Nem tudom, készült-e arra nézve statisztika, hogy a motorosok mekkora részét zavarja a hagyományos erőátviteli rendszer működtetése. Mindenesetre biztosan sok ilyen két keréken közlekedő társunk van, hiszen másképp a nagyrobogók sem fogynának ilyen jól. Persze ott vannak más haszonérvek is, de egy túramotor esetében sem kell kizárni az automata erőátvitel lehetőségét. Hiszen ma már a […]

A Honda számos igen sikeres, szinte kultikussá vált modellt adott a motoros társadalomnak. Köztük is méltán az egyik leghíresebb a VFR név. A 750-es előd 1986-ban jelent meg a piacon, új mércét teremtve a sportos testhelyzetű, de mégis hosszú távú túrázást szolgáló konkurensek számára. Az elnyűhetetlen 90 fokos hengerszögű V4-es sok-sok példánya rója évtizedes életkorral és rengeteg százezer kilométeres futásteljesítménnyel ma is az utakat. A modellcsalád a piac igényeinek megfelelően folyamatos megújuláson esett át: 1998-ban érkezett a VFR800, immáron üzemanyag-befecskendezős erőforrással, majd 2002-ben megjelent a V-TEC szelepvezérlés is. Ez utóbbi modellváltozatot volt szerencsém korábban kipróbálni – a mai napig lelkesen gondolok vissza a teszt napjaira.

A VFR800 tehát a maga kategóriájában közel tökéletesnek minősíthető motor. Egyetlen kritikával illethette jogosan a piac: miközben a versenytársak már mind bő literes hengerűrtartalommal készítették a hasonló gépeket, a Hondának csak az elaggott 1100XX szerepelt a kínálatában. Válaszolni kellett tehát a kihívásokra. A mérce azonban nagyon magasan volt, és nem is elsősorban a konkurens modellek, hanem éppen a VFR800 miatt! A japán mérnök persze nem az a fajta, aki nem áll az ilyen kihívások elé, így 2010-re megszületett a Honda VFR1200F.

Szemtől szemben

Az arculat vitathatatlanul VFR-es. Az élek ugyan részben eltűntek, a fej sokkal gömbölydedebb, de ez nyilván az aerodinamika oltárán hozott áldozat. A motor sziluettje, üléspozíciója, vagy éppen az utas kapaszkodója azonban mind hamisítatlanul az elődjére utalnak. Az arányok ugyan némileg megváltoztak: hosszabb, nyújtottabb lett a motor. A hatalmas teljesítmény eredményeként elérhető brutális menetdinamika és nagy sebességek azonban feltétlenül szükségessé tették ezeket a módosításokat. Ami nagyon jól sikerült, az a V4-es elrendezés okos kialakítása (a két hátsó henger került középre egymás mellé) eredményeként elért igen keskeny ülés – így az alacsonyabb pilóták is stabil talajkapcsolatra számíthatnak.

A következő oldalon jön a V4-es ereje!

[ pagebreak ]

Bestiális erő

Ha már szóba került, ejtsünk kicsit több szót a paripa lelkéről, a vadonatúj aggregátról! Az 1237 köbcentiméteres motorról az adatok is sokat mondanak (173 lóerő és 129 newtonméter), mégsem mondanak semmit. Az életben ugyanis nagyon vadállatias tud lenni a nagy VFR! Az alacsony fordulatot ugyan nem kedveli – 3000 alatt vibrál és morog, meg gyorsulni sem nagyon akar –, fölötte azonban tisztességesen megindul. 5500 környékén nyit a második kipufogócső csappantyúja, sportosabb lesz a hang (bár a menetszél-zaj miatt ezt én csak egyesben tudtam élvezni), és egy kicsivel még dinamikusabb a gyorsulás. Sikerült forgalommentes aszfalton kipróbálni az első három fokozat leszabályozási fordulatszámához (10.500) tartozó sebességeket: az egyesnél ez 110, a kettesnél 165, a hármasnál 210 kilométer/óra. A többit nem tudom, esett az eső és elfogyott az aszfalt…

Ami a fenti számoknál is durvább, hogy milyen semmitmondóan szórja ki ezeket a gyorsulásokat magából a motor. Ahhoz ugyanis, hogy brutálisan meginduljunk, egyáltalán nem kell nagy köríves mozdulatokkal cibálnunk a gázt. Szinte alig mozdítunk rajta, és akár kettesben, akár hármasban szempillantás alatt három számjegyű adatot mutat a sebességmérő. Forgalomban így különös önmérséklet kell a VFR1200F vezetéséhez. De megnyugtatok mindenkit: ez lehetséges, úgy a harmadik nap táján már nekem is ment. A fogyasztás mindehhez elfogadható, 6 és 7 liter között alakult – a nem túlságosan bőven mért tankkal így erős 250 kilométerenként kell éltető kőolajszármazékot vételeznünk. Az pedig éppen megfelelő távolság, hogy megpihenjünk kissé.

Kényelem felül és alul

A 800-as modell nagy előnye volt egyrészt a sportossága ellenére hosszú távon is remek üléshelyzet, másrészt a számomra a mai napig etalonnak számító szélvédelem. A VFR800 volt az egyetlen motor eddigi pályafutásom során – a soktucatnyi közül –, amelyen kétszáz feletti tempónál egyenesen tudtam ülni mindenféle turbulenciától és szélzajtól mentesen. Az ezerkettes újdonság e szempontokból majdnem hozza ugyanezt: nem vagyok egy átlagalkat, de semmi bajom nem volt a 340 kilométeres kanyar végén. A sisakot sem rángatja semmilyen légáram: a „két kilóhoz” közeledve sem kellett még a nyakamat sem behúznom. Csak a szélzaj lett valami rettenetes. Amit nem értettem. Azután rájöttem az okára, de csak később mondom el.

A VFR800-zal annak idején mentem közúton lassan és gyorsan, de még versenypályán is. Nagyon tetszett, hogy a futómű mindenhol kiszolgálta az alapvető igényeket. A VFR1200F szerencsére nem romlott ezen a téren sem: az első felfordított teleszkópok és a hátsó központi rugóstag az együtt eltöltött 550 kilométer alatt semmiféle állítást nem igényeltek. Meglepő módon – a 800-asnál is sokkal inkább – komfortos alapbeállítások mellett (tényleg mentünk igazán ócska úton is, és szinte nem akartam elhinni, milyen simán fut a motor) kielégíti a dinamikus haladás támasztotta igényeket is. Két gondja van: egyrészt a kanyarbemeneteknél elég nagy bekormányzási erőre van szükség, szinte le kell birkózni az ívre. Viszont ha már ott van, a kisebb úthullámok, úthibák ellenére is meglehetősen magabiztosan tarja azt. Érezni, hogy kemény munka folyik a rugózó elemekben, de nem kell közbeavatkozni, a gép szépen tartja a megkezdett nyomvonalat. A másik gyenge pontja a szűk visszafordítókban mutatkozik meg, ezeket ugyanis nagyon nem szereti. A kormányelfordulási szög is kicsi, a tengelytáv is hosszú, így értelemszerű a berzenkedés a hajtűk ellen. Ilyenkor már az úthibák is jobban megzavarják, mint a nyújtott íveken. Ez azonban a kategória sajátja, aki ezzel nem tud megbarátkozni, annak nem a sporttúra-gépek között kell keresgélnie.

Na de meg is kell állni, lássuk hát a fékeket!

[ pagebreak ]

Honda-hagyomány

Ha már futómű, akkor essék szó a fékekről is. A rettenetes menetdinamika és a nem csekély tömeg miatt komoly lassító-berendezés szükségeltetik. Elöl van is két 320 milliméteres tárcsánk, oldalanként egy-egy hatdugattyús (!) féknyereggel. Hátul már hagyományos a fékrendszer, ami nem baj, hiszen lassításkor a motor felépítése miatt úgyis döntően előreterhelődik a tömeg. Ennek fényében nem teljesen értem, miért a régen bevált C-CBS fékrendszert alkalmazták a mérnökök. Ennél ugyanis a kézfék az első dugattyúk kétharmadát és a hátsók felét működteti, a lábfék pedig a fennmaradóakat. Így intenzív lassításkor elveszthetjük a lassító-erőnk harmadát, ha elfelejtünk a lábfékre taposni! Számomra rejtély, hogy a szerintem tökéletes C-ABS rendszert miért nem alkalmazta ennél a brutálisan dinamikus országúti sportolónál a Honda. Amúgy a két fék együttes használata esetén minden igényt kielégít a lassulás, és a blokkolásgátló is nagyon szépen teszi a dolgát (valóban igen rövidek a szabályzási impulzusai), tehát igazán nagy baj nincs, csak nem szabad elfeledkezni róla, hogy itt mindig együtt kell használni a két fékünket.

A futóműhöz sorolható még a hosszú távú túrázáshoz ebben a lökettérfogat-kategóriában mindenképpen előnyösnek számító kardánhajtás is. Köztudottan vannak előnyei és hátrányai is: gondoznunk útközben nem kell, ugyanakkor jelentős többletsúlyt jelent a motoron. A VFR teljesítménye azonban könnyedén megbirkózik ezzel, így csupán a jól befújt lánchoz képest jelentkező mechanikai zajokat kell megszokni a pilótának. Igaz, ezek kizárólag városi araszoláskor jelentkeznek, amikor folyton a kuplunggal kell operálnunk az alacsony sebesség miatt. Na de a VFR1200F vadászterülete nem a város, így remélhetőleg egyetlen példány sem ezen a játszótéren fogja leélni élete nagyobbik részét. Az Alpok kanyarparadicsomában pedig csak a jó oldalát érezzük majd a kardánnak.

A zajforrás

Adós vagyok még egy válasszal. Hogy mitől a szélzaj, amikor nincs érzékelhető turbulencia még a legnagyobb sebességnél sem. Ha nem lett volna akkora balszerencsém, hogy a teszt mintegy háromnegyedét szakadó esőben tehetem meg, valószínűleg soha nem jövök rá. Esőben azonban arra lesz figyelmes az ember, hogy egyre sarasabb lesz a műszerfal, a tank, a kormány, de még a plexi belseje is. Az idom elején, a lámpa körül levő belépőnyílások ugyanis valahogy megkavarják a villanyak körüli légáramlatokat, és felrántják a levegőt a vezető irányába. Ennek eredménye a szélzaj, és az aszfalton is rettenetesen összekoszolódó motor, sőt motoros is. Ugyanis előfordult, hogy az ölemben is aprócska kavicsok és murva volt megálláskor – pedig az mind a villanyaknál vándorolt fel. Amikor mindez megszárad, ajánlatos lecsukni a sisakplexit, ugyanis az ekkor már por-homok jellegű szennyeződést az ember arcába fújja ugyanez a légáram. Bosszantó a jelenség, főleg hogy valamilyen apró aerodinamikai hiba lehet csupán az oka – remélem ezt villámgyorsan felfedezik és kijavítják a mérnökök.

Könnyű kiegyezni vele

Összességében tehát egy egészen kellemes motort ismertem meg a nagy VFR személyében. Akik szeretik a sportos üléspozíciójú, de hosszú távú és dinamikus túrákat, nem fognak csalódni benne. Mindehhez partner a brutálisan erős motor, a nagyon jó kompromisszumot jelentő futómű, a kardánhajtás, az összességében teljesen jól működő fékrendszer, de a kényelmes üléspozíció és a gyárilag elérhető kofferek is. Reméljük, 20 év múlva belőle is annyi motor-matuzsálemet látunk majd mindenfelé, mint felmenőiből!

Következnek a műszaki adatok!

[ pagebreak ]

Műszaki adatok