Az ínséges idők ellenére idén is lezajlott a BMW Bike Maraton motoros túraverseny. A maraton a futók világában hosszú távú megmérettetést jelöl. A táv teljesítése sokak szerint emberfeletti teljesítmény, ezért a szó a sportban a kitartás egyik szimbólumává vált. Nincs ez másként a motorosoknál sem: méltán nevezhetjük a július második hétvégéjén lezajlott kétnapos viadalt maratonnak, hiszen mind a táv, mind az útvonal nehézsége kitartást és teljes koncentrációt igényelt minden indulótól.

Zöldfülűként indultunk a versenyen, ráadásul úgy, hogy az aktuális felállásban még nem is motoroztunk együtt soha. Ez pedig egy közel ezer kilométeres távon komoly problémákat is okozhat. Voltak nézeteltérések, de semmi komoly, hála az égnek. Balázzsal már gurultunk együtt párszor, ő a magazinunk operatőre és fotósa, viszont Andrással egy negyedórás találkozáson kívül még nem ismertük egymást. Külön dicséretet érdemel Petra, a menyasszonyom, aki vette a bátorságot, hogy eljöjjön és végigülje mögöttem a távot. Kissé tartottam tőle, hogy mi lesz, ha nem érzi jól magát és nemtetszésének erőteljesen hangot ad, mert ilyen hosszú távot még nem töltött nyeregben, ráadásul nem ilyen minimális számú megállással. Viszont – minden előzetes aggodalmam és a hosszú túrára kevésbé alkalmas motor ellenére (motorjainkról bővebben egy másik cikkben) – egyetlen panaszkodás nem hagyta el a szép kis száját. Épp ellenkezőleg, végig mosolygott és élvezte a gyönyörű tájak nyújtotta látványt.

Bemelegítésképpen legurultunk Tatáról Balatonboglárra a starthelyhez, hogy aztán ott egy gyors regisztráció, itiner átvétel és tankolás után elrajtolhassunk. A rajt előtt még ellenőriztük a rádiókat, amit én és András előző nap szereltünk be a sisakunkba – előtte még soha nem is használtunk ilyet, de Balázs szerencsére nagy szakértője volt a témának. Minden tökéletesen működött, indulhattunk is. Ahogyan kikanyarodtunk és nekiláttunk volna a kommunikációnak, valami hiba csúszott a mátrixba. Balázs adásából ugyanis csak recsegést hallottunk. A vétel tökéletes volt nála, így ő az egész verseny alatt ki volt ”közösítve”, mert nem szólhatott hozzá a témához, maximum kézzel-lábbal mutogatott, vagy egymás mellé gurulva és kiabálva kommunikáltunk. Mint kiderült, megtört nála egy vezeték. Hiába, a fránya technika…

Nem sokkal később papír fecniket láttam repkedni a levegőben, először kisebbeket, majd egész nagyokat, ráadásul az itinerünk ábráival. Kérdeztem is a rádión, hogy ez kié volt? András jelzett, hogy az először jónak tűnő rögzítési pontról a turbulencia egyszerűen leszaggatta a cuccot. Így egyedül én maradtam száz százalékos állapotban, nekem útleírásom is volt és a rádióm is működött oda is, vissza is. Nem volt mit tenni, én diktáltam, mikor merre, érzésre egészen bele is jöttem, pedig tartottam tőle, hogy nem fog sikerülni egyszerre szemmel tartani az utat és az utasításokat is.

Nyugatnak vettük az irányt, Somogy után Zala és Vas megye útjain kanyarogtunk, az Őrség dombjai, erdei csodaszép látvánnyal köszöntöttek minket. Az út minősége már kevésbé volt kifogástalan, de száguldani amúgy sem lehetett a megadott átlagsebességek miatt, meg különben is, volt bőven mit csodálni. Viszákon találkoztunk először ellenőrzőponttal, itt felírták az időnket, hogy ebből átlagsebességet számolva megkaphassuk az első hat hibapontunkat. Azért, hogy a verseny ne váljon egyfajta ágyúgolyó futammá, az átlagsebességtől való eltérést hibaponttal jutalmazták a szervezők, ügyelve arra, hogy a lefelé való eltérés kevésbé legyen fájdalmas, mint az, ha valaki felfelé tér el a meghatározott tempótól. Aki gyorsabban hajtott, az bizony kétszer annyi pontot érdemelt fékezett habzású társaival szemben.

A következő szakasz Apátistvánfalváig tartott, az idevezető út keményen megdolgoztatta motorunk utassal és csomagokkal terhelt futóművét. A rádión többször is előre kellett szólnom, hogy nem vesztünk el, csak egyszerűen nem bírjuk azt a tempót, amit a Transalp diktál. A falu határában áll egy szép és igényes szálláshely, az Apát Hotel és Étterem.

