Nem túl hosszú, mégis sok kalanddal és élvezettel kecsegtető túrára vágytam, ez a terv pedig éppen ilyesféle élmények ígéretét hordozta magában. A részletek még nem álltak egészen össze, de az alapelképzelés már világos volt. Budapestről elindulva Dél felé, kétszer érintve Horvátországot, átszelve Bosznia Hercegovinát, elérni Dubrovnik kikötőjét, ahonnan komppal átkelve az Adrián kívántam olasz partra lépni Bari városában.

Tudtam, hogy mindenképpen szeretnék egyet csobbanni a Tarantói öböl langyos vizében, majd Északnak fordulva bevetni magam az olasz Appennin hegység csodálatos völgyeinek, zegzugos kanyonokkal szabdalt bérceinek és nem utolsósorban megemlített kanyarhegyeinek világába. Úgy képzeltem, hogy a hegyvidéket elhagyva elugrom Maranellóba megnézni a vörös brigádot, majd a Garda tó érintésével az Alpok meghódítására indulok. Motorozásaim bő felét terepen szoktam megtenni, ám ezt a kanyart kizárólag aszfalton, talán némi földút beiktatásával kívántam bejárni. Ennyi volt tehát tervem gerince. Persze, ahogyan ez lenni szokott, a későbbiekben történt némi változás ez ügyet illetően.

Egyedül is jó motorozni, én mégis szívesebben indultam  volna útnak néhány kipróbált társsal, akikkel megosztozva az élményeken, jókat dumálhatunk az esti pihenések alkalmával a vacsora és a lefekvés előtti langyos kakaók elköltése mellett. Neki is láttam hát összeverbuválni a csapatot. Maximum négy főben gondolkodtam, hiszen tapasztalataim szerint ennél népesebb társaság jelentősen lelassítja a tempót, és bár nem a száguldozás volt a cél, szüttyögni sem szeretek különösebben. Bár, mint említettem volt, nem készültem kifejezett off-road szakaszokra, azonban ismervén magam nem zártam ki a lehetőségét némi terepgyakorlatnak sem.

Ez is fontos szempont volt a túratársak kiválasztásában. Üzentem hát öt-hat már jól ismert kollégának, hiszen tudtam, mindenki úgysem tud eljönni. Elgondolásom reálisnak bizonyult, hiszen végül mindössze egyetlen meghívott mondta fixre, hogy eljön a túrára. Szeptember elejére tűztük ki az indulás időpontját, hiszen addigra mindenhol beindul az élet, elkezdődik az iskola, különösen fontos ez az olasz részeken, ahol ugye augusztusban lépni nem lehet az üdülőterületek környékén. Beszereztük a hajójegyeket és izgalommal vártuk az indulás napját. Néhány nappal a kitűzött időpont előtt megcsörrent a telefonom, és legnagyobb örömömre előkerült egy újabb résztvevő, így az ideális háromfős létszámmal vághattunk neki az útnak. Eredetileg terveztem egy-két sátras, szalonnasütögetős estét is, de végül úgy döntöttünk, hogy inkább keresünk mindenhol szállást, hiszen háromfelé osztva egy-egy szoba, apartman ára már egészen baráti lett, az egyéb luxus lehetőségéről, mint a forró zuhany, vetett ágyban alvás, stb., már nem is beszélve. Végül elérkezett a nagy nap, és reggel nyolc órakor a találkozási pontról elstartolva kezdetét vette a kaland.

Első nap: Budapest-Dubrovnik

Eredetileg úgy terveztük, hogy egy métert sem megyünk autópályán, de mivel az Udvari határátkelőig elkészült a pálya, és a magyar területen nem akartuk az időnket vesztegetni, mégis az M6-os mellett döntöttünk. Háromfős csapatunk, Laca Suzuki DL 650-nel, Tomi egy  KTM 990 Adventure nyergében, jómagam pedig az endurószörny, egy KTM 950 Super Enduro R túrásított verziójával vágtunk neki az útnak. Az erős szél ellenére hamar elértük a határt, és minden gond nélkül át is léptük azt. Viszonylag unalmas és érdektelen tájon haladtunk tovább a bosnyák határ irányába, az egyetlen izgalmas látnivalót az utak mellett itt-ott feltűnő, elaknásított területekre figyelmeztető, vörös halálfejes táblák jelentették. Itt az volt a cél, hogy mihamarabb letudjuk ezt a szakaszt és elérjük a Szarajevó után következő szebb és élvezetesebben motorozható területeket. Eszék, majd Vinkovci mellett elhaladva gyorsan elértük Zupanja településnél Boszniát. Megcéloztuk Délt, majd Tuzlát elhagyva végre következett némi érdekesebb, élvezetesebb útszakasz, az igazán szép részek azonban még mindig várattak magukra. Szarajevót elérve volt némi fennakadás, mivel a GPS által követett track egy útépítés miatt teljesen lezárt szakaszba futott, ahonnan mindenkit igyekeztek beterelni egy borzalmas dugóba, amely a városközpont felé araszolgatott nagy keservesen. Mint jó motoroshoz illik, intenzív bosnyák anyázástól és mutogatástól kísérve, szépen előre kavartam a lezárás előtt idegesen toporgó, a forgalmat irányító fickóig, majd jó érzékkel bepróbálkoztam nála, hogy motorral esetleg „nem-e lehetne-e?” A muki egy pillanatig rám meredt, majd csodák-csodája utat nyitott nekünk és azt mondta bólogatva, hogy „motor oké”…Boldogan tekertem egy nagyot a gázon mielőtt meggondolja magát és huss, már bent is voltunk mindhárman a néptelen úton. Egy-egy porfelhőbe burkolódzó munkagép néha érkezett szemből, de mennyivel jobb volt ez, mint a szörnyű dugó, amely egyébként várt volna ránk. Hamar elértünk egy szakaszhoz, amelyen még gőzölgött a forró aszfalt, de lehajtva az út mellé, gyorsan elkerültük azt is a megrökönyödött melósok döbbent pillantásaitól kísérve.

Szarajevó szitává lőtt, és rusnyán befoltozott paneljait elhagyva, hamar elértük a várva várt hegyi szakaszt, amely végre igazi élményteli és élvezetes motorozást hozott. Sajnos Damoklész kardjaként fityegett felettünk az idő szorítása, hiszen még sok kilométert kellett leküzdenünk egyre alsóbbrendűbb utakon, és tudtuk, hogy a hajó egy percet sem fog várni ránk. Ezért nem is nagyon álltunk meg fotózni, csak húztuk és húztuk a gázt, pedig Focát elérve, és délnek folytatva utunkat lett volna bőven látni és gyönyörködni valónk. Tjentiste, Cemerno, és Avtovac elhagyása után elértük a Szerb – Bosnyák határon fekvő, festői szépségű Bilecko Jezero nevű tavat, amely partján simán ellennék egy hétig sátorral. Kiváló minőségű utakon haladtunk innen tovább Délnek, majd elértük a  Bosnyák viszonyokhoz mérten meglepően pofás kis Trebinje városkát, amely után ismét a Horvát határ következett. A lemenő nap fényében megcsodáltuk a Cavtat és Dubrovnik között elterülő adriai tengerpart látványát, majd lerongyoltunk a kikötőbe, hogy bevárjuk a Liburnija nevű kompot, amely reményeink szerint átvisz majd bennünket Olaszországba.

Az átkelés eseménytelenül telt. A zsúfoltságot, az egymás hegyén-hátán, matracokon, hálózsákokban alvó embereket elkerülve a fedélzeten kerestünk alvóhelyet magunknak. Hosszú, kemény padokon elhelyezkedve, az óriási dízelmotor állandó dübörgése ellenére meglepően sokat tudtunk aludni. Hajnalban kelve egy-egy csokis croisson és capuccinó társaságában megcsodáltuk a napfelkeltét, majd menetrend szerint reggel nyolc órakor befutottunk Bari kikötőjébe.

Utunkat Olaszországban folytatjuk, lapozz!

