suzuki

cimke

suzuki

cimke
Thumbnail
Kis képes Banditológia

Kis képes Banditológia

A teljesség igénye nélkül szeretnénk egy kis hódolattal élni a japán motorkerékpár-piac egyik legnagyobb darabszámban értékesített modellje előtt. Az 1996-ban megjelent GSF1200, a „görbevázas bandit” nem volt innováció a maga korában sem, a tervezők vagy a marketingesek közül viszont bizonyára valaki sok amcsi filmet nézett, vagy netalántán az USA-ban nőtt fel, hiszen a koncepció mintha maga az amerikai álom lenne: erős, nehéz, vasból van, olcsó és csak semmi sallang. Mindez Japánból.

1996-ban jelent meg a "nagy Bandit", amely a maga nemében legendás modellé vált (a képre kattintva galéria nyílik)A modellnek hamar lettek szerelmesi a motorozás majd’ minden szegmenséből, hiszen komoly átépítés nélkül alkalmas volt utcai mutatványozásra, lehetett vele túrázni és mindennapos használatra is megtette. A szélvédelemmel ugyan voltak gondok, az öt sebességes váltó annak idején igaz általános volt, de azért elfért volna benne a hatodik fokozat. A későbbiekben a komoly nyomaték miatt az ötödikben sokat használt váltókban a legmagasabb fokozathoz tartozó fogaskerekek komoly kopást is mutattak, ami miatt aránytalanul kevés futásteljesítménynél már meg kellett bontani a motort.

Az első felújítás: 20012001-re a tervezők az eredeti ötletet megtartva korszerűsítették a modellt. Nagyobb üzemanyagtank mellé elméletben erősebb fékeket kapott, a fejidomon is alakítottak, nőtt a tengelytáv, komolyabb lett a hátsó futómű. 2006-ban azután ismét jött egy frissítés, amely először ráncfelvarrásnak tűnt, mivel a bevált lég-olajos hűtést megtartották, továbbra is az immáron tíz éve a GSX-1100R-ből származó blokk dolgozott a motorban. Az erőforrás ekkor már kapott másodlagos fojtószelepeket is, azonban az egyre inkább fontossá váló környezetvédelmi normák előírásait nem tudta tovább teljesíteni.

Az utolsó toldás-foldás a régi technikán 2006-ban történt2007-ben történt meg a „szentségtörés”: a polcon hagyták az ős-erőforrást, nem pofozgatták már tovább, és nem is vettek le semmi mást helyette a polcról. Kifejlesztettek egy új blokkot, kifejezetten a Bandit számára. Pusztán ez a tény sokakban komoly kérdéseket vetett fel, hiszen alig akad motorkerékpár-gyártó, aki egy „büdzsé-modell” számára teljesen egyedi erőforrást tervez. Hirtelen megkérdőjeleződött a modellcsalád elpusztíthatatlan és fickós jellege is, hiszen az új blokk már vízhűtéses és injektoros volt.

A nagy váltás éve 2007: vízhűtés, befecskendezés és 1'250 köbcentiméteres blokkA gyártó szerencséjére nem követett el hibát, a modellcsalád iránt érdeklődők számára hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a 2007-es „vizesbandit” pontosan ugyanazt képviseli a saját környezetében, mint amit őse annak idején. Sikerült kellően primitívre szabni a motorvezérlő elektronikát ahhoz, hogy a selymesség teljes hiánya az injektor ellenére is megmaradjon. A nyomaték az 1255 köbcentiméteres blokkból alapjárattól szinte egyenletesen csak tol és tol, pörög is ha muszáj, de azért ez már nem az az erőforrás, mint régen. Sokat segített az elektronikusan visszafogott 1-3 sebességi fokozatok tiltásának feloldása, amely megoldás hamar el is terjedt. A motor rendelkezik ugyanis fokozatérzékelővel, de fokozatkijelzővel nem, így gyártók tömkelege kezdett el árusítani „tuning” kütyüket, amelyek tartalmaztak egy 5 forintos alkatrészt, éppen csak 20.000-ért adták őket…

A Banditok jelentős része nem a gyári dobbal futkos az utakonA hátsó dobot bizonyára a kiegészítő- és alkatrészpiac fellendítésére tervezte a Suzuki, hiszen hurkatöltőnek is méretes darabbal szállították a motort. Ennek cseréje a felhasználók egy részét egy fékpados mérés és beállítás irányába motiválta, ahol hamar nyilvánvalóvá vált, hogy egy következő sokezer forintos ráfordítással a buta gyári vezérlés hibáit akár a selymesebb futás vagy teljesítményorientált beállítások irányába tág határok között ki lehet küszöbölni.

Átlagos testalkatú motorosnak szükséges némi szélvédelem-fokozásA szélvédelemmel kapcsolatban a motor hozza a tőle elvártakat. Azon sofőrök számára, akiknek nem ér le a lába, kellő levegő-protekciót biztosít, aki viszont biztonsággal megüli a vasat, annak már a nyakára tereli a nem kis homlokfelületen keletkező légtömeget. Megoldást túraplexi felszerelése hozhat, de turbulenciamentes motorozásra ne is számítsunk. Ami engem illet: nagyon jó mechanikus sebességkorlátozó- és jelző a komoly szélzaj.

A tükrökben még a szűk vállakkal feszes bőroverálban közlekedők is csak a könyöküket billegetve tekinthetnek hátra, ide is kívánkozott némi utómunka tükörhosszabbító konzolok személyében. Sarkalatosabb probléma a borulások és csúszások esetén a járművet védeni hivatott csövek és gombák alkalmazhatósága. A korábbi évjáratokkal ellentétben a Suzuki itt már gyári megoldással is szolgált. Nem volt könnyű dolga a mérnököknek, hiszen a blokk meglehetősen széles volta miatt ügyesen kellett kialakítaniuk a bukócsövet. Ez nem is sikerült tökéletesen, oly annyira nem, hogy nem ritka az az eset, amikor a bukócső a koptató után közvetlenül szintén eléri az aszfaltot.

Gyári rendőrségi Bandit a távoli KeletrőlOtt ahol a kockát gurítják, amíg el nem kopik gömbölyűre, aztán felkapják és cipelik (hivatalos szakszolgálatokra gondolok) is beszerzésre került a kisebbik vizesbanditból néhány példány. Fel is szerelték a gyárilag is problémát okozó bukócsővel, és a biztonság kedvéért még megszélesítették vagy 18 centivel. 2010-ben sajnos halálos áldozatot is követelt ez a cselekedet. Japánban évekkel korábban már pozitívan vizsgázott a modellcsalád, Magyarisztán sokkal keletebbre van – legyen neked könnyű a föld, Szegedi Henrik.

Ugyanaz Magyarországon megoldva

 

 

A második oldalon folytatjuk a tulajdonosi tapasztalatokkal. Lapozz!

[ pagebreak ]

Sok közös kilométer tapasztalata

A modellcsalád túraalkalmasságát már a 2001-ben megjelent modell számára is számtalan kiegészítőként vásárolható doboztartó rendszer szavatolta, a vizesbanditnál a hátsó rugóstag erősebb volta miatt a két személlyel és feldobozolva haladáskor sem kellett már félni felütéstől, a futóművet beállítva játszi-könnyedséggel motorozható.

Rengeteg csomagtartó-rendszer létezik hozzáFogyasztásról és fenntartási költségekről azért nem írtam eddig, mert ezek eléggé felhasználó-függőek, de alapvetően elmondható, hogy amíg a korábbi évjáratok a karburátor működéséből kifolyólag szerpentines hegyi körülmények között képesek voltak akár 5 liter alatti fogyasztást is produkálni, addig az injektoros modell körülbelül ennél az értéknél indít, a határ pedig a csillagos ég, avagy a 18 liter 100 kilométeren. Utóbbit volt szerencsém megtapasztalni, amikor utassal és csomagokkal 200 kilométer/óra feletti sebességet tartottam – amíg ki nem ürült a tank.

Típushibákról igazán nem tudunk, a korai 2007-2008-as modelleknél az 1-es henger injektoránál rondán szivárgott a motorosok szívét éltető nedű, a későbbiekben ezt a rögzítés változtatásával orvosolták. Egy visszahívást is megélt a modell, amelyre a feszültségszabályozó esetleges meghibásodása miatt került sor.

Az ülést érdemes átalakíttatni: nagyságrendekkel kényelmesebb vezetőnek és utasnak egyarántA gyári üléseket úgy alakították ki a mérnökök, hogy lehetőleg 170 centiméteres magasságtól használható legyen, emiatt nagyon leszűkítették a tank irányában az ülőlapot, ami hosszú távon erősen zavaró lehet. Szerencsére könnyen lehet találni alternatív megoldásokat, zselével, fűtéssel, vibrátorral vagy amivel csak akarjuk. Benzintyúkok és egyéb hátsó sorban helyet foglaló teher szállítására is sokkal alkalmasabb egy átszabott nyereg, mert a gyári még az együtt motorozó házaspárokat is sokkal közelebb hozta egymáshoz a kelleténél egy fékezés során, de még hepe-hupás úton is szépen előrepattogott az utas. Magyarországon aztán sajnos még az sem ritka hogy hepe után jön még egy hepe, vagy három hupa, egy szó mint száz, a nyerget át kell szabatni!

A Bandit nagy biztonsággal elvisz mindenhovaA fentieket összefoglalva magam és modell-társaim nevében bátran mondhatom, hogy a vizesbanditban egy nagyon megbízható és igen tág felhasználási körre alkalmas motorkerékpárt mondhatunk sajátunkénak. Kiegészítve láncolajozóval, markolat- és ülésfűtéssel, navigációval, fokozatkijelzővel, power-commanderrel, feldobozolva hűséges társa sok motorosnak ez a semmire sem tökéletes, de mindenre alkalmazható motorkerékpár.

Versenypályán messze nem jó választás, de el lehet körözgetni veleVersenypályán nehéz, a motor karakterisztikája-, illetve futóművének primitívsége okán ritka jószág, túrázni vannak sokkal szélvédettebb és több komfortot nyújtó gépek, de azt kell mondjam, a leghosszabb túra amire elvitt és vissza is hozott 18.000 kilométer volt és nem akadt hiányom semmiben.

Avatott kezekben hihetetlenül fordulékony jószág tud lenniSzűk fordulók és a városi közlekedés szakavatott kezekben olyan érzést keltenek, hogy szinte elfelejtjük: Egy nehéz és elavult technikán ülünk.

Minden körülmények között megállja a helyétAki a már nem aktuális modell beszerzésén gondolkodik, tegye azt bátran, hiszen nagyon keveset futott példányokat kínálnak eladásra, de a magasabb futásteljesítmény sem okoz problémát, hiszen a hat éves modell sok tagja bőven megfutotta már a 100.000 kilométert és motorikus gyengülésnek, kopásnak vagy műszaki hibáknak nyoma sincs rajtuk.

Elolvasom
/ /

Thumbnail
Eladó minden idők egyik legkülönlegesebb Suzukija

Eladó minden idők egyik legkülönlegesebb Suzukija

A fenti információ annál is érdekesebb, mivel a különleges járművet 1976-ban gyártották. Igazi műértők persze mostanra már biztosan rájöttek, hogy a típus az RE5, azon nagyon kevés kétkerekűek egyike, amelynek hátsó kereke egy bolygódugattyús erőforrástól kapta a mozgási energiát.

Suzuki RE5 - egy 1976-ban gyártott, de soha egy métert nem futott motor!A kevéssé sikeres típust 1972-ben mutatták be a Tokyo Motor Show-n, és mindössze az 1975-ös és 1976-os esztendőkben gyártották – mintegy 6’000 darab készült belőle. A gépet egy egytárcsás, 497 köbcentiméteres Wanker erőforrás hajtotta, a maga korában becsületesnek számító 62 lóerős teljesítménnyel és 74,4 newtonméternyi nyomatékkal. A 230 kilogramm száraz tömegű masina 168 kilométer/órás csúcssebességre volt képes.

Ami abszolút egyedivé teszi, az a Wankel-motorA konkrét darab valóban soha nem üzemelt, tulajdonosa megőrizte a gyári állapotát. Tehát ha valaki megveszi, az akár közlekedhet is vele – ha semmi szépérzéke nincs. Ez a motor ugyanis igazi értéket akkor fog megőrizni, ha új tulaja megtartja ebben az állapotában. Arról nem is beszélve, hogy az RE5 sikertelenségének alapvető oka amúgy is műszaki megbízhatatlansága volt…

Aki nagyon ráizgult, itt találja a hirdetést!

Elolvasom
/ /

Thumbnail
Blokkolásmentes vadászsólyom

Blokkolásmentes vadászsólyom

A gazdasági válság által megtépázott világunkban erősen megnőtt a motorkerékpárok életciklusa. Nem is olyan régen a japán gyárak 2-3 évente új modellel lepték meg a piacot. Akkor is különösen tartósnak bizonyult a kategóriát teremtő, talán túlzás nélkül legendásnak nevezhető paripa, a Suzuki Hayabusa.

A Suzuki Hayabusa mindig is a nagy sebesség szinonímája volt (a képre kattintva galéria nyílik 33 gyönyörű gyári fotóval)Gondoljunk csak bele: az 1999-ben bemutatkozott vas azonnal a világ figyelmének középpontjába került, mint az első, a 300 kilométer/órás sebességrekordot közúton is átlépni képes széria gyártású motor. Az első apró átfésülésére 2003-ban került sor, majd csupán újabb öt év elteltével robbant be a piacra a második generáció – ezt már mi is kipróbálhattuk abban az évben. Hadd idézzek kedvcsinálónak ebből a cikkből: „A Hayabusa nem ijesztő. Nem ijesztő 200-nál, nem ijesztő 250-nél és nem ijesztő e fölött sem. Az ember azt hiszi, hogy ez így normális, annyira stabil, annyira természetesen halad ezzel a sebességgel. És pont ez benne a rémisztő…”

A fékek terén most jelentős előrelépés történt, hiszen szériában jár hozzá az ABSAz azóta eltelt négy év viszont megint mindenféle módosítás nélkül ketyegett le a legandás Vadászsólyom (ez a Hayabusa szó szerinti jelentése) életében. A 2013-as modellévre pedig megint csak apró, de legalább jelentősnek nevezhető frissítésen esik át a japán gyorsnaszád.

Egyébként kanyarodni is lehet vele...Ez a frissítés pedig a fékrendszert érinti, amely egy ilyen teljesítményű, brutális dinamizmusra képes motorkerékpár esetében finoman fogalmazva is lényeges szereppel rendelkezik. A Hayabusa első fékei Brembo Monobloc rendszerű radiális rendszerűek, amelyeknek ráadásul a dugattyúi is növekedtek. Így a gyár kommunikációja szerint a fék adagolhatósága és legnagyobb lassítóereje egyaránt javult. Érdekesség, hogy hátul más márkájú, konkrétan a Tokico által készített egydugattyús nyereg harap az egyetlen tárcsába.