Itt költöttük el az ebédünket egy jó hideg gyümölcsleves és cézár saláta formájában. Meg kell hagyni, nagyon jól esett és nem csak azért, mert már rettentő éhesek voltunk. Volt lehetőség egy rövid pihenésre, itt ugyanis nem mérték az időnket, csak az újbóli nyeregbeszállást kellett jelezni, hogy felírják az órát és a percet és folytathassuk a versenyt. Innen szinte egyből következett a szlovén határ, ahol egyszerűen csak átgurultunk. Érdekes módon, a határ túloldalán, mintha nem ugyanannak az időjárásnak, nem ugyanazon körülményeknek lenne kitéve az aszfalt. Nem kátyús, nincs megsüllyedve, nincsenek huplik, csak a meghódításra váró kanyarok tömkelege. Ezt úgy kell érteni, hogy hosszú kilométereken nem volt egyenes szakasz, fordulóból fordulóba lehetett tenni a motort. Ennek különösképpen örültem, mert a tesztmotort eléggé kopott (értsd: ha a rendőr megállít, a rendszámlevétel garantált) hátsó gumival kaptam meg a túrára, így legalább az alig használt széleket koptathattuk kedvesemmel.

Fás ligetek, kellemes dombok, zöldellő rétek és rengeteg mezőgazdasági terület jellemezték a tájat. Viszont egy lélekkel nem találkoztunk szinte az egész szlovéniai szakaszon. Megálltunk tankolni, de először azt hittük, hogy zárva van a kút, annyira nem volt semmiféle mozgás.

A kút azonban szerencsére nyitva volt, a kutas is megkerült, majd egy gyors tankolás után folytattuk utunkat, itt már kissé tempósabban, ugyanis András informatikus lévén a számok világában élve aggódását fejezte ki, hogy nem tesz jót az ácsorgás az átlagsebességnek. A megoldást a mélyrepülésben látta, de itt még azért nem volt vészes a helyzet.

Horvátországba átgurulva a táj nem változott, ellentétben a Szlovéniában tapasztalt kihaltsággal. Itt nyüzsgött mindenki, az országút és a földek tele voltak gépekkel, dolgozó emberekkel. Úgy tűnik, itt még emlékeznek az emberek arra az alapigazságra, hogy ki kell használni az élet adta lehetőségeket és nem mindig elégedetlenkedni és közben várni a segélyt, mert nincs munka… Joggal kérdezhetnék a horvát falvakban élők magyar testvéreiktől, hogy hol nincs munka? Föld van itthon is bőven, amit meg kell művelni, és az bizony munka. Egykoron az emberek nagy része ebből élt. Ja, hogy esetleg piszkos és fárasztó? De mégis megélnek belőle, nem csak várják a sült galambot. Jó volt látni, ahogyan az a sok ember, mosolyogva igyekszik hazafelé, ki-ki a saját kis traktorján.

Prelog környékén már sajnos eltévesztettük az útirányt, így kicsit másfelé értünk el a megadott helyekre. Emiatt a saját átlagsebesség mérésünk gyakorlatilag hiteltelennek bizonyult, fogalmunk nem volt, hogy mi a referenciatáv és mi ahhoz képest mennyire tértünk el. Ennek ellenére András egyre jobban be volt sózva és olyan sebességeket is bevállalt, amit én utassal magam mögött nem néztem jó szemmel, főleg nem lakott területen. Ezt jeleztem is neki a rádión, így kissé visszafogta magát, de azért még mindig égett a szent átlagsebesség bűvöletében, amiről igazából már fogalmunk sem volt, hogy mennyi az annyi.

A következő ellenőrzőpont egy kávézóban volt Donja Dubravában, itt felfrissíthettük magunkat. Mivel már kezdett szürkülni, egy plexipucolás után folytattuk utunkat a Dráva partján motorozva, majd keresztülhajtva rajta Berzencénél léptünk át újra a magyar oldalra. Innen hosszú-hosszú kilométereken át fasorral szegélyezett nyílegyenes utak vezettek, néha egy-egy kisebb kanyarral. Láthatóan nemrég még eső esett ezen a környéken, aminek nem örültem, ugyanis a kopott gumikkal egy valamit akartam kerülni, ez pedig a vizes útfelület volt. Ezen is szerencsésen túljutottunk, majd egy faluba érve megálltunk öltözködni, mert az idő is kezdett hűvösödni, ahogyan nyugovóra tért a nap. Míg öltöztünk, addig Balázs beugrott egy cukrászdába, ahonnét egy jó adag ízletes házi süteménnyel tért vissza. A megfáradt utazóknak mennyei manna volt minden falat, ami jól is jött, ugyanis aznapi befutó még igen messze volt.