[ pagebreak ]

Második nap: Bari – Pompei

Verőfényes napsütéssel és kellemes meleggel fogadott bennünket Olaszország. Gyorsan kijutottunk a városból, és viszonylag érdektelen, lankás dombvidéken át elindultunk a csizma talpának irányába, a Tarantói öböl felé. Utunkat hatalmas olajfa ligetek szegélyezték ameddig csak a szem ellátott. Jó vendéghez méltóan az egyik liget terméshozamának feljavítását mi is jó alaposan megsegítettük, mielőtt megszóltak volna, hogy „lám-lám a magyar csak lógni jön ide”. Eredeti tervemtől eltérően úgy döntöttünk, hogy kiélvezzük a kora őszi dél-olasz nyarat, és a lehető legtovább követjük a tengerpartot. Lido di Metaponto homokos partját elérve boldogan dobáltuk le magunkról a bő egy napja viselt gúnyát, majd vetettük be magunkat a kellemesen hűvös tenger vizébe. Miután kipancsoltuk magunkat, a meglepően néptelen szabadstrandon talált zuhanyok alatt lemostuk magunkról a sót, és a motorokat a mély homokból kiszabadítva ismét felkötöttük az útilaput. Más lehetőség nem lévén, rövid szakaszon egy gyorsforgalmi utat követve hamar elértük Policorot, amely után északnak kanyarodtunk a Del Pollino nemzeti park irányába. Egy benzinkút étkezőjében meglepően ízletes pizza szeleteket ebédeltünk, majd usgyi tovább a csizma másik oldalára. Haladós utunk volt Lauria városáig, amely magasságában kaptunk némi ízelítőt a ránk váró kanyar csemegékből. Innen becéloztuk Sapri városát, amelyet magasabban fekvő területeken keresztül és kellemesen motorozható utakon gyorsan el is értünk.

Ezután ismét követtük a tengerpartot, majd bevettük magunkat a festői szépségű és dallamos nevű del Cilento e Vallo di Diano nemzeti park területére, amelyen keresztül ismét a tengerparton kötöttünk ki egy Palinuro nevű kis település magasságában. Ezt követően jó ötven kilométeren át kanyarogva követtük az azúrkék tengert övező, zegzugos, sziklás tengerpartot, majd az úttal együtt elhagytuk azt egy Baia Arena nevű falucskánál, hogy Agropoli alatt ismét kijussunk oda. Innen egy semmi látnivalót nem kínáló, unalmas szakasz következett a Salernói öböl partján. Ez a majd negyven kilométeres szakasz afféle igazi nyaraltató nagyüzem, annak minden hátrányával. Szerencsére már nem volt tele nyaralókkal, de így is csak viszonylag lassan és unalmasan telt ez a rész. Elértük Salernót, ahol egy huszáros mestervágással felugrottunk a Nápoly felé tartó autópályára mondván, hogy így öt perc alatt kikerüljük a kora esti dugót, és folytathatjuk a nap talán legélvezetesebb szakaszával Raito és Maiori között a tenger partját követve, utána pedig észak felé fordulva az SP2-es úton elérvén a szállásunkként kijelölt Pompeit. Annyi bibi csúszott a dologba, hogy elmértem egy kijáratot és negyven méterrel túlfutottam rajta. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem tesszük meg azt a negyven métert szemben a forgalommal, hanem továbbmegyünk a következő kijáratig és úgy próbálunk visszatérni a track vonalára. Ennek az lett az eredménye, hogy sikerült megismernünk belülről a salernói csúcsdugót annak minden olaszos bájával. Átéltük a minden irányból érkező és előző, dudáló, anyázó, berregő, büdös járművek káoszát és a rutinosan ugrabugráló gyalogosok hadának rohamait. Megcsodáltuk a mindezt közönyösen szemlélő rendőrök elképesztő hozzáállását is. Egyszóval beleestünk a sűrűjébe rendesen.

