Egy vallomással kell kezdenem: nem szeretem a burkolt motorokat, mert nem érezni rajtuk a sebességet. Nem szeretem a sornégyes gépeket, mert túl lágyan dolgoznak és nem szeretem a nagy országúti cirkálókat, mert nagyok és nehezek. Ehhez képest most itt ülök ezen a valamin, amit – bár a blokk látszik – még erősen hunyorítva sem lehet csupasznak nevezni. Soros hat hengeres motorja van, ami ugye egy sornégy plusz ötven százalék és feltankolva, meglovagolva akár több is lehet, mint öt mázsa. Mindeközben a meglepődésemet csodálkozás követi, amit egy újabb meglepődés. Ez a motor megtanított arra, hogy ne ítéljek első látásra és pláne ne legyek előítéletes.

Egyéniség

A cikk írásakor – bár megtehettem volna – még nem olvastam a megjelent tesztet a K1600GT-ről. Ennek ellenére ha bárki bárminemű hasonlóságot vél felfedezni a két mű között, az nem a véletlen műve. Ugyanis nagyon hasonló a két motor. Azon is értek a próbakör alatt meglepetések, de ez még rátett egy lapáttal. Az első akkor ért, amikor megláttam Őkelmét. Pontosabban amikor elmentem mellette. Azt hittem ugyanis, hogy ez egy feldobozolt K1300GT és elkezdtem tovább keresni az „egyhatost”. Aztán egy „jé, ez az?” kiáltás mellett kanyarodtam vissza hozzá. Optikailag annyira filigránnak tűnik. Vagy csak én számítottam valami tankhajó-szerű dologra. Pedig ha alaposabban megnézzük közelről, rájövünk, hogy nem kis gép ez, de amint hátrébb lépünk két-három lépést, rögtön összemegy.
Ez a városban közlekedve is látszik. Ugyanis a motort szinte nem is veszi észre senki. Míg egy GoldWingen ülve azonnal a figyelem középpontjában érezhetjük magunkat, itt csak azok vesznek észre, akiknek nagyon motoros szeme van. Bár szemből azért a két angel eye elég rendhagyó. Ha már a GoldWing szóba került: minden tesztben és leírásban óhatatlanul feltűnik a két motor közötti párhuzam. Nem is csoda, hiszen vannak hasonló tulajdonságaik.

Mindkét motor hathengeres, mindkettő kardántengely segítségével hajtja a hátsó kereket és mindkettő a legdrágább modell az adott márkánál. És ennyi. Tényleg nincs több. Illetve van, de azokat a hasonlóságokat megtalálhatjuk akár egy enduroval vagy chopperrel összevetve is. Teljesen más a két motor. Körülbelül annyira, mint egy nagy amerikai cirkáló és egy európai luxuslimuzin. Mindegyik a saját vevőköre igényeinek próbál megfelelni, így nem nagyon szokták őket összehasonlítani. Úgyhogy térjünk is vissza a GTL-hez.

Mint említettem, a tervezők nagyon értettek ahhoz, hogy hogyan láttassák kisebbnek a legnagyobb BMW-t. Ráadásul úgy irányítják a tekintetünket, ahogy nekik tetszik. Sokat elidőzik a szem például a blokk nem fedett részein, az utas trónja körül vagy az első lámpát is magába foglaló fejidomon, de most nem tudnám megmondani, hogy milyen formájú a tükör, vagy milyen a felni rajzolata. Haladás közben pedig a műszerfal ejti rabul a tekintetet, talán veszélyesen hosszú ideig is. Ez nem tudom, hogy azért van-e mert szép és innovatív, vagy azért mert a rengeteg funkciója és a kissé nehezen kezelhető menürendszere miatt sokáig tart mire eljutunk egy-egy menüponthoz. Bár könnyen megszokható a baloldali markolaton elhelyezett Multi-Controller logikája, de nem lehet például vakon futóművet állítani, vagy markolatfűtést bekapcsolni, mint például a saját motoromon. Ennek ellenére, vagy talán épp ezért sokszor kaptam magam azon, hogy szívesen böngészek a menüben, holott nem is volt igazán miért. Az egyetlen dolog, ahol megadatott nekünk a Multi-Controllert kikerülni az az érintőképernyős navigáció kezelése. Persze megy ez is a kormány elengedése nélkül, de gyorsabb magát a kijelzőt nyomkodni. Ami még kissé zavart a Multi-Controllerrel kapcsolatban, az az, hogy nehezebb miatta elérni például az index kapcsolóját. Azonban a teszt vége felé már hozzászoktam, hogy egy kissé jobban kell nyújtózkodni a hüvelykujjammal.

