Egy vallomással kell kezdenem. Egyfelől nagyon könnyű helyzetben vagyok ennek a cikknek a megírásával, hiszen 2006 óta saját BMW R1200GS Adventure motorkerékpárommal közösen megtettem kis híján kilencvenezer kilométert, tehát némi típusismeret rám ragadt a modellel kapcsolatban. Másfelől elfogult rajongói szemmel lehet írni olvasói tesztet, de ez nem az – nekem tehát pártatlannak kell maradnom. Majd a teszt végére érve a kedves olvasó eldönti, a két part között mennyire sikerült megtalálnom az arany középutat.

Egy kis történelem

Amikor egy modellcsalád megteremt egy kategóriát, majd harminc éven keresztül annak etalonja is tud maradni, akkor érdemes röviden áttekinteni, mik lehetnek ennek az okai. 1980-ban jelent meg a BMW R800G/S, amely nem kevesebbet tűzött ki célként, mint egy valóban mindenhol használható motorkerékpár létrehozását – erre utal nevében a Gelände/Strasse rövidítés. A koncepció alapjai, a hosszú élettartamú lég-olajhűtéses boxermotor, a gondozásmentes kardánhajtás, a nagyon masszív futómű és általános felépítés a mai napig változatlanok maradtak. A konstrukció eltaláltságát bizonyította 1981-ben a Párizs-Dakar győzelem, illetve az azóta is töretlen eladási mutatók. Közben a motor technikája folyamatosan fejlődött: az R1100GS-sel megjelent a telelever első futómű, az R1150GS Adventure modellel pedig az igazi kalandormotor, amely nem csupán felépítésével, hanem tekintélyes hatótávjával is a hosszú távú túrákat támogatta. Az ő utódjaként lépett piacra 2006-ban tesztalanyunk első generációja, amely két évvel később egy ráncfelvarráson esett át, idén pedig megkapta a DOHC vezérlésű boxer-blokkot. Nézzük, mit kínál leendő tulajdonosainak a legújabb és legnagyobb GS!

A vadállat

Kezdjük a leglényegesebbel: a blokkal. A tavalyi modellévig gyártott testvéreihez képest ugyanis alapvetően ebben mutat újat az R1200GS Adventure. A többi eltérés az én motoromhoz képest, mint a módosított kormány vagy éppen az elektronikusan állítható futómű mind megjelentek már az előző ráncfelvarráskor.

Na de a blokk valóban megér egy misét, vagy akár többet is! Ugyan megegyezik a „sima” R1200GS hajtóművével, azonban olyan mély benyomást tett rám, hogy mindenképpen beszélnem kell róla. Némileg növekedett a teljesítménye és forgatónyomatéka is, illetve változott a motorvezérlési program. Mindezek eredménye egy nagyságrendekkel pörgősebb blokk, mint a korábbi. A 110 lóerő és a 120 newtonméter nem adja vissza azt az érzést, amit a gáz elcsavarásakor érezhetünk. A motor ugyanis valósággal szomjazza a fordulatot, egészen vadul pörög fel és katapultálja előre a gépet. Ehhez extra segítséget kap a kicsit rövidebbre méretezett áttételezéstől is – hatodikban 300-al forog többet, mint a 2009-es modell. A dinamikai élményt nagyban fokozza a kipufogócsappantyú is, amely a fedélzeten folyamatosan azt az érzést kelti, hogy valamilyen versenyrendszerrel szerelt vason ülünk. A jobb markolat csavargatása iránti kedvünket is fokozza ez a férfias, öblögető hangorkán.

Hihetetlen, de igaz: a csappantyúra azért volt szükség, hogy legszigorúbb zajvédelmi normáknak is megfeleljen a motor. Az elhaladási zaj ugyanis – amelyet ellenőriznek a környezetvédelmi szervezetek – csökkent! A fedélzeten persze ezt nem tudjuk elhinni. A végsebesség, gyorsulás jelentős mértékben nem változott, mint ahogy a fogyasztás sem: 5-6 liter között kényelmesen eltúrázhatunk a motorral, 6-7 liter között már kimondottan sportosan közlekedhetünk, 7 liter fölött pedig vagy nagyon durván büntetünk mindenkit, vagy autópályán megyünk éppen valahova nagyon messzire és éppen sietünk. A gyakorlati hatótáv a változatlan tanknak köszönhetően így 5-600 kilométer közötti. Apropó, tank: az én motoromban már sokszorosan bizonyította a műanyag konstrukció, hogy fittyet hány a legkeményebb fizikai behatásokra is, így bátran ajánlható kemény terepes igénybevételre is.

A következő oldalon a futómű és egyéb apró részletek következnek.