Az aerodinamika nagykövete - volt, és az is maradA fékek adagolhatóságának javításánál lényegesebb része a fejlesztésnek a blokkolásgátló megjelenése, amely szériában fog járni a motorhoz 2013-tól. Némi finomhangolást a minden paraméterükben állítható első teleszkópokon is végeztek a mérnökök, amelynek komfortszintje így állítólag javult az elődmodelléhez képest. A legenda létrejöttében meghatározó szerepet játszó híres szuper-aerodinamikus forma pedig marad teljesen változatlan a két, viszonylag egyszerűnek mondható színben kapható Suzuki Hayabusán.

Elolvasom
/ /

Thumbnail
Újrarajzolt Nagyburgonya

Újrarajzolt Nagyburgonya

Egy facelift, vagyis modellfrissítés mindig arról szól, hogy kicsit fésülünk a külső jegyeken, valamint javítunk a technikán. Sikeres igazán akkor lehet egy ilyen akció, ha az valóban a motor minden részletére kiterjed. Nézzük, milyen lett a megújított Suzuki Burgman 650. (Fontos tudni, hogy a képgalériában található valamennyi fotó az Executive, vagyis a magasabb felszereltséget ábrázolja.)

Az alapvető sziluett természetesen megmaradt, csupán kissé finomodtak a vonalak (a képre kattintva galéria nyílik)Először is kicsit dolgoztatták a formatervezőket, hogy a 2013-as AN650 tényleg észrevehetően különbözzön az elődjétől. Finomabbak lettek az élek, kicsit gömbölydedebbre rajzolták a vonalakat. A változtatás nagyon jól tetten érhető az első lámpák vonalvezetésén. Az egész karosszéria egyébként némileg vékonyabb lett – ennek vélhetően a légellenállás, ezen keresztül pedig a tempós haladásnál elérhető fogyasztáscsökkenés volt az oka.

Testes méretei ellenére tökéletes városi jármű maradA fogyasztáscsökkentés és ezen keresztül a károsanyag-kibocsájtás mérséklése egyébként is az egész fejlesztés egyik kulcspontja volt: a 639 köbcentiméteres aggregát ugyanolyan használat mellett 15 százalékkal kevesebb üzemanyagot fogyaszt, mint elődje. A váltó a vezető szempontjából nem módosult: a Suzuki Electronically-controlled Continuously Variable Transmission (SECVT) használható Drive (normál közlekedés), Power (dinamikus, de fokozatmentes haladás), valamint Manual (öt előre definiált áttétel között tudjuk kézzel ugráltatni az ékszíjautomatát) üzemmódban. A váltó egyébként új kuplungot kapott, amely 35 százalékkal kevesebb káros anyagot juttat a környezetbe mint elődje.

Teljesítménye és komfortja miatt azonban a hosszabb utazásokat is támogatjaA fontos változások közé tartozik még a fékrendszer átgondolása. Az áttervezett első tárcsafékek jobb visszajelzést adnak, és egyenletesebb lassítást tesznek lehetővé. Ráadásul szériában megjelenik a blokkolásgátló is, amely egy ilyen tömegű, ugyanakkor viszonylag kis kerekekkel szerelt motorkerékpár esetében nagyon jó hír.

A fénykép tanúsága szerint pedig a csajok a megnézik...A takarékosabb vezetés része a megújult motor mellett a műszerfalon megjelenő Eco Drive Indicator lámpa, amely abban az esetben világít, ha mi magunk megfelelően használjuk a gázmarkolatot. Vagyis nem fog takarékoskodni helyettünk, de ha odafigyelünk, segít abban például, hogy ne túl nagy gázzal rajtoljunk el a zöldre váltó lámpától.

A szépség szubjektív, de nekem tetszenek a ráncfelvarrás utáni vonalakAz AN650 klasszikus értékei természetesen megmaradtak: hatalmas, 50 literes (természetesen világítással és szivargyújtó-csatlakozóval ellátott) hely az ülés alatt, három tárolórekesz az első idomban, elektronikusan állítható szélvédő és ugyanígy behajtható külső tükrök, 50 milliméternyit szerszám nélkül mozgatható háttámla a vezetőnek, valamint a minden vitán felül álló kényelem mind a pilótának, mind utasának. Az Executive felszereltség ezen kívül markolat- és ülésfűtéssel, valamint utasháttámlával is kényezteti a Burgmant választó motorosokat.

Elolvasom
/ /

Thumbnail
Csőrös újdonság a Suzukitól: DL1000 koncepció

Csőrös újdonság a Suzukitól: DL1000 koncepció

Mégpedig alaposan újragondolta. Sok technikai részletet nem közöltek róla – a koncepciómotoroknál végül is ez nem is annyira szokás -, azonban ha a sajtóanyagban leírtakat átviszik a sorozatgyártásba, már nagyon ígéretesnek tűnik a leendő „új DL1000”.

Suzuki DL1000 Concept (a képre kattintva galéria nyílik)Az ezres V2-es aggregátot teljes mértékben áttervezték, hogy – ígéretük szerint – mindenben megfeleljen a ma és a közeli holnap követelményeinek. Nyilván a megfelelő teljesítményre, no meg az elfogadható fogyasztásra- és károsanyag-kibocsájtásra gondolnak ez alatt (hiszen ez utóbbi meszelte el pár éve az előd sorozat-termelését).

Innen nézve nem tűnik ormótlan felépítésű motornakA könnyűfémből készült váz geometriája azt célozza, hogy a gép kistestvéréhez, a jelenleg futó DL650A-hoz hasonlóan könnyen kezelhető motorkerékpár legyen. Amennyiben ezt tényleg meg tudják valósítani, nagyot lépnek előre az előd-DL1000-hez képest, hiszen az nem éppen bicikli-jellegéről volt híres.

Természetesen a csomag része a gyári csomagtartó-rendszer isA fordított első teleszkópok, a könnyen és szerszám nélkül állítható előfeszítésű hátsó központi rugóstag, valamint a radiális első fékek is azt hivatottak szolgálni, hogy kellően élvezetes, ugyanakkor biztonságos jármű legyen a leendő új ezres Strom. Ebbe a kategóriába sorolható a Suzuki kipörgésgátlója is, amely a hírek szerint szintén megtalálható lesz az újdonság fedélzetén.

Szemből nézve, gyári dobozokkalVégül pedig természetesen jelentős része az új koncepciónak maga a stílus: a legendás 1988-as DR750S-nek, vagyis a Suzuki első többcélú, mai népszerű nevén on/off masinájának kíván emléket állítani. Persze ez nem mehet a használhatóság rovására – így az újdonság gyári csomagtartó-rendszert is kínál majd leendő tulajdonosainak.

A kipufogó eléggé meghatározza a gép megjelenésétHogy a koncepcióból mikor, és attól mennyire eltérő úton-módon lesz valóság, azt persze most nehéz megjósolni. De valószínűleg előbb-utóbb kiderül…

Elolvasom
/ /

Thumbnail
B-King baba – a városi sündörgő

B-King baba – a városi sündörgő

A Honda két igazán partiképes modellt is kínál a negyedliteres géposztályban. Nevezetesen a CBR250R-t, és az általunk is nemrégiben tesztelt, szuper kis CRF250L-t. A Kawa is gyorsan előrukkolt a CBR konkurenciájával, azt még egy kicsit meg is spékelve egy fél decivel (Ninja 300), hogy jobban csússzon. A Yamaha egy csupasszal van jelen a géposztályban, ez nem más, mint a nálunk is rendkívüli népszerűségnek örvendő kis 125-ös Ybrahim nagytesója, az YBR250.

Kimondottan pofás gép lesz a Suzuki 250-es ingázója (a képre kattintva galéria nyílik)A Suzuki úgy döntött, hogy inkább a populárisabb naked vonal mellett marad, hiszen a negyedliteres géposztály elsődleges célcsoportja a városi ingázó, motorját nem elsődlegesen szórakozni, hanem sokkal inkább célszerszámnak tekintő felhasználók, akiknek elriasztó lehet a CBR-Ninja vonal túlzott sportossága, a CRF pedig a másik véglet: túl terepes megjelenésű. Talán igazuk is van, majd kiderül mennyire. Új modelljük így egy igazi csupasz stílusjegyeket hordozó gép lett, de nem akármilyen stílusjegyeket, hanem az egyik Suzuki ikonná lett B-King-ét.

Ezt a műszerfalat a nagymotorok többsége is megirigyelheti!A Kínában készülő, de japán minőségi előírásoknak megfelelő újdonságot az olyan piacokra szánják, ahol fő szempont a gazdaságosság, így például Amerikában nem is tervezik a forgalmazását. Soros kéthengeres vízhűtéses blokkal szerelik, amely elsősorban városi használatra van hangolva, tehát az alsó és a középtartományokban jeleskedik leginkább. A blokk legnagyobb teljesítménye 24 lóerő. Hatsebességes váltót kapott, valamint rengeteg alumínium alkatrészt, amelyek egyrészt jótékonyan hatnak az összképet tekintve, másrészt jelentős súlycsökkenést eredményeznek. A motor önsúlya így 183 kilogramm, az ülésmagassága 78 centiméter, tankja pedig 13,5 liter üzemanyagot képes befogadni, amellyel a kifejezetten takaréskosságra kihegyezett motor akár 6-700 kilométer is képes megtenni két tankolás között. Nem semmi az biztos.

Kimondottan komoly megjelenést kölcsönöz a motornak a dupla kipufogóElöl és hátul is 17-es kerekekkel készül a motor, ami a városban tökéletes. Nagyon esztétikus műszeregységet tudhat magáénak a gép, amelyen többek között helyet kapott egy fokozatkijelző is és egy ECO üzemmód visszajelző is, amely a külön kapcsolható ECO üzem tényéről tájékoztatja gazdáját. Ha mindez így igaz és itthon is piacra dobják az újdonságot, várhatóan elég sok rajongóra számíthat. Annál is inkább, mert a bevezető árat olyan 4’000 euró környékére ígéri a gyár – ez pedig átszámolva 1’140’000 forint!

Elolvasom
/ / / /

Thumbnail
Sok jó motoros egy helyen: közeledik a V-Strom Találkozó

Sok jó motoros egy helyen: közeledik a V-Strom Találkozó

Immár sokadik alkalommal rendezi meg a V-Strom Club Hungary a hazai V-Strom Találkozót, ami idén augusztus 19-én lesz a festői szépségű Verőcén, a Csattogó-völgyben. Az eddigiektől eltérően a hangsúly az ismerkedésen, beszélgetésen lesz és nem utolsó sorban a szórakozáson. A rendezvény 9 óra 30 perctől vár mindenkit, motortípustól függetlenül és a programok egészen vacsoráig tartanak majd.

Félig komoly és egészen játékos versenyek, vetélkedők, bemutatók szerepelnek a programok között, ahol is bőven jut majd idő műszaki jellegű kérdések megvitatására, egymás motorjának szemügyre vételezésére, és bármi egyébre is. Vacsora után este nyolckor veszi kezdetét az After Party, amely hivatalosan már nem a rendezvény része, hanem inkább annak lezárása: egy vidám zenés fellépő műsorával, majd utána DJ-vel.

Egyénileg még van lehetőség szállás foglalására a helyszín elérhetőségén. Ha részt kívántok venni a rendezvényen, kérem hogy jelezzétek a találkozo2012@vstromclub.hu címre, amire az esetleges kérdéseiteket is megírhatjátok!

Időpont: 2012. augusztus 19. vasárnap

Helyszín:
Csattogó-völgyi Üdülőházak, Verőce (Zentai út végén balra)
Koordináták: N47 50.044 E19 01.513
www.csattogovolgy.hu

Végezetül pedig egy kis kedvcsináló a még bizonytalanoknak egy régebbi találkozóról:

Elolvasom
/ / /

Thumbnail
Telitalálat!

Telitalálat!

A tulajdonosok nagyobbik része azon a véleményen volt (legalábbis az ismerettségi körömben levő egész szép számú DL-es alapján így gondolom), hogy ez a motor úgy jó, ahogy van. Ami vitathatatlan, hogy bár voltak elismert gyengéi, mint például kissé (vagy nem is kissé) tompa fékjei és a gyakran kopogó első futóműve, mégis a kis V-Strom egy hihetetlenül szerethető motor volt megjelenésétől kezdve. Arról nem is beszélve, hogy ár-érték és tömeg-teljesítmény aránya, valamint menetteljesítményei okán egyaránt egy olyan tökéletes kompromisszumot nyújtott a piacon, amely a motorosok széles rétegeinek maximálisan megfeleltek. Valószínűleg ezeknek köszönhette hatalmas piaci sikerét.

Elsőre nem sok minden változott, azonnal felismerhető a V-Strom (a képre kattintva galéria nyílik)Az évek azonban teltek-múltak, és a Suzukinak mindenképpen végre kellett hajtania egy jelentős módosítást bestsellerén. Amikor annak idején megjöttek az első fotók, illetve adatok, sokan elkeseredtek, mondván, hogy ez csak egy egyszerű ráncfelvarrás, és hogy ennél többet vártak a gyártól. Nos, megérkezett az első tesztmotor hazánkba, amelynek elvégeztük a bejáratásával egybekötött gyorstesztjét. Ráadásul sikerült közvetlenül is összehasonlítanunk Ispán barátom motorjával, amely éppen a teszt során lépte át a 150.000 kilométeres futásteljesítményt. A tapasztalatok alapján azt kell mondanom: szerencsére nagyobbat lépett előre a DL650, mint az elsőre látszik!

