Negyedik nap: Muccia – Garda tó

Északnak haladva egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy mennyire helyesen döntöttünk, amikor sötétben nem folytattuk utunkat. Matelicát és Borgo Tuficot elhagyva nyugatnak fordultunk Sassoferato felé. Varázslatos utakon haladva, átszelve a Del Monte Cucco nemzeti parkot értük el előző napi etapunk tervezett végállomását, Scheggiát. Itt elidőztünk egy keveset néhány erdei utat felderítve, de tudván, hogy messze van még a Garda tó, erőt vettünk magunkon és tovább indultunk. Colle Aguzzo volt a következő település, majd Pontericcioli után elértünk egy újabb csodás kis hegyi utat. Nevenincs kis falvak mellett elhaladva értük el Pianellot, majd hasonlóan vadregényes és kellemes utacskákon jutottunk Apecchioba. Taverna majd Fraccano következett, míg végül igazi élménymotorozás után elértük Citta del Castelot. Sansepolcoro irányában folytattuk, majd kanyarmérgezési tüneteket produkálva megérkeztünk Bibbienába. Szusszantunk egyet, majd nekiindultunk a GPS által meghatározott útnak. Egy körforgalomból kihajtva szembejövő teherautó dudált ránk…

Csodálkozva néztem, mit akarhat, de folytattuk utunkat. Néhány kilométer után egy teljes lezárásba futottunk, ami a helyiek számára is meglepetés lehetett, hiszen hozzánk hasonlóan sokan álldogáltak ott tanácstalanul. Próbáltam néhány alternatív útvonalat kérni a Garmintól, de az minden célpont esetében makacsul kitartott a lezárt, így követhetetlen út mellett. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem küzdünk tovább, és alaposan benne lévén a délutánban, megpróbáljuk egy rövid autópályás szakasszal elérni következő célpontunkat, Maranellót. Így is lett. Gyorsan elértük a kapukat. Kissé meglepődtem, mert a sorompók nyitva voltak. Egy jegy fityegett az automata szájában, azt biztos ami tuti kihúztam és áthajtottam a kapun. Fél kezemmel a jegy tanktáskába juttatásával gépészkedve hátrasandítottam, hogy két társam mennyire van lemaradva mögöttem. Legnagyobb meglepetésemre mindketten a sarkamban toporogtak, mindkét kezükkel a kormányt fogva, láthatóan türelmetlenül nézve szerencsétlenkedésemet. Nagy nehezen sikerült a zipzárral bebiztosítani a jegy sorsát, majd gyorsan a lovak közé csapva felvettünk egy kényelmes százhúsz körüli tempót.

A Firenzét elkerülő szakaszon, szemben óriási dugóra lettünk figyelmesek. Kiszúrtam, hogy a rendőrök a leállósávban ügyeskedő népeket kíméletlenül levadásszák és sorba rendezgetve őket, szépen megkopasztják, ahogy kell. Örültem, hogy a mi irányunkban nincs gond, de örömöm hamar ürömmé változott, hiszen hamarosan mi is beleszaladtunk egy brutális torlódásba. Egy ideig tudtunk haladni a bójákkal elválasztott belső sávban, de rövidesen ez a lehetőség megszűnt és választhattunk: vagy a dugóban való araszolás, vagy a leállósáv. Előző tapasztalatomon okulva igen óvatosan, de mégiscsak a leálló mellett döntöttem.

Lassan, lopakodva haladtunk előre, szerencsére minden következmény nélkül. Bologna környékén hasonló helyzetbe kerültünk, de szerencsénkre itt sem lett zűr. Modena előtt kellett kihajtani a pályáról, de megálltunk egy kúton tankolni és inni egyet. Kérdem a srácokat, hogy miként tudták olyan gyorsan eltenni a jegyeiket a pályára való behajtáskor? Csak néztek rám nagy szemekkel és kérdik: „miféle jegyet?” Na mondom, ez szép! Innen, hogy jutunk ki??? Már fogalmazgattam is magamban előre a versikémet, hogy „Bon giorno signore, scuzi de volna itt uno problemo…” – ilyesmi. Mindegy, valami csak lesz. Megbeszéltük, hogy előadjuk a hülye külföldi verziót, csak nem lesz komoly gond. Elértük a kijáratot és megdöbbenve láttuk, hogy minden automatikus, mindössze kapunként egy kamera figyel szemből. Na mondom srácok, ideállni mellém szorosan, osztég amikor sorompó felmegy az egy jegyem hatására, szépen mindhárman kimegyünk egymás mellett. Gyönyörűen sikerült a manőver, megkönnyebbülten folytattuk utunkat a Ferrari főhadiszállás felé. A vidék itt meglehetősen unalmas. Egyhangúan sík, semmi látnivaló.

Azt mondjuk rögtön megértettük, hogy a Ferrari miként mer annyira lapos autókat gyártani, hiszen az utak gyakorlatilag tökéletes minőségűek voltak mindenütt. Tükörsima fekete aszfalt, sehol egy kátyú vagy egyéb hiba. Megérkeztünk Maranellóba. Megnéztük a bázist, amelyből egy nagy üres parkolót, egy hatalmas shopot, valamint az óriási üveghomlokzatot volt alkalmunk megcsodálni. Eldurrantottunk pár fotót, majd az „itt is voltunk” érzéssel, kicsit sem elájulva a látottaktól tovább indultunk a tó felé. Erre a részre, gyanítva az unalmas környezetet egyébként is terveztünk alternatívaként egy rövid pályázást, így ennél maradva visszatértünk a Modena irányába futó sztrádára. Gondos pillantásaimtól kisérve társaim is húztak egy-egy jegyet, majd tűz, alaposan megtekertük a csutkát. Időnkén belereppenve a kétszáz közelébe hamar leküzdöttük a hátralévő távolságot, de így is sötét volt már mire lehajtottunk a Garda tó déli partja alatt a pályáról. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy zsiványkodhatnánk itt is a kihajtónál, de ezt a bűnös gondolatomat csírájában elfojtotta egy, a fizetőkapunál lévő fülke ablakából kikandikáló marcona signora szigorú tekintete. Talán sejtett valamit? Mindhárman fizettünk, majd a GPS utasításait követve megindultunk a Pacengo nevű falu felé.

Itt volt a legkevesebb kétségem a szállást illetően, hiszen motel motelt, kemping kempinget ért. Még itthon kinéztem egyet, ott kezdtünk. Meglepődtem, amikor a recepciós kezeit széttárva biztosított arról, hogy egy zsebkendőnyi hely sincs, nem hogy szabad bungalló. Na mindegy, menjünk tovább, ennyi szállásból biztosan tudunk lőni valamit. Az ötödik kísérlet után kissé elbizonytalanodtam. Este fél tíz, mindenhol csak csukott ajtók, nem volt túl bíztató a helyzet. A következő helyen kedvesen elmondták, hogy kár is próbálkozni, itt még tart a suli szünet, minden dugig van nyaralókkal. No szép mondom, ha így van, próbáljuk meg a parttól messzebb, csak jut valami. Így is lett. Néhány kilométerrel távolabb is nehéz volt, de végül találtunk egy kis szállodát ahol szorítottak nekünk két apró kis szobát, és este tízkor még pizzát is sütöttek nekünk. Mondhatom maga volt a mennyország.

A második oldalon komoly slamasztikába kerülünk!

[ pagebreak ]

Ötödik nap: Garda tó – Ausztria (Ginzling)

Korán keltünk, majd a már megszokott édességekből és kávéból álló reggelink elfogyasztása után útnak indultunk. Erre a napra volt a legrövidebb szakasz betervezve, de itt számítottam a legtöbb meglepetésre is. Mint később kiderült, egyáltalán nem alaptalanul.

A Garda tó keleti partján gurultunk végig, meglehetősen sűrű forgalomban. Olvastam, hogy a tó nyugati partja több látnivalót tartogat, de tudomásul véve, hogy mindent úgysem láthatunk egyszerre, tartottuk az eredeti útirányt. Végigcsorogva a tóparti úton, néhány pihenő beiktatása és némi fotózás után elértük a tó végét. Itt már komoly dugó volt és hosszú sorban kígyóztak a buszok, autók végig a keskeny, beláthatatlan, kanyarokkal tarkított szerpentinen, amely feljuttatta az észak felé igyekvőket a tó völgyéből a hegyek irányába tartó utakra. Nem voltak túl előzékenyek az autósok, de mi, a dél olasz edzések után könnyedén vettük ezt az akadályt is, és hamar magunk mögött tudtuk ezt a felejthető részt. Hozzá kell tennem, néhány héttel később bizonyosan egész más élményekkel távoztam volna innen, de mit tegyünk, szeptember első hetében ez volt a helyzet. Északnak tartottunk Pietramurata felé, majd túljutva rajta nyugatra tértünk, hogy elérjük a Villa Banale-nél újra északnak forduló utat. Dorsino után értük el utunk talán egyik leghangulatosabb állomását, a varázslatosan gyönyörű Lago di Molveno felszínén visszatükröződő települést, Molvenot.

Ez a kisváros egy ékszer a hegyek között. Kristálytiszta levegő, csodálatos látvány, a „földről ehetsz” fíling, egyszóval lenyűgözött mindannyiunkat. Meg is álltunk egy jó ebédre, majd folytattuk utunkat észak felé. Itt motoros szempontból minden tökéletes, csak jól tudja magát érezni az ember. Hasonló érzésekkel eltelve haladtunk tovább Meranoig, ahonnan felhágtunk a Passo Giovo kétezres bérceire. Ez már az igazi motoros paradicsom, vasárnap lévén volt is kolléga rendesen. Közel volt már Ausztria, de tudtuk, olyan dologra vállakozunk, amely tartogathat meglepetéseket, így viszonylag korán kell nekivági a határátkelésnek biztonságunk érdekében. Elértük Vipitenot, ahol a többi motoros északnak fordult a Brenner irányába. Mi még viccelődtünk kicsit, hogy „lám-lám, amerre mi megyünk arra még az endurósok sem mennek”, de tudván, hogy csak mi ismerjük a titkot, egy alapos tankolás után magabiztosan megindultunk az előre meghatározott irányba. Egyre néptelenebb utakon jártunk, amint nőtt a tengerszint feletti magasság. Először csak az egyik sávja fogyott el az útnak, majd maga az út is. Illetve nem fogyott el, csak murvás földút lett belőle. Erdőben haladtunk tovább egyre feljebb és feljebb hágva, kanyarról kanyarra követve a GPS által határozottan követett track vonalát. Végül elfogytak a fák, kopár bércek és szakadékok kisérték utunkat. Csodálatos volt minden, meg is álltunk többször fotózni. Ekkor vettük észre, hogy a gépek akksija meglehetősen lekonyult állapotban van. Ez igen bosszantó volt, mivel ennyire szép és vad tájon talán még sosem jártunk, pedig mindannyian voltunk már erre-arra a világban. Tartalékolva a kapacitást tovahaladtunk és nem győztük betelni a látvánnyal. Hosszas kapaszkodás után értük el a Pfitscher Joch nevű csúcsot, ahol egy turistaház fogadja az ide feljutókat. 2283 méteren eldurrantottunk pár fotót a szűkös készletből, majd rövid gyönyörködés után átléptük az olasz-osztrák határt.

Lassan ereszkedtünk, mert a megpakolt, kőkeményre fújt utcai gumikkal szerelt motorok nem nagyon díjazták az útviszonyokat. Rövidesen elértünk egy lerobbant faházat, amelyből egy csodálkozó tekintetű, amúgy kedvesen mosolygó idősebb pár került elő. Kérdeztük, hogy merre van az út amelynek láthatóan a végén toporogtunk. Mondtuk, hogy szeretnénk lejutni osztrák oldalra a hegyről. Ők továbbra is kedvesen mosolyogva csóválták a fejüket, és széles karmozdulatokkal illusztrálva mutogatták, hogy vissza-vissza! Na, azt már nem! Nem azért vagyunk mi endurósok, hogy feladjuk! Különben is, láttam én otthon a Google Earth-on, hogy igenis van itt út. Megköszöntük és elindultunk vissza, mivel emlékeztem, hogy kevéssel a ház előtt volt egy ösvény, amely a számunkra megfelelő irányba tartott. Meg is találtuk és elkezdtük követni. Eleinte egész szimpatikusnak bizonyult, de néhány kanyar után elkezdte kimutatni igazi természetét. Éles, lapos sziklák álltak ki belőle a leglehetetlenebb szögekben. Volt, ahol fele-fele volt a föld-szikla arány, de sok helyen szinte csak az éles köveken át vezetett az „út”. Néhányat ki is kellett ásni, hiszen egy defekt itt elég cudarul jött volna. Egyre jobban belemelegedtünk (szó szerint), nekem már a sisakom sildjéről is csepegett a víz. Ehhez egyre sötétedett és ezzel egyidejűleg a levegő is rohamosan hűlni kezdett. Én mentem elöl, mögöttem Laca jött, őt követte Tomek. Körülbelül tíz perc után kezdett kialakulni bennem az a gondolat, hogy itt most bizony nagyot hibáztam. Kevéssel ez előtt jöttünk át egy olyan ponton, ahonnan a visszafordulás fizikailag ellehetetlenült. Csak lefelé mehettünk tovább. Egymást bevárva, segítve küzdöttük magunkat előre szó szerint méterről méterre, néhol autónyi sziklákat kerülgetve, állandó küzdelemben a motorok egyensúlyban tartásával.

Tudtuk, itt egy esés végzetes lehet. Ha egy sziklára esünk a motor meg ránk, nem kérdés, hogy ki törik. Még ha sikerül is leugrani róla, akkor is a tank vagy a blokk oldala hamar megadja magát ezeken a hegyes, éles sziklákon, a már említett defekt lehetőségéről nem is szólva. Szóval ilyen hangulatban, összeszorított foggal nyomultunk előre. Nyomtam a GPS-nek egy off-road navigációt, az általam útnak vélt pontig, ekkor két kilométer távolságot jelzett. Na gondoltam, nem ez lesz életem legszebb két kilométere az tuti, de mit volt mit tenni, csak előre és lefelé lehetett menni. Elértem egy patakot, itt egy létraszerű hidacska vezetett át. (Eddigre én némi előnyre tettem szert, mert előre mentem felderíteni a lehetőségeket.) Végig gondolván a híd és a patakmeder közötti lehetőségeket, a vizet választottam, hiszen nem kockáztathattam meg egy magasról történő vízbeesést, amennyiben a híd gyengének bizonyul. Át is vergődtem de itt bevártam a srácokat, hogy figyelmeztessem őket. Laci érkezett elsőnek, megkértem, hogy várja meg Tomit, és továbbmentem. Egy magaslatra feljutva megrémülve vettem észre, hogy az „út” eltűnik egy sziklagörgeteg alatt. Na gondoltam, nekünk reszeltek!

Rendesen szürkült eddigre és tudtam, ha valóban el van zárva az út, akkor még a nap fényében oda kell érjek, hogy alternatív megoldást találjak. Mentem is, mint az ökör, aminek az lett az eredménye, hogy egy kő megdobta a gépet én pedig szépen elszálltam róla. Szerencsére én balra, a motor pedig jobbra esett és ráadásul az ösvény melletti viszonylag puha füves árokba. Nagy nehezen felállítottam a SER-t, ekkorra már az alsóm is csatak vizes volt az izzadtságtól, de felkászálódtam és tovább. Egy újabb böszme szikla után jött egy újabb patak, újabb létra híddal. Ez már alapból esélytelen volt, mert mintegy 70 centi magasan kezdődött a híd, a másik oldalon pedig ugyanígy ért véget. Neki a pataknak, lesz ami lesz. Egy kövön elpörgött a hátulja az eleje meg elsüllyedt a zúzalékköves mederben. Klassz! Kihalásztam a követ a hátsókerék alól, majd megpróbáltam meghintáztatni a gépet. Szerencsére elindult és ezt kihasználva egy nagy gázzal át is jutottam a partot szegélyező nagyobb köveken. Innen egy viszonylag könnyű kis szakaszon elértem az omlást, ahol megkönnyebbülve láttam, hogy nem olyan rossz a helyzet, mint felülről látszott. Volt egy követhető nyom a sziklák között. Letámasztottam a motort, és úgy döntöttem itt várom be a srácokat. Közben besötétedett és elkeseredetten gondoltam arra, hogy mi van ha itt rekedünk. Ők bíztak bennem, én hoztam ide őket, mondván, hogy erre van az arra, stb,stb…Tökig vizesen, valahol kétezer méter magasban a sziklák között, minimális ellátmánnyal, fagypont környékén. Hát, nem voltam boldog…

Már éppen kezdtem aggódni a srácok miatt, hiszen legalább húsz perce vártam őket és semmi jele nem volt érkezésüknek, amikor feltűnt egy lámpa fénye a sötétben. Te jó Isten, gondoltam, csak egy lámpa…Gondoltam rá már előbb, hogy visszamegyek megnézni őket, de a motor annyira szűk helyen állt, én meg annyira ki voltam purcanva, hogy képtelen voltam megfordulni. Nem csoda hát, hogy örömömben megöleltem a két fiút amikor befutottak. Nagyon hálás voltam nekik, mert nagyon jól viselték a dolgot. Szinte fel sem fogták, hogy valójában milyen helyzetben vagyunk. Később mondták, hogy szerintük megvolt minden feltételünk a túléléshez, volt némi kaja, száraz ruha, tűz, benzin, egy kisbaltánk, és talán találtunk volna egy kevés fát is a tűzhöz, de ez mind csak akkor igaz, ha mindenki egyben van, nincs sérülés vagy komolyabb baj. Egyszóval ők csak a következő perceket és métereket nézték, erre én képtelen voltam. Folytattuk utunkat és vergődtünk tovább a sötétben. Megint elhagytam őket, és arra lettem figyelmes, hogy óriási sötét kupacok vannak mindenütt az ösvényen és mellette is. Nem tulajdonítottam jelentőséget neki, de igyekeztem elkerülni ezeket, hiszen tehénszarral eddig is találkoztunk bőven az olasz oldalon is. A barmok minden megkötés és korlát nélkül kóvályognak mindenütt, táblák is figyelmeztettek a lakott területek környékén jelenlétükre. Megyek hát szépen, izzadok, mint disznó a jégen, mikor is egy szikla mögül kibukkanva szembetaláltam magam egy hatalmas tőggyel.

Először azt hittem, hogy hallucinálok, de azután rájöttem, hogy bizony ez egy tehén csak hátulról és kissé alulnézetből. Gyönyörű gondoltam, ezt, hogy a fenébe kerülöm ki?

Néztem a tehén seggét a reflektor fényében, és nem tudtam mi lesz. Meglepetésemre a tehén rukkolt elő a megoldással. Megfordult. Nem értem ezt miként sikerült végrehajtania, de ezek a hegyi tehenek nagyon tudnak. Szerintem én ott a motorral soha nem tudtam volna megfordulni a buta barom meg simán megcselekedte ezt a bravúrt. Így most szemtől szembe, illetve reflektorral szembe álltunk (én ültem) egymással. Gondoltam, jobb a békesség, ezért leállítottam a motort és lekapcsoltam a lámpát, mivel a marha teniszlabdányi szemeivel csak a fényt bámulta. Ennek az lett a következménye, hogy hirtelen senki nem látott semmit. Ez sem jó gondoltam, ezért visszakapcsoltam a lámpát, de elfordítottam a kormányt, hogy ne a jószág szemébe világítson. Álltunk egymással szemben és az jutott az eszembe, hogy mi van ha nekem jön. Állítólag békés állat a tehén, de mit lehet tudni ezeknél a vad hegyi verzióknál. Túlélő tehén, veszélyes is lehet. Esetleg letaszít innen az ösvényről, a fiúk meg csak reggel találnak meg fagyott takonnyal az arcomon. Szép kilátások. Dédapám békési paraszt volt, így gondoltam lehet, hogy konyítok valamit a barmokhoz, és mivel cselekednem kellett, próbálkozni kezdtem. Összeszedtem leghatározottabb orgánumom és feldörögtem: Hőjjj, hőőőőjjjj, miközben bőrkesztyűs tenyereim buzgón csapkodtam egymásnak. Hőőőjjj! A tehén először nem reagált, gondolom nála is befagyott néhány idegpálya vagy ilyesmi, de aztán csodák csodája lassan elfordult tőlem és komótosan ereszkedni kezdett az ösvényről a meredek felé. Boldogan hallottam megszólalni a kolompot a nyakában, tudtam ha ez a főkolompos, akkor az esetleg erre bújkáló többi gerilla is követi a marháját. Így is lett, alig mentem pár métert, elő is bukkant még jó néhány pára, de lassan mind eltakarodott az utunkból így mire Lacáék beértek, már szinte szabad volt a pálya.

Sajnálom, hogy nem voltak tanúi hőstettemnek, mert így láthatták volna, hogy mekkora mezőgazdász vagyok! Haladtunk tovább, és egyre inkább kezdtem bízni benne, hogy megússzuk. Bécsi szeletek és párás sör járt az eszemben, talán megtörténik a csoda és sikerül, gondoltam. Láttam még néhány tehenet (egyet néhány méterre a fejünk feletti hegyoldalban egy lehetetlen helyen, volt is para, hogy mi van ha megriad és rám veti magát) de azután megúsztuk és egyre jobb részeken vezetett az ösvény. Ránéztem a GPS-re és láttam már csak kétszáz méter választ el a 21. századtól, és egyre virágosabb kedvem lett. Még ötven méter és találtunk egy pár négyzetméteres kis kunyhót, ekkor már tudtam, hogy nem lesz baj. Fogytak a méterek, egyre javult az út és végre, feltűnt egy földútnak nevezhető képződmény. Énekelni lett volna kedvem, de a szám olyan száraz volt, hogy habot köptem, így csak némán vigyorogtam a sisakban. Kisvártatva utolértek a srácok is, és közölték, hogy „ez igen!” Meg „milyen király volt!” Na, gondoltam, még a végén nem leszek seggbe rúgva  – és így is lett. Ahogy a tündérmesékben is lenni szokott, a három királyfi rátalált a helyes útra, betért a szép fogadóba (igaz a csúnya fogadós banya rövid szemle után előre kérte, ráadásul euróban a mézeskalács árát), megfürdött forró zuhanyban, megtöltötte a pocakját rántott husival és jóféle italokkal, majd aludni tért a pihe-puha ágyban a meleg dunyha alatt. A legszebb az egészben, hogy ez valóban így volt.

Reggel pedig bőséges osztrák reggeli. Meleg császárzsemle , felvágott, sajt, májkrém, lötyi kávé és tea, a Tomi valószínűleg még nem volt teljesen kipihenve mert valami zabpehely szerűt is magához vett, de ettől eltekintve minden rendben volt.

Következzen az utolsó nap egy szép hazaúttal!

[ pagebreak ]

Hatodik nap: Ginzling – Budapest

Párás, hűvös volt a kora délelőtti időjárás, az ennek ellenére száraz úton igen jó tempóban haladtunk. Elérve Zell am Zillert keletnek fordultunk, és egy rövid, de kellemes szerpentin után erdei környezetben haladtunk Gerlos felé. Elérve a kicsiny és igen hangulatos települést, tartottunk egy rövid pihenőt megcsodálva, hogy egy helyi tehéncsorda miként taszítja teljes káoszba az egyébként igen pedáns és rendezett helyi közlekedést. Kihasználva a csorda által megakasztott járművek torlódását, mi szépen végigelőztük a sort és így akadály nélkül folytathattuk utunk Krimml felé. Az út és a táj a szokásos osztrák viszonyokat tükrözte, mindenhol rend, tisztaság és minőség fogadott bennünket, bár motoros szempontból ez a rész nem tartogatott különösebb ínyencségeket. Talán Mittersil környékén belefutottunk egy sorompóba, ahol négy euró útvámot gomboltak le rólunk. Máig sem értem milyen alapon, hiszen a „Gerlos Alpenstrasse” feliratú matricának nem lehet ennyi az értéke, mást pedig nemigen kaptunk cserébe pénzünkért. Haladtunk tovább, majd Schüttdorf után lekanyarodtunk a Glockner felé. Beálltunk a rövid sorba, majd itt is leperkáltuk a tizennyolc eurónyi útvámot. Hétfő lévén szerencsére elég szellős volt a forgalom és az idővel is szerencsénk volt, mint az egész út folyamán. Szikrázó napsütésben hágtuk fel a csúcsra, ahol azért a biker point tökig volt motorosokkal. Ennek ellenére igazán nem panaszkodhattunk semmire, minden a lehető legjobban alakult. Őszintén szólva nem voltunk itt sem elájulva az élménytől, de a Grossglockner Hochalpenstrasse afféle motoros zarándokhely, egyszer látni kell ezt is. Miután elkészültek a fotók, kellemes tempóban lecsorogtunk a déli oldalon majd célba vettük Villachot.

Gondoltuk benézünk a Faaker See környékére, utána folytatjuk utunkat haza. Villach környékén látványosan megszaporodtak a biker csapatok. Kisebb-nagyobb karavánok húztak dübörögve minden irányban. Volt néhány jópofa jelenet, de meg kell mondjam, a motorozás ezen formája egy centivel sem került közelebb a szívemhez. Az egyik lámpánál beértünk egy brigádot. Előttem egy fickó egyensúlyozott körülbelül negyven centi ülésmagasságú ám buszkeréknyi széles hátsókerekű taligáján. A csóka ide-oda billegett, mivel nem lehetett magasabb százötven centinél. Viszont izmos volt, mint egy vaddisznó. Kigyúrt ám kurta karjaival vadul csimpaszkodott a majomhinta-szerű, égbeszökő két kormánycsutkába, és a gázkar vad tekergetésével brutális hangorkánt zúdított a nyakunkba. Fején egy rohamsisak jellegű kupak díszelgett, amelyről egy króm halálfej vicsorgott vissza rám. A fickó így kicsit olyan hatást keltett, mint egy bilibe szorult fejű, szétkokszolt, törpe krisztus. A csávó ekkor megneszelte, hogy társaságot kapott, mivel hátrasandított ránk. Nem lehetett elégedett a látvánnyal, mert egy elszánt manőverrel jobbra döntötte a motorját, és egy vad gázzal a sor szélére vágódott. Mivel a lámpa is ekkor váltott zöldre, emberünk kihasználva lendületét kívülről próbálta meg kikerülni a lassan nekilóduló tömeget. Ez többé-kevésbé sikerült is neki, bár láthatóan igen nagy küzdelem folyt közte és a jármű között, hogy sikerüljön íven tartani a makrancos szerkezetet. Túlélve a látvány okozta sokkot, folytattuk utunkat egészen a következő kanyarig és lámpáig, ahol ismét várakozni kényszerültünk.

Már éppen eluntam magam, amikor óriási dübörgéssel befutott most nekünk balról egy újabb csopperes brigád. Lassítottak, majd komoly gépészkedésbe fogva megpróbálták bevenni a kilencven fokos jobbost, így rátérve az általunk éppen elhagyni kívánt útra. Érdeklődve figyeltem a manővert, amikor is összeakadt a tekintetem a csoportot vezető fickóéval. Öreg harcos volt a csóka, nikotintól sárga szakálla vidáman lengedezett szottyadt mellkasa felett. Az ember végigmért, majd megvető félmosolyra húzódott szájjal a fejét csóválva sikeresen befejezte a manővert és a törpe gyúróshoz hasonló hangorkán kíséretében elhagyta a helyszínt. Kissé elbizonytalanodtam, hogy valóban akarom-e látni a tó környékét, de ekkor még nem adtuk fel. Következő állomásunk egy benzinkút volt, ahol tankolás céljából álltunk meg. Itt újabb három pofa szerelt egy agyonpingált vasat, amelyben a sok ráfestett lángnyelv ellenére láthatóan hibádzott a szikra. Idegesen jöttek-mentek, miközben páran odaoldalaztak drukkolni nekik egy másik társaságból. A három alapember, akik motoros jelvényük alapján láthatóan összetartoztak, olyan forma volt, mint ha egyvégtében jöttek volna idáig Ausztráliából. Mindezt fürdés nélkül. Ekkor már egészen biztosan tudtuk, hogy minket most nem is érdekel a Faaker. Megtankoltam a motorom, és éppen próbáltam rendbeszedni magam, mikor mély dübörgés hangzott fel közvetlenül mögöttem. Hátrapillantottam és egy hatalmas króm hűtőráccsal találtam szemben magam. Egy dög nagy amerikás pickup állt be mögém, benne egy napszemüveges de nem fiatal pilóta. A pickupra akasztva egy pótkocsi, azon pedig egy csili-vili HD Electra Glide. Ekkor már egészen pontosan tudtam, hogy bár a KTM a helyi gyártmány, ennek ellenére itt most mi vagyunk a szűk kisebbség, tehát egy gyors kupaktanács után inkább a tó környékének gyors elhagyását határoztuk meg mielőbbi célként.

Ahogy távolodtunk, úgy ritkultak a bandák, és úgy lett egyre jobb a hangulatunk. Ürömként vegyült az örömbe, hogy tudtuk, ez az utolsó etapja túránknak, és a Lavamündi élvezet után csak az uncsi gázhúzás lesz hazáig. Lavamündben nem is csalódtunk. Szinte teljesen egyedül voltunk a szerpentinen, a késő délutáni nap fénye aranyba borította az erdőt és a környező vidéket. Társaim nagyon elégedettek voltak a hellyel, és egybehangzóan megállapítottuk, hogy sok fizetős út a nyomába sem léphet ennek a motorosokat sűrűn következő kanyarjaival és kiváló útminőségével elkényeztető paradicsomnak. Arnfelst elérve kezdett sötétedni, és mivel nem akartunk már megszállni ennyire közel az otthonhoz, úgy határoztunk, hogy a legrövidebb úton hazamegyünk. A GPS Szlovénián keresztül vitt az M7-re, ahol egy kúton forró tea mellett elbúcsúztunk egymástól és Budapest felé véve az irányt, nekivágtunk a sötétségnek. Ködös hidegben vezetett a további utunk, de mit számított mindez. Hiszen mindannyian egy igazán jól sikerült túra emlékével a lelkünkben, és az otthon hagyott család mielőbbi viszontlátásának reményével húztuk, ahogy mertük a gázt.

Mindenkinek a legjobb szívvel ajánlom ezt az útvonalat. Egy hét alatt kényelmesen bejárható, rengeteg látnivalót és élményt tartogat mindazoknak, akik egy kis kikapcsolódásra vágynak és jókat ennének – innának, fürödnének a tengerben, a Garda tóban és mindemellett szerelmesei a kanyaroknak. Az olasz osztrák határt máshol lépjétek át, de ez minden, amit megfontolásra ajánlok! A legjobbakat mindenkinek és kalandra fel!

Nem túl hosszú, mégis sok kalanddal és élvezettel kecsegtető túrára vágytam, ez a terv pedig éppen ilyesféle élmények ígéretét hordozta magában. A részletek még nem álltak egészen össze, de az alapelképzelés már világos volt. Budapestről elindulva Dél felé, kétszer érintve Horvátországot, átszelve Bosznia Hercegovinát, elérni Dubrovnik kikötőjét, ahonnan komppal átkelve az Adrián kívántam olasz partra lépni Bari városában.

Tudtam, hogy mindenképpen szeretnék egyet csobbanni a Tarantói öböl langyos vizében, majd Északnak fordulva bevetni magam az olasz Appennin hegység csodálatos völgyeinek, zegzugos kanyonokkal szabdalt bérceinek és nem utolsósorban megemlített kanyarhegyeinek világába. Úgy képzeltem, hogy a hegyvidéket elhagyva elugrom Maranellóba megnézni a vörös brigádot, majd a Garda tó érintésével az Alpok meghódítására indulok. Motorozásaim bő felét terepen szoktam megtenni, ám ezt a kanyart kizárólag aszfalton, talán némi földút beiktatásával kívántam bejárni. Ennyi volt tehát tervem gerince. Persze, ahogyan ez lenni szokott, a későbbiekben történt némi változás ez ügyet illetően.

Egyedül is jó motorozni, én mégis szívesebben indultam  volna útnak néhány kipróbált társsal, akikkel megosztozva az élményeken, jókat dumálhatunk az esti pihenések alkalmával a vacsora és a lefekvés előtti langyos kakaók elköltése mellett. Neki is láttam hát összeverbuválni a csapatot. Maximum négy főben gondolkodtam, hiszen tapasztalataim szerint ennél népesebb társaság jelentősen lelassítja a tempót, és bár nem a száguldozás volt a cél, szüttyögni sem szeretek különösebben. Bár, mint említettem volt, nem készültem kifejezett off-road szakaszokra, azonban ismervén magam nem zártam ki a lehetőségét némi terepgyakorlatnak sem.

Ez is fontos szempont volt a túratársak kiválasztásában. Üzentem hát öt-hat már jól ismert kollégának, hiszen tudtam, mindenki úgysem tud eljönni. Elgondolásom reálisnak bizonyult, hiszen végül mindössze egyetlen meghívott mondta fixre, hogy eljön a túrára. Szeptember elejére tűztük ki az indulás időpontját, hiszen addigra mindenhol beindul az élet, elkezdődik az iskola, különösen fontos ez az olasz részeken, ahol ugye augusztusban lépni nem lehet az üdülőterületek környékén. Beszereztük a hajójegyeket és izgalommal vártuk az indulás napját. Néhány nappal a kitűzött időpont előtt megcsörrent a telefonom, és legnagyobb örömömre előkerült egy újabb résztvevő, így az ideális háromfős létszámmal vághattunk neki az útnak. Eredetileg terveztem egy-két sátras, szalonnasütögetős estét is, de végül úgy döntöttünk, hogy inkább keresünk mindenhol szállást, hiszen háromfelé osztva egy-egy szoba, apartman ára már egészen baráti lett, az egyéb luxus lehetőségéről, mint a forró zuhany, vetett ágyban alvás, stb., már nem is beszélve. Végül elérkezett a nagy nap, és reggel nyolc órakor a találkozási pontról elstartolva kezdetét vette a kaland.

Első nap: Budapest-Dubrovnik

Eredetileg úgy terveztük, hogy egy métert sem megyünk autópályán, de mivel az Udvari határátkelőig elkészült a pálya, és a magyar területen nem akartuk az időnket vesztegetni, mégis az M6-os mellett döntöttünk. Háromfős csapatunk, Laca Suzuki DL 650-nel, Tomi egy  KTM 990 Adventure nyergében, jómagam pedig az endurószörny, egy KTM 950 Super Enduro R túrásított verziójával vágtunk neki az útnak. Az erős szél ellenére hamar elértük a határt, és minden gond nélkül át is léptük azt. Viszonylag unalmas és érdektelen tájon haladtunk tovább a bosnyák határ irányába, az egyetlen izgalmas látnivalót az utak mellett itt-ott feltűnő, elaknásított területekre figyelmeztető, vörös halálfejes táblák jelentették. Itt az volt a cél, hogy mihamarabb letudjuk ezt a szakaszt és elérjük a Szarajevó után következő szebb és élvezetesebben motorozható területeket. Eszék, majd Vinkovci mellett elhaladva gyorsan elértük Zupanja településnél Boszniát. Megcéloztuk Délt, majd Tuzlát elhagyva végre következett némi érdekesebb, élvezetesebb útszakasz, az igazán szép részek azonban még mindig várattak magukra. Szarajevót elérve volt némi fennakadás, mivel a GPS által követett track egy útépítés miatt teljesen lezárt szakaszba futott, ahonnan mindenkit igyekeztek beterelni egy borzalmas dugóba, amely a városközpont felé araszolgatott nagy keservesen. Mint jó motoroshoz illik, intenzív bosnyák anyázástól és mutogatástól kísérve, szépen előre kavartam a lezárás előtt idegesen toporgó, a forgalmat irányító fickóig, majd jó érzékkel bepróbálkoztam nála, hogy motorral esetleg „nem-e lehetne-e?” A muki egy pillanatig rám meredt, majd csodák-csodája utat nyitott nekünk és azt mondta bólogatva, hogy „motor oké”…Boldogan tekertem egy nagyot a gázon mielőtt meggondolja magát és huss, már bent is voltunk mindhárman a néptelen úton. Egy-egy porfelhőbe burkolódzó munkagép néha érkezett szemből, de mennyivel jobb volt ez, mint a szörnyű dugó, amely egyébként várt volna ránk. Hamar elértünk egy szakaszhoz, amelyen még gőzölgött a forró aszfalt, de lehajtva az út mellé, gyorsan elkerültük azt is a megrökönyödött melósok döbbent pillantásaitól kísérve.

Szarajevó szitává lőtt, és rusnyán befoltozott paneljait elhagyva, hamar elértük a várva várt hegyi szakaszt, amely végre igazi élményteli és élvezetes motorozást hozott. Sajnos Damoklész kardjaként fityegett felettünk az idő szorítása, hiszen még sok kilométert kellett leküzdenünk egyre alsóbbrendűbb utakon, és tudtuk, hogy a hajó egy percet sem fog várni ránk. Ezért nem is nagyon álltunk meg fotózni, csak húztuk és húztuk a gázt, pedig Focát elérve, és délnek folytatva utunkat lett volna bőven látni és gyönyörködni valónk. Tjentiste, Cemerno, és Avtovac elhagyása után elértük a Szerb – Bosnyák határon fekvő, festői szépségű Bilecko Jezero nevű tavat, amely partján simán ellennék egy hétig sátorral. Kiváló minőségű utakon haladtunk innen tovább Délnek, majd elértük a  Bosnyák viszonyokhoz mérten meglepően pofás kis Trebinje városkát, amely után ismét a Horvát határ következett. A lemenő nap fényében megcsodáltuk a Cavtat és Dubrovnik között elterülő adriai tengerpart látványát, majd lerongyoltunk a kikötőbe, hogy bevárjuk a Liburnija nevű kompot, amely reményeink szerint átvisz majd bennünket Olaszországba.

Az átkelés eseménytelenül telt. A zsúfoltságot, az egymás hegyén-hátán, matracokon, hálózsákokban alvó embereket elkerülve a fedélzeten kerestünk alvóhelyet magunknak. Hosszú, kemény padokon elhelyezkedve, az óriási dízelmotor állandó dübörgése ellenére meglepően sokat tudtunk aludni. Hajnalban kelve egy-egy csokis croisson és capuccinó társaságában megcsodáltuk a napfelkeltét, majd menetrend szerint reggel nyolc órakor befutottunk Bari kikötőjébe.

Utunkat Olaszországban folytatjuk, lapozz!

[ pagebreak ]

Második nap: Bari – Pompei

Verőfényes napsütéssel és kellemes meleggel fogadott bennünket Olaszország. Gyorsan kijutottunk a városból, és viszonylag érdektelen, lankás dombvidéken át elindultunk a csizma talpának irányába, a Tarantói öböl felé. Utunkat hatalmas olajfa ligetek szegélyezték ameddig csak a szem ellátott. Jó vendéghez méltóan az egyik liget terméshozamának feljavítását mi is jó alaposan megsegítettük, mielőtt megszóltak volna, hogy „lám-lám a magyar csak lógni jön ide”. Eredeti tervemtől eltérően úgy döntöttünk, hogy kiélvezzük a kora őszi dél-olasz nyarat, és a lehető legtovább követjük a tengerpartot. Lido di Metaponto homokos partját elérve boldogan dobáltuk le magunkról a bő egy napja viselt gúnyát, majd vetettük be magunkat a kellemesen hűvös tenger vizébe. Miután kipancsoltuk magunkat, a meglepően néptelen szabadstrandon talált zuhanyok alatt lemostuk magunkról a sót, és a motorokat a mély homokból kiszabadítva ismét felkötöttük az útilaput. Más lehetőség nem lévén, rövid szakaszon egy gyorsforgalmi utat követve hamar elértük Policorot, amely után északnak kanyarodtunk a Del Pollino nemzeti park irányába. Egy benzinkút étkezőjében meglepően ízletes pizza szeleteket ebédeltünk, majd usgyi tovább a csizma másik oldalára. Haladós utunk volt Lauria városáig, amely magasságában kaptunk némi ízelítőt a ránk váró kanyar csemegékből. Innen becéloztuk Sapri városát, amelyet magasabban fekvő területeken keresztül és kellemesen motorozható utakon gyorsan el is értünk.

Ezután ismét követtük a tengerpartot, majd bevettük magunkat a festői szépségű és dallamos nevű del Cilento e Vallo di Diano nemzeti park területére, amelyen keresztül ismét a tengerparton kötöttünk ki egy Palinuro nevű kis település magasságában. Ezt követően jó ötven kilométeren át kanyarogva követtük az azúrkék tengert övező, zegzugos, sziklás tengerpartot, majd az úttal együtt elhagytuk azt egy Baia Arena nevű falucskánál, hogy Agropoli alatt ismét kijussunk oda. Innen egy semmi látnivalót nem kínáló, unalmas szakasz következett a Salernói öböl partján. Ez a majd negyven kilométeres szakasz afféle igazi nyaraltató nagyüzem, annak minden hátrányával. Szerencsére már nem volt tele nyaralókkal, de így is csak viszonylag lassan és unalmasan telt ez a rész. Elértük Salernót, ahol egy huszáros mestervágással felugrottunk a Nápoly felé tartó autópályára mondván, hogy így öt perc alatt kikerüljük a kora esti dugót, és folytathatjuk a nap talán legélvezetesebb szakaszával Raito és Maiori között a tenger partját követve, utána pedig észak felé fordulva az SP2-es úton elérvén a szállásunkként kijelölt Pompeit. Annyi bibi csúszott a dologba, hogy elmértem egy kijáratot és negyven méterrel túlfutottam rajta. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem tesszük meg azt a negyven métert szemben a forgalommal, hanem továbbmegyünk a következő kijáratig és úgy próbálunk visszatérni a track vonalára. Ennek az lett az eredménye, hogy sikerült megismernünk belülről a salernói csúcsdugót annak minden olaszos bájával. Átéltük a minden irányból érkező és előző, dudáló, anyázó, berregő, büdös járművek káoszát és a rutinosan ugrabugráló gyalogosok hadának rohamait. Megcsodáltuk a mindezt közönyösen szemlélő rendőrök elképesztő hozzáállását is. Egyszóval beleestünk a sűrűjébe rendesen.

Bő egyórás kevergés után visszataláltunk a pályára, de mivel vészesen közeledett az este, én pedig rutinosan kizárólag a fekete sisakpleximmel jöttem el az útra, a mielőbbi célba érkezés vált a legfőbb prioritássá. Ennek szellemében szomorúan feladtuk napi utunk utolsónak tervezett etapját. Az autópályán hamar elértük Pompeit, és gyakorlatilag perceken belül megtaláltuk a kiszemelt kempinget, ahol béreltünk egy bungallót, és egy fürdő után kiballagtunk elfogyasztani jól megérdemelt vacsoránkat. A kemping egyébként éppen a Vezúv által elpusztított ókori városrész mellett helyezkedett el, így kaptunk némi ízelítőt az egykori Pompei elképesztő építészeti csodájából. Szívesen megnéztük volna alaposabban, de a Vezúv, Herculaneum és Pompei bejárása önmagában is simán elbír egy hetet. Jóllakottan hajtottuk álomra fejünket, majd alaposan kipihenve magunkat borongós reggelre és szemerkélő esőre ébredtünk.

Tovább bolyongunk a szép talján tájakon, lapozz!

[ pagebreak ]

Harmadik nap: Pompei – Muccia

A kempingben még nem indult meg az élet, ezért kicsattogtunk a városba és betértünk az első nyitva tartó büfébe. Süteményekből és kávéból álló (mint később kiderült tipikus olasz) reggelink elfogyasztása után felmálháztuk a gépeket és esőruhát öltve nekiindultunk a következő etapnak. A GPS zegzugos és mocskos kis utcákon át vezetett, ide-oda kanyarogva az egymáshoz tapasztott, lepukkant házak között. Volt egy rész, ahol furán olaszosan kinéző kínaiak között vezetett utunk, máshol a legváratlanabb helyeken állta utunkat egy-egy lecsukott vasúti sorompó. Ez utóbbi egyébként igen érdekes volt. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most vonat vagy villamos. Esetleg valami HÉV-szerűség talán? Lényeg az, hogy mint kukac a féregjáratban kígyózott keresztül-kasul a városon olyan szűk pályán, hogy nem mertem volna a kezem betenni a házak fala és a kocsik közé. Tehát vonat jön, bakter putriból ki, sorompó lecsuk, vonat el, bakter sorompót fel, bakter putriba vissza, járművek tovább. Ez percek alatt lezajlott több ízben. Végül sikerült kievickélnünk ebből a városi dzsungelből és távolodva Pompeitől megcsodálhattuk a Vezúv alaposan megtépázott vonalait. Mondhatom elég beszédes látvány volt a hatalmas hegy deréktól hiányzó felső résszel. Meg is jegyeztem, hogy ez tényleg ganajul befűthetett a nyomorult ókoriaknak anno úgy kétezer évvel ezelőtt. Csúnya egy eset, mit mondjak. Haladtunk tovább.

Lelkesen szívtuk a büdös városi dzsuva után üdítően ható, egyre frissebb és illatosabb levegőt és jókedvűen szemléltük az egyre közelebb kúszó hegyek látványát. Jókedvünk annál is inkább indokolt volt, mivel az esőt szépen derengő napsütés kezdte felváltani. Kihámoztuk magunkat a kotoncuccok dunsztos klímájából, és fellélegző pórusaink lelkes szuszogásától kisérve a lovak nyaka közé csördítettünk. Amúgy a déliek közlekedési szokásaiban van bőven praktikum is. Konkrétan például, hogy senki nem lepődik meg semmin, mindenki számít mindenre. Nincs olyan, hogy elképzelhetetlen. A KRESZ csak amolyan mankó, amely valóban csupán jelképes jelentőséggel bír a helyiek számára. Annyival mehet az ember, amennyivel mer. Bárhol motorozhat akár kilométereket is, folyamatosan előzgetve akár dupla záróvonalon is. Sőt, ha nem ezt teszi, senki nem érti, hogy miért nem. Az autók lehúzódnak, mások (a leghülyébbek) versenyre kelnek majd csalódnak, megint mások pedig bemutatják, hogy ott is lehet, ahol nem is. A ritkán előforduló rendőrök jelenlétét jelzik a szembejövőnek, így meglehetős biztonsággal szeghetünk meg minden létező szabályt, tevékenységünk jó eséllyel megtorolatlan marad.

Lassan elhagyva a Nápoly vonzáskörzetébe tartozó, sűrűbben lakott területeket, egyre kellemesebb vidéken vezetett utunk. Piedimonte Matese után elértük az említett településről elnevezett parkot és csak tovább-tovább északnyugati irányban. Előbb Sulmona városát, majd  a tavaly egy igen komoly földrengés által megtépázott L’Aquilla települését hagytuk magunk mögött. Errefelé teljesen mindegy merre halad az utazó, nemigen lehet hibázni. Ami általános érvénnyel bír, hogy az utak mindenhol jó állapotúak, és minél alsóbbrendűek, annál látványosabbak is. Természetesen utóbbiak esetében a tempó jelentős mértékben lassul, mivel az apró kis falvakat igen kacifántos nyomvonalon összekötő, rengeteg kanyarral bíró, szűk kis utacskák meglehetős koncentrációt és óvatosságot követelnek az embertől.  Én mégis mindenkinek ezeket ajánlom, mivel olyan bepillantást nyújtanak a helyi valóságba, amelyet egyébként bajosan ismerhet meg az ember. L’Aquilla után Rieti irányába indultunk tovább, de mielőtt elértük volna a várost északra fordultunk Madonna del Paso irányába, hogy elérjük az ilyenkor igen elhagyatott síközpontot, Terminillot. Ez egy 1500 és 2100 méter között elhelyezkedő nyugis kis síparadicsom, amely azonban ebben a hómentes időszakban alaposan elnéptelenedik. Éppen ez való a magunkfajta nyugalomra vágyó utazóknak, hiszen így még arra is volt elvileg lehetőségünk, hogy megpróbáljuk motorral meghódítani a sípályát.

Csodás kanyarokkal tarkított, minőségi úton jutottunk fel a célhoz. Itt szemrevételezve a lehetőségeket, egy erdei út mellett döntöttünk, amelyre behajtva egy teljesen szabadon mozgó, kisebb ménessel találtuk szemben magunkat. Mielőtt lett volna időnk betojni vagy bármit is kitalálni, a lovak egyszerűen bevetették magukat a meredek hegyoldal egy nyaktörő vízmosásába és zergéket is megszégyenítő ügyességgel elhagyták a terepet. Utunk így szabaddá vált, mi pedig élve a lehetőséggel rátekertük a tüzet. El is jutottunk egészen a következő kanyarig, ahol egy sorompó állta utunk. Szomorúan belátva, hogy ami nem megy azt itt (otthoni szokásainktól eltérően) nem kellene erőltetni, vettünk egy 180 fokos fordulatot és visszatérve az aszfaltra elindultunk lefelé a hegyről. Csodálatos úton, először kopár sziklák közötti éles fordulókkal, majd egy sűrű erdőben árnyékba burkolózott szakaszon vezetett az út. Később a hegy túloldalán elértük Leonessát, amely egy hangulatos kis település nagyjából éppen az olasz csizma közepén. Sorra következtek az előbbihez hasonlatos kisebb városkák, így Ruscio, Cascia, Serravalle, majd Triponzo után érintve a Dei Monti Sibillini nemzeti parkot elértük Mucsát. Vagy Muccia-t, ahogy az olaszok nevezik.

Itt ránk esteledvén, úgy határoztunk, hogy nem erőltetjük a még e napra tervezett közel száz kilométer megtételét, hanem keresünk egy szállást és másnap világosban folytatjuk utunkat. Így is tettünk és sikerült is egy rendkívül hangulatos kis családi fogadót találnunk, ahol egy pazar vacsora és némi helyi termelésű vörösbor elfogyasztása után alaposan kialudtuk magunkat. Kommunikációs nehézségek miatt (ők csak olaszul beszéltek mi csak olaszul nem) kaptunk egy általuk ajánlott menüt. Ennek az egyik fogása volt a trippa, ami nem más, mint az olasz pacal. Mondhatom, igen meglepődtem, de jól bekajáltam belőle fanyalgó társaim legnagyobb örömére, hiszen a háziak érzékenyek voltak. Mi pedig nem akartuk őket megbántani azzal, hogy otthagyjuk az általuk ajánlott fogásokat.

Verőfényes napsütésre ébredtünk, és a szokásos sütemény és kávék elfogyasztása után szívélyes búcsút véve szállásadóinktól nekilendültünk a következő etapnak.

Hamarosan folytatjuk a túra második felének beszámolójával!