Szeretem a 24 órás túreversenyeket. Nagyon komoly erőpróbák, amelyeken egyetlen pillanatra sem lehet kihagyni, sem navigációs, sem motorozási szempontból. Menni kell, precízen és pontosan mindenféle időjárási körülmények között. Tehát pontosan azokat a tulajdonságokat fejlesztik, amelyekre egy igazi túramotorosnak szüksége van. Így azt vallom, hogy minden valamirevaló túrázónak legalább egyszer teljesíteni kell egy ilyen viadalt. Önismereti, önértékelési szempontból sokat fejlődik tőle a legjobb kétkeréken utazó is. Huszonnégy órát szinte végig nyeregben tölteni ugyanis nem tréfadolog…
Először a 2006-os évben indultam a Bike Maratonon, a 2007-2008-as megmérettetéseket pedig az azóta stabillá vált csapatunkkal, Nagy Misivel és Pázmány Petivel abszolváltuk. Sajnos tavaly anyagi okokból – a válság szomorú mellékhatásaként – elmaradt ez a 24 órás, pedig már az útvonala is meg volt tervezve. Amikor megtudtuk, hogy idén újra lesz ilyen viadal, kérdés sem férhetett hozzá, hogy nevezünk és megyünk.
Irány a Nyugat!
Már a 2008-as Bike Maratonon is javarészt Ausztriában jártunk, akkor azonban még a főszponzor, a Honda Szallerbeck miatt a rajt és a cél egyaránt Budapesthez kötődött, ami sok-sok belföldi kilométert jelentett. Mivel idénre függetlenné vált tőlük a verseny, adott volt a lehetőség, hogy az indulás és az érkezés egyaránt a nyugati határ közelébe kerüljön, így minimalizálva a Magyarországon megteendő távolságot. Ennek megfelelően július 17-én, szombaton reggel a zalaeegrszegi Dísz-téren gyülekezett a 28 nevező csapat 84 motorja és motorosa, hogy a kánikulai melegben megkezdje az egy teljes napon át tartó motorozást. Az időjósok rettenetes viharokat és esőzéseket jósoltak az Alpok területére, de ez ekkor még teljesen hihetetlennek tűnt (esőruhát azért biztos hogy mindenki készített be).
A Bike Maratonról annyit kell tudni, hogy a szervezők elképesztő alapossággal készítenek mindent elő. A rajtnál a regisztráció mellett rögtön külföldre érvényes biztosítást is ajánlottak mindenkinek, akinek nem volt (nekünk Misivel igen, de Peti kötött is egyet), ami bizony hasznos lehet, ha valmailyen baleset vagy na adja az ég sérülés történik. A szervezők által számtalanszor bejárt útvonal ellenére mindig lehetnek meglepetések – 2008-ban például az éjszaka közepén derült ki, hogy Ausztriában egy öt nappal korábban még járható útszakaszt felújítás miatt lezártak, így a helyszínen kellett bűvészkedni az itinerrel, miközben hét csapat már az útvonalon szenvedett (mi is), a többeik egy benzinkútnál várakoztak. Hogy az ilyen hibák elkerülhetők legyenek, az idei Bike Maratonon még egy előfutó is szerepet kapott, aki reggel elindulva végig egy etappal a mezőny előtt motorozva ellenőrizte, minden rendben van-e. Persze nem volt, rögtön a rajtot el kellett csúsztatni, hiszen Muraszombaton aznap kezdtek bele egy útépítésbe… Ezzel együtt, ha csúszva is, de elrajtolt a mezőny.
Járt utat el ne hagyj!
A Bike Maraton értékelési rendszerének az alapja, hogy a szervezők több, hitelesített kilométer-számlálójú járművel bejárják az útvonalat, és minden etapra meghatároznak egy referencia-kilométert. A mezőny ezek után úgy megy végig ugyanezen az úton, hogy csak egy rajzos itinert követ: fogalma sincs senkinek, milyen településeket kell érintenie. Csupán elágazások, elfordulások és körforgalmak vannak megadva, hogy hol merre kell folytatni az utat. De hogy ezek milyen távolságra követik egymást, arról fogalmunk sincs menet közben: van hogy 5-600 méterenként végre kell hajtani egy-egy navigációs utasítást, majd 40-50 kilométert motorozni a következőig. Közben persze minden méteren résen kell lenni, hiszen bárhol jöhet a következő! 