Kaposvár magasságában már teljesen ránk sötétedett, de még menni kellett Sikondáig. Felszereltük a kis lámpácskáinkat, hogy az itinert a sötétben is nyomon követhessük, fényszórómagasságot próbáltunk állítani (sikertelenül) a motoromon, mert így terhelve egyenesen az égbe világított. Jó lett volna, ha látok is valamit, de igazából úgyis a szerencsén múlik, hogy jön-e a vad a fák közül vagy sem. Újítás volt az idén az előző évi versenyekhez képest az éjszakai pihenő, pontosan a kivédhetetlen randevúk miatt, no meg a tájból sem lát sokat az ember éjszaka, amit pedig kár lenne elszalasztani.
Az utolsó ellenőrzőponton már mindannyian úgy voltunk, hogy jó lenne tankolni egyet, András jó ideje már tartalékon jött, mi is lassan ott voltunk, hogy erre vált a kijelző. Benzinkutat viszont nem találtunk, legalábbis olyat, ami nyitva is lett volna. Csak negyed órával csúsztunk le az itatásról, de szerencsére kibírta a Transalp is, nem lett poros a tankja. Itt már csak néztünk ki magunkból, mindannyian elfáradtunk az egész napos motorozásban. Teljes mértékben átadtam magam a duplakuplungos automatának, hadd pakolja bőszen a fokozatokat. Már egyáltalán nem szóltam bele, hogyan dolgozik, csak vigyen el a táborba.

Az éjszakai pihenő helyszínéül a Mecsek szívében megbúvó sikondai Mediano Thermal Campinget választották a szervezők. Meleg vacsorával vártak minden befutót, marhapörkölt vagy lecsó volt a választék. Szoba is jutott a túljelentkezés ellenére és még a meleg víz sem fogyott el a zuhanyzóban.

A második oldalon a vasárnapi kalandokkal, egy rút eltévedéssel és a célba futással folytatjuk – lapozz!

[ pagebreak ]

Maratoni motorozás

Körülbelül négy és fél vagy öt óra alvás után megszólalt az ébresztő. Nem volt mit tenni, szedelőzködtünk, hogy még tankolhassunk gyorsan az indítás előtt. Sőt, Balázzsal motort kellett cserélnünk, hogy arról is szerezzek tapasztalatokat. Már az első felülésnél éreztem, hogy kellemesebb napnak nézünk elébe Petrával, hiszen az üléspozíció túrásabb, a futómű is kényelmesebb, és ami nem mellékes, van kuplungkar, amit húzgálhatok és váltókar, amit rugdoshatok.

Egyszerűen lenyűgöző volt a Mecsekben kanyarogni hajnalban, látni a napfelkeltét, ahogyan kibukkan a hegyek mögül, majd újból eltűnik egy magasabb csúcs mögött, hogy megint felkelhessen. Becéloztuk Máré várát, amit egy trükkös kis erdei utacskán kellett megtalálni. Egy fahídon kellett áthajtani, hogy felmehessünk a várhoz.

Nem csak mi kerestük ezt a hidacskát, az előttünk haladó csapat is szemlátomást nagyon megörült az átkelőnek, hogy egy gyors irányváltást követően folytathassák útjukat. Illetve majdnem, mert bowlingozás lett a nagy forgolódás vége. A rivális csapat egyik tagja megállt az út szélén, az árokparton, míg társa már fordult is volna, de a megállást követően, valószínűleg a vizes füvön kicsúszott a lába és azzal a mozdulattal, ahogyan betakarózott a motorjával, úgy borította be társát is az árokba. Mindketten eléggé lehetetlen helyzetben voltak a motorok alatt, így gyorsan lepattantam én is segíteni. Szerencséjükre sem ők, sem a motorjaik nem sérültek, mindenki viszonylag puhára esett. Kis bosszankodást követően valamennyien folytathattuk utunkat fel a várhoz, ahol Macko várt már minket a stopperével.

A várat követő szakaszon nagyot hibáztunk, ugyanis hárman a négyfős csapatból félreértelmeztük az itinert és rosszfelé fordultunk, majd jó harminc kilométer után döbbentünk csak rá, hogy nagyon nem jó irányba megyünk. Mint kiderült, nem csak mi voltunk így ezzel, több csapat is benézte. Hiába, azért nem volt olyan egyszerűen követhetőre megírva az itiner minden egyes pontja…

Innen már nem akartunk visszafordulni, hanem megnéztük, hogy hol van az etap vége és egy alternatív útvonalon odagurultunk. Itt sajnos, az eltévelyedés miatt kihagytunk egy ellenőrzőpontot és ezért kaptunk egy talicskányi büntetőpontot. Balatonkenesén volt a szakasz végpontja, itt volt egy fél óra pihenőidő, ami alatt bedobhattunk pár palacsintát és némi üdítőt, hogy ne korgó gyomorral folytassuk a versenyt. Szükséges is volt ez, hiszen a reggeli sajnos kimaradt. Reméljük ezt a következő alkalommal már orvosolni fogják a szervezők, hiszen ez volt az első alkalom, hogy nem szinte folyamatos 24 órás verseny módjára zajlott a rendezvény.

