A 2010-es évben nem túl sok minden alakult úgy, ahogyan azt enyhén túlzó optimizmussal korábban eltervezgettük. Tavalyi Balkán-túránkat követően nagyszabású terveket szőttünk, amelyek között olyan célpontok szerepeltek, mint Szicília, Szardínia vagy Tunézia. Korábbi túratársainkkal együtt szándékoztunk legalább egy nagyobb volumenű túrát lebonyolítani, nevezetesen Tunéziát “meghódítani”, de sajnos előre nem látható okból erre nem kerülhetett sor. Editnek elhalaszthatatlan harcolni valója támadt egy alattomos kórral, de szerencsére már a győztes oldalon áll és jövő nyáron remélem, pótolhatjuk az elmaradást! Ennél lényegesen kisebb baj, de erősen befolyásolta a nyári programjaink alakulását a körülöttünk alakuló világgazdaság és főleg annak hazánkban lecsapódó hozadéka. A csökkenő bevételi és növekvő kiadási számok korán egyértelművé tették, hogy ebből bizony nem, hogy Tunézia nem lesz, de még a kisebb költségvetésű vágyainkat is erősen meg kell nyirbálnunk.
Pünkösd hétvégéjén sort kerítettünk egy rövid kirándulásra, amelynek során motoros barátainknak megpróbáltunk bemutatni egy csokorra valót a Szlovénia, Ausztria és Olaszország hármas határának vonzáskörzetében található természeti látnivalókból, motoros paradicsomából (A Mangartra most sem jutottunk fel, pedig ez volt úgy a negyedik próbálkozásunk. Valami kis privát átok miatt mindig akkor kapirgálnak rajta valamit, amikor éppen arra járunk). Aztán jött a számolgatás időszaka, vajon mire lesz elég a félretett pénz, egyáltalán nem felelőtlenség-e elszórakozni a bizonytalanságok közepette? Gyermekeinknek még télen beígértünk egy autós kirándulást Korzikára, arról természetesen szó sem lehetett, hogy az csorbát szenvedjen. Feledhetetlen pár napot töltöttünk el június-július fordulóján velük közösen a szigeten, habár két korábbi motorostúrát követően veszített igazi varázsából az autós kirándulás által. De fiaink is, mi is nagyon élveztük és ez volt a lényeg. Hazaérvén előre nem látott problémák fogadtak a munkahelyen, kétségessé vált, hogy egyáltalán el tudunk-e bárhová is jutni még a nyár folyamán? Szóval minden összejött annak érdekében, hogy ez a vakáció más legyen, mint a korábbiak. Nekem motorom még nem állt ennyit garázsban, mint ez a szegény Varadero ebben az évben. A szokásos 20-25 ezer kilométer helyett még a fele sem költözött bele, ezzel arányban mi is szegényebbek maradtunk sok-sok élménnyel.
Mindezek ellenére augusztusban az ünnepi hétvége előtt úgy döntöttünk, hogy lesz ami lesz, valamerre csak meg kellene indulnunk, hiszen a lehetőség és az idő fogy, nekem szeptember elején megkezdődik a vadászati idény, Feleségnek az iskola, aztán majd szomorúan nézelődünk egész télen és sajnáltatjuk magunkat az elszalasztott lehetőségek miatt. Költséghatékony pár napra készültünk. A sátorozás-kempingezés magától érthető volt, el is kezdtem az interneten kiválogatni Dél-Németország sátorozó helyeit, mert némi töprengés után a Fekete-erdő meglátogatását tűztük ki célul. Végig a Deutsche Alpenstrasse nyomvonalán Berchtesgadentől a Boden-see-ig, Klinika és Neuschwannstein látogatással, amúgy a természet csodáiban való gyönyörködéssel és teljes lazulással egybekötve.
Egészen az indulás előtti pár napig jónak tűnt a tervezet, de akkor került egy homokszem a szerkezetbe. Nem is kicsi, hanem afféle emberes darab. Az Északi Alpokba idő előtt beköszöntött az ősz. Erős lehűléssel, rengeteg esővel, a magasabb régiókban havazással. Felrémlett előttem, hogy F. képes 20 fokban és szárazon is vacogva fázni. Nem lettem boldogabb attól sem, ha beleképzeltem magunkat a több napos esőbe és a 13-15 fokba. Ráadásul sátorral. Brrrrr. Panzióra márpedig nincsen elég a tarsolyban.
Északi, Német-Alpok törölve. Szóba került még a Déli Alpok világa, Garda tóval, Dolomitokkal, esetleg Mont Blanc látogatással, de oda (mivel arra még nem jártunk) több időt szeretnék szánni, ami értelemszerűen jóval nagyobb kiadással is járna. Ez sem járható út a jelenlegi keretek között. Ekkor jött az isteni sugallat: tavaly ízelítőt kaptunk Montenegróból, ami igen kellemes emlékeket hagyott bennünk. Először csak a „mi lenne, ha”……., aztán jött a „miért is ne?!” Internet, időjárás előrejelző oldalak böngészése. Láss csodát, a Balkánon továbbra is tombol a nyár, itt-ott pár felhőpamacs, de 30-36 fokos hőség és ragyogó napsütés a jellemző. Az ügy további menete itt ezen a ponton el is dőlt, irány Montenegró.
Ekkor hasított belém a felismerés: NINCS ÚTLEVELÜNK!! Azaz van, de már csak dísznek jó, mert lejárt az érvényességük. Ugyan nyár elején még tervben volt, hogy készíttetünk újat, de az időközbeni problémák közepette erre nem fordítottunk figyelmet. Tavaly a Kazanci szorosnál lévő átkelőtől még útlevéllel is visszafordítottak minket, mi lesz így velünk! Informálódtam a Külügy honlapján és azt találtam, hogy a nyári forgalom számára lehetővé tették Boszniában és Montenegróban egyaránt, hogy az EU-s mintájú, kártya formátumú személyi azonosító okmánnyal is át lehessen lépni a határt mindkét országban. Láttam én már éjjeliőrt nappal meghalni, ezért óvatosságból felhívtam mindkét állam hazai külképviseletét és tőlük, direktben kértem információt. Rendkívül kedvesek voltak és mindkét konzul arról biztosított, hogy főként a nagyobb átkelőknél biztosan problémamentes lesz az utazásunk. Szavukat vettem, hogy hívhatom őket akár éjjel is, ha netán a tavalyihoz hasonló kőbalta-hivatalnokba botlanánk bármelyik határon. Mivel ebbe is mindketten egyből belementek, immár némileg megnyugodva kezdtünk el pakolni.
Nem volt sok idő az útiterv összeállítására. Máskor heteket képes voltam eltölteni egy-egy túra útvonalának tervezgetésével, finomításával. Neten és baráti körben vadászgatva össze a látnivalók listáját, értékes tippeket begyűjtve az egyes helyek sajátosságairól. Ezt most zanzásítani kellett, úgy egy napba. Ennek megfelelően kissé információszegényen, de annál lelkesebben vágtunk neki az útnak. Horvátország eleddig kimaradt utazásainkból, az egyetlen tavalyi tranzitszerepét leszámítva. Ezért az első éjszakát a horvát tengerpartra taksáltam. Azt követően jöhet Montenegró addig, míg csak időnkből futja.
Első nap: Tamási-Sibenik
Horvátország kontinentális részén egyetlen olyan helyet találtam leendő útvonalunk közelében, ami jelen pillanatban számot tart érdeklődésünkre, ez pedig Plitvice. Korábban ott járt kollégáimtól viszont hallottam, hogy nem szabad csak úgy, kutyafuttában elnagyolni a látogatását, legalább 5-6 órát illik rászánni a csodás vízi-világra. Mivel kizárólag egy éjszakát szántunk délnyugati szomszédunknál eltölteni, ezért most csak elsuhantunk mellette autópályán. Egyszer talán kerítünk rá alkalmat, hogy élőben is megcsodálhassuk a helyszínt, ahol oly lázasan keresték a korabeli NDK-s és jugoszláv színészek az „Ezüst tó kincsét”.
A horvátoknál levő fizetőkapus rendszer ugyan fura elvek alapján és kissé alulméretezve működött (egy kapun lehetett odafelé fizetni, a többi a szembejövő forgalom számára volt nyitva), de tény, hogy remekül eloszlatta a tumultust. A díj mértéke kissé horrorisztikus. Az itthoni 4 napos engedély árából (mintegy 750 forint) ott nem sokáig lehetne eljutni. Az első fizető kapunál F. egyszer csak megkérdi tőlem, hogy miért van kecske a díjakat mutató táblán? Mikor értetlenül és zavartan hallgatok, mutatja a táblán, hogy mire gondol. Úgy elkap a röhögés, hogy majd leesek a motorról!
Igaz, később itthon megmutattam a képet másoknak is és egybehangzóan azt állították, hogy ilyen elfuserált, stilizált oldalkocsis motor-ábrázolást még nem láttak! Sibenik előtt egy lehajtónyival már elhagytuk a pályát, hogy nekikezdjünk időben a szálláskeresésnek, de odáig 91 kuna volt a pályadíj. 40 forintjával számolva ez igen tisztes summa. Igen erősen szakosodnak a turista forgalom megfejésére, ezzel a jelenséggel később is találkoztunk. Egy hosszú egyenes szakaszon leelőz minket három német motoros, majd egy forgalmas kereszteződésnél beérjük őket. Két GS és egy Guzzi alkotja a csapatot, a talján motort hajtó hölgy (amolyan igazi, tenyeres-talpas Brünhilda-tipus) visszatolat hozzánk és nevetve közli, hogy a bukócsőre erősített két hengerzsákunk olyan, mint ha rakétavetőkkel közlekednénk. Sibenikbe érve megállunk egy pékségnél, válogatunk a szebbnél-szebb, gusztusos pékáruk között. Murvás, töredezett betonon, szűk helyen kell megfordulnom, fohászkodom is, hogy csak nehogy itt dobjam el a motort, mert a komplett helyi tűzoltóság kint ül az árnyékban egy falon és mind minket bámul. De az előadás ezúttal elmarad.
A beígért kánikula egyelőre sehol, borult, szotyorgós időben találunk rá a Solaris Autocamp-re. Ez egyben egy yacht-kikötő is, ennek megfelelő árréssel. Maga a díj nem is lenne elviselhetetlenül drága (27 EUR), de a nagyjából egymástól 200 méterre található konnektorok, a koszos és ráadásul több száz emberre számított egyetlen vizesblokk már árnyalja kissé a dolgot. Meleg vizet is hiába keresünk, a dermesztően hideg tus felidézi katonakori élményeimet. Nem ez lesz utazásunk kedvenc kempingje, ez már most nyilvánvaló. Táborverés után sétálgatunk kicsit élvezve a tenger hangját, csodáljuk a szebbnél szebb hajókat, majd egy konzerv-vacsora és némi helyi sörital komótos elfogyasztása után nyugovóra térünk.
A következő oldalon már pálmafák között motorozunk!
[ pagebreak ]
Második nap: Sibenik-Budva
Reggel én már korán megébredek, de a szomszédokon nem sikerül túltennem. Francia család, 5.30-kor már szépen csendesen reggeliznek a sátor előtt. Sétálok egy kiadósat, majd’ egy óra múlva érek vissza, de ők még mindig szótlanul eszegetnek. Igazuk is van, ha már egyszer vakáció, akkor ne kapkodjon az ember fia! 7 után lassacskán elkezdem ébresztgeti Feleséget is. Miután ez sikerül, elzarándokolunk a kemping boltjába reggelinek valót venni. Ismét szembetalálkozunk a „Zimmerferi” féle gátlástalansággal. Már ami a bolt árait illeti. Nem csoda, hogy egyre többen maradnak otthon és újból a Balatonnál töltik a szabadságukat.
Dél felé vesszük az irányt. Kíváncsian várom, hogy az első bosnyák határátkelőnél nem lesz-e probléma az útlevelek hiányából. De belépéskor még csak meg sem állítanak, csinos szőke egyenruhás hölgy integet, hogy guruljunk csak tovább. Kezdek megnyugodni, ezek szerint mégis csak komolyan gondolják, hogy egyszer ők is szeretnének a Közösség tagjaivá válni. Mondjuk ahhoz a külsőségeknél azért valamivel többre is szükség lesz, de kezdésnek megteszi.
Kicsit elmélázom a dolgot, fogytán a benzinünk. Igaz ehhez hozzájárult, hogy egyre szebb tájakon járunk, kedveljük a kopár, sziklás tengerpartok változatosságát, itt pedig van már látnivaló bőven. Ráadásul ugyan induláskor még borongós, csepergős idő volt, mostanra elértük a kánikula-övezet határát, egyre nehezebb elviselni a hőséget. Ruházatunk egyes részei (tudom nem szép dolog) lassanként költöznek a csomagháló alá. Visszafordulni nincsen kedvem, ugyan a GPS elég távolra teszi a következő kutat. De takarékosan, lassan poroszkálva csak oda érünk.
Közben elérjük Dubrovnikot. A városba nem ereszkedünk le, inkább a fölé magasodó hegy-oromra hajtom fel a motort. Megéri a rossz, keskeny úton való próbatételt, még a nehéz, felmálházott motorral is!
Hatalmas kereszt vigyázza fentről a várost, mellette a felvonó új épülete ragyog. A régi, háború alatt rommá lőtt beton-torzó még ott csúfoskodik mellette. Nehezen szakadnak el a szörnyű vérontás emlékétől, habár egyre kevesebb a rá utaló nyom. Bízzunk benne, hogy a jövő generációi számára ez már csak egy rossz emlék marad, egy intő példa arra, hogy ezek a borzalmak ne ismétlődhessenek meg többé. A kereszt lábától letekintve csodálatos látványban van részünk. El is töltünk egy kis időt fotózással, videózással, majd visszaereszkedünk a főútra és folytatjuk utunkat Dél irányában. Elérve a térképen jelzett kutat, már igen szűkében állunk a benzinnek. Majd’ 25 litert tankolok, túl messzire már nem jutottunk volna a maradékkal. Újból, immáron sokadszorra megfogadom, hogy beszerzek egy 2 literes kis kannát és az aludobozra szerelve annak biztonságában fogunk majd motorozni. Persze ez még azóta sem történt meg, na de ami késik,……az majd eztán jön.
Francia motorosok állnak be itatni, miközben én a kút totemoszlopának árnyékában öntözgetem magamra/magamba a hideg ásványvizet. Három Varadero, végre márkatársakra is leltem a sok BMW után! Indulás előtt egyikük odajön hozzánk és nagyon mustrálgatja a bukócsőre erősített csomagtartót. Kérdi, hogy én csináltam-e, majd igenlő válaszomra nagyokat mosolyog. Igen jónak bizonyult ez a kiegészítő pakolási lehetőség, mert azon felül, hogy mintegy 60 literrel megnöveli a málházható térfogatot, a tömegpontot sem tolja felfelé. Ez főként a tempósabb kanyargásnál érezhető, illetve a szokásosnál kissé gyorsabb elindulások alkalmával nem kell az elejét erőszakkal az úton tartani.
Montenegrói határátkelő, unott képű, gyöngyöző homlokú határőr kéri az iratainkat, de meglátva a magyar igazolványt, már integet is mosolyogva, hogy húzhatunk tovább. Ha ez végig így lesz, akkor itt tavaly óta tényleg nagyot változott a világ. Egy éve még a zöldkártyát is mindenhol lemásolták, szorgalmasan bekörmölve annak legutolsó betűjét is. Elérve a Kotori-öblöt úgy döntök, hogy nem kerüljük meg, hanem időtakarékossági okokból átkompozunk rajta. A jegyvásárlás kissé mókásan zajlik. Mert bár a kompok szinte megállás nélkül járnak és a várakozó kocsisorok is meg-megállva, de inkább folyamatosan haladnak a felhajtó rámpa felé, jegyet csak a kis bódéban lehet venni. Ha itt valaki egyedül van, annak lehetnek emiatt kellemetlen pillanatai. F. elrobog és még éppen időben ül vissza mögém, hogy a következő dereglyén rajta legyünk. A komp viteldíja is megdöbbentő. Megdöbbentően alacsony: 1,50 euro. Összehasonlításnak jó példa a tihanyi rév, ahol hasonló utazásért ennek a négyszeresét kell leszurkolni. Itt számomra már szinte elviselhetetlen a forróság, F. pedig már végre nem fázik.
Budvába most „hátulról” érkezünk, a város előtt felkarikázunk a hegyek közé és onnan ereszkedünk be a forgatagba. Tavalyi szállásunkat keressük, az akkori kellemes tapasztalat okán. Rá is találunk, de sajnos most egy másik épületrészben kapunk szobát. Ablaktalan, függőfolyosóról nyíló kis szoba, ami nem is lenne baj, ha a szomszéd ház nem a folyosótól egy méternyire magasodna. A levegő gyakorlatilag meg sem mozdul, fülledt trópusi hangulatban pakolászunk. Itt most jól esik a hideg zuhany, habár meleg vízben nincsen hiány. Megalkuszunk a szobára, a tavalyi tengerre néző, erkélyes szoba 15 eurós ára után kissé sokallom ezért a borzkotorékért a 25-öt, de összehasonlítva a tegnapi kempinggel és a lelki béke miatt hamar megegyezünk a szerintünk keményen narkózó, kicsit hibbant recepciós lánnyal.
Esti sétára indulunk a tengerpartra, azzal a céllal, hogy felkeressük a tavaly megkedvelt éttermet. Nagy élet zajlik a sétányokon, talán kicsit kevesebb az ember a tavalyinál, de még így is nagyon sokan vannak, főleg oroszok mindenhol. Az étteremben alig van szabad hely, de a kiszolgálás és az ételek minősége is kifogástalan. Kedves, mosolygós felszolgálók sürögnek-forognak, a látszólag csendesen kólázgató főnök pedig azonnal odapirít, ha valamelyik asztal nem készül el időben. Minden érkező vendéghez van pár kedves szava, úgy vigyázza a nyáját, mint egy gondos pásztor. Jól esik a hideg sör a nagy meleg után, el is tüntetünk pár pohárkával. Utána sétálunk egy nagyot az összepakolt napozóágyak között a parton. Összefutunk egy debreceni vállalkozóval, aki a strand-látogatók gyermekeinek szórakoztatásáról gondoskodik, lábbal hajtható gokartokat adnak bérbe. Kérdésemre őszintén válaszol, miszerint nagyon megéri nekik itt dolgozni, mert egyrészt az árak még a földön járnak, sok a vendég és a lényeg: 7% adót kell fizetniük minden bevétel után. Most őszintén! Kinek jutna eszébe adót csalni ilyen adókulcs mellett?? Mikor még súlyos börtön is jár az ügyeskedőknek. Lehet, hogy a „jobb a szapora fillér, mint a ritka forint” elv életképesebbé tesz egy adórendszert és még élni is hagyja a dolgozó polgárokat, akik így szemlátomást nem szakadnak meg a robotban? A választ mindenkire rábízom…
A túra második részét itt találjátok!
Elolvasom
