2009-ben nyár elején megkeresett egy kedves hangú hölgy, Anita, hogy szeretné, ha elmennénk hozzájuk a szállodájukba, megnéznénk, majd mesélnénk a hazai motoros közönségnek a kellemes szállás lehetőségéről. Ezt most kíméletlenül megtesszük!

Ahol jártunk, az a Hotel Alpin Murau. Sajnos abban az évben nem sikerült a találkozó, ellenben 2010-ben már nem menekülhettek, és összeszerveztük augusztus végére a kirándulást. Budapestről (jómagam), és Mecseknádasdról (MSE és Dávid) mentünk. Az első találkozónk Balatonszentgyörgynél volt, ahol pici megbeszélés után elindultunk a határ és egyben Murau felé. Ausztriába átlépve szinte kitisztult a levegő, kisimultak a rétek, még az utakat is jobban szerették a motorjaink! No meg a benzint! A határ után megitattuk a vasakat, s újult erővel robogtunk az uticélunk felé. Vettünk 7 napos pályamatricát, végigmentünk legalább 12 kilométernyi alagúton, amiért külön 7 eurót kellett fizetni. Pont a leghosszabb kétirányú volt, s örömünkre beszorultunk egy kamion mögé, így tíz perc alatt sikerült is átjutnunk a hegyen.

A kezdetben borús időjárás ellenére gyönyörű napsütésben motoroztunk végig. Rövid pihenőket tartva, kora délután elértük a szállásunkat, amely egy nem is annyira kis folyó, a Mur partján van, és a hegyi vasút kanyarog a másik oldalán. A folyón átívelő híd pillérje mellett a folyó szellemének szobra is mutatja, hogy az ittenieknek mennyire fontos a természet: az egész környék olyan szép, rendezett, hogy az ember nem is érti, hogyan tudnak ennyire csodás tájat varázsolni, akik ott élnek. Pedig megcsinálják! Annyira magával ragadott a hely, hogy még aznap délután egy rövidebb, mintegy 90 kilométeres túrácskát szerveztem magamnak. Nagyon nem bántam meg: motoros paradicsom ez, ahogy én láttam, jó minőségű utak, kanyarok, amelyek egyáltalán nem csábítottak a minél nagyobb sebességre, mivel itt a látvány az, amit élvezni kell.

1700 méterre kapaszkodtam fel, találkoztam a hegyi úton tehénkével, nénikével, és a legszebb az volt, hogy senki sem zavarta a másikat. Az idillhez hozzá tartozik, hogy a hegyi kanyargós út elején nagy táblán hirdetik, hogy amennyiben a motorosok túlzottan igénybe veszik a környezetet, akkor kénytelenek lesznek kitiltani őket. Tehát figyelnek ránk! Nem jutott eszembe, hogy őrült módon száguldozzak, mert ez a táj, ezek a szerpentinek nem erre valók.

A szállásra visszatérve élménybeszámolót tartottam, megbeszéltük, a másnapi itinert egy-két üveg Murau sör mellett, majd eltettük magunkat másnapra.

A következő oldalon feljutunk a Großglocknerre. Kicsit hiába…

[ pagebreak ]

Ismerkedés a hegyekkel és a HEGY-gyel

Reggel összeszedtük magunkat, majd a kellemes reggeli után felnyergeltünk. Megbeszéltük, hogy ugyanarra indulunk, amerre tegnap jártam, de olyan opcióban, hogy ahol tetszik, megállunk és fotózunk. Így indultunk el. Az időjárás-előrejelzést hallgatva megállapítottuk, hogy Salzburg felé nem megyünk, mivel ott nagyon esik. A hegyen átérve gyönyörű napsütéses időt köszöntött minket, amely miatt felcsillant a remény, hogy az egyik nem titkolt célunkon, a Großglockneren is hasonló idő van.

Gyors tanácskozás után megfordítottuk motorjainkat, s irányba vettük a HEGY-et! A fizető kapunál leszurkoltuk a belépődíjat és nekivágtunk a kanyargós útnak. Egy pihenőnél megálltunk fényképezni, ahol egy idős német házaspárral is szóba elegyedtünk, régi BMW motorjuk mellett. A rövid, motorbaráti intermezzo után továbbhajtottuk a lovakat, fel a HEGY-re. Mire felértünk, szomorúan tapasztaltuk, hogy a köd olyan gyorsan ereszkedik le, mintha folyó lenne. Fél percen belül nem láttuk a tőlünk mintegy 30 méterre lévő motorokat sem. Persze így a gyönyörű panorámát is csak a kihelyezett fotók alapján próbáltuk magunk elé képzelni.

