár rosszakaróink is, de ehhez elég akár csak a szomszéd utcáig átsétálni és ott is megkapható az ilyen élmény. Tehát nincsen bennem semmi félelem és teljes felelősséggel merem itthon hagyni két gyermekünket és magam mögé ültetni a hétpróbás túrázó F-et, hogy megismerve egy számunkra új világot, élményekkel gazdagon megrakodva térhessünk majd meg otthonunkba.

Indulásunkat megelőzően egy héttel ragadtam billentyűt és láttam hozzá, hogy lekopogjam, mi és milyen úton vezetett odáig, hogy erre az útra vállalkozzunk. Lássuk hát.

Krónika

Minden tekintetben nagy fordulópont lett az életünkben egy ragyogó szeptemberi nap, 2008. őszén. Isteni szerencsével túléltünk egy balesetet, de az a pillanat erősen meghatározó lett egész hátralévő életünk szempontjából. Addig is több túra laza forgatókönyve motoszkált a szürkeállományomban, de a hosszas lábadozás alatt vált igazán világossá számomra, hogy az élet igazán annyit ér, amennyit az álmainkból valóra tudunk benne váltani. Minden más, csak sokadrendű lehet a fontossági listánkon. Így jutottuk el két alkalommal is Montenegróba, belestünk Albánia életébe és egyre bátrabban kezdtem el szövögetni a nagyobb lélegzetvételű terveim fonalát. Két célpont lebegett előttem már évek óta, amiket nagyon kimondani sem mertem, mert oly elérhetetlennek tűntek: Izland és Afrika. Minden körülményt figyelembe véve a fekete kontinens mellett tettük le voksunkat. Korábban arról fantáziáltam, hogy megkerülve a Földközi tenger nyugati medencéjét, micsoda remek kirándulást lehetne összehozni egyetlen kompozással Tunisz és Palermo között, de a rideg politikai valóság miatt ez immár csak álom maradhat. Algéria zártságát a magunk puszta erejéből nem tudnánk feltörni, ezért két ország maradt a lehetőségekből: Marokkó és Tunézia. Végül, hogy ne kelljen egész Nyugat-Európát keresztülmotoroznunk, utóbbira esett a választás. Ezen felül csábítottak a benne rejlő ókori hagyatékok, a viszonylagosan épen maradt műemlékek és a sok lelkes beszámoló, amit az ott járt turistáktól lépten-nyomon hallhattam, olvastam. Az is bennem volt, hogy ha a szervezett úton résztvevők, az ilyen programok szokásos sablon-látnivalóitól ennyire eltelve és felcsigázva érkeznek haza, akkor mi várhat minket, akik ha a vezetett turistacsoport jobbra tart, biztosan bal felé keressük az élményeket?
Így nem volt visszaút, F-et is meggyőzve arról (na nem volt ám olyan nehéz), hogy „most vagy soha”, tavaly ősszel a nyári szabadságunkat követően már úgy indultunk neki a munkás napoknak és hónapoknak, hogy egyértelmű volt a cél: Tunézia.

Megkezdődött számomra a túra első fázisa, a tervezés. Nagyon élvezem ezt a részét, szívesen töltök el sok időt az egyébként lapos téli estéken és éjszakákon azzal, hogy térképeket és útleírásokat böngésszek, útikönyvet vegyek és a világhálón fellelhető írásokat elolvassam. Majd a begyűjtött információkat rendszerezem és térképre viszem, útvonalakat tervezek,… tehát gondolatban mintegy bejárom a teljes túra útvonalát. Ennek számomra igen nagy jelentősége van, nem szeretek sehová felkészületlenül érkezni. Ugyan ennek megvan az a fajta veszélye is, hogy ha túlzott elvárásaim lennének a heves fantáziám miatti elragadtatásomtól, akkor könnyen érhetne csalódás, mikor szembesülök a rideg valósággal. De szerencsére erre még nem került sor (gyorsan le is kopogom az asztal lapján!), lehetőség szerint próbálok a realitásoknál megmaradni, még ha néha oly nehezemre esik is.

2010. ősz-tél

Sajnos egy ilyen volumenű vállalkozás nem működik, ha nincsen hozzá stabil pénzügyi alap. Belevetettem magam a munkába bízva abban, hogy eredményes évet zárva úgy szaporodik a bankszámlánkon a rávaló, hogy álmodozásból a tényleges tervezésbe fordulhat a dolog. Ahogyan bővült a költségvetés alapja, úgy került gondolatban egyre közelebb a fejemben lévő térképen a virtuális színes gombostű Tatouinhoz, amit a lehetséges legtávolabbi célpontként kiszemeltem. Végül lezárva az évet látszott, hogy ha szűken is, itt-ott megnyesve a kiadási oldalt, de együtt állnak a csillagok és a számok egy jó kis kalandhoz.

Közben azon is gondolkoztunk eleget, hogy be merjük-e vállalni magányosan az utazást, vagy célszerűbb lenne társakat találni hozzá? Sok emberrel beszélgettünk erről és egyöntetű volt a vélemény, hogy társak nélkül nem szabad belevágni ebbe a vállalkozásba. Ugyan bízom magunkban, de engedve az ésszerű indokoknak, elkezdtem társakat keresni az útra. Akadt jelentkező több is, már érdeklődés szintjén, de aztán csak úgy alakult, hogy a végére magunk maradtunk. A sors galád fintora, hogy akik szívesen jöttek volna, ők sajnos egyéb okok miatt nem tarthatnak velünk. Aztán akadt még pár vállalkozó, de addigra eldöntöttük, hogy minden ésszerű indok és figyelmeztetés ellenére magányosan kergetjük az álmainkat. Úgy egy hónap múlva sokkal okosabban tudok nyilatkozni erről, de most úgy vélem, hogy ha már ennyi időt és energiát fektettünk ennek a kalandnak a megvalósításába, akkor ezt csak olyannal osztanánk meg akivel igazán jól ismerjük egymást. Aki kipróbált motorostúrázó, nem okoz neki gondot elszakadni a civilizációs cifraságoktól, rutinosan tudja kezelni a bárhol fellépő problémákat, akiben maradéktalanul megbízunk és minden fenntartás nélkül tudnánk a közel háromhétnyi, szoros egymásra utaltságra gondolni. Ezt a lécet senki sem ugrotta meg, mondom ezt minden bántó szándék nélkül. Fenntartom, hogy lehet ezt nagyképű és önző döntésként is tekinteni, de számunkra ez teljesen lényegtelen. A cél egy lehetőleg tökéletes utazás, amit bármiféle (előre kódolható) konfliktus csak tönkre tenne, bármelyik fél szemszögéből is nézzük a dolgot. Tehát újból magányosan, a már megszokott „két személy – sok csomag” felállásban vágunk neki a kalandnak.

A második oldalon folytatódik a tervezgetés…

[ pagebreak ]

2011. tél-tavasz-nyárelő

Belevetettem magam az útvonalak tervezésébe, a különféle látnivalók összegyűjtésébe, rangsorolásába. Ekkora távon akár hónapokat is el lehetne tölteni úgy, hogy naponként újabb dolgokkal találkoznánk, de a korlátozott időtartam leszűkíti a lehetőségeket. Bármennyire is fáj, bizony keményen kell működni a cenzúrának és nehéz sóhaj mellett sok köztes pont került áthúzásra. Közben kialakult a végleges nyomvonal is, amitől persze el lehet majd térni, de egy stabil gerincet ad a túrának, amivel számolni lehet. Nagy vonalakban a következő vázlat állt fel: Szlovénia – Olaszország (itt a főbb állomások: Pompei, Etna, Szicília belső területei) – Palermo – komppal Tuniszba – 7 nap csavargás Tunéziában, számtalan látnivaló felkeresésével – komppal Genovába – Garda tó – majd haza. Először volt olyan tervem, hogy Dubrovnikból kompozzunk át Bariba, de végül ezt elvetettük. Mindjárt azt is leírom, hogy miért.

Korábbi kompozással kiegészített útjainkon eleinte segítséget vettem igénybe a jegyek rendeléséhez, de most már ezt is magam intézem. Neki is álltam nézegetni a hajótársaságok menetrendjeit, egyeztetni az útitervünkkel és a rendelkezésre álló idővel. Mivel a Jadrolinia hetente egy alkalommal indít kedvünkre való éjszakai járatot Dubrovnikból Bariba és Palermóból is csak heti 2 alkalommal megy hajó Tuniszba, ezért ezek szinkronizálása igen lényeges, hogy ne kelljen rohanni a két hajóút között és így elbukni valami betervezett látnivalót, de ne is legyen felesleges üresjárat, mert az idő véges volta miatt azt felesleges luxusnak tartom. Mikor már hetek óta csak menetrendeket egyeztettem az alakuló itinerrel, eszembe jutott, hogy talán konkrétan a foglalási lehetőségekkel is kellene törődnöm. Így következett be az, hogy 6 hónappal a tervezett utazás előtt már nem kaptam kabinos jegyet a Bariba tartó éjszakai kompra.

A fedélzeten, hálózsákban való alvás pedig nem volt annyira csábító, hogy helyette ne a lábon való közlekedést válasszam, végig az olasz csizmán. Ez a lehetőség egybe vágott azzal a ténnyel is, hogy mivel Firenzénél délebbre még nem jártunk Itáliában, ez alkalmat teremt az ország középső részének szemrevételezésére. Aztán hamarosan az is kiderült, hogy illene sietni a Tunéziába menő és pláne az onnan Genovába tartó járat foglalásával is, mert hazafelé 24 órás lesz az út és megígértem F-nek, hogy a kényelem érdekében csak kabinban utazunk, a fedélzeti tömegjelenet, vagy a nemek szerinti közös hálóterem helyett! A járatok telítettsége naponta változott, az elsőre kiszemelt időpontra már nem is kaptam kabinos jegyet. Pedig előtte való este még bőven mutatott szabad helyet. Aztán mikor egy esti böngészés alatt az orrom előtt betelt a második számú hajó is, azonnal írtam egy sms-t a főnökömnek, amiben kikértem a nyári szabadságomat dátum szerint. Hamarosan jött is a jóváhagyó válasz (ezért is megéri jó cégnél, jó csapatban dolgozni), de el tudom képzelni miket gondolhatott magában: „Normális ez, hogy egy januári vasárnap a nyári szabadságával foglalkozik, ráadásul óra-perc pontossággal??!” Persze másnap elmondtam neki, hogy mi volt a sietség oka. Még akkor este, a válasza után 15 perccel készen volt a foglalásunk. De nagyon jól tettem, mert két nap múltán már az a járat is teljesen telített volt és csak a 10-20 személyes közös hálótermekben tudtunk volna szálláslehetőséget foglalni. Vagy marad a műbőrfoteles „Pullman” szekció, de annál még a folyosón való hálózsákos alvás is jobban vonzott.

Elégedetten dőltem hátra, minden el van simítva, már csak a napokat kell számolnunk…………..amikor beütött a mennykő!

„Tunéziában zavargások kezdődtek, az ország a polgárháború szélén.”

„Forrong az arab világ!”

Ilyen és ehhez hasonló szalagcímekkel lett tele az írott és az elektronikus sajtó. Őszintén szólva nem vágott egy nyomba a szám és ez nem a határtalan boldogság miatt volt. Akik csak tudtak a tervünkről, egyöntetűen és szinte kórusban kántálták, hogy „Na, ennek az útnak befellegzett, normális és felelősségteljes ember nem teszi ki ilyen veszélynek sem magát, pláne nem szeretteit!”, stb…stb… Bizonytalankodtam is eleget, hogy mitévők legyünk. De ugyanakkor bíztam benne, hogy a vissza lévő hónapok alatt akár kedvező fordulatot is vehet a történet folyása és mire mi oda kerülünk, már béke és nyugalom honol Afrika felett. Részben (szerencsére) be is jöttek várakozásaim. Most, az indulásunk előtti napokban Tunézia már az „utazásra nem javasolt” kategóriából kikerülve sokkal kedvezőbb bírálattal szerepel a Külügyminisztérium honlapján. Hírt sem frissítettek róla rajta az elmúlt három hónap során. Ezt úgy értékelem, hogy nem történt semmi említésre méltó esemény. Ez akár jó hírként is felfogható, főleg ha a szomszédos Líbiában stabilan beálló háborús cselekményeket tekintjük ellenpéldaként. Mindenesetre az utunkba kerülő külképviseletek elérhetőségeit jól elmentettem, utazási biztosításunkat kabalából megkötöttem.

Izgalommal teli várakozással múlatjuk az indulás előtti utolsó napokat.

2011. június 25. szombat. Indulás előtt egy nappal

A motor is teljesen felkészítve várja a nagy kalandot. Komplett szerviz végrehajtva, új gumik felszerelve, mindenféle felszerelések, tartalék alkatrészek, szerszámok, túrafelszerelés felpakolva várja a holnap hajnali indulást.
Fiaink a nagyszülőkre bízva, illetve mivel a nagyobbik már jobbára itthon fog tartózkodni, vele megbeszélve minden házkörüli teendő, a virágok öntözésétől a kutyák etetéséig. Megtörtént a búcsú a szülőktől is, ami nem volt könnyű. Hiába, egy anyának a sorsa a szüntelen és feltétlen aggódás. A mamák ebben ráadásul abszolút profik. Mivel soha nem voltunk még ennyi időt távol saját gyermekeinktől, nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy F. miként fogja kezelni ez irányú ösztöneit. De nem aggódom miatta, sok mindenen keresztülmentünk mi már együtt. Ráadásul 17 év házassággal a tarsolyban felfoghatjuk utazásunkat afféle nászútnak is, hiszen arra eddig még nem is került sor.

Mindjárt éjfél, lassan le kellene dőlni, hogy pár órányi alvás után nekivágjunk életünk eddigi legnagyobb kalandjának. De nehezen szánom rá magam. Izgulok…….nem kicsit.

Jól meggondoltuk mi ezt?

De miket is beszélek! Persze, hogy meggondoltuk! Hajnalban rajt, aztán ha minden jól megy, majd folytatom valamikor úgy 3 hét múlva.

…………………………………………………………………………………………………

2011. július 14. csütörtök

Megérkeztünk. Igaz már tegnapelőtt hajnalban, de csak most jutottam el odáig, hogy egyáltalán megkíséreljem a fejemben kavargó-forrongó halmazt kicsit tisztán látni, rendszerezni és értékelni. Ha útközben nem vezettem volna naplót, ez a feladat szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnne. Olyan élményekkel és benyomásokkal telve kezdek neki az útleírás összeállításának, ami kétségessé teszi, hogy meg tudok-e birkózni a feladattal.

Gróf Széchenyi Zsigmond világutazó-vadászíró szavait elorozva olyan érzés ez, mint amikor a sebész szikével kezében áll a műtőasztalnál egy rutinműtét előtt és minden úgy megy mint már annyiszor, csak most éppen egy közeli hozzátartozó van a steril lepedő alatt.

Korábbi élménybeszámolóimat szinte kívülállóként, felülnézetből írtam, eme mostani pedig egy olyan élményről kellene szóljon aminek belső, szerves részesei voltunk, amely nagyon megérintett és mély nyomokat hagyott a lelkemben. Olyan új világ engedett magához, amely felülmúlta minden előzetes várakozásomat, amivel kapcsolatban szinte minden előítéletem semmisnek és feleslegesnek bizonyult. Félek, hogy csupán nyomokban tudom érzékeltetni és visszaadni mindazt a szépet és jót, amit ettől az úttól kaptunk.
Nem, ez koránt sem jelenti azt, hogy ne lettek volna ott és akkor átmeneti, negatív töltésű pillanataink! Sok olyan dologgal találkoztunk, amit ha akarnánk sem tudnánk megérteni és elfogadni. De egy motoros túra nem is erről kell szóljon! Ha nincsenek kontrasztok, akkor az egész csak mesterkélt és egy hamis csillogással teli léggömbhöz hasonlíthat. Igenis kellenek kisebb „problémák”, kellenek hullámvölgyek, mert a kimagasló pillanatok csak általuk lesznek teljes valójukban megélhetők, értékelhetők. Ennek szellemében és naplómat segítségül hívva vágok bele (akkor már a sebész-hasonlatnál maradva) bízva abban, hogy olyan, mindenki számára olvasható és élvezhető irományt adhatok majd ki a kezemből, ami miatt nem kell szégyenkeznem. Pláne nem amiatt, hogy hamis képet festenék arról a 17 napnyi csodáról, amiben részünk lehetett!

Folytatás: a túra első része.

Hazérkezéskor 5472 kilométert mutatott az órám. Most már van elképzelésem Odessaról, Sevastopolról, ami korábban az olvasottak alapján kimondottan tetszett. De hogy milyen kaland éjszaka keresztülmotorozni a Békás-szoros 1300 méter magas csúcsán? Korrupt ukrán zsarukkal egyezkedni? Egy hatalmas felhőszakadást, villámlást, dörgést megélni egy hegygerinc ezervalahányszáz méter magas részén, közvetlenül utána egy kunkori erdei úton ereszkedni lefelé ömlő vízátfolyások és patakokká duzzadó erecskék között úgy, hogy ködben vagy és a párától nem látsz semmit mert még a szemüveg is tejszerű üvegnek néz ki? No és milyen szemtől szemben állni a felfegyverzett katonákkal, akik a sorompóval elzárt úton nem engednek tovább? Mindez kiderül a következő sorokból.

Kezdjük Kárpátaljával!

Ennél rosszabb úttal, mint ami a Vereckei és az Uzsoki hágóra felvezet, életemben nem találkoztam. Nem tudjátok elképzelni… Végig állva kellett kerülgetni a kátyúkat, szegény Drágámat (az én kis DL650-em) igen sok sokk érte! Tavalyelőtt, a Nagy Magyarország határai túrán már megismertem ezt a szakaszt, de azóta még rosszabb lett a helyzet.

Egy sajnálatos eset miatt csúsztunk egy napot, így tényleg rohanóssá vált a dolog. A kitűzött cél mindenesetre a Krím félsziget keleti csücske, Kerc volt. Ahogy haladtunk egyre befelé, javult az út minősége, de bárhol és bármikor találkozhattunk nem várt gödrökkel. Az érdekessége a dolognak az, hogy ezek a kátyúk olyanok, ha 80 kilométeres sebességgel megyünk rajta, akkor elég jól kisimítja a futómű az utat, de ha benézel egy nagyobbat, akkor vagy elesel, vagy törik a felni, vagy mind a kettő.

Két dologra nagyon kell vigyázni Ukrajnában. A STOP táblánál minden esetben meg kell állni és jól láthatóan a lábadat is le kell tenni. A másik: a városokban, falvakban szinte mindenhol mérik a sebességet. Kézi kamerával is dolgoznak, de autóból is. A felvételt pedig igény szerint meg is mutatják… A harmadik napra már rutinosan beálltunk egy helyi autó mögé, aki jó tempót ment és tudta, hol kell lassítani. Na ezek után nem is fizettünk többet.

Amúgy három bírságba futottunk bele. Egyszer rossz irányba fordultunk, jogos volt. 83 kilométer/óra alig lakott településen: jogos, de már szívatás kategória. A harmadik esetben a balra kanyarodó sávból egyenesen mentünk tovább. Se tábla, se felfestés… Na ezt hiába magyaráztuk a rendőrnek, fizettünk. Nála volt az útlevél. (Azért elég jól alkudtunk.)

A következő oldaltól már a Kárpátokon túli részt cserkésszük be, lapozz!

[ pagebreak ]

Az igazi Ukrajna

Sevastopolban megnéztünk egy tengeralattjáró kikötőt, ami a hegy gyomrába volt építve. Fontos stratégiai hely volt a II. Világháborúban. Hihetetlen melóval csinálták meg! Keleten volt az érkezési alagút, ami bevezet a hegy alá, a nyugati oldalon pedig a kijárat. Mint a metró: az egyik csatornában az érkező, a másikban az induló U-Bootok. Azt sajnáltuk, hogy egy igazi tengeralattjárót nem állítottak ki. Rengeteg torpedó meg vízi akna, bár a vezérlőpult azért nem volt semmi. Nagyon érdekes volt a héjszerkezetet látni, hogy az óriási nyomásnak ellen tudjon állni a hajó, rács-szerkezettel volt megoldva, kívülről pedig bitumenes festékkel kenve, hogy a radarjeleket ne verje vissza a fém (vagy legalábbis csökkentse az érzékelhetőséget).

Odessa egy nagyon hangulatos, nyüzsgő „fürdő”-város. Késő délután érkeztünk, felálltunk a járdára, hogy valami szállást keressünk (máshol nem volt hely). Egy robogós egyből odajött segíteni és elvezetett egy relatív olcsóbb hotelhez. 550 hrivnya volt, de mi persze találtunk ennél is jobb ajánlatot ugyanabban a házban: csak 200 hrivnya volt és még a motorok is udvaron állhattak, így le sem kellett zárnunk őket.

Az esti városnézés visszafelé egy horrorisztikus eltévedésbe torkollott, ugyanis nem jegyeztük meg a szállás helyét és persze GPS-t sem vittünk. Itt csak ketten voltunk, mert harmadik társunk nagyon fáradt volt. Valamikor fél kettőkor találtunk rá a helyes útra, de legalább nem a nappali hőségben ismerkedtünk a várossal.

A legkeletibb város

Következő nap úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Kercbe, a félsziget legkeletibb pontjára. Estére érkeztünk meg, és mint a túra végcélja, a város kezdetén levő hatalmas kő betűkből kirakott obeliszknél fotózkodtunk és pózoltunk, majd mivel a Garmin csupa ötcsillagos hotelt ajánlott, egy taxis elvezetett egy jó kis helyre (ez egyébként mindenhol működő és hatékony módszer) közvetlenül a tengerparton. Itt is sikerült a számunkra elfogadható szintre csökkenteni az árat, majd elmentünk lepakolás után halat enni. Na itt ért a meglepetés, ugyanis amennyivel olcsóbb volt a hotel, annyival drágább a hal! Persze, mert egy exkluzív zenés bárba mentünk, de legalább jól éreztük magunkat.

Másnap reggel igazi off-road szakaszra tévedve (és eltévedve) küzdöttünk az „elemekkel”, mire megtaláltuk a keresett objektumot. Amely egy óriási mesterséges emlékmű és múzeum volt, amely a II. Világháború egyik szörnyű gaztettének állít emléket. A németek 10000, azaz tízezer embert éheztettek ki úgy, hogy közülük csupán 97 maradt életben. A múzeumban elég sok időt eltöltöttünk, mert csak csoportosan lehetett bemenni. Hiába kérleltük a kisasszonyt, hogy ezért motoroztunk majd háromezer kilométert, hajthatatlan maradt. Délben indultunk vissza a száz kilométeres nyílegyenes úton – mintha a Hortobágyon mentünk volna keresztül. Aztán Észak felé fordulva ismét Odessa volt a cél.

Határozottan tartottunk előző szállásunk felé, de lutri volt, mert ha kiadták volna közben másnak, akkor mi hoppon maradunk. Rutinosan gördültünk be az udvarra. Ezt úgy kell elképzelni, mintha egy nagy pesti bérháznak a belső udvarára érkeznél. Még fák is voltak, meg egy csomó parkoló kocsi. A házigazda csak annyit kért, hogy ha legközelebb megyünk akkor telefonáljunk. Szerencsénk volt, főleg hogy a lánya igen kellemes és csinos csajszi volt, ráadásul jól beszélt angolul. Este (azaz inkább éjjel) még megvitattuk, hogy merre jöjjünk haza. Két variáció kínálkozott. Vagy Ukrajnán keresztül: ez gyorsabb és olcsóbb is, hiszen literenként csak 250 forint a benzin. A másik lehetőség Moldávián és Románián keresztül: emellett szólt az újdonság varázsa (már ami Moldovát illeti).
Itt még egyikünk sem járt.

Az utolsó oldalon elindulunk haza, de ez meglehetősen kalandosra sikerül.

[ pagebreak ]

Irány haza, de csakis Kisinyovon át!

Reggel bevásároltuk a kaját az útra, majd elindultunk a Moldáv határ felé. Következett az utolsó tankolás és a megmaradt hrivnya elköltése. A cigi például harmadárban van, mint otthon, és nagyon finom csokijuk is van.

Megérkezve a határhoz ért az első meglepetés. Megtudtuk, hogy ez még nem a Moldáv határ, hanem egyedül az oroszok által támogatott Dnyeszteren Túli Köztársaság. Ez a Beszarábiai rész, ami mindig okozott egy kis fejtörést a térségben. Ha jól tudom 2004-ben önállósította magát és kikiáltotta a függetlenségét, de az oroszokon kívül senki nem ismeri el őket. Utólag rájöttünk, hogy a határőr jó fej srác, jót akart azzal, hogy másik átkelőhöz küldött. Igaz, nagy kerülővel, de mi értetlenkedve csak hajtogattuk, hogy „Kisinyov, Kisinyov, nemérted?????” Akkor még mindig nem tudtuk, hogy ez nem Moldávia, de mivel mindenféleképpen Kisinyovot látni akartuk (hogy minek?), át szerettünk volna jutni. Ő értette, és mondta is: Kisinyov? Akkor 50+5 dolcsi fejenként és motoronként. Azt hittük, hogy ez zsebre megy, így hát jó magyar és arab szokás szerint kezdtünk alkudni. A csávókám meg röhögött rajtunk és mondogatta, hogy ez „official price”.

Két óra múlva sikeresen át is haladtunk Transsinitrán. Hatalmas síkság, mintha a szabolcsi almaültetvényen és barackoson mennénk keresztül. Itt-ott útzárba, géppisztolyos katonák kis tankkal megerősített és sorompóval biztosított csoportjaiba botlottunk. Finom mozdulataikból megértettük, hogy erre nincs tovább. Negyven kilométernél nem jöttünk többet, és már itt is az igazi Moldáv határ. Itt a vámos még figyelmeztetett, hogy csak két dobozzal vihetek a Camel-ből, de továbbengedett a két karton ellenére. Igaz, az máshol volt.

No és akkor elérkeztünk Kisinyovba! Nem is tudom, hogy miért voltunk oda annyira, valószínű hogy ezt az egy városnevet tudtuk. Keresztül is mentünk rajta annak rendje és módja szerint. Néha kicsit eltévedve, de legalább újdonságokat felfedezve. Biztos lett volna sok érdekes látnivaló Moldovában is, de amikor az ember már hazafelé tart, meg az idő is szorít, könnyen mondunk le dolgokról.

Európa szele. Vagyis széle

A román határátkelés meglepően gyorsan és kulturáltan ment. Abszolút érződött az EU hatása. Időben nem álltunk valami jól, és ahogy mentünk Nyugat felé, a lemenő Nap mint egy hatalmas reflektor világított a képünkbe. Ennek örömére volt egy csodálatos szakasz, ahol mindannyian megfickóskodva küldtük meg a vasakat. Nagyon jó minőségi úton, hosszú elnyújtott kanyarokkal tűzdelt egyenesek váltogatták egymást. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek és GPS szerint 172-vel is hasítottam a levegőt. Bizony azért itt már beszitált a feldobozolt motor, nem is kínoztam tovább. Innen megint azt a taktikát választottuk, hogy beálltunk egy számunkra megfelelő tempót menő autó után,és góóóóó!

Mivel nagyon frissnek éreztem magam, meg ugye a DL-nek jó a lámpája is, én mentem előre. Többször voltam már ezen a szakaszon, de mindig nappal. A Békás-szoros előtt egy rövid pihenő, és nekiindultunk az 1270 méter magas szerpentinnek. Hihetetlen jó tempót mentünk felfelé, kanyar kanyar hátán, ráadásul az út is igen rossz volt. Barátaim meg is jegyezték egymás közt: Na nézd meg majd holnap, amikor lát, hogy fogja kerülgetni a gödröket! Fent a csúcson megálltunk egy kicsit, hallgattuk a csöndet és néztük a sötétséget. Tényleg fantasztikus érzés, próbáljátok ki! Lefelé kicsit visszafogottabban ereszkedtünk, majd begurultunk a Lázár panzióba Gyergyószentmiklóson. Éjjel egy órakor. Nem semmi volt az éjszakai szerpentin! A szállás amúgy nagyon korrekt volt: három főre hat sörrel emlékeim szerint 36 euró volt, és még kártyával is lehetett fizetni.

Másnapra már csak egy laza 700 kilométer maradt, így Kolozsvárt és Nagyváradot útba ejtve,majd a határon elbúcsúzva (én nem pályáztam) este nyolcra érkeztem haza.

Összességében nagyon sok mindent láttunk, bár egy kicsit (vagy nagyon?) rohanósra sikerült a túra. De ez van ha egyszer ennyi idő állt rendelkezésre. Szóval így érkeztem haza 5476 kilométerrel a fenekemben.

Már az előzetes tervezések során sejtettük, hogy ez a kaland keményebb lesz az előző kettőnél. A táv is az eddigi leghosszabb volt – lakóhely függvényében átlagosan 2300 kilométerre lehetett számítani eltévedések nélkül -, de az útvonal cikkcakkos mivolta és tagoltsága (hiszen hazánk tíz Nemzeti Parkját szerettem volna megismertetni a résztvevőkkel) is aggasztott kissé. További eltérés volt a korábbiaktól, hogy anyagi okokból választanom kellett, miszerint egymagam bejárom az egész útvonalat (mint eddig mindig), vagy a túrán veszek részt. Utóbbi mellett döntöttem, így az adott tájegységek közelében lakó barátaimat kértem meg, hogy a Parkok igazgatóságaitól kapott információk alapján megtervezett útvonal sarkalatos pontjain találjanak ki nekünk egy-egy kérdést. Így rengeteg tervezés és szervezés után összeállt az ITINER, amelyet azért teszünk nyilvánosan is közzé, mert szerintem minden túramotorosnak érdemes (ha nem is egy hétvége alatt) részben vagy egészben lejárnia – Magyarország legszebb természeti adottságokkal rendelkező részeit ismerhettük meg! (Arról nem is beszélve, hogy számos földrajzi, illetve történelmi érdekesség található benne Nemzeti Parkjainkkal kapcsolatban.)

Engedjétek meg, hogy felidézzem túránk érdekesebb részeit néhány saját készítésű fotó kíséretében.

Péntek, 2011. május 6.

Jeni barátommal mindketten viszonylag sokáig dolgoztunk előző nap, így nem erőltettük a korai indulást. Negyed tízre összeszedtük magunkat és megcéloztuk a Fertő-Hanság Nemzeti Parkot. Csodaszép időben néztük meg Hany Istók egykori lakóhelyét (igaz története elolvasható az itinerben). A róla elnevezett tanösvényt nagyon ajánlom mindenkinek megtekinteni, fantasztikusan szép. Innen a Fertő-tó felé vezetett az útvonal, amely sajnos nem közelíthető meg teljesen jól motorral. Korábban voltam ott, így ha valaki időt is tud rászánni, javasolt letenni a közlekedési eszközt és sétálni egyet a tó rövidke magyarországi partszakaszán.

Továbbhaladva tettünk egy kis kitérőt a sógoroknál: Sopron és Kőszeg között ugyanis Ausztrián át vezet a legrövidebb út. Megint (mint mindig) arcul csapott a kérdés: miért annyira más az a világ 200 méterrel egy képzeletbeli, igazából nem is létező határvonal túloldalán? Választ persze most sem kaptunk, így inkább célba vettük az Őrséget. Ezt a részt viszonylag jól ismertem, így akár térkép nélkül is megtaláltam benne az összes kérdéses települést. Az Orfalui mászókát persze mi sem találtuk: a bejárás óta eltelt alig egy hónap alatt elszállították. Mindig szomorúan jövök ki a Vendvidék területéről: az egyik kedvenc tájegységem lett ez mára. Jöhetett viszont a Balaton-Felvidék.

Szerencsére az oda vezető út is nagyon szép, maga a Nagy Víz északi oldala pedig megint csak a kedvenceim között szerepel. Kicsit keresgéltük a válaszokat – Gálos Csabinak én adtam meg a kapott információk alapján, hogy mire kérdezzen rá, de a vászolyi malom (alias Tamás Bátya Gunyhója) elég elrejtettre sikerült. Szegény nem is tehetett róla… Ezzel együtt ezt a szép tájegységet is kipipáltuk, az idő azonban valahogy nagyon szaladt. Éppen az utolsó tihanyi kompot értük el, ahol egy nagyobb motoros csapattal találkoztunk. Együtt folytattuk az utat a kakukktojás, a Gyulaji Vadrezervátum felé. Ennek a csodaszép magánútnak a bejárását is Csabi intézte nekünk. Nagy kár, hogy besötétedett, mire odaértünk. Még így is csodás volt az erdő, ahol olyan tömegben mozogtak a vadak a lámpáink és a holdvilág fényében, amilyet szerintem kevesen láttunk.

Ekkorra már nagyon erősen lehűlt a levegő, olyan 7-8 fok körül volt. Így elvetettük az eredeti sátras vadkempingezést, és csatlakoztunk Tomiékhoz, akik Kaposváron találtak szállást. Szerencsére volt nekünk is hely, így gyorsan ágyba dőltünk. Túlzottan elégedettek azonban nem lehettünk, hiszen éppen 700 kilométert teljesítettünk. Amely már ekkor előrevetítette, miszerint esélytelennek tűntünk a kitűzött 48 órás szintre. Azért megszavaztunk egy igen korai indulást, hogy mire pirkad, már a Duna-Dráva területén lehessünk.

Szombat, 2011. május 7.

Négy után pár perccel indultunk is. Finoman fogalmazva friss volt az idő: 1,5 fokot mutatott a hőmérőm. A völgyesebb részeken ez leesett enyhe mínuszokra is. Az elalvás nem fenyegetett tehát. Ötre megvirradt, és mi már neki is láttunk a Duna-Dráva feladatainak. Ez a park olyan, mint egy nadrágszíj: a rajta átvezető etap mintegy 260 kilométer hosszú volt. Közben sikerült egészen jókat motoroznunk aszfaltmentes helyeken is. A kedvencem a Drávakeresztúr és Drávasztára közti 3-4 kilométer volt. Ezt ugyanis közúton mintegy 20 kilométer lett volna nagy kerülővel, így érdeklődtünk a helyi lakosoktól: nincs-e valamilyen rövidebb lehetőség. És volt! Készségesen leirányítottak a temetőhöz, azon átküldtek motorral együtt („ki van szakadva hátul a kerítés, azon kiférnek, aztán a mezőn át elérik a töltést és az már járható”), majd a Dráva partján valóban hamar célba is értünk. Lehet, hogy időben nem sokat nyertünk, de sokkal szebb volt! Vejtinél is hosszasan haladtunk a gáton, majd Villányt elhagyva beugrottunk Erdőfűre. Ezt a zsákutca-falut kimondottan a Park igazgatósága ajánlotta, és igazuk volt: az oda vezető út ugyan hagyott kívánnivalót maga után, de csodaszép volt!

Mohácsnál átkompoztunk, majd ismét felkaptunk ezúttal a Duna töltésére, és hol murván, hol aszfalton gurultunk fel egészen Bajáig. Innen egy nagyon hosszú és unalmas összekötőn az 51-es úton elértük a Kiskunság immáron teljesen sík vidékét. Más jellegű, de nagyon szép táj fogadott. Mivel ez a vidék egykoron a betyárok világa volt, sorban kerestük fel a csárdákat, míg el nem értük Bugac homokos vidékét. Folyamatosan Dél-Kelet felé motorozva egyszer csak átváltottunk a Kőrös-Maros területére. Utunk során a végig sík vidék mégis folyamatosan változott, mígnem elértük a román határon fekvő Biharugrát. Ezen a részen valóban kereszteztük a Fekete- a Fehér- és a Sebes-Köröst is. A Viharsarok pedig rászolgált a nevére: egyre rosszabb és viharosabb lett az idő. Amikor elindultunk sovány malacvágtában a Hortobágy irányába, már néha esegetett egy kis eső, az erős szél azonban jobban zavart.

Mire elértük a Tisza-tó csücskét, már majdnem sötét volt. Közben Tiszaújvárosban intéztünk szállást B_Jani segítségével, mert világossá vált: aznap tovább már nem jutunk. Volt menet közben egy idő, amíg azt számolgattam: meg tudjuk-e csinálni 48 óra alatt a túrát, ha nem szállunk meg, hanem csak megyünk és megyünk. (Minden erőfeszítésünk mellett sem tudtunk ugyanis 1050 kilométernél többet megtenni ezen a napon, így hátra volt még egy erős ötszázas etap.) Az aggteleki és bükki szerpentineken az éjszakai esőben (ekkorra már zuhogott) azonban esélyünk sem lett volna. Így a Hortobágy szerencsére viszonylag rövid etapját a vizes sötétben lemotoroztuk, és nagy örömmel nyugovóra tértünk. Bízva benne, hogy másnapra eláll az égi áldás. Vagy áldatlanság…

Vasárnap, 2011. május 8.

Annyira nem állt el, hogy nagyobb esőben indultunk, mint amiben érkeztünk. A teljes aggteleki szakaszt (amely egyébként csodaszép) így tettük meg. Nekem át is ázott a teljes ruházatom, egyedül szegény hét éves Daytona csizmám tartott ki még itt is. Ezen a részen tettem meg azt a felismerést, hogy milyen kemények is az itteni emberek. Miközben mi majdnem megfagytunk, ők a hat fokban és az ömlő esőben már reggel hétkor kint söröztek a szabadban… Állítólag azért bírják ilyen jól, mert már bemelegítenek előtte egy-két felessel.

Mire a Bükkbe értünk szerencsére elállt, így a rossz minőségű de csodaszép mályinkai, valamint a minden szempontból kifogástalan Lillafüred-Felsőtárkány szakasz kárpótolt a hidegért és a vizes gúnyáért. Délre hagytuk magunk mögött Egert, így jöhetett az utolsó park. Ehhez el kellett motorozni a Dunakanyar közelébe, hogy előbb a Börzsönyt kerüljük meg, majd kicsit kanyaroghassunk a Pilisben. Tudtam száraz aláöltözőt venni (Jeni ruhája át sem ázott, neki csak a kesztyűje volt vizes), így egyre derűsebb hangulatban vártam a hazaérkezést. Miután Dobogókőn válaszoltunk az utolsó kérdésre, nem volt más hátra, mint célba venni a kiindulási pontunkat és 55 óra 20 perccel az elindulás után befejezni a túrát.

Benyomások s következtetések

Nagyon más volt ez a 48 órás, mint a korábbiak. Kevésbé a némileg hosszabb táv tehetett róla. Sokkal inkább a kicsit ravaszabb kérdések, amelyek miatt mindenki bolyongott többet-kevesebbet. A cikk megírásának pillanatában nem tudom még, mennyien teljesítettük egészben vagy akár csak részben a távot – annyi bizonyos, hogy azok is maximális elismerést érdemelnek (vagyis rászolgáltak a pólóra és az oklevélre), akik útközben feladták. Az időjárás is nagyon kibabrált velünk. Hiába volt pénteken és szombaton részben szép  és meleg idő napközben, a reggelek és az esték igen hidegek voltak. A 6-8 fok és az eső pedig valóban a tűrőképességük határáig terheltek meg minden elszánt motorost, ebben biztos vagyok. Ezzel együtt már két olyan motoros társunkról tudok, akik 48 órán belül megtették a teljes távot. Nekik különösen nagy GRATULA!!!

Hogy mi lesz más jövőre? Vagy lesz-e egyáltalán jövőre?

A visszajelzések alapján szinte mindenki belefogna a túrába 2012-ben is, akár végigment most, akár nem. Annyi biztos, hogy rövidebb lesz a táv, és sok mindent módosítunk a lebonyolításon is. A jelenlegi álláspontom szerint valóban 48 óra lesz a teljes távra (szombat és vasárnap teljes hosszában), így csak egy éjszakai szállást kell megoldani mindenkinek. Az itinert a rajt előtt néhány órával fogom csak kiküldeni, hogy navigációtól, útvonaltervezéstől függetlenül mindenki út közben navigáljon. Legfőképpen pedig biztosan le fogom járni az útvonalat végig, hogy legyen egy teljes benyomásom az egészről. Legfeljebb az éles túrán már nem veszek részt… Ja, és hogy merre megyünk 2012-ben? A cél a Magyar Hegyek vidéke szép félkörben a Mecsektől a Zemplénig. Én már alig várom!

A kommenteket ebbe a fórumba írjátok légy szíves, hogy egy helyen legyenek a hozzászólások!

Csak gratulálni tudok a szervezőnek, Takinak ehhez a túrához! Nagy izgalommal vártam a napját, mert nekem az idei tél volt az első, amit effektíve motoron töltöttem. Pláne terepen! Készültem is a többek számára immáron negyedik évadzáró endúrós kalandra, amely idén valóban havas körülmények között zajlott. Kétszer kicsit kimentem a hóba próbálkozni és jól elmókáztam! A túrát megelőző napon, december 27-én felverettem  Paksról Pestre: -10 fok, de száraz utak — már ez is egy kaland volt! Az este azután már jó baráti társaságban, jóféle magyar szeszesitalok kóstolgatásának jegyében telt. Nehezen aludtam el, mert izgultam mint szűzkislány az első aktus előtt…

Amikor eljött a reggel, már pattantunk is a motorokra, és irány Gyál! A benzinkúton már ott sereglett a sok MOTOROS — a légkör ugyanolyan jó volt, mint bármely nyári túra kezdetekor. Rá is jöttem: nincs a téli motorozásban semmi fura azon kívül hogy mindenki bankrablónak van öltözve.

Kis ismerkedés és tankolás után nekiindultunk a kalandnak. A  négykerék hajtású kolléga  hamar megszabadított a csomagomtól, ami ellen valahogy semmi kifogásom nem  volt (ezúton is köszönet érte). Még a kúton Bakkvik megjegyezte, hogy biztos ezzel a gumival gondoltam védekezni a hó ellen. Ahogy ráértünk az aszfaltmentes terepre, már éreztem, hogy ez egy jó kis kaland lesz! Úgy vonultunk végig a fehér tájon, mint egy modern portyázó hun horda. Egyszer csak megláttam a távolban a hídon pár toporgó alakot. Igen, Taki volt az és a „Dabas-Sári különítmény”. Itt nem sok időt vesztegettünk, én is gyorsan megszabadultam a maszkomtól, a vastag kesztyűt is crossra váltottam, mert Taki sokat mondó vigyorából és operatőrként elejtett mondataiból arra következtettem, hogy  fázni azt bizony nem fogok. Levegő után kapkodni viszont igen.

Nekivágtunk a bemelegítéshez pont ideálisnak mondható terepnek. Hogy is jellemezzem … nehéz rá szavakat találni! Talán ahhoz hasonlítanám, mintha a MÁV egyik tehervagon-telepén a váltókkal teletűzdelt kesze-kusza sínpályák között folyamatosan vágányt váltva szeretnél motorozni. De ami meglepő volt számomra: ez különösebb gondot nem is okozott … itt még egyet sem estem és jól haladtam.

Ezek után következett a keményre lejárt, néhol jeges vagy éppen frissen havas szakaszokat váltakozva  felvonultató alföldi táj. Gyönyörű helyeken jártunk, néhol a deres fák alagutat képezve borultak fölénk, máshol pedig a dombokkal tűzdelt hófödte messzeség árasztotta magából a végtelen békét. Ez az egyik fő dolog amiért szeretem az endúrózást : a gyönyörű erdők-mezők, amiket az ember szeme csak úgy szippant befelé! Sokan soha nem fogják megérteni, hogy a motorozás ezen formája nem az állatkodásról szól, hanem a civil életben is használható emberi tulajdonságok erősítésére is kiváló … megtanít a kitartásra, a kitűzött célok véghezvitelére, az akadályok leküzdésére, és még sorolhatnám. De ezek mellett még megajándékoz a csodás látvánnyal, a mező illatával, és egy nagy adag lelki békével. Jól megfigyelhető, milyen magas fokú összekovácsoló hatása van a közös terepmotorozásnak. Nincs én, csak mi! Mindenki segít a másiknak. Nem a versengés a fő szempont, hanem a jó hangulat, és egymás segítése, ez pedig mind-mind példaértékű a mai társadalomban! Kissé elkalandoztam…

A második oldalon a végkimerülés következik…

[ pagebreak ]

Egyre nehezebb, de aztán jön a megérdemelt ebéd!

Szóval haladtunk szépen libasorban, Taki pedig  folyamatosan dokumentálta az eseményeket. Ezeken a részeken kezdtem érezni, hogy a gumi fogalma az nem az én motoromon lévő fekete kaucsukszármazékot jelöli. A Jó Istentől kapott hosszú végtagjaimnak köszönhetem, hogy  60 helyett „csak” 6 eséssel megúsztam a távot. Olyan 5-7 méter hosszúságú, salakmotorosokat megszégyenítő keresztbecsúszásokat produkáltam egyenesen (néha az útról az erdőbe történő berongyolással), hogy a mögöttem haladók szórakozása tuti garantált volt! Infantri meg is jegyezte: néha attól félt, elesik a nevetéstől…

Folyamatosan éreztem, ahogy leszív a terep. Na nem úgy, hanem fizikailag. Néha már annyi energia sem volt bennem, mint egy zárlatos akksiban. Ha megálltam, alig bírtam elindulni, annyira kevesett fogott a hátsó gumim. Amikor a felfutók előtt gyorsítani akartam, jobb lett volna, ha már távcsővel benézem előre, honnan gyorsítsak. Többnyire azzal kínlódtam, hogy merre menjek: a gumi és a talaj szövetkeztek ellenem, így a motor önállósította magát, én meg csak húztam a gázt, hogy haladjak és feljussak valahogy a dombokra. De mindez megérte, mert egy nagyon szép és tartalmas napot tölthettem jó társaságban! Ismét sokat tanultam motorkezelésből is, sokszor magamat is megleptem bizonyos helyzetek kivédésénél, vagy leküzdésénél.