Az idei versenyen már nem a csapat által megtett kilométerek átlagát vették figyelembe, hanem csak a kinevezett „csapatvezető-motorét”, így a másik két csapattag tetszés szerint térképezhette fel a bizonytalan helyeket. Ilyenek pedig voltak bőven, erről az itiner megalkotása során gondoskodtak is: volt olyan elágazás, ahol például az „arra menj tovább, ahol 1000 méteren belül három sziklát találsz” utasítás szerepelt. Itt bizony a referenciamotornak le kellett táborozni, a csapattagoknak pedig felderíteni a környéket. Amikor megvolt a helyes útirány, folytathattuk a versenyt újra közösen.
Máshol egy régi kőbánya melletti kiszuperált kisvonatban kellett megkeresni egy matricát (geoláda-jelleggel, rafináltan elrejtve), amelyet több etappal később az aktuális szakasz itinerébe beragasztva csak ennek segítségével vált lehetővé a további navigálás. Egyszóval az egész versenytáv során soha egyetlen pillanatra sem lehet kiengedni, a vezérmotornak pedig csak akkor szabad bárhol elfordulnia, ha a csapattagok teljesen és egységesen biztosak a döntés helyességében. Így egy valódi fej- és csapatjátékká válik az egész futam!
Szélsőséges (v)iszonyok
Korábban írtam, hogy a rajt pillanatában – a megelőző napokhoz, hetekhez hasonlóan – kíméletlen kánikulával kellett megküzdeni. 35-38 fok közti hőmérséklet, heves napsütés, ez motoron olyan, mintha hajszárítóval fújnának szemből, de jó naggyal! Csakhogy az időjósok arra a hétvégére heves viharokkal érkező hidegfrontot jósoltak, különösen Ausztria hegyes részire – a verseny útvonala pedig a késő délutáni órákban elérte ezt a részt, és itt manőverezett egész éjjel. Így az alkonyati órákban egyre rosszabb és rosszabb látvány felé motoroztunk, majd egyszer csak elindult az égi áldás. Méghozzá nem egyszerű módon: eső, iszonyatos eső, majd jégeső következett, miközben felmotoroztunk úgy 1250 méteres magasságig, egyenesen bele a viharfelhőbe. Látni nem sokat lehetett, viszont lelkesen csapkodtak körülöttünk a villámok. A környező kisvárosokban szóltak a riadószirénák (néhány nappal később olvashattuk, hogy komoly viharkárok súlytották a területet), a mellettünk vezető autópályán pedig lezárták a forgalmat… Ekkor már jég esett, azon a szinten, ami szó szerint fájt. Éreztük, hogy az esőruhák nem sokat fognak érni – át is ázott mind.
Így érkeztünk meg az éjszakai pihenő helyszínére, ahol egy kellemes osztrák kisvendéglőben egy nekünk fenntartott teremben válthattuk meleg vacsorára a szervezőktől kapott, fejenként 10 euró értékű vacsorajegyünket. Kicsit megszáradtunk – kiderült, hogy mindenki átázott, függetlenül attól, milyen felszerelésben motorozott a megelőző órákban -, átmelegedtünk, majd folytattuk az utat. Éjszakára igazán nehéz szakaszokat kaptunk, csupa szerpentines részt, amelyek az sötétben és az esőben különös odafigyelést igényeltek. Miközben navigációs hibát továbbra sem lehetett véteni.
A következő oldalon kiesésünk tanulságos és szomorú történetével folytatjuk!
[ pagebreak ]
A remények vége
Igazából semmilyen nehézséget nem éreztünk mindebben. Összeszokott csapatként motoroztunk és navigáltunk végig, az időjárás kicsit kellemetlenebbé tette a menetet, de nagyon nem akadályozott. Így, bár hetedikként rajtoltunk, röviddel az éjjeli pihenő után már az első helyen motoroztunk. Persze ennél a versenynél pont semmit nem számít, hogy nincs előtted senki, és térben-időben első vagy – a végelszámolásnál derül ki csupán, a többiekhez képest mennyire pontosan sikerült haladni. Mi úgy éreztük, nagyon rendben van minden, 600 kilométer és az összes nehézség ellenére egyetlen eltévedésünk vagy bizonytalanságunk sem akadt. Ahhoz azonban, hogy kiderüljön, valóban mindent jól csináltunk-e, el kell érni a célt. Ezen a versenyen azonban az Onroad.hu csapatnak ez sajnos nem adatott meg. De mind a hárman sértetlenül itthon vagyunk, ez pedig a történtek fényében szép eredménynek tekinthető.
