Más a helyzet, mint 2010-ben. Ezeket a sorokat – ellentétben a tavalyi “live” postokkal – utólag írom. Idén nem vittem magammal gépet, nem volt alkalmam minden este frissiben megírni az élményeinket. Kezdetben próbálkoztam audioblog készítésével, két bejegyzés van is a telefonomban, de a harmadik naptól az is elmaradt. Így inkább maradnak az emlékek. Nagyjából végeztem 700 fotó megcímkézésével és szortírozásával, ezekre és a GPS tracklogokra támaszkodva teszek kísérletet a 2011-es Határon-Túra élményeinek sorokba öntésével.
11 nap és 2500 kilométer élményeit szeretném kronológiai sorrendben megosztani Veletek. A beszámoló két nagyobb részre tagolódik, a kifelé út egyben az “inverz” pályabejárás, és maga a túra. Társam volt mindvégig István (Motor2), a túrán csatlakozott hozzánk Jimy (Motor1). No és ne feledkezzünk meg a két BMW-ről és a Hondáról sem! No meg a majd 200 emberről (túrázók, szervezők, segítők, barátok, melegszívű kedves emberek…)
2011. augusztus 10, szerda
Reggel öt órakor startoltunk, stílszerűen a Kossuth térről, a Parlament elől. Derengő hűvösben indultunk el délnek, Soroksáron át Dabas irányába. A napfelkelte vakító fényei oldalról értek minket, de a bearanyozott táj és az elhagyatott utak már rögtön az első kilométereken jóleső érzéssel töltöttek el. Istvánt követtem, mindkettőnk GPS-ében a pontos nyomvonal, amelyet ellenkező irányban teljesítettünk. Andalítóan nyugodt tempóban szeltük a Kiskunság útjait, rekordfogyasztást mértünk a GS-eken. Reggelizni egy kevéssé hangulatos helyen álltunk meg 8 óra körül, de a kényelmes pad és a friss péksütemény ízvilága kárpótolt mindenért. Kecskemét után egy déli irányú vargabetűvel érkeztünk Szarvason át Méhkerékre, a határátkelőhöz.
Óraállítás a motoron, GPS-ben, fényképezőben, karórán, telefonon. Pár szó szeretteinknek roaming nélkül és irány Nagyszalonta és a Pádis. Egy tankolást elnéztünk a pádisi letérő előtt, így vesztettünk egy szűk órát, de itt még nem gondoltuk, hogy hiányozni fog. Teli tankokkal és várakozásokkal telve már délután három után csapattunk felfelé a hegyekbe. Csak óvatosan mertem benyögni a rádióba, hogy a szürke felhők látványosan gyülekeznek felettünk, mert István szerint vonzom az esőt. Végül igaza lett. Egy órával később, épp mire a murvás-földes szerpentinhez érkeztünk, már elő kellett venni az esőruhákat. Innentől késő estig le sem vehettük…
Ez azonban egy pöttyet sem szegte kedvünket, vidáman faltuk a kilométereket felfelé, jó 1000 méter szintet emelkedve bőven öt után értünk fel a Pádis-tetőre. Szabadon legelésző lovak társaságában kedves magyar autósoknak segítettünk megtalálni a helyes utat, GPS nélkül igencsak könnyű eltévedni a pádisi utacskák útvesztőjében. Este kilenc körül már lent voltunk a hegyről, Gyalunál elértük az E60-as utat és vettük az irányt tovább Keletnek. Az előre lefoglalt szállás innen még majd 200 kilométerre volt, csepergett és esteledett. A 40 kilométernyi autópályán még átcsavartunk, de délnek fordulva Gyulafehérvár felé feladtuk.
Sosem tettünk korábban ilyet, de most kényszermegoldásként egy egyszerű, már-már puritán útszéli motelben álltunk meg éjszakára. Fél tízkor cuccoltunk fel a szobába, előre kicsengetve a 70 lejt elfogyasztottunk egy fél tucat mics-et kenyérrel és mustárral és hamar nyugovóra tértünk. Közepes minőségű zuhanyzó, közepesen tiszta ágy, néhány román nyelvű TV csatorna és áporodott levegő – ennyi jutott az első nap estéjére a jóból.
A következő oldalon folytatódik a kifelé vezető út. Lapozz!