Filigránabb

Karcsúbb lett a fizimiskájaAmi első ránézésre szembetűnik, az az idomzat jelentős fogyása. Tény, hogy a „régi” DL lényegesen tekintélyesebb motor benyomását keltette, mint az új. Ennek részben valóban a keskenyebbre szabott műanyag borítás az oka, azonban az élek és markáns sarokpontok legömbölyítése optikailag is sokat farag a megjelenésből. A filigránabb ruházat a fedélzetről is annak tűnik: érzésre kisebb motoron ülünk. Mindez megmutatkozik a szélvédelemben is: míg a régi DL-en szinte a szél sem fúj (és erről nem a tesztelt kilométerhajhász MRA-plexije tehet), az újon azért jobban érezzük, hogy „motorozunk”. Persze akkora nagy tragédia itt sincs. Érdekes, hogy a tesztút előtt legfelső állásba szereltem a plexit, majd az út során vissza, mert mind a szélzaj, mind a turbulencia nagyobb lett. A középső állásban viszont nagyon kellemes susogás mellett olyan jól terelte el a szelet a sisakomról, hogy a 750 kilométer alatt írd és mondd összesen 3, azaz három darab bogár halt csak szörnyet sisakom vizorján. Apropó plexi: a gyári szélvédő állítása egyszerűbb lett: egyetlen imbuszkulccsal tudjuk néhány perc alatt szabályozni a magasságát. Az más kérdés, hogy ezt a kulcsot kifelejtették a szerszámkészletből. Na de sebaj, a kutasnak Zalaegerszegen volt…

Rugalmasabb

A plexi is keskenyebb lett. Romlott a szélvédelem, ezzel együtt nem nevezhető rossznakAz erőforrás számszerű adatait tekintve nem nagyon változott. Éppen ez fájt sokaknak: miért nem csinálták kicsit erősebbre? Nos, talán ezen a téren ért a legnagyobb meglepetés. A furat és a löket állandósága mellett a blokk áthangolásával teljesen más karakterisztikát kapott. Hiába csupán 60 newtonméter a legnagyobb forgatónyomaték, ez az erőforrás mégis képes arra, hogy ötvenes tempóról utassal és emelkedőnek felfelé hatodikban kigyorsítsa a motort a kanyarokból. Ezerszer rugalmasabb elődjénél, illetve a teszt utolsó kilométerein elvégzett egy-két gyorsulási próba alapján azt kell mondanom, még könnyebben is pörög fel annál. A benne levő kevés kilométer miatt igazán nem hajtottuk meg, inkább szakszerűen bejárattuk, azonban így is nagyon szembetűnő a különbség. Ennyire rugalmas és felhasználóbarát V2-es erőforrást keresve sem könnyű találni.

A blokk elsőre nem sokat változott, bár az olajhűtő eltűnt alóla. Nagyon simán jár és rendkívül rugalmasSzintén sokan elkeseredtek, amikor kiderült, hogy a modelfrissítés során két literrel kisebb lett az üzemanyag-tartály. Nos, a motor eddig sem mellbevágó étvágya olyan mértékben csökkent, hogy ezzel együtt hosszabb lett a hatótávja. Hogy tiszta legyen: a tesztút során zömmel mellékutakon motoroztunk, azonban cseppet sem csigatempóban. Jellemzően 100-120 közötti utazósebességünk dacára (egyetlen nap alatt, főutat szinte nem érintve tettünk meg 747 kilométert) a fogyasztás 4,3-4,4 liter/100 kilométer körüli értékeket mutatott. Így a DL valós hatótávja (nem számított, tényleg ennyi kilométer megtétele után tankoltam) bizony 400 kilométer fölötti!

Kartervédő felszerelése továbbra is javasolt a sérülékeny olajszűrő miattMindez nyilván sok összetevőnek köszönhető: csökkent a légellenállás, kisebb lett a blokk belső súrlódási vesztesége (ez csupán az én feltételezésem), no meg új az elektronikája. Persze a csoda-fogyasztás csak addig tartott, amíg kényelmesen tekeregtünk: az utolsó néhány kilométert gyorsforgalmi úton tettük meg, ahol is hirtelen az egekbe szökött az elégetett üzemanyag kilométerenkénti mennyisége. A teljes teszt átlagfogyasztása azonban így is 4,5 liter lett 100 kilométerenént.

 

A következő oldalon jön a csodaszép műszerfal, lapozz!

[ pagebreak ]

Informatívabb

A műszerfalba nem nagyon lehet belekötni. Nagyon informatív és jól áttekinthetőMég egy nagyon látványos változás a DL-en az új műszerfal. Ez valóban minden dícséretet megérdemel: ennél több információra a motorozás során aligha lehet szükségünk. Van egy analóg fordulatszámmérőnk, egy digitális kilométeróránk, hatalmas és szembetűnő váltófokozat-kijelzőnk, valamint két napi számlálónk, mindegyikhez külön átlagfogyasztásmérővel. (Amely ráadásul pontosan is mér: a tankoláskor utánaszámolva egytizednyi eltérést észleltem csupán. Annyi meg lehet a kútfej hibája is akár, de mindenképpen tűréshatáron belüli.) Ráadásul a kis számítógép adatait (összes kilométer, napi egyes, hozzá tartozó fogyasztás, napi kettes, hozzá tartozó fogyasztás, műszerfal fényerő) a bal markolaton levő gombbal a kormány elengedése nélkül tudjuk léptetni. Igaz, ehhez meg kell szoknunk, hogy a fénykürt a markolat tetejére került a sablon-helyről, de szerintem ennyit simán megér ez a kényelmi funkció. Ja, és van még egy időóránk és egy külső hőmérőnk is (ezek között a léptetőgomb hosszú nyomásával tudunk váltani). Igaz, ez utóbbi nem tökéletes: szerintem kicsit beleméri a motor hőjét a kijelzett adatba. Amikor megállunk, akkor ugyanis jópár fokot felszökik a mutatott celsius-fok… Viszont külön kis lámpa figyelmeztet a fagyveszélyre, amely hasznos lehet azoknak, akik nem bakolják fel automatikusan kedvencüket, amint 20 fok alá esik a napi maximum.

Lassítósabb

A fék hatásfoka eléri a megfelelő szintet, a blokkolásgátló finoman dolgozik és széria. Viszont nem lehet kikapcsolniMint korábban említettem, az eddigi DL650-es egyik kritikusan gyenge pontja volt a fékrendszer. Ezen szerencsére már javítottak az ABS-es modellek megjelenésekor. Hogy ahhoz képest történt-e változás, nem tudom, de elégedettek voltunk a hatásával. Itt nincs semmilyen kombinált rendszer, csak egy normál, blokkolásgátlóval megtámogatott cucc. A hátsó fék igen erős láberőt igényel: eleinte azt hittem, nagyon gyengén fog, majd kiderült, hogy nem – csak brutálisan kell nyomni. Az első fék, ha nem is a világ legjobbja, de egészen jól adagolható és már tisztességesen lassít is. Végeztem néhány vészfékezési kísérletet, ezek eredményével teljesen elégedett voltam. Ezen a téren tehát végre megnyugtatóvá vált a helyzet.

Komfortosabb? Hááát…

Igényes és megfelelően kényelmes ülés. Vezetőnek és utasnak egyarántA futómű minden paraméterét nem ismerjük, például nem találtam meg a Suzuki honlapján a rugóutakat. Érzésre azonban nem tapasztalható semmilyen változás. Legfeljebb annyi, hogy néhány szándékosan telibetalált csatornafedlap legázolása után nem találkoztam a régi modelleket jellemző kopogással – bár emlékeim szerint ez soha nem a nullkilométeres vasakon jelentkezett, hanem néhány ezerrel később. Az úthiba-csillapítása sem változott érezhetően: az egészen rossz utakat is elviselhetővé teszi, ha nem is vasal ki mindent teljesen. A nagyobb kátyúk és kitüremkedések érezhetően megütik kezünket, de csak endúrós mércével mérve. Egy sportmotorhoz képest mindez csekélység…

Gyári indításgátló külön kis leddel - elegáns megoldásA kanyarvételi tulajdonságokat is csak dícsérni lehet. Amikor jó az aszfalt, egészen mintaszerűen dől ívre és tartja is azt, részben a jó geometriának, részben pedig a keskeny gumiknak hála. Amikor rosszabb az út, és mélyen kell fordulnunk, egy hangyányit észnél kell lenni, mert az eleje egy kis elmászásra hajlamos. Biztos kézzel és jó tekintettel azonban egészen komoly tempót lehet a szerpentineken diktálni a Strommal – éppen úgy, mint eddig.

Imidzs-építés...Az ülésmagasság 15 milliméterrel növekedett, azonban érzésre kicsit keményebb az amúgy esztétikai műremeknek nevezhető popsitámasz. Ispán szerint lényegesen keményebb az övénél, na de azt már százötvenezer kilométer óta puhítgatja… A testhelyzet egyébként abszolút támogatja a hosszú utakat: egy nap és majdnem 750 kilométer után semmilyen komolyabb fájdalmat vagy fáradtságot nem éreztem. Fizikai jellegűt legalábbis nem. Egyedül az állva motorozást nem támogatja: ehhez nagyon alacsonyan van a kormány. Legalábbis a nagyra nőtt pilóták számára. Mivel azonban az ABS amúgy sem kikapcsolható, vélhetően a tervezők nem az off-roadot szánták a DL legfőbb vadászterületének.

 

Következzenek a 150.000 kilométert futott DL650 karbantartási adatai, mikor mit kellett cserélni benne?

[ pagebreak ]

Tartósabb? Minek?

Sajnos csak egy gyorstesztre futotta így nagy hirtelen, pedig simán elvállalnék egy tartósabb vallatást is ezzel a motorral. Mégis abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy hosszú távú tapasztalatokról is beszámolhatunk, hiszen (mint említettem) Ispán baráton 2006-ban vásárolt gépe éppen most lépte át a 150.000 kilométert. Ez alatt a motor eljutott Svédországtól Tunézián át Jordániáig igen csak sokfelé, volt használva jó és rossz aszfalton, de terepen is. Túlélt számos (szerencsére) kisebb bukást és borulást, mégis mindenhonnan hazahozta a gazdáját.

No comment...Elolvasom

/ / / / / /

Thumbnail
A pénz beszél, a kutya pedig ugat

A pénz beszél, a kutya pedig ugat

Amikor először írtunk róla, igazából nem is reménykedtem benne, hogy lesz tesztmotor, az pedig fel sem merült bennem, hogy én leszek az a szerencsés onroados, aki ráteheti a hátsóját pár száz kilométer erejéig. Az idei szezonom egyébként is elég gyenge volt, töredékét töltöttem két keréken annak, amit az előző években abszolváltam. Ilyen előzmények után Dani igencsak felvidított a telefonbeszélgetéssel, amelyben rám ruházta a GSX-1250FA tesztelésének kellemes feladatát. Maga a motor pedig még több örömmel ajándékozott meg – különösebb elvárások nélkül ültem fel a paripára, de igencsak élvezetesnek találtam. Persze a történetnek vannak árnyoldalai is.

Suzuki GSX-1250FA (galéria nyílik)

 

Nevek

Kezdjük rögtön az egyik fontos részlettel, úgyis menthetetlenül szóba fog kerülni. Szándékosan nem írtam le eddig, hogy Suzuki. Minden márkának megvan a maga profilja, imidzse, és a hamamatsuiak kapcsán sokan csak húzzák a szájukat. Egy magát valamennyire is komolyan vevő motorosnak általában illik fintorogni az olcsó alkatrészek és megoldások visszafogott vagy éppen „gyenge” teljesítménye miatt. Ezt a „komoly” hozzáállást azonban több okból sem szeretem, világunk nagy és komplex, az eladási mutatók pedig világosan megmutatják, ha a márkának és annak típusainak van helye a világban. Ezt a racionálitáshoz közeli gondolatot igazolja az a tény is, hogy a márkakereskedésben, ahol átvettem a masinát, jól megfér egymás mellett egy drága olasz márka és a „jóárasított” Suzukik. Nyilván, az olcsó alkatrészek tudásban elmaradnak egy jóval magasabb árú motor hasonló komponenseitől, de ezekkel is együtt lehet élni. Lehet a hozzáértés vagy az igényesség hiányával dobálózni, a helyzet azonban az, hogy a vevői elégedettség a Suzuki tulajdonosok körében az egyik legmagasabb. A motor egyik legfőbb jellemzője, a „Nyomaték”, sok mindenért kárpótol, de a gépállat szinte verhetetlenül költséghatékony mivolta sem mellékes.

Markáns profil, magas kormány, alacsony tömegközéppont -"lájk"

Szintén most érdemes még foglalkoznunk egy másik kérdéssel, nevezetesen hogy mennyire is Bandit a GSX-F. Filozófiai kérdésként is kezelhetnénk, de maradjunk a gyakorlati alkalmazásnál. A Suzuki a modell kiadásakor nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy ez nem csupán egy felidomozott Bandit, az átalakítás több annál. Tételesen felsorolva ez új, teljes idomot, a GSX-R családot idéző (első) lámpatestet, átalakított hűtőrendszert, egy új műszerfalat, átformált kipufogódobot és eltérő futómű-hangolást jelent. Talán ez utóbbi, a futómű az, ami miatt beszélhetünk egy eltérő motorról – a különbség nagysága persze megkérdőjelezhető. A hatékonyabbnak mondott hűtést a szezonvégi hideg idő miatt nem sikerült érdemben próbára tenni, a lista többi eleme pedig többnyire csak esztétikai eltérésnek nevezhető.

A fedélzeten, egyes szám első személyben


Nyeregbe!

Gömbölyded formaKörbejárva a motort rögtön feltűnik annak masszív, duci mivolta – a kép nem hazudik, a masina valóban súlyos egyéniség: menetkész tömege 257 kilogramm. Kevés olyan dolog van, amivel egy motort jobban meg lehet ölni, mint a túl nagy tömeg, de ezen a vason ez valahogy nem zavaró. Egyrészt, akárcsak testvére, viszonylag alacsony építésű, a súlypont jól eltalált, másrészt a tengernyi nyomaték mintha sínen vinné előre a technikát és annak meglovaglóját. Persze nem egy pehelysúly, de ebben a kategóriában nem is olyan nagyon kirívó. Nem tartom kardinális kérdésnek, de a motor megjelenése esztétikus, mára konszolidáltnak nevezhető, egy néhány éves, már nem versenyző telivér paripát, egy öregebb GSX-R-t idéz. A megjelenést meghatározó idomzattal kapcsolatban sokkal fontosabb kérdés annak szélvédelme. Sajnos az én hórihorgas magasságommal a szélvédelem egy kevésbé megtapasztalható „élmény”, s arról sem vagyok meggyőződve, hogy ez érdemben javítható lenne egy magasabb plexivel.

