A 2010-es év azonban elhozta a lehetőséget: két debreceni motoros barátommal (Hook, alias Horogh Zsolti és Tomago, vagyis Varga Tomi) akikkel már régebben motorozom együtt, elhatároztuk egy megbeszélést követően, hogy elindulunk. Az indulás reggelén azonban Tomago szólt, hogy inkább autóval jön, mert a Goldwinget félti. Teljesen jogosan.

Sajnos az idő nem kedvezett, mert aznap délelőtt erős mínuszokkal és hóeséssel kellett megküzdenünk. Azonban a kitűzött 400 kilométert sikeresen teljesítve eljutottunk Hegyeshalomig.

Másnap nem túl korán átléptük a határt, és „pályára” álltunk. Kifogástalan körülmények között tudtunk motorozni, és bő 130-as tempóban haladni. A st.pölteni lehajtó után a benzinkútnál találkoztunk az első motorossal, aki szintén a Treffenre igyekezett. Egy szlovák KTM Adventure vezetővel és utassal (!!!), akiket még két autóban kisértek barátaik.

A navigáció szerint Thurmansbang-Solla-t kerestük, így Passaunál letértünk a pályáról és egy főúton indultunk tovább.  Az istenek nem voltak velünk, így egyre sűrűbb hóesésben kellett megtenni az utolsó 60 kilométert. Ráadásul ezen az úton nem jelezték táblák a rendezvényt, így túlszaladtunk a kereszteződésen mintegy két kilométert.

A visszaút a megfelelő irányba nem volt messze, ám a leesett hó mennyisége nem engedte, hogy 50-nél gyorsabban menjünk. Végül is megtaláltuk a helyes utat, ahol pillanatok alatt összeverődött 80-100 motoros. Meglepetésemre BMW K1200GT, és Suzuki Bandit is volt köztük. Külön próbatételt jelentett, hogy az utolsó nyolc kilométert lejtőn felfelé kellett teljesíteni a frissen hullott hóban. Itt a hólánccal rendelkezők komoly előnyben voltak. Akinek nem volt, mindenfélével próbálkozott: gyorskötözővel, rátekert kötéllel, én pedig gumipókkal. Németországban a szöges gumi nem engedélyezett, sokan ezt terepabroncsokkal helyettesítették (például Karoo), ám a legtöbb havas lejtőn ez is kevés volt. Itt igazából a hólánc volt az egyetlen tökéletes megoldás.

Amikor elértük a völgy bejáratát, az autósokat kiszedegették, és egy parkolóba irányították – a kemping területére ugyanis kizárólag motorral lehet ilyenkor belépni!

Az utat a Loh-völgyébe hóval fedett jég alkotta, köszönhetően az egy hete hullott ónos esőnek. Egy bizonyos távolság után a motorokat leparkoltuk az út mellett. A következő probléma a szükséges felszerelés célba juttatása volt. A rutinosabbak ehhez szánkót, vagy kézikocsit használtak, mi pedig egy ponyvával oldottuk meg. Telepakoltuk, a ponyva rikliknél összefűztük, úgy húztuk magunkkal. Egy nyugdíjas Mikulás megirigyelte volna, olyan szép kis batyunk volt!

Leérve a völgybe, már javában tartott a tűzijáték, amit a résztvevők biztosítottak. A főbejáratnál 20 eurót kértek, amiért egy karszalagot, egy is kék könyvet benne matricával, és egy szemetes zsákot kaptunk, valamint szóltak, hogy a tűzifa, és a szalmabála pénzdíjas. Szétnéztünk és láttuk, hogy minden talpalatnyi hely foglalt.  Elkéstünk a sátorállítással, mert hely nagyon kevés volt. Másnap tudtuk meg egy másik magyar csapattól, hogy ők már pénteken reggel sorban álltak, a bejutáshoz.

A kiszemelt tisztás elfoglalásakor nem tudtuk, hogy egy 80-120 centiméteres hófalra verjük sátrainkat. (Ez reggel derült ki, amikor megrogyott alattunk a hó, és ülve ébredtünk – ahhoz képest, hogy fekve aludtunk el.) Az igazi esténket a sátorverés után kezdtük meg. A tábort ugyanis nem könnyű bejárni: nincsenek szabályos utcák, a szokásrend alakít mindent. A jobb helyeket az MC-k foglalják el, utánuk jönnek a baráti társaságok, egyesületek. A völgy nyugati oldalára merőlegesen vannak a teraszok kialakítva. Ami előttük van, az az „utca”, ahol lehet járkálni.