[ pagebreak ]
2011. augusztus 11, csütörtök
Fél hetes kelés után villámpakolás. A motorok rendben, a kedvünk kitűnő, az idő száraz és napos. Irány tovább Délnek. No kaja, csak gurulunk. Mielőtt végleg elhagytuk a civilizációt az utolsó Lidl-ben vettünk némi élelmet, majd irány a DN67C jelzésű út. Ez az út északról délre szeli át a Kárpátok gerincét, az Olt völgyétől nyugatra. A két éve még murvás, gyenge minőségű út csaknem teljes egészében elkészült, az aszfalt burkolat gyakorlatilag végig kész. Felfestés, korlát, táblák nincsenek, de az útfelület elsőrangú. Gumizabáló, ragadós, durva aszfalt. Ideális csapatásra…
Valamikor 11 óra után értünk fel az Oasa-tóhoz, ahol eredetileg előző este akartunk megszállni. A vacsora helyett a késői reggelit költöttük itt el, majd tűz tovább. Az utunk egyik leginkább izgalmas szakasza következett, a DN67C út déli oldala, a Transalpina hágó. Korábban legendás murvás út volt, messzi földtől érkeztek ide az endurósok. Tavaly még mi is úgy keltünk itt át, hogy az út 80 százaléka murvás, földes, sáros felületű volt. De láss csodát, az aszfaltozással tíz hónap alatt végeztek, egészen az út déli végéig, Novaci-ig elkészült a fekete burkolat.
Felfelé szárnyaltunk, lefelé repültünk. Lendületesen, könnyedén, vidáman motoroztunk át a 2200 méter magas hágón. Sok fénykép és videó készült, de az igazi élményt visszaadni nem lehet, csak átélni. Bennünk él az érzés, amelynek töredékét mutatják a pixelek… (Ha tehetjük, a HT 2012 útvonalául mindenképpen javasoljuk majd ezt a csodálatos útszakaszt.)
Két órakor értünk le a hegyről és vettük az irányt Keletnek, hogy időben odaérjünk kézdivásárhelyi barátainkhoz vacsorára. Lazítottunk az öltözetünkön, és gyűrve az unalmas kilométereket a sűrűn falvakkal szegélyezett 655-ös és 73C utakon Curtea de Agresben vettük elő újból a térképet. Nagy volt a dilemmánk. Az idő rohant, egyrészről sietnünk kellett Kézdire, másrészről viszont ott álltunk a Kárpátok legszebb hágójának kapujában. Sütött a nap, a hegyek felett is tiszta volt az idő, csak 5 óra volt… István rugalmas! (Köszi.) Ok, menjünk a hosszabb úton, a hegyen át!
Jeleztük vendéglátóinknak a várható csúszást és tűz fel a Fogarasra. Megbeszéltük, hogy csak fent találkozunk. Mindketten saját tempóban, szólóban szeltük a kanyarokat, lendületből, vidáman. Jómagam meg sem álltam 80 kilométeren, még fotózni sem. Csak a motorra és az útra figyeltem. A 100 százalékos kikapcsolódás, amikor muzsikál alattad a két henger, dolgozik a kardán, tapad a gumi és süvít a hűvös levegő. Fény és árnyék játszik a sisakon. Fent pedig a csodálatos, végtelen kilátás tárul a szemed elé.
Felérve 4 fokban, picit remegve sodortam meg a csúcscigit. Istvánnal elpattintottunk pár kötelező képet és már indultunk is lefelé az északi oldalon. A lejtmenetben óvatos, takarékos üzemben gurultam, már világított a benzin kontrollfény. Nyolcra értük el a főutat, este tízre pedig Kézdivásárhelyet.
Kedves vendéglátóink meleg szívvel és vacsorával vártak. Csodálatos erdélyi bableves, perkelt nokedlivel, savanyúsággal, sör, pálinka. Jó hangulatú beszélgetés. Éjjel egy felé sétáltunk vissza puritán szállásunkra, és tértünk gyorsan nyugovóra.
2011. augusztus 12, péntek
Nem túl korai kelés és pakolás után visszatértünk vendéglátóinkhoz, hogy az este már alvó gyermekekkel is találkozhassunk. Kimotoroztunk Torjára, a szülők birtokára. Az igazi falusi hangulat. Az igazi székely környezet, a színmagyar kisfalu. Poros utcák, deszkakerítések, szekér dáciakerékkel, kerékpáron gyerekek, magyar szó mindenütt. 800 kilométerre Budapesttől…
Nagy volt a gyermekek öröme, hogy újra találkozhatunk. Újra felülhetnek a motorokra. Egy éve nem láttuk őket, nagyot nőttek. No és ismét átéltük, hogy székely portáról étel nélkül nem távozhatsz! Szalonna, felvágott, friss tej, rántotta, savanyúság, tea… Teli hassal és melegséggel feltelt szívvel indultunk déltájt tovább Csíkszereda felé.
A Nyerges-tetőn át értük el a szívünknek oly kedves Csíki-medencét. Mintha hazaértünk volna a Hargita megye táblát látván. Szikrázó napsütésben gurultunk be Szeredába, ahol barátunk, harmadik útvonal-biztosító társunk várt minket a főtéren, Jimy! Pacsi, fotó és immár együtt indultunk a Gyimesbe. Ő autóval, mi a GS-ekkel. A hágó tetején kötelező fényképezés majd irány a Határon-Túra nulladik napjának kiinduló állomása, Gyimesbükk.
Késői ebédre érkeztünk meg Istvánnal a kempingbe. Öröm volt újra látni a korszakváltós barátokat, ismerősöket, öröm volt megélni a szeretetet, amivel fogadtak. Finom és bőséges volt az ebéd, házias húsleves, pörkölt nokedlivel és házi savanyúság. Jimy már az asztalnál ült érkezésünkkor, fiai és felesége, Ildikó társaságában. Összeállt az ÚB team, a jól összeszokott erdélyi trió!
Szállást nem a kempingben, hanem egy magánháznál, pár száz méterrel távolabb kaptunk. A motorokon erősen meglátszott a pádisi eső nyoma, így hamar kerestünk lehetőséget, és a két GS-t cicamosdással előkészítettük a másnapi rajthoz. A délutánt a szálláson töltöttük, készülődéssel, matricázással, rádiópróbával, pakolással. A szikrázó napsütésben gyorsan száradt a kimosott zokni is, de a motorjaink is szépen csillogtak a fényben. Estére kelvén Jimy hazai kosztjából jóízűen belakmároztunk, házi fasírt, a sült csirke és egyéb finomságok kerültek terítékre. Ezúton is köszönjük a nánási rokonságnak!
Az esti eligazításra mentővel tértünk vissza a kempingbe. A szervező team teljesen összeállt, Sandro, Zsolt és Karcsi, Heni és Dóri, túravezetőink, frissítőink, segítők és motorosok. Hosszas egyeztetés, telefonosztás, útvonal-egyeztetés, menettaktika, biztosítási- és túravezetői tudnivalók, stb. Öreg este lett, mire nyugovóra térhettünk, a fatüzelésű bojler kellemes melegvizében letusoltunk és Istvánnal kényelmesen elhelyezkedtünk a 120×180-as franciaágyon. A pici szobában kedves mentős barátaink mellett még egy vendéget kaptunk – a szőnyegre.
A harmadik oldalon elrajtol a kerékpáros mezőny. Lapozz!
[ pagebreak ]
2011. augusztus 13, szombat
Reggel hat órakor kelés, gyors pakolás után fél hétre mentem át a kempingbe további egyeztetés végett. Társaim kicsivel később kelhettek. A motorokon kövér harmat, alig lehetett letörölni. Csípős, hűvös a levegő még a napfelkelte előtt. A kempingben már mozgolódtak a kerékpárosok, izgalommal készült minden túrázó a nulladik nap kihívásaira. Mivel kifelé busszal már megjárták a mai szakaszt, nagy meglepetésre nem számítottak, mégis a két komolyabb emelkedő, a Gyimesi-hágó és a Hargita izgalmasnak ígérkezett. A reggelit bekapkodva rohantak a percek. Rádiópróba, rendőri egyeztetés, öltözés – hisz a napfelkeltével a meleg is megérkezett –, pakolászás. Mindig az első indulás a legnehezebb, amíg a dolgok a helyükre kerülnek. Három doboz a motoron, de tanktáska nincs. Mit hova is tegyek, hogy kéznél legyen, de minden szükségesnek vélt holmi is beférjen?
A rajt előtt a kerékpárosok felsétáltak a közeli kápolnához, az ezeréves határon állva, Budapesttől 850 kilométerre intettek búcsút Gyimesbükknek. Megkezdődött a Határon-Túra 2011. Az első emelkedőig egy csoportban terveztük a menetet, a 100 fős mezőnyben egyenletesen elosztva a kerékpáros túravezetők. Elöl a mindenkori felvezető Motor1, azaz Jimy, a sor végén a záró kerékpáros, Évi – már itt gratulálunk Neki a nem mindennapi feladatának kitűnő ellátásáért –, a mentő Tádéval és Robival, szerviz 1 és 2, no meg a konvoj. Frissítőnk Erikával már előre ment az első megbeszélt pontra.