A műszerfal új elem, értékelésében másodlagos annak megjelenése, bár tetszetős darab. Lényegesebb szempont, hogy nagyon jól áttekinthető és informatív műszeregyüttesről beszélhetünk. A nagy analóg fordulatszámmérő mellett egy kontrasztos kijelzőről olvashatjuk le a sebességet és a váltó aktuális fokozatát. Két napi kilométer-számláló mellett a tankban található üzemanyag mennyiségéről is visszajelzést kapunk egy hatfokozatú skálán. Kissé furcsa, hogy viszonylag hamar kigyullad az éltető nedű kifogyására figyelmeztető jelzés, körülbelül 5,5 liter üzemanyag lötyög a tankban ekkor, s bár elindul a tartalékszámláló, ez a részlet kifejezetten zavaró volt. Egy hosszú távú kapcsolatban nyilván össze lehet vele szokni, én inkább megálltam tankolni az első felvillanás után nem sokkal. A műszeregység egyik feltűnő eleme a programozható váltófény, bár szükségességét ezen a motoron megkérdőjelezem, de erről majd később. A krómozott kormány és annak alakja kissé megmosolyogtató, de funkcióját ellátja: a kormány-ülés-lábtartó háromszög kényelmes, egyenes, kissé előredőlő testhelyzetet tesz lehetővé, ami illik a motor karakterisztikájához. A fék- és kuplung-karok állíthatóak, a kezelőszervek kézre esnek, bár az első néhány kilométeren egy indexelés helyett a dudát sikerült megtalálnom – nyilván csak a saját motoromon megszokott helyzet miatt. Ami feltűnő, hogy a motor kemény kezet és határozott lábat igényel. Kemény a hidraulikus kuplung, kemény a fék. A váltókar precíz, pontos, csak éppen erőt igényel a működtetése. Mivel a tesztmotorba már 8000 kilométert tekertek bele, a jelenség nem az összekopás hiányának eredménye. A gyári Battlax BT-021-esek egyébként csereéretté váltak ekkora táv után – a nagy tömegnek és a tengernyi nyomatéknak van néhány mellékhatása is…

 

Nincs vége, lapozz a folytatáshoz!

[ pagebreak ]

Gőzmozdony

Nyomatékmotor. Különösebb magyarázatra nem szorul a kifejezés, azonban a hatfokozatú váltóval szerelt GSX-F nem tartozik azon, motorozás szempontjából (viszonylag) egysíkú masinák közé, amiket kis túlzással az ember a ház előtt betesz ötösbe, majd a gurulás végén, megálláskor visszapakolja üresbe. A masina rászoktat a viszonylag gyakori fokozatváltásra, és ezt előnyként kell, hogy említsem. Ugyan már 2500-tól „használható”, és 9000-ig is elpörög, mégis, a 3000-6000 fordulatszám-tartományban a legdinamikusabb a gépezet. A dolog (erősen) szubjektív oldala, hogy még higgadtabb motorosok is könnyen megfeledkezhetnek magukról ezen a tájékon, a nyomatékcsúcs körül a teljesítmény változása óriási, s éppen ezért felszabadító élmény ezzel a géppel motorozni. Furcsa képpel élve egy katanát lóbáló motoros banditát csinál az emberből. A gázkar-állást a legkisebb mértékben változtatva a hatás azonnali. Bár nem olyan zavarba ejtő, mint egy sportmotor a felső tartományban, magában hordozza az ok-okozat azonnali összefüggésének prózaiságát. Érdekes összevetni a tavaly szerkesztőségünkben járt MT-01-essel, amely ugyan jóval nagyobb forgatónyomatékot ad le, de kiegyensúlyozottabban, s az nem mutatott ekkora és ennyire szembetűnő teljesítményváltozást. Bár a hangvillás masinával is élvezet a haladás, a GSX-F-fel az ember késztetést érez a lassításra, de még inkább a gyorsításra. A megállás gondolata nagyon távolinak tűnik a nyeregben, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy az nem is olyan egyszerű feladat. Bár a kompresszió viszonylag alacsony, az 1255 köbcentiméteres blokk szükség szerint a lassításról is gondoskodni tud. A motorfék, az Euro-4-es normáknak is megfelelő kipufogó morgása  pedig ekkor elvarázsolja az embert.

 

Démonok

Az alacsony ár jelentette olcsó alkatrészek néhány különösen kritikus ponton is visszaköszönnek. A motor kétségkívül leggyengébb pontja a fék. Átlagos méretű (férfi) vezetővel számolva majd három és fél mázsa, lendületben lévő tömeget megállítani nem egyszerű feladat. A 4 dugattyús első fék azonban kifejezetten óvatosságra inti az embert, a fékhatás elégtelennek tűnik erre a motorra. Nem arról van szó, hogy nem tudunk satuzni (a szériafelszereltség részét képező ABS miatt valóban nem lehetséges), mindössze olyan benyomást kelt, mintha a fékek hatásukban alulméretezettek lennének a gép teljesítményéhez és tömegéhez. Az ABS pedig vagy nagyon kifinomult, vagy egyszerűen nincs rá szükség: hideg aszfalton történő erőteljes fékezéskor sem tűnt fel blokkolási hajlam, sem az ABS asszisztálása.

A fékre még gyúrni kellene...

A futómű már érdekesebb kérdés. Nyilván nem a technika mai csúcsán álló konstrukcióról beszélünk, de a kép összetettebb annál, hogy egyszerűen leírjuk. A gyári hangolás a Banditénál egy jóval feszesebb, „sportosabb” beállítás, akárcsak a régebbi GSX-F szériánal. Ez a konfiguráció európai (vagy legalábbis ahhoz mérhető) minőségű utakon észrevétlenül teszi a dolgát, nem jelent problémát annak egyszerű mivolta. Erőteljesebb fékezéskor, gyorsításkor sem hintázik a gép, a technika végzi a dolgát. Átlagos minőségű magyar utakon sem kell megijedni, bár itt már nem feltétlenül kellemes a haladás, a kisebb nagyobb úthibák után az ember néha belemorog a sisakba. Értelemszerűen ilyen motorral nem endurózunk – mi megtettük, legalábbis abban az értelemben, hogy botrányos minőségű gerecsei utakon is jártunk vele – egyértelműen kellemetlen élmény, de tegyük hozzá, ilyen minőségű út egyik (utcai) motornak sem hazai pálya.

 

Fogyassz

Egy konvencionális motor konvencionális tesztjében itt az ideje meghúzni a vonalat, levonni a következtetéseket, meghozni a konklúziót. Bár ez egyszerű feladatnak tűnik, a dolog árnyaltabb. A motorozás, főleg 125 köbcentiméteres hengerűrtartalom felett, jelentős mértékben az érzelmekről (is) szól. Sokkal inkább végletes, az „instant get” és az „akkor sem kellene, ha utánam dobnák” közötti intervallum szélsőértékei felé közelít bármely döntés, még ha azt megpróbáljuk racionalizálni is. Nyilván egy egydimenziós skála túl szűk egy motorkerékpár értékeléséhez, s persze mindenkinek megvannak a maga elvárásai és szempontjai.

A tapasztalt negatívumok ellenére a profán (magyar) valóság az, hogy a GSX-1250FA egy nagyon is életképes konstrukció, ár-érték arányával verhetetlen az érzékeny magyar motorkerékpár-piacon, s olyan élményekhez juttatja vezetőjét, amit más gyártó nem képes hozni ezen az árszínvonalon. Ez a masina kifejezetten nem státuszszimbólum, nem „villantós” motor, cserébe már szériafelszereltségben tartalmaz olyan kiegészítőket, amiért más gyártó kemény felárat kér, no meg persze ott a szinte félisteni erővel felruházó nyomaték. Végső soron a kevésbé cizellált mondás, „pénz beszél, kutya ugat”, nem véletlenül született meg.

A következő oldalon a motor technikai adatai találhatók.
 [ pagebreak ]

Műszaki táblázat

 

Suzuki GSX-1250FA (2010)

Erőforrás

Motortípus

vízhűtésű, négyütemű, hengerenként 4 szelepes DOHC, sornégyes

Hengerűrtartalom (cm3)

1255

Furat x löket (mm)

79.0 × 64.0

Sűrítési viszony

10.5:1

Keverékképzés

üzemanyag-befecskendezés

Teljesítmény (LE/rpm)

97 / 7500

Forgatónyomaték (Nm/rpm)

108 / 3700

Gyújtásrendszer

digitális, tranzisztoros

Indítás

indítómotor

Erőátvitel

Sebességváltó

6 fokozatú

Szekunder hajtás

lánc

Felépítés

Futómű elöl

hagyományos teleszkópvilla, állítható előfeszítés

Futómű hátul

központi rugóstag

Első fék

2 x Ø310 mm tárcsafék, kétdugattyús féknyereg (ABS)

Hátsó fék

Ø240 mm tárcsafék, egydugattyús féknyereg (ABS)

Első kerék 17 x 3.5″
Hátsó kerék 17 x 5.0″

Gumiabroncs elöl

120/70 ZR17 M/C(58W)

Gumiabroncs hátul

180/55 ZR17 M/C(73W)

Méretek
Hosszúság/szélesség/magasság (mm)

2130x790x1235

Tengelytáv (mm)

1485

Ülésmagasság (mm)

805 / 825

Hasmagasság (mm)

N.A.

Villaszög / Utánfutás (°/mm) 25.2/104

Üzemanyagtartály térfogata (l)

19

Olajtartály (l) 3.7

Menetkész tömeg (kg)

257

Ár
2010. október (forint) 2 698 000


Elolvasom
/ / / / /

Thumbnail
A betolakodó árnyéka

A betolakodó árnyéka

Egy személyes vallomással kell kezdenem. Valami iszonyatos ellenszenvet éreztem eddig a chopperek, criuserek, és minden egyéb motorkerékpár iránt, ami feltűnően alacsony építésű, mélyen van az ülése és elöl a lábtartója. Persze van a dologban egy nagy adag anatómiai ok is: az én testalkatommal ezeken a motorokon – mivel nagyon sok teher esik az alsó hátcsigolyákra, amit csak tetéz a komforttalan hátsó futómű – állandó fájdalmakkal küzdök. Hasonló ez a nyújtott, úgynevezett díványrobogókhoz. Eddig nagyon jól meg is úsztam a tesztelésüket, mert Dani önfeláldozó módon minden esetben a mélyvízbe vetette magát, amikor ilyen jellegű motor került az Onroadhoz. Most azonban nem volt választásom: mivel neki sajnos fáj a keze és nem tud motorozni, indultam először a Hondához, majd a Suzukihoz. 

 

Egy gyors köpönyegfordítás

Nagyon formás kis motor a Honda, kicsit ki is lóg a chopperek közül (a képre kattintva galéria nyílik)Amint felültem a kis Shadowra, a motor hozzám képest apró méretei ellenére egyáltalán nem éreztem magam rosszul. Az ülésmagasság egészen normálisnak tűnt, a lábtartók sem voltak túlzottan előretolva, és meglepően jól esett minden egyes kanyar bevétele. Ami mindebben az érdekes, hogy a számadatok csak részben támasztják alá a tapasztaltakat, hiszen a 750 milliméteres ülésmagasság némi magyarázat arra, miért nem éreztem nagyon alacsonyan a hátsómat, de hogy a Honda mérnökei hogyan oldották meg a két sima rugóstaggal és főleg a 90 milliméteres rugóutakkal, hogy teljesen komfortos a hátsó futómű, az számomra talány marad. Mindenesetre maga az üléshelyzet igazi telitalálat: még egy 190-es embernek sem terheli túl a fentebb leírt módon az alsó hátát, így hosszú távon is kellemes a motorozás.

A blokk nemcsak szép, nagyon finoman is járSzintén nagyon megszerettem a kis Shadow kezelhetőségét: teljesen normális tömege, kategóriatársaihoz képest meredek villaszöge miatt nagyon kezesen viselkedik. Gyors elkerülő-manőverekhez, szűk megfordulásokhoz éppen úgy partner, mint az autók közötti dinamikus cikázáshoz vagy az önfeledt országúti kanyarvételekhez. A lábtartókat elég magasra rakták ahhoz, hogy ne érjenek le unos-untalan, így a kanyargós útszakasz sem az állandó karistolásról szól. A könnyedség a váltakozó ívű kanyarokban is megjelenik: nagyon könnyen dobáljuk jobbra-balra a gépet. Röviden összefoglalva: egyszerűen jó motorozni a VT750S-sel! Örökre hálás leszek ennek a motornak, hiszen néhány óra alatt a múlt homályába veszett a kategória iránt érzett utálatom.

A kipufogóknak nagyon kellemes morgós hangjuk van. Igazi cruiseres, de cseppet sem tolakodó 

Kompromisszumok nélkül nincs élet!

Keskeny, kompakt felépítés minimalista műszeregységgel a vezető látóterébenTermészetesen kell némi-nemű megalkuvóképesség ehhez a vashoz is. Mindjárt ott van a kategóriától kissé idegen lánchajtás: hangja ugyan nincs, de egy ilyesforma motornak ha nem is kardános, de legalább szíjas véghajtás dukálna. A másik ilyen pont a teljesítmény. Akárhogyan csűrjük-csavarjuk a dolgot a nyomatékkal, a 44 lóerő nem egy acélos számadat. Már elindulás után sűrűn kell felkapcsolgatni, hogy az egyébként remek akusztikára támaszkodva megpróbáljuk optimális fordulaton tartani a motort, de a szufla így is gyakran elfogy, ha többet akarunk egyszerű krúzolásnál. Valahol 140 km/h környékén véget is ér a dal, innen már nem nagyon tudjuk feljebb imádkozni a kilométeróra mutatóját. Mármint az én felsőtest-méretemmel. Ugyanis a Shadow üléspozíciója miatt bármit teszünk, 100-110 felett törzsünk, fejünk és karjaink óhatatlanul vitorlává alakulva feszülnek bele a menetszél keltette orkánba. Igazából ez az a sebesség, ameddig jól esik a motorozás, utána bírkózássá alakul. Eddig viszont a teljesítményre is rá lehet fogni, hogy elegendő.

 

A következő oldalon jöjjön a rivális: a Suzuki Intruder!

[ pagebreak ]

Egy teljesen más világ

Sokkal nagyfiúsabb az Intruder megjelenése, viszont a kipufogóhang túlzottan is visszafogottAmint a Shadow után felül az ember a Suzuki legkisebb Intruderére, egy eltérő univerzumban találja magát. A motor sokkal testesebb, mélyebben van az ülés, előrébb a lábtartó, más a kormánypozíció – az egész testhelyzetünk itt már a klasszikus chopperes pozitúrába kényszerül. Ezt a részét nem is tudtam az együtt töltött párszáz kilométer alatt megszeretni a gépnek, mást azonban igen. A VZ800 ugyanis egy nagyságrendekkel erősebb és dinamikusabb motor a VT750S-nél. A számadatok itt sem fejezik ki a valóságot, hiszen amennyivel papíron erősebb, annyival nehezebb is. Mégis: már álltából sokkal robbanékonyabban indul el, és ez a robbanékonyság megmarad egészen végsebesség közeléig. Amely pedig lényegesen, erős 20 kilométer/órával magasabb a Hondáénál. Ráadásul ez a sebesség még szinte élvezhető is, ugyanis az Intruder lámpa-műszerfal egységének burkolata olyan zseniálisan lett megtervezve, hogy szinte teljesen tehermentesíti felsőtestünket a menetszél nyomásától. Hosszabb autópályázásra tehát a két motor közül az Intruder lesz a nyerő választás.