A hatodik, sorrendben utolsó előtti szakaszon, immáron Magyarország felé motorozva egy teljesen veszélytelennek tűnő szakaszon megtörtént a baj. Az éjszakai motorozás legnagyobb rizikója – az erdős részeken különösen – kétségtelenül a vadveszély. Éppen ezért mi az ilyen részeken kiemelten óvatosan szoktunk haladni, eddig pedig erősen bíztunk a motorjainkban levő vadsípokban is. A szóban forgó szakaszt kicsit részletesebben leírom, hogy mindenki el tudja képzelni: két széles sáv, aszfaltos útpadkák, jó három méteres sík füves szakaszok az út mellett, és csak utána a növényzet. Ekkor ráadásul már elállt az eső is, csupán vizes volt az aszfalt. Misi ment elöl a sávunk belső felén, én a külső oldalon, 10-20 méterrel lemaradva. Az ő 1150 Adventure-én világított a tompított, a reflektor és két Hella szúrófény, az enyémen ugyanezek, csak a tompítottam és reflektorom xenonos. Így közel nappali fény volt előttünk. Egy kanyar után tárult elénk a hosszú-hosszú egyenes, és óvatosan kezdtünk csak gyorsítani. Talán 80-85 körül haladhattunk, amikor jobbról megjött az őzbak.
Misi azt mondta, ő csak egy elmosódott barna foltot látott jobbról, aztán egy csattanást és egy rövid dudaszót hallott, végállásig balra majd jobbra csapódott a kezében a kormány, és vissza is tért egyenesbe. Ezután érezte, hogy valami nem stimmel az első futóművel, szépen óvatosan lelassított és megállt a jobb oldalon. Még indexelt is a padka felé.
Ugyanezt pár méterről hátrébbról én egészen máshogy láttam. Az őz valahol az út szélén vált láthatóvá, majd a feje már Misi motorjának a bal oldalán volt, a következő pillanatban pedig már pörögve sodródott az aszfalton szegény. Azt, hogy közben össze-vissza csapódott az 1150-es kormánya, illetve hogy Misi tanktáskához szorított hüvelykujja megnyomta a dudát is, nem is észleltem.
A megállás után megnéztük az első futóművet, még mentem is egy kis kört a motorral, és szomorúan megállapítottuk, hogy a Telelever alsó háromszögének első csapágyazása bizony csúnyán áll. Az ütéstől ki nem szakadt ugyan, de láthatóan megsérült és erősen szorult a kormány is. Ezek miatt úgy döntöttünk, kénytelen-kelletlen feladjuk a megmérettetést. Egy néhány kilométerrel korábban, technikai okokból kiesett baráti csapathoz már úton volt Magyarországról a mentés, így visszamotoroztunk hozzájuk, Misi megvárta a szállítóautót, mi pedig a másik két szomorú versenyzőtársunkkal együtt elindultunk hazafelé. 400 kilométerrel később, reggel 8-kor (amikor az első motor még célba sem ért Bükfürdőn) már hazaértem Érdre…
Mi ebből a tanulság?
Sok mindent levontam a történtekből. Elsősorban azt, hogy a vaddal szemben sem autósnak, sem motorosnak semmi esélye nincs. Nem tudsz olyan lassan menni, hogy egy ilyen fatális sebességgel érkező nagytestű állatot el tudj kerülni – hiába hiszel magadról bármit, a gázt elvenni sem lesz időd, nem hogy fékezni vagy elkerülő manővereket bemutatni! Annyira lassan menni pedig, hogy mindez lehetségessé váljon, sem egy ilyen versenyen, de normál közlekedés esetén sem lehetséges. 30-40-nel haladni ugyanis szerintem elég értelmetlen…
Ami biztosan nem következik a sajnálatos eseményekből, az a hasonló tájékozódási versenyek elhagyása. Az a fajta kihívás, igénybevétel és motorozási élmény, amit egy ilyen 24 órás jelent, semmi mással nem pótolható. Továbbra is azt vallom, minden valamirevaló túramotorosnak ki kell magát próbálni minimálisan egy ilyen megmérettetésen. Mi reményeink szerint biztosan ott leszünk a jövő évi Bike Maratonon is – a szervezők tervei szerint még érdekesebb és izgalmasabb feladatokat teljesítve kell majd motoroznunk 2011-ben. A 12 voltos, nagy teljesítményű vadriasztó beszerzése és a motorokba való beépítése pedig a következő hónapok feladata…
Találkozzunk 2011-ben a Bike Maratonon!