[ pagebreak ]

A kemény terep

Ilyenre nyilván nem vittük a tesztgépet, hiszen ehhez megfelelő gumi is kellett volna, gyárilag pedig aszfaltra optimalizált abroncsokkal szerelik a GS-eket. A saját motorom azonban már sokszorosan bizonyította, hogy szinte mindenhol megállja a helyét. 

A 2008-as modellévtől a GS-ek is elérhetők elektronikusan állítható ESA futóművel. Az RT tesztjében kiveséztük ennek működését, a terephasználat azonban további állítási lehetőségeket kívánt a motoroktól, így a GS rendszere többet tud, mint a kizárólag aszfaltra szánt BMW modelleké. Az egy személy, egy személy csomaggal illetve két személy és a komfortos, átlagos vagy sportos rugózások beállítása itt is lehetséges, azonban választhatjuk a könnyű és a nehéz terep funkciókat is. Ilyenkor a futómű a rugóalapot is állítja, így nő a rugóút (ezzel együtt a hasmagasság is), illetve teljesen más karakterisztika szerint rugózik a motor. Keményre tömörödött, brutálisan hepehupás földutakon próbálgattam a beállítások közti különbségeket: ahol éppen csak átvergődünk a Comfort beállítással (ez a kényelmesre, lágyra hangolt aszfaltos program), ott már a könnyű terep opciójával is gyakorlatilag észrevétlenül suhanunk keresztül. Terephasználat esetén menet közben hangolhatjuk a futóművünket Soft, Normal vagy Hard állásokba – ez alapvetően azt szabályozza, mennyire keményen toljuk terepen. A legkeményebb beállításnál kicsit vesztünk a komfortból, viszont sokkal durvább csapásokat visel el rezzenéstelenül a rugózás. A saját motorom futóművében egy minden ízében állítható Wilbers rendszer van, azonban ha ma vennék GS-t, könnyen lehet hogy a gyári ESA-ra szavaznék. 

Nem minden arany, ami…

Megígértem, hogy nem csak ömlengeni fogok az R1200GS Adventure-ről. Vannak ugyanis részletei, amelyek nem nyerték el tetszésemet. A modell megszületése óta változatlan szélvédő a legnagyobb bajom – olyan turbulenciát kelt ugyanis, amelyeket a 180 centi fölötti motorosok többsége alig képes elviselni. Annak idején a saját motorommal próbálkoztam én is Laminar Lip magasítóval, majd végül egy teljesen egyedileg összefaragott szélvédő hozta meg a megoldást. Akik a bűvös határ alá esnek, azoknak tökéletes a szélvédelem minden szempontból – azonban 175 centitől a vezető lába nem ér le a talajszintre. Így az optimális GS vevő e két érték közé kell hogy essen, vagy hamarosan el fog kezdeni farigcsálni a szélvédővel. 

A másik problémám szintén a testmagasságommal áll összefüggésben. A 2006-2007-es modellek egy 35 milliméteres kormánymagasítóval tökéletes testhelyzetet biztosítanak akár két méteres emberek számára is, hogy állva tereljék kalandmotorjukat a terepszakaszokon. A két éve megváltoztatott, alacsonyabb ívelésű kormány ugyanis az előrebuktatással szinte semmit nem emelkedik, és eleve alacsonyabban is van, mint az előző generációknál. Így a magasra nőtt motorosok megint nincsenek kedvező helyzetben, hiszen csak kicsit rogyasztott lábbal állva motorozhatnak, ami hosszú távon bizony fárasztó. Persze mind a két említett hiba orvosolható utólag, de ezt nyugodtan megtehetnék a gyárban is. 

Minden földi jó

Az R1200GS Adventure ezzel a két tökéletlenségével együtt teljesen, sőt egyedülálló módon alkalmas rá, hogy akár sártekénk megkerülésére is elinduljunk vele. Szükség esetén kikapcsolható blokkolás-és kipörgésgátló, markolatfűtés és kézvédő, egészen komoly bukások esetén is sértetlenséget biztosító védelmi rendszer (bukócső-, szelepfedél- és kartervédő), irgalmatlanul hosszú hatótáv, minden körülmények között elboldoguló futómű, kardánhajtás, kiegészítő fényszórók és teljes kofferrendszer segít minket, akármilyen hosszú úton keressük is a kalandokat. Nem véletlen, hogy talán semmilyen motor nem bukkan fel olyan gyakran a kietlen tájakon, mint ez. Kalandorok, ne kíméljétek!

Következzenek a műszaki adatok!

[ pagebreak ]

Műszaki adatok

Régi adósságát törlesztette a Suzuki, amikor a 2010-es modellévre végre bemutatta a kissé elaggott, bár a hobbisták körében máig méltán népszerű DRZ400E enduró utódját: az RMX450Z-t. Mint a neve is jól jelzi, az új gép egyenes ági felmenője az RMZ450 MX versenymotor. Logikus lépés volt a Suzuki részéről, hogy egy már meglévő és bevált alaphoz nyúljanak, majd némi átalakítással ebből faragjanak ütőképes versenyendurót, hiszen ez így sokkal olcsóbb és gyorsabb is, mint a semmiből építkezve kifejleszteni egy vadonatúj technikát. Mivel a lehető legtöbb alkatrész azonos a nagykategóriás krosszgépével, viselkedése és megjelenése is nagyban hasonló ahhoz. De milyen is valójában az RMX450Z?