Elképesztően ügyes és stílusos megoldás: a hátsó villa és a kardán is minta egy merev váz lenneUgyanakkor a magyar országutak kilométereit róva egészen más lesz a véleményünk. A Suzuki alacsonyabbra helyezett lábtartói gyakrabban érnek le a kanyarokban, amelyekbe a szélesebb gumijai miatt nehezebb is bedönteni a motort. De a korlátozott bedöntésnél lényegesen nagyobb baj a rettentő komforttalan hátsó rugóstag: sajnos olyan nagyokat üt az úthibákon, hogy számos magyar szakaszon az élettől is elmegy a kedvünk, nemhogy a motorozástól. A nyomvályús részek a szélesebb gumik miatt megint csak nem kedveznek a kis VZ-nek. Hogy jót is mondjunk a futóművéről: minden dicséretet megérdemelnek a fékek. Az első lényegesen hatásosabb a Hondáénál (ebben nyilván szerepet játszik a szélesebb gumi is, amely itt hirtelen előnnyé változik), és érzésre az egész fékút rövidebbnek és magabiztosabbnak tűnik.

Az Intruder műszerfala modern, azonban a tankba épített visszajelző-lámpák zárt sisakban nagyon kiesnek a látómezőnkből 

Akkor melyiket válasszam?

Egyértelmű győztest nem hirdetek, viszont érdemes összegyűjteni a két motor előnyeit és hátrányait egymáshoz képest. A Honda Shadow könnyebb, kezesebb motor, mint a Suzuki Intrudere. Számottevően gyengébb, azonban rosszabb szélvédelme miatt lovasa nem is fog vágyni a száguldozásra. Az Intruderen bevállalhatóak a nagyobb sebességű túrák is, ráadásul akár kísérővel, hiszen a VZ800 utasülése teljesen használható, ellentétven a VT750S sárvádőre illesztett szükség-megoldásával. Ugyanakkor futómű-komfortjában és motorozhatóságában a kis Honda egyértelmű fölényben van. De hiába a kényelmesebb futómű, üzemanyag-vételezés miatt biztosan neki kell majd sűrűbben megállnia, hiszen mindössze bő 10 literes tartállyal rendelkezik, amelyet az Intruder jelentősen felülmúl.

Két teljesen más világ, hiába versenytársai egymásnakÖsszefoglalva tehát a Honda Shadow VT750S-t ajánlanám inkább a kezdő-, újrakezdő vagy kisebb fizikai erejű motorosoknak, akik nem vágynak a száguldozásra, de azért idővel élvezni szeretnék a motorozást a kanyargós szakaszokon is. A Suzuki Intruder VZ800 viszont remek választás lesz azoknak, akik kicsit tapasztaltabban, jobb fizikai erőben vannak, és a hosszabb távokra való vonulás no meg a stílus bír nagyobb jelentőséggel számukra. Ezek alapján tessék választani, bár rosszul egyik géppel sem fog járni, aki megveszi.

 

Ha érdekelnek a műszaki adatok, lapozz!

[ pagebreak ]

Műszaki adatok

  Honda VT750S Shadow Suzuki VZ800 Intruder
Erőforrás    
Motor típusa vízhűzéses 4 ütemű, 6 szelepes SOHC 52 fokos hengerszögű V2-es 4 ütemű, vízhűtéses V2-es SOHC
 
Furat x löket (mm) 79 x 76 83,0×74,4
Hengerűrtartalom (ccm) 745 805
Kompresszió 9,6:1 n.a.
Keverékképzés PGM-FI befecskendezés üzemanyag befecskendezés 34 mm torokátmérővel
Teljesítmény (kW/LE/fordulatszám) 32,2/44/5500 39/53/6000
Forgatónyomaték (Nm/fordulatszám) 62/3250 69/4000
Gyújtás tranzisztoros n.a.
Indítás elektromos önindító elektromos önindító
Erőátvitel    
Sebességváltó 5 fokozatú 5 fokozatú
Szekunder hajtás O-gyűrűs lánc kardántengely
Váz és futómű    
Váz típusa n.a. dupla acél bölcsőváz
Első felfüggesztés 41 mm-es teleszkópvilla 118 mm rugóúttal fordított teleszkópos, tekercsrugós
Hátsó felfüggesztés két hagyományos lengéscsillapító, 5 fokozatban állítható előfeszítés, 90 mm rugóút központi rugóstag, olajcsillapítás, tekercsrugó, 7 állásban állítható előfeszítés
Villaszög/utánfutás (fok/mm) n.a. 32,3/141
Első fék 296 mm-es féktárcsa, kétdugattyús féknyereg 300 mm-es tárcsa, kétdugattyús féknyereg
Hátsó fék 180 mm-es dobfék 180 mm-es dobfék
Első gumi 100/90-19M/C 130/90-16M/C
Hátsó gumi 150/80B-16M/C 170/80-15M/C
Méretek és tömegek    
Hossz/szélesség/magasság (mm) 2285/870/1135 2370/860/1130
Tengelytáv (mm) 1560 1655
Ülésmagasság (mm) 750 700
Szabadmagasság (mm) 155 n.a.
Száraz tömeg (kg) n.a. 247
Menetkész tömeg (kg) 232 n.a.
Üzemanyag tartály (l) 10,7 15,5
Ár (forint) 1.998.000.- 2.198.000.-

 

Elolvasom
/ / / / / /

Thumbnail
Az olasz meló húzósabbik része

Az olasz meló húzósabbik része

Negyedik nap: Muccia – Garda tó

Északnak haladva egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy mennyire helyesen döntöttünk, amikor sötétben nem folytattuk utunkat. Matelicát és Borgo Tuficot elhagyva nyugatnak fordultunk Sassoferato felé. Varázslatos utakon haladva, átszelve a Del Monte Cucco nemzeti parkot értük el előző napi etapunk tervezett végállomását, Scheggiát. Itt elidőztünk egy keveset néhány erdei utat felderítve, de tudván, hogy messze van még a Garda tó, erőt vettünk magunkon és tovább indultunk. Colle Aguzzo volt a következő település, majd Pontericcioli után elértünk egy újabb csodás kis hegyi utat. Nevenincs kis falvak mellett elhaladva értük el Pianellot, majd hasonlóan vadregényes és kellemes utacskákon jutottunk Apecchioba. Taverna majd Fraccano következett, míg végül igazi élménymotorozás után elértük Citta del Castelot. Sansepolcoro irányában folytattuk, majd kanyarmérgezési tüneteket produkálva megérkeztünk Bibbienába. Szusszantunk egyet, majd nekiindultunk a GPS által meghatározott útnak. Egy körforgalomból kihajtva szembejövő teherautó dudált ránk…

Ahol tudtunk, kicsit azért letértünk az aszfaltról (katt a képre a galériához!)Csodálkozva néztem, mit akarhat, de folytattuk utunkat. Néhány kilométer után egy teljes lezárásba futottunk, ami a helyiek számára is meglepetés lehetett, hiszen hozzánk hasonlóan sokan álldogáltak ott tanácstalanul. Próbáltam néhány alternatív útvonalat kérni a Garmintól, de az minden célpont esetében makacsul kitartott a lezárt, így követhetetlen út mellett. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem küzdünk tovább, és alaposan benne lévén a délutánban, megpróbáljuk egy rövid autópályás szakasszal elérni következő célpontunkat, Maranellót. Így is lett. Gyorsan elértük a kapukat. Kissé meglepődtem, mert a sorompók nyitva voltak. Egy jegy fityegett az automata szájában, azt biztos ami tuti kihúztam és áthajtottam a kapun. Fél kezemmel a jegy tanktáskába juttatásával gépészkedve hátrasandítottam, hogy két társam mennyire van lemaradva mögöttem. Legnagyobb meglepetésemre mindketten a sarkamban toporogtak, mindkét kezükkel a kormányt fogva, láthatóan türelmetlenül nézve szerencsétlenkedésemet. Nagy nehezen sikerült a zipzárral bebiztosítani a jegy sorsát, majd gyorsan a lovak közé csapva felvettünk egy kényelmes százhúsz körüli tempót.

A Firenzét elkerülő szakaszon, szemben óriási dugóra lettünk figyelmesek. Kiszúrtam, hogy a rendőrök a leállósávban ügyeskedő népeket kíméletlenül levadásszák és sorba rendezgetve őket, szépen megkopasztják, ahogy kell. Örültem, hogy a mi irányunkban nincs gond, de örömöm hamar ürömmé változott, hiszen hamarosan mi is beleszaladtunk egy brutális torlódásba. Egy ideig tudtunk haladni a bójákkal elválasztott belső sávban, de rövidesen ez a lehetőség megszűnt és választhattunk: vagy a dugóban való araszolás, vagy a leállósáv. Előző tapasztalatomon okulva igen óvatosan, de mégiscsak a leálló mellett döntöttem.

Kifogástalan vendéglátás: friss, forró pizza este tízkorLassan, lopakodva haladtunk előre, szerencsére minden következmény nélkül. Bologna környékén hasonló helyzetbe kerültünk, de szerencsénkre itt sem lett zűr. Modena előtt kellett kihajtani a pályáról, de megálltunk egy kúton tankolni és inni egyet. Kérdem a srácokat, hogy miként tudták olyan gyorsan eltenni a jegyeiket a pályára való behajtáskor? Csak néztek rám nagy szemekkel és kérdik: „miféle jegyet?” Na mondom, ez szép! Innen, hogy jutunk ki??? Már fogalmazgattam is magamban előre a versikémet, hogy „Bon giorno signore, scuzi de volna itt uno problemo…” – ilyesmi. Mindegy, valami csak lesz. Megbeszéltük, hogy előadjuk a hülye külföldi verziót, csak nem lesz komoly gond. Elértük a kijáratot és megdöbbenve láttuk, hogy minden automatikus, mindössze kapunként egy kamera figyel szemből. Na mondom srácok, ideállni mellém szorosan, osztég amikor sorompó felmegy az egy jegyem hatására, szépen mindhárman kimegyünk egymás mellett. Gyönyörűen sikerült a manőver, megkönnyebbülten folytattuk utunkat a Ferrari főhadiszállás felé. A vidék itt meglehetősen unalmas. Egyhangúan sík, semmi látnivaló.

A vörösök főhadiszállásának kapujábanAzt mondjuk rögtön megértettük, hogy a Ferrari miként mer annyira lapos autókat gyártani, hiszen az utak gyakorlatilag tökéletes minőségűek voltak mindenütt. Tükörsima fekete aszfalt, sehol egy kátyú vagy egyéb hiba. Megérkeztünk Maranellóba. Megnéztük a bázist, amelyből egy nagy üres parkolót, egy hatalmas shopot, valamint az óriási üveghomlokzatot volt alkalmunk megcsodálni. Eldurrantottunk pár fotót, majd az „itt is voltunk” érzéssel, kicsit sem elájulva a látottaktól tovább indultunk a tó felé. Erre a részre, gyanítva az unalmas környezetet egyébként is terveztünk alternatívaként egy rövid pályázást, így ennél maradva visszatértünk a Modena irányába futó sztrádára. Gondos pillantásaimtól kisérve társaim is húztak egy-egy jegyet, majd tűz, alaposan megtekertük a csutkát. Időnkén belereppenve a kétszáz közelébe hamar leküzdöttük a hátralévő távolságot, de így is sötét volt már mire lehajtottunk a Garda tó déli partja alatt a pályáról. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy zsiványkodhatnánk itt is a kihajtónál, de ezt a bűnös gondolatomat csírájában elfojtotta egy, a fizetőkapunál lévő fülke ablakából kikandikáló marcona signora szigorú tekintete. Talán sejtett valamit? Mindhárman fizettünk, majd a GPS utasításait követve megindultunk a Pacengo nevű falu felé.

A Garda tó mellettItt volt a legkevesebb kétségem a szállást illetően, hiszen motel motelt, kemping kempinget ért. Még itthon kinéztem egyet, ott kezdtünk. Meglepődtem, amikor a recepciós kezeit széttárva biztosított arról, hogy egy zsebkendőnyi hely sincs, nem hogy szabad bungalló. Na mindegy, menjünk tovább, ennyi szállásból biztosan tudunk lőni valamit. Az ötödik kísérlet után kissé elbizonytalanodtam. Este fél tíz, mindenhol csak csukott ajtók, nem volt túl bíztató a helyzet. A következő helyen kedvesen elmondták, hogy kár is próbálkozni, itt még tart a suli szünet, minden dugig van nyaralókkal. No szép mondom, ha így van, próbáljuk meg a parttól messzebb, csak jut valami. Így is lett. Néhány kilométerrel távolabb is nehéz volt, de végül találtunk egy kis szállodát ahol szorítottak nekünk két apró kis szobát, és este tízkor még pizzát is sütöttek nekünk. Mondhatom maga volt a mennyország.

 

A második oldalon komoly slamasztikába kerülünk!

[ pagebreak ]

Ötödik nap: Garda tó – Ausztria (Ginzling)

Korán keltünk, majd a már megszokott édességekből és kávéból álló reggelink elfogyasztása után útnak indultunk. Erre a napra volt a legrövidebb szakasz betervezve, de itt számítottam a legtöbb meglepetésre is. Mint később kiderült, egyáltalán nem alaptalanul.

Panoráma a Garda tó mellettA Garda tó keleti partján gurultunk végig, meglehetősen sűrű forgalomban. Olvastam, hogy a tó nyugati partja több látnivalót tartogat, de tudomásul véve, hogy mindent úgysem láthatunk egyszerre, tartottuk az eredeti útirányt. Végigcsorogva a tóparti úton, néhány pihenő beiktatása és némi fotózás után elértük a tó végét. Itt már komoly dugó volt és hosszú sorban kígyóztak a buszok, autók végig a keskeny, beláthatatlan, kanyarokkal tarkított szerpentinen, amely feljuttatta az észak felé igyekvőket a tó völgyéből a hegyek irányába tartó utakra. Nem voltak túl előzékenyek az autósok, de mi, a dél olasz edzések után könnyedén vettük ezt az akadályt is, és hamar magunk mögött tudtuk ezt a felejthető részt. Hozzá kell tennem, néhány héttel később bizonyosan egész más élményekkel távoztam volna innen, de mit tegyünk, szeptember első hetében ez volt a helyzet. Északnak tartottunk Pietramurata felé, majd túljutva rajta nyugatra tértünk, hogy elérjük a Villa Banale-nél újra északnak forduló utat. Dorsino után értük el utunk talán egyik leghangulatosabb állomását, a varázslatosan gyönyörű Lago di Molveno felszínén visszatükröződő települést, Molvenot.