A beparkolt motorokon ekkor már 20 centis hó volt. Jórészt oldalkocsisok voltak, de szóló motorok is akadtak közöttük. Ponyva szinte egyiken sem volt, viszont valami spéci alkatrészt mindegyiken meg lehetett figyelni, amivel alkalmassá tette a tulaj a téli használatra. Ilyenek voltak a hólánc, a kormány-kesztyű, a fűthető ülés, a lábak elé szerelt terelő lemez, és sok más egyéb.

A következő oldalon sátrat verünk a hófalra!

[ pagebreak ]

A táborozás igazi szépségei

A sátrak felállítása előtt a rutinosak egy lapáttal elkotorják a havat és a sátor körül halmozzák föl. Ennek szél-, és hő-védő funkciója is van. A bejárat előtt egy placcot alakítanak ki, itt főznek és ülik körbe a tüzet.

Mivel szervezett program nincs, a találkozó résztvevői önmagukat és egymást szórakoztatják. Spontán hill-climbing a havon, kártyázás, pucéron motorozás, vodka-ivó verseny, főzés, a környék bejárása motorral és gyalog – a lehetőségeknek csak a fantázia szab határt. Az egész eseménynek sokkal inkább fesztivál vagy karnevál jellege van. Egészen fantasztikus érzés itt hömpölyögni a tömeggel. A vizes tűzifa szaga folyamatosan marja a torkom, időnként forralt bor, vagy sült hús illata csap meg . A motoros találkozó jelleget teljesen valószínűtlenné teszi a hideg és a havas táj. „Ilyen nincs, és mégis van” – mondhatnánk.

A sörsátorban meleg étel és ital is van, de horror áron mindkettő. Mégis a legtöbben itt tolonganak. Énekelnek, gitároznak, beszélgetnek, és legfőképpen fogyasztják a frissen csapolt sört a literes korsókból. Repül az idő, így mi is éjfél után kerültünk ”ágyba”.

A hóban sátorozásnak van egy-két trükkje. Legtöbben azért mondanak le erről a találkozóról, mert három napig esélyük sincs a melegre. Ez nem így van. Megfelelő ruházattal, és felszereléssel még melegünk is lesz. Én például zokni nélkül aludtam, és nem fáztam. Szükségünk van egy hálózsákra, amely tollal töltött, és egy sí overallra, amely kívül nem orkán, hanem selyem. Kell egy teljesen egyszerű strandi használatra készült polifoam, no meg egy másik, aminek az egyik oldala alufóliával burkolt. Szükséges még egy pokróc, egy legalább 4 centi vastag önfelfújó matrac és egy alutakaró. Az öltözet nekem egy katonai gyapjú molinóból, pólóból, és egy polár felső részből állt. Mindezt a következőképpen kell elrendezni: alulra rakom a strandpolifoamot, erre teszem az aluval kombináltat úgy, hogy az alu oldala a test felé nézzen; majd jöhet a matrac, és a fekhely kész is. Az alá-öltözettel és az overállal belebújok a hálózsákba, magamra terítem a pokrócot, majd az alu takarót úgy, hogy szintén lazán legyen, és a fényesebb felülettel nézzen a test felé. 

Mindezt tudjuk még turbózni is. Mivel eleve a hideg miatt bújunk ebbe a meleg cuccba, feltételezhető, hogy a sátorban a vizünk megfagy az éjjel. Az pedig kellemetlen, ha a reggeli meleg kávét azzal kezdjük, hogy olvasztani kell a jeget  hozzá. Ezért egy egyszerű alupalackot megtöltök meleg vízzel és a két kezemmel fogva a hasamra helyezem. Így egy plusz meleg forráshoz jutok, reggel pedig vízhez a teához, kávéhoz.

Másnap reggel tüzet raktunk a hóba, és mivel sejtettük, hogy az anyaföld legalább 80 centire van, így egy „kereszt” fás tűz készült, amelynek sajátossága, hogy nem esik szét, és nem oltja el a hó, amikor elsüllyed.