Bő egyórás kevergés után visszataláltunk a pályára, de mivel vészesen közeledett az este, én pedig rutinosan kizárólag a fekete sisakpleximmel jöttem el az útra, a mielőbbi célba érkezés vált a legfőbb prioritássá. Ennek szellemében szomorúan feladtuk napi utunk utolsónak tervezett etapját. Az autópályán hamar elértük Pompeit, és gyakorlatilag perceken belül megtaláltuk a kiszemelt kempinget, ahol béreltünk egy bungallót, és egy fürdő után kiballagtunk elfogyasztani jól megérdemelt vacsoránkat. A kemping egyébként éppen a Vezúv által elpusztított ókori városrész mellett helyezkedett el, így kaptunk némi ízelítőt az egykori Pompei elképesztő építészeti csodájából. Szívesen megnéztük volna alaposabban, de a Vezúv, Herculaneum és Pompei bejárása önmagában is simán elbír egy hetet. Jóllakottan hajtottuk álomra fejünket, majd alaposan kipihenve magunkat borongós reggelre és szemerkélő esőre ébredtünk.

Tovább bolyongunk a szép talján tájakon, lapozz!

[ pagebreak ]

Harmadik nap: Pompei – Muccia

A kempingben még nem indult meg az élet, ezért kicsattogtunk a városba és betértünk az első nyitva tartó büfébe. Süteményekből és kávéból álló (mint később kiderült tipikus olasz) reggelink elfogyasztása után felmálháztuk a gépeket és esőruhát öltve nekiindultunk a következő etapnak. A GPS zegzugos és mocskos kis utcákon át vezetett, ide-oda kanyarogva az egymáshoz tapasztott, lepukkant házak között. Volt egy rész, ahol furán olaszosan kinéző kínaiak között vezetett utunk, máshol a legváratlanabb helyeken állta utunkat egy-egy lecsukott vasúti sorompó. Ez utóbbi egyébként igen érdekes volt. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most vonat vagy villamos. Esetleg valami HÉV-szerűség talán? Lényeg az, hogy mint kukac a féregjáratban kígyózott keresztül-kasul a városon olyan szűk pályán, hogy nem mertem volna a kezem betenni a házak fala és a kocsik közé. Tehát vonat jön, bakter putriból ki, sorompó lecsuk, vonat el, bakter sorompót fel, bakter putriba vissza, járművek tovább. Ez percek alatt lezajlott több ízben. Végül sikerült kievickélnünk ebből a városi dzsungelből és távolodva Pompeitől megcsodálhattuk a Vezúv alaposan megtépázott vonalait. Mondhatom elég beszédes látvány volt a hatalmas hegy deréktól hiányzó felső résszel. Meg is jegyeztem, hogy ez tényleg ganajul befűthetett a nyomorult ókoriaknak anno úgy kétezer évvel ezelőtt. Csúnya egy eset, mit mondjak. Haladtunk tovább.

Lelkesen szívtuk a büdös városi dzsuva után üdítően ható, egyre frissebb és illatosabb levegőt és jókedvűen szemléltük az egyre közelebb kúszó hegyek látványát. Jókedvünk annál is inkább indokolt volt, mivel az esőt szépen derengő napsütés kezdte felváltani. Kihámoztuk magunkat a kotoncuccok dunsztos klímájából, és fellélegző pórusaink lelkes szuszogásától kisérve a lovak nyaka közé csördítettünk. Amúgy a déliek közlekedési szokásaiban van bőven praktikum is. Konkrétan például, hogy senki nem lepődik meg semmin, mindenki számít mindenre. Nincs olyan, hogy elképzelhetetlen. A KRESZ csak amolyan mankó, amely valóban csupán jelképes jelentőséggel bír a helyiek számára. Annyival mehet az ember, amennyivel mer. Bárhol motorozhat akár kilométereket is, folyamatosan előzgetve akár dupla záróvonalon is. Sőt, ha nem ezt teszi, senki nem érti, hogy miért nem. Az autók lehúzódnak, mások (a leghülyébbek) versenyre kelnek majd csalódnak, megint mások pedig bemutatják, hogy ott is lehet, ahol nem is. A ritkán előforduló rendőrök jelenlétét jelzik a szembejövőnek, így meglehetős biztonsággal szeghetünk meg minden létező szabályt, tevékenységünk jó eséllyel megtorolatlan marad.