Szembetűnő a tó keleti és nyugati partja közti eltérés: utóbbit magas, sziklás hegyek jellemzikEz a kisváros egy ékszer a hegyek között. Kristálytiszta levegő, csodálatos látvány, a „földről ehetsz” fíling, egyszóval lenyűgözött mindannyiunkat. Meg is álltunk egy jó ebédre, majd folytattuk utunkat észak felé. Itt motoros szempontból minden tökéletes, csak jól tudja magát érezni az ember. Hasonló érzésekkel eltelve haladtunk tovább Meranoig, ahonnan felhágtunk a Passo Giovo kétezres bérceire. Ez már az igazi motoros paradicsom, vasárnap lévén volt is kolléga rendesen. Közel volt már Ausztria, de tudtuk, olyan dologra vállakozunk, amely tartogathat meglepetéseket, így viszonylag korán kell nekivági a határátkelésnek biztonságunk érdekében. Elértük Vipitenot, ahol a többi motoros északnak fordult a Brenner irányába. Mi még viccelődtünk kicsit, hogy „lám-lám, amerre mi megyünk arra még az endurósok sem mennek”, de tudván, hogy csak mi ismerjük a titkot, egy alapos tankolás után magabiztosan megindultunk az előre meghatározott irányba. Terepezés a Passo Giovo hágónálEgyre néptelenebb utakon jártunk, amint nőtt a tengerszint feletti magasság. Először csak az egyik sávja fogyott el az útnak, majd maga az út is. Illetve nem fogyott el, csak murvás földút lett belőle. Erdőben haladtunk tovább egyre feljebb és feljebb hágva, kanyarról kanyarra követve a GPS által határozottan követett track vonalát. Végül elfogytak a fák, kopár bércek és szakadékok kisérték utunkat. Csodálatos volt minden, meg is álltunk többször fotózni. Ekkor vettük észre, hogy a gépek akksija meglehetősen lekonyult állapotban van. Ez igen bosszantó volt, mivel ennyire szép és vad tájon talán még sosem jártunk, pedig mindannyian voltunk már erre-arra a világban. Tartalékolva a kapacitást tovahaladtunk és nem győztük betelni a látvánnyal. Hosszas kapaszkodás után értük el a Pfitscher Joch nevű csúcsot, ahol egy turistaház fogadja az ide feljutókat. 2283 méteren eldurrantottunk pár fotót a szűkös készletből, majd rövid gyönyörködés után átléptük az olasz-osztrák határt.

Ahol a madár sem jár - határ Ausztria és Olaszország közöttLassan ereszkedtünk, mert a megpakolt, kőkeményre fújt utcai gumikkal szerelt motorok nem nagyon díjazták az útviszonyokat. Rövidesen elértünk egy lerobbant faházat, amelyből egy csodálkozó tekintetű, amúgy kedvesen mosolygó idősebb pár került elő. Kérdeztük, hogy merre van az út amelynek láthatóan a végén toporogtunk. Mondtuk, hogy szeretnénk lejutni osztrák oldalra a hegyről. Ők továbbra is kedvesen mosolyogva csóválták a fejüket, és széles karmozdulatokkal illusztrálva mutogatták, hogy vissza-vissza! Na, azt már nem! Nem azért vagyunk mi endurósok, hogy feladjuk! Különben is, láttam én otthon a Google Earth-on, hogy igenis van itt út. Megköszöntük és elindultunk vissza, mivel emlékeztem, hogy kevéssel a ház előtt volt egy ösvény, amely a számunkra megfelelő irányba tartott. Meg is találtuk és elkezdtük követni. Eleinte egész szimpatikusnak bizonyult, de néhány kanyar után elkezdte kimutatni igazi természetét. Éles, lapos sziklák álltak ki belőle a leglehetetlenebb szögekben. Volt, ahol fele-fele volt a föld-szikla arány, de sok helyen szinte csak az éles köveken át vezetett az „út”. Néhányat ki is kellett ásni, hiszen egy defekt itt elég cudarul jött volna. Egyre jobban belemelegedtünk (szó szerint), nekem már a sisakom sildjéről is csepegett a víz. Ehhez egyre sötétedett és ezzel egyidejűleg a levegő is rohamosan hűlni kezdett. Én mentem elöl, mögöttem Laca jött, őt követte Tomek. Körülbelül tíz perc után kezdett kialakulni bennem az a gondolat, hogy itt most bizony nagyot hibáztam. Kevéssel ez előtt jöttünk át egy olyan ponton, ahonnan a visszafordulás fizikailag ellehetetlenült. Csak lefelé mehettünk tovább. Egymást bevárva, segítve küzdöttük magunkat előre szó szerint méterről méterre, néhol autónyi sziklákat kerülgetve, állandó küzdelemben a motorok egyensúlyban tartásával.

Néha szerencsésebb volt az "út" mellett, mert az járhatatlan voltTudtuk, itt egy esés végzetes lehet. Ha egy sziklára esünk a motor meg ránk, nem kérdés, hogy ki törik. Még ha sikerül is leugrani róla, akkor is a tank vagy a blokk oldala hamar megadja magát ezeken a hegyes, éles sziklákon, a már említett defekt lehetőségéről nem is szólva. Szóval ilyen hangulatban, összeszorított foggal nyomultunk előre. Nyomtam a GPS-nek egy off-road navigációt, az általam útnak vélt pontig, ekkor két kilométer távolságot jelzett. Na gondoltam, nem ez lesz életem legszebb két kilométere az tuti, de mit volt mit tenni, csak előre és lefelé lehetett menni. Elértem egy patakot, itt egy létraszerű hidacska vezetett át. (Eddigre én némi előnyre tettem szert, mert előre mentem felderíteni a lehetőségeket.) Végig gondolván a híd és a patakmeder közötti lehetőségeket, a vizet választottam, hiszen nem kockáztathattam meg egy magasról történő vízbeesést, amennyiben a híd gyengének bizonyul. Át is vergődtem de itt bevártam a srácokat, hogy figyelmeztessem őket. Laci érkezett elsőnek, megkértem, hogy várja meg Tomit, és továbbmentem. Egy magaslatra feljutva megrémülve vettem észre, hogy az „út” eltűnik egy sziklagörgeteg alatt. Na gondoltam, nekünk reszeltek!

Szusszanásnyi pihenő a sziklák között szürkületbenRendesen szürkült eddigre és tudtam, ha valóban el van zárva az út, akkor még a nap fényében oda kell érjek, hogy alternatív megoldást találjak. Mentem is, mint az ökör, aminek az lett az eredménye, hogy egy kő megdobta a gépet én pedig szépen elszálltam róla. Szerencsére én balra, a motor pedig jobbra esett és ráadásul az ösvény melletti viszonylag puha füves árokba. Nagy nehezen felállítottam a SER-t, ekkorra már az alsóm is csatak vizes volt az izzadtságtól, de felkászálódtam és tovább. Egy újabb böszme szikla után jött egy újabb patak, újabb létra híddal. Ez már alapból esélytelen volt, mert mintegy 70 centi magasan kezdődött a híd, a másik oldalon pedig ugyanígy ért véget. Neki a pataknak, lesz ami lesz. Egy kövön elpörgött a hátulja az eleje meg elsüllyedt a zúzalékköves mederben. Klassz! Kihalásztam a követ a hátsókerék alól, majd megpróbáltam meghintáztatni a gépet. Szerencsére elindult és ezt kihasználva egy nagy gázzal át is jutottam a partot szegélyező nagyobb köveken. Innen egy viszonylag könnyű kis szakaszon elértem az omlást, ahol megkönnyebbülve láttam, hogy nem olyan rossz a helyzet, mint felülről látszott. Volt egy követhető nyom a sziklák között. Letámasztottam a motort, és úgy döntöttem itt várom be a srácokat. Közben besötétedett és elkeseredetten gondoltam arra, hogy mi van ha itt rekedünk. Ők bíztak bennem, én hoztam ide őket, mondván, hogy erre van az arra, stb,stb…Tökig vizesen, valahol kétezer méter magasban a sziklák között, minimális ellátmánnyal, fagypont környékén. Hát, nem voltam boldog…

Laca megmutatta, hogy alatta a kis DL is igazi endúróMár éppen kezdtem aggódni a srácok miatt, hiszen legalább húsz perce vártam őket és semmi jele nem volt érkezésüknek, amikor feltűnt egy lámpa fénye a sötétben. Te jó Isten, gondoltam, csak egy lámpa…Gondoltam rá már előbb, hogy visszamegyek megnézni őket, de a motor annyira szűk helyen állt, én meg annyira ki voltam purcanva, hogy képtelen voltam megfordulni. Nem csoda hát, hogy örömömben megöleltem a két fiút amikor befutottak. Nagyon hálás voltam nekik, mert nagyon jól viselték a dolgot. Szinte fel sem fogták, hogy valójában milyen helyzetben vagyunk. Később mondták, hogy szerintük megvolt minden feltételünk a túléléshez, volt némi kaja, száraz ruha, tűz, benzin, egy kisbaltánk, és talán találtunk volna egy kevés fát is a tűzhöz, de ez mind csak akkor igaz, ha mindenki egyben van, nincs sérülés vagy komolyabb baj. Egyszóval ők csak a következő perceket és métereket nézték, erre én képtelen voltam. Folytattuk utunkat és vergődtünk tovább a sötétben. Megint elhagytam őket, és arra lettem figyelmes, hogy óriási sötét kupacok vannak mindenütt az ösvényen és mellette is. Nem tulajdonítottam jelentőséget neki, de igyekeztem elkerülni ezeket, hiszen tehénszarral eddig is találkoztunk bőven az olasz oldalon is. A barmok minden megkötés és korlát nélkül kóvályognak mindenütt, táblák is figyelmeztettek a lakott területek környékén jelenlétükre. Megyek hát szépen, izzadok, mint disznó a jégen, mikor is egy szikla mögül kibukkanva szembetaláltam magam egy hatalmas tőggyel.

Először azt hittem, hogy hallucinálok, de azután rájöttem, hogy bizony ez egy tehén csak hátulról és kissé alulnézetből. Gyönyörű gondoltam, ezt, hogy a fenébe kerülöm ki?

A túlélés bajnoka: a mutáns alpesi hegyi tehénNéztem a tehén seggét a reflektor fényében, és nem tudtam mi lesz. Meglepetésemre a tehén rukkolt elő a megoldással. Megfordult. Nem értem ezt miként sikerült végrehajtania, de ezek a hegyi tehenek nagyon tudnak. Szerintem én ott a motorral soha nem tudtam volna megfordulni a buta barom meg simán megcselekedte ezt a bravúrt. Így most szemtől szembe, illetve reflektorral szembe álltunk (én ültem) egymással. Gondoltam, jobb a békesség, ezért leállítottam a motort és lekapcsoltam a lámpát, mivel a marha teniszlabdányi szemeivel csak a fényt bámulta. Ennek az lett a következménye, hogy hirtelen senki nem látott semmit. Ez sem jó gondoltam, ezért visszakapcsoltam a lámpát, de elfordítottam a kormányt, hogy ne a jószág szemébe világítson. Álltunk egymással szemben és az jutott az eszembe, hogy mi van ha nekem jön. Állítólag békés állat a tehén, de mit lehet tudni ezeknél a vad hegyi verzióknál. Túlélő tehén, veszélyes is lehet. Esetleg letaszít innen az ösvényről, a fiúk meg csak reggel találnak meg fagyott takonnyal az arcomon. Szép kilátások. Dédapám békési paraszt volt, így gondoltam lehet, hogy konyítok valamit a barmokhoz, és mivel cselekednem kellett, próbálkozni kezdtem. Összeszedtem leghatározottabb orgánumom és feldörögtem: Hőjjj, hőőőőjjjj, miközben bőrkesztyűs tenyereim buzgón csapkodtam egymásnak. Hőőőjjj! A tehén először nem reagált, gondolom nála is befagyott néhány idegpálya vagy ilyesmi, de aztán csodák csodája lassan elfordult tőlem és komótosan ereszkedni kezdett az ösvényről a meredek felé. Boldogan hallottam megszólalni a kolompot a nyakában, tudtam ha ez a főkolompos, akkor az esetleg erre bújkáló többi gerilla is követi a marháját. Így is lett, alig mentem pár métert, elő is bukkant még jó néhány pára, de lassan mind eltakarodott az utunkból így mire Lacáék beértek, már szinte szabad volt a pálya.

Sajnálom, hogy nem voltak tanúi hőstettemnek, mert így láthatták volna, hogy mekkora mezőgazdász vagyok! Haladtunk tovább, és egyre inkább kezdtem bízni benne, hogy megússzuk. Bécsi szeletek és párás sör járt az eszemben, talán megtörténik a csoda és sikerül, gondoltam. Láttam még néhány tehenet (egyet néhány méterre a fejünk feletti hegyoldalban egy lehetetlen helyen, volt is para, hogy mi van ha megriad és rám veti magát) de azután megúsztuk és egyre jobb részeken vezetett az ösvény. Ránéztem a GPS-re és láttam már csak kétszáz méter választ el a 21. századtól, és egyre virágosabb kedvem lett. Kevés szállásnak örültünk ennyire...Még ötven méter és találtunk egy pár négyzetméteres kis kunyhót, ekkor már tudtam, hogy nem lesz baj. Fogytak a méterek, egyre javult az út és végre, feltűnt egy földútnak nevezhető képződmény. Énekelni lett volna kedvem, de a szám olyan száraz volt, hogy habot köptem, így csak némán vigyorogtam a sisakban. Kisvártatva utolértek a srácok is, és közölték, hogy „ez igen!” Meg „milyen király volt!” Na, gondoltam, még a végén nem leszek seggbe rúgva  – és így is lett. Ahogy a tündérmesékben is lenni szokott, a három királyfi rátalált a helyes útra, betért a szép fogadóba (igaz a csúnya fogadós banya rövid szemle után előre kérte, ráadásul euróban a mézeskalács árát), megfürdött forró zuhanyban, megtöltötte a pocakját rántott husival és jóféle italokkal, majd aludni tért a pihe-puha ágyban a meleg dunyha alatt. A legszebb az egészben, hogy ez valóban így volt.

Reggel pedig bőséges osztrák reggeli. Meleg császárzsemle , felvágott, sajt, májkrém, lötyi kávé és tea, a Tomi valószínűleg még nem volt teljesen kipihenve mert valami zabpehely szerűt is magához vett, de ettől eltekintve minden rendben volt.

 

Következzen az utolsó nap egy szép hazaúttal!