Terjedni kezdett a rémhír a táborban, hogy intenzív havazás jön, nagy széllel. A gyorsabbak ezért már összepakolva indultak a kapu felé. Én el sem tudtam képzelni, hogy ennél több hóban hogyan lehet mozogni. Egy gyors tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy északi szomszédaink  tanácsát megfogadva összepakolunk mi is. Szánkót a magyaroktól kapunk segítségként. (Őket reggel ismertük meg, és megtudtuk hogy Dunaharasztiból érkeztek.) A pakolás gyorsan ment, viszont kicsi volt a szánkó, és magasra kellett rakni a cuccunkat. Ez később borulással járt, így még a tábor elhagyása előtt újra kellett pakolni és kötözni. Tomagó szaktudása és rakományrögzítési rutinja mentett meg bennünket. Azonban rá kellett ébrednünk, hogy képtelenek vagyunk a motorokig elhúzni. Hookal nekivágtunk a két kilométeres kaptatónak, hogy a Kawa Versys-t elhozzuk és jobb híján a szánkó elé kössük.

A terv sikerül, így egy 67 lóerős szánkóval vittük ki a felszerelésünket.

Gyors cuccolás, a parkolóban, tiszta (száraz!) zokni csere, és már robogtunk is a kis hegyi falukon keresztül az osztrák-német határ irányába. Útközben szerencsések voltunk, mert nem találkoztunk sem hóeséssel, sem erős széllel. A német és osztrák autópálya többnyire száraz. Miközben vágtattunk, azon gondolkodtam, hogy hogy alakul a haza-utunk? Egész éjjel szakadt a hó, legalább 70-80 centi. Arrafelé az út mellett van a hófal és az út tiszta… Nálunk Magyarországon, ha 30 centi esik, akkor azt leginkább az autók „dolgozzák” el.

Ahogy beléptünk hazánk területére, természetesen esett a hó. Bicskénél letereltek a pályáról valamilyen baleset miatt, majd 10 kilométer múlva vissza. Igen ám de a felhajtót természetesen nem takarították el. Ahogy a szél összehordta, félméteres hóval találtuk szembe magunkat. Megpróbáltuk a lehetetlent, de feladtuk. Motorról le, autóból ki, és egyenként kísértük át a motorokat ezen az 500 méteren. Ezután már dagadt gázzal haza!

Ezt a túrát bátran ajánlom a vállalkozó kedvűeknek. Egy jól felkészített motorral, megfelelő ruházatban, és felszereléssel egy életre szóló élményt nyújt!

Negyedik nap: Buljanica- Budva (115 km)

Útvonal: Buljanica- Kotor- Budva

A túrabeszámoló első, második és harmadik része itt található.

Borús időre ébredünk. Azután az indulásunk tiszteletére el is ered az eső, majd átvált monszun-szerű kiadós záporrá. Félreállunk egy kútnál, kicsit száradunk, iszunk egy forró tejeskávét, átöltözünk és várunk. Az úton közben arasznyi vízben gázolnak az autók.

Jó órányi semmittevés után azért csak kitisztul az idő, célba vesszük a Kotori öblöt. Csodálatos hely, főleg a régi halászfalu része megkapó. Csak az a sok klímaberendezés lóg ki a képből.

A parti úton mindenütt sebességkorlátozás, de itt nem is szabad sietni, annyi a látni- és fotóznivaló. Egy fekete BMW türelmetlen sofőrje ezzel mit sem törődve nagy sebességgel előz meg minket (ráadásul záróvonalnál), ere a rend láthatatlan őrei már le is kapcsolják pár száz méterrel odébb. Általában jellemző az erős rendőri jelenlét az utakon mindenütt, de az is feltűnt, hogy csak úgy, minden ok nélkül nem piszkálnak bele a forgalomba. Valószínűleg ennek is köszönhetően ritkán találkoztunk őrült módon közlekedő autóssal-motorossal és az itthoni tapasztalatokkal szöges ellentétben, egyszer sem kerültünk rázós közlekedési helyzetbe, vagy veszélyes szituációba!

Az öböl megkerülése után (természetesen többszöri megállást és szájtátást követően) célba vesszük a Lovcen Nemzeti Parkot. Azonban néhány percnyi szerpentinezés után útzárba futunk. Kiderül, hogy autós hegyi verseny zajlik és egész nap zárva lesznek a város körüli utak. Jobb híján visszakanyarodunk a partra és ott vesszük Budva felé az irányt. Közben néha kisüt a Nap is.

Budvában eldugjuk a motorokat egy árnyékos járdára és körbejárjuk a kikötőt, meg az óvárost. Nagyon hangulatos a szűk sikátorokban sétálni, könnyen beleéljük magunkat a középkori hangulatba.