Jól nézünk mi ki!

A motor kifejezetten mutatós darab! A terepmotorozás bármely ágát űző sporttársaink – legyenek akár más márka hívei – mindannyian elismerésüknek adtak hangot, amikor alaposabban szemügyre vehették a gépet. Igazság szerint semmi különleges nincs rajta, az összkép mégis igen jó benyomást ébreszt a szemlélőben. Rátekintve a kategóriában megszokott képet látjuk. 21 és 18 collos kerekek. Hat litert néhány decivel meghaladó, kis alumínium tank, a gyakorlatilag egyenes vonalvezetésű, keskeny, fekete, mindent bíró kárpittal bevont üléssel.

Óriási has- és ülésmagasság. A blokk elejét és alját hatékonyan védő fekete kis burkolat. Magasra helyezett lábtartók. Jó magasan ívelő első sárvédő, valamint a hasonlóan magasan elhelyezett kurta kis hátsó idom. Szélesen kinyúló, grafit színű, első osztályú Renthal Fatbar kónuszos kormány. Mivel endúróról van szó, kapott az RMX lámpákat is, bár ezek inkább kötelező, mint valóban hatékony fényforrások. Annyit mindenesetre tudnak, amennyire e kategóriában szükség van. Az első, egyébként igazán mutatós kis lámpát magába foglaló maszk mögött helyet kapott egy kétfunkciós tripműszer is. Ezt két szempont szerint használhatjuk: sport módban csak a legszükségesebb infók hívhatóak le, míg a standard módban bővebb kínálatból választhatunk.

Mindez természetesen a rajongók és nem utolsó sorban a muslicák legnagyobb örömére, a mára már Suzuki védjegynek számító harsány citromsárgában. Akad még némi piros és fehér is a palettán, talán ezek is hozzájárulnak némileg a végső, igen harmónikus összhatáshoz. Végső soron tehát mindaz felfedezhető, amely korunk egy élvonalbeli, versenyzésre is szánt endurójának alapvető ismérve kell hogy legyen. Persze, ha az ember kicsit tüzetesebben vizsgálja, hamar megmutatkoznak a részletekben rejlő finomságok.

Mitől döglik a légy?

Az idei modellévű RMZ esetében a Suzuki 8 milliméterrel szélesebbre vette a változó falvastagságú, alumínium vázat. Ettől azt remélték, hogy a motor menettulajdonságai jelentős mértékben javulni fognak. Mivel az RMX az RMZ vázát is megkapta, valószínű (erről nem adtak ki információkat), hogy az endúró is részesült ebből a fejlesztésből. Az RMX egyébként mind teljes hosszában, mind tengelytávját tekintve kissé kurtább lett krosszpályára szánt rokonánál, valamint az első villaszögeik sem azonosak.

Nagyon fontos részlet, az idén már három éve jól működő, KEIHIN FI befecskendezős üzemanyag ellátó rendszer átvétele is az enduróba. Nagy előnye a karburátorossal szemben, hogy kisebb a karbantartási igénye, minden beállítást automatikusan végez a motormenedzsment, és nem utolsó szempont az sem, hogy elvileg finomabban és egyenletesebben látja el üzemanyaggal az erőforrást, mint a karburátor. Igazság szerint én azért egyszer-kétszer zavarba tudtam hozni a rendszert, de ez lehetséges, hogy csak a tesztmotorunk sajátossága volt.

Előfordult, hogy hirtelen kigyorsításkor kettesben ledadogott egy pillanatra, majd fehér füstfelhőt eresztve a hátunk mögé lassan ismét nekilódult… A két vezérműtengely, valamint a szívótraktus kialakítása eltér az RMZ-n megismerttől, hiszen az endúrózás más jellegű motorkarakterisztikát kíván, mint a motokrossz. Az öt sebességfokozat kiosztása is eltérő, bevallom nekem jobban tetszett volna, ha itt hat sebességre osztják. Ehhez a karakterhez véleményem szerint az jobban illene. A váltóval kapcsolatban még el kell mondanom, hogy időnként kissé akadozik és sajnos többször találni üres fokozatot is, mint amennyiszer egyébként keresnénk azt.

A következő oldalon a blokkal folytatjuk!

[ pagebreak ]

Egy hengernek párja nincs!