Nyomatékgyár

Ugyancsak könnyen megszokható az, ahogy az erőforrás dolgozik. Teljesen egykedvűen teszi a dolgát. Már-már azt mondanám rá, hogy unalmasan, de ekkora erőt nem lehet ezzel a szóval jellemezni. Említettem, hogy jobban szeretem azokat a gépeket, ahol érezni is lehet, hogy valami tevékenykedik alattunk. Itt semmi ilyen nem történik. Csak a kezünk nyúlik, de az nagyon. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy vitorlázó repülőben ülve csörlővel húztak fel az égbe. Más motoron már éltem át nagy gyorsulásokat, de ott általában a szinte semmi és a „belénk jött a kamion hátulról” érzés között lehet választani, attól függően, hogy hol tart a fordulatszámmérő a skáláján. Itt teljesen más. Érezzük ugyanazt a gyorsulást, de már valószínűtlenül alacsony fordulattól tart és valószínűtlenül hosszú ideig. Mintha ennek már soha sem lenne vége. De aztán egyszer csak leszabályoz. Mint amikor a vitorlázó gépen egy rántás kíséretében leoldott a kampó és már nem kellett küzdenem tovább a hányingeremmel. Itt is ilyen váratlanul ért, amikor megtorpant. Sebaj, volt még pár fokozat felfelé és ahogy a repülőn is örültem a hirtelen jött nyugalomnak, itt sem erőltettem a dolgot tovább. Élveztem inkább, hogy már nem nyújtják a kezem a láthatatlan inkvizítorok, de jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy bármikor újra szólhatok nekik, ha mégis rövidnek találnám felső végtagjaimat.

Különös nyugalom lett úrrá rajtam. Nyugalom, ami az erőforrásból áradt. A motor valóban hihetetlenül erős, de mégsem az állatot hozza ki belőlünk, hanem az aranyifjút, aki most épp a motoron piheni ki a városi nyüzsgés fáradalmait, miközben egykedvűen nézi, ha valaki épp megelőzi. Ez a flegmán előadott tökéletesség nem csak gyorsításkor, hanem a lassú poroszkáláskor is jelen van, ugyanis hatodik fokozatban 30 kilométer/óránál még semmi jelét nem adja annak, hogy váltani is kellene, pedig akkor már gázadás nélkül is megy. Ennek köszönhetően mindent hatodikban intézünk el. Ahogy a körforgalmakat és a jól belátható kereszteződéseket megközelítve sem kell visszaváltani, úgy abszolválhatjuk az előzéseket is lazán hatodikban. Persze a dolognak megvan az a hátránya, hogy ha ilyenkor mégis meg kell állnunk, akkor eltelik egy kis idő, mire újra az egyes számot látjuk a kijelzőn.

Ne mondhassátok, hogy nem hasogatom a szőrszálat: felfedeztem több hibát is a motorban. A következő oldalon kiderül, melyek ezek.

[ pagebreak ]