Mikor beértünk a célba, már nagyon vágytam egy kis pihenésre. Na és sok kajára! Takiéknál a vendéglátás egyszerűen öt csillagos, bár az is biztos: sokan olyan éhesek voltunk, hogy akár Bear  Grylls vendégei is szívesen lettünk volna egy kis mókushere pörköltre. Ebéd után kissé tisztába raktam magam, majd Janerrel  elindultunk a Magyar Közútkezelő által  fantasztikusan letakarított úton Dabas-Sári irányába. Ez a 32 kilométer gyorsan elillant a 20, de legfeljebb 40 kilométer/órás tempóval… Ott felzsúfoltuk a két gépet a futóra, és hazáig hosszasan beszélgettünk — hogy a nap egy új baráttal legyen gazdagabb.

Szeretném még egyszer megköszönni Takinak, hogy időt és fáradságot nem kímélve ilyen jó túrákat szervez a magamfajta endúrósoknak és mindezt dokumentálja is! (Ez nem egy hálás feladat, de egy ilyen jó csapat  remélhetőleg minden alkalommal kárpótlást nyújt számára, és ösztönzést hogy tovább folytassa ezt mindannyiunk örömére.) Sokan a komoly profit reményében szerveznek csak ilyen kalandokat… Továbbá szeretném megköszönni Infantri és Kanyar barátomnak, hogy invitáltak erre az őrültségre, és mindenkinek a segítséget, meg anyukámnak is, ja és VILÁGBÉKE!

Utóirat

2009-ben nyár elején megkeresett egy kedves hangú hölgy, Anita, hogy szeretné, ha elmennénk hozzájuk a szállodájukba, megnéznénk, majd mesélnénk a hazai motoros közönségnek a kellemes szállás lehetőségéről. Ezt most kíméletlenül megtesszük!

Ahol jártunk, az a Hotel Alpin Murau. Sajnos abban az évben nem sikerült a találkozó, ellenben 2010-ben már nem menekülhettek, és összeszerveztük augusztus végére a kirándulást. Budapestről (jómagam), és Mecseknádasdról (MSE és Dávid) mentünk. Az első találkozónk Balatonszentgyörgynél volt, ahol pici megbeszélés után elindultunk a határ és egyben Murau felé. Ausztriába átlépve szinte kitisztult a levegő, kisimultak a rétek, még az utakat is jobban szerették a motorjaink! No meg a benzint! A határ után megitattuk a vasakat, s újult erővel robogtunk az uticélunk felé. Vettünk 7 napos pályamatricát, végigmentünk legalább 12 kilométernyi alagúton, amiért külön 7 eurót kellett fizetni. Pont a leghosszabb kétirányú volt, s örömünkre beszorultunk egy kamion mögé, így tíz perc alatt sikerült is átjutnunk a hegyen.

A kezdetben borús időjárás ellenére gyönyörű napsütésben motoroztunk végig. Rövid pihenőket tartva, kora délután elértük a szállásunkat, amely egy nem is annyira kis folyó, a Mur partján van, és a hegyi vasút kanyarog a másik oldalán. A folyón átívelő híd pillérje mellett a folyó szellemének szobra is mutatja, hogy az ittenieknek mennyire fontos a természet: az egész környék olyan szép, rendezett, hogy az ember nem is érti, hogyan tudnak ennyire csodás tájat varázsolni, akik ott élnek. Pedig megcsinálják! Annyira magával ragadott a hely, hogy még aznap délután egy rövidebb, mintegy 90 kilométeres túrácskát szerveztem magamnak. Nagyon nem bántam meg: motoros paradicsom ez, ahogy én láttam, jó minőségű utak, kanyarok, amelyek egyáltalán nem csábítottak a minél nagyobb sebességre, mivel itt a látvány az, amit élvezni kell.

1700 méterre kapaszkodtam fel, találkoztam a hegyi úton tehénkével, nénikével, és a legszebb az volt, hogy senki sem zavarta a másikat. Az idillhez hozzá tartozik, hogy a hegyi kanyargós út elején nagy táblán hirdetik, hogy amennyiben a motorosok túlzottan igénybe veszik a környezetet, akkor kénytelenek lesznek kitiltani őket. Tehát figyelnek ránk! Nem jutott eszembe, hogy őrült módon száguldozzak, mert ez a táj, ezek a szerpentinek nem erre valók.

A szállásra visszatérve élménybeszámolót tartottam, megbeszéltük, a másnapi itinert egy-két üveg Murau sör mellett, majd eltettük magunkat másnapra.

A következő oldalon feljutunk a Großglocknerre. Kicsit hiába…

[ pagebreak ]

Ismerkedés a hegyekkel és a HEGY-gyel

Reggel összeszedtük magunkat, majd a kellemes reggeli után felnyergeltünk. Megbeszéltük, hogy ugyanarra indulunk, amerre tegnap jártam, de olyan opcióban, hogy ahol tetszik, megállunk és fotózunk. Így indultunk el. Az időjárás-előrejelzést hallgatva megállapítottuk, hogy Salzburg felé nem megyünk, mivel ott nagyon esik. A hegyen átérve gyönyörű napsütéses időt köszöntött minket, amely miatt felcsillant a remény, hogy az egyik nem titkolt célunkon, a Großglockneren is hasonló idő van.

Gyors tanácskozás után megfordítottuk motorjainkat, s irányba vettük a HEGY-et! A fizető kapunál leszurkoltuk a belépődíjat és nekivágtunk a kanyargós útnak. Egy pihenőnél megálltunk fényképezni, ahol egy idős német házaspárral is szóba elegyedtünk, régi BMW motorjuk mellett. A rövid, motorbaráti intermezzo után továbbhajtottuk a lovakat, fel a HEGY-re. Mire felértünk, szomorúan tapasztaltuk, hogy a köd olyan gyorsan ereszkedik le, mintha folyó lenne. Fél percen belül nem láttuk a tőlünk mintegy 30 méterre lévő motorokat sem. Persze így a gyönyörű panorámát is csak a kihelyezett fotók alapján próbáltuk magunk elé képzelni.

Tejfehér ködben indultunk tovább, a látótávolság körülbelül 15-20 méter lehetett. Szorosan a felezővonal mentén araszoltunk lefelé. Kis idő múlva elértünk egy alagúthoz, az előtte lévő pihenő természetesen majdnem napfényben fürdött… Megint ellőttünk pár képet, csúszkáltunk a hóban, majd indultunk tovább a HEGY-ről. A másik oldalon megálltunk egy röpke ebédre, amely közben olyan felhőszakadást kaptunk, hogy alig bírtuk a motoroktól elhozni az esőruhát. Az ebéd végeztével tovább indultunk a vizes úton. Sokan mondják, hogy az osztrák fehér aszfalt csúszik… Nos, mi ebből nem sokat tapasztaltunk. Lehet az volt a mázlink, hogy a sok-sok eső tisztára mosta előttünk a hegyi utat, és ezért nem csúszott, pedig nem 50-nel mentünk.

Murau felé az autópályán az egyik alagútban közlekedési baleset volt, mi motorosok, 5,2 kilométernyi autó- és kamionsor mellett haladtunk el. A sor elején megláttuk, hogy még az alagút előtt van egy lehajtó! Nosza, megkérdeztem Marikát (a GPS-t), hogy merre is vezet az a kerülő, amerre meg tudnánk menekülni a több órás várakozástól? Pályáról le, és irány a „kertek alatt,” sok kis falun át vezető, tehéntrágyától és víztől érdekes aszfalton, Murau felé. Szerencsére baleset, és különösebb probléma nélkül visszaértünk a szállásunkra. Természetesen útközben még egyszer elkapott minket az eső, és kb 100 kilométert mentünk benne, úgyhogy szinte mindenünk vizes lett… A szálloda, mivel télen a motorosokat a síelők váltják, rendelkezett fűthető sítárolóval, így a másnapi hazamenetel előtt sikerült megszárítanunk ruháinkat.

Aznap este eldöntöttük, hogy 2011-ben újra megkíséreljük, (immáron nem 3, hanem 4 nap alatt) körbemotorozni a hegyeket, és feljutni napsütésben is a Großglocknerre.

Reggel ismét elköltöttük szerény, ámde annál finomabb reggelinket és előrelátó módon esőruhát húztunk. Elbúcsúztunk szállásadóinktól és a következő viszontlátás reményében útra keltünk. Hazafelé eseménytelenül teltek a kilométerek, gondolatban újra végigmotoroztuk a csodás szerpentineket.

Nem baj, jöhet a következő!!!

A túra teljes képanyaga ezen a linken tekinthető meg.

Nehéz szavakba önteni mindazt amit a Hóbagoly-party adott számomra a maga kis nemes egyszerűségével. Ezt semmiképp sem lekicsinylő jelzőként írom – de ez majd kiderül a továbbiakból. Kiderül, mert pont az EGYSZERŰSÉG az, ami miatt ilyen közel került minden résztvevő lelkéhez a Cserépfalu határában található mező. Ez is egy olyan dolog, amire azt szokták mondani, hogy nehéz elmagyarázni. Ha nem élted át… de én azért megpróbálom a lehetetlent. Eleve az a tény, hogy februárban (ami ugyebár köztudottan téli hónap) sátrazás céljából összejöjjön pár motoros, kissé furának tűnhet az ép elmével rendelkező társaink számára. Remélem a cikk végére már semmi kétségük nem lesz afelől hogy… ezek tényleg őrültek!

Már a party előtt folyt az eszmecsere, mindenki izgatottan készülődött a túlélőtúrára. Én is megnéztem a Bear Gryls összest, biztos ami biztos, hátha odvas fában tanyázó, cellulózon hízlalt dundi lárvából kell majd fehérjeforráshoz jutnom. Ezek után már csak egy meleg hálózsákra és egy sátorra volt szükség a részvételhez. Szépen lassan közeledett a nagy nap, mindenki bújta az időjárás-jelentéseket (lesz hó vagy nem lesz, hideg lesz vagy mégsem). Volt aki a motorját simogatta a garázsban, volt aki végrendeletet írt, és volt aki jóshoz fordult, hogy nem fagyhalál végez-e vele. Amikor pedig eljött a péntek, alig vártam hogy indulhassak. A motor már előző este felmálházva várta, hogy megnyomjam azt a kis gombot ami újraéleszti benne a tüzet, ami oly sok boldog perc okozója minden motoros számára. Pénteken 11 órakor indultam Paksról, és potom 270 kilométer várt rám a célig. De nem voltam végig magányos, útitársam is akadt egy elvetemült barátom, Dinnye személyében, aki szintén elég őrült az efféle kalandokhoz. Vele az M3-as kivezető egyik kútján találkoztunk. Innen már megállás nélkül lovagoltunk végig vasparipáinkon a célig.

Odaérve kellemes fogadtatás várt: a patak és a sártenger túloldalán kis integető emberkéket láttunk, ám az csak az átkelés után vált világossá, hogy segíteni akartak nekünk az átjutásban. Azonban hamar rájöttek, hogy egyedül is boldogulunk. Átérve lepakoltunk és gyors ismerkedés után nekiálltunk rögtönzött szövethajlékunk felállításához, ami meglepő gyorsasággal sikerült. Utána már mi is belevetettük magunkat az égetett szesztől gőzös, tábortűztől vörös éjszakába. Rettentő hamar jó hangulat kerekedett. Azt nem tudom, ehhez volt-e köze a számtalan átlátszó folyadékkal töltött üvegnek, amik mint május elsejei a ringlispír, úgy forogtak körbe-körbe. Később azután már más dolgok is forogtak… Egyszer csak a holdfénytől világos éjszaka csendjében két szocreál gép egyre közeledő pattogó pöfögése hallatszott. Újabb őrültek érkeznek, nemsokára már ott ácsorogtak a minket elválasztó sártenger túloldalán. Egyből megindult az illuminált segítségi hullám, mindenki húzta-vonta, lehet hogy volt aki csak kapaszkodott beléjük. A lényeg, hogy átért a két utazó egy oldalkocsis Jawa és egy ETZ nyergében. Két fővel gyarapodva kellemes hangulatban beszélgettünk tovább, a tűz ropogott, rangidősünk a tűz melegétől (és a átlátszó folyadéktól) túlfűtve meglelte a maga Dulcineáját, és szélmalomharcba kezdett. A csata végeztével a megfáradt lovagot befektettük hajlékába. Mindez után még sokáig pácolódtunk a nedves akác füstjében. Érdekes, az idő itt ismeretlen fogalom: úgy repültek a percek és az órák, mintha egy túlméretezett homokórán mérnék az időt. Sok történet és nevetgélés után mind elvonultunk rongyházainkba a mező utca mindkét oldalára. Miután mindenki bevackolta füstös testét a hálózsákba, a mező tündére álomport szórt a tábor lakóira, bár szerintem volt, aki allergiás volt rá. Csak ez magyarázhatta a nagymértékű horkolási kedvet…

A következő oldalon már a másnapi élmények következnek, lapozz!

[ pagebreak ]

A termálvíz is melegít

Az este hűvös volt és pihentető, nem is gondoltam volna, hogy ilyen jót lehet aludni -2 fokban. Reggel gyűrött rongybábokként gyülekeztünk az esti tűz maradványainál. A tűz felé menet még egy sírkeresztet is láttam, amelyet egy kis vörös bundás állat „teteme” mellé tűztek. Miután tehát elsétáltam a vadas-mártás mellett, odaértem a tábor központi helyéhez, a tűzfészekhez. Itt már nagyban folyt a csináld-magad reggelikészítő tanfolyam. Ki-ki az általa fellelhető alapanyagokból próbált rögtönzött reggelit varázsolni, én úgy döntöttem, egy kis pénzzel támogatom a helyi közért forgalmának fellendülését. Így oda indultam napnyitó élelmiszert vadászni. A kis boltot hamar megtaláltam, ehhez faluhelyen nem kell GPS, csak nyitott szem. Amikor odaértem, éppen egy kis nénike csoszogott a lépcső felé. Most mégsem éreztem azt a késztetést, amit a városi ember a boltban megszokott. Igen, a rohanásról beszélek, ami arra késztetné az embert, hogy ráköszönjön az idős hölgyre és amíg ő körbenéz már be is slisszanjon elé a sorba. Nem, itt visszavedlik az ember EMBERRÉ és képes normálisan viselkedni. Érdekes, valahogy mindig is jobban szerettem a kis boltokat, mint a hiper-szuper marketeket. Talán mert a gyerekkoromra emlékeztetnek: a Csemegére, ahol név szerint ismerte egymást eladó és vevő, ahol nem a kizsákmányolástól megfásult, droiddá átszellemült pénztárosok kérik az áru ellenértékét, és nem tolják a portékádra a következő vásárlóét hogy húzzál már bele mert haladni kell.

Miután kellemes kiszolgálás közepette megvásároltam a számomra már rituális reggeli alapanyagokat (kifli, vaj, kakaó) nem feledkeztem meg a társaim által rendelt nyalánkságokról sem. Kiléptem a bolt ajtaján, úgy ahogy már rég nem: nyugodtan és jó hangulatban. Finoman közlekedve haladtam a tábor felé, vigyázva a dobozomban tanyázó elemózsiákra. Megérkezésem után leszállítottam a rendeléseket, majd csatlakoztam a falatozó falkához. Már reggel szóba került a túrakiírásban is emlegetett bogácsi termálvíz; na nem mintha bárki is túlzottan vágyott volna a meleg vízre. Nem, csak ha már ott van a közelben miért ne? Meg is tárgyaltuk, hogy pár kivétellel (akik termálvíz-iszonyban szenvednek, de annál inkább szeretnek főzni) meglátogatjuk a szomszédos falut, Bogácsot. Pár arcon megfigyelhetőek voltak a bizonytalanság jegyei: vajon raktam be fürdőgatyát? Tsanyi már licitálni kezdett vörös démonunk bikinijére „én akár azt is felveszem, itt úgysem ismer senki” jeligére. Összeszedelőzködtünk, majd jött a szokásos „keljünk át az akadályon” program.

Mikor megérkeztünk a parkolóba, akkor hasított belénk a felismerés , hogy te jó ég, milyen mocskosak és büdösek vagyunk (ez alatt sáros ruházatot és füstös illatanyagokat kell érteni)! De ahogy haladtunk a fürdő felé, egyre kevésbé éreztük hogy ez itt a faluban bárkit is zavart volna. A bejáratnál kofák árulták portékáikat, tésztát, kolbászt, szalonnát, birsalmasajtot (ez utóbbiból vásároltam is a boltnál már említett gyermekkori nosztalgia hatására). Lassan beszivárogtunk a fürdőbe, mindenki nekiállt vetkőzni: a sok motoros gönc szinte elárasztotta a kis öltözőt. A szolgálatot teljesítő hölgy kedves volt és készséges, nem volt semmi megvető a nézésében a koszos őrültek láttán, ám amikor elmeséltük, mit csinálunk itt a szomszédban, Mona Lisa rejtélyes mosolyát biggyesztette az arcára… nem is volt kérdés, miért. A hideg, pár fokos levegőn átszaladva vetettük magunkat a perzselően forró vízbe, ami pillanatok alatt átjárta minden porcikánkat, és úgy ellazított, mint egy üveg házi-szilva. Akkora hatással volt rám a hideg-meleg kontraszt, (nevezhetjük fordított szaunázásnak is), hogy újra át akartam élni. Így néha kiültem a medence partjára, majd vissza. Miután már úgy nézett ki a lábam, mint egy hetven éves bácsié, elérkezettnek láttuk az időt az indulásra.

A táborba visszaérkezve finom estebéd várt minket, ezúton is hála érte a lelkes készítőknek! Kaja után ismét a forralt bor, pálinka, Jäger trió vette át az irányítást, és egyetlen józan emberünk a tűz táplálója és őrzője felajánlott egy rögtönzött éjszakai idegenvezetéssel összekötött kétperces túrát, amelynek fő látványossága a kis patak által kivájt szurdok volt. (Itt jegyezném meg, a Party alkalmával csak beton, vagy autók által kijárt földes úton jártunk, vigyáztunk a rendre és a természet háborítatlanságára! Erre a továbbiakban is nagy hangsúlyt kíván fektetni a szervező csapat!) No tehát esteledett, mindenki iszogatott (már finomabban, hiszen holnap hazaút), beszélgettünk, történeteket hallgattunk a délután érkezett két Treffenes „öreg rókától” akik már nem egy alkalommal jártak a hó táborban, ami motorjaik felkészítettségén is tükröződött: hemzsegtek a házi találmányoktól. Közben ismét Hayabusán száguldott az idő, és szép lassan elfogytunk a tűz mellől, ami halvány pislákolással jelezte, hogy itt az idő lefeküdni. Mindenki elvackolt és álomba szenderült, majd hajnalban éreztem, hogy megtelt a tartály. Mivel nem akartam, hogy a túlfolyón távozzon, szembe kellett néznem a nagy dilemmával: kimenjek vagy ne menjek? Ezt mindenki átélte, aki már sátrazott hűvösebb körülmények között. Komoly lelkierőt igényel… De ha hív a természet, nincs mit tenni, meglocsoltam hát a mezőt, és addig aludtam, míg fel nem ébredtem. Reggel már mindenki lázasan pakolt, mi voltunk a legmegfontoltabbak (na jó, a leglassabbak). Így mi hagytuk el utoljára a Hóbagoly Völgyet, de magunkkal vittük a hely békés csöndjét, a patak csobogását, és sok jó emléket.

A hazaút során csak két motorossal találkoztunk, ahogy közeledtünk feléjük ismerősnek tűntek, majd egyértelművé vált ,ők is a partyról tartanak hazafelé. Ez a hétvége megkapja az egyik helyet az életem nagy élményei polcon: a többivel együtt ott fogja várni, hogy levegyem és leporoljam néha, ha eszembe jut vagy mesélni vágyom róla. Végezetül köszönöm tehát mindenkinek, a szervező(k)nek és a résztvevőknek, hogy velük együtt lehettem részese eme őrült vállalkozásnak. Ez a party talán úgy jellemezhető, mint a Kishercegben a kígyós rajz: van, aki kalapot lát csak, de mi bizony már elefántot a kígyó gyomrában!

A túra első része itt olvasható.

Harmadik nap: Budva – Cetinje – Podgorica – Virpazar – Bar – Buljarica

A meleg reggelre valamelyest csillapodott, de jelezte a hőség mértékét, hogy az éjszaka folyamán minden iható állagú folyadék eltűnt a szobából. Mégis folyamatosan szomjas voltam. Belőlem nem lenne jó sivatagi vándor. Ugyan tegnap még azon gondolkodtunk, hogy két éjszakát is maradnánk itt, ez most már nem tűnt jó ötletnek. Inkább alszom szabad ég alatt, mint még egy ilyen pokoli éjszaka a levegőtlen odúban. Nagyon szép hegyi út vezetett Cetinjébe, több szakaszon csodás kilátással a tengerre, Budvára és Sveti Stefan szigetére. A Lovcen nemzeti parkot tavaly bemotoroztuk, most egy másik természeti látványosság vonz, a Skhodera-tó, vagy ahogyan itt hívják, a „Skadarsko Jezero”. Persze minket ez alkalommal nem elsősorban az itt megtalálható, mintegy 240-260 féle madárfaj érdekelt, hanem maga a környezet és a vizuális élmény. Képeken láttam már, útleírásokban olvastam már pazar, de vadregényes hegyi útjairól, korlátok nélküli szédítő szerpentinjeiről, amik kellően felcsigázták érdeklődésemet.
Cetinje és Podgorica között megpróbálkoztam egy kis mellékúttal, de az olyan rossz minőségű volt, hogy a túlterhelt Vara futóművei bedobták rajta a törölközőt. Egyrészt nem állt szándékomban tovább kínozni a minduntalan fel-felütő első villát és az öntvény kerekeket, amúgy pedig ezzel a tempóval soha nem értünk volna oda. Ezért visszatértünk a főútra és azon hajtottunk be a fővárosba. Az ugyanolyan jellegtelen és koszos volt, mint korábban is. Valahogy semmi fővárosi hangulata nincs. Elérve a tó mocsaras, északi végét, Virpazarnál balra kanyarodtunk és kis híján el is sodortunk egy elénk ugró, hadonászó szakállas figurát. De nem volt kétségbe esve, azonnal kezdte mondókáját, miszerint németül, angolul, franciául és oroszul ajánlaná szálláslehetőségét, ha meghallgatnánk. Nem hallgattuk meg, búcsút intettünk neki és megkezdtük a tó menti utazásunkat. Varázslatos 40 kilométert tettünk meg a partvonalat követő szerpentinen, amit valóban nem ajánlok tériszonyban szenvedőknek. Az út végén egy hajtűkanyarral átkeltünk egy hágón és visszafordultunk a tenger felé. Ezen a ponton mintegy 500 méterre közelítettük meg az albán határt. Idén nem terveztünk albániai kiruccanást, oda útlevél nélkül még nem lehet beutazni, a tavalyi tapasztalatok és a kapott információk alapján hozzájuk egy nap amúgy sem lenne semmire sem elég. Majd egy másik alkalommal.

Az első faluban megálltunk egy kis boltnál kenyeret és vizet venni az ebédhez. Majd megtaláltuk a tökéletes ebédlőt is, egy szelídgesztenye ligetben az árnyat adó fák alatt koptattuk a hazulról hozott konzerv-készletünket. Barban leparkoltam egy kávézó előtt a járdán, ittunk egy kávét és üdítőt, majd megkértem a tulajt, hogy hadd maradjon a motor az üzlet előtt. Nagyon lelkesen bólogatott, így nyugodtan hagytuk ott a felpakolt gépet, szinte minden értékünkkel együtt, mert nem volt kedvünk a melegben pakolászni, cipekedni. Elsétáltunk a kikötőbe, ahol végre meg tudtam csípni egy kis vezeték nélküli netet, jól jött egy kis szállás-infóhoz, meg a hazai cimboráknak egy bejelentkezéshez a szokott fórumon. Ha már itt jártunk, megérdeklődtük a Bariba való kompozás lehetőségeit, tarifáját is. A jövőben terveink szerint itt szeretnénk áthajózni olasz-honba Tunéziába menet, ehhez próbáltunk információt gyűjteni. Mivel szállás-ügyben nem lettünk sokkal okosabbak, elindultunk Buljarica felé, ahol ismertünk egy takaros kempinget. Elhatároztuk, hogy ha útközben nem találunk más, kedvünkre való lehetőséget, akkor ott éjszakázunk. Valahol útközben kellett lennie egy magyar tulajdonú hegyi panziónak, amit ajánlottak is korábban, de szerettünk volna a lehető legközelebb lenni a tengerhez, ezért nem is nagyon kerestük. Viszont Buljaricáig nem is találtunk másik szálláshelyet. Ott lementünk egészen a strandig, mert emlékeztünk rá, hogy ott is álltak lakókocsik. Kemping az van is, de sokkal inkább hasonlít az állaga egy dél-koreai munkatáborhoz, mint kempinghez. Akkor vissza az ismert helyre, ami úgy 400 méterrel távolabb volt a nagy víztől.

Letámasztottam a gépet és mivel a tulaj éppen más felé járt, körbesétáltuk a tábort, helyet keresve. Majd megjelenik emberünk és látva a nemzeti színű pólómat, már messziről kiabál: „Jónapotkívánok, istenhozta, nembeszélmagyar!”. Ez mindenesetre jó alap az ismerkedéshez. Közben érkezett egy fiatal gyalogtúrázó pár, így együtt indultunk, immár a tulajjal kiegészülve, sátorhelyet válogatni. Közben a diskurzus több nyelven zajlott, emberünk minden eshetőségre fel volt készülve. Mutatott árnyékos, napos, romantikus helyeket, több nyelven ecsetelve mindnek az előnyét, aztán maradtunk a már kiválasztottnál, pár lengyel sátor mellett. Feltűnően sok lengyel volt autóval a kempingben, valamint csehek, és szerb rendszámot is többet látni. Igaz, azok mellett nem ritka a magyar szó. A Vajdaságból sokan járnak ide nyaralni.
Letáboroztunk, rendbe szedtük magunkat (nagyon kulturált kiszolgáló létesítmények voltak) és sétáltunk egy nagyot nem utolsó sorban azért, hogy megtaláljuk a kedvünkre való helyet vacsorához. Közben láttunk egy német motoros párt, a férfi egy Africa Twin, a hölgy egy KLE nyergében, sok csomaggal, tartalék bütykös gumikkal és kannákkal. Vajon hová mehettek így megpakolva? Közben a tengerparti tömeg elkezdett visszaszállingózni a lakott terület irányába. Ki autóval, ki robogóval, a többség pedig csak úgy gyalogosan. Jellemző sztorinak lettünk a tanúi, ami híven tükrözi mentalitásukat. Két autó halad egymás mögött, a keskeny úton, akadályoztatva a gyalogosok forgalmától. Az elöl haladó valószínűleg ismerősre bukkan a padkán sétálók között, megáll és hangos beszédbe elegyednek. A hátul álldogáló sofőr tűri egy ideig a kényszerű pihenőt, majd türelme fogytán ráfekszik a dudára. Erre a tömeg is haragra gerjed. De nem ám a forgalmat feltartó autós ellen! Egy frászt. Azt szapulják, aki nem bírja kivárni, míg a két jóbarát kellő módon kibeszélgeti magát.

Vacsorára beültünk egy nyitott teraszú vendéglőbe, ahol már terítettek a késő esti rohamra számolva. De mi még elég korán érkeztünk, alig páran lézengtek. Az ételek kifogástalanok, még szerencse, hogy mikor F. rendelt, a pincér kérdőn ránézett és visszakérdezett, hogy biztos-e benne, hogy egy egész adagot kér? Majd kérdésére közölte, hogy az adagok nagyok. Mint kiderült, nekem is elég lett volna egy fél adag, persze azért egy banán split még a kihagyhatatlan kategóriába tartozott a végén. Közben érdekes, csendes közjáték zajlott a helységben. Belépett két férfi, akiknek láttán a zenész azonnal odasietett eléjük, majd úgy ölelték meg hosszan egymást szótlanul, ahogyan csak bajtársak között szokás. Majd ugyan ez megismétlődött a főnökasszony megérkeztekor is. Ki tudja, hogy a nem is olyan régi háború milyen nyomokat hagyott az emberekben, micsoda titkok, elfojtott érzelmek bujkálnak még bennük, míg végre valamikor le tudják zárni életüknek azt a zavart, fájdalmas korszakát? A sátor helyett célba vettük a tengerpartot. Némi szőlővel és innivalóval felszerelkezve elfoglatunk két nyugágyat és csak néztük az ezüsthold fényében partnak szaladó hullámok tajtékát. Nem voltunk egyedül, sokan választották még ezt a mozit ma este.

A következő oldalon végre visszatérünk a Durmitorba.

[ pagebreak ]

Negyedik nap: Buljarica – Podgorica – Ostrog – Niksic – Savnik – Durmitor – Pluzine

Valamiért nem tudtam jól aludni, az éjszaka java részében álmatlanul forgolódtam. Azért egyszer csak reggel lett. Összepakoltunk, kifizettük a 10 eurós szállásdíjat, elköszöntünk bohókás házigazdánktól és kigurultunk a kapun. Ekkor vettem csak észre, hogy a német motoros pár is itt éjszakázott. Nagyon sajnálom, hogy nem találkoztunk még tegnap este, szívesen kifaggattam volna őket, hogy mi az uticéljuk a nem mindennapi módon megpakolt endúrókkal.
A nap első része eseménytelen örömmotorozással telik. Csak megyünk szép, nyugis tempóban és élvezzük a táj szépségeit. Aztán ez hamar semmivé lesz, amint megtámadjuk az ostrogi sziklakolostorhoz vezető utat. Elképesztő mennyiségű autó és busz kívánkozik a zarándokhelyre, majd természetesen dolguk végeztével visszafelé is. Csak mikor ennek az útnak az alapjait lerakták, még erősen a szamaras kordé dívott. A naiv tervezők nem gondoltak kétakkora luxusautókra, pláne nem turista buszokra! Ennek megfelelően igen akadozva halad felfelé a forgalom. Egy szűkületben hirtelen bedugulunk, mert a kanyarból előbukkan egy busz, ráadásul nem kis sebességgel. Igaz, előtte le sem szállt a dudáról. Az előttünk menő autók veszettül elkezdenek helyezkedni, tolatni. Nekem sincsen más választásom, hátrafelé löködöm a megpakolt behemótot. Közben nem veszem észre, hogy ahol megálltam a padkán, a kerekek közé egy szép nagy, gömbölyűre csiszolódott kő került. Elinduláskor még lendület nélkül felkap rá a hátsó gumi, de már csúszik is le róla. Lábam egy pillanatra nem ér még földig, mikor már igen, akkor már késő. A nélkülünk málhával együtt közel 350 kilós monstrumot esélyem sincsen megállítani dőlés közben. Elegánsan betakarózunk a vassal. A bukócsövön alacsonyra rögzített málhazsák és a doboz megfogják a dőlést úgy, hogy szinte csak le kell lépni róla, szerencsére F. sem szorul alá sehol. Pánikszerű kapkodással próbáljuk felállítani a technikát, mert ott hever az út közepén. Persze nem sikerül, de már ott is terem egy helybéli és segítségével már talpon is vagyunk. Csak F. ujjai véreznek, szerencsére csak kicsit. Belenyúlt valamibe vagy a kipufogó védőlemezénél, vagy a doboztartó csavarjánál. Ezt követően már esemény nélkül felérünk a kolostor alsó parkolójáig. Ott tudunk először megállni kicsit regenerálódni. Páromnak szüksége is van rá, szegény nagyon megijedt és sokkolta a szűk út a nagy forgalmával. Úgy döntünk, hogy innen vissza is fordulunk, nem megyünk fel a kolostorhoz.
Niksicben megállunk egy pékségnél, hátha találunk jóféle húsos bureket, de sajnos az nincsen. Úgy látszik a burek itt csak reggeli étel, napközben már nem keresik a helyiek. Negyedik napja vagyunk úton, de még nem volt hozzá szerencsénk. Én azért eltüntetek egy édes meggyes lepényfélét, ami határozottan jó hatással van rám. Észak felé haladunk és az első alkalommal lekanyarodunk a Durmitor Nemzeti Parkhoz vezető útra. Döbbenetes változás, egy év alatt. Ahol tavaly még csak földmunkagépek álltak és némi látszatja volt csak az általuk elvégzett munkának, mostanra Savnikig úgy 35 kilométer hosszan ragadós, fekete, hibátlan széles aszfaltcsíkon lehet élménymotorozni. Talán náluk az EU-s pénzek szortírozásánál nem az az elsődleges, hogy miként lehet 100 egységből 80-at lenyúlni és a maradékon megvalósítani valami használhatatlan látszatdolgot? Nagyot fogunk mi még sajnos nézni a most még kicsit lesajnált Balkán után is, amikor úgy lelépnek minket a bölcs forráskihasználásuk miatt, mint a pinty.
A Durmitorról sokat írni nem lehet. Vagy látja valaki és beleszeret egy életre, vagy hiába minden szóvirág, jelző, hasonlat. Számomra elbűvölő hatással bír, ha nem lenne ilyen messze biztosan gyakran megfordulnék benne. Tavalyi kétszeri pacallá-ázásunkat követően kifejezett igényünk volt végre arra, hogy szép időben, netán Napsütésben is megcsodálhassuk varázslatos sziklavilágát. Minden álmunk így váljon valóra!
1500 méteren még elég volt egy póló, onnan is csak egy vékony pulcsi kellett, elkerülendő a megfázást. A forgalom gyér volt, ezért igen örültek nekünk, amikor megálltunk egy kései ebédre az egyik fennsíkon található fogadónál. Itt akár még éjszakázhatnánk is, ugyan a luxust teljesen mellőzve, mert kis kutyaól-szerű bungallók várják a megfáradt vándort.
Ugyan az étlap elég változatosnak tűnt, hamar kiderült, hogy igazából kétféle menüből lehet választani. Csevap, vagy birkasült? F. az előbbit kéri, én életemben először hajlok rá (biztosan a hely szelleme zavarta meg az elmémet), hogy megkóstoljam a bégető fűnyíróból készült főfogást. Túloznék, ha azt állítanám, hogy ehetetlen volt, de nem kötöttünk életre szóló barátságot a birkaoldalas és én. Ám mivel az adag mennyiségével itt sem volt baj, ráadásul isteni, házi sajttal gazdagon meghintett sopszka salátát is szervíroztak mellé, így F. csevap-maradékán és azon vígan elvoltam. Közben a házigazda azzal múlatta az időt, hogy 4 éves forma kislányát ültette a motorokra, mert közben érkezett még négy szlovén túrázó is. Jó képet vágtunk hozzá, habár láttam a szlovén kollégák arcán is az aggódást. Eljátszottam a gondolattal, hogy mivel ezen az utazáson ennél több jó már úgy sem igen történhet velünk, esetleg innen egyből elindulhatnánk haza, de aztán végül győzött a kényelemszeretet és a lustaság.
Leereszkedve a Piva kanyonba, bemotoroztunk Pluzine városkába. Találtunk is egy igazi szocreál szállodát, ami (minő meglepetés) a hangzatos Piva nevet viseli. Kicsit beton, kicsit koszos, de a mienk. Maradtunk. A motort csak az utcán, a bejárattal szemben lehetett hagyni, de megbíztunk a helybéliekben és nem pakoltunk mindent fel a szobába. Körbe sétáltuk a várost és ismét elcsodálkoztunk rajta, hogy micsoda élet zajlik náluk késő este az utcákon. A sportpályák kivilágítva, sok gyerek mindenütt. Az egyből feltűnik a déli népeknél, akármerre járunk, hogy nagyon szeretik a gyerekeket.
A szálloda étterméből felszűrődő balkáni zene hangulatossá teszi az estét. Eszünkbe jut tavalyi útitársunk Jocó, aki egészen addig szerette a balkáni népzenét, míg egy egész éjszakán keresztül nem tudott aludni miatta. Na, minket ez a veszély nem fenyeget, felőlünk akár robbantgathatnának is. Vagy azt azért talán mégse tegyék.

Sajnos túránk utolsó napja következik…

[ pagebreak ]

Ötödik nap: Pluzine – Hum – Szarajevo – Doboj – Samac – Eszék – Udvar – Tamási

Reggelizni álmosan levonszoljuk magunkat a szép kilátással büszkélkedő étterembe. A falakon mindenütt a dicső Piva-gát építéséről készült fotók láthatók. Elvárható szocialista derűvel a jövőbe révedő munkások mindenütt, egyenjókedv és kemény munka a téma. És beton, beton és megint csak beton. De ahogy elnézem abból ide is jutott bőven, az épület alkalmasint akkoriban épülhetett és ami anyagot betonnal ki lehetett váltani, ott szárnyalt a fantázia.

A reggeli is az akkori étlap átvételével kezdődik. Kicsit fogatlan és enyhén mogorva pincérnő adja elénk a szinte hártya vékonyságúra és opálosra kopott műanyagtokba bújtatott ajánlatot. Legbölcsebb választásnak sonka-tojás kombó tűnik, ha jól átsütik, attól talán nem kapunk semmiféle trópusi betegséget. Én teát kérek, viszonylag hamar megértetem magam. Feleség a kakaóval már kapufát lő. A meleg tejig még csak követi a hölgy az igényt, de aztán elveszti a fonalat. Így kapunk még egy csésze teát.

Felpakolunk, elindulunk és a város szélén beállunk tankolni az egyetlen kúthoz. Szeretnék nemzeti jelzésű matricát venni a dobozra, de nincsen. Ezt sajnos korábban elfelejtettem, több lehetőségem nem is lesz pótolni. A határátkelőig követjük a Piva-kanyon nyomvonalát, az átkelés itt is mindkét oldalon teljesen zökkenőmentesen zajlik. Leszámítva a határfolyón átvezető híd itt-ott korhadó fenyőfa-burkolatát. A hiányzó és elszíneződött csíkokat nem árt kerülni, ha csak nem akarunk a híd közepén a motor felállításával esztrádműsorral szolgálni a határőrök számára.
Szarajevóig meg sem állunk, ott is csak egy útépítés és az amiatti dugó kényszerít rövidebb szünetekre. Zenicáig jutunk, közben kis szakaszon igénybe vesszük az épülő autópályát, ami az elmúlt év alatt tovább nyúlt, vagy 20-25 kilométert. De ott az éhség azt diktálja, hogy keressünk valami harapnivalót. Milyen jól tettük! Rátalálunk egy grillsütödére, ahol egy kedves muzulmán csaj ad egy friss egész csirkét. Euróban fizetünk, de természetesen Konvertibilis Márkában kapjuk a visszajárót. Nagyon jutányosan váltja 2:1 arányban, nem úgy, mint korábban az autópálya díjszedője. Ő bezzeg nem vacakolt bonyolult fejszámolással, az egyszerűbb utat választotta az 1:1 váltással. Kerítünk még egy friss kerek kenyeret is és gyorsan kimotorozunk a városból. Az út mellett találunk egy kis asztalt és ott ebédelünk. A helybéliek nagy örömére, legalább is igen csak megbámulnak minket, akik pont ott várják a buszt, ami a jelzés nélküli megállóból azért egyszer csak felveszi őket. Gyorsan leszögezném, hogy én még ilyen finom, omlós és szaftos, mégis nagyon jól átsült csirkét soha eddig nem ettem. Innen is csókoltatom a zenicai grillsütős hölgyet. Már ha ez a muzulmán hit tanai szerint nem bűn. Ha az, akkor felejtsük el.

Még két megállót iktatunk be a határig, először egy valódi burek-sütödénél állunk meg és végre hozzájutunk kedvelt csemegénkhez, másodjára a horvát határ előtt még eltankolom a márkánkat, illetve vételezünk egy kis rizses csokit, mert ezt a műfajt errefelé igen magas színvonalon művelik. A horvátoknál autópályát választok, szeretnénk időben, még világosban hazaérni. Ez sikerül is, még fenn a Nap, mikor begurulunk a garázsba.

Nem volt ez egy „hűde” teljesítménytúra, különösebb kalandokban sem volt részünk, de ennek ellenére igen jól esett. Megkedveltük Montenegrót és már Boszniával kapcsolatban sincsenek előítéleteink. Talán a balkáni népeket meg kellene próbálnunk olyannak elfogadnunk, amilyenek. Ha barátsággal viszonyulnak hozzájuk, ők is mosolyogva és segítő szándékkal reagálnak. Nehéz évtizedeken vannak túl, ezt nem szabad elfelednünk. Ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy aki még szeretné látni a hamisítatlan Balkán igazi arcát, annak igencsak sietnie kell.

Mi, úgy gondolom, még biztosan visszatérünk.

A 2010-es évben nem túl sok minden alakult úgy, ahogyan azt enyhén túlzó optimizmussal korábban eltervezgettük. Tavalyi Balkán-túránkat követően nagyszabású terveket szőttünk, amelyek között olyan célpontok szerepeltek, mint Szicília, Szardínia vagy Tunézia. Korábbi túratársainkkal együtt szándékoztunk legalább egy nagyobb volumenű túrát lebonyolítani, nevezetesen Tunéziát “meghódítani”, de sajnos előre nem látható okból erre nem kerülhetett sor. Editnek elhalaszthatatlan harcolni valója támadt egy alattomos kórral, de szerencsére már a győztes oldalon áll és jövő nyáron remélem, pótolhatjuk az elmaradást! Ennél lényegesen kisebb baj, de erősen befolyásolta a nyári programjaink alakulását a körülöttünk alakuló világgazdaság és főleg annak hazánkban lecsapódó hozadéka. A csökkenő bevételi és növekvő kiadási számok korán egyértelművé tették, hogy ebből bizony nem, hogy Tunézia nem lesz, de még a kisebb költségvetésű vágyainkat is erősen meg kell nyirbálnunk.

Pünkösd hétvégéjén sort kerítettünk egy rövid kirándulásra, amelynek során motoros barátainknak megpróbáltunk bemutatni egy csokorra valót a Szlovénia, Ausztria és Olaszország hármas határának vonzáskörzetében található természeti látnivalókból, motoros paradicsomából (A Mangartra most sem jutottunk fel, pedig ez volt úgy a negyedik próbálkozásunk. Valami kis privát átok miatt mindig akkor kapirgálnak rajta valamit, amikor éppen arra járunk). Aztán jött a számolgatás időszaka, vajon mire lesz elég a félretett pénz, egyáltalán nem felelőtlenség-e elszórakozni a bizonytalanságok közepette? Gyermekeinknek még télen beígértünk egy autós kirándulást Korzikára, arról természetesen szó sem lehetett, hogy az csorbát szenvedjen. Feledhetetlen pár napot töltöttünk el június-július fordulóján velük közösen a szigeten, habár két korábbi motorostúrát követően veszített igazi varázsából az autós kirándulás által. De fiaink is, mi is nagyon élveztük és ez volt a lényeg. Hazaérvén előre nem látott problémák fogadtak a munkahelyen, kétségessé vált, hogy egyáltalán el tudunk-e bárhová is jutni még a nyár folyamán? Szóval minden összejött annak érdekében, hogy ez a vakáció más legyen, mint a korábbiak. Nekem motorom még nem állt ennyit garázsban, mint ez a szegény Varadero ebben az évben. A szokásos 20-25 ezer kilométer helyett még a fele sem költözött bele, ezzel arányban mi is szegényebbek maradtunk sok-sok élménnyel.

Mindezek ellenére augusztusban az ünnepi hétvége előtt úgy döntöttünk, hogy lesz ami lesz, valamerre csak meg kellene indulnunk, hiszen a lehetőség és az idő fogy, nekem szeptember elején megkezdődik a vadászati idény, Feleségnek az iskola, aztán majd szomorúan nézelődünk egész télen és sajnáltatjuk magunkat az elszalasztott lehetőségek miatt. Költséghatékony pár napra készültünk. A sátorozás-kempingezés magától érthető volt, el is kezdtem az interneten kiválogatni Dél-Németország sátorozó helyeit, mert némi töprengés után a Fekete-erdő meglátogatását tűztük ki célul. Végig a Deutsche Alpenstrasse nyomvonalán Berchtesgadentől a Boden-see-ig, Klinika és Neuschwannstein látogatással, amúgy a természet csodáiban való gyönyörködéssel és teljes lazulással egybekötve.

Egészen az indulás előtti pár napig jónak tűnt a tervezet, de akkor került egy homokszem a szerkezetbe. Nem is kicsi, hanem afféle emberes darab. Az Északi Alpokba idő előtt beköszöntött az ősz. Erős lehűléssel, rengeteg esővel, a magasabb régiókban havazással. Felrémlett előttem, hogy F. képes 20 fokban és szárazon is vacogva fázni. Nem lettem boldogabb attól sem, ha beleképzeltem magunkat a több napos esőbe és a 13-15 fokba. Ráadásul sátorral. Brrrrr. Panzióra márpedig nincsen elég a tarsolyban.

Északi, Német-Alpok törölve. Szóba került még a Déli Alpok világa, Garda tóval, Dolomitokkal, esetleg Mont Blanc látogatással, de oda (mivel arra még nem jártunk) több időt szeretnék szánni, ami értelemszerűen jóval nagyobb kiadással is járna. Ez sem járható út a jelenlegi keretek között. Ekkor jött az isteni sugallat: tavaly ízelítőt kaptunk Montenegróból, ami igen kellemes emlékeket hagyott bennünk. Először csak a „mi lenne, ha”……., aztán jött a „miért is ne?!” Internet, időjárás előrejelző oldalak böngészése. Láss csodát, a Balkánon továbbra is tombol a nyár, itt-ott pár felhőpamacs, de 30-36 fokos hőség és ragyogó napsütés a jellemző. Az ügy további menete itt ezen a ponton el is dőlt, irány Montenegró.

Ekkor hasított belém a felismerés: NINCS ÚTLEVELÜNK!! Azaz van, de már csak dísznek jó, mert lejárt az érvényességük. Ugyan nyár elején még tervben volt, hogy készíttetünk újat, de az időközbeni problémák közepette erre nem fordítottunk figyelmet. Tavaly a Kazanci szorosnál lévő átkelőtől még útlevéllel is visszafordítottak minket, mi lesz így velünk! Informálódtam a Külügy honlapján és azt találtam, hogy a nyári forgalom számára lehetővé tették Boszniában és Montenegróban egyaránt, hogy az EU-s mintájú, kártya formátumú személyi azonosító okmánnyal is át lehessen lépni a határt mindkét országban. Láttam én már éjjeliőrt nappal meghalni, ezért óvatosságból felhívtam mindkét állam hazai külképviseletét és tőlük, direktben kértem információt. Rendkívül kedvesek voltak és mindkét konzul arról biztosított, hogy főként a nagyobb átkelőknél biztosan problémamentes lesz az utazásunk. Szavukat vettem, hogy hívhatom őket akár éjjel is, ha netán a tavalyihoz hasonló kőbalta-hivatalnokba botlanánk bármelyik határon. Mivel ebbe is mindketten egyből belementek, immár némileg megnyugodva kezdtünk el pakolni.

Nem volt sok idő az útiterv összeállítására. Máskor heteket képes voltam eltölteni egy-egy túra útvonalának tervezgetésével, finomításával. Neten és baráti körben vadászgatva össze a látnivalók listáját, értékes tippeket begyűjtve az egyes helyek sajátosságairól. Ezt most zanzásítani kellett, úgy egy napba. Ennek megfelelően kissé információszegényen, de annál lelkesebben vágtunk neki az útnak. Horvátország eleddig kimaradt utazásainkból, az egyetlen tavalyi tranzitszerepét leszámítva. Ezért az első éjszakát a horvát tengerpartra taksáltam. Azt követően jöhet Montenegró addig, míg csak időnkből futja.

Első nap: Tamási-Sibenik

Horvátország kontinentális részén egyetlen olyan helyet találtam leendő útvonalunk közelében, ami jelen pillanatban számot tart érdeklődésünkre, ez pedig Plitvice. Korábban ott járt kollégáimtól viszont hallottam, hogy nem szabad csak úgy, kutyafuttában elnagyolni a látogatását, legalább 5-6 órát illik rászánni a csodás vízi-világra. Mivel kizárólag egy éjszakát szántunk délnyugati szomszédunknál eltölteni, ezért most csak elsuhantunk mellette autópályán. Egyszer talán kerítünk rá alkalmat, hogy élőben is megcsodálhassuk a helyszínt, ahol oly lázasan keresték a korabeli NDK-s és jugoszláv színészek az „Ezüst tó kincsét”.

A horvátoknál levő fizetőkapus rendszer ugyan fura elvek alapján és kissé alulméretezve működött (egy kapun lehetett odafelé fizetni, a többi a szembejövő forgalom számára volt nyitva), de tény, hogy remekül eloszlatta a tumultust. A díj mértéke kissé horrorisztikus. Az itthoni 4 napos engedély árából (mintegy 750 forint) ott nem sokáig lehetne eljutni. Az első fizető kapunál F. egyszer csak megkérdi tőlem, hogy miért van kecske a díjakat mutató táblán? Mikor értetlenül és zavartan hallgatok, mutatja a táblán, hogy mire gondol. Úgy elkap a röhögés, hogy majd leesek a motorról!

Igaz, később itthon megmutattam a képet másoknak is és egybehangzóan azt állították, hogy ilyen elfuserált, stilizált oldalkocsis motor-ábrázolást még nem láttak! Sibenik előtt egy lehajtónyival már elhagytuk a pályát, hogy nekikezdjünk időben a szálláskeresésnek, de odáig 91 kuna volt a pályadíj. 40 forintjával számolva ez igen tisztes summa. Igen erősen szakosodnak a turista forgalom megfejésére, ezzel a jelenséggel később is találkoztunk. Egy hosszú egyenes szakaszon leelőz minket három német motoros, majd egy forgalmas kereszteződésnél beérjük őket. Két GS és egy Guzzi alkotja a csapatot, a talján motort hajtó hölgy (amolyan igazi, tenyeres-talpas Brünhilda-tipus) visszatolat hozzánk és nevetve közli, hogy a bukócsőre erősített két hengerzsákunk olyan, mint ha rakétavetőkkel közlekednénk. Sibenikbe érve megállunk egy pékségnél, válogatunk a szebbnél-szebb, gusztusos pékáruk között. Murvás, töredezett betonon, szűk helyen kell megfordulnom, fohászkodom is, hogy csak nehogy itt dobjam el a motort, mert a komplett helyi tűzoltóság kint ül az árnyékban egy falon és mind minket bámul. De az előadás ezúttal elmarad.

A beígért kánikula egyelőre sehol, borult, szotyorgós időben találunk rá a Solaris Autocamp-re. Ez egyben egy yacht-kikötő is, ennek megfelelő árréssel. Maga a díj nem is lenne elviselhetetlenül drága (27 EUR), de a nagyjából egymástól 200 méterre található konnektorok, a koszos és ráadásul több száz emberre számított egyetlen vizesblokk már árnyalja kissé a dolgot. Meleg vizet is hiába keresünk, a dermesztően hideg tus felidézi katonakori élményeimet. Nem ez lesz utazásunk kedvenc kempingje, ez már most nyilvánvaló. Táborverés után sétálgatunk kicsit élvezve a tenger hangját, csodáljuk a szebbnél szebb hajókat, majd egy konzerv-vacsora és némi helyi sörital komótos elfogyasztása után nyugovóra térünk.

A következő oldalon már pálmafák között motorozunk!

[ pagebreak ]

Második nap: Sibenik-Budva

Reggel én már korán megébredek, de a szomszédokon nem sikerül túltennem. Francia család, 5.30-kor már szépen csendesen reggeliznek a sátor előtt. Sétálok egy kiadósat, majd’ egy óra múlva érek vissza, de ők még mindig szótlanul eszegetnek. Igazuk is van, ha már egyszer vakáció, akkor ne kapkodjon az ember fia! 7 után lassacskán elkezdem ébresztgeti Feleséget is. Miután ez sikerül, elzarándokolunk a kemping boltjába reggelinek valót venni. Ismét szembetalálkozunk a „Zimmerferi” féle gátlástalansággal. Már ami a bolt árait illeti. Nem csoda, hogy egyre többen maradnak otthon és újból a Balatonnál töltik a szabadságukat.

Dél felé vesszük az irányt. Kíváncsian várom, hogy az első bosnyák határátkelőnél nem lesz-e probléma az útlevelek hiányából. De belépéskor még csak meg sem állítanak, csinos szőke egyenruhás hölgy integet, hogy guruljunk csak tovább. Kezdek megnyugodni, ezek szerint mégis csak komolyan gondolják, hogy egyszer ők is szeretnének a Közösség tagjaivá válni. Mondjuk ahhoz a külsőségeknél azért valamivel többre is szükség lesz, de kezdésnek megteszi.

Kicsit elmélázom a dolgot, fogytán a benzinünk. Igaz ehhez hozzájárult, hogy egyre szebb tájakon járunk, kedveljük a kopár, sziklás tengerpartok változatosságát, itt pedig van már látnivaló bőven. Ráadásul ugyan induláskor még borongós, csepergős idő volt, mostanra elértük a kánikula-övezet határát, egyre nehezebb elviselni a hőséget. Ruházatunk egyes részei (tudom nem szép dolog) lassanként költöznek a csomagháló alá. Visszafordulni nincsen kedvem, ugyan a GPS elég távolra teszi a következő kutat. De takarékosan, lassan poroszkálva csak oda érünk.

Közben elérjük Dubrovnikot. A városba nem ereszkedünk le, inkább a fölé magasodó hegy-oromra hajtom fel a motort. Megéri a rossz, keskeny úton való próbatételt, még a nehéz, felmálházott motorral is!

Hatalmas kereszt vigyázza fentről a várost, mellette a felvonó új épülete ragyog. A régi, háború alatt rommá lőtt beton-torzó még ott csúfoskodik mellette. Nehezen szakadnak el a szörnyű vérontás emlékétől, habár egyre kevesebb a rá utaló nyom. Bízzunk benne, hogy a jövő generációi számára ez már csak egy rossz emlék marad, egy intő példa arra, hogy ezek a borzalmak ne ismétlődhessenek meg többé. A kereszt lábától letekintve csodálatos látványban van részünk. El is töltünk egy kis időt fotózással, videózással, majd visszaereszkedünk a főútra és folytatjuk utunkat Dél irányában. Elérve a térképen jelzett kutat, már igen szűkében állunk a benzinnek. Majd’ 25 litert tankolok, túl messzire már nem jutottunk volna a maradékkal. Újból, immáron sokadszorra megfogadom, hogy beszerzek egy 2 literes kis kannát és az aludobozra szerelve annak biztonságában fogunk majd motorozni. Persze ez még azóta sem történt meg, na de ami késik,……az majd eztán jön. 

Francia motorosok állnak be itatni, miközben én a kút totemoszlopának árnyékában öntözgetem magamra/magamba a hideg ásványvizet. Három Varadero, végre márkatársakra is leltem a sok BMW után! Indulás előtt egyikük odajön hozzánk és nagyon mustrálgatja a bukócsőre erősített csomagtartót. Kérdi, hogy én csináltam-e, majd igenlő válaszomra nagyokat mosolyog. Igen jónak bizonyult ez a kiegészítő pakolási lehetőség, mert azon felül, hogy mintegy 60 literrel megnöveli a málházható térfogatot, a tömegpontot sem tolja felfelé. Ez főként a tempósabb kanyargásnál érezhető, illetve a szokásosnál kissé gyorsabb elindulások alkalmával nem kell az elejét erőszakkal az úton tartani.

Montenegrói határátkelő, unott képű, gyöngyöző homlokú határőr kéri az iratainkat, de meglátva a magyar igazolványt, már integet is mosolyogva, hogy húzhatunk tovább. Ha ez végig így lesz, akkor itt tavaly óta tényleg nagyot változott a világ. Egy éve még a zöldkártyát is mindenhol lemásolták, szorgalmasan bekörmölve annak legutolsó betűjét is. Elérve a Kotori-öblöt úgy döntök, hogy nem kerüljük meg, hanem időtakarékossági okokból átkompozunk rajta. A jegyvásárlás kissé mókásan zajlik. Mert bár a kompok szinte megállás nélkül járnak és a várakozó kocsisorok is meg-megállva, de inkább folyamatosan haladnak a felhajtó rámpa felé, jegyet csak a kis bódéban lehet venni. Ha itt valaki egyedül van, annak lehetnek emiatt kellemetlen pillanatai. F. elrobog és még éppen időben ül vissza mögém, hogy a következő dereglyén rajta legyünk. A komp viteldíja is megdöbbentő. Megdöbbentően alacsony: 1,50 euro. Összehasonlításnak jó példa a tihanyi rév, ahol hasonló utazásért ennek a négyszeresét kell leszurkolni. Itt számomra már szinte elviselhetetlen a forróság, F. pedig már végre nem fázik. 

Budvába most „hátulról” érkezünk, a város előtt felkarikázunk a hegyek közé és onnan ereszkedünk be a forgatagba. Tavalyi szállásunkat keressük, az akkori kellemes tapasztalat okán. Rá is találunk, de sajnos most egy másik épületrészben kapunk szobát. Ablaktalan, függőfolyosóról nyíló kis szoba, ami nem is lenne baj, ha a szomszéd ház nem a folyosótól egy méternyire magasodna. A levegő gyakorlatilag meg sem mozdul, fülledt trópusi hangulatban pakolászunk. Itt most jól esik a hideg zuhany, habár meleg vízben nincsen hiány. Megalkuszunk a szobára, a tavalyi tengerre néző, erkélyes szoba 15 eurós ára után kissé sokallom ezért a borzkotorékért a 25-öt, de összehasonlítva a tegnapi kempinggel és a lelki béke miatt hamar megegyezünk a szerintünk keményen narkózó, kicsit hibbant recepciós lánnyal.

Esti sétára indulunk a tengerpartra, azzal a céllal, hogy felkeressük a tavaly megkedvelt éttermet. Nagy élet zajlik a sétányokon, talán kicsit kevesebb az ember a tavalyinál, de még így is nagyon sokan vannak, főleg oroszok mindenhol. Az étteremben alig van szabad hely, de a kiszolgálás és az ételek minősége is kifogástalan. Kedves, mosolygós felszolgálók sürögnek-forognak, a látszólag csendesen kólázgató főnök pedig azonnal odapirít, ha valamelyik asztal nem készül el időben. Minden érkező vendéghez van pár kedves szava, úgy vigyázza a nyáját, mint egy gondos pásztor. Jól esik a hideg sör a nagy meleg után, el is tüntetünk pár pohárkával. Utána sétálunk egy nagyot az összepakolt napozóágyak között a parton. Összefutunk egy debreceni vállalkozóval, aki a strand-látogatók gyermekeinek szórakoztatásáról gondoskodik, lábbal hajtható gokartokat adnak bérbe. Kérdésemre őszintén válaszol, miszerint nagyon megéri nekik itt dolgozni, mert egyrészt az árak még a földön járnak, sok a vendég és a lényeg: 7% adót kell fizetniük minden bevétel után. Most őszintén! Kinek jutna eszébe adót csalni ilyen adókulcs mellett?? Mikor még súlyos börtön is jár az ügyeskedőknek. Lehet, hogy a „jobb a szapora fillér, mint a ritka forint” elv életképesebbé tesz egy adórendszert és még élni is hagyja a dolgozó polgárokat, akik így szemlátomást nem szakadnak meg a robotban? A választ mindenkire rábízom…

A túra második részét itt találjátok!

Negyedik nap: Muccia – Garda tó

Északnak haladva egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy mennyire helyesen döntöttünk, amikor sötétben nem folytattuk utunkat. Matelicát és Borgo Tuficot elhagyva nyugatnak fordultunk Sassoferato felé. Varázslatos utakon haladva, átszelve a Del Monte Cucco nemzeti parkot értük el előző napi etapunk tervezett végállomását, Scheggiát. Itt elidőztünk egy keveset néhány erdei utat felderítve, de tudván, hogy messze van még a Garda tó, erőt vettünk magunkon és tovább indultunk. Colle Aguzzo volt a következő település, majd Pontericcioli után elértünk egy újabb csodás kis hegyi utat. Nevenincs kis falvak mellett elhaladva értük el Pianellot, majd hasonlóan vadregényes és kellemes utacskákon jutottunk Apecchioba. Taverna majd Fraccano következett, míg végül igazi élménymotorozás után elértük Citta del Castelot. Sansepolcoro irányában folytattuk, majd kanyarmérgezési tüneteket produkálva megérkeztünk Bibbienába. Szusszantunk egyet, majd nekiindultunk a GPS által meghatározott útnak. Egy körforgalomból kihajtva szembejövő teherautó dudált ránk…

Csodálkozva néztem, mit akarhat, de folytattuk utunkat. Néhány kilométer után egy teljes lezárásba futottunk, ami a helyiek számára is meglepetés lehetett, hiszen hozzánk hasonlóan sokan álldogáltak ott tanácstalanul. Próbáltam néhány alternatív útvonalat kérni a Garmintól, de az minden célpont esetében makacsul kitartott a lezárt, így követhetetlen út mellett. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem küzdünk tovább, és alaposan benne lévén a délutánban, megpróbáljuk egy rövid autópályás szakasszal elérni következő célpontunkat, Maranellót. Így is lett. Gyorsan elértük a kapukat. Kissé meglepődtem, mert a sorompók nyitva voltak. Egy jegy fityegett az automata szájában, azt biztos ami tuti kihúztam és áthajtottam a kapun. Fél kezemmel a jegy tanktáskába juttatásával gépészkedve hátrasandítottam, hogy két társam mennyire van lemaradva mögöttem. Legnagyobb meglepetésemre mindketten a sarkamban toporogtak, mindkét kezükkel a kormányt fogva, láthatóan türelmetlenül nézve szerencsétlenkedésemet. Nagy nehezen sikerült a zipzárral bebiztosítani a jegy sorsát, majd gyorsan a lovak közé csapva felvettünk egy kényelmes százhúsz körüli tempót.

A Firenzét elkerülő szakaszon, szemben óriási dugóra lettünk figyelmesek. Kiszúrtam, hogy a rendőrök a leállósávban ügyeskedő népeket kíméletlenül levadásszák és sorba rendezgetve őket, szépen megkopasztják, ahogy kell. Örültem, hogy a mi irányunkban nincs gond, de örömöm hamar ürömmé változott, hiszen hamarosan mi is beleszaladtunk egy brutális torlódásba. Egy ideig tudtunk haladni a bójákkal elválasztott belső sávban, de rövidesen ez a lehetőség megszűnt és választhattunk: vagy a dugóban való araszolás, vagy a leállósáv. Előző tapasztalatomon okulva igen óvatosan, de mégiscsak a leálló mellett döntöttem.

Lassan, lopakodva haladtunk előre, szerencsére minden következmény nélkül. Bologna környékén hasonló helyzetbe kerültünk, de szerencsénkre itt sem lett zűr. Modena előtt kellett kihajtani a pályáról, de megálltunk egy kúton tankolni és inni egyet. Kérdem a srácokat, hogy miként tudták olyan gyorsan eltenni a jegyeiket a pályára való behajtáskor? Csak néztek rám nagy szemekkel és kérdik: „miféle jegyet?” Na mondom, ez szép! Innen, hogy jutunk ki??? Már fogalmazgattam is magamban előre a versikémet, hogy „Bon giorno signore, scuzi de volna itt uno problemo…” – ilyesmi. Mindegy, valami csak lesz. Megbeszéltük, hogy előadjuk a hülye külföldi verziót, csak nem lesz komoly gond. Elértük a kijáratot és megdöbbenve láttuk, hogy minden automatikus, mindössze kapunként egy kamera figyel szemből. Na mondom srácok, ideállni mellém szorosan, osztég amikor sorompó felmegy az egy jegyem hatására, szépen mindhárman kimegyünk egymás mellett. Gyönyörűen sikerült a manőver, megkönnyebbülten folytattuk utunkat a Ferrari főhadiszállás felé. A vidék itt meglehetősen unalmas. Egyhangúan sík, semmi látnivaló.

Azt mondjuk rögtön megértettük, hogy a Ferrari miként mer annyira lapos autókat gyártani, hiszen az utak gyakorlatilag tökéletes minőségűek voltak mindenütt. Tükörsima fekete aszfalt, sehol egy kátyú vagy egyéb hiba. Megérkeztünk Maranellóba. Megnéztük a bázist, amelyből egy nagy üres parkolót, egy hatalmas shopot, valamint az óriási üveghomlokzatot volt alkalmunk megcsodálni. Eldurrantottunk pár fotót, majd az „itt is voltunk” érzéssel, kicsit sem elájulva a látottaktól tovább indultunk a tó felé. Erre a részre, gyanítva az unalmas környezetet egyébként is terveztünk alternatívaként egy rövid pályázást, így ennél maradva visszatértünk a Modena irányába futó sztrádára. Gondos pillantásaimtól kisérve társaim is húztak egy-egy jegyet, majd tűz, alaposan megtekertük a csutkát. Időnkén belereppenve a kétszáz közelébe hamar leküzdöttük a hátralévő távolságot, de így is sötét volt már mire lehajtottunk a Garda tó déli partja alatt a pályáról. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy zsiványkodhatnánk itt is a kihajtónál, de ezt a bűnös gondolatomat csírájában elfojtotta egy, a fizetőkapunál lévő fülke ablakából kikandikáló marcona signora szigorú tekintete. Talán sejtett valamit? Mindhárman fizettünk, majd a GPS utasításait követve megindultunk a Pacengo nevű falu felé.

Itt volt a legkevesebb kétségem a szállást illetően, hiszen motel motelt, kemping kempinget ért. Még itthon kinéztem egyet, ott kezdtünk. Meglepődtem, amikor a recepciós kezeit széttárva biztosított arról, hogy egy zsebkendőnyi hely sincs, nem hogy szabad bungalló. Na mindegy, menjünk tovább, ennyi szállásból biztosan tudunk lőni valamit. Az ötödik kísérlet után kissé elbizonytalanodtam. Este fél tíz, mindenhol csak csukott ajtók, nem volt túl bíztató a helyzet. A következő helyen kedvesen elmondták, hogy kár is próbálkozni, itt még tart a suli szünet, minden dugig van nyaralókkal. No szép mondom, ha így van, próbáljuk meg a parttól messzebb, csak jut valami. Így is lett. Néhány kilométerrel távolabb is nehéz volt, de végül találtunk egy kis szállodát ahol szorítottak nekünk két apró kis szobát, és este tízkor még pizzát is sütöttek nekünk. Mondhatom maga volt a mennyország.

A második oldalon komoly slamasztikába kerülünk!

[ pagebreak ]

Ötödik nap: Garda tó – Ausztria (Ginzling)

Korán keltünk, majd a már megszokott édességekből és kávéból álló reggelink elfogyasztása után útnak indultunk. Erre a napra volt a legrövidebb szakasz betervezve, de itt számítottam a legtöbb meglepetésre is. Mint később kiderült, egyáltalán nem alaptalanul.

A Garda tó keleti partján gurultunk végig, meglehetősen sűrű forgalomban. Olvastam, hogy a tó nyugati partja több látnivalót tartogat, de tudomásul véve, hogy mindent úgysem láthatunk egyszerre, tartottuk az eredeti útirányt. Végigcsorogva a tóparti úton, néhány pihenő beiktatása és némi fotózás után elértük a tó végét. Itt már komoly dugó volt és hosszú sorban kígyóztak a buszok, autók végig a keskeny, beláthatatlan, kanyarokkal tarkított szerpentinen, amely feljuttatta az észak felé igyekvőket a tó völgyéből a hegyek irányába tartó utakra. Nem voltak túl előzékenyek az autósok, de mi, a dél olasz edzések után könnyedén vettük ezt az akadályt is, és hamar magunk mögött tudtuk ezt a felejthető részt. Hozzá kell tennem, néhány héttel később bizonyosan egész más élményekkel távoztam volna innen, de mit tegyünk, szeptember első hetében ez volt a helyzet. Északnak tartottunk Pietramurata felé, majd túljutva rajta nyugatra tértünk, hogy elérjük a Villa Banale-nél újra északnak forduló utat. Dorsino után értük el utunk talán egyik leghangulatosabb állomását, a varázslatosan gyönyörű Lago di Molveno felszínén visszatükröződő települést, Molvenot.

Ez a kisváros egy ékszer a hegyek között. Kristálytiszta levegő, csodálatos látvány, a „földről ehetsz” fíling, egyszóval lenyűgözött mindannyiunkat. Meg is álltunk egy jó ebédre, majd folytattuk utunkat észak felé. Itt motoros szempontból minden tökéletes, csak jól tudja magát érezni az ember. Hasonló érzésekkel eltelve haladtunk tovább Meranoig, ahonnan felhágtunk a Passo Giovo kétezres bérceire. Ez már az igazi motoros paradicsom, vasárnap lévén volt is kolléga rendesen. Közel volt már Ausztria, de tudtuk, olyan dologra vállakozunk, amely tartogathat meglepetéseket, így viszonylag korán kell nekivági a határátkelésnek biztonságunk érdekében. Elértük Vipitenot, ahol a többi motoros északnak fordult a Brenner irányába. Mi még viccelődtünk kicsit, hogy „lám-lám, amerre mi megyünk arra még az endurósok sem mennek”, de tudván, hogy csak mi ismerjük a titkot, egy alapos tankolás után magabiztosan megindultunk az előre meghatározott irányba. Egyre néptelenebb utakon jártunk, amint nőtt a tengerszint feletti magasság. Először csak az egyik sávja fogyott el az útnak, majd maga az út is. Illetve nem fogyott el, csak murvás földút lett belőle. Erdőben haladtunk tovább egyre feljebb és feljebb hágva, kanyarról kanyarra követve a GPS által határozottan követett track vonalát. Végül elfogytak a fák, kopár bércek és szakadékok kisérték utunkat. Csodálatos volt minden, meg is álltunk többször fotózni. Ekkor vettük észre, hogy a gépek akksija meglehetősen lekonyult állapotban van. Ez igen bosszantó volt, mivel ennyire szép és vad tájon talán még sosem jártunk, pedig mindannyian voltunk már erre-arra a világban. Tartalékolva a kapacitást tovahaladtunk és nem győztük betelni a látvánnyal. Hosszas kapaszkodás után értük el a Pfitscher Joch nevű csúcsot, ahol egy turistaház fogadja az ide feljutókat. 2283 méteren eldurrantottunk pár fotót a szűkös készletből, majd rövid gyönyörködés után átléptük az olasz-osztrák határt.

Lassan ereszkedtünk, mert a megpakolt, kőkeményre fújt utcai gumikkal szerelt motorok nem nagyon díjazták az útviszonyokat. Rövidesen elértünk egy lerobbant faházat, amelyből egy csodálkozó tekintetű, amúgy kedvesen mosolygó idősebb pár került elő. Kérdeztük, hogy merre van az út amelynek láthatóan a végén toporogtunk. Mondtuk, hogy szeretnénk lejutni osztrák oldalra a hegyről. Ők továbbra is kedvesen mosolyogva csóválták a fejüket, és széles karmozdulatokkal illusztrálva mutogatták, hogy vissza-vissza! Na, azt már nem! Nem azért vagyunk mi endurósok, hogy feladjuk! Különben is, láttam én otthon a Google Earth-on, hogy igenis van itt út. Megköszöntük és elindultunk vissza, mivel emlékeztem, hogy kevéssel a ház előtt volt egy ösvény, amely a számunkra megfelelő irányba tartott. Meg is találtuk és elkezdtük követni. Eleinte egész szimpatikusnak bizonyult, de néhány kanyar után elkezdte kimutatni igazi természetét. Éles, lapos sziklák álltak ki belőle a leglehetetlenebb szögekben. Volt, ahol fele-fele volt a föld-szikla arány, de sok helyen szinte csak az éles köveken át vezetett az „út”. Néhányat ki is kellett ásni, hiszen egy defekt itt elég cudarul jött volna. Egyre jobban belemelegedtünk (szó szerint), nekem már a sisakom sildjéről is csepegett a víz. Ehhez egyre sötétedett és ezzel egyidejűleg a levegő is rohamosan hűlni kezdett. Én mentem elöl, mögöttem Laca jött, őt követte Tomek. Körülbelül tíz perc után kezdett kialakulni bennem az a gondolat, hogy itt most bizony nagyot hibáztam. Kevéssel ez előtt jöttünk át egy olyan ponton, ahonnan a visszafordulás fizikailag ellehetetlenült. Csak lefelé mehettünk tovább. Egymást bevárva, segítve küzdöttük magunkat előre szó szerint méterről méterre, néhol autónyi sziklákat kerülgetve, állandó küzdelemben a motorok egyensúlyban tartásával.

Tudtuk, itt egy esés végzetes lehet. Ha egy sziklára esünk a motor meg ránk, nem kérdés, hogy ki törik. Még ha sikerül is leugrani róla, akkor is a tank vagy a blokk oldala hamar megadja magát ezeken a hegyes, éles sziklákon, a már említett defekt lehetőségéről nem is szólva. Szóval ilyen hangulatban, összeszorított foggal nyomultunk előre. Nyomtam a GPS-nek egy off-road navigációt, az általam útnak vélt pontig, ekkor két kilométer távolságot jelzett. Na gondoltam, nem ez lesz életem legszebb két kilométere az tuti, de mit volt mit tenni, csak előre és lefelé lehetett menni. Elértem egy patakot, itt egy létraszerű hidacska vezetett át. (Eddigre én némi előnyre tettem szert, mert előre mentem felderíteni a lehetőségeket.) Végig gondolván a híd és a patakmeder közötti lehetőségeket, a vizet választottam, hiszen nem kockáztathattam meg egy magasról történő vízbeesést, amennyiben a híd gyengének bizonyul. Át is vergődtem de itt bevártam a srácokat, hogy figyelmeztessem őket. Laci érkezett elsőnek, megkértem, hogy várja meg Tomit, és továbbmentem. Egy magaslatra feljutva megrémülve vettem észre, hogy az „út” eltűnik egy sziklagörgeteg alatt. Na gondoltam, nekünk reszeltek!

Rendesen szürkült eddigre és tudtam, ha valóban el van zárva az út, akkor még a nap fényében oda kell érjek, hogy alternatív megoldást találjak. Mentem is, mint az ökör, aminek az lett az eredménye, hogy egy kő megdobta a gépet én pedig szépen elszálltam róla. Szerencsére én balra, a motor pedig jobbra esett és ráadásul az ösvény melletti viszonylag puha füves árokba. Nagy nehezen felállítottam a SER-t, ekkorra már az alsóm is csatak vizes volt az izzadtságtól, de felkászálódtam és tovább. Egy újabb böszme szikla után jött egy újabb patak, újabb létra híddal. Ez már alapból esélytelen volt, mert mintegy 70 centi magasan kezdődött a híd, a másik oldalon pedig ugyanígy ért véget. Neki a pataknak, lesz ami lesz. Egy kövön elpörgött a hátulja az eleje meg elsüllyedt a zúzalékköves mederben. Klassz! Kihalásztam a követ a hátsókerék alól, majd megpróbáltam meghintáztatni a gépet. Szerencsére elindult és ezt kihasználva egy nagy gázzal át is jutottam a partot szegélyező nagyobb köveken. Innen egy viszonylag könnyű kis szakaszon elértem az omlást, ahol megkönnyebbülve láttam, hogy nem olyan rossz a helyzet, mint felülről látszott. Volt egy követhető nyom a sziklák között. Letámasztottam a motort, és úgy döntöttem itt várom be a srácokat. Közben besötétedett és elkeseredetten gondoltam arra, hogy mi van ha itt rekedünk. Ők bíztak bennem, én hoztam ide őket, mondván, hogy erre van az arra, stb,stb…Tökig vizesen, valahol kétezer méter magasban a sziklák között, minimális ellátmánnyal, fagypont környékén. Hát, nem voltam boldog…

Már éppen kezdtem aggódni a srácok miatt, hiszen legalább húsz perce vártam őket és semmi jele nem volt érkezésüknek, amikor feltűnt egy lámpa fénye a sötétben. Te jó Isten, gondoltam, csak egy lámpa…Gondoltam rá már előbb, hogy visszamegyek megnézni őket, de a motor annyira szűk helyen állt, én meg annyira ki voltam purcanva, hogy képtelen voltam megfordulni. Nem csoda hát, hogy örömömben megöleltem a két fiút amikor befutottak. Nagyon hálás voltam nekik, mert nagyon jól viselték a dolgot. Szinte fel sem fogták, hogy valójában milyen helyzetben vagyunk. Később mondták, hogy szerintük megvolt minden feltételünk a túléléshez, volt némi kaja, száraz ruha, tűz, benzin, egy kisbaltánk, és talán találtunk volna egy kevés fát is a tűzhöz, de ez mind csak akkor igaz, ha mindenki egyben van, nincs sérülés vagy komolyabb baj. Egyszóval ők csak a következő perceket és métereket nézték, erre én képtelen voltam. Folytattuk utunkat és vergődtünk tovább a sötétben. Megint elhagytam őket, és arra lettem figyelmes, hogy óriási sötét kupacok vannak mindenütt az ösvényen és mellette is. Nem tulajdonítottam jelentőséget neki, de igyekeztem elkerülni ezeket, hiszen tehénszarral eddig is találkoztunk bőven az olasz oldalon is. A barmok minden megkötés és korlát nélkül kóvályognak mindenütt, táblák is figyelmeztettek a lakott területek környékén jelenlétükre. Megyek hát szépen, izzadok, mint disznó a jégen, mikor is egy szikla mögül kibukkanva szembetaláltam magam egy hatalmas tőggyel.

Először azt hittem, hogy hallucinálok, de azután rájöttem, hogy bizony ez egy tehén csak hátulról és kissé alulnézetből. Gyönyörű gondoltam, ezt, hogy a fenébe kerülöm ki?

Néztem a tehén seggét a reflektor fényében, és nem tudtam mi lesz. Meglepetésemre a tehén rukkolt elő a megoldással. Megfordult. Nem értem ezt miként sikerült végrehajtania, de ezek a hegyi tehenek nagyon tudnak. Szerintem én ott a motorral soha nem tudtam volna megfordulni a buta barom meg simán megcselekedte ezt a bravúrt. Így most szemtől szembe, illetve reflektorral szembe álltunk (én ültem) egymással. Gondoltam, jobb a békesség, ezért leállítottam a motort és lekapcsoltam a lámpát, mivel a marha teniszlabdányi szemeivel csak a fényt bámulta. Ennek az lett a következménye, hogy hirtelen senki nem látott semmit. Ez sem jó gondoltam, ezért visszakapcsoltam a lámpát, de elfordítottam a kormányt, hogy ne a jószág szemébe világítson. Álltunk egymással szemben és az jutott az eszembe, hogy mi van ha nekem jön. Állítólag békés állat a tehén, de mit lehet tudni ezeknél a vad hegyi verzióknál. Túlélő tehén, veszélyes is lehet. Esetleg letaszít innen az ösvényről, a fiúk meg csak reggel találnak meg fagyott takonnyal az arcomon. Szép kilátások. Dédapám békési paraszt volt, így gondoltam lehet, hogy konyítok valamit a barmokhoz, és mivel cselekednem kellett, próbálkozni kezdtem. Összeszedtem leghatározottabb orgánumom és feldörögtem: Hőjjj, hőőőőjjjj, miközben bőrkesztyűs tenyereim buzgón csapkodtam egymásnak. Hőőőjjj! A tehén először nem reagált, gondolom nála is befagyott néhány idegpálya vagy ilyesmi, de aztán csodák csodája lassan elfordult tőlem és komótosan ereszkedni kezdett az ösvényről a meredek felé. Boldogan hallottam megszólalni a kolompot a nyakában, tudtam ha ez a főkolompos, akkor az esetleg erre bújkáló többi gerilla is követi a marháját. Így is lett, alig mentem pár métert, elő is bukkant még jó néhány pára, de lassan mind eltakarodott az utunkból így mire Lacáék beértek, már szinte szabad volt a pálya.

Sajnálom, hogy nem voltak tanúi hőstettemnek, mert így láthatták volna, hogy mekkora mezőgazdász vagyok! Haladtunk tovább, és egyre inkább kezdtem bízni benne, hogy megússzuk. Bécsi szeletek és párás sör járt az eszemben, talán megtörténik a csoda és sikerül, gondoltam. Láttam még néhány tehenet (egyet néhány méterre a fejünk feletti hegyoldalban egy lehetetlen helyen, volt is para, hogy mi van ha megriad és rám veti magát) de azután megúsztuk és egyre jobb részeken vezetett az ösvény. Ránéztem a GPS-re és láttam már csak kétszáz méter választ el a 21. századtól, és egyre virágosabb kedvem lett. Még ötven méter és találtunk egy pár négyzetméteres kis kunyhót, ekkor már tudtam, hogy nem lesz baj. Fogytak a méterek, egyre javult az út és végre, feltűnt egy földútnak nevezhető képződmény. Énekelni lett volna kedvem, de a szám olyan száraz volt, hogy habot köptem, így csak némán vigyorogtam a sisakban. Kisvártatva utolértek a srácok is, és közölték, hogy „ez igen!” Meg „milyen király volt!” Na, gondoltam, még a végén nem leszek seggbe rúgva  – és így is lett. Ahogy a tündérmesékben is lenni szokott, a három királyfi rátalált a helyes útra, betért a szép fogadóba (igaz a csúnya fogadós banya rövid szemle után előre kérte, ráadásul euróban a mézeskalács árát), megfürdött forró zuhanyban, megtöltötte a pocakját rántott husival és jóféle italokkal, majd aludni tért a pihe-puha ágyban a meleg dunyha alatt. A legszebb az egészben, hogy ez valóban így volt.

Reggel pedig bőséges osztrák reggeli. Meleg császárzsemle , felvágott, sajt, májkrém, lötyi kávé és tea, a Tomi valószínűleg még nem volt teljesen kipihenve mert valami zabpehely szerűt is magához vett, de ettől eltekintve minden rendben volt.

Következzen az utolsó nap egy szép hazaúttal!

[ pagebreak ]

Hatodik nap: Ginzling – Budapest

Párás, hűvös volt a kora délelőtti időjárás, az ennek ellenére száraz úton igen jó tempóban haladtunk. Elérve Zell am Zillert keletnek fordultunk, és egy rövid, de kellemes szerpentin után erdei környezetben haladtunk Gerlos felé. Elérve a kicsiny és igen hangulatos települést, tartottunk egy rövid pihenőt megcsodálva, hogy egy helyi tehéncsorda miként taszítja teljes káoszba az egyébként igen pedáns és rendezett helyi közlekedést. Kihasználva a csorda által megakasztott járművek torlódását, mi szépen végigelőztük a sort és így akadály nélkül folytathattuk utunk Krimml felé. Az út és a táj a szokásos osztrák viszonyokat tükrözte, mindenhol rend, tisztaság és minőség fogadott bennünket, bár motoros szempontból ez a rész nem tartogatott különösebb ínyencségeket. Talán Mittersil környékén belefutottunk egy sorompóba, ahol négy euró útvámot gomboltak le rólunk. Máig sem értem milyen alapon, hiszen a „Gerlos Alpenstrasse” feliratú matricának nem lehet ennyi az értéke, mást pedig nemigen kaptunk cserébe pénzünkért. Haladtunk tovább, majd Schüttdorf után lekanyarodtunk a Glockner felé. Beálltunk a rövid sorba, majd itt is leperkáltuk a tizennyolc eurónyi útvámot. Hétfő lévén szerencsére elég szellős volt a forgalom és az idővel is szerencsénk volt, mint az egész út folyamán. Szikrázó napsütésben hágtuk fel a csúcsra, ahol azért a biker point tökig volt motorosokkal. Ennek ellenére igazán nem panaszkodhattunk semmire, minden a lehető legjobban alakult. Őszintén szólva nem voltunk itt sem elájulva az élménytől, de a Grossglockner Hochalpenstrasse afféle motoros zarándokhely, egyszer látni kell ezt is. Miután elkészültek a fotók, kellemes tempóban lecsorogtunk a déli oldalon majd célba vettük Villachot.

Gondoltuk benézünk a Faaker See környékére, utána folytatjuk utunkat haza. Villach környékén látványosan megszaporodtak a biker csapatok. Kisebb-nagyobb karavánok húztak dübörögve minden irányban. Volt néhány jópofa jelenet, de meg kell mondjam, a motorozás ezen formája egy centivel sem került közelebb a szívemhez. Az egyik lámpánál beértünk egy brigádot. Előttem egy fickó egyensúlyozott körülbelül negyven centi ülésmagasságú ám buszkeréknyi széles hátsókerekű taligáján. A csóka ide-oda billegett, mivel nem lehetett magasabb százötven centinél. Viszont izmos volt, mint egy vaddisznó. Kigyúrt ám kurta karjaival vadul csimpaszkodott a majomhinta-szerű, égbeszökő két kormánycsutkába, és a gázkar vad tekergetésével brutális hangorkánt zúdított a nyakunkba. Fején egy rohamsisak jellegű kupak díszelgett, amelyről egy króm halálfej vicsorgott vissza rám. A fickó így kicsit olyan hatást keltett, mint egy bilibe szorult fejű, szétkokszolt, törpe krisztus. A csávó ekkor megneszelte, hogy társaságot kapott, mivel hátrasandított ránk. Nem lehetett elégedett a látvánnyal, mert egy elszánt manőverrel jobbra döntötte a motorját, és egy vad gázzal a sor szélére vágódott. Mivel a lámpa is ekkor váltott zöldre, emberünk kihasználva lendületét kívülről próbálta meg kikerülni a lassan nekilóduló tömeget. Ez többé-kevésbé sikerült is neki, bár láthatóan igen nagy küzdelem folyt közte és a jármű között, hogy sikerüljön íven tartani a makrancos szerkezetet. Túlélve a látvány okozta sokkot, folytattuk utunkat egészen a következő kanyarig és lámpáig, ahol ismét várakozni kényszerültünk.

Már éppen eluntam magam, amikor óriási dübörgéssel befutott most nekünk balról egy újabb csopperes brigád. Lassítottak, majd komoly gépészkedésbe fogva megpróbálták bevenni a kilencven fokos jobbost, így rátérve az általunk éppen elhagyni kívánt útra. Érdeklődve figyeltem a manővert, amikor is összeakadt a tekintetem a csoportot vezető fickóéval. Öreg harcos volt a csóka, nikotintól sárga szakálla vidáman lengedezett szottyadt mellkasa felett. Az ember végigmért, majd megvető félmosolyra húzódott szájjal a fejét csóválva sikeresen befejezte a manővert és a törpe gyúróshoz hasonló hangorkán kíséretében elhagyta a helyszínt. Kissé elbizonytalanodtam, hogy valóban akarom-e látni a tó környékét, de ekkor még nem adtuk fel. Következő állomásunk egy benzinkút volt, ahol tankolás céljából álltunk meg. Itt újabb három pofa szerelt egy agyonpingált vasat, amelyben a sok ráfestett lángnyelv ellenére láthatóan hibádzott a szikra. Idegesen jöttek-mentek, miközben páran odaoldalaztak drukkolni nekik egy másik társaságból. A három alapember, akik motoros jelvényük alapján láthatóan összetartoztak, olyan forma volt, mint ha egyvégtében jöttek volna idáig Ausztráliából. Mindezt fürdés nélkül. Ekkor már egészen biztosan tudtuk, hogy minket most nem is érdekel a Faaker. Megtankoltam a motorom, és éppen próbáltam rendbeszedni magam, mikor mély dübörgés hangzott fel közvetlenül mögöttem. Hátrapillantottam és egy hatalmas króm hűtőráccsal találtam szemben magam. Egy dög nagy amerikás pickup állt be mögém, benne egy napszemüveges de nem fiatal pilóta. A pickupra akasztva egy pótkocsi, azon pedig egy csili-vili HD Electra Glide. Ekkor már egészen pontosan tudtam, hogy bár a KTM a helyi gyártmány, ennek ellenére itt most mi vagyunk a szűk kisebbség, tehát egy gyors kupaktanács után inkább a tó környékének gyors elhagyását határoztuk meg mielőbbi célként.

Ahogy távolodtunk, úgy ritkultak a bandák, és úgy lett egyre jobb a hangulatunk. Ürömként vegyült az örömbe, hogy tudtuk, ez az utolsó etapja túránknak, és a Lavamündi élvezet után csak az uncsi gázhúzás lesz hazáig. Lavamündben nem is csalódtunk. Szinte teljesen egyedül voltunk a szerpentinen, a késő délutáni nap fénye aranyba borította az erdőt és a környező vidéket. Társaim nagyon elégedettek voltak a hellyel, és egybehangzóan megállapítottuk, hogy sok fizetős út a nyomába sem léphet ennek a motorosokat sűrűn következő kanyarjaival és kiváló útminőségével elkényeztető paradicsomnak. Arnfelst elérve kezdett sötétedni, és mivel nem akartunk már megszállni ennyire közel az otthonhoz, úgy határoztunk, hogy a legrövidebb úton hazamegyünk. A GPS Szlovénián keresztül vitt az M7-re, ahol egy kúton forró tea mellett elbúcsúztunk egymástól és Budapest felé véve az irányt, nekivágtunk a sötétségnek. Ködös hidegben vezetett a további utunk, de mit számított mindez. Hiszen mindannyian egy igazán jól sikerült túra emlékével a lelkünkben, és az otthon hagyott család mielőbbi viszontlátásának reményével húztuk, ahogy mertük a gázt.

Mindenkinek a legjobb szívvel ajánlom ezt az útvonalat. Egy hét alatt kényelmesen bejárható, rengeteg látnivalót és élményt tartogat mindazoknak, akik egy kis kikapcsolódásra vágynak és jókat ennének – innának, fürödnének a tengerben, a Garda tóban és mindemellett szerelmesei a kanyaroknak. Az olasz osztrák határt máshol lépjétek át, de ez minden, amit megfontolásra ajánlok! A legjobbakat mindenkinek és kalandra fel!

Nem túl hosszú, mégis sok kalanddal és élvezettel kecsegtető túrára vágytam, ez a terv pedig éppen ilyesféle élmények ígéretét hordozta magában. A részletek még nem álltak egészen össze, de az alapelképzelés már világos volt. Budapestről elindulva Dél felé, kétszer érintve Horvátországot, átszelve Bosznia Hercegovinát, elérni Dubrovnik kikötőjét, ahonnan komppal átkelve az Adrián kívántam olasz partra lépni Bari városában.

Tudtam, hogy mindenképpen szeretnék egyet csobbanni a Tarantói öböl langyos vizében, majd Északnak fordulva bevetni magam az olasz Appennin hegység csodálatos völgyeinek, zegzugos kanyonokkal szabdalt bérceinek és nem utolsósorban megemlített kanyarhegyeinek világába. Úgy képzeltem, hogy a hegyvidéket elhagyva elugrom Maranellóba megnézni a vörös brigádot, majd a Garda tó érintésével az Alpok meghódítására indulok. Motorozásaim bő felét terepen szoktam megtenni, ám ezt a kanyart kizárólag aszfalton, talán némi földút beiktatásával kívántam bejárni. Ennyi volt tehát tervem gerince. Persze, ahogyan ez lenni szokott, a későbbiekben történt némi változás ez ügyet illetően.

Egyedül is jó motorozni, én mégis szívesebben indultam  volna útnak néhány kipróbált társsal, akikkel megosztozva az élményeken, jókat dumálhatunk az esti pihenések alkalmával a vacsora és a lefekvés előtti langyos kakaók elköltése mellett. Neki is láttam hát összeverbuválni a csapatot. Maximum négy főben gondolkodtam, hiszen tapasztalataim szerint ennél népesebb társaság jelentősen lelassítja a tempót, és bár nem a száguldozás volt a cél, szüttyögni sem szeretek különösebben. Bár, mint említettem volt, nem készültem kifejezett off-road szakaszokra, azonban ismervén magam nem zártam ki a lehetőségét némi terepgyakorlatnak sem.

Ez is fontos szempont volt a túratársak kiválasztásában. Üzentem hát öt-hat már jól ismert kollégának, hiszen tudtam, mindenki úgysem tud eljönni. Elgondolásom reálisnak bizonyult, hiszen végül mindössze egyetlen meghívott mondta fixre, hogy eljön a túrára. Szeptember elejére tűztük ki az indulás időpontját, hiszen addigra mindenhol beindul az élet, elkezdődik az iskola, különösen fontos ez az olasz részeken, ahol ugye augusztusban lépni nem lehet az üdülőterületek környékén. Beszereztük a hajójegyeket és izgalommal vártuk az indulás napját. Néhány nappal a kitűzött időpont előtt megcsörrent a telefonom, és legnagyobb örömömre előkerült egy újabb résztvevő, így az ideális háromfős létszámmal vághattunk neki az útnak. Eredetileg terveztem egy-két sátras, szalonnasütögetős estét is, de végül úgy döntöttünk, hogy inkább keresünk mindenhol szállást, hiszen háromfelé osztva egy-egy szoba, apartman ára már egészen baráti lett, az egyéb luxus lehetőségéről, mint a forró zuhany, vetett ágyban alvás, stb., már nem is beszélve. Végül elérkezett a nagy nap, és reggel nyolc órakor a találkozási pontról elstartolva kezdetét vette a kaland.

Első nap: Budapest-Dubrovnik

Eredetileg úgy terveztük, hogy egy métert sem megyünk autópályán, de mivel az Udvari határátkelőig elkészült a pálya, és a magyar területen nem akartuk az időnket vesztegetni, mégis az M6-os mellett döntöttünk. Háromfős csapatunk, Laca Suzuki DL 650-nel, Tomi egy  KTM 990 Adventure nyergében, jómagam pedig az endurószörny, egy KTM 950 Super Enduro R túrásított verziójával vágtunk neki az útnak. Az erős szél ellenére hamar elértük a határt, és minden gond nélkül át is léptük azt. Viszonylag unalmas és érdektelen tájon haladtunk tovább a bosnyák határ irányába, az egyetlen izgalmas látnivalót az utak mellett itt-ott feltűnő, elaknásított területekre figyelmeztető, vörös halálfejes táblák jelentették. Itt az volt a cél, hogy mihamarabb letudjuk ezt a szakaszt és elérjük a Szarajevó után következő szebb és élvezetesebben motorozható területeket. Eszék, majd Vinkovci mellett elhaladva gyorsan elértük Zupanja településnél Boszniát. Megcéloztuk Délt, majd Tuzlát elhagyva végre következett némi érdekesebb, élvezetesebb útszakasz, az igazán szép részek azonban még mindig várattak magukra. Szarajevót elérve volt némi fennakadás, mivel a GPS által követett track egy útépítés miatt teljesen lezárt szakaszba futott, ahonnan mindenkit igyekeztek beterelni egy borzalmas dugóba, amely a városközpont felé araszolgatott nagy keservesen. Mint jó motoroshoz illik, intenzív bosnyák anyázástól és mutogatástól kísérve, szépen előre kavartam a lezárás előtt idegesen toporgó, a forgalmat irányító fickóig, majd jó érzékkel bepróbálkoztam nála, hogy motorral esetleg „nem-e lehetne-e?” A muki egy pillanatig rám meredt, majd csodák-csodája utat nyitott nekünk és azt mondta bólogatva, hogy „motor oké”…Boldogan tekertem egy nagyot a gázon mielőtt meggondolja magát és huss, már bent is voltunk mindhárman a néptelen úton. Egy-egy porfelhőbe burkolódzó munkagép néha érkezett szemből, de mennyivel jobb volt ez, mint a szörnyű dugó, amely egyébként várt volna ránk. Hamar elértünk egy szakaszhoz, amelyen még gőzölgött a forró aszfalt, de lehajtva az út mellé, gyorsan elkerültük azt is a megrökönyödött melósok döbbent pillantásaitól kísérve.

Szarajevó szitává lőtt, és rusnyán befoltozott paneljait elhagyva, hamar elértük a várva várt hegyi szakaszt, amely végre igazi élményteli és élvezetes motorozást hozott. Sajnos Damoklész kardjaként fityegett felettünk az idő szorítása, hiszen még sok kilométert kellett leküzdenünk egyre alsóbbrendűbb utakon, és tudtuk, hogy a hajó egy percet sem fog várni ránk. Ezért nem is nagyon álltunk meg fotózni, csak húztuk és húztuk a gázt, pedig Focát elérve, és délnek folytatva utunkat lett volna bőven látni és gyönyörködni valónk. Tjentiste, Cemerno, és Avtovac elhagyása után elértük a Szerb – Bosnyák határon fekvő, festői szépségű Bilecko Jezero nevű tavat, amely partján simán ellennék egy hétig sátorral. Kiváló minőségű utakon haladtunk innen tovább Délnek, majd elértük a  Bosnyák viszonyokhoz mérten meglepően pofás kis Trebinje városkát, amely után ismét a Horvát határ következett. A lemenő nap fényében megcsodáltuk a Cavtat és Dubrovnik között elterülő adriai tengerpart látványát, majd lerongyoltunk a kikötőbe, hogy bevárjuk a Liburnija nevű kompot, amely reményeink szerint átvisz majd bennünket Olaszországba.

Az átkelés eseménytelenül telt. A zsúfoltságot, az egymás hegyén-hátán, matracokon, hálózsákokban alvó embereket elkerülve a fedélzeten kerestünk alvóhelyet magunknak. Hosszú, kemény padokon elhelyezkedve, az óriási dízelmotor állandó dübörgése ellenére meglepően sokat tudtunk aludni. Hajnalban kelve egy-egy csokis croisson és capuccinó társaságában megcsodáltuk a napfelkeltét, majd menetrend szerint reggel nyolc órakor befutottunk Bari kikötőjébe.

Utunkat Olaszországban folytatjuk, lapozz!

[ pagebreak ]

Második nap: Bari – Pompei

Verőfényes napsütéssel és kellemes meleggel fogadott bennünket Olaszország. Gyorsan kijutottunk a városból, és viszonylag érdektelen, lankás dombvidéken át elindultunk a csizma talpának irányába, a Tarantói öböl felé. Utunkat hatalmas olajfa ligetek szegélyezték ameddig csak a szem ellátott. Jó vendéghez méltóan az egyik liget terméshozamának feljavítását mi is jó alaposan megsegítettük, mielőtt megszóltak volna, hogy „lám-lám a magyar csak lógni jön ide”. Eredeti tervemtől eltérően úgy döntöttünk, hogy kiélvezzük a kora őszi dél-olasz nyarat, és a lehető legtovább követjük a tengerpartot. Lido di Metaponto homokos partját elérve boldogan dobáltuk le magunkról a bő egy napja viselt gúnyát, majd vetettük be magunkat a kellemesen hűvös tenger vizébe. Miután kipancsoltuk magunkat, a meglepően néptelen szabadstrandon talált zuhanyok alatt lemostuk magunkról a sót, és a motorokat a mély homokból kiszabadítva ismét felkötöttük az útilaput. Más lehetőség nem lévén, rövid szakaszon egy gyorsforgalmi utat követve hamar elértük Policorot, amely után északnak kanyarodtunk a Del Pollino nemzeti park irányába. Egy benzinkút étkezőjében meglepően ízletes pizza szeleteket ebédeltünk, majd usgyi tovább a csizma másik oldalára. Haladós utunk volt Lauria városáig, amely magasságában kaptunk némi ízelítőt a ránk váró kanyar csemegékből. Innen becéloztuk Sapri városát, amelyet magasabban fekvő területeken keresztül és kellemesen motorozható utakon gyorsan el is értünk.

Ezután ismét követtük a tengerpartot, majd bevettük magunkat a festői szépségű és dallamos nevű del Cilento e Vallo di Diano nemzeti park területére, amelyen keresztül ismét a tengerparton kötöttünk ki egy Palinuro nevű kis település magasságában. Ezt követően jó ötven kilométeren át kanyarogva követtük az azúrkék tengert övező, zegzugos, sziklás tengerpartot, majd az úttal együtt elhagytuk azt egy Baia Arena nevű falucskánál, hogy Agropoli alatt ismét kijussunk oda. Innen egy semmi látnivalót nem kínáló, unalmas szakasz következett a Salernói öböl partján. Ez a majd negyven kilométeres szakasz afféle igazi nyaraltató nagyüzem, annak minden hátrányával. Szerencsére már nem volt tele nyaralókkal, de így is csak viszonylag lassan és unalmasan telt ez a rész. Elértük Salernót, ahol egy huszáros mestervágással felugrottunk a Nápoly felé tartó autópályára mondván, hogy így öt perc alatt kikerüljük a kora esti dugót, és folytathatjuk a nap talán legélvezetesebb szakaszával Raito és Maiori között a tenger partját követve, utána pedig észak felé fordulva az SP2-es úton elérvén a szállásunkként kijelölt Pompeit. Annyi bibi csúszott a dologba, hogy elmértem egy kijáratot és negyven méterrel túlfutottam rajta. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem tesszük meg azt a negyven métert szemben a forgalommal, hanem továbbmegyünk a következő kijáratig és úgy próbálunk visszatérni a track vonalára. Ennek az lett az eredménye, hogy sikerült megismernünk belülről a salernói csúcsdugót annak minden olaszos bájával. Átéltük a minden irányból érkező és előző, dudáló, anyázó, berregő, büdös járművek káoszát és a rutinosan ugrabugráló gyalogosok hadának rohamait. Megcsodáltuk a mindezt közönyösen szemlélő rendőrök elképesztő hozzáállását is. Egyszóval beleestünk a sűrűjébe rendesen.

Bő egyórás kevergés után visszataláltunk a pályára, de mivel vészesen közeledett az este, én pedig rutinosan kizárólag a fekete sisakpleximmel jöttem el az útra, a mielőbbi célba érkezés vált a legfőbb prioritássá. Ennek szellemében szomorúan feladtuk napi utunk utolsónak tervezett etapját. Az autópályán hamar elértük Pompeit, és gyakorlatilag perceken belül megtaláltuk a kiszemelt kempinget, ahol béreltünk egy bungallót, és egy fürdő után kiballagtunk elfogyasztani jól megérdemelt vacsoránkat. A kemping egyébként éppen a Vezúv által elpusztított ókori városrész mellett helyezkedett el, így kaptunk némi ízelítőt az egykori Pompei elképesztő építészeti csodájából. Szívesen megnéztük volna alaposabban, de a Vezúv, Herculaneum és Pompei bejárása önmagában is simán elbír egy hetet. Jóllakottan hajtottuk álomra fejünket, majd alaposan kipihenve magunkat borongós reggelre és szemerkélő esőre ébredtünk.

Tovább bolyongunk a szép talján tájakon, lapozz!

[ pagebreak ]

Harmadik nap: Pompei – Muccia

A kempingben még nem indult meg az élet, ezért kicsattogtunk a városba és betértünk az első nyitva tartó büfébe. Süteményekből és kávéból álló (mint később kiderült tipikus olasz) reggelink elfogyasztása után felmálháztuk a gépeket és esőruhát öltve nekiindultunk a következő etapnak. A GPS zegzugos és mocskos kis utcákon át vezetett, ide-oda kanyarogva az egymáshoz tapasztott, lepukkant házak között. Volt egy rész, ahol furán olaszosan kinéző kínaiak között vezetett utunk, máshol a legváratlanabb helyeken állta utunkat egy-egy lecsukott vasúti sorompó. Ez utóbbi egyébként igen érdekes volt. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most vonat vagy villamos. Esetleg valami HÉV-szerűség talán? Lényeg az, hogy mint kukac a féregjáratban kígyózott keresztül-kasul a városon olyan szűk pályán, hogy nem mertem volna a kezem betenni a házak fala és a kocsik közé. Tehát vonat jön, bakter putriból ki, sorompó lecsuk, vonat el, bakter sorompót fel, bakter putriba vissza, járművek tovább. Ez percek alatt lezajlott több ízben. Végül sikerült kievickélnünk ebből a városi dzsungelből és távolodva Pompeitől megcsodálhattuk a Vezúv alaposan megtépázott vonalait. Mondhatom elég beszédes látvány volt a hatalmas hegy deréktól hiányzó felső résszel. Meg is jegyeztem, hogy ez tényleg ganajul befűthetett a nyomorult ókoriaknak anno úgy kétezer évvel ezelőtt. Csúnya egy eset, mit mondjak. Haladtunk tovább.

Lelkesen szívtuk a büdös városi dzsuva után üdítően ható, egyre frissebb és illatosabb levegőt és jókedvűen szemléltük az egyre közelebb kúszó hegyek látványát. Jókedvünk annál is inkább indokolt volt, mivel az esőt szépen derengő napsütés kezdte felváltani. Kihámoztuk magunkat a kotoncuccok dunsztos klímájából, és fellélegző pórusaink lelkes szuszogásától kisérve a lovak nyaka közé csördítettünk. Amúgy a déliek közlekedési szokásaiban van bőven praktikum is. Konkrétan például, hogy senki nem lepődik meg semmin, mindenki számít mindenre. Nincs olyan, hogy elképzelhetetlen. A KRESZ csak amolyan mankó, amely valóban csupán jelképes jelentőséggel bír a helyiek számára. Annyival mehet az ember, amennyivel mer. Bárhol motorozhat akár kilométereket is, folyamatosan előzgetve akár dupla záróvonalon is. Sőt, ha nem ezt teszi, senki nem érti, hogy miért nem. Az autók lehúzódnak, mások (a leghülyébbek) versenyre kelnek majd csalódnak, megint mások pedig bemutatják, hogy ott is lehet, ahol nem is. A ritkán előforduló rendőrök jelenlétét jelzik a szembejövőnek, így meglehetős biztonsággal szeghetünk meg minden létező szabályt, tevékenységünk jó eséllyel megtorolatlan marad.

Lassan elhagyva a Nápoly vonzáskörzetébe tartozó, sűrűbben lakott területeket, egyre kellemesebb vidéken vezetett utunk. Piedimonte Matese után elértük az említett településről elnevezett parkot és csak tovább-tovább északnyugati irányban. Előbb Sulmona városát, majd  a tavaly egy igen komoly földrengés által megtépázott L’Aquilla települését hagytuk magunk mögött. Errefelé teljesen mindegy merre halad az utazó, nemigen lehet hibázni. Ami általános érvénnyel bír, hogy az utak mindenhol jó állapotúak, és minél alsóbbrendűek, annál látványosabbak is. Természetesen utóbbiak esetében a tempó jelentős mértékben lassul, mivel az apró kis falvakat igen kacifántos nyomvonalon összekötő, rengeteg kanyarral bíró, szűk kis utacskák meglehetős koncentrációt és óvatosságot követelnek az embertől.  Én mégis mindenkinek ezeket ajánlom, mivel olyan bepillantást nyújtanak a helyi valóságba, amelyet egyébként bajosan ismerhet meg az ember. L’Aquilla után Rieti irányába indultunk tovább, de mielőtt elértük volna a várost északra fordultunk Madonna del Paso irányába, hogy elérjük az ilyenkor igen elhagyatott síközpontot, Terminillot. Ez egy 1500 és 2100 méter között elhelyezkedő nyugis kis síparadicsom, amely azonban ebben a hómentes időszakban alaposan elnéptelenedik. Éppen ez való a magunkfajta nyugalomra vágyó utazóknak, hiszen így még arra is volt elvileg lehetőségünk, hogy megpróbáljuk motorral meghódítani a sípályát.

Csodás kanyarokkal tarkított, minőségi úton jutottunk fel a célhoz. Itt szemrevételezve a lehetőségeket, egy erdei út mellett döntöttünk, amelyre behajtva egy teljesen szabadon mozgó, kisebb ménessel találtuk szemben magunkat. Mielőtt lett volna időnk betojni vagy bármit is kitalálni, a lovak egyszerűen bevetették magukat a meredek hegyoldal egy nyaktörő vízmosásába és zergéket is megszégyenítő ügyességgel elhagyták a terepet. Utunk így szabaddá vált, mi pedig élve a lehetőséggel rátekertük a tüzet. El is jutottunk egészen a következő kanyarig, ahol egy sorompó állta utunk. Szomorúan belátva, hogy ami nem megy azt itt (otthoni szokásainktól eltérően) nem kellene erőltetni, vettünk egy 180 fokos fordulatot és visszatérve az aszfaltra elindultunk lefelé a hegyről. Csodálatos úton, először kopár sziklák közötti éles fordulókkal, majd egy sűrű erdőben árnyékba burkolózott szakaszon vezetett az út. Később a hegy túloldalán elértük Leonessát, amely egy hangulatos kis település nagyjából éppen az olasz csizma közepén. Sorra következtek az előbbihez hasonlatos kisebb városkák, így Ruscio, Cascia, Serravalle, majd Triponzo után érintve a Dei Monti Sibillini nemzeti parkot elértük Mucsát. Vagy Muccia-t, ahogy az olaszok nevezik.

Itt ránk esteledvén, úgy határoztunk, hogy nem erőltetjük a még e napra tervezett közel száz kilométer megtételét, hanem keresünk egy szállást és másnap világosban folytatjuk utunkat. Így is tettünk és sikerült is egy rendkívül hangulatos kis családi fogadót találnunk, ahol egy pazar vacsora és némi helyi termelésű vörösbor elfogyasztása után alaposan kialudtuk magunkat. Kommunikációs nehézségek miatt (ők csak olaszul beszéltek mi csak olaszul nem) kaptunk egy általuk ajánlott menüt. Ennek az egyik fogása volt a trippa, ami nem más, mint az olasz pacal. Mondhatom, igen meglepődtem, de jól bekajáltam belőle fanyalgó társaim legnagyobb örömére, hiszen a háziak érzékenyek voltak. Mi pedig nem akartuk őket megbántani azzal, hogy otthagyjuk az általuk ajánlott fogásokat.

Verőfényes napsütésre ébredtünk, és a szokásos sütemény és kávék elfogyasztása után szívélyes búcsút véve szállásadóinktól nekilendültünk a következő etapnak.

Hamarosan folytatjuk a túra második felének beszámolójával!

Szeretem a 24 órás túreversenyeket. Nagyon komoly erőpróbák, amelyeken egyetlen pillanatra sem lehet kihagyni, sem navigációs, sem motorozási szempontból. Menni kell, precízen és pontosan mindenféle időjárási körülmények között. Tehát pontosan azokat a tulajdonságokat fejlesztik, amelyekre egy igazi túramotorosnak szüksége van. Így azt vallom, hogy minden valamirevaló túrázónak legalább egyszer teljesíteni kell egy ilyen viadalt. Önismereti, önértékelési szempontból sokat fejlődik tőle a legjobb kétkeréken utazó is. Huszonnégy órát szinte végig nyeregben tölteni ugyanis nem tréfadolog…

Először a 2006-os évben indultam a Bike Maratonon, a 2007-2008-as megmérettetéseket pedig az azóta stabillá vált csapatunkkal, Nagy Misivel és Pázmány Petivel abszolváltuk. Sajnos tavaly anyagi okokból – a válság szomorú mellékhatásaként – elmaradt ez a 24 órás, pedig már az útvonala is meg volt tervezve. Amikor megtudtuk, hogy idén újra lesz ilyen viadal, kérdés sem férhetett hozzá, hogy nevezünk és megyünk.

Irány a Nyugat!

Már a 2008-as Bike Maratonon is javarészt Ausztriában jártunk, akkor azonban még a főszponzor, a Honda Szallerbeck miatt a rajt és a cél egyaránt Budapesthez kötődött, ami sok-sok belföldi kilométert jelentett. Mivel idénre függetlenné vált tőlük a verseny, adott volt a lehetőség, hogy az indulás és az érkezés egyaránt a nyugati határ közelébe kerüljön, így minimalizálva a Magyarországon megteendő távolságot. Ennek megfelelően július 17-én, szombaton reggel a zalaeegrszegi Dísz-téren gyülekezett a 28 nevező csapat 84 motorja és motorosa, hogy a kánikulai melegben megkezdje az egy teljes napon át tartó motorozást. Az időjósok rettenetes viharokat és esőzéseket jósoltak az Alpok területére, de ez ekkor még teljesen hihetetlennek tűnt (esőruhát azért biztos hogy mindenki készített be).

A Bike Maratonról annyit kell tudni, hogy a szervezők elképesztő alapossággal készítenek mindent elő. A rajtnál a regisztráció mellett rögtön külföldre érvényes biztosítást is ajánlottak mindenkinek, akinek nem volt (nekünk Misivel igen, de Peti kötött is egyet), ami bizony hasznos lehet, ha valmailyen baleset vagy na adja az ég sérülés történik. A szervezők által számtalanszor bejárt útvonal ellenére mindig lehetnek meglepetések – 2008-ban például az éjszaka közepén derült ki, hogy Ausztriában egy öt nappal korábban még járható útszakaszt felújítás miatt lezártak, így a helyszínen kellett bűvészkedni az itinerrel, miközben hét csapat már az útvonalon szenvedett (mi is), a többeik egy benzinkútnál várakoztak. Hogy az ilyen hibák elkerülhetők legyenek, az idei Bike Maratonon még egy előfutó is szerepet kapott, aki reggel elindulva végig egy etappal a mezőny előtt motorozva ellenőrizte, minden rendben van-e. Persze nem volt, rögtön a rajtot el kellett csúsztatni, hiszen Muraszombaton aznap kezdtek bele egy útépítésbe… Ezzel együtt, ha csúszva is, de elrajtolt a mezőny.

Járt utat el ne hagyj!

A Bike Maraton értékelési rendszerének az alapja, hogy a szervezők több, hitelesített kilométer-számlálójú járművel bejárják az útvonalat, és minden etapra meghatároznak egy referencia-kilométert. A mezőny ezek után úgy megy végig ugyanezen az úton, hogy csak egy rajzos itinert követ: fogalma sincs senkinek, milyen településeket kell érintenie. Csupán elágazások, elfordulások és körforgalmak vannak megadva, hogy hol merre kell folytatni az utat. De hogy ezek milyen távolságra követik egymást, arról fogalmunk sincs menet közben: van hogy 5-600 méterenként végre kell hajtani egy-egy navigációs utasítást, majd 40-50 kilométert motorozni a következőig. Közben persze minden méteren résen kell lenni, hiszen bárhol jöhet a következő! Az idei versenyen már nem a csapat által megtett kilométerek átlagát vették figyelembe, hanem csak a kinevezett „csapatvezető-motorét”, így a másik két csapattag tetszés szerint térképezhette fel a bizonytalan helyeket. Ilyenek pedig voltak bőven, erről az itiner megalkotása során gondoskodtak is: volt olyan elágazás, ahol például az „arra menj tovább, ahol 1000 méteren belül három sziklát találsz” utasítás szerepelt. Itt bizony a referenciamotornak le kellett táborozni, a csapattagoknak pedig felderíteni a környéket. Amikor megvolt a helyes útirány, folytathattuk a versenyt újra közösen.

Máshol egy régi kőbánya melletti kiszuperált kisvonatban kellett megkeresni egy matricát (geoláda-jelleggel, rafináltan elrejtve), amelyet több etappal később az aktuális szakasz itinerébe beragasztva csak ennek segítségével vált lehetővé a további navigálás. Egyszóval az egész versenytáv során soha egyetlen pillanatra sem lehet kiengedni, a vezérmotornak pedig csak akkor szabad bárhol elfordulnia, ha a csapattagok teljesen és egységesen biztosak a döntés helyességében. Így egy valódi fej- és csapatjátékká válik az egész futam!

Szélsőséges (v)iszonyok

Korábban írtam, hogy a rajt pillanatában – a megelőző napokhoz, hetekhez hasonlóan – kíméletlen kánikulával kellett megküzdeni. 35-38 fok közti hőmérséklet, heves napsütés, ez motoron olyan, mintha hajszárítóval fújnának szemből, de jó naggyal! Csakhogy az időjósok arra a hétvégére heves viharokkal érkező hidegfrontot jósoltak, különösen Ausztria hegyes részire – a verseny útvonala pedig a késő délutáni órákban elérte ezt a részt, és itt manőverezett egész éjjel. Így az alkonyati órákban egyre rosszabb és rosszabb látvány felé motoroztunk, majd egyszer csak elindult az égi áldás. Méghozzá nem egyszerű módon: eső, iszonyatos eső, majd jégeső következett, miközben felmotoroztunk úgy 1250 méteres magasságig, egyenesen bele a viharfelhőbe. Látni nem sokat lehetett, viszont lelkesen csapkodtak körülöttünk a villámok. A környező kisvárosokban szóltak a riadószirénák (néhány nappal később olvashattuk, hogy komoly viharkárok súlytották a területet), a mellettünk vezető autópályán pedig lezárták a forgalmat… Ekkor már jég esett, azon a szinten, ami szó szerint fájt. Éreztük, hogy az esőruhák nem sokat fognak érni – át is ázott mind.

Így érkeztünk meg az éjszakai pihenő helyszínére, ahol egy kellemes osztrák kisvendéglőben egy nekünk fenntartott teremben válthattuk meleg vacsorára a szervezőktől kapott, fejenként 10 euró értékű vacsorajegyünket. Kicsit megszáradtunk – kiderült, hogy mindenki átázott, függetlenül attól, milyen felszerelésben motorozott a megelőző órákban -, átmelegedtünk, majd folytattuk az utat. Éjszakára igazán nehéz szakaszokat kaptunk, csupa szerpentines részt, amelyek az sötétben és az esőben különös odafigyelést igényeltek. Miközben navigációs hibát továbbra sem lehetett véteni.

A következő oldalon kiesésünk tanulságos és szomorú történetével folytatjuk!

[ pagebreak ]

A remények vége

Igazából semmilyen nehézséget nem éreztünk mindebben. Összeszokott csapatként motoroztunk és navigáltunk végig, az időjárás kicsit kellemetlenebbé tette a menetet, de nagyon nem akadályozott. Így, bár hetedikként rajtoltunk, röviddel az éjjeli pihenő után már az első helyen motoroztunk. Persze ennél a versenynél pont semmit nem számít, hogy nincs előtted senki, és térben-időben első vagy – a végelszámolásnál derül ki csupán, a többiekhez képest mennyire pontosan sikerült haladni. Mi úgy éreztük, nagyon rendben van minden, 600 kilométer és az összes nehézség ellenére egyetlen eltévedésünk vagy bizonytalanságunk sem akadt. Ahhoz azonban, hogy kiderüljön, valóban mindent jól csináltunk-e, el kell érni a célt. Ezen a versenyen azonban az Onroad.hu csapatnak ez sajnos nem adatott meg. De mind a hárman sértetlenül itthon vagyunk, ez pedig a történtek fényében szép eredménynek tekinthető.

A hatodik, sorrendben utolsó előtti szakaszon, immáron Magyarország felé motorozva egy teljesen veszélytelennek tűnő szakaszon megtörtént a baj. Az éjszakai motorozás legnagyobb rizikója – az erdős részeken különösen – kétségtelenül a vadveszély. Éppen ezért mi az ilyen részeken kiemelten óvatosan szoktunk haladni, eddig pedig erősen bíztunk a motorjainkban levő vadsípokban is. A szóban forgó szakaszt kicsit részletesebben leírom, hogy mindenki el tudja képzelni: két széles sáv, aszfaltos útpadkák, jó három méteres sík füves szakaszok az út mellett, és csak utána a növényzet. Ekkor ráadásul már elállt az eső is, csupán vizes volt az aszfalt. Misi ment elöl a sávunk belső felén, én a külső oldalon, 10-20 méterrel lemaradva. Az ő 1150 Adventure-én világított a tompított, a reflektor és két Hella szúrófény, az enyémen ugyanezek, csak a tompítottam és reflektorom xenonos. Így közel nappali fény volt előttünk. Egy kanyar után tárult elénk a hosszú-hosszú egyenes, és óvatosan kezdtünk csak gyorsítani. Talán 80-85 körül haladhattunk, amikor jobbról megjött az őzbak.

Misi azt mondta, ő csak egy elmosódott barna foltot látott jobbról, aztán egy csattanást és egy rövid dudaszót hallott, végállásig balra majd jobbra csapódott a kezében a kormány, és vissza is tért egyenesbe. Ezután érezte, hogy valami nem stimmel az első futóművel, szépen óvatosan lelassított és megállt a jobb oldalon. Még indexelt is a padka felé.

Ugyanezt pár méterről hátrébbról én egészen máshogy láttam. Az őz valahol az út szélén vált láthatóvá, majd a feje már Misi motorjának a bal oldalán volt, a következő pillanatban pedig már pörögve sodródott az aszfalton szegény. Azt, hogy közben össze-vissza csapódott az 1150-es kormánya, illetve hogy Misi tanktáskához szorított hüvelykujja megnyomta a dudát is, nem is észleltem.

A megállás után megnéztük az első futóművet, még mentem is egy kis kört a motorral, és szomorúan megállapítottuk, hogy a Telelever alsó háromszögének első csapágyazása bizony csúnyán áll. Az ütéstől ki nem szakadt ugyan, de láthatóan megsérült és erősen szorult a kormány is. Ezek miatt úgy döntöttünk, kénytelen-kelletlen feladjuk a megmérettetést. Egy néhány kilométerrel korábban, technikai okokból kiesett baráti csapathoz már úton volt Magyarországról a mentés, így visszamotoroztunk hozzájuk, Misi megvárta a szállítóautót, mi pedig a másik két szomorú versenyzőtársunkkal együtt elindultunk hazafelé. 400 kilométerrel később, reggel 8-kor (amikor az első motor még célba sem ért Bükfürdőn) már hazaértem Érdre…

Mi ebből a tanulság?

Sok mindent levontam a történtekből. Elsősorban azt, hogy a vaddal szemben sem autósnak, sem motorosnak semmi esélye nincs. Nem tudsz olyan lassan menni, hogy egy ilyen fatális sebességgel érkező nagytestű állatot el tudj kerülni – hiába hiszel magadról bármit, a gázt elvenni sem lesz időd, nem hogy fékezni vagy elkerülő manővereket bemutatni! Annyira lassan menni pedig, hogy mindez lehetségessé váljon, sem egy ilyen versenyen, de normál közlekedés esetén sem lehetséges. 30-40-nel haladni ugyanis szerintem elég értelmetlen…

Ami biztosan nem következik a sajnálatos eseményekből, az a hasonló tájékozódási versenyek elhagyása. Az a fajta kihívás, igénybevétel és motorozási élmény, amit egy ilyen 24 órás jelent, semmi mással nem pótolható. Továbbra is azt vallom, minden valamirevaló túramotorosnak ki kell magát próbálni minimálisan egy ilyen megmérettetésen. Mi reményeink szerint biztosan ott leszünk a jövő évi Bike Maratonon is – a szervezők tervei szerint még érdekesebb és izgalmasabb feladatokat teljesítve kell majd motoroznunk 2011-ben. A 12 voltos, nagy teljesítményű vadriasztó beszerzése és a motorokba való beépítése pedig a következő hónapok feladata…

Találkozzunk 2011-ben a Bike Maratonon!

A közelmúltban zajlott le a 2010-es BMW-MTM 24 órás túraversenye.

Immáron harmadszor sikerült részt vennem ezen a viadalon, eddig kétszer ugyanazon cimboráim alkotta csapattal a MárkAszerviz-zel. Első próbálkozásra, már akkor kétkedő tekinteteket ébresztő módon egy supermotoval álltam rajthoz, majd 2009-ben egy 150 köbcentis MZ-vel voltam a „végigmegy, vagy kiesik” fogadások tárgya/alanya.

Ismeretlen ismerősök

Idén, 2010-ben a már jól összeszokott és a 150 köbcenti ellenére is 13. helyet tudó csapat különböző okok miatt nem tudott nevezni, helyette két vadidegen fickóval álltam a startvonalon, akik aznap reggelig még sosem látták egymást. Nem tudhattuk, milyen motorja van a másiknak, az mire képes és mire nem, hatótáv, utazósebesség – ezek egy legegyszerűbb 20 km-es motorozáshoz is nélkülözhetetlen információk. Egy 24 órás, jóval több mint ezer kilométeres VERSENYEN pedig… nem is beszélve arról, milyen motoros jártassággal bír a „versenyző”: levezetett kilométerek, merészség, kitartás, egyebek. Ezért van, hogy akik ilyen versenyeken a dobogókon állnak, azok sok éve összeszokott motorosok és a 6.-7. 24 órás futamukon vannak túl. Ehhez képest azzal a ténnyel, hogy a 15. helyen végeztünk az egész táv megtétele után, nagyon meg kell hogy legyek elégedve… Meg is köszönöm ismételten Márton Mihály csapattársamnak, aki egy Yamaha FZS 1000-rel gyűrte le a távot, valamint Nagy Márton győri motorostársamnak, aki egy szintén nem ide kitalált masinával, egy Suzuki Bandit 650-essel teljesített.
 
Sikerünk (mert számunkra a tejesítés már annak számít!) kulcsa az volt, hogy kitartó és mindenféle hibától mentes (műszaki, navigációs, testi, lelki, benzin- és vizeletgondok sem adódtak) brigádot tudtunk összehozni. Talán társadalom-pusztító életmódunk, vagy társadalmunk ön- és egyénpusztító mivolta az oka, hogy egyre kevesebben, egyre kevesebb mindent tudunk előre eltervezni. Ezért is maradtam én is, és ha jól tudom, még tizenhárman társak nélkül, illetve négy komplett csapat el sem jött, pedig időben leadták a nevezésüket, megrendelték a saját méretű pólóikat, megjelenni viszont már nem tudtak… Elgondolkodtató, még ha nem is jutunk vele semmire. A versenyirodába 47 csapat nevezése érkezett be, ez csapatonkénti 3 résztvevővel számolva 141 motor. Végül a 43 rajthoz állt csapatból 29 érkezett be és ennél is jóval kevesebb teljesítette a teljes, 1255km-es távot. Mintegy 10 csapat adta fel szimpla fáradtság miatt, ez többnyire a félúton levő, vadpörköltes pihenőnél következett be, aminek (mint 2 évvel ezelőtt is) egy csendes, Hollóháza melletti vadászpanzió adott otthont. A jóllakott seregnek pedig ugye nagyon csábító volt a tíz méterre tőlük található szoba, a kellemes éjszakai idő a nyitott ablakból és a puha ágyból; nem pedig a zötyögő motor nyergében maradni még 650 kilométeren keresztül.

Balesetből, illetve borulásból is bőven kijutott sajnos, nem beszélve a műszaki problémákról. Jómagam csak egyszer láttam mentőben végződő esetet, de az út szélén motort az árokból éppen kicibáló csapatot vagy négyet is. Az Irsa Team csapatkapitánya, akivel már több terepversenyen is részt vettem, elmondta hogy csak náluk három kicsúszás volt, vízcsövet foltoztak és még egy töltés-hibát is meg kellett oldaniuk. Egyszóval izgalom akadt bőven, de a célban már inkább a megkönnyebbült arcok mosolyogtak vissza mindenkitől.

Keleten a kátyúhelyzet változatlan

Az útvonal, mint két évvel ezelőtt is Észak – Magyarország legszebb vidékein vezetett: Pest, Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyéken át, ám ami a problémákat okozta, hogy ezen megyék legkátyúsabb útjain. Az ígéret szerint jövőre újra Észak- és Nyugat-Dunántúl lesz a helyszín. Remélem, ez sokunk fantáziáját megindítja 2011-re! No de vissza a tényekhez: az elmúlt három év legrosszabb minőségű útvonalát motoroztuk be,  és bizony voltak kőkemény sportmotorok, Harley-k, de még 250-es chopper is. Nekem is sokszor a jó öreg MZ-m jutott eszembe és az, hogy milyen jó neki, hogy idén otthon maradt a garázsban és nem kell teleszkópszár-szimeringet meg küllőket cserélni. Minden járgány ki volt téve a legdurvább csavarlazító hatásoknak, aminek meg is volt az eredménye: én is csak épphogy nem hagytam el a hátsó sárvédőmet… Sajnáltam a motorokat, az embereket nem, ők azért neveztek, no meg mert ők bírják, de a motorok…, még a GS-eket is megviselte a „terep” (na jó, talán azokat nem), de mit szólhattak az „utakra” készített gépek? Persze a szervezők mindenkit nyugtatgattak a fórumon, hogy hiába az Észak-Magyarország, már nagyon sok utat kijavítottak és sokat fejlődött a kátyúhelyzet, mi ezek szerint nem ott jártunk, nekünk maradt a szomorú valóság és az azerbajdzsáni-jellegű úthálózat. Komolyan állítom, hogy lehetetlen lenne aszfaltból rosszabb utat készíteni, még ha az is lenne a feladat.

Végigmotoroztuk a híradókból sajnos jól ismert településeket. Tavalyelőtt az olaszliszkai és hasonló esetek tették ismertté a településtáblákat, idén egy sokkal nagyobb probléma, az ÁRVÍZ. Többször átkeltünk a mostanában legtöbbször elhangzott nevű „patakokon”, mint a Bodva, vagy a Sajó. Nem is akarom részletezni, de a résztevők közül mindenki látta és érezte, mi is történt… A szervezők legnemesebb szándékuk és cselekedetükként a nevezéskor kihelyeztek egy „Árvízkárosultakért” feliratú dobozt, amelybe mindenki saját lelkiismeretének és pénztárcájának megfelelő összeget dobhatott segítségként. Ha jól tudom, több mint 200.000 forint gyűlt össze csak az ott improvizált gyűjtődobozban. Ez az összeg tekinthető említésre méltónak is, nevezhető csekélységnek is de én személy szerint a dobozt kihelyeztem volna Edelény határába egy ellenőrző ponttal egybekötve. Lehet mindenki megsokszorozta volna a segítségre szánt összeget, olyan letaglózó volt a látvány.

A következő oldalon komoly navigációs feladatokkal szembesülünk.

[ pagebreak ]

Játék és küzdelem

A feladatokról is ejtsünk szót, hiszen ezek tették szervezetté és céltudatossá a megtett majd 1300 kilométert. Azon túl, hogy meglátogattuk a rajtnál kezünkbe kapott több száz településnevet, amelyeket sorrendben, elektronikus navigáció nélkül kellett felkeresnünk, voltak speciális szakaszok, ahol vagy magunknak kellett megterveznünk az adott etapot (azaz a felsorolt települések közti optimális bejárási sorrendet), vagy csupán nyilakkal és méter-adattokkal utaltak a megteendő útvonalra. Az itinert egyébként bárki letöltheti a Túraklub oldaláról.

Az elején mondhatom túl jók voltunk, minden csekkpontnál várhattunk a startidőnkre. Ezután jött a sajáttervezéses feladat: 3 óra 178 kilométerre (mármint abban az esetben, ha megtalálod a legideálisabb útvonalat). Nos, itt szerintem ilyen nem volt, nekem az lett volna az ideális, ha a többiek is endúróval vannak, és egy iránytű segítségével hajrá árkon-bokron át! Ekkor szerintem 100 kilométer alatt is meglett volna minden pecsét, így viszont majdnem minden útvonalon kétszer kellett oda és visszamotorozni, négyszer bemenni a csodaszép Ózdra és visszaérni a Szilvásváradi ligetbe, ahonnan indult a település-keresősdi. Számomra is hihetetlen, de 190 kilométerből megvoltunk, igaz fogalmam sincs, hogy lehetett ezt a távot a szabályok betartásával megtenni. Mi 70 kilométer/óra feletti átlagot motoroztunk, ez többször 170 feletti haladást jelentett – persze a kátyúkon és az árvíz miatti sár- és vízátfolyásokon keresztül. Mégis, nem ritkán még 30-40-nel gyorsabban robogtak el mellettünk azok, akiknek végül is sikerült három órán belül teljesíteniük a szakaszt. Nekem elég ámokfutósdinak tűnt, pedig nem a lassan járók közé tartozom, és volt is pár áldozat, akik ezen a „hajszán” túlvállalták saját és motorjuk képességeit, csakhogy tartani tudják a lépést. Mindenesetre ha jövőre jönne velem két csapattárs, akik a terepet is szeretik, akkor velük távolságrekordot fogunk felállítani és talán ésszel, illetve leleménnyel felvesszük a versenyt a féktelen lovagokkal.

Ezután jött egy kis lazítás, no meg a „kistankú” masinák második itatása, rögtön azon kaptuk fejünket, hogy elszállt minden perc előnyünk, maradt helyette háromnegyedórás hátrány, ami miatt innentől nem volt megállás, az egy órás vacsorát is „elcsomagoltattuk” hogy fél órán belül felfrissülve elindulhassunk. Az éjszakára nem nagyon emlékszem, lehet átaludtam, nem volt se hideg, sem eső, sem vad, szóval semmi izgalmas, csak kedvemre való szerpentin, viszont abból jó sok, Hollóházától Aggtelekig. A második speciális szakaszon olyan itinert kaptunk, mint az off-road versenyeken szokás. Nekem ez nagyon feküdt, ezidáig sok ilyenben volt már részem és itt is nagyon élveztem. A feladat itt annyiban volt cifra, hogy nem lehetett tudni hol, jó helyen járunk-e. Nem voltak megnevezések, csak irányok, amik koránt sem volt biztos, hogy oda vonatkoznak, ahol épp vagyunk. Meg voltak adva a távolságok méterben egymástól is és a kezdőponttól is, igen ám, de ha tévedés történt, az össztávolság már nem stimmelt, az egyes pontok méterét meg nem lehet olyan sűrűn nullázni, pláne, hogy méterszámláló egyikünk motorján sem volt… Szerencsére nem is volt rá szükségünk, 170 kilométeren egyet tévedtünk, de szerintem az csak a pontatlanságból adódott, mert minden megvolt, ráadásul a megadott három órába is bőven belefértünk, igaz ekkor már egy óra késésben voltunk, ha az egész futamot tekintjük.

A cél szentesít

Innentől viszont jöttek a keserves szakaszok. A fene gondolta, hogy ilyen fáradtan ilyen melegben már korántsem lesz annyi kedvünk motorozni, mint tavasszal, a legelső napsütéses hétvégén… Fent a Mátrában még minden oké volt: 22 fok, madárcsiripelés, nem úgy, mint lent! Az utolsó kilométereken már 35 fok volt és azt sem akartam elhinni, hogy Pest megyében is vannak ennyire járhatatlan utak! Pedig vannak…

Végezetül beértünk, végigértünk, megértük. 27-es rajtszámmal indultunk, ez pont a középmezőny volt, mindenkivel találkozhattunk útközben is és elkésni sem tudtunk túl sok helyről. Ezúton is köszönöm a csapattársaknak, a szervezőknek, a motoromnak, minden vadnak és szelídnek, hogy nem történt semmi váratlan esemény és a kedvem sem ment el, hogy jövőre újra motorozzunk egy „rövid” napocskát, sőt, alig várom a júliusi Bike Maraton hasonló rendezvényét, amelyre remélem már minden társam eljön. Ez a minimum kárpótlásként, amiért magamra hagytak!