Majd két óra szabad program erejéig elválunk társainktól. Ők ebédelni mennek, mi pedig azt a lehetetlennek tűnő vállalkozást tűzzük célul, hogy megkeressük egy jó ismerősünket, aki a strandon dolgozik a nyári szezonban. Amúgy iskolaigazgató, de egyrészt a remek pedagógusi fizetések miatt, másrészt a buli kedvéért gyerekek szórakoztatásával (légvár, gokart) próbálja kiegészíteni jövedelmét. Most derül ki, hogy milyen hatalmas a budvai strand! Másfél órája bolyongunk benne és már-már feladjuk, mikor egyszer csak megpillantjuk a keresett cimborát. Nem kis meglepetést okoztunk neki, nem hinném, hogy számított volna bárkire is az itthoniak közül! Meséli, hogy a helybeliek szerint az elmúlt 25 évben nem volt példa ilyen vacak és esős nyárra. Azt is mondja, hogy kevés a vendég, ezért ne sátrazzunk, mert bagóért kapunk szobát is kissé távolabb a tengertől.

Találunk is némi kutatás után egy szimpatikus panziót a hegy oldalában, negyedórányi sétára a parttól. Megalkuszunk a szállásra a ház asszonyával, előbb 25, majd 20 eurót kér szobánként, amit el is fogadok. Tolmácsolom Józsinak az árfolyamot, erre a hölgy ránk kérdez: – Magyarok? Igenlő válaszomra közli az újabb árat, ami hirtelen 15-re csökkent! Pedig nem is alkudoztunk tovább.

Elpakolunk, forró zuhany, majd visszasétálunk a partra, hogy vacsorázzunk valamit. Itt aztán van éjszakai élet! Estére megteltek turistákkal a nappal üres parti utcák, hatalmas, zsibvásárral vegyes karneválra emlékeztet a hangulat. Nyitott diszkók egymás mellett, különféle stílusú és korú zenékkel és csak itt-ott lefedett táncos lányokkal hívogatják áldozataikat, hatalmas vidámpark és kirakodóvásár mindenütt. Még a turisztikai hivatal is nyitva, egész éjszaka árulja különböző üdüléseit, környékbeli programjait. Feltűnően sok orosz vendég van, már a repülőtérnél feltűnt, hogy szinte csak orosz chartergépek álltak a betonon.

Az étterem étlapján is az orosz követte a helyi nyelvű oldalt, és csak utánuk következett a német és az angol. Kinézünk kétféle menüt. Hal-, illetve hús-menüt ajánlanak fejenként 10 euró ellenében, három fogással. Nagyon kedves a pincér is, remek a kiszolgálás és rendkívül ízletesek az ételek. Érdekes, ahogyan a konyháról előviharzó személyzet a nála lévő ételt először bemutatja egy íróasztalnál ülő inspektornak, majd csak ezután viszi ki a vendégnek. Gondolom a pincérek és a konyhások közti előnyös, ám a gazda számára cseppet sem kívánatos együttműködést hivatott ez megakadályozni.

Érkezik egy négytagú együttes is, két gitár, egy fuvola és egy énekes felállásban. Fantasztikus előadást produkálnak, a hagyományos népzenét követően előadnak a ’60-as évek amerikai slágereiből, de még a Guns and Roses-tól a Heaven’s Door sem hat idegennek sajátos előadás módjukon! Hát még amikor a négy bohém zenész elkezd becserkészni két fiatal lányt, akik kettesben ülnek egy asztalnál! Hangszereiket halkan pengetve settenkednek köréjük, hogy pár perc múlva hősszerelmes módján adjanak nekik szerenádot. Hatalmas sikerük van a vendégek körében.

Mikor kérjük a számlát, még egy kellemes meglepetéssel szolgál pincérünk. Annak ellenére, hogy nem a mi menüinken múlik a napi eredményük, két pálinkával és két likőrrel tér vissza, amit a ház ajándékaként a montenegrói-magyar barátságnak ajánl fel. Nagyon szép gesztus ez a részükről!

Több alkalommal feltűnt ott tartózkodásunk alatt, hogy – máshol általában sajnos nem tapasztalható módon – mennyire barátilag álltak magyarságunkhoz. Beszélgettünk róla, hogy ennek mi oka lehet, de nem tudok másra gondolni mit arra, hogy ezzel próbálják kimutatni nagyrabecsülésüket, amiért a születőben lévő új-Montenegro önállóságát Magyarország az elsők között ismerte el nemzetközi nyilatkozatában?