Innen már csak az utolsó szakasz volt hátra, ami végig szintén gyönyörű tájakon vitt keresztül bennünket. A Balaton-felvidék útjai mindig kiválóak, amolyan jolly jokerként él a motorosok fejében. Nagyvázsony, Kapolcs, Tapolca és még sorolhatnám – kanyargós, jó minőségű utak vezetnek errefelé, élmény rajtuk haladni. A táj, ami az utak mentén terül el, pedig… – szerintem nem kell ecsetelnem. Nem véletlenül van itt az egyik legszebb nemzeti parkunk. Az itiner néhol trükkös módon fogalmazott, ilyenkor több irányba indultunk, majd rádión jeleztünk, ha meglett a helyes irány. Keszthelyre beérve sikerült megint egy kissé elkeverednünk, de aztán gyorsan ráleltünk a helyes útra, hogy folytathassuk a túrát. Itt már nagyon a célegyenesben voltunk, de a sűrű balatonparti forgalom a 7-es főúton hosszú kígyóként próbált állandóan keresztbe tenni nekünk, nehogy rendesen haladhassunk.

Éreztük, hogy már nagyon közel vagyunk, de a koncentrációnk egy pillanatra sem lankadhatott, mert akkor hiába az eddig megtett közel ezer kilométer és még ki tudja, milyen rossz történhet. Ilyenkor a szokásosnál is jobban kell figyelni, mert az ember hajlamos takarékra rakni magát, amikor érzi, hogy mindjárt megérkezik. Az araszoló autók kerülgetése hatványozottan elvette az energiánkat, így kellemesen megfáradva roboghattunk be a célba, ami Balatonlelle mellett volt egy dombtetőn, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Balatonra.

Nem fájt a szívünk, amikor le kellett szállni a motorokról, eleget motoroztunk a hétvégén, az alfelünket laposra ültük, jól esett végre kinyújtóztatni elgémberedett tagjainkat. Amíg vártuk a pontok összesítését, addig meleg ebéddel és üdítővel láttak vendégül bennünket. Tipikus vasárnapi menü, rántott hús rizzsel és savanyúsággal, de olyan jól esett, mint talán még soha.

Az eredményhirdetésnél kissé csalódottak voltunk ugyan, mert csak a 17. helyezést értük el, főleg úgy, hogyha a figyelmetlenségünkből adódó ellenőrzőpont kihagyástól eltekintünk, akkor vagy hat helyet ugrottunk volna előre. Ez az apró dolog talán leginkább Andrást szomoríthatta el, mert ő győzni jött, Balázs, Petra és én pedig inkább egy jót motorozni.

Persze, nem voltunk egy összeszokott csapat, tehát ebből a szempontból nem is rossz, amit elértünk. És a legfontosabb, hogy épségben végigértünk a versenytávon, miközben rengeteg olyan helyet láthattunk, amit a jövőben érdemes lesz egy kevésbé haladós túra során felfedezni. Az eredményhirdetés és fotózás után nekünk még hátravolt egy újabb 150 kilométer, de ezt már nyugdíjas tempóban motoroztuk végig az én kedves és kitartó utasommal, benyomtam a váltót D-be, aztán csak húztam a gázt hazáig. Csákváron még ettünk egy év fagyiját, hogy azt is kipipáljuk, mielőtt hazaérünk, hogy lemálházzam a gépet.

A hétvégén lemotoroztunk kicsivel több mint 1’300 kilométert, ami így kissé tömény volt, de olyan élményekkel gazdagodtunk, amelyeket bizony kár lett volna kihagyni. Úgy gondolom, hogy jót tett a BMW Bike Maratonnak a változás, hogy egy szinte folyamatos 24 órás futamból egy egész hétvégés túra rallyvá nőtte ki magát – igaz, az elődjén nem sikerült részt vennem. Jövőre, ha nem is ugyanitt és nem is ugyanekkor, de remélem találkozunk az idei és az új résztvevőkkel is egyaránt!

A tavalyi verseny után ugyanis elhatároztuk szervezőtársammal, hogy jelentős mértékben megváltoztatjuk a „hagyományos 24 órás” rendszert, nevezetesen a programba egy rendes éjszakai pihenőt iktatunk be. Ennek az elsődleges oka nem is az volt, hogy ne kelljen egyben végignyomni a 24 órát a nyeregben – azzal az oldallal semmi baj nincs, amikor az embernek a fülén folyik ki az adrenalin a versenyszellemtől.