[ pagebreak ]

Hatodik nap: Ginzling – Budapest

Párás, hűvös volt a kora délelőtti időjárás, az ennek ellenére száraz úton igen jó tempóban haladtunk. Elérve Zell am Zillert keletnek fordultunk, és egy rövid, de kellemes szerpentin után erdei környezetben haladtunk Gerlos felé. Elérve a kicsiny és igen hangulatos települést, tartottunk egy rövid pihenőt megcsodálva, hogy egy helyi tehéncsorda miként taszítja teljes káoszba az egyébként igen pedáns és rendezett helyi közlekedést. Kihasználva a csorda által megakasztott járművek torlódását, mi szépen végigelőztük a sort és így akadály nélkül folytathattuk utunk Krimml felé. Az út és a táj a szokásos osztrák viszonyokat tükrözte, mindenhol rend, tisztaság és minőség fogadott bennünket, bár motoros szempontból ez a rész nem tartogatott különösebb ínyencségeket. Talán Mittersil környékén belefutottunk egy sorompóba, ahol négy euró útvámot gomboltak le rólunk. Máig sem értem milyen alapon, hiszen a „Gerlos Alpenstrasse” feliratú matricának nem lehet ennyi az értéke, mást pedig nemigen kaptunk cserébe pénzünkért. Haladtunk tovább, majd Schüttdorf után lekanyarodtunk a Glockner felé. Beálltunk a rövid sorba, majd itt is leperkáltuk a tizennyolc eurónyi útvámot. Hétfő lévén szerencsére elég szellős volt a forgalom és az idővel is szerencsénk volt, mint az egész út folyamán. Szikrázó napsütésben hágtuk fel a csúcsra, ahol azért a biker point tökig volt motorosokkal. Ennek ellenére igazán nem panaszkodhattunk semmire, minden a lehető legjobban alakult. Őszintén szólva nem voltunk itt sem elájulva az élménytől, de a Grossglockner Hochalpenstrasse afféle motoros zarándokhely, egyszer látni kell ezt is. Miután elkészültek a fotók, kellemes tempóban lecsorogtunk a déli oldalon majd célba vettük Villachot.

Grossglockner: útban a Biker Point feléGondoltuk benézünk a Faaker See környékére, utána folytatjuk utunkat haza. Villach környékén látványosan megszaporodtak a biker csapatok. Kisebb-nagyobb karavánok húztak dübörögve minden irányban. Volt néhány jópofa jelenet, de meg kell mondjam, a motorozás ezen formája egy centivel sem került közelebb a szívemhez. Az egyik lámpánál beértünk egy brigádot. Előttem egy fickó egyensúlyozott körülbelül negyven centi ülésmagasságú ám buszkeréknyi széles hátsókerekű taligáján. A csóka ide-oda billegett, mivel nem lehetett magasabb százötven centinél. Viszont izmos volt, mint egy vaddisznó. Kigyúrt ám kurta karjaival vadul csimpaszkodott a majomhinta-szerű, égbeszökő két kormánycsutkába, és a gázkar vad tekergetésével brutális hangorkánt zúdított a nyakunkba. Fején egy rohamsisak jellegű kupak díszelgett, amelyről egy króm halálfej vicsorgott vissza rám. A fickó így kicsit olyan hatást keltett, mint egy bilibe szorult fejű, szétkokszolt, törpe krisztus. A csávó ekkor megneszelte, hogy társaságot kapott, mivel hátrasandított ránk. Nem lehetett elégedett a látvánnyal, mert egy elszánt manőverrel jobbra döntötte a motorját, és egy vad gázzal a sor szélére vágódott. Mivel a lámpa is ekkor váltott zöldre, emberünk kihasználva lendületét kívülről próbálta meg kikerülni a lassan nekilóduló tömeget. Ez többé-kevésbé sikerült is neki, bár láthatóan igen nagy küzdelem folyt közte és a jármű között, hogy sikerüljön íven tartani a makrancos szerkezetet. Túlélve a látvány okozta sokkot, folytattuk utunkat egészen a következő kanyarig és lámpáig, ahol ismét várakozni kényszerültünk.

Motorral a felhők felettMár éppen eluntam magam, amikor óriási dübörgéssel befutott most nekünk balról egy újabb csopperes brigád. Lassítottak, majd komoly gépészkedésbe fogva megpróbálták bevenni a kilencven fokos jobbost, így rátérve az általunk éppen elhagyni kívánt útra. Érdeklődve figyeltem a manővert, amikor is összeakadt a tekintetem a csoportot vezető fickóéval. Öreg harcos volt a csóka, nikotintól sárga szakálla vidáman lengedezett szottyadt mellkasa felett. Az ember végigmért, majd megvető félmosolyra húzódott szájjal a fejét csóválva sikeresen befejezte a manővert és a törpe gyúróshoz hasonló hangorkán kíséretében elhagyta a helyszínt. Kissé elbizonytalanodtam, hogy valóban akarom-e látni a tó környékét, de ekkor még nem adtuk fel. Következő állomásunk egy benzinkút volt, ahol tankolás céljából álltunk meg. Itt újabb három pofa szerelt egy agyonpingált vasat, amelyben a sok ráfestett lángnyelv ellenére láthatóan hibádzott a szikra. Idegesen jöttek-mentek, miközben páran odaoldalaztak drukkolni nekik egy másik társaságból. A három alapember, akik motoros jelvényük alapján láthatóan összetartoztak, olyan forma volt, mint ha egyvégtében jöttek volna idáig Ausztráliából. Mindezt fürdés nélkül. Ekkor már egészen biztosan tudtuk, hogy minket most nem is érdekel a Faaker. Megtankoltam a motorom, és éppen próbáltam rendbeszedni magam, mikor mély dübörgés hangzott fel közvetlenül mögöttem. Hátrapillantottam és egy hatalmas króm hűtőráccsal találtam szemben magam. Egy dög nagy amerikás pickup állt be mögém, benne egy napszemüveges de nem fiatal pilóta. A pickupra akasztva egy pótkocsi, azon pedig egy csili-vili HD Electra Glide. Ekkor már egészen pontosan tudtam, hogy bár a KTM a helyi gyártmány, ennek ellenére itt most mi vagyunk a szűk kisebbség, tehát egy gyors kupaktanács után inkább a tó környékének gyors elhagyását határoztuk meg mielőbbi célként.

Négy nap, négy évszak - itt éppen télAhogy távolodtunk, úgy ritkultak a bandák, és úgy lett egyre jobb a hangulatunk. Ürömként vegyült az örömbe, hogy tudtuk, ez az utolsó etapja túránknak, és a Lavamündi élvezet után csak az uncsi gázhúzás lesz hazáig. Lavamündben nem is csalódtunk. Szinte teljesen egyedül voltunk a szerpentinen, a késő délutáni nap fénye aranyba borította az erdőt és a környező vidéket. Társaim nagyon elégedettek voltak a hellyel, és egybehangzóan megállapítottuk, hogy sok fizetős út a nyomába sem léphet ennek a motorosokat sűrűn következő kanyarjaival és kiváló útminőségével elkényeztető paradicsomnak. Arnfelst elérve kezdett sötétedni, és mivel nem akartunk már megszállni ennyire közel az otthonhoz, úgy határoztunk, hogy a legrövidebb úton hazamegyünk. A GPS Szlovénián keresztül vitt az M7-re, ahol egy kúton forró tea mellett elbúcsúztunk egymástól és Budapest felé véve az irányt, nekivágtunk a sötétségnek. Ködös hidegben vezetett a további utunk, de mit számított mindez. Hiszen mindannyian egy igazán jól sikerült túra emlékével a lelkünkben, és az otthon hagyott család mielőbbi viszontlátásának reményével húztuk, ahogy mertük a gázt.

A páratlan panoráma a Biker Pointról, 2571 méterrel a tengerszint felettMindenkinek a legjobb szívvel ajánlom ezt az útvonalat. Egy hét alatt kényelmesen bejárható, rengeteg látnivalót és élményt tartogat mindazoknak, akik egy kis kikapcsolódásra vágynak és jókat ennének – innának, fürödnének a tengerben, a Garda tóban és mindemellett szerelmesei a kanyaroknak. Az olasz osztrák határt máshol lépjétek át, de ez minden, amit megfontolásra ajánlok! A legjobbakat mindenkinek és kalandra fel!

Elolvasom
/ / / / / / /

Thumbnail
Olasz meló

Olasz meló

Nem túl hosszú, mégis sok kalanddal és élvezettel kecsegtető túrára vágytam, ez a terv pedig éppen ilyesféle élmények ígéretét hordozta magában. A részletek még nem álltak egészen össze, de az alapelképzelés már világos volt. Budapestről elindulva Dél felé, kétszer érintve Horvátországot, átszelve Bosznia Hercegovinát, elérni Dubrovnik kikötőjét, ahonnan komppal átkelve az Adrián kívántam olasz partra lépni Bari városában.

Ki ne vágyna ilyen tájakra? (A képre kattintva gazdag galéria nyílik!)Tudtam, hogy mindenképpen szeretnék egyet csobbanni a Tarantói öböl langyos vizében, majd Északnak fordulva bevetni magam az olasz Appennin hegység csodálatos völgyeinek, zegzugos kanyonokkal szabdalt bérceinek és nem utolsósorban megemlített kanyarhegyeinek világába. Úgy képzeltem, hogy a hegyvidéket elhagyva elugrom Maranellóba megnézni a vörös brigádot, majd a Garda tó érintésével az Alpok meghódítására indulok. Motorozásaim bő felét terepen szoktam megtenni, ám ezt a kanyart kizárólag aszfalton, talán némi földút beiktatásával kívántam bejárni. Ennyi volt tehát tervem gerince. Persze, ahogyan ez lenni szokott, a későbbiekben történt némi változás ez ügyet illetően.

Egyedül is jó motorozni, én mégis szívesebben indultam  volna útnak néhány kipróbált társsal, akikkel megosztozva az élményeken, jókat dumálhatunk az esti pihenések alkalmával a vacsora és a lefekvés előtti langyos kakaók elköltése mellett. Neki is láttam hát összeverbuválni a csapatot. Maximum négy főben gondolkodtam, hiszen tapasztalataim szerint ennél népesebb társaság jelentősen lelassítja a tempót, és bár nem a száguldozás volt a cél, szüttyögni sem szeretek különösebben. Bár, mint említettem volt, nem készültem kifejezett off-road szakaszokra, azonban ismervén magam nem zártam ki a lehetőségét némi terepgyakorlatnak sem.

Ez is fontos szempont volt a túratársak kiválasztásában. Üzentem hát öt-hat már jól ismert kollégának, hiszen tudtam, mindenki úgysem tud eljönni. Elgondolásom reálisnak bizonyult, hiszen végül mindössze egyetlen meghívott mondta fixre, hogy eljön a túrára. Szeptember elejére tűztük ki az indulás időpontját, hiszen addigra mindenhol beindul az élet, elkezdődik az iskola, különösen fontos ez az olasz részeken, ahol ugye augusztusban lépni nem lehet az üdülőterületek környékén. Beszereztük a hajójegyeket és izgalommal vártuk az indulás napját. Néhány nappal a kitűzött időpont előtt megcsörrent a telefonom, és legnagyobb örömömre előkerült egy újabb résztvevő, így az ideális háromfős létszámmal vághattunk neki az útnak. Eredetileg terveztem egy-két sátras, szalonnasütögetős estét is, de végül úgy döntöttünk, hogy inkább keresünk mindenhol szállást, hiszen háromfelé osztva egy-egy szoba, apartman ára már egészen baráti lett, az egyéb luxus lehetőségéről, mint a forró zuhany, vetett ágyban alvás, stb., már nem is beszélve. Végül elérkezett a nagy nap, és reggel nyolc órakor a találkozási pontról elstartolva kezdetét vette a kaland.

Dubrovnik kapujában a három motor: KTM950SER, Suzuki DL650, KTM990Adventure

 

Első nap: Budapest-Dubrovnik

Eredetileg úgy terveztük, hogy egy métert sem megyünk autópályán, de mivel az Udvari határátkelőig elkészült a pálya, és a magyar területen nem akartuk az időnket vesztegetni, mégis az M6-os mellett döntöttünk. Háromfős csapatunk, Laca Suzuki DL 650-nel, Tomi egy  KTM 990 Adventure nyergében, jómagam pedig az endurószörny, egy KTM 950 Super Enduro R túrásított verziójával vágtunk neki az útnak. Az erős szél ellenére hamar elértük a határt, és minden gond nélkül át is léptük azt. Viszonylag unalmas és érdektelen tájon haladtunk tovább a bosnyák határ irányába, az egyetlen izgalmas látnivalót az utak mellett itt-ott feltűnő, elaknásított területekre figyelmeztető, vörös halálfejes táblák jelentették. A hajóra várva: Zsore, Tom, LacaItt az volt a cél, hogy mihamarabb letudjuk ezt a szakaszt és elérjük a Szarajevó után következő szebb és élvezetesebben motorozható területeket. Eszék, majd Vinkovci mellett elhaladva gyorsan elértük Zupanja településnél Boszniát. Megcéloztuk Délt, majd Tuzlát elhagyva végre következett némi érdekesebb, élvezetesebb útszakasz, az igazán szép részek azonban még mindig várattak magukra. Szarajevót elérve volt némi fennakadás, mivel a GPS által követett track egy útépítés miatt teljesen lezárt szakaszba futott, ahonnan mindenkit igyekeztek beterelni egy borzalmas dugóba, amely a városközpont felé araszolgatott nagy keservesen. Mint jó motoroshoz illik, intenzív bosnyák anyázástól és mutogatástól kísérve, szépen előre kavartam a lezárás előtt idegesen toporgó, a forgalmat irányító fickóig, majd jó érzékkel bepróbálkoztam nála, hogy motorral esetleg „nem-e lehetne-e?” A muki egy pillanatig rám meredt, majd csodák-csodája utat nyitott nekünk és azt mondta bólogatva, hogy „motor oké”…Boldogan tekertem egy nagyot a gázon mielőtt meggondolja magát és huss, már bent is voltunk mindhárman a néptelen úton. Egy-egy porfelhőbe burkolódzó munkagép néha érkezett szemből, de mennyivel jobb volt ez, mint a szörnyű dugó, amely egyébként várt volna ránk. Hamar elértünk egy szakaszhoz, amelyen még gőzölgött a forró aszfalt, de lehajtva az út mellé, gyorsan elkerültük azt is a megrökönyödött melósok döbbent pillantásaitól kísérve.