Motor2 és 3 a menetoszlop körül mozogtak, az adott szituációnak megfelelő feladatot látták el. Jómagam az első kilométereken leginkább gyűjtögető motoros voltam, az elhullott, lazán rögzített csomagokat szedegettem fel és hordtam össze a mentőben. Kulacs, táska, hátizsák és egyéb apróságok. Hamar kiderült, hogy egy gyenge láncszem van a csoportban: az idősebb úr hétköznapi kerékpárjával ez első szakaszon már jelentősen lemaradt, a nem túl erős 20-as tempó mellett is folyamatosan gyűjtötte a hátrányt. Alig pár kilométer megtétele után közös megegyezéssel sikerült rábírni, hogy a nulladik napot a záró autóban töltse el, majd Székelyudvarhelyről utazzon haza.
A korszakváltón jól bevált két csoportos haladást a lejtő elején alakítottuk ki, a gyorsak – akik ezen a napon a Székely Körverseny befutója miatt fokozott tempóban haladtak – előre mentek az egyes csoportban, Jimy felvezetésével és rendőri segítséggel lendületesen haladtak. Közben a kettes csoport a megszokott túrázós tempóval haladt a hágó teteje felé, az igazán meredek részeken a “libasor-kresz” elv szerint. Akinek kedve támadt fotózni, megállhatott, a hegytetőn a frissítőponton mindenkit bevártunk.
Lejtmenetben kisebb csoportokat alakítottunk ki: egy-egy túravezető kontrollált tempóban eresztette a túrázókat. A Gyimesi-hágóról a csíkszépvízi tározóig így gurultunk, onnan pár fotó elpattintását követően ismét összeállt a kettes csoport és együtt tekertünk Csíksomlyóra ebédelni. A 2010-es túra célállomásán délben kitűnő töltött káposztával vártak minket Böjte Atya “gyermekei”. Itt futólag még láttuk az egyes csoportot, de mire elfogyasztottuk az ebédet és nekiindultunk, ők már a Hargitán járhattak. Kerestem Katót. A kis szöszi tavaly a szívemhez nőtt, meg akartam lepni egy aprósággal, de nem került elő, míg ott voltunk.
Csíkszeredán rendőri segítséggel vágtunk át, és irány a Hargita. Már a város határában “libasor-kresz”-re váltottunk. Ugyan nem túl agresszíven, de folyamatosan emelkedik az út a hargitafürdői leágazásig. Több kilométer hosszúra nyúlt ki a kettes csoport. A libasor mellett folyamatosan beengedtük az autósokat, így nagyobb fennakadást nem is okoztunk a helyi forgalomban, nem adtunk okot egy másodpercig sem, hogy az autósok rossz szájízzel gondolhassanak a magyar bringásokra. A jól ismert hármas feszületnél vártuk össze egymást kettő tájt, innen már Szentegyházáig együtt haladtunk tovább. A 2-300 méteres sor mellett nem engedtünk be folyamatosan autósokat, innentől gyakoroltuk felvezető Norbink és mentősünk segítségével István nagy kedvencét, az “autófelhúzást”. Később erről még írok.
Szentegyházán a huszáros fogadtatás elmaradt, de a település elöljárói meleg szívvel vártak minket, a házi frissítőnket kiegészítették helyi finomságokkal, leginkább lilahagymás zsíros kenyérrel. A szalagkötés és az ünnepi beszédek után az egyes csoport nagy sietve elviharzott, mi percekkel később együtt indultunk tovább. Kedves emlékű városunknak búcsút intve a Lobogó-forrást tűztük ki következő pihenőként, a bórvizes forrást tavaly ugyan többen láthatták, de az idei csapatban is sokan voltak, akik még sosem jártak itt.
Az út hátralevő része szinte már csak ereszkedés volt, Székelyudvarhelyig csak kisebb emelkedők adódtak, jellemzően gurultunk. Némi GPS-es rögtönzés után oda is találtunk a városszéli kollégiumba, ahol az egyes csoportnak már csak hűlt helyét találtuk, de örömmel láttuk, hogy az itt csatlakozó túrázók megérkeztek Budapestről! Hat óra körül már a szobáinkban voltunk, a gyors tusolás után együtt sétáltunk át a közeli étkezdébe, ahol zöldségleves és rántott hús várt minket. Este tízkor ültünk le az alakulóban levő staff meeting-re, a napi tapasztalatok megosztása után a másnapi penzum aktuális kérdéseit vitattuk meg. Olykor élesebb kritikát képviseltünk a szervezők, túravezetők felé, de nyitott kapukra találtunk. Javaslatainkat többnyire elfogadták, napról napra finomodott az együttműködés a team tagjai között. Istvánnak ezúttal utólag is köszönet a határozottságért és a maximalizmusba hajló elvárásaiért!
A mai napon a mezőny által megtett út: 107 kilométer.
Folytatjuk!
Elolvasom
