A motorozás egyik pozitív hozadéka, hogy igazi férfinak érezhetjük magunkat tőle. Ki-ki a maga módján: egy 24 órás túraverseny, egy több napos karika Erdélyben, egy kellemes pályamotorozás, vagy éppen egy férfias chopperrel gurulni a langy napsütésben – mindegyik ezt váltja ki a maga célközönségében. Amikor megtudtam, hogy kipróbálhatom ezt a még 2007-ben gyártott, vagyis az utolsó karburátoros sorozathoz tartozó Triumph Thruxtont, amely a maga módján szinte érintetlenül megőrizte azt az élményt, amelyért nagyapáink felpattantak a nyeregbe és húzták a gázt, azt éreztem, hogy most aztán egy igazi férfias élményben lesz részem. Aztán kiderült, hogy sokkal inkább egy leckét kapok önismeretből…

Nagyon nagy klasszikus

A Triumph Bonneville nyergében is a múlt szele érinti meg az embert, de valahogy teljesen más értelemben. A Bonneville nagyon szép, nagyon múltidéző, de mint motor mindenben kimeríti a mai gépekkel szemben támasztott követelményeket. Kellemes, kényelmes közlekedési társad lesz amellett, hogy milyen szép. A Thruxton ezzel szemben már akkor is egyfajta vadságot sugall, amikor még be sem indítottad, sőt fel sem ültél rá. Álltában egyértelmű, hogy nagyapáink versenygépeinek leszármazottja. Semmi sallang, semmi fölösleg. Keskeny csutkakormány, előtted csak a műszerek, a lábaid között vékonyra formázott tank no és maga a kéthengeres, karbikkal etetett erőforrás. Az ülés is vérbeli verseny-nyereg, bár igazából van utasrésze is, de az ügyesen le lett takarva a kipróbált gépen. Így sokkal szebb – és valószínűleg senkinek eszébe nem jut amúgy sem benzintyúkot cipelni magával egy ilyen csodás vasparipával. Apropó, vas: a Thruxton egyik legnagyobb erénye, hogy bárhonnan nézzük, azt sugallja, ami: nyers vas!

Támadó lovasság

Amint nyeregbe pattanunk, a testhelyzet is azt egyértelműsíti, amit a motor megjelenése is sugallt: ezzel bizony valaha versenyeztek! Az üléshez képest a kormány valahol a végtelen távolban, messze elöl van: nincs rövid karom, de alig értem el – mélyebb termetű pilóták szinte repülnek a Thruxton fedélzetén. A felsőtestünk pozíciójához abszolút mértékben passzol az altestünké: lábtartók jó magasra húzva és nagyon hátratolva találhatóak. Így már indulás előtt úgy érezzük, hogy ez a gép száguldásra született.

Ezt az érzést pedig a legteljesebb mértékben alátámasztja az elindulás utáni percek élményrohama is. Először is szembesülünk a testhelyzet nyújtotta abszurditással: annyi testsúly kerül a kezünkre és a csuklóinkra, amit egyetlen mai szpídmotoron sem fogunk soha megtapasztalni. A jelenséget csak tetézi, hogy legnagyobb igyekezetünk ellenére sem tudunk a fizikai hatásokból (sem a gravitációs-, sem a gyorsulási- és lassulási erőkből) semennyit sem megfogni combból. Ugyanis ahol a mai motoroknál a tank van (a lábaink között), ott a Triumph Thruxtonon az erőforrás található. Persze az én magasságomnál – alacsonyabbaknál legalább a térdek közé eshet egy kicsi a fém üzemanyagtartályból. Talán.

Így aztán ameddig nem érjük el azt a sebességet, ahol már a menetszél megtartja felsőtestünket (nálam ez a határ valahol szűk százas tempónál húzódott meg), kénytelenek vagyunk a kormánycsutkán támaszkodni. A mágikus határtól fölfelé aztán egy csapásra megszűnik minden kín: szélzaj a turbulens áramlások hiánya mitt nem nagyon van, tehermentessé válik a felsőtestünk, és olyan színtisztán élhetjük át a motorozás sallangmentes élvezetét, mint a világ kevés motorján. Ekkor éljük meg azt a csodát, amit a Thruxton nyújt. Ezért szerették nagyapáink ezeket a gépeket és a velük való száguldozást.

A második oldalon a száguldozással kapcsolatos tapasztalatokkal folytatjuk. Lapozz!