Maga a típus már igen komoly múlttal rendelkezik. Hiszen csak a legjobban sikerült modellek tudnak majdnem három évtizedet megélni. Természetesen ez is csak folyamatos és alapos fejlesztés mellett lehetséges. A Honda 1986-ban mutatta be az első VFR-t, akkor még háromnegyed literes lökettérfogatú V4-es erőforrással. Azután jó ideig tartották a négy évenkénti modellváltást – így a […]

Tulajdonképpen ennek a cikknek szinte minden poénját amúgy is lelőttük már előre. Hiszen még az idei szezont és a VFR1200F bemutatkozását megelőzően írtunk róla, hogy a motor egyik legnagyobb technikai ínyencsége, az opcionális DCT (Double Clutch Transmission, azaz duplakuplungos váltó) hogyan is fog majd működni. Később hagyományos erőátvitellel ki is próbáltuk a motort, amelyről szintén megjelent a véleményünk. Így hát mi marad erre az írásra? Sok minden. Ugyanis az elmélet és a gyakorlat nagyon eltér egymástól: a mindennapi életben, a forgalomban vagy éppen a szerpentinen egészen más volt menni ezzel a motorral, mint ismerni a működés elméletét. Nézzük hát, milyen volt élőben a Honda VFR1200FD!

Nem csapunk be senkit!

A Honda nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy ez egy hagyományos váltóval szerelt motor. Nem. Minden kezelőszerv, és az egész rendszer egyértelművé teszi, hogy itt bizony máshogyan működik a technika, mint azt megszokhattuk. Kezdhetjük is egy találós kérdéssel: mi hiányzik az alábbi képről?

Alaposabb szemrevételezéssel hamar megvan a válasz (bár szándékosan nem nagyítottuk ki a vonatkozó részleteket): bizony, nincs sem kuplung-, sem váltókarunk. Előbbi megszokott, hiszen a fél- vagy teljesen automata rendszereknek a tengelykapcsolója minden esetben önműködő, de a váltókart mint virtuális opciót mind a Yamaha FJR, mind az Aprilia Mana megtartotta – hogy két példát említsünk. A VFR esetében azonban a hatfokozatú szekvenciális váltó működtetését kizárólag a bal markolaton elhelyezett kapcsolókkal tudjuk elvégezni – már ha nem bízzuk azt a két automata üzemmód valamelyikére. No de vegyük inkább sorra, hogyan is követik egymást az események, amikor a Viffer nyergébe pattanunk!

Tanuld újra…

A motor egyik különlegessége a sok közül, hogy rögzítőfékkel is felszerelték. Ezt a bal kezünkkel, egyetlen mozdulattal tudjuk zárni és oldani is. A rögzítőfék a hátsó keréken egy külön nyereggel működik, az üzemi fék pedig átkerült a tárcsa felső peremére. A motort a szokásos módon indítjuk, kioldjuk a kéziféket, majd a jobb kezünkkel a normál vészvillogó helyére került S-D-N feliratú kapcsolóval sebességbe csattintjuk a motort. Szükség esetén ezzel tudjuk az üreset is aktiválni, bár erre a gyakorlatban nem igen kell sort kerítenünk, hiszen bármelyik fokozatban eltolható a motor az automatikusan nyíló tengelykapcsolók miatt – ezért is kell a rögzítőfék. Induláskor minden esetben a szelídebb automata üzemmód, a D aktiválódik. Megjelenik az 1-es sebesség a műszerfalon, azonban még mind a két tengelykapcsoló oldott állapotban van. Amint megcsavarjuk a gázkart, zár a páratlan fokozatok tengelyének kuplungja, és gyorsulni kezdünk. Automata üzemben a váltómű elektronikája az elindulást követően bekészíti a 2-es fokozat fogaskerekeit, majd amikor elérkezik a pillanat, oldja a páratlan tengelyek kuplungját és zárja a párosakét.

Így maga a váltás minden esetben csupán a két tengelykapcsoló gyakorlatilag egy időben történő, de ellenkező irányú működését jelenti, ennek megfelelően hihetetlenül gyorsan és finoman zajlik le. Az egyesből kettesbe váltást még jelzi egy halk csattanás, onnanatól azonban, amikor finoman gyorsítunk a D üzemmódban, észre sem vesszük a továbbiakat. Annyira nem, hogy a szó szoros értelmében kizárólag a műszerfalról – a fordulatszámmérő és a fokozat-kijelző figyelemmel kísérésével – informálódunk az eseményekről.

Amikor a normál, hétköznapi használatra szánt D állásban motorozunk, tulajdonképpen semmi érdemleges nem történik. Tökéletesen észrevétlenül váltogat helyettünk az elektronika, mind a két irányban minden váltás finoman és elképesztően gyorsan történik. Az egyetlen felróható negatívum, hogy amikor éppen olyan fordulatszámon haladunk nagyon egyenletes gázállással, ahol a rendszer képtelen meghatározni, hogy mondjuk az éppen használt 3-as után a 2-es vagy éppen a 4-es fog következni, hol az egyik, hol a másik fokozatot készíti be a szabadon forgó tengelypáron. Ez pedig némi hanghatással jár, amit először nem értünk: szép egyenletes gurulásnál mi az ördög történhet alattunk? Mindössze annyi, hogy az elektronika igyekszik felkészülni a következő várható fokozatváltásra.