Akadozás

Tulajdonképpen nem is értem miért kell ide hat fokozat. Talán csak azért, hogy eggyel több hatos szerepeljen valahol a motoron. Egyszerűen nem tudok elképzelni olyan helyzetet, amikor a hatodik fokozat túl sok, de az ötödik már jónak bizonyul. Ezért normális közlekedés során az ember nem is babrálja sokat a váltót. Már csak azért sem, mert kissé kulturálatlan hangokat hallat. Az még csak hagyján, hogy elinduláskor az első fokozatot nem lehet egy éles csattanás nélkül kapcsolni, hiszen többé-kevésbé minden olajban fürdő kuplunggal szerelt váltó ilyen. (Ennek magyarázata azonos az üveglapokéval, ha víz került közéjük: a folyadék adhéziós ereje összetartja őket.) De a GTL váltója minden kapcsoláskor erős hanghatással tudatja a környéken mindenkivel, hogy éppen váltottunk. Kár, mert amúgy könnyen és precízen kapcsolható. De mint említettem, ha már elindultunk ritkán kell fokozatválasztással bíbelődnünk.
Ez meglátszik a fogyasztáson is. A Mecsek szerpentinjein lovagolva a vasat 4,7 literes érték jelent meg az igen tetszetős, éjszaka jégfehér színben pompázó kijelzőn. Persze a budapesti közlekedés alatt ez az érték könnyen lehet akár 7,1 liter/100 kilométer is, de csupán 44 liter üzemanyagot igényelt a teljes, 750 kilométeres tesztút során, ami 5,9 literes fogyasztásnak felel meg. Pedig a motor súlya és teljesítménye miatt megint csak másra számítottam.

Bár a súly csalóka. A motort tologatva ugyan érezni is lehet, de ha már rajta ülünk, nem hisszük el. Olyan könnyűnek tűnik, annyira könnyen kezelhető, hogy mindenki száz-százötven kilóval kevesebbnek gondolja. Az alacsony súlypont miatt szinte gyerekjáték egyik ívről a másikra terelni a vasat. Ezen a helyzeten még az sem ront számottevően, ha megtöltjük a dobozokat és utast viszünk magunkkal, pedig ilyenkor számottevően magasabbra helyeződik a súlypontunk. Az utas ugyanis sokkal magasabban trónol, mint a pilóta. Annyira, hogy neki nem a vezető sisakja mellett, hanem felette kell előre néznie, még akkor is, ha egyébként kissé alacsonyabb nála. Ennek köszönhetően őt nem zavarja a vezető sisakja által keltett turbulencia és takarás nélkül élvezheti az eléje táruló tájat. Még egy ok, amiért ezen a motoron akár hátul is szívesen eltölteném az utazásra fordított időt. Akár úgy is, hogy tudom: a hátsó utazó nem részesülhet a motoron az egyik legnagyszerűbb dolog nyújtotta előnyből. Ez pedig a kormány alatti két krómozott fülecske, amit kihajtva a menetszél hűsíti a pilótát. Sokkal bámulatosabb, mint amennyire ez így első hallásra tűnik! Tulajdonképpen ennek köszönhetően ez az első burkolt túragép, amelyen fúj a szél. Ráadásul úgy, hogy nem kell küzdenünk vele, csak épp annyira, hogy az mindig kellemes maradjon.

Hőguta

Persze ez a városban már nem ér semmit. Ha állnunk kell a dugóban, ott ugye nincs szél semennyi. Ráadásul a motor a felesleges melegtől a bal lábszárunk érintésével szabadul meg. Ebben nem is maga a meleg a zavaró, hanem az, hogy csak a bal lábat éri. Mondhatjuk, hogy a GTL nem városba való, de ezt még olyan 70 körül is lehet érezni, ha bekapcsol a ventillátor. Bár kétségtelen, hogy akkor jóval ritkábban történik ez meg. Például amikor meredek hágót kell leküzdenie felfelé. Lefele jövet viszont a fékek tudatják nemtetszésüket. Nem arról van szó, hogy gyengék lennének vagy nagy erőt igényelnének. Fékhatáscsökkenést sem tapasztaltam a sokadik fékezés után sem és csak jót tudok elmondani róluk, csupán a hamar megjelenő szag az, ami tudatja, hogy itt bizony sok mozgási energiát kellett hővé alakítani. Azért akadnak helyzetek, ahol nem lehet letagadni a nagy tömeget…