Tejfehér ködben indultunk tovább, a látótávolság körülbelül 15-20 méter lehetett. Szorosan a felezővonal mentén araszoltunk lefelé. Kis idő múlva elértünk egy alagúthoz, az előtte lévő pihenő természetesen majdnem napfényben fürdött… Megint ellőttünk pár képet, csúszkáltunk a hóban, majd indultunk tovább a HEGY-ről. A másik oldalon megálltunk egy röpke ebédre, amely közben olyan felhőszakadást kaptunk, hogy alig bírtuk a motoroktól elhozni az esőruhát. Az ebéd végeztével tovább indultunk a vizes úton. Sokan mondják, hogy az osztrák fehér aszfalt csúszik… Nos, mi ebből nem sokat tapasztaltunk. Lehet az volt a mázlink, hogy a sok-sok eső tisztára mosta előttünk a hegyi utat, és ezért nem csúszott, pedig nem 50-nel mentünk.

Murau felé az autópályán az egyik alagútban közlekedési baleset volt, mi motorosok, 5,2 kilométernyi autó- és kamionsor mellett haladtunk el. A sor elején megláttuk, hogy még az alagút előtt van egy lehajtó! Nosza, megkérdeztem Marikát (a GPS-t), hogy merre is vezet az a kerülő, amerre meg tudnánk menekülni a több órás várakozástól? Pályáról le, és irány a „kertek alatt,” sok kis falun át vezető, tehéntrágyától és víztől érdekes aszfalton, Murau felé. Szerencsére baleset, és különösebb probléma nélkül visszaértünk a szállásunkra. Természetesen útközben még egyszer elkapott minket az eső, és kb 100 kilométert mentünk benne, úgyhogy szinte mindenünk vizes lett… A szálloda, mivel télen a motorosokat a síelők váltják, rendelkezett fűthető sítárolóval, így a másnapi hazamenetel előtt sikerült megszárítanunk ruháinkat.

Aznap este eldöntöttük, hogy 2011-ben újra megkíséreljük, (immáron nem 3, hanem 4 nap alatt) körbemotorozni a hegyeket, és feljutni napsütésben is a Großglocknerre.

Reggel ismét elköltöttük szerény, ámde annál finomabb reggelinket és előrelátó módon esőruhát húztunk. Elbúcsúztunk szállásadóinktól és a következő viszontlátás reményében útra keltünk. Hazafelé eseménytelenül teltek a kilométerek, gondolatban újra végigmotoroztuk a csodás szerpentineket.

Nem baj, jöhet a következő!!!

A túra teljes képanyaga ezen a linken tekinthető meg.

Nehéz szavakba önteni mindazt amit a Hóbagoly-party adott számomra a maga kis nemes egyszerűségével. Ezt semmiképp sem lekicsinylő jelzőként írom – de ez majd kiderül a továbbiakból. Kiderül, mert pont az EGYSZERŰSÉG az, ami miatt ilyen közel került minden résztvevő lelkéhez a Cserépfalu határában található mező. Ez is egy olyan dolog, amire azt szokták mondani, hogy nehéz elmagyarázni. Ha nem élted át… de én azért megpróbálom a lehetetlent. Eleve az a tény, hogy februárban (ami ugyebár köztudottan téli hónap) sátrazás céljából összejöjjön pár motoros, kissé furának tűnhet az ép elmével rendelkező társaink számára. Remélem a cikk végére már semmi kétségük nem lesz afelől hogy… ezek tényleg őrültek!

Már a party előtt folyt az eszmecsere, mindenki izgatottan készülődött a túlélőtúrára. Én is megnéztem a Bear Gryls összest, biztos ami biztos, hátha odvas fában tanyázó, cellulózon hízlalt dundi lárvából kell majd fehérjeforráshoz jutnom. Ezek után már csak egy meleg hálózsákra és egy sátorra volt szükség a részvételhez. Szépen lassan közeledett a nagy nap, mindenki bújta az időjárás-jelentéseket (lesz hó vagy nem lesz, hideg lesz vagy mégsem). Volt aki a motorját simogatta a garázsban, volt aki végrendeletet írt, és volt aki jóshoz fordult, hogy nem fagyhalál végez-e vele. Amikor pedig eljött a péntek, alig vártam hogy indulhassak. A motor már előző este felmálházva várta, hogy megnyomjam azt a kis gombot ami újraéleszti benne a tüzet, ami oly sok boldog perc okozója minden motoros számára. Pénteken 11 órakor indultam Paksról, és potom 270 kilométer várt rám a célig. De nem voltam végig magányos, útitársam is akadt egy elvetemült barátom, Dinnye személyében, aki szintén elég őrült az efféle kalandokhoz. Vele az M3-as kivezető egyik kútján találkoztunk. Innen már megállás nélkül lovagoltunk végig vasparipáinkon a célig.