Túrabeszámolónkat hamarosan folytatjuk!

Harmadik nap: Mojkovac- Buljanica (243 km)

Útvonal: Mojkovac- Podgorica- Hani i Hoti- Skhoder- Ulcinj- Bar- Buljanica

A túrabeszámoló első és második része itt olvasható.

Az éjszaka teljes nyugalomban telik. Hajnalban, pirkadat környékén már ébren vagyok. Térképnézegetéssel, GPS birizgálással múlatom az időt, az ágyban lustálkodva. Lehet úgy hat óra, mikor elindulok egyet sétálni. Majd olyat teszek, amire kb. 20 éve nem volt példa: kocogok vagy 20 percet. Nem mondom, a szálloda portása elég ijedt arcot vág, amikor meglát. Talán egy vizihulla látványa válthat ki belőle még ilyen reakciót, mint az én ziháló és céklaszínű száztíz kilóm.

A reggelinél találkozunk útitársainkkal. Edit szerencsére kiheverte a kávé borzalmait, de akkor is látszik rajtuk, valami itt nem stimmel. Hát persze, megint ők nyerték meg a szórakoztatóiparos oldalát a hotelnek. Este ugyan felszűrődött hozzánk is valami távoli zene, de nem tulajdonítottunk neki túl nagy jelentőséget. Ha mi egyszer elalszunk, történhet bármi, nem ébredünk fel egykönnyen. Nem így ők! Már megint kialvatlanok. A buli helyszíne pont az ő ablakuk alatt volt, gondolom az ablakokat kinyitották, így elrontva pihenésüket.

A reggeli szolid, de lényegesen jobb, mint a tegnapi időutazásos menü volt. Akadtak ugyan nyelvi nehézségek, de ezen nem akadtunk fenn, végül ettük, amit kaptunk.

Lepakolás után előhoztuk paripáinkat éjjeli menedékükből. Én álltam ki előbb egy kis lánc-ápolásra, majd Józsi követett. Volna, ha a fent felejtett féktárcsazár miatt nem vett volna egy kis mintát a sufni porából. Szerencsére semmi komoly baj nem történt, mire visszaértem hozzá, a szálloda egyik emberével már talpra is emelték a TDM-et. A motor megúszta sérülés nélkül, hála a bukócsőnek. Csorbát csak Jocó büszkesége szenvedett, de az sem tartott tovább pár percnél.

Gyönyörű úton közelítettünk a főváros, Podgorica felé. Érezni lehetett, hogy ez az út bonyolítja a tengerparti üdülőforgalom egy részét, máshol korábban nem találkoztunk ilyen sok külföldi autóval. A szerpentines, emelkedősebb részeken (nem volt belőlük hiány) volt itt-ott egy kis tumultus, de motorral közlekedve ezek az akadályok könnyedén leküzdhetőek.

A főváros nem érdemel többet egy kurta sornál. Kicsit koszos, kicsit zsúfolt, kicsit jellegtelen. Ezzel azt hiszem mindent el is mondtam róla.

Innen már Albánia a cél. Néha furcsán nézem a navigációt, mert „Mohabá” szerint főúton gurulunk, de néhol olyan keskeny, hogy két kamion találkozása komoly fennakadást okoz a forgalomban.

Jobbra tőlünk újból és újból előtűnik a Skodera tó, amit nemzetközileg is ismert madárvédelmi területként tartanak számon. Találkozunk is cseh természetkedvelők buszra való csoportjával a határátkelőnél.

A határon lévő büfében megiszom életem eddigi legdrágább 2 decis kóláját (2 euró!), majd a szokásos, hivatalnoki pennarágást követően már Albániában zakatolunk tovább.

Az a rövid idő, amit ebben a számunkra egzotikus országban eltöltünk, pont arra elég, hogy rájöhessünk: olyan változatos, sokszínű, kettősségekkel teli világba csöppentünk, amely megérne egy tartalmasabb elmélyülést.

A földrajzi környezet, a városokon kívüli szagok, a növényzet csodálatos. Az emberek mosolyognak, közvetlenek. Megállunk egy kútnál kicsit pihegni az árnyékban, mert pokoli a kánikula. A kutasok kint ülnek, beszélgetnek, üvöltetik a rádiót, majd mikor meglátják nálam a kamerát, kérik, hogy videózzam le őket is, majd bohóckodnak kicsit a kamerának. Mint egy időutazás!

Ami nagyon disszonáns: szemét, szemét és megint csak szemét! Mindenhol és elképesztő mennyiségben. Az utak mentén, az udvarokban, a kiszáradt folyómedrekben. Ahol megszakad a folyamatos hulladék-hegyvonulat az út mellett, ott vagy kocsibejáró, vagy valamilyen üzlet van. Még az útszéli büfés kocsi is jól megfér néhány tonna pillepalack és használt pelenka társaságában. Az ÁNTSZ munkatársai semmiképpen ne utazzanak ide!

Épülő, de lakott sokszintes luxusvilla, kovácsoltvas kerítés 300 méter hosszan, nyakig érő gaztenger az udvarban birkákkal, kecskékkel, deszkabódéban hatalmas Mercedes. 10 autóból kb. 6-7 ebből a márkából kerül ki, elnézve egyik-másikat nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy vajon kik és hol siratják az eltűnt „szemük fényét” valahol Nyugat-Európában?

Skhoder városában újabb gyöngyszem. Robogós fiatalember, full gázon szemben a forgalommal, sms-t ír úgy, hogy közben a szemét még véletlenül sem emeli fel telefonja kijelzőjéről! Vigyáznak rá az autósok. A sávok, a lámpák, a táblák egyébként is csak ajánlatként szerepelhetnek a helyi közlekedésrendészetben, megy mindenki, amerre lát!

A forgalom résztvevőinek tájékoztatása nem az erős oldaluk, egy kúton kérünk segítséget. Így találjuk meg azt az egy nyomon járható hidat, amin átkelve, a tó nyugati oldalán haladva visszatérhetünk Montenegróba.

A határon valami nyomtatványt követelnek rajtunk, de a belépéskor semmit sem kaptunk. Pár perc után adnak egy számlát fejenként 1 euróról, ennek leszurkolását követően hagyhatjuk el az országot. (A vámpapírt felejtettétek el kitölteni. Minden Albániába érkező motorosnak kérnie kell, ha nem ajánlja fel a határőr. – a szerk.)

Célba vesszük Ulcinj-t, az ország legdélebbi üdülővárosát. Egy beláthatatlan kanyarban kis híján mindketten elütünk egy ácsorgó szamarat, de szerencsére megússzuk. Leparkolunk a tengerparti sétányon és beülünk ebédelni egy szimpatikus, tengerre néző kerthelységbe.

Edit és én halat kérünk, F. és Józsi ismerkednek a csevappal. Kellemes környezet, ízletes ételek, figyelmes kiszolgálás. Miután kiderül, hogy a főnök jól beszél németül, megpróbálkozom egy kis kemping-kereséssel. Azonnal egymás szavába vágva magyaráznak kiadó szobákról, de az egyik már hívja is állítólagos fiát, hogy majd ő elvezet minket a tuti helyre. Alig bírom leállítani őket.

Ismét kiderül, hogy milyen kicsi a világ. Miközben beszélgetek a séffel, feltűnik kiváló német kiejtése. Kérdésemre elmeséli, hogy ez egy új étterem, eddig Dortmundban főzött a Pfefferkorn nevű színvonalas helyen vagy 12 évig. Nagyot néz, amikor közlöm vele, hogy akkor bizony én már többször ettem a főztjéből, lévén az ottani, évenkénti vadászati kiállítás alkalmával sokszor meglátogattuk a helyet, első sorban kiváló konyhája miatt. Mikor felemlegetem neki a fantasztikus félkilós steak-et amit ott adnak, szabályosan elérzékenyül.

Tovább gurulva Észak felé, Bar és Petrovac között találunk egy kempinget. Viszonylag tiszta és rendezett, úgy döntünk, maradunk. Végre előbányászhatjuk sátrunkat és egyéb felszereléseinket. Közben magyar szót hallunk. Kiderül, hogy sok vajdasági honfitársunk keresi errefelé a boldogulását. Egy konzerv-vacsora után sétálunk kicsit a tenger partján, majd a gazdátlanná vált napozóágyakon üldögélve beszélgetünk a telihold fényénél. Távolabb szinte folyamatosan villámlik, reméljük, hogy kikerül bennünket.

Folytatása következik!

Második nap: Foca-Mojkovac (175 km)

Útvonal: Foca- Hum- Pluzine- Virak- Tara- Mojkovac

(A beszámoló első része itt olvasható.)

A higiéniás körülmények ellenére jót alszunk, talán ebben benne van az előző nyúlfarknyi éjszakai pihenő is. Reggelinél találkozunk útitársainkkal. Elég kialvatlannak tűnnek. Kiderül, hogy velünk ellentétben nekik mozgalmas volt az éjszakájuk. A szálloda melletti kocsmában tartalmas bulit rendeztek a helybéliek. Józsi (aki zenész ember) eddig abban a hitben élt, hogy szereti a balkáni zenét, de most valahogy átértékelte ezt a dolgot. Hajnaltájt emelvén a hangulatot, a mulató közönség sörösüveg dobálásba kezdett, nem messze a motoroktól. Edit eléggé meggondolatlanul még le is ment, megnézni a gépeket. Szerencsére Ő is és motorjaink is sértetlenül úszták meg a kalamajkát.

A reggeli erősen feledhető, a hangulat szocreál, a minket kiszolgáló pincér talán még Tito marsall előtt is váltott tányért a megnyitó ünnepélyen valamikor réges-rég, egy messzi-messzi dimenzióban. Mindenesetre azóta itt szinte semmi nem változott.

Felmálházunk, elindulunk. Józsinak tankolnia kell, akkor már én is itatok egyet. A benzinjük nagyon jó, az itthoni oly gyakran előforduló kopogás az ottani 95-ös naftával egyszer sem jelentkezik. Egy kivetni valót találok benne: borzasztóan büdös! Viszont úgy megy tőle a motor, mintha megtáltosodott volna. Hazaérkezésünk után nem sokkal kipufogó tömítést is kellett cserélni, mert teljesen szétégett!

A Piva folyó völgyét követve érünk a határra, de az út nem mindennapi. A GPS jó 20 kilométeren keresztül azt sem tudja, hol vagyunk. Többször beszűkül az út egy nyomra, néha még a szilárd burkolat is eltűnik hosszabb-rövidebb szakaszokra. Valahogy egyre balkánibb a „fíling”.

A montenegrói határon gyors az átjutás, a kötelező bürokrácia mellett nem kell semmi mással az időt húzni. Az autósoktól legombolnak 10 eurót valamilyen környezetvédelmi adó gyanánt, de motorra ez nem vonatkozik. Viszont minden átkeléskor különös gondot fordítanak a nemzetközi biztosítást igazoló zöld papírra. Csak a cirill betűhöz szokott szemükkel nem minden esetben tudják a kézzel írott latin betűt eltalálni, ezért vagy rákérdeznek, vagy megnézik a rendszámot maguk.

A Piva folyó völgyében folytatódik utunk, egyik ámulatból esünk a másikba. Alagút alagút hátán, aztán egy gigantikus völgyzáró gáton találjuk magunkat.

Ezt követően hosszasan megyünk a völgyzárással kialakított hatalmas tó mellett, egészen a Durmitor Nemzeti Parkot jelző tábláig, Pluzine-ig. Itt bekanyarodunk egy alagúton át a hegyek közé és megkezdődik utunk legvadregényesebb szakaszainak egyike, egy nyaktörő szerpentinen, meredeken felfelé. Az út néhol tele a kőomlások maradékával, néhol csak apró szemű murván haladunk. Korlát persze sehol, a több száz méteres sziklás szakadékok ellenére. Az első elágazást elnézem, de ki számít útkereszteződésre alagútban?

Sajnos ahogyan felérünk a fennsíkra, ismét elkezd esni az eső, de nagyon. Gyönyörű díszletek között gurulunk, ám a látási viszonyok pocsékak és az út sem veszélytelen. Tele van kövekkel és a védő korláttal természetesen itt is spóroltak. Ettől függetlenül nagy élmény a kétezres hegycsúcsokkal egy magasságban lenni, a lankás platón motorozgatva.

Bő ezernyolcszázas magasságban még olyan csemegére is ráakadunk, mint egy raklapból készített kosárlabdapalánk a műúton. Ezek a hegyi pásztorok igazi sportemberek lehetnek! Talán nem véletlen, hogy egy nemrégiben olvasott felmérés szerint Európában a legmagasabban népcsoport Montenegróban él. Hozzájuk csak a maszájok hasonlítanak e téren, igaz, nem tudom, hogy ők kosaraznak-e.

A forgalom igen gyér, óránként egy-két autónál többel nemigen találkozunk. A szakadék mélyén megpillantott autóroncs nem erősítette bennünk a biztonságérzetet.