A mi D-napunk: partraszállás OlaszországbanSzarajevó szitává lőtt, és rusnyán befoltozott paneljait elhagyva, hamar elértük a várva várt hegyi szakaszt, amely végre igazi élményteli és élvezetes motorozást hozott. Sajnos Damoklész kardjaként fityegett felettünk az idő szorítása, hiszen még sok kilométert kellett leküzdenünk egyre alsóbbrendűbb utakon, és tudtuk, hogy a hajó egy percet sem fog várni ránk. Ezért nem is nagyon álltunk meg fotózni, csak húztuk és húztuk a gázt, pedig Focát elérve, és délnek folytatva utunkat lett volna bőven látni és gyönyörködni valónk. Tjentiste, Cemerno, és Avtovac elhagyása után elértük a Szerb – Bosnyák határon fekvő, festői szépségű Bilecko Jezero nevű tavat, amely partján simán ellennék egy hétig sátorral. Kiváló minőségű utakon haladtunk innen tovább Délnek, majd elértük a  Bosnyák viszonyokhoz mérten meglepően pofás kis Trebinje városkát, amely után ismét a Horvát határ következett. A lemenő nap fényében megcsodáltuk a Cavtat és Dubrovnik között elterülő adriai tengerpart látványát, majd lerongyoltunk a kikötőbe, hogy bevárjuk a Liburnija nevű kompot, amely reményeink szerint átvisz majd bennünket Olaszországba.

Csodás napfelkelte az AdriánAz átkelés eseménytelenül telt. A zsúfoltságot, az egymás hegyén-hátán, matracokon, hálózsákokban alvó embereket elkerülve a fedélzeten kerestünk alvóhelyet magunknak. Hosszú, kemény padokon elhelyezkedve, az óriási dízelmotor állandó dübörgése ellenére meglepően sokat tudtunk aludni. Hajnalban kelve egy-egy csokis croisson és capuccinó társaságában megcsodáltuk a napfelkeltét, majd menetrend szerint reggel nyolc órakor befutottunk Bari kikötőjébe.

 

Utunkat Olaszországban folytatjuk, lapozz!

[ pagebreak ]

Második nap: Bari – Pompei

Verőfényes napsütéssel és kellemes meleggel fogadott bennünket Olaszország. Gyorsan kijutottunk a városból, és viszonylag érdektelen, lankás dombvidéken át elindultunk a csizma talpának irányába, a Tarantói öböl felé. Utunkat hatalmas olajfa ligetek szegélyezték ameddig csak a szem ellátott. Jó vendéghez méltóan az egyik liget terméshozamának feljavítását mi is jó alaposan megsegítettük, mielőtt megszóltak volna, hogy „lám-lám a magyar csak lógni jön ide”. Eredeti tervemtől eltérően úgy döntöttünk, hogy kiélvezzük a kora őszi dél-olasz nyarat, és a lehető legtovább követjük a tengerpartot. Fürödni mentünk...Lido di Metaponto homokos partját elérve boldogan dobáltuk le magunkról a bő egy napja viselt gúnyát, majd vetettük be magunkat a kellemesen hűvös tenger vizébe. Miután kipancsoltuk magunkat, a meglepően néptelen szabadstrandon talált zuhanyok alatt lemostuk magunkról a sót, és a motorokat a mély homokból kiszabadítva ismét felkötöttük az útilaput. Más lehetőség nem lévén, rövid szakaszon egy gyorsforgalmi utat követve hamar elértük Policorot, amely után északnak kanyarodtunk a Del Pollino nemzeti park irányába. Egy benzinkút étkezőjében meglepően ízletes pizza szeleteket ebédeltünk, majd usgyi tovább a csizma másik oldalára. Haladós utunk volt Lauria városáig, amely magasságában kaptunk némi ízelítőt a ránk váró kanyar csemegékből. Innen becéloztuk Sapri városát, amelyet magasabban fekvő területeken keresztül és kellemesen motorozható utakon gyorsan el is értünk.

A Tarantói öböl strandjának forró homokjában sztender sem kellettEzután ismét követtük a tengerpartot, majd bevettük magunkat a festői szépségű és dallamos nevű del Cilento e Vallo di Diano nemzeti park területére, amelyen keresztül ismét a tengerparton kötöttünk ki egy Palinuro nevű kis település magasságában. Ezt követően jó ötven kilométeren át kanyarogva követtük az azúrkék tengert övező, zegzugos, sziklás tengerpartot, majd az úttal együtt elhagytuk azt egy Baia Arena nevű falucskánál, hogy Agropoli alatt ismét kijussunk oda. Innen egy semmi látnivalót nem kínáló, unalmas szakasz következett a Salernói öböl partján. Ez a majd negyven kilométeres szakasz afféle igazi nyaraltató nagyüzem, annak minden hátrányával. Szerencsére már nem volt tele nyaralókkal, de így is csak viszonylag lassan és unalmasan telt ez a rész. Tipikus délolasz utcarészletElértük Salernót, ahol egy huszáros mestervágással felugrottunk a Nápoly felé tartó autópályára mondván, hogy így öt perc alatt kikerüljük a kora esti dugót, és folytathatjuk a nap talán legélvezetesebb szakaszával Raito és Maiori között a tenger partját követve, utána pedig észak felé fordulva az SP2-es úton elérvén a szállásunkként kijelölt Pompeit. Annyi bibi csúszott a dologba, hogy elmértem egy kijáratot és negyven méterrel túlfutottam rajta. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem tesszük meg azt a negyven métert szemben a forgalommal, hanem továbbmegyünk a következő kijáratig és úgy próbálunk visszatérni a track vonalára. Ennek az lett az eredménye, hogy sikerült megismernünk belülről a salernói csúcsdugót annak minden olaszos bájával. Átéltük a minden irányból érkező és előző, dudáló, anyázó, berregő, büdös járművek káoszát és a rutinosan ugrabugráló gyalogosok hadának rohamait. Megcsodáltuk a mindezt közönyösen szemlélő rendőrök elképesztő hozzáállását is. Egyszóval beleestünk a sűrűjébe rendesen.

Megpillantottuk az olasz csizma másik szélét: ez már a Földközi tengerBő egyórás kevergés után visszataláltunk a pályára, de mivel vészesen közeledett az este, én pedig rutinosan kizárólag a fekete sisakpleximmel jöttem el az útra, a mielőbbi célba érkezés vált a legfőbb prioritássá. Ennek szellemében szomorúan feladtuk napi utunk utolsónak tervezett etapját. Az autópályán hamar elértük Pompeit, és gyakorlatilag perceken belül megtaláltuk a kiszemelt kempinget, ahol béreltünk egy bungallót, és egy fürdő után kiballagtunk elfogyasztani jól megérdemelt vacsoránkat. A kemping egyébként éppen a Vezúv által elpusztított ókori városrész mellett helyezkedett el, így kaptunk némi ízelítőt az egykori Pompei elképesztő építészeti csodájából. Szívesen megnéztük volna alaposabban, de a Vezúv, Herculaneum és Pompei bejárása önmagában is simán elbír egy hetet. Jóllakottan hajtottuk álomra fejünket, majd alaposan kipihenve magunkat borongós reggelre és szemerkélő esőre ébredtünk.

 

Tovább bolyongunk a szép talján tájakon, lapozz!

[ pagebreak ]

Harmadik nap: Pompei – Muccia

A kempingben még nem indult meg az élet, ezért kicsattogtunk a városba és betértünk az első nyitva tartó büfébe. Süteményekből és kávéból álló (mint később kiderült tipikus olasz) reggelink elfogyasztása után felmálháztuk a gépeket és esőruhát öltve nekiindultunk a következő etapnak. A GPS zegzugos és mocskos kis utcákon át vezetett, ide-oda kanyarogva az egymáshoz tapasztott, lepukkant házak között. Volt egy rész, ahol furán olaszosan kinéző kínaiak között vezetett utunk, máshol a legváratlanabb helyeken állta utunkat egy-egy lecsukott vasúti sorompó. Ez utóbbi egyébként igen érdekes volt. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most vonat vagy villamos. Esetleg valami HÉV-szerűség talán? Lényeg az, hogy mint kukac a féregjáratban kígyózott keresztül-kasul a városon olyan szűk pályán, hogy nem mertem volna a kezem betenni a házak fala és a kocsik közé. Tehát vonat jön, bakter putriból ki, sorompó lecsuk, vonat el, bakter sorompót fel, bakter putriba vissza, járművek tovább. Ez percek alatt lezajlott több ízben. Végül sikerült kievickélnünk ebből a városi dzsungelből és távolodva Pompeitől megcsodálhattuk a Vezúv alaposan megtépázott vonalait. Mondhatom elég beszédes látvány volt a hatalmas hegy deréktól hiányzó felső résszel. Meg is jegyeztem, hogy ez tényleg ganajul befűthetett a nyomorult ókoriaknak anno úgy kétezer évvel ezelőtt. Csúnya egy eset, mit mondjak. Haladtunk tovább.

Néhány perces pihenő a pálmák alatt: ősszel is csodálatos Olaszország ezen része!Lelkesen szívtuk a büdös városi dzsuva után üdítően ható, egyre frissebb és illatosabb levegőt és jókedvűen szemléltük az egyre közelebb kúszó hegyek látványát. Jókedvünk annál is inkább indokolt volt, mivel az esőt szépen derengő napsütés kezdte felváltani. Kihámoztuk magunkat a kotoncuccok dunsztos klímájából, és fellélegző pórusaink lelkes szuszogásától kisérve a lovak nyaka közé csördítettünk. Amúgy a déliek közlekedési szokásaiban van bőven praktikum is. Konkrétan például, hogy senki nem lepődik meg semmin, mindenki számít mindenre. Nincs olyan, hogy elképzelhetetlen. A KRESZ csak amolyan mankó, amely valóban csupán jelképes jelentőséggel bír a helyiek számára. Annyival mehet az ember, amennyivel mer. Bárhol motorozhat akár kilométereket is, folyamatosan előzgetve akár dupla záróvonalon is. Sőt, ha nem ezt teszi, senki nem érti, hogy miért nem. Az autók lehúzódnak, mások (a leghülyébbek) versenyre kelnek majd csalódnak, megint mások pedig bemutatják, hogy ott is lehet, ahol nem is. A ritkán előforduló rendőrök jelenlétét jelzik a szembejövőnek, így meglehetős biztonsággal szeghetünk meg minden létező szabályt, tevékenységünk jó eséllyel megtorolatlan marad.

Jellemző panoráma a parvonalat kísérő útrólLassan elhagyva a Nápoly vonzáskörzetébe tartozó, sűrűbben lakott területeket, egyre kellemesebb vidéken vezetett utunk. Piedimonte Matese után elértük az említett településről elnevezett parkot és csak tovább-tovább északnyugati irányban. Előbb Sulmona városát, majd  a tavaly egy igen komoly földrengés által megtépázott L’Aquilla települését hagytuk magunk mögött. Errefelé teljesen mindegy merre halad az utazó, nemigen lehet hibázni. Ami általános érvénnyel bír, hogy az utak mindenhol jó állapotúak, és minél alsóbbrendűek, annál látványosabbak is. Természetesen utóbbiak esetében a tempó jelentős mértékben lassul, mivel az apró kis falvakat igen kacifántos nyomvonalon összekötő, rengeteg kanyarral bíró, szűk kis utacskák meglehetős koncentrációt és óvatosságot követelnek az embertől.  Én mégis mindenkinek ezeket ajánlom, mivel olyan bepillantást nyújtanak a helyi valóságba, amelyet egyébként bajosan ismerhet meg az ember. L’Aquilla után Rieti irányába indultunk tovább, de mielőtt elértük volna a várost északra fordultunk Madonna del Paso irányába, hogy elérjük az ilyenkor igen elhagyatott síközpontot, Terminillot. Ez egy 1500 és 2100 méter között elhelyezkedő nyugis kis síparadicsom, amely azonban ebben a hómentes időszakban alaposan elnéptelenedik. Éppen ez való a magunkfajta nyugalomra vágyó utazóknak, hiszen így még arra is volt elvileg lehetőségünk, hogy megpróbáljuk motorral meghódítani a sípályát.

A déli építkezési szokások szerint a város területéből egy négyzetcentiméter sem veszhet kárbaCsodás kanyarokkal tarkított, minőségi úton jutottunk fel a célhoz. Itt szemrevételezve a lehetőségeket, egy erdei út mellett döntöttünk, amelyre behajtva egy teljesen szabadon mozgó, kisebb ménessel találtuk szemben magunkat. Mielőtt lett volna időnk betojni vagy bármit is kitalálni, a lovak egyszerűen bevetették magukat a meredek hegyoldal egy nyaktörő vízmosásába és zergéket is megszégyenítő ügyességgel elhagyták a terepet. Utunk így szabaddá vált, mi pedig élve a lehetőséggel rátekertük a tüzet. El is jutottunk egészen a következő kanyarig, ahol egy sorompó állta utunk. Szomorúan belátva, hogy ami nem megy azt itt (otthoni szokásainktól eltérően) nem kellene erőltetni, vettünk egy 180 fokos fordulatot és visszatérve az aszfaltra elindultunk lefelé a hegyről. Csodálatos úton, először kopár sziklák közötti éles fordulókkal, majd egy sűrű erdőben árnyékba burkolózott szakaszon vezetett az út. Később a hegy túloldalán elértük Leonessát, amely egy hangulatos kis település nagyjából éppen az olasz csizma közepén. Sorra következtek az előbbihez hasonlatos kisebb városkák, így Ruscio, Cascia, Serravalle, majd Triponzo után érintve a Dei Monti Sibillini nemzeti parkot elértük Mucsát. Vagy Muccia-t, ahogy az olaszok nevezik.

Ilyenek a legrosszabb utak...Itt ránk esteledvén, úgy határoztunk, hogy nem erőltetjük a még e napra tervezett közel száz kilométer megtételét, hanem keresünk egy szállást és másnap világosban folytatjuk utunkat. Így is tettünk és sikerült is egy rendkívül hangulatos kis családi fogadót találnunk, ahol egy pazar vacsora és némi helyi termelésű vörösbor elfogyasztása után alaposan kialudtuk magunkat. Kommunikációs nehézségek miatt (ők csak olaszul beszéltek mi csak olaszul nem) kaptunk egy általuk ajánlott menüt. Ennek az egyik fogása volt a trippa, ami nem más, mint az olasz pacal. Mondhatom, igen meglepődtem, de jól bekajáltam belőle fanyalgó társaim legnagyobb örömére, hiszen a háziak érzékenyek voltak. Mi pedig nem akartuk őket megbántani azzal, hogy otthagyjuk az általuk ajánlott fogásokat.

Monumentális ókori vízvezeték, valódi méreteit csak alatta állva érzékeljükVerőfényes napsütésre ébredtünk, és a szokásos sütemény és kávék elfogyasztása után szívélyes búcsút véve szállásadóinktól nekilendültünk a következő etapnak.

 

Hamarosan folytatjuk a túra második felének beszámolójával!

Elolvasom
/ / / / / / /