Odaérve kellemes fogadtatás várt: a patak és a sártenger túloldalán kis integető emberkéket láttunk, ám az csak az átkelés után vált világossá, hogy segíteni akartak nekünk az átjutásban. Azonban hamar rájöttek, hogy egyedül is boldogulunk. Átérve lepakoltunk és gyors ismerkedés után nekiálltunk rögtönzött szövethajlékunk felállításához, ami meglepő gyorsasággal sikerült. Utána már mi is belevetettük magunkat az égetett szesztől gőzös, tábortűztől vörös éjszakába. Rettentő hamar jó hangulat kerekedett. Azt nem tudom, ehhez volt-e köze a számtalan átlátszó folyadékkal töltött üvegnek, amik mint május elsejei a ringlispír, úgy forogtak körbe-körbe. Később azután már más dolgok is forogtak… Egyszer csak a holdfénytől világos éjszaka csendjében két szocreál gép egyre közeledő pattogó pöfögése hallatszott. Újabb őrültek érkeznek, nemsokára már ott ácsorogtak a minket elválasztó sártenger túloldalán. Egyből megindult az illuminált segítségi hullám, mindenki húzta-vonta, lehet hogy volt aki csak kapaszkodott beléjük. A lényeg, hogy átért a két utazó egy oldalkocsis Jawa és egy ETZ nyergében. Két fővel gyarapodva kellemes hangulatban beszélgettünk tovább, a tűz ropogott, rangidősünk a tűz melegétől (és a átlátszó folyadéktól) túlfűtve meglelte a maga Dulcineáját, és szélmalomharcba kezdett. A csata végeztével a megfáradt lovagot befektettük hajlékába. Mindez után még sokáig pácolódtunk a nedves akác füstjében. Érdekes, az idő itt ismeretlen fogalom: úgy repültek a percek és az órák, mintha egy túlméretezett homokórán mérnék az időt. Sok történet és nevetgélés után mind elvonultunk rongyházainkba a mező utca mindkét oldalára. Miután mindenki bevackolta füstös testét a hálózsákba, a mező tündére álomport szórt a tábor lakóira, bár szerintem volt, aki allergiás volt rá. Csak ez magyarázhatta a nagymértékű horkolási kedvet…

A következő oldalon már a másnapi élmények következnek, lapozz!

[ pagebreak ]

A termálvíz is melegít

Az este hűvös volt és pihentető, nem is gondoltam volna, hogy ilyen jót lehet aludni -2 fokban. Reggel gyűrött rongybábokként gyülekeztünk az esti tűz maradványainál. A tűz felé menet még egy sírkeresztet is láttam, amelyet egy kis vörös bundás állat „teteme” mellé tűztek. Miután tehát elsétáltam a vadas-mártás mellett, odaértem a tábor központi helyéhez, a tűzfészekhez. Itt már nagyban folyt a csináld-magad reggelikészítő tanfolyam. Ki-ki az általa fellelhető alapanyagokból próbált rögtönzött reggelit varázsolni, én úgy döntöttem, egy kis pénzzel támogatom a helyi közért forgalmának fellendülését. Így oda indultam napnyitó élelmiszert vadászni. A kis boltot hamar megtaláltam, ehhez faluhelyen nem kell GPS, csak nyitott szem. Amikor odaértem, éppen egy kis nénike csoszogott a lépcső felé. Most mégsem éreztem azt a késztetést, amit a városi ember a boltban megszokott. Igen, a rohanásról beszélek, ami arra késztetné az embert, hogy ráköszönjön az idős hölgyre és amíg ő körbenéz már be is slisszanjon elé a sorba. Nem, itt visszavedlik az ember EMBERRÉ és képes normálisan viselkedni. Érdekes, valahogy mindig is jobban szerettem a kis boltokat, mint a hiper-szuper marketeket. Talán mert a gyerekkoromra emlékeztetnek: a Csemegére, ahol név szerint ismerte egymást eladó és vevő, ahol nem a kizsákmányolástól megfásult, droiddá átszellemült pénztárosok kérik az áru ellenértékét, és nem tolják a portékádra a következő vásárlóét hogy húzzál már bele mert haladni kell.

Miután kellemes kiszolgálás közepette megvásároltam a számomra már rituális reggeli alapanyagokat (kifli, vaj, kakaó) nem feledkeztem meg a társaim által rendelt nyalánkságokról sem. Kiléptem a bolt ajtaján, úgy ahogy már rég nem: nyugodtan és jó hangulatban. Finoman közlekedve haladtam a tábor felé, vigyázva a dobozomban tanyázó elemózsiákra. Megérkezésem után leszállítottam a rendeléseket, majd csatlakoztam a falatozó falkához. Már reggel szóba került a túrakiírásban is emlegetett bogácsi termálvíz; na nem mintha bárki is túlzottan vágyott volna a meleg vízre. Nem, csak ha már ott van a közelben miért ne? Meg is tárgyaltuk, hogy pár kivétellel (akik termálvíz-iszonyban szenvednek, de annál inkább szeretnek főzni) meglátogatjuk a szomszédos falut, Bogácsot. Pár arcon megfigyelhetőek voltak a bizonytalanság jegyei: vajon raktam be fürdőgatyát? Tsanyi már licitálni kezdett vörös démonunk bikinijére „én akár azt is felveszem, itt úgysem ismer senki” jeligére. Összeszedelőzködtünk, majd jött a szokásos „keljünk át az akadályon” program.