Leérve a hegyről alábbhagy az eső, itt-ott még röpke árnyékot is látni. Egy útlezárásnál megállunk kicsit napfürdőzni és kiválasztani a további irányt. Célba vesszük a Tara folyó kanyonjának híres hídját. A viaduktot elérve oda-vissza motorozunk rajta, majd még fotózni is megállunk a tilalom ellenére. Nehéz is lenne betartani a szabályt ezen a csodaszép helyen. A nyugati oldalon rendőrök posztolnak, néhányan közülük egy kávézó teraszán üldögélnek, de nem foglalkoznak velünk.

Mi is betérünk a kávézóba és próbáljuk megértetni a fiatal pincérhölggyel, hogy négy, jó forró kapucsínót szeretnénk. Nehezen, de veszi a lapot. Kisvártatva visszajön és kézzel-lábbal magyarázza, hogy várni kell, mert javítják a kávégépet. Még egy perc és közli, hogy csak törökös feketét tud adni. F. nem iszik kávét, ezért csak hármat kérünk. Hamarosan ki is hozza a gőzölgő csészékben a méregerős, de forró fekete levest. Jó sok cukorral próbálkozunk, de a csésze alján lévő sűrű malter nem igazán a kedvemre való. Mint később kiderül, nem csak nekem.

Innen Délnek tartunk tovább, követve a Tara völgyét. Jellemző a közlekedési viszonyokra, hogy alig 160 kilométer megtétele van mögöttünk a mai napon, pedig alig álltunk meg hosszabb időre. Máris ideje szálláshelyet keresnünk. A hideg és az időszakosan rákezdő eső miatt a sátrak ma is a zsákokban maradnak. Mojkovac városkába érve egyből szembe tűnik az extravagáns Hotel Palas felirat, egy érdekes, szocmodern, háromszögekből összeállított épület ormán. Gondoljuk benézünk, megérdeklődjük a lehetőségeket és bemegyünk még a városba, további szálláshely reményében. Az árat kissé sokalljuk (42 euró egy szoba), de a lányok megnézik a szobákat és azzal térnek vissza, hogy itt maradunk. Szép takaros és patyolat-tiszta a szoba, még kis konyha is tartozik hozzá. A motorok is zárt-fedett istállót kapnak, már nem is sokallom az árat.

Elkészül a vacsora, de Edit sajnos elrontotta a gyomrát a török kávéval, így hármasban, beszélgetve, de gyorsan megesszük és hagyjuk Józsit gyógyítani „hazamenni” párjához.

Épp, hogy csak besötétedett, nincsen kedvünk lefeküdni. Úgy döntünk, besétálunk a városkába egy darabon. A főút melletti járdán andalgunk, mellettünk élénk a kamionforgalom. Én már visszafordulnék, de F. kívánságára még megmászunk pár tucat lépcsőt és egyszerre csak a város főterén találjuk magunkat. Zajlik az éjszakai élet, feltűnően sok a fiatal, a 10-12 évestől a 15-16 éves korosztályig ifjak mindenütt. Aztán beugrik, hogy a sok lépcsőt megmászva az imént egy háborús emlékmű mellett jöttünk el. Megnézem közelebbről és megdöbbenek a városka hősi halottainak névsorától. Szívbe markoló volt végignézni az évszámokat. Önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy abban az időben, amikor mi itthon a jó kedvvel végzett munka mellett szórakozni jártunk, a jövőnket, családunkat terveztük és bele is fogtunk a saját életünk építésébe,… nos, ugyanekkor tőlünk pár óra járásnyira velünk egykorú fiatalok háborúba mentek népük függetlenségéért és elhullottak  hazájuk szabadságának oltárán. Ilyen környezetben egész más értelmet nyer mondjuk a márciusi ifjak, vagy az ’56-os forradalmár kifejezés, mint egy otthoni, bekiabálós és tojásdobálós sablon ünnepségen.

Veszünk egy kis pattogatott kukoricát, elüldögélünk köztük kicsit egy padon, majd a kései időpont ellenére még nyitva levő vegyes boltban kérünk két doboz helyi sört és visszasétálunk a szállodába. A hotel melletti ortodox szerb katolikus templom olyan szépen ki van világítva, hogy egyébként is megkapó pirosas színe miatt szinte túlviláginak tűnik az éjszaka nyugodt csendjében. Elpepecselek kis időt a megfelelő beállítások keresésével és lövök róla vagy 5-6 képet, de az eredmény (szerintem) kielégítő lett.

Folytatása következik!