Lassan elhagyva a Nápoly vonzáskörzetébe tartozó, sűrűbben lakott területeket, egyre kellemesebb vidéken vezetett utunk. Piedimonte Matese után elértük az említett településről elnevezett parkot és csak tovább-tovább északnyugati irányban. Előbb Sulmona városát, majd  a tavaly egy igen komoly földrengés által megtépázott L’Aquilla települését hagytuk magunk mögött. Errefelé teljesen mindegy merre halad az utazó, nemigen lehet hibázni. Ami általános érvénnyel bír, hogy az utak mindenhol jó állapotúak, és minél alsóbbrendűek, annál látványosabbak is. Természetesen utóbbiak esetében a tempó jelentős mértékben lassul, mivel az apró kis falvakat igen kacifántos nyomvonalon összekötő, rengeteg kanyarral bíró, szűk kis utacskák meglehetős koncentrációt és óvatosságot követelnek az embertől.  Én mégis mindenkinek ezeket ajánlom, mivel olyan bepillantást nyújtanak a helyi valóságba, amelyet egyébként bajosan ismerhet meg az ember. L’Aquilla után Rieti irányába indultunk tovább, de mielőtt elértük volna a várost északra fordultunk Madonna del Paso irányába, hogy elérjük az ilyenkor igen elhagyatott síközpontot, Terminillot. Ez egy 1500 és 2100 méter között elhelyezkedő nyugis kis síparadicsom, amely azonban ebben a hómentes időszakban alaposan elnéptelenedik. Éppen ez való a magunkfajta nyugalomra vágyó utazóknak, hiszen így még arra is volt elvileg lehetőségünk, hogy megpróbáljuk motorral meghódítani a sípályát.

Csodás kanyarokkal tarkított, minőségi úton jutottunk fel a célhoz. Itt szemrevételezve a lehetőségeket, egy erdei út mellett döntöttünk, amelyre behajtva egy teljesen szabadon mozgó, kisebb ménessel találtuk szemben magunkat. Mielőtt lett volna időnk betojni vagy bármit is kitalálni, a lovak egyszerűen bevetették magukat a meredek hegyoldal egy nyaktörő vízmosásába és zergéket is megszégyenítő ügyességgel elhagyták a terepet. Utunk így szabaddá vált, mi pedig élve a lehetőséggel rátekertük a tüzet. El is jutottunk egészen a következő kanyarig, ahol egy sorompó állta utunk. Szomorúan belátva, hogy ami nem megy azt itt (otthoni szokásainktól eltérően) nem kellene erőltetni, vettünk egy 180 fokos fordulatot és visszatérve az aszfaltra elindultunk lefelé a hegyről. Csodálatos úton, először kopár sziklák közötti éles fordulókkal, majd egy sűrű erdőben árnyékba burkolózott szakaszon vezetett az út. Később a hegy túloldalán elértük Leonessát, amely egy hangulatos kis település nagyjából éppen az olasz csizma közepén. Sorra következtek az előbbihez hasonlatos kisebb városkák, így Ruscio, Cascia, Serravalle, majd Triponzo után érintve a Dei Monti Sibillini nemzeti parkot elértük Mucsát. Vagy Muccia-t, ahogy az olaszok nevezik.

Itt ránk esteledvén, úgy határoztunk, hogy nem erőltetjük a még e napra tervezett közel száz kilométer megtételét, hanem keresünk egy szállást és másnap világosban folytatjuk utunkat. Így is tettünk és sikerült is egy rendkívül hangulatos kis családi fogadót találnunk, ahol egy pazar vacsora és némi helyi termelésű vörösbor elfogyasztása után alaposan kialudtuk magunkat. Kommunikációs nehézségek miatt (ők csak olaszul beszéltek mi csak olaszul nem) kaptunk egy általuk ajánlott menüt. Ennek az egyik fogása volt a trippa, ami nem más, mint az olasz pacal. Mondhatom, igen meglepődtem, de jól bekajáltam belőle fanyalgó társaim legnagyobb örömére, hiszen a háziak érzékenyek voltak. Mi pedig nem akartuk őket megbántani azzal, hogy otthagyjuk az általuk ajánlott fogásokat.

Verőfényes napsütésre ébredtünk, és a szokásos sütemény és kávék elfogyasztása után szívélyes búcsút véve szállásadóinktól nekilendültünk a következő etapnak.

Hamarosan folytatjuk a túra második felének beszámolójával!