Mikor megérkeztünk a parkolóba, akkor hasított belénk a felismerés , hogy te jó ég, milyen mocskosak és büdösek vagyunk (ez alatt sáros ruházatot és füstös illatanyagokat kell érteni)! De ahogy haladtunk a fürdő felé, egyre kevésbé éreztük hogy ez itt a faluban bárkit is zavart volna. A bejáratnál kofák árulták portékáikat, tésztát, kolbászt, szalonnát, birsalmasajtot (ez utóbbiból vásároltam is a boltnál már említett gyermekkori nosztalgia hatására). Lassan beszivárogtunk a fürdőbe, mindenki nekiállt vetkőzni: a sok motoros gönc szinte elárasztotta a kis öltözőt. A szolgálatot teljesítő hölgy kedves volt és készséges, nem volt semmi megvető a nézésében a koszos őrültek láttán, ám amikor elmeséltük, mit csinálunk itt a szomszédban, Mona Lisa rejtélyes mosolyát biggyesztette az arcára… nem is volt kérdés, miért. A hideg, pár fokos levegőn átszaladva vetettük magunkat a perzselően forró vízbe, ami pillanatok alatt átjárta minden porcikánkat, és úgy ellazított, mint egy üveg házi-szilva. Akkora hatással volt rám a hideg-meleg kontraszt, (nevezhetjük fordított szaunázásnak is), hogy újra át akartam élni. Így néha kiültem a medence partjára, majd vissza. Miután már úgy nézett ki a lábam, mint egy hetven éves bácsié, elérkezettnek láttuk az időt az indulásra.

A táborba visszaérkezve finom estebéd várt minket, ezúton is hála érte a lelkes készítőknek! Kaja után ismét a forralt bor, pálinka, Jäger trió vette át az irányítást, és egyetlen józan emberünk a tűz táplálója és őrzője felajánlott egy rögtönzött éjszakai idegenvezetéssel összekötött kétperces túrát, amelynek fő látványossága a kis patak által kivájt szurdok volt. (Itt jegyezném meg, a Party alkalmával csak beton, vagy autók által kijárt földes úton jártunk, vigyáztunk a rendre és a természet háborítatlanságára! Erre a továbbiakban is nagy hangsúlyt kíván fektetni a szervező csapat!) No tehát esteledett, mindenki iszogatott (már finomabban, hiszen holnap hazaút), beszélgettünk, történeteket hallgattunk a délután érkezett két Treffenes „öreg rókától” akik már nem egy alkalommal jártak a hó táborban, ami motorjaik felkészítettségén is tükröződött: hemzsegtek a házi találmányoktól. Közben ismét Hayabusán száguldott az idő, és szép lassan elfogytunk a tűz mellől, ami halvány pislákolással jelezte, hogy itt az idő lefeküdni. Mindenki elvackolt és álomba szenderült, majd hajnalban éreztem, hogy megtelt a tartály. Mivel nem akartam, hogy a túlfolyón távozzon, szembe kellett néznem a nagy dilemmával: kimenjek vagy ne menjek? Ezt mindenki átélte, aki már sátrazott hűvösebb körülmények között. Komoly lelkierőt igényel… De ha hív a természet, nincs mit tenni, meglocsoltam hát a mezőt, és addig aludtam, míg fel nem ébredtem. Reggel már mindenki lázasan pakolt, mi voltunk a legmegfontoltabbak (na jó, a leglassabbak). Így mi hagytuk el utoljára a Hóbagoly Völgyet, de magunkkal vittük a hely békés csöndjét, a patak csobogását, és sok jó emléket.

A hazaút során csak két motorossal találkoztunk, ahogy közeledtünk feléjük ismerősnek tűntek, majd egyértelművé vált ,ők is a partyról tartanak hazafelé. Ez a hétvége megkapja az egyik helyet az életem nagy élményei polcon: a többivel együtt ott fogja várni, hogy levegyem és leporoljam néha, ha eszembe jut vagy mesélni vágyom róla. Végezetül köszönöm tehát mindenkinek, a szervező(k)nek és a résztvevőknek, hogy velük együtt lehettem részese eme őrült vállalkozásnak. Ez a party talán úgy jellemezhető, mint a Kishercegben a kígyós rajz: van, aki kalapot lát csak, de mi bizony már elefántot a kígyó gyomrában!