A második oldalon sportosabbra vesszük a haladást!

[ pagebreak ]

Hasítsunk!

Amennyiben keveselljük a D üzemmód dinamikáját – ezt lehet is, hiszen itt tényleg elég diszkréten működik minden, koraiak a felkapcsolások, nem váltogat vissza a rendszer féktávokon, és egyáltalán, inkább a komfortot tartja szem előtt -, egyetlen mozdulattal S-be lökhetjük a VFR duplakuplungos rendszerét. Ilyenkor egy pillanat alatt másik motoron találjuk magunkat: általában több fokozatot visszalök a vezérlés, magasabb fordulaton forog a motor, és nagyságrendekkel dinamikusabb lesz minden. Hosszan kiforgatja a fokozatokat, a fékezések közben pedig lelkesen kapcsolgat vissza. Ezzel egyrészt valóban élvezetessé teszi szerpentinen a kanyarok megközelítését, másrészt minden forduláskor már a kigyorsításhoz leginkább illő fordulatszámon gurgulázik alattunk a V4-es erőmű.

No de lehetőség van teljesen manuális váltóműködtetésre is! Ehhez vagy a jobb mutatóujjunkkal válthatunk az A és az M mód között, vagy ha éppen automatikusan futunk, elegendő a bal oldali + és – gombok bármelyikének megnyomásával átvenni a parancsnokságot. Innentől a rendszer nem avatkozik közbe: az történik, amit mi akarunk.

Bolondbiztos

Manuális üzemmódban valóban minden olyan, mintha egy hagyományos váltós motoron ülnénk, hiszen a rendszer nem avatkozik lépten-nyomon közbe, és nem is bírál felül minket. Amennyiben elfelejtünk felkapcsolni, rezzenéstelenül hagyja tiltásban forogni az erőművet, és türelmesen megvárja, hogy ezt észrevegyük. Amennyiben a skála túlsó végén a visszakapcsolásról felejtkezünk el, szintén a végsőkig hagyja fuldoklani a négy hengert, és a lefulladás előtti utolsó pillanatban kapcsol csak egyet vissza. A motor leböffentésének szégyenétől tehát megkímél. Ezt leszámítva azonban csak a váltás módja tér el a megszokottól: lábunk fel-le mozgatása helyett mutatóujjunkkal tudunk fel-, hüvelykujjunkkal pedig visszakapcsolni. No meg hogy nem kell közben soha huzogatnunk a kuplungkart. Valamint még egy nem elhanyagolható dologban: annyira gyorsan történik minden egyes váltás, hogy azt a próbautat megelőzően valóban nem tudjuk elképzelni. Szó szerint mire benyomjuk valamelyik gombot, már a megcélzott fokozatban van a motor, és hajtja is a hátsó kereket. Ami meglepő, hogy amennyiben gyorsítás közben – amikor az elektronika ugye arra készül, hogy majd felfelé kell váltania – gonosz módon visszakapcsolunk (gázelvétel nélkül!), érzékszerveink számára pontosan a fent leírtakkal megegyezően gyorsan zajlik le a fokozatváltás folyamata.

Van-e egyáltalán szükség a kézi üzemmódra? Meg kell vallanom őszintén, én ritkán használnám, ha duplakuplngos VFR-en tölthetném kilométereimet. Normál használat esetén, amikor valóban csak közlekedünk, teljesen megfelelő a D üzemmód, míg az S prgram nagyon jól kielégíti a sportos kanyargászás során felmerülő minden igényünket. Csupán amikor fokozott motorfékre van szükségünk, akkor érdemes kézzel belenyúlni a váltó működésébe, hiszen így nagyon gyorsan vissza tudjuk dobálni a fokozatokat. Amikor pedig túl vagyunk a lassítás okán, szinte azonnal vissza is tehetjük valamelyik automata módba motorunkat.

Érdemes?

Ez bizony fogós, ravasz kérdés. Hiszen az DCT váltóval szerelt VFR1200F egyrészt 10 kilogrammal nehezebb manuális társánál – bár ez a gyakorlatban soha semmilyen problémát nem okoz -, másrészt viszont 400.000 forinttal drágább. Ezért a pénzért egyrészt kényelmesebb motorunk lesz, mint a hagyományos váltóval szerelt testvérmodell, hiszen amikor éppen forgalmas környezetben kell közlekednünk, leveszi vállunkról a kuplungolás és váltás folyamatos terhét. Másrészt sokoldalúbb motorunk lesz, hiszen mind kézi-, mind automata üzemmódban – utóbbiból mindjárt kétfélében – