Nem vágytam különösebben erre a tesztre, hiszen az úgynevezett díványrobogók nem tartoznak a szívem csücskei közé. Ennek egyszerű az oka: ezeken a motorokon a vezetői pozíció nem kedvez 190 centis testalkatomnak: egyszerűen nincs elég hely a lábaimnak, ugyanakkor nagyon megterheli az ülési helyzet az alsó csigolyáimat, amelyek pár tucat kilométer után igencsak tudnak fájni. No meg amúgy is nemrégiben azt nyilatkoztam, hogy megtaláltam a tökéletes robogót az SH300 személyében. Minek vizsgálódjak hát tovább? Különben is, két éve Rnie kollégám már kivallatta az SW-T400-ast, amelyhez képest tesztalanyunk csupán erőforrásában tér el. De még abban sem jelentősen, hiszen már a négyszázas is kéthengeres motorral rendelkezett. Arnold akkor el volt ájulva a menetteljesítményektől, tehát jogos a kérdés: minek még több, pláne hogy például a fékrendszer nem változott. Na mindegy, azért elhoztam. Főleg hogy egy közös programra készültünk motoros barátainkkal, a saját motorom pedig éppen szervizben tartózkodott. Így hát hazasiettem a legnagyobb ékszíjautomata Hondával, felvettem feleségemet, és megcéloztuk a találkozási pontot.

Kényelem a köbön

Az első benyomás a motorról az volt, hogy meglepően kényelmes. Ugyan jómagam nagyon alacsonyan ültem (barátaim megszokott saját motorjaikon mind fölém magasodtak, így mintegy megtűrt, szerencsés kisfiúnak éreztem magam a csupa legalább ezres nagyvas között), viszont feleségem nagyon elégedett volt, amikor leszállt az SW-T-ről. Nekem eközben a futómű tetszett: a terhelésre való tekintettel legkeményebbre állítottuk a hátsó rugóstagok előfeszítését, így tökéletes úttartásról és meglepően jó komfortról tett tanúbizonyságot a holmi. Mentünk mindenféle útburkolaton, azonban egyenesben és kanyarban egyaránt teljes megelégedésemre szolgált. Amikor egymagam használtam, ugyanazzal az előfeszítéssel sem volt túl pattogós, hanem hasonlóan jó komforttal kényeztetett. Ez főként a csupán 13-as hátsó kerék és 115 milliméteres rugóutak fényében volt teljesen hihetetlen. A keresztbordákon lehetett ugyan érezni némi ütést, de azt is főleg az első teleszkópok felől. A gerincem viszont egyáltalán nem fájdult meg, tehát az üléspozíció is meglepően jó volt.

A motor egyenesfutása viszont minden dicséretet megérdemel. Ez persze nem nagy csoda, ha megnézzük a technikai adatok között a tengelytávot. 1600 milliméter, ami mindössze 18-cal marad el a K1600GT/GTL rekordgyanús értékétől. Ugyanezen okból a nyújtott kanyarokat is nagyon szereti a motor. A szűk fordulók, a városi csiki-csukizás az autók között viszont kevésbé lesz a kedvencünk a fedélzeten. De hát valamit valamiért…

Az egyetlen negatívum a felfüggesztés terén egy rejtélyes vibráció volt, amely 100-110 kilométer/órás tempótól felfelé jelentkezett az első keréken és rázta igen erősen a kormányt. Azonban csak zavaró volt, nem veszélyes, és szerintem inkább valamilyen egyedi kiegyensúlyozási probléma okozhatta, mintsem konstrukciós hiba.

Tényleg száguld!

A kéthengeres hatkilós már beindításkor nagyon pozitív érzéseket vált ki az emberből. Igen kulturáltan dörmög, egészen csekély a hangja és elinduláskor, vagy bármekkora gyorsításkor is diszkrét marad. Vagyis tökéletesen passzol a motor elegáns megjelenéséhez. Aki erre a motorra sportdobot tesz, annak szerintem személyiségbeli problémái vannak – egyszerűen így jó, ahogy van. Főleg, amikor rendesebben megtekerjük a jobb markolatot. Az SW-T600 ugyanis úgy indul meg, hogy el sem hisszük. Előzésekkor simán tartottam a lépést a nagyobb és sokkal erősebb motorokkal még két személyes üzem esetén is. Igaz, én ekkor többnyire csutkagázon mentem, ők pedig biztosan nem, de normál forgalmi szituációkban még némi gyorshajtás esetén is garantáltan mindenre elég az erőforrás több mint ötven lóereje.

Közben az autókban is gazdagnak számító műszerfal folyadékkristályos kijelzőjén állandóan ott mosoloyog ránk az átlagfogyasztásunk értéke. Azt vártam, hogy majd a nagy terhelés melletti rendszeres nyélgázas előzések miatt ez jól elszalad az egekbe. De nem, öt liter/száz kilométer alatti számmal értünk célba, majd az este vége felé haza is. Sőt az egész teszt közel 400 kilométere során jellemzően valahol 4,5 körül mutatott a műszer. Érdemes visszakeresni a korábbi tesztben mért eredményt. Tényleg véletlen, de éppen ugyanaz a fogyasztás lett lefotózva, mint a 400-ason 2009-ben. Csak éppen ez egy másfélszer akkora motor!

Egy személyes üzemben egyébként már mellbevágóvá válik a gyorsulás: Krisztián barátom kísérgetett egy jó darabon a HP2-vel, de állítása szerint rendesen kellett cibálnia a gázt, hogy tartsa velem a lépést. A dinamikára és a motorerőre jellemző, hogy a motor az érdi emelkedőn felfelé is képes elérni a végsebességét, illetve hogy két személlyel a fedélzeten is csak tízzel megy kevesebbet. Ugyanott lefelé pedig csupán egy tizessel képes többre – igaz, akkor már tiltásba forgott a motor. A fentiekhez tartozó konkrét számokat inkább nem publikálom…

Ha lapozol, kiderül, mire elég az egy elő tárcsával szerelt fékrendszer.

[ pagebreak ]

Meglepetéscövek

Kicsit szkeptikusan kezdtem a tesztet, ezt már írtam a bevezetőben. Ebben jelentős szerepe volt a fékrendszernek. Gondoljunk csak bele: 51 lóerő, 50 newtonméter, nagyon megy és 250 kiló. Két személlyel és csomagokkal akár 450-500! Ehhez van egy féktárcsa hátul, meg elöl is. CSAK EGY! Kombinálhatjuk a fékrendszert akárhova, ez akkor sem lehet elég – gondoltam. (Amúgy a Combined ABS a Hondától mostanában megszokott logika szerint működik: a jobbos fékkar csak az első fék három dugattyújából kettőt présel össze, a balos pedig a maradék egyet elöl, plusz mind a kettőt hátul.)

A mindennapi életben azután nem igazán éreztem kevésnek a lassítóerőt. Majd kivételes szerencsém volt, ugyanis éppen a teszt hétvégéjén mentem ki fotózni a Hungária Rendőregylet vezetéstechnikai tréningjére (beszámoló hamarosan következik), ahol is traffipaxos méréssel egybekötött vészfékgyakorlat is szerepelt. Itt be is álltam a tanulók közé, mert nagyon kíváncsi voltam, mit mutat mért értékben, kontrollált körülmények között az SW-T600. Az eredmény egyenesen döbbenetes volt: 60-as tempóról egymás után legalább ötször állandó 14 méteres fékutat produkált a gép. Ez pedig nagyon finoman szólva is több mint jó eredmény! Úgyhogy a fékrendszer csak elvben kevés, egyébként azt kell mondani róla, hogy tökéletes.

A kétajtós szekrény

A díványrobogók szerkezeti felépítésének (hosszú tengelytáv és kis hátsó kerék) általában előnyös velejárója a nagy ülés alatti tároló. Az SW-T600 ezen a téren (is) nagyon jól áll. Amikor kinyitjuk az ülést (kis teleszkóp emeli fel a motorhoz méltóan elegáns stílusban), akkora hodállyal szembesülünk, mint egy kétajtós szekrény. Simán elfér két zárt sisak, vagy ennek megfelelő térfogatú egyéb holmi. Ha megvesszük a Honda gyári hátsó dobozát, akár két személlyel egy hosszabb túrának is nekivághatunk.

Ezen kívül két kisebb tároló található a kormány alatti idomban, amelyekben irattárca, kulcs vagy egyéb cuccok is elférnek. Bár a kulccsal óvatosan kell bánni: olyan mély a rekesz, hogy alig bírtam kibányászni az aljáról a sajátomat. Viszont a mélységnek is megvan az előnye, hiszen ha úgy hozza a szükség, egy fél literes üdítő is elfér ezen a helyen.

Jó döntés!

Nem csak az ismert bevásárlóközpont-láncban való vásárlás az, hanem az SW-T600 hazavitele egy Honda-szalonból úgyszintén. Abban az esetben, ha valóban azt a felhasználási területet szánjuk neki, amire való. (Ezzel azért olyan nagy bölcsességet nem mondtam, mert ez gyakorlatilag minden motorra igaz.)

Szeretnünk kell a kényelmet, és/vagy valamilyen okból nagyon idegenkednünk a sebességváltástól. Célszerű, ha sokat akarjuk kettesben használni nagyrobogónkat, hiszen ha ennyire kényelmes hátsó ülést viszünk haza, az ne heverjen már parlagon. De ami mindennél fontosabb: valóban sokat menjünk hosszabb utakra. A hatszázas erőforrás előnye ugyanis csak ekkor jön ki. Amennyiben csak elővárosi járművet keresünk, az SW-T összes többi jó tulajdonságát megkapjuk a kisebbik, 400-as változattal is. Az pedig mégis csak 350.000 forinttal olcsóbb, ami sok kilométerre elegendő üzemanyagot jelent! Viszont ha igazán messzi célnak indulunk, bizony nagyon jól jöhet a legnagyobb Honda robogó bőséges erőtartaléka, és ebben az esetben az SW-T600 lesz a mi motorunk!

Az utolsó oldalon találhatod a műszaki adatokat.

[ pagebreak ]

Műszaki adatok

„Mások vittek rossz utakra engem,
a mások bűne az én hibám. ..”

Ez a régi sláger jutott eszembe, miután leszálltam a Hornetről. Közben elszégyelltem magam és azon gondolkoztam, hogy mi van ebben a motorban, amitől ennyire más lettem. Valóban megcsípett a láthatatlan fullánkjával? Vagy mi lehet az, amitől ennyire a felszínre került a bennem rejlő rosszfiú? Mit rosszfiú?! Egyenesen törvényenkívüli! Pedig ez a szemtelen suhanc igazán mélyen lapult eddig bennem. Sokszor neveztek már nyugdíjasnak is amiatt, hogy képes voltam több száz kilométert végigmotorozni akár még csak meg sem közelítve a megengedett legnagyobb sebességet. Erre most tessék! Felültem erre a sárga-fekete jószágra és már én nem is én vagyok. Cibálom a gázt, üvölt a kipufogó, furakodom a kocsik között, mintha tényleg egy megvadult mutáns rovar akarna ledobni magáról, én pedig küzdenék a fennmaradásért. Pedig valójában nem is sietek. Ez a nap erre lett szánva. Nem kell rohannom sehová.

Akkor miért? Mi válthatta ki belőlem mindezt? Talán a színe? Vagy a teljesítménye? Vagy az üléspozíció? Egyiket se hiszem, hiszen ültem már sárga motoron csakúgy, mint nagy teljesítményűn, ennél akár sportosabb pozícióban is.

A legjobb az lesz, ha újra kezdjük az egészet szépen higgadtan. Közben megpróbálom kideríteni, hol van a kutya elásva. Tehát közelítsük csak meg szépen őkelmét. Ezt a motort nem lehet nem észrevenni. Volt, aki egyszerűen csak láthatósági motornak nevezte. Szembetűnő a hasonlóság egy darázs feje és az első fényszórót is magába foglaló idom között, gondolom nem véletlenül. Csak egy egyszerü nakednek látszik, de a meredek villaszögből és a  sportosan légies faridomból azonnal átjön, hogy mire is készült a gép. Ha felpattanunk a nyergébe, akkor azért kissé elbizonytalanít a vártnál kevésbé hasalós testtartás, mondhatni olyan sporttúrás. Azonban ez csak egy csupasz motor, mégsem szupersport. Bár nem is sporttúra, mert ebbe a kategóriába meg nem passzol  a szélvédelem hiánya, a kemény, sportos ülés, valamint hogy teljesen alkalmatlan a dobozok elhelyezésére.

Az ülés alól ugyan előcsalogatható négy kis fülecske, amihez jól hozzá lehet rögzíteni egy sisakhálót vagy egy erre alkalmas puha táskát, de ez ugye szükségmegoldás. Ilyenkor utast sem vihetünk magunkkal, ami nem is baj, mert hosszabb távolság megtétele után már biztos, hogy neki sem lenne olyan őszinte a mosolya. 

Nosza, ennyi pihenő után kerekedjünk neki! Ráadom a gyújtást, nézem a visszajelzőket, de szinte egyáltalán nem lehet látni, hogy világítanak-e, vagy már elaludtak, mert a Nap majdnem a hátam mögül süt. Az LCD műszerfal is tükröződik rendesen. De ha épp nem zavaró irányból esik rá a fény, akkor is vannak gondok az olvashatóságával, hiszen túl közel van hozzánk, ezért nagyon le kell nézni rá, és eltart egy ideig mire értelmezni tudom, hogy az a felső sáv milyen fordulatszámot is akar jelenteni. A víz hűtőközeg hőmérsékletét ellenben jól láthatóan és nagyon precízen, egy fokos pontossággal mutatja, pedig ekkora jelentősége azért ennek nincsen. Ha akarjuk, a motor hömérsékletével ellentétes oldalon a fogyasztást vagy a tank tartalmát is kiírja, deciliteres pontossággal, bár sajnos durván csal a müszer. Alig volt benne kevesebb, mint a névleges ürtartalom fele, amikor már üreset jelzett. Ezért egy figyelmeztető lámpa még elfért volna szerintem.

Inkább lóduljunk már neki, mégis csak arról szól a Hornet! Lapozz!

[ pagebreak ]

Húzzuk a gázt!

Elindulok, szép lassan kapcsolgatom a sebességeket, mint mondtam nem sietek. Kikanyarodom a város főutcájára, itt 70 a megengedett. Lenézek, most épp 65-ös értéket látok magam előtt. Ez így jó is, nem kell több. Váltanák még egyet feljebb, mert kissé zavar, ahogy rezonál alattam a motor. Mintha egy villanyborotvát markolnék úgy rezeg. Nézem a fordulatszámot, háromezret mutat és közben húzom felfelé a váltókart, de nem lehet. Mi? Ez már a hatodik? Nem hiszem el, ezért – no meg azért mert nincs fokozatjelző -  ellenőrzöm még egyszer. Tényleg nincs több sebesség felfelé. Akkor rezegjünk. Annyira végül is nem vészes.
Ebben a pillanatban kikanyarodik elém egy kukásautó. Messze van még, de láthatóan lassabban megy mint én, muszáj lesz megelőznöm majd. Utól is érem, lelassulok, majd mikor nem jön szembe senki, kiállok mellé és elcsavarom a gázt.

És nem történik semmi. Visszaváltok egyet és koppig csavarom a markolatot, de még mindig semmi. Rakosgatom vissza a fokozatokat, ami kívülről szerencsétlenkedésnek tűnhet, mert a szemetes távolodik. Na, nemá’! Egy kukásautó legyorsul?! Láthatóan tolja neki, ezt mutatja a fekete csík is ami mögötte marad. Na de akkor is! Ez azért ciki. Az autó hátulján álló emberek vigyorognak, ám egyszer csak megindulok. Na végre! Már épp a kukások mellett tartok, amikor elkezd kiabálni a kipufogó. Még nem üvölt, de a szemetes sofőrje és egy gyalogos is engem néz. Innen már elég jól húz. Ismét lepillantok az órára, most hetvenkettőt mutat. Pedig hang alapján sokkal többnek gondolja mindenki. Ebben a pillanatban érkezik még egy adag erő a motorból és most már üvölt a kipufogó. Hagyom még egy másodpercig, élvezem a hirtelen támadt erőt, majd visszaengedem a gázt. Már mindenki engem néz a környéken. Ismét ellenőrzöm a sebességem: 136. Atyaég! Nem hiszek a szememnek! Pedig tényleg nem volt több, mint egy vagy két másodperc. A tükör sarkában ott egy pici kukásautó. Még mindig nyomja neki, ez jól látszik abból ami elhagyja a kipufogóját. És elfér a tükör azon sarkában, ami a mögöttes forgalom megfigyelésére maradt.

A visszapillantó legnagyobb részében ugyanis én szerepelek. Egyszerűen túl rövid a száruk ahhoz, hogy jól magam mögé lehessen látni velük. Igaz, hogy nem is akadályoznak a kocsik között. Ez az egész motorra is igaz. Kis túlzással ahol én elférek, ott a motor is. Még egy babettával sem könnyebb a kocsik között lavírozni.

A stabil darázslábak

Mivel megfogadtam, hogy jó leszek, ezért gyorsan a fék után nyúlok. Elég nagyot bólint a motor, de amúgy csak jót tudok elmondani a futóműről. Az első teleszkópnál csak a húzófokozati csillapítás, hátsó rugóstagnál a csillapítás is és az előfeszítés is  állítható. Ennek köszönhetően az úgy jó, ahogy van. És, hogy mennyire, az csak most ötlött fel bennem. Ugyanis annyira észrevétlenül teszi a dolgát, mintha ott se lenne. Az első futóműelem is csak fékezéskor hívja fel magára  a figyelmet a bólintásával. Az is szinte tökéletes. Egy kis kritika csak a féket érheti. Először is nem látom a logikát abban, ahogy működik. A hátsó fékkel ugyanis fékezzük az első kereket is, de az elsővel a hátsót nem. Pedig számtalan olyan helyzetet fel tudok sorolni, ahol szükségünk lenne a hátsó fékre az első nélkül, de most egy sem jut eszembe, ahol csak az első fékkel oldhatjuk meg helyesen a szituációt. Másodszor pedig, ha gyakran és erősebben vesszük igénybe az első féket, akkor az hanggal és rezgéssel is tudatja nemtetszését. Először azt hittem, hogy az ABS szabályzási reakciói ezek, de később kiderült, hogy nem erről van szó. Az ugyanis sokkal alacsonyabb frekvencián és hang nélkül teszi a dolgát. Nem tudom, hogy csak egyedi esetről van-e szó, vagy minden Hornet ilyen, mindenesetre elég zavaró.

Na de nézzük, milyen a motor városon kívül. Azt kell mondanom, hogy ott is ugyanolyan, mint lakott területen. A futóművéról csak jót tudok mondani. Ha tökéletes alattunk a burkolat, akkor semmi felegyenesedési hajlam, semmi bizonytalanság. Ez a nagy darázs is pontosan olyan könnyen irányítható, ahogy kistestvérei cikáznak az égen. Azonban ha úthibákkal tarkított az aszfalt előttünk, akkor azért képes kissé elmászni az ívről. Ezen is látszik, hogy ez a motor nem az, aminek kinéz. Ez nem egy pucér celeb, hanem egy igazi sportoló. Ha a külseje elsőre nem is ezt sugallja. És mint ahogy a legjobb sportolók is egy hozzáértő kemény kezű edző mellett tudják csak igazán megmutatni, hogy mire is képesek, a CB600-assal sincs ez másként. Rövid kormánya és feszes futómüve miatt szinte követeli magának a biztos kezet. Ha igazán ki akarjuk aknázni a benne rejlő lehetőségeket, akkor ne egy túraendurós andalgásra, hanem kemény munkára számítsunk a hátán. Annál is inkább, mert  az erőforrás a szerpentinen is hozza a szokott formáját. Csak a magas fordulatszám tartományban használható igazán, ott azonban magával ragad a temperamentuma. Nem lehet neki nemet mondani. Szinte kéri, követeli, hogy húzzuk a gázt. Egy igazi adrenalinbomba robban az emberben, amikor ezt megteszi neki. Pedig nem is igazán erős. De az az üvöltés, az a vibrálás, ami a gyorsulást kíséri, tényleg megváltoztat minket. Szégyenlősöknek, félénkeknek, gátlásosoknak, mamlaszoknak, bárgyúknak, máléknak és ügyefogyottaknak receptre íratnám fel ezt a m

A Yamaha igen erős támadást indított a nyolcadliteres városi rohangászók szegmensében: a kínálatban megtalálható például a WR125X szupermotó, terepesebb változata, a WR125R; vagy a BW’s 125, az X-Max 125 és az X-City 125 robogók. A cél nyilvánvaló: Nyugat-Európa igen kiterjedt részén B kategóriás jogsival is vezethetőek ezek a gépek, így aki szeretné az év minél több napján otthon hagyni négykerekű benzintemető dugóbanállóját, annak legyen miből válogatnia. Hazánk sajnos nem csatlakozott a fenti országok sorához, így nálunk minimum egy A1-es jogsi kell a fenti gépekhez, vagyis azok inkább a fiatalok számára jelentenek közlekedési lehetőséget. Nekik viszont parádés a fenti lista, csak legyen apunak pénze megvenni… No de inkább tételezzük fel, hogy mondjuk valamikor a közeljövőben Magyarországon is megjelenik a nyugati modell, és terjedésnek indulnak a nyolcadliteres kétkerekűek. Ezen a szemüvegen át járjuk körül a Yamaha legelegánsabb 125-ösét, a nagykerekű X-Cityt!

I like your style!

Az Hugo Boss öltönyöknek volt sok évvel ezelőtt egy reklámja, amelyben kéjes hangon súgta a hölgy a jól öltözött főhősnek: „I like your style, Jack!” – azaz tetszik a stílusod, Jack. Az ember első gondolata, amint körüljárja a kisebbik X-Cityt, hasonló: de jól néz ki, milyen csini. Az egész jármű komolyságot és eleganciát sugall. Ez a benyomás megmarad akkor is, amikor felülünk rá. Nagyon kényelmes a vezető ülése (az utasé is!) és pozíciója: semmi görnyedés, a kormány magasan helyezkedik el, így a nagyra nőtt robogósok is jól el tudják fordítani: nem akad el a térdükben. Bizalmat sugároz a nagy plexi, amelyet ráadásul testmagasságunk függvényében négy eltérő pozícióban tudunk rögzíteni, ezzel hozzávetőleg akár öt centiméterrel módosítva a magasságát.

Kimondottan elegáns a műszerfal, amely számos információval szolgál, még a külső hőmérsékletet is folyamatosan le tudjuk olvasni róla. Ez ebben a járműosztályban szerintem kimondottan fényűzőnek számít. Egyszóval komolyságot, eleganciát és minőséget sugall minden, amivel találkozunk. A nagy kerekek is: ha elöl 16, hátul 15 colos felniken feszülnek a cseppet sem virsli gumik,

Nehéz helyzetben vagyok ezzel a teszttel. A motor tavalyi bemutatásakor, illetve a sajtóanyag megjelenésekor a kommentek között olvasóink is pusztán idomos Hornetként aposztrofálták azt. Ettől a kijelentéstől persze a márkakereskedők világszerte morcosan néznek – bő 200 kilométer megtétele után azt kell mondjam, teljes joggal. Minden teszt szubjektív, az én megítélésemben ez a motor számos közös lényegi komponense ellenére nem is eshetne távolabb Hornettől. Persze a legendás vérvonal sem könnyíti meg a motor értékelését, pláne hogy jó néhány évvel ezelőtt erősen gondolkoztam az előd megvásárlásán.

Ab ovo

Okos emberek szerint a jelent a múlton keresztül érthetjük meg, ezért vessünk egy pillantást az elődökre. A CB/CBR történelemmel az interneten számos oldal foglalkozik, ezért arról csak dióhéjban írok. A Honda városi motorjainak („CB”) története szerteágazó, de a típus szempontjából rajtvonalnak 1969-et, a CB750 megjelenését tekinthetjük. A kiegyensúlyozott járású, technikailag legjobb kompromisszumnak nevezhető sornégyes konstrukció átalakította a kétkerekűek világát. A motorozás ezen forradalmában a Honda adta le az első lövést, az 1987-es CBR600F pedig felért a fegyver újratöltésével.

A kategóriateremtő masina eleinte kettő, majd később három évenként esett át a kötelező technikai frissítéseken, azonban a fejlesztés lelassult a ’90-es évek végére. Az utcai motoroknak kiírt superbike versenyek ekkor a 750-es négyhengeresekről és az 1000-es V2-esekről szóltak. A Honda már túl volt a sikereken a VFR (RVF) sorozattal, s a Ducati-verő VTR megalkotásán dolgozott. A történethez az is hozzátartozik, hogy a 600-asokra a sikerek ellenére sokáig csak vevőcsalogatóként tekintettek a gyártók. A masina koporsójába az erősödő konkurencia mellett házon belül a 2001-ben kiadott FS változat verte be az első szeget, a sírját a 2003-as, „kompromisszummentes” RR típus ásta meg, majd az Európában 2007-ben hatályba lépő Euro 3-as kibocsátási normák temették el végleg.

Ugyan a puszta számadatok alapján a CBR600F4i talán lemaradt a piacon ekkor megtalálható, jóval versenyorientáltabb 600-asoktól, azonban mindvégig megmaradt egy jól kezelhető, sportos utcai motornak. Ezt a szegmenst tágabban értelmezve a Honda az 1998-ban kiadott, a CBR600F erőforrására építő Hornettel is jelen volt, s a piaci trendek ekkoriban a jól kezelhető, könnyed csupaszoknak kedveztek. A tesztelők, újságírók mindig is sokra értékelték az F-típust annak jó kezelhetősége, elegendő ereje és hosszú távon is kényelmet biztosító ergonómiája miatt. Az általa képviselt arany középút most, öt év elteltével újra piacra került, s az a faramuci helyzet állt elő, hogy a masina előde igazából annak utóda.

Recycling

Az utóbbi egy-két évben a 750-800 köbcentiméteres gépek felé tolódik a középkategória, azonban Honda nem követte a trendet. A nagy H még mindig a 600-asokkal képviselteti magát az utcai motorok ezen szegmensében, a CBR600F újbóli bevezetésével pedig teljessé tette középkategóriás palettáját. Mindezt költséghatékony módon tette, a meglévő technika újbóli felhasználásával. Nyilván a Honda elővehette volna a régi F4i tervrajzát, azt leporolva, felfrissítve megalkothatta volna az F5i típust, azonban ez bizonyos értelemben visszafordulás lett volna, és a jelenleg gyártásban lévő modelleket figyelembe véve nem is lett volna túlságosan racionális. S bár a Hornetet is építő technika miatt sokan csak megvonják a vállukat, ne felejtsük el: a többi japán is ezzel a módszerrel dolgozik, sok esetben kevesebb átalakítást eszközölve.

Technikailag számos ponton megegyezik a két típus, ami a bevezetőben is említett elhamarkodott következtetés levonását eredményezheti. Ha a különbségeket tekintjük, akkor az idomok, az új üzemanyagtartály, a feljavított futómű és fékrendszer, a csutkakormány külön-külön, de még együtt sem hangzanak egetverőnek egy karosszékben ülve. A megvilágosodáshoz egy üléspróba jó támpontot ad, de a motor igazi megértéséhez menni kell vele. 

Szelíd, mint egy bárány

Egy motorokhoz nem értő kívülálló számára, vagy éppen egy felületesen szemlélődő motorosnak a gép egy sportmotornak tűnik. Persze a hiánytalan idomzatból sejthető, hogy ez nem egy kompromisszummentes, még a műanyagok tömegén is spóroló vérbeli sportmotor, s ez az érzés a motorra felülve igazolást nyer. Anno a 2000-es évek közepén, amikor első nagymotorom megvásárlását terveztem, kokettáltam az akkori F4i-vel. Bár alapvetően a csupasz vasakat kedvelem, a Honda sporttúra motorjáról csak jót olvastam, így az esélyes befutók között tartottam számon.

A menetpróba után azonban letettem arról a típusról: majd két méteres magasságomhoz a gép fizikai méretében kicsi volt, és a testhelyzetet túlságosan sportosnak éreztem, s a számtalan pozitív kritika ellenére cseppet sem találtam komfortosnak. Habár a 2011-es CBR600F sem tűnik sokkal nagyobbnak, az a néhány fok eltérés a test dőlésszögében, az a pár centiméter itt-ott jelentős különbséget eredményez. Ez a motor még az én méreteimmel is kényelmes!

Ezt a különbséget feltétlenül meg kell vizsgálnunk a közvetlen technikai előddel kapcsolatban is. Az azonos váz és ülés mellett gyakorlatilag a kormány, a felvett testhelyzet és a combunk között szorított új tank másféle komfortot kínál, mint a Hornet. A még kényelmes, de sokkal inkább döntött, sportosabb testhelyzet már a masinára felüléskor is sokat sejtető. S bár a Hornet és a CBR600F technikai fundamentuma majdnem azonos, elindulás után a két motor esszenciájának különbsége szembetűnő.

Akkor keljünk útra! Lapozz!

[ pagebreak ]

Bárány, farkasfogakkal

Azt hiszem ez lesz a gép értékelésének legvitatottabb pontja. Mi különbség lehet két, motorikusan azonos masina teljesítménye között? Nyilván semmi. A különbséget nem a számokban kell keresnünk. Ha mindenáron a számokon keresztül akarjuk látni a világot, akkor tessék a testhelyzetről szóló képeket áttekinteni még egyszer. Az a körülbelül 10 foknyi agresszió, amely még nem terheli a csuklót, a kiváló szélvédelmet biztosító teljes idomzat valójában nem fordít át az emberben semmit, nem tör felszínre a civilizáció vékony burka alatt megbújó vadállat. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ugyanabban a stílusban motorozva, ugyanazokat az erőhatásokat elvárva, ugyanazokra a visszajelzésekre támaszkodva sokkal dinamikusabban haladunk. Nyilván lehet mindkét masinával – kívülről tekintve – azonos tempóval motorozni, a különbség a kettő közötti könnyedségben áll. A CBR600F nem ingerel eszement gyorshajtásra, agresszív gyorsulásokra – viszont az ember minduntalan azon kapja magát a nyergében, hogy a sebességhatárokat – intenzívebb gyorsulások után – maga mögött hagyta. Nyilván ugyanúgy lehet 3000-es fordulatnál negyedik fokozatban „krúzolni” 50-nel a városban, 6000-as fordulatnál hatodik fokozatban átlibbeni óra szerint 120-szal az M0-áson, ugyanúgy duruzsol az ember alatt az azonos aggregát és kipufogó. A különbség az érzés, az élmény, amit átélünk. A 103 lóerő nyilván nem egy egetverő érték, és a dinamika is elmarad a literes sportmotoroktól, de ez nem is baj. Konszolidált tempót diktálva a gép hihetetlenül könnyednek érződik, „rendesen” motorozva pedig egy ragadozót terelgethetünk harapások kockázata nélkül.

A különbség országúton még inkább szembetűnő. A szévédelem tökéletes, a sisak körül turbulencia nem érezhető, a testet nem nyomja zavaróan a menetszél még nagyobb tempónál sem. Gyári kiegészítőként kapható magasabb plexi, de nem értem, mi szükség rá – ez a idomzat így jó, ahogy van. A lakott területet elhagyva az ember önfeledt gyorsításba kezd, és a könnyedén halad kevésbé legális sebességgel is. A gázkarral kiváltott gyorsítás egyúttal lehetőséget ad arra, hogy elmondjak néhány jellemzőt, amit ízlés szerint lehet negatívumnak is értékelni. Mivel „csak” egy 600-as erőforrásról beszélünk, ezért a masina először csak felhördül, s némi késéssel indul meg. Az igazat megvallva ez nem a típus problémája, sokkal inkább a hengerűrtartalomé, és az azzal (nem) járó nyomatéké. Saját ligájában eddig ez az egyik legkevésbé „zsenge” teljesítmény, ami a 600-osokra jellemző laza, de egyébként jól áttételezett váltó miatt nem is jelent akkora problémát. Negatívumként éltem meg, hogy egy sornégyes hatszázas relatív alacsony nyomatéka ellenére a gáz teljes elvételét erőteljes visszajelzés kíséri, még alacsony fordulatszám-tartományban magas fokozatot használva is. Nyilván egy kihegyezett aggregát így reagál, de ez az erőhatás nagyobb volt, mint amit egy 600-astól elvár az ember. Ebben az ellentétes tulajdonságokat tartalmazó felsorolásban az utolsó említésre méltó elemről bizton kijelenthető, hogy az a világunk hibája. Európában minden, utcára kiadott motornál van a fordulatszám-tartományban valahol egy „lyuk”. A kibocsátási normák teljesítését a gyártók a nyomaték és teljesítmény ideiglenes korlátozásával érik el. Az, hogy milyen fordulaton van ez a kiesés, az erőforrás és a váltó karakterisztikájától függ – a CBR600F esetében, akárcsak a Hornetnél, körülbelül 6000-es fordulatnál tapasztalhatja ezt meg a motoros, ott válik nyúlóssá a gyorsulás. Az igazság persze megint árnyaltabb, meg kell említeni, hogy ez az erőforrás kategóriájában jelenleg a leginkább lineáris. 6500 felett a masina újra intenzíven gyorsul, de a gyorsulás kiegyensúlyozott, nincs benne semmi „kontrollálhatatlan” robbanás.

Ugyan nem az erőforráshoz tartozik, de itt említem meg azt is, hogy a szintén Hornetről érkező műszeregység leolvasásával gondjaim voltak. A sebességet jól láthatóan mutatja a kijelző, azonban a felső sávban található fordulatszámmérő nehezen olvasható, különösen az én magasságom mellett. A plusz információkat is keresnem kellett, bár valószínűleg még néhány száz kilométer után ezekhez hozzászoknék – akárcsak a fokozatkijelző hiányához. Az irányjelzők kontroll-LED-jei kiestek a látóteremből, ami nehezen orvosolható.

Azt mondom állj, állj, állj…

A gázkar vehemens tekergetése ugyan nagy élvezettel tölti el az embert, azonban ennél is fontosabb a sebesség ellentétes előjelű megváltoztatása. A motor fékrendszere egyébként is megér egy misét, bár az nem jelent igazi újdonságot. Először is meg kell említenünk, hogy a CBR600F kapható hagyományos, ABS nélküli fékrendszerrel szerelve is, legalábbis egyelőre. Nyilván az is megállítja a masinát, azonban érezhető, hogy az általunk is kipróbált, C-ABS-szel felszerelt, elől 3 dugós féknyergeket alkalmazó fékrendszer a motor igazi tartozéka. A biztonság-technikai divatnak megfelelő fékberendezéstől először idegenkedtem egy kicsit (elvi alapon), azonban a gyakorlati tapasztalatok alapján nem tudok felhozni ellene semmit. Azt hiszem az ABS-t mára egy kötelező biztonsági felszerelésnek tekinthetjük motorokon is – bár szerintem elsősorban fékezni kell megtanulni, s nem pusztán a technikára hagyatkozni. A kifinomult berendezés egyébként is észrevétlenül teszi a dolgát, óvatos duhajkodás mellett sem volt érezhető a működése (ha bekapcsolt egyáltalán), pedig az első tárcsákra szerelt 3 dugós féknyergeknek hála az intenzív sebességcsökkenés élményét könnyen megtapasztalhatjuk. A kombinált fékrendszer már más lapra tartozik. Alapvetően autópályánál található 270 fokos jobb-, és (elhagyatott) körforgalomban található 360 fokos balkanyarban próbálgattam a motort, de lényegi különbséget nem fedeztem fel a fék működésében. Kanyarkombinációkban azonban volt egy olyan távoli érzésem, mintha a motor húzta volna a hátulját – arról azonban teljes joggal vitázhatnánk, hogy ezt csak érezni akartam, vagy valóban éreztem is. Indokolt esetben egyébként is szoktam használni a hátsó féket, az, hogy ezt a fékrendszer megcsinálja helyettem – utcai körülmények között – egyáltalán nem találom kivetni valónak. Végső soron ezt a gépet utcai használatra, utcai motorosoknak tervezték, tőlük-tőlünk pedig nem várható el, hogy egy hobbiversenyzőhöz mérhetően kezeljük a fékeket. A sportmotorosok, akiket ez a technika joggal zavarhatna, pedig úgyis az RR-t veszik. 

Nincs határ

Azt már tudjuk, hogy a masinában van elegendő kraft, a megállás műveletét sem nehéz vele végrehajtani. Így marad a kérdés: milyen a kezelhetősége? A villaszög tudomásom szerint megegyezik a Hornetével, ez a 25 fok eggyel több, mint az F4i-é volt. A Hornet kezelhetőségére nem lehet panasz, nem véletlen, hogy a Safety-Hungary képzésében is azt a típust használják. Csupán egyetlen negatív tapasztalatom volt a gép irányíthatóságával kapcsolatban: a kormány teljesen kifordított állapotában a kezem a kormány és a tank közé szorult (nagy a kezem is…), az elvesztett biztonságérzés miatt így bő egy méterrel tágult a kis sebességű fordulóköröm. A gép nyilván többet tud ennél, de lássuk be, az ilyen manőverekhez más kormány kell. Ettől eltekintve az „F” álomszerű. Pontosan arra megy, amerre az ember menni akar, a kanyarra szinte elég csak rágondolni, ugyanakkor nagy tempónál sem kell küzdeni az egyenesen haladásért. A kanyarokban semlegesen viselkedik, a konszolidáltnál gyorsabb sebességek mellett is könnyen lehet vele ívet szűkíteni vagy éppen szélesíteni, az alacsony tömegközéppontnak hála pedig könnyen át lehet fordítani. Ugyan nincsenek intenzív emlékeim az F4i-ről, de nem tartom valószínűnek, hogy lényegesen többet tudott volna ennél. Az új teleszkópok külső méretezése megegyezik a Hornetével, az élmény azonban teljesen más. Nem is csak arról van szó, hogy a CBR600F teleszkópjain állítható a rugó-előfeszítés, és a gyári hangolás kicsit feszesebb, mint a CB600F-é. A HMAS rendszer szelepeinek hála a csillapítás és a motor úttartása jobbnak tűnik. Az úthibák nem tűnnek el, a göröngyöket nem lapítják ki ezek a teleszkópok sem, azonban az állandó visszajelzések mellett nincs olyan érzése az embernek, hogy pattog, vagy libeg az út felett. Lehet, hogy sokaknak nem elegendő a Hornet és a CBR600F közötti különbségtételhez a megjelenés és az ergonómia jelentette szubjektivitás, a futóműben és az úttartásban jelentkező differencia azonban szembetűnő. Nem a Hornet avult el, egyszerűen csak a CBR600F jobb. Ennek azonban ára van: plusz 200’000 forint.

Egy ilyen jó motornak ilyen rossz promót készíteni már a bűn kategóriába esik…

Szeret, nem szeret

A motor értékelésének utolsó pontja annak elhelyezése a jelenlegi kínálatban. Ez egyszerű feladat, ha csak a Honda palettáját nézzük. A CBF600 egy konszolidált csupasz középkategóriás, a Hornet pedig jóval inkább egy élménygyáros masina. A Hornet és a CBR600RR közötti  távolságot a CBR600F talán még hangsúlyosabbá tette, kellemes kompromisszumként ékelődik közéjük. Nem fáj különösebben, hogy az előd F4i-hez képest 7-8 lóerővel kisebb a teljesítmény: a konkurensek kínálta 750-800-as csupasz gépek sem tudnak számottevően többet, a jól hangolt 600-as blokknak és a váltó tökéletes áttételezésnek hála a kis Honda könnyedén lépést tart azokkal is. Kezdő nagymotornak is ideális, de haladóknak is sok kellemes kilométert tud szerezni. Ugyan egyhuzamban csak bő hetven kilométert tettem meg vele, de biztos vagyok benne, hogy egész nap el lehet vele motorozni nagyobb fáradtság nélkül. A Honda régiótól függően a szupersport-, illetve a sporttúra kategóriákba sorolja a CBR600F-et, s bár ez jogos, bátran kijelenthető, hogy ez valójában egy mindenes gép. Az alacsony, széles tükrök ellenére a városban is jól használható, zárt pályán sem kell különösebben szégyenkeznie, de hosszabb-rövidebb túrákon használható ki legjobban. Egy túrához persze szükséges néhány kiegészítő – típus-specifikus csomagokat (tankbőr, tanktáska, oldaldobozok) még nem találni a piacon – egyelőre maradnak az univerzális csomagok, a gyári üléstáska vagy a várakozás a fentiekre.

Motorosként leginkább a teljesítmény-nyomaték-futómű-kényelem-használhatóság ördögi ötszögében vergődünk, s beállítottságunk függvényében „prostituáljuk” magunkat valamelyik csúcs felé. A CBR600F valójában egyikben sem igazán jó, egyszerűen csak mindenből megvan benne az elegendő. Kicsivel több mindenből nem ártana, de így is messze többet tud, mint amit összességében a legtöbb utcai motoros ki fog használni. Lehet, hogy az új „F” nem tökéletes, és nem is estem vele szerelembe. Még mindig a csupaszok iránt vonzódok, s a CB1300 a nagy álom. Mindezek ellenére nem tartom túlzásnak leírni, hogy az utóbbi évek egyik legjobban eltalált konstrukciója, s életem egyik legjobb motoros élménye ez a masina.

Az utolsó oldalon következzenek a műszaki adatok!

[ pagebreak ]

Műszaki adatok

< ?php include '/srv/www/onroad.hu/root/sites/default/files/cikkek/gallery/2011/06/18_honda_sh300i_teszt/gallery.inc'; ?>Egy vallomással kell kezdenem. Személyesen kötődöm a tesztelt típushoz. Ugyanis azt, hogy egyáltalán motoros lettem, emlékeim szerint ennek a járműnek (illetve valamelyik elődjének) köszönhetem. A történet sok évvel ezelőtti: üzleti úton jártunk a Garda-tó mellett, és ha már így adódott, rászántunk egy napot a csodás környezet bebarangolására. Szállásunk Limone Sul Garda meseszerű kisvárosában volt, ahol minden este lementünk sétálni a kikötőbe. Gondolom valamelyik vendéglős robogója lehetett az SH, de mindegyik este ugyanott állt. Eleve elvarázsolt, hogy mindenki milyen kellemesen robogózik a keskeny kis utcákon meg a tó körüli csodás utakon, az a motor meg valahogy különösen. Nem tudom miért, de folyton arra kellett mennem, és álldogállnom mellette. Folyattam a nyálam és álmodoztam, mint egy kisgyerek. Amint hazaértem, rohantam megszerezni a motoros jogsit, és azóta azt hiszem többet mentem két- mint négy keréken. Honda SH-val azonban nem, még annak idején, amikor Tunguska kollégám tesztelte a típust, akkor sem sikerült kipróbálnom.

A motoros műfajt egyébként robogókkal kezdtem, és sok „igazi” motorossal ellentétben a mai napig rajongok a kategóriáért. Egyszerűen városi- és elővárosi közlekedési eszköznek nem tudok jobbat mondani egy jól eltalált ékszíjautomata hajtású robesznél. Mivel sokat próbáltam ki közülük, elég határozott elképzeléseim vannak a tökéletes robogóról. 2-300 köbcentiméteres kell, hogy elegendő ereje legyen, de ne túl sok – annak ugyanis a felhasználási területen már semmi értelme nincs. A méreteknek kompaktaknak, a tengelytávnak nem túl hosszúnak kell lennie, hogy a kocsisorok között minél jobban manőverezhető legyen a gép. No és kell a megfelelő mennyiségű pakolóhely, a magyar utak miatt pedig nagyon fontos a jó futómű. Nézzük, hogyan felel meg a fenti követelményeknek a 2011-es Honda SH300.

Apád RR?

Már a kiskunlacházi Honda tesztnapon feltűnt, hogy a közepes Honda robogó annyira stabilan vette a változó útminőségű kanyarokat, olyan biztosan volt dönthető és parádésan tartotta az ívet, amellyel nem csupán egyéb robogókat, de a jelen levő nagymotorok jó részét is kenterbe verte. Megtudtam, hogy a 2011-es megújítás kiterjedt a vázra és a hátsó futóműre is, így gyakorlatilag egy új motorról beszélhetünk. A mostani teszt során megtett majdnem háromszáz kilométer alatt azt kellett tapasztalnom, hogy ez közúton is ugyanígy működik: olyan bátran boríthatjuk ívre a 300-ast, mint tényleg kevés motort. Utassal és egy személlyel egyaránt atomstabil a futómű. Robogónak látszik, de sportmotor ez, kéremszépen!

Egyébként volt szerencsém egy szemre szinte ugyanúgy kinéző 2010-es SH300 kipróbálására is. A műszerfal és a bal markolat kezelőszerveinek kivételével alig módosult a gép (ezeken viszont nem tudom miért változtattak: az új műszeregységnél sokkal mélyebben az ölünkbe kell pillantani a pillanatnyi sebesség leolvasására, a duda pedig rejtély, miért fontosabb az irányjelzőnél…) – valójában azonban más a tengelytáv és a teljes hossz is. Összességében a futómű fejlődése különösen szembetűnő, mert bár az átlagos robókhoz képest az előd is nagyon stabil lábakon állt, az idei nagy SH nagyságrendekkel múlja felül a konkurencia javát. Szóval ha igazit akarunk motorozni a kanyarokban is, de robogó kell, akkor ez a gép a megoldás.

A kultúrhenger

Az egyhengeres erőforrás változatlan maradt, ami nagyon helyes is. Ugyanis szerintem legfeljebb rontani lehetne rajta. Nagyon könnyen veszi a gázt, mintegy 100-110-es tempóig robbanásszerűen gyorsul, de még a végsebesség közelében is kellő dinamikát szolgáltat a 28 lóerő. Hogy ezt gyakorlati példákkal szemléltessem: az M7-es érdi emelkedőjén 100-ról nyélgázt húzva egy személlyel (óra szerint) 135, két megtermett felnőttel (TeeJay Kolléga és jómagam, összesen mintegy 210 kiló!) is 124 kilométer/órára volt képes felgyorsulni és azt tartani. De ami ennél fontosabb: a városi, elővárosi közlekedésben a lámpáktól elindulva a legkisebb erőlködés nélkül hagyja ott az autókat, és ez az előny a tempósabb szakaszokon sem fogy el. Nyilván nem hosszú autópályázásokra való a motor, mint ahogy a 90-nel haladó autóbusz megelőzésére is ki kell várni a megfelelő alkalmat, főleg két személlyel a fedélzeten. A saját felhasználási területén azonban bőségesek az erőtartalékok. Ennek hála pedig nem is kell folyton nyélgázt húzgálni neki – sőt, ennek nagyon értelme sincs, mert csak állhatunk meg ismét a következő pirosnál, lévén hogy kicselezzük magunkat a zöldhullámból.

Mivel pedig nem kell nagyokat tekerni a jobb oldali markolaton, nagyon kellemes fogyasztási adatokat regisztrálhatunk a kevesebb mint tíz literes tartály újratöltésekor. A teszt során kétszer tankoltam, amelyek átlaga 3,4 liter/100 kilométerre jött ki. Ez pedig tapasztalataim alapján a kategóriában kimagaslóan jónak tekinthető.

A teszt a következő oldalon folytatódik!

[ pagebreak ]

Amikor mégis túl gyorsan érjük el a következő piros lámpát

Akkor ugye meg kell állni. A robogóknál megszokott módon mindkét kezünkkel lassíthatjuk le az SH-t: a bal kéz a hátsó, a jobb pedig az első tárcsára hat. A korábban említett 2010-es modell C-ABS rendszerrel volt felszerelve, így arról is van szerencsére tapasztalatom. Ugyan semmilyen komoly gondom nem volt a képeken is látható hagyományos lassítóberendezéses Hondával sem (sokszor elegendőnek bizonyult csak egy-egy ujjal húzni a fékkarokat, a tesztelésképpen elvégzett néhány vészfékezési kísérlet során pedig az adagolhatóságot is nagyon jónak találtam), mégis azt kell mondanom: a blokkolásgátló rendszer maximálisan megéri a felárát. Különös tekintettel az amúgy is soványka árcédulára – de erre még visszatérünk.

Ha bevásárolnál hazafelé

Robogóknál fontos szempont a pakolhatóság. Az SH300 16 colos kerekei miatt az ülés alatti rekesz nem túl acélos: legfeljebb egy chopperes rohambili fér el benne, még egy normál nyitott bukó sem. Így a laptopos táskát, vagy hazafelé a bevásárlószatyrot sem nagyon tudjuk ide tenni. Kapunk viszont a motorhoz egy nagyon szimpatikus színre fújt dobozt, amely messze kárpótol a szék alatti helyért. Ha pedig ide sem férne be a bevásárlószatyor, még mindig ott az első idomon az akasztókampó. Mivel pedig teljesen sík a taposólemez, lábfejeink között tényleg kényelmesen el tudunk vinni pár fej káposztát (bár én néhány doboz sörrel teszteltem). Az egyetlen, amúgy teljesen megszokott hátránya az ülés alatti rekesznek a melegedés: megállás után a motor hője jó ideig szinte forrón tartja az ide pakolt tárgyakat. Ez nyáron nem túl előnyös, télen persze milyen jó egy rövidebb megállás után kellemesen forró kesztyűkbe dugni kezeinket!

Amúgy pedig ha rossz út vezetne a közérthez vagy onnan haza, akkor sincs ok az aggodalomra. A rugózó elemek korábban emlegetett sportosságuknak köszönhetően viszonylag feszes hangolásúak, a pihe-puha ringatózás tehát nem erősségük. A rugóutak hosszához viszonyítva azonban teljesen elfogadhatónak nevezném a futóműkomfortot: a kátyúk, csatornafedlapok és egyéb úthibák érződnek ugyan, azonban nem hatalmasodik el rajtunk a csigolyáink egymásba csúszásának közelgő veszélyére figyelmeztető érzés. A hátsó rugóstagok pedig az ülés alatt található kis körmös kulccsal könnyedén állíthatók hét fokozatban, hogy a fedélzeten cipelt súlyhoz képest a legoptimálisabban tehessék dolgukat.

Az év üzlete

Az SH sorozat hosszú éveken át a világ számos országában volt a robogópiac listavezetője. Fenti erényeinek ismeretében mindez nem akkora csoda. Azonban az elért sikerekhez mindenképpen szükség volt egy jól eltalált (értsd: igen alacsony) árra is. Ez pedig a tesztelt modell esetében is adott: 1,2 millió forintért vihető haza ABS nélkül. Amennyiben nincs képünk a piacon jelenleg jellemző árakról, íme néhány példa: Yamaha X-Max 250: 1.338.000.-; X-City 250: 1.498.000.-; Aprilia Atlantic 300 és Sportcity Cube 300: 1.349.000.-; Scarabeo 300: 1.449.900.-; Piaggio Beverly 300: 1.549.900.-; Vespa GTS 300: 1.649.900.- (mindegyik listaár, ettől eltérő árak is előfordulhatnak az akciók esetében).

Egy szó mint száz: kevés vetélytársa van érzésem szerint ennek a robogónak. Ha lenne lehetőségem vásárolni egy külön városi közlekedésre szánt kétkerekűt, azt hiszem nem sokat kellene gondolkoznom, mit válasszak!

Már csak a műszaki adatok vanna hátra, lapozz!

[ pagebreak ]

Műszaki adatok

Sokan vannak (velem együtt), akik vonzódnak a régivágású motorokhoz. A többség azért, mert a valamikori fiatalsága során saját maga által is használt kétkerekűekre emlékeztetik. (Ezzel együtt persze az ifjúkori évekre is, ami önmagában kellemes érzés.) Mások, mint jómagam is, egyszerűen szeretjük a szépet, a klasszikus formákat. Így szinte minden motorosnak megdobban a szíve, amikor egy öreg vasparipát pillant meg az úton haladva, vagy éppen egy parkolóban pihenve. Mi több, általában szívesen meg is lovagolnánk egy ilyen régivágású motorkerékpárt. Csak hát ugye ott vannak a fenntartások: egy öreg vas felett damoklész kardjaként lebeg a műszaki hiba veszélye, no meg a menetteljesítmények vagy éppen a fékek sem teszik a mindennapi közlekedés legjobb társaivá a soktízéves gépeket.

Nem az, aminek látszik

A fenti igényt igyekszik kielégíteni a Triumph klasszikus modellcsaládja egyik prominens tagjával, a Bonneville-lel. Első ránézésre a motor nyugodtan készülhetett volna a hetvenes években is. Ha csak áll egyhelyben, az ember szívesen elcsorgatja a nyálát minden apró kis részletén. A váz, a blokk, az ülés, a lámpák, az irányjelzők, a kipufogók mind tartozhatnának egy valóban negyedik ikszét taposó bringához is. Igazán csak a tárcsafékek (hátul is!), az amúgy klasszikus műszerfalon tolakodó kis LCD-kijelző, vagy éppen a mai kornak megfelelő kezelőszervek buktatják le a Bonneville-t: ez bizony valamilyen huszonegyedik századi dolog lesz!

Valóban az. Az erőforrás (a szigorú környezetvédelmi előírások miatt nem is lehetne más) injektoros, de olyan szépen oldották meg, hogy az ember a blokk mögött azonnal kiszúrja a „karbikat”. A blokk oldalán van ugyan szívató, de a mostani nyári időben arra nem volt szükség. A közel kilencszázas soros kéthengeres erőforrás a legtöbb mai léghűtésesnek tűnő erőforráshoz képest nem imitálja a dolgot, hanem valóban a szellő vezeti el belőle a keletkező hőt. Igazából tehát az önindítónak, a mai motorokon megszokott kezelőszerveknek köszönhetően vezetés közben nehéz megmondanunk, retró motoron ülünk-e vagy sem. Kicsit kétarcú tehát a Bonneville. Klasszikus, amikor gyönyörködünk benne és modern, amikor közlekedünk vele.

Gyönyörködjünk még!

Egyelőre maradjunk a parkolós arculatnál. Ha nekem lenne egy saját Bonneville-em (nem lökném ki a képzeletbeli motoros garázsomból!), rendszeresen fordítanék időt rá, hogy nézegessem. Nem állok híresen nagy motorpucoló hírében, a tesztmotorokat is általában elintézem a fotózás előtt a benzinkúton egy szélvédőtisztítóval. A Triumph-fal első nap jól eláztam, másnap viszont egész nagy élvezettel pucolgattam egy mikroszálas kendő és némi tisztítószer segedelmével. Hadd csillogjon a króm! Egyszerűen jó volt hozzáérni, simogatni… Mint egy szép nőt.

Dodi barátom egyik kedvenc részlete (ezúton is köszönet neki a fotókért) a láncvédő és a hátsó sárvédő volt, amely valamelyik huszonpár évvel ezelőtti motorjára emlékeztette. Nekem nagyon tetszett az ülés, a lábtartók, a két kürtőszerű kipufogó, imádtam a karburátornak tűnő befecskendezőket, magát a blokkot a matt fekete színével és rozsdamentes csavarjaival, a fékpedált, a lámpákat, a hátsó rugóstagokat, egyszóval nagyjából mindent. A rugóstagoknál álljunk is meg egy pillanatra: egyenkét és kézzel lehet állítani az előfeszítésüket négy fokozatban. Ehhez azonban nem kell körmös kulcs, mint a hasonló gépeknél általában, hanem egy bármilyen csavarhúzóval könnyen áttekerhetjük a rugó keménységét szabályozó kis gyűrűt. Olyan, mint az egész Bonneville: nagyon egyszerű és nagyon zseniális.

Persze azért hadd kössek bele egyetlen esztétikai részletbe. (Csak hogy elvegyem a kommentelő olvasók kenyerét.) Még a műszerfal is illik a klasszikus összképbe, csak éppen az a kis digitális kijelző ne lenne rajta… Értem én, hogy akartak haladni a korral, de véleményem szerint ez a gép simán elbírt volna (és a tulajdonosok is) egy mechanikus össz- és napi számlálót.

Lapozz, és végre nyeregbe pattanunk!

[ pagebreak ]

Húzzuk meg a bajuszt!

Ha kigyönyörködtük magunkat, ideje áttérni a gyakorlatiasabb dolgokra. Konkrétan megnézni, hogy milyen a Bonneville, mint motorkerékpár. 2011-ben, hiszen ezt a gépet most forgalmazzák nulla kilométeres új motorként. Tehát meg kell felelnie sok olyan követelménynek, amelyeknek régies külseje alapján nem feltétlenül felel meg. Járáskultúra, erő, dinamika, fékhatás, futómű – mind olyan dolgok, amelyekkel szemben nagyon mások az elvárásaink, mint voltak 30-40 évvel ezelőtt.

A Bonneville roppant finoman kel életre, könnyű a kuplungja és precízen kattan egyesbe az öt sebességes váltómű. Az üléspozíció nagyon klasszikus: viszonylag hegyes térdszög, teljesen felegyenesedett felsőtest és természetesen semmiféle szélvédelem. Igazi MOTOR. Ahogy elindulunk, azonnal feltűnik, milyen finoman működik minden (pedig a tesztmotorban még csak néhány száz kilométer volt). Szinte erő nélkül kapcsol a váltó, nagyon könnyű a motor irányítása, és precízen adagolható a gáz, illetve a fék is. Ezen a téren egyszerűen nem találtam fogást a motoron. A tőle elvárható mércével remekül gyorsul. Teszi ezt úgy, hogy már ötven körül simán kapcsoljuk az ötödiket (ha nem tesszük, egyesben 80, kettesben 120, hármasban pedig 150 körül szabályoz, tehát megy mint a bolond!), és onnan is kényelmesen tudunk előzni országúti tempó mellett vagy éppen városban.

Eközben nagyon kellemes, de halk gurgulázó hang jön a krómozott dobok irányából a városi szakaszokon – lakott területen kívül ugyanis ebből már nem sok minden jut a fülünkbe. Itt ugyanis kérem fúj a szél. Őszintén. Nagyon. Hiszen a felsőtestünk igen kevéssé dől előre, így férfiasan meg kell küzdeni az elemekkel. Éppen ezért nincs nagy jelentősége, hogy mennyi a gép végsebessége. Ezzel a motorral igazából nem is kell gyorsan menni. Amikor csak közlekedünk a városban (nagyon keskeny a Bonneville és remekül elférünk vele mindenhol) vagy rójuk az országutakat, a 80-100 közötti tempó bőségesen elégnek érződik. Hiszen mi most egy klasszikus motorbiciklin ülünk, elegánsan kell suhannunk és nem száguldozni! Az ember tudatát szépen átformálja ez az érzés, és egyre jobban és jobban érzi magát tőle. Minek rohanni, mikor egy Triumph Bonneville az utitársunk?

Ahol még csal a látszat

Mint korábban írtam, az első gyanús pont a motor szemrevételezésekor a fékrendszer. Amely nem csupán modernnek tűnik, hanem annak megfelelően is működik. Az első-hátsó tárcsás berendezés nagyon finoman adagolható, és a keskeny abroncsok képességeinek határán belül nagyon jól lassítja a Bonneville-t. A felépítésnek köszönhetően igen nagy szerepe van a hátsó féknek is, így jól jön a gép jellegéhez illő jobb oldali pedál. A keskeny gumik egyébként nagyon kellemes kanyarbeli viselkedést adnak a motornak: nem csak jól dönthető, de sima aszfalton szépen követi is a kormányzással kijelölt ívet.

A felfüggesztés némi-nemű kivetnivalót hagy maga után: ennek elsődleges oka, hogy a hátsó rugóút csupán 100 milliméter. Ezzel pedig csodát tenni nem lehet: az úthibákról határozottan értesít minket. Ugyanakkor ha kanyarban találunk valamilyen egyenetlenséget az aszfalton (nem nagy feladat sajnos hazánkban…), hajlamos kicsit behimbálózni. Ez sem lenne különösebben zavaró, csak közben a teleszkópos első felfüggesztés tökéletesen követi az ívet. Na de nem hasogatom tovább a szőrszálat, hiszen igazából a szigorú kanyarodás és a kanyarvadászat sem illik igazán a Bonneville arculatához. Amikor már „megjött a fíling”, nem is érzünk rá különösebb késztetést.

Csak ajánlani tudom

A bevezetőben emlegetett motorosok közül, akik vonzódnak a régies, klasszikus külsejű motorkerékpárok felé, senkit nem tudnék őszintén lebeszélni erről a motorról. Egy-két nagyon apró nünsztól eltekintve egy csodaszép külsejű veterán gépet vihetünk haza a legmodernebb belső tartalommal. Minden szempontból megfelel korunk elvárásainak. De azt hiszem, egyetlen motornak nem ezt választanám. Igazán tehát azokank tudom ajánlani, akik megengedhetnek egy második-harmadik-satöbbi kétkerekűt maguknak. Városon belülre, vagy kisebb ingázásokhoz tökéletes társ, amely olyan megjelenést kölcsönöz nekünk is, hogy tuti sokan megnéznek miatta. De senki nem irigyen, hanem mindenki örömmel és mosolyogva.

Következzenek a műszaki adatok, lapozz!

[ pagebreak ]

Műszaki adatok