Visszakanyarodva az erőforráshoz: az viszont tetszett! Nyomatékos, erős, robosztusnak ható szerkezet. Az alapban meglepően halkra sikeredett kipufogóból mégis az endúrós fülének oly kedves, mély basszus dübörög elő, különösen, amikor a nyaka közé csördít az ember. Ezt a hangot egyébként az RMX-ből sokkal kényelmesebben elő tudjuk csalogatni, hiszen testvérével ellentétben az endúrót ellátták elektromos indítási lehetőséggel is. Melegindítási segédletként, hasonlóan az RMZ-hez, helyett kapott a kormány bal oldalán egy kis kar, amelyet működésbe hozva, könnyebben tudjuk életre kelteni a felhevült technikát. Ez igen hasznos és jól működik, több ízben kipróbáltam milyen vele és nélküle. 

A kuplung is az RMZ-ről érkezett. Mechanikus (bowdenes) működtetésű, többtárcsás, olajban futó szerkezet. Találkoztam már finomabbal, de megfelelően tette a dolgát. 

Az egy-egy tárcsába harapó, elöl két-, hátul egy pár dugattyúval operáló fékeket is inkább a megfelelő jelzővel illetném. Ezek egyébként a japán gépeken jól megszokott Nissin márkajelzést viselik. Az első nekem kicsit határozatlan és nyúlós volt, de rá lehet fogni, hogy direkt ilyen, hiszen egy endúró esetében nem igazán előnyös a szupermoto-szerű, ultraharapós rendszer. Egy fékcső-cserével talán éppen ideális fékhatást lehetne elérni.

Feszes combok

A futómű hasonlóan a krosszmodelléhez, ugyancsak a Showától érkezett. Elöl fordított, 47 milliméter belsőcső-átmérőjű villa, hátul pedig a várt, himbás, központi rugóstag teljesít szolgálatot. Ezek az RMZ esetében elöl és hátul is 310 milliméteres rugóutakat tudnak, sajnos az RMX esetében erre nézve nincs megadva semmilyen adat. Annyit lehet tudni, hogy egyértelműen lágyabb hangolásúak, mint a bázismodellé. 

Tesztünk egyik színhelye egy krosszpálya volt, ahol jól ki lehetett próbálni, mennyire határozottan áll alanyunk a lábain. Én lényegesen nagyobb és súlyosabb vagyok, mint amekkora termetre optimalizálják a mérnökök ezeket a motorokat, viszont ezt azzal kompenzálom, hogy maximum csak fele akkorákat tudok ugrani, mint a profi pilóták. Szerencsére a pályán találkoztunk is egyikükkel, aki a világ leghíresebb endúro versenyein, valamint két ízben a Dakaron is jól szerepelt. Emberünk oktatni való ugrásait is zokszó nélkül viselte az RMX450Z. Meglátásom szerint a gyári beállítás az endúrós jellegű szakaszokon jól működött, de a krosszpályán meglehetősen makrancos volt, különösen a kirumplisodott szakaszokon. Itt a hátsó traktus úgy bepattogott, hogy alig győztem visszaterelgetni magam alá. Az eleje jobban szerepelt, de hangsúlyozom, hogy ez nem krosszmotor, hanem endúró, és mint említettem, a neki való szakaszokon nem volt vele semmi bajom. Mellette szól még az is, hogy testvérmodelljéhez hasonlóan minden paraméterét tekintve, széles tartományban állíthatjuk igényeink szerint a futóművet. Igazán ínyencnek kell lenni ahhoz, hogy ne találjuk meg a számunkra leginkább megfelelő beállítást.

Végső benyomások avagy, minden jó ha jó a vége…

Mindent egybevetve igen jó benyomást keltett bennem a motor. A kategória élvonalánál ugyan kissé súlyosabb a maga közel 125 kilójával, ennek ellenére amatőr szinten nem hiszem, hogy bárki beleköthetne. E technika kimotorozásához jóval többre van szükség, mint amennyit egy hozzám hasonló hobbigépész általában fel tud mutatni. Amennyiben pedig profi kézbe kerül a vas, az esetben emberünk a legnagyobb valószínűség szerint azonnal nekilát „testre szabni” a technikát, hiszen nem gondolnám, hogy akár egyetlenegy versenyző is megelégedne egy teljesen széria motorral, legyen bármennyire jó is az. Ezért egy profi szemében csak az a szempont, hogy a motor mennyire jó alap számára ahhoz, hogy egyéni elképzeléséhez, stílusához igazíthassa azt. Meggyőződésem, hogy a Suzuki RMX450Z senkinek nem okoz csalódást, legyen amatőr vagy profi. Modern, helyenként jövőbe mutató technikájával, ehhez mérten rendkívül értékarányos árával tökéletes választás lehet minden nagykategóriás, versenyzésre is alkalmas gépben gondolkodó sportembernek. 

Következnek a műszaki adatok!

[ pagebreak ]

Műszaki adatok