Emlékszem, 2007-ben még nagyon komolyan gondoltam a terepmotorozást, így a méteres hó ellenére természetes volt, hogy mentünk a körülményekre teljesen alkalmatlan nagy BMW-kkel. (Persze a terepmotorozást most is komolyan gondolom, de akkor valahogy kevésbé sajnáltam saját magamat és a motoromat is.) Mára kicsit változott a helyzet, kevésbé a kihívásokat, mint az élvezeteket (kellemes földutas kirándulások) keresem az aszfalttól távol. Azért vannak terepmotoros megmozdulások, amelyeket semmi szín alatt nem szeretnék kihagyni most sem. Ilyen a HCC Hóóó, azaz a Hungarian Cross Country évzáráró gurulása. Öt év alatt csak egyre nem tudtam elmenni, de arról legalább a kedves olvasókkal együtt engem is tudósított Vasabi. Idén azonban újra ott voltam, hogy élvezzem az ilyenkor még a GS Adventure-rel is motorozható alföldi homokot, no meg a jó társaságot. (Akiknek ezúton is külön köszönöm, hogy annyira toleránsan kezelték a számukra érthetetlenül alacsony sebességemet.)

Maga a túra többé-kevésbé ugyanazon az útvonalon megy létrejötte óta: Dabas-Sáriról indul, és mintegy 45 kilométernyi alföldi bolyongás után érkezik meg Taki öccsének, a terepezés négykerekű műfajában személyesen is érintett Takács Istvánnak a tanyájára. Itt egy finom bográcsos pörkölt vagy leves elfogyasztása után mindenki lassan elmotorozik haza: vagy lábon vissza a kiindulási pontra (főként akik futóval hozták oda a motorokat), vagy aszfalton haza, mint jómagam.

Azt hiszem, az idei túra részletes beszámolóját nálam sokkal jobban el tudja mesélni maga a szervező, vagyis Taki. Következzenek hát az ő sorai!

Legelső kézből

Megérkeztünk… Mivel akárhogy is erőltettük valahogy nem tudtuk magunkat rászánni az egy nappal előbbi, talpon lemenetelre, így aztán már hajnali 6:30-kor ott tobzódtam Boci kapujába. Igyekeztünk gyorsan pakolni, mert az előzetes számítások alapján a reggel 7 órás indulás kb. azt jelentette volna, hogy semmi esélyünk se lesz az időben megérkezéshez. Igyekezetünket Sada majd félórás késése törte derékba – nem úgy a jó kedvüneket. Na mindegy, 7 óra körül csak sikerült kigurulnunk a Huszár utcából. Végig jól haladtunk, a kis Frontéra csak úgy falta a kilométereket, és ezt bő kis diesel koktéllal öblítette le… Tök jót beszélgettünk – sajnos egy szavára sem emléxem már…

Végül 9 előtt 10 perccel fordultunk be a Dabas-Sári közepén álló templom mellett – irány a start, csak előbb valahol meg kell szabadulni a kocsitól. A kicsit előbb érkező Taro elfoglalta a legjobb helyet a főút mellett, de szerencsénkre mi is találtunk egy kellemesen betonozott kis parkolót. Ripsz-ropsz lepakoltunk. Közben folyamatosan jöttek a telefonok – kicsit késünk, de jövünk… Megnyugtattam őket – mi is.

A lényeg a lényeg, egyszercsak ott álltunk a start helyen. Több mint 20 motor, legalább ugyanennyi motoros és egy elszánt terepjáró(s). A quadosok nem jöttek… Mackó ismét a nagy GS-sel jött. Fektibi és Viktor – már összeszokott páros – hozott magával egy-két új arcot is… S itt volt János, a Transalpos – utcai gumival, de kemény elszántsággal a szívében… Laci bá a 250-es Pamperával… Tibiérdről és Lipkala, Pisti és nővére, Venturával egy öreg 2.5-ös diesel Gaz fedélzetén… Taro a Dr-rel, mert az XTZ1200-at már megint tönretette… Derot? … Nem fogok mindenkit felsorolni, mert az én eszem is véges, de megint itt gyűltek össze az egész ország területéről a legfurább figurák.

Visszafogott tempóban kezdtünk – nem sietünk sehova, és a délelőtti hideg is mellbevágó volt még… Kezdeti lendületünket mintegy 1200 méter megtétele után két hirtelen jött defekt törte ketté… Az egyik KTM hátsó kereke eresztett le – a tulaj úgy döntött, hogy megy haza. Hosszasan próbáltuk meggyőzni arról, hogy egy defekt nem a világ vége, de eléggé hajthatatlannak tűnt – valami szelepszakadással akart meggyőzni minket. De mivel a vakszelep ott virított az abroncson, így nem hagytuk magunkat! Amint elfordult – azonnal kikaptuk a hátsóját és Boci már ki is szedte rakoncátlankodó belsőt. Szelepszakadás…

A másik defekt Laci bá-nak kedveskedett. Nála is szelepszakadás – szerencsére Fektitibinél volt pótbelső. Laci bá berakta a 18-ast, a KTM-nek csak egy 21-es maradt, de valahogy beleerőltették… Sajnos a szerelés végén kiderült, hogy Laci bá Pamperája továbbra is enged – így tőle érzékeny búcsút vettünk és már hasítottuk a teret és az időt: téptünk ezerrel tovább.

A sztori a következő oldalon igazi triálozással folytatódik, majd egy nagyszerű gulyáslevessel zárul. Lapozz!

[ pagebreak ]

Játék a köbön!

Legalább öt kilométert mentünk, amikor is megálltunk újra összevárni a bandát. Erre szükség is volt, mert Macko GS-e imádta a sarat, olyannyira, hogy a drájver legnagyobb örömére megpróbálta még a kormány végét is összekenni vele… Persze ilyenkor fel is kell őt állítani. Amíg a nagyobbakra vártunk, a környéken bohóckodtunk kicsit – csak azért, hogy meg ne fagyjunk… Ahogy befutott a banda és Taro rágyújtott (volna) – már indultunk is tovább a legalább 800 méterrel arrébb lévő következő megállóig: egy kellemes kis homokbányáig. Itt nem sokat vártunk, hiszen még elfáradni sem volt időnk. Mentünk is tovább, előbb egy szántás szélén, majd utána azonnal egy másik szélén… át az erdőn, a lőtéren… és már meg is érkeztünk az örkényi homokbányához, ahol Rudo (aki talpig férfi mert Pusztamérgesről végig talpon jött le.. és fagyott meg…) már türelmetlenül várt minket. Megpróbált mindenkivel kezet fogni. Azok kezét, akik nagy és meleg kesztyűből húzták elő, hosszasan szorongatta – próbált hőt lopni…

Itt hosszasan elidőztünk, ennek egyik oka az volt, hogy a Gaz-t valahol elveszítettük és a telefonos egyeztetés után itt beszéltük meg a randit. Szóval időnk volt ezerrel – így hatalmas lendülettel vetettük bele megunkat a homoktengerbe. Nagyon kellemes látvány volt a sok-sok enduró, ahogy próbál pár métert gurulni a szügyig érő homokban – kisebb-nagyobb sikerrel. Úgy tíz perc múlva már csak Boci barátom és Sada haver döngetett a Dr-ek nyergében – becsületére legyen mondva, a Transalpos János kíséretében. A többiek leginkább nézték és nem is igazán értették, hogy ezek meg itt mit csinálnak? Hiszen csak körbe-körbe… le és fel… és újra le és újra fel… Na, de hol le? És hol fel?? Hát ott ahol nem lehet… az összes olyan helyet megmászták, amik megmászhatatlannak tűntek. Sada a nagy Dr-rel tarolt… Boci a kicsivel a lóerőket ügyességgel helyettesítve pedig mindenütt elöljárt.

Megérkezett Pistivel (és testvérével + Venturával) a Gaz is, így aztán az unokaöcsém (Sanyika és kettő haverja), aki egy Samurai-jal volt – társra talált. Pont időben indultunk útnak, hogy láthassuk a kicsit unatkozó KTM-esek befutását, akik az előző homokozást kihagyva inkább száguldottak egy kört a közeli – igen durva – enduró pályán… Jó volt látni a pusztában suhanó, a hepe-hupákat alig észrevevő narancssárgákat… hiába: az egy másik dimenzió… Na, mindegy – mi is nekivágtunk az endurós nyomvonalnak – irány a lődomb.

A lődombon – talán idén először (és természetesen utoljára) – végre nem csak egy-két motor próbákozott, hanem bizony a társaság fele többször is nekifutott. Ismét dícséret illeti a KTM-eseket, akik nagyon szép és bravúros fel- és lefutásokat mutattak be. Persze nekik sem jött mindig minden össze, de akkor is… és persze ismét kénytelen vagyok megemlíteni az országúti hátsó gumis Transalpot, aki sok szöcskét megszégyenítő vehemenciával vette az akadályokat.

Innen kicsit játszósabb nyomvonalon céloztam meg a Taky dombot (www.takyoffroad.hu), sok-sok lövegárkon, erdőn, mezőn keresztül száguldottunk a célunk felé… Az egyik kanyarban egy szemből érkező piros Wartburg majdnem megtizedelte a társaságot, de nem adtuk olcsón a bőrünket… Aztán egy fenyvesen keresztül, majd egy összetolt tuskóhalom hátán végig triálozva érkeztünk meg a határútra, ahol végre megálltunk kifújni magunkat. A triálos szakasz elégé ütősre sikerült, így nem is igazán csodálkoztam, hogy csak 4 motor állt a végén. A többeik lemaradtak – gondoltam… vártunk… és közben a fülünkben dübörgő vér dobszólóját hallgattuk… amikor kicsit csitult a koncert, már a környezetünkre is tudtunk figyelni – így tisztán hallottuk, ahogy a tásaság hatalmas lendülettel eltép az aszfalton Ladánybene irányába.

Gyorsan utánuk dobunk egy mobil üzit, hogy jertek vissza… Majd szerencsére Rudo is bejelentkezett és megfordította a társaságot… Ismét összeállva meg sem álltunk a Taky dombig, ahol már várt minket a terepjáró és a GS. Itt hallottuk a szomorú hírt, hogy Sanyika a felakadó gázának következtében fejre állította a Samurai-t és az egyik utasa elég durván vérző fejjel hagyta el a gépet… (Közben kiderült, hogy semmi komoly, bevitték a kórzázba, de csak egy kötés a karistolásokra és kész…) Telefonáltunk az öcsémnek, Pityunak, hogy hogyan is áll az ebéd. Ráférne még egy kis főzés… Így aztán kapott mindenki egy szabad 20 percet. Bocival és az egyik KTM-es gyerekkel hatalmas lendülettel vetettük be magunkat a rengetegbe… csiki-csuki erdei utak… Majd a Palló Gabi által emlegetett bombatölcséres etap… itt összefutottunk két krosszos sráccal is. De nem hagytuk magunkat elcsábítani – mentünk tovább endurózni. Nagyon jót gurultunk… De tényleg.

Pityuéknál már a gőzölgő tál várt ránk… szedtünk, ettünk… ittunk… beszélgettünk… ej-ej-ej… Köszönöm mindenkinek a részvételt és az egész évet! BUÉK mindenkinek!

A túra még részletesebb beszámolója és további képek találhatók a www.takacsek.hu oldalon!

Csak gratulálni tudok a szervezőnek, Takinak ehhez a túrához! Nagy izgalommal vártam a napját, mert nekem az idei tél volt az első, amit effektíve motoron töltöttem. Pláne terepen! Készültem is a többek számára immáron negyedik évadzáró endúrós kalandra, amely idén valóban havas körülmények között zajlott. Kétszer kicsit kimentem a hóba próbálkozni és jól elmókáztam! A túrát megelőző napon, december 27-én felverettem  Paksról Pestre: -10 fok, de száraz utak — már ez is egy kaland volt! Az este azután már jó baráti társaságban, jóféle magyar szeszesitalok kóstolgatásának jegyében telt. Nehezen aludtam el, mert izgultam mint szűzkislány az első aktus előtt…

Amikor eljött a reggel, már pattantunk is a motorokra, és irány Gyál! A benzinkúton már ott sereglett a sok MOTOROS — a légkör ugyanolyan jó volt, mint bármely nyári túra kezdetekor. Rá is jöttem: nincs a téli motorozásban semmi fura azon kívül hogy mindenki bankrablónak van öltözve.

Kis ismerkedés és tankolás után nekiindultunk a kalandnak. A  négykerék hajtású kolléga  hamar megszabadított a csomagomtól, ami ellen valahogy semmi kifogásom nem  volt (ezúton is köszönet érte). Még a kúton Bakkvik megjegyezte, hogy biztos ezzel a gumival gondoltam védekezni a hó ellen. Ahogy ráértünk az aszfaltmentes terepre, már éreztem, hogy ez egy jó kis kaland lesz! Úgy vonultunk végig a fehér tájon, mint egy modern portyázó hun horda. Egyszer csak megláttam a távolban a hídon pár toporgó alakot. Igen, Taki volt az és a „Dabas-Sári különítmény”. Itt nem sok időt vesztegettünk, én is gyorsan megszabadultam a maszkomtól, a vastag kesztyűt is crossra váltottam, mert Taki sokat mondó vigyorából és operatőrként elejtett mondataiból arra következtettem, hogy  fázni azt bizony nem fogok. Levegő után kapkodni viszont igen.

Nekivágtunk a bemelegítéshez pont ideálisnak mondható terepnek. Hogy is jellemezzem … nehéz rá szavakat találni! Talán ahhoz hasonlítanám, mintha a MÁV egyik tehervagon-telepén a váltókkal teletűzdelt kesze-kusza sínpályák között folyamatosan vágányt váltva szeretnél motorozni. De ami meglepő volt számomra: ez különösebb gondot nem is okozott … itt még egyet sem estem és jól haladtam.

Ezek után következett a keményre lejárt, néhol jeges vagy éppen frissen havas szakaszokat váltakozva  felvonultató alföldi táj. Gyönyörű helyeken jártunk, néhol a deres fák alagutat képezve borultak fölénk, máshol pedig a dombokkal tűzdelt hófödte messzeség árasztotta magából a végtelen békét. Ez az egyik fő dolog amiért szeretem az endúrózást : a gyönyörű erdők-mezők, amiket az ember szeme csak úgy szippant befelé! Sokan soha nem fogják megérteni, hogy a motorozás ezen formája nem az állatkodásról szól, hanem a civil életben is használható emberi tulajdonságok erősítésére is kiváló … megtanít a kitartásra, a kitűzött célok véghezvitelére, az akadályok leküzdésére, és még sorolhatnám. De ezek mellett még megajándékoz a csodás látvánnyal, a mező illatával, és egy nagy adag lelki békével. Jól megfigyelhető, milyen magas fokú összekovácsoló hatása van a közös terepmotorozásnak. Nincs én, csak mi! Mindenki segít a másiknak. Nem a versengés a fő szempont, hanem a jó hangulat, és egymás segítése, ez pedig mind-mind példaértékű a mai társadalomban! Kissé elkalandoztam…

A második oldalon a végkimerülés következik…

[ pagebreak ]

Egyre nehezebb, de aztán jön a megérdemelt ebéd!

Szóval haladtunk szépen libasorban, Taki pedig  folyamatosan dokumentálta az eseményeket. Ezeken a részeken kezdtem érezni, hogy a gumi fogalma az nem az én motoromon lévő fekete kaucsukszármazékot jelöli. A Jó Istentől kapott hosszú végtagjaimnak köszönhetem, hogy  60 helyett „csak” 6 eséssel megúsztam a távot. Olyan 5-7 méter hosszúságú, salakmotorosokat megszégyenítő keresztbecsúszásokat produkáltam egyenesen (néha az útról az erdőbe történő berongyolással), hogy a mögöttem haladók szórakozása tuti garantált volt! Infantri meg is jegyezte: néha attól félt, elesik a nevetéstől…

Folyamatosan éreztem, ahogy leszív a terep. Na nem úgy, hanem fizikailag. Néha már annyi energia sem volt bennem, mint egy zárlatos akksiban. Ha megálltam, alig bírtam elindulni, annyira kevesett fogott a hátsó gumim. Amikor a felfutók előtt gyorsítani akartam, jobb lett volna, ha már távcsővel benézem előre, honnan gyorsítsak. Többnyire azzal kínlódtam, hogy merre menjek: a gumi és a talaj szövetkeztek ellenem, így a motor önállósította magát, én meg csak húztam a gázt, hogy haladjak és feljussak valahogy a dombokra. De mindez megérte, mert egy nagyon szép és tartalmas napot tölthettem jó társaságban! Ismét sokat tanultam motorkezelésből is, sokszor magamat is megleptem bizonyos helyzetek kivédésénél, vagy leküzdésénél.

Mikor beértünk a célba, már nagyon vágytam egy kis pihenésre. Na és sok kajára! Takiéknál a vendéglátás egyszerűen öt csillagos, bár az is biztos: sokan olyan éhesek voltunk, hogy akár Bear  Grylls vendégei is szívesen lettünk volna egy kis mókushere pörköltre. Ebéd után kissé tisztába raktam magam, majd Janerrel  elindultunk a Magyar Közútkezelő által  fantasztikusan letakarított úton Dabas-Sári irányába. Ez a 32 kilométer gyorsan elillant a 20, de legfeljebb 40 kilométer/órás tempóval… Ott felzsúfoltuk a két gépet a futóra, és hazáig hosszasan beszélgettünk — hogy a nap egy új baráttal legyen gazdagabb.

Szeretném még egyszer megköszönni Takinak, hogy időt és fáradságot nem kímélve ilyen jó túrákat szervez a magamfajta endúrósoknak és mindezt dokumentálja is! (Ez nem egy hálás feladat, de egy ilyen jó csapat  remélhetőleg minden alkalommal kárpótlást nyújt számára, és ösztönzést hogy tovább folytassa ezt mindannyiunk örömére.) Sokan a komoly profit reményében szerveznek csak ilyen kalandokat… Továbbá szeretném megköszönni Infantri és Kanyar barátomnak, hogy invitáltak erre az őrültségre, és mindenkinek a segítséget, meg anyukámnak is, ja és VILÁGBÉKE!

Utóirat