De ennek előnyei is vannak. Egy ilyen súlyú motorkerékpárnál már igen kedvező a rugózatlan tömegek aránya. A GTL olyan könnyedén, magától érthetően vasalja ki az úthibákat, hogy nem értjük, az előttünk haladó motor miért viselkedik olyan furcsán és miket kerülget folyton. A futómű – még BMW-s mércével mérve is – hibátlanul teszi a dolgát és lehetőséget biztosít, hogy a már említett Multi-Controller segítségével könnyedén személyre szabhassuk a terhelésnek, útviszonyoknak vagy akár pillanatnyi hangulatunknak megfelelően. Ezen a gépen amúgy is olyan furcsa, „ezzel minden sikerül” érzés kerít a hatalmába. Ez még inkább elhatalmasodik rajtunk, ha alábukik a Nap és leszáll a sötétség. Akkor ugyanis rájövünk, hogy mit is jelent az Adaptive Xenon felirat a fényszóróházban. Így hívják a BMW legújabb gondolatolvasóját. Oda vetül a fénykéve ugyanis, ahova szeretnénk. Az egy dolog, hogy a világos-sötét határ mindig vízszintesen előttünk látszik, mint egy autóban, függetlenül attól, hogy mennyire döntjük a motort. De még a kanyar ívét is kitalálja és pontosan arra világít, amerre menni szeretnénk. (Feltéve, hogy nem akarjuk direkt átejteni. Mert azért azt is lehet. Például túlzásba vitt ellenkormányzásra a fénykéve eltúlzott elfordítása a válasz. Azonban ha mindent jól csinálunk, akkor ö is ezzel a tökéletességgel jutalmaz minket.)

Kell ez egyáltalán?

Ez a motor egészére is igaz. Nagyon kritikusnak, nagyon kukacoskodónak kell lennünk, hogy hibát találjunk benne. A leggyakrabban elhangzó negatívum, amit hallottam már vele kapcsolatban, hogy felesleges. Persze csak attól, aki még nem próbálta.
Amíg nem mentem vele, bennem is felmerült, hogy minek ekkora?
A válasz egyszerű: miért ne? Különben is mi az ami sok?
Nagy? Nem, egyáltalán nem nagy. De kinézetre és érzetre még kisebb is, mint valójában.
Feleslegesen erős? Erős, de ez sem felesleges. Vannak nála sokkal erősebbek is, és ez azokkal ellentétben nem csábít minduntalan a száguldásra. Ráadásul a fogyasztása már-már a hihetetlen kategóriát súrolja.
Felesleges a hat henger? Ugyan miért? Van nála szélesebb kevesebb hengerrel is. Ha ez az ára ennek a lehengerlő nyomatéközönnek, ám legyen.
Feleslegesen drága? Nem. Tudásához képest meglepő az ára. Találunk nagy V2-es vagy akár boxer hathengeres motort is sokkal vastagabb ceruzával írt árcédulával.
Ahhoz képest, hogy mit nyújt ez a motor, nagyon kedvező az ára.

Ugyanakkor valóban felesleges. Ahogy minden motor az. Hiszen a motorozás nem szól másról, mint a látszólag céltalan bolyongásról. Elmegyünk valahova, de nem azért, hogy ott legyünk. Hosszú túrákat szervezünk, amelyek célpontja ugyanaz, mint ahonnan elindultunk: az otthonunk. Ha így nézzük, kevés feleslegesebb dolog lehet a garázsban, mint egy motor.

Vallomás

Végezetül pedig ha az elején egy vallomással kezdtem, hadd legyen a vége is az. Sok motoron ültem már. Igazából mindegyik jelentett valamilyen örömet, de kétféle gondolattal kísérve szoktam leszállni róluk. Vagy azt mondom magamban, hogy ebből ennyi bőven elég volt, vagy azt, hogy szép is meg jó is, nagyon tetszik, de azért nem cserélném el a sajátomra. Itt azonban most más a helyzet, és ez nem azért van, mert ráuntam hű társamra. Még mindig nem szívesen válnék meg tőle, de ez a motor kéne. Nagyon. Minden kis hibájával együtt és úgy is, hogy még mindig nem szeretem a burkolt, soros, sokhengeres gépeket.

Tulajdonképpen meg sem tudom indokolni, hogy miért vágyom rá ennyire. Hacsak nem azzal, hogy mert tökéletes. Még akkor is, ha tudjuk, hogy olyan nincs.

Következzenek a műszaki adataok. Lapozz!

[ pagebreak ]

Műszaki adatok

A piacvezető japán márka egy igazán remek tesztnap keretében mutatta be a kiskunlacházi reptéren legfrissebb modelljét, a Crossrunnert, anyakönyvezett nevén a VFR800X-et. A név sok mindent elárul a motorról: a méltán népszerű sporttúra-gép, a VFR800 (mostantól VFR800F!) alapjaira, vagy legalábbis hajtásláncára épülő újdonság valamilyen szinten ha nem is terepes, de vegyes felhasználásra szánt motor. Keresztül-kasul futkoshatunk vele, amerre csak akarunk (ezt sugallja a Crossrunner név), illetve nem ijed meg egy kis földúttól sem (erre utal a nevében levő „X”). Hogy mindez mennyire igaz, arra egy későbbi tesztben fogjuk mélyebben keresni a választ. A május végi tesztnap során inkább az újdonság piaci helyét keresgéltük, hiszen a lacházi reptér poros-koszos aszfaltján összehasonlítottuk a Crossrunnert házon belüli (ott volt a Honda modellpaletta színe-java) és néhány házon kívüli riválisával (Triumph Tiger 800 és Yamaha TDM900).

Valami új

A Honda a piac tanulmányozása során jött rá arra, miszerint az autókhoz hasonlóan a motorok között is egyre inkább a vegyes használatú (SUV-szerű) modellek nyernek teret. Ezek a járművek nem komoly terephasználatra készülnek, nem igazi terepjárók- vagy endúrók, de a némileg nyújtott rugózás miatt komfortszintjük a laposabbra épített társaik elé helyezi őket. No meg persze egy kis földúttól sem riadnak vissza szükség esetén. Így a japán gyár több, úgynevezett „On-Off” típusú motorkerékpár fejlesztésébe kezdett, amelyek első képviselője a Crossrunner. Várhatóan még ebben az évben megérkezik 1200-es „nagytesója”, a Crosstourer, de lesz még egy ide kategorizálható modell is a jövő szezon kezdete előtt – utóbbiról gyakorlatilag semmit nem tudunk pillanatnyilag.

Nézzük inkább, milyen célokkal alkották meg a Honda tervezői a VFR800X-et. Olyan motor szerettek volna alkotni, amely tényleg szinte mindenre alkalmas. Használható városi lóti-futizásra, gond nélkül elindulhatunk hosszabb utakra, célba érünk ha nagyon rossz az aszfalt vagy éppen könnyebb földúton kell mennünk, illetve kényelmes az utas számára is. Ez azonban nem elég: nem kelthet félelmet a kezdő motorosokban sem (tehát minden agresszív futómű- vagy motor-reakciótól mentes), ugyanakkor teljesítménye és nagy sebességű kanyarvételi tulajdonságai kiszolgálják a tapasztalt pilótákat is. Nem könnyű feladat, ugye? Elöljáróban annyit elárulok: egészen jól megoldották…

Szabadidőruha

A formaterv egyaránt tartalmaz divatos és praktikus elemeket. A kis csőröcske elöl a fejidommal és a nem túl nagy, de aránylag hatékony plexivel együtt (erős 150-es tempóig kellemesen levette a szelet a felsőtestről) követi a manapság egyre inkább divatos formai irányzatot. Ugyanakkor újítás az úgynevezett lebegő műszerfal, amely elhelyezéséből eredően közelebb van a vezetőhöz, mint hagyományos társai. Így vezetés közben kevésbé kell levenni szemünket az útról, hogy leolvassuk a kívánt adatokat. Túl sok információval nem szolgál a tisztán folyadékkristályos holmi: fordulatszám (én nem nagyon tudtam menet közben kivenni, de nem is igazán erre koncentráltam a rövidke menetpróba során), sebesség, megtett és napi kilométerszámláló, óra, üzemanyagszint és egy hőmérő. Mondhatni, a megszokott és alapvetően szükséges dolgok.

Szintén érdekes a motoron elfoglalt testhelyzet. Az ülés-lábtartó távolság megegyezik a VFR800F-ével (magasan vannak a lábtartók a nagy dönthetőség miatt), a felsőtest azonban sokkal kényelmesebb pozíciót kapott. Szélesebb és magasabban van a kormány, így egy viszonylag felegyenesedett testtartást foglalhatunk el. Ennek köszönhetően szinte szupermotósan könnyen tudjuk irányítani a motort, a különböző osztásközű szlalomgyakorlatoknál remekül kijött a Crossrunner előnye márkatársaival szemben. A futómű a hosszabb rugóutak ellenére (pontos adatot még nem tudunk) alapvetően feszes hangolású. Volt egy kanyar a kifutón, amelyben kellemesen el lehetett 100-120 között fordulni, azonban akadt benne néhány zavaró dilatáció és egyéb úthiba. A Hornetek vagy a nagy VFR ezen a szakaszon zavaróan behullámzott, azaz nem tartották a kijelölt ívet. Az újdonság azonban példásan kanyarodott, és a kisebb hupnikat is kényelmesen elnyelte.

Mellesleg a Pirelli kimondottan a VFR800X-hez fejlesztette ki a Scorpion Trail gumikat ebben a méretben. Így a motor valóban alkalmas a könnyebb terepekre is: a murván vagy száraz földúton nyilvánvalóan adnak az abroncsok némi biztonsági tartalékot a simább mintázatú, sportosabb aszfaltgumikhoz képest. Ez a fejezet viszont megint csak igényel némi további vizsgálatot, amelyre a hosszabb tesztben vissza fogunk térni.

No és a vészív

A motor tervezése során nagyon fontos szempont volt, hogy erős, de nagyon jóindulatú erőforrás mozgassa a Crossrunnert. Az alappal nem volt nagy baj, hiszen a 800-as V4-es erőforrás méltán osztatlanul népszerű a motorosok között. Magam is lelkesedem érte, de igazán nem is nagyon hallottam, hogy valakinek nem tetszett volna. Persze a sporttúra „felmenő” hangolása nem lett volna egy az egyben megfelelő a lényegesen sokoldalúbbnak és kezdő-barátabbnak szánt újdonságba. Így jelentősen hozzányúltak. A szívócsatornák 20 milliméterrel hosszabbak és 6,5 milliméterrel keskenyebbek lettek, megváltoztatták a kipufogórendszert (nem csupán a 4-2-1 elrendezés más, hanem a korábbi bal- és jobb oldali közösítéssel szemben itt az első- és hátsó hengerpár leömlői találkoznak egymással elsőként), így sokkal teltebb lett a nyomatékgörbe. A legnagyobb teljesítmény 102 lóerő 10’000-es fordulatszámon, míg a maximális forgatónyomaték 72,8 Newtonméter 9’500-nál. 6’500-nál itt is módosul a VTEC szelepvezérlési rendszere, de nyújtottabban és kevésbé emeli meg a teljesítményt, mint sportrokona. Így a lelkesítő hangbeli változás és a meglódulás éppen úgy megvan (ezt a tulajdonságát annyira imádom ennek a motornak!!!), azonban sokkal szelídebben tör a felszínre. Összességében azt hiszem, sikerült megoldani a Honda mérnökeinek a marketing-osztály támasztotta igényt: a blokk alkalmas kezdőknek is, azonban a hosszú évek óta motorozókat is napi szinten tudja szórakoztatni.

See you later!

Sokat sajnos nem mentünk a Crossrunnerrel. Azonban mivel lehetőségünk volt összevetni néhány házon belüli- és kívüli konkurensével, sok előnyös tulajdonságára fény derült. Persze az igazi próba a közúton lesz, no meg remélhetőleg mondjuk Kakucsring kanyargós aszfaltcsíkján – a „régi” VFR800-at is ott fotóztuk… Egy biztos: alig várjuk a viszontlátást!

Az S1000RR azon kevés motorkerékpárok egyike, amin az első méterek után a legnagyobb gondom az volt, hogy kit hívjak fel? Ezt azonnal el kell mondani, ilyen nincs! Száznál is többféle motor, több versenymotor, az új R1, ezres CBR, K1300S, GSX-R 1000 után is elképesztő volt az élmény. Na nem az esztétika, vagy a csúcsteljesítmény miatt, hanem ahogy az a teljesítmény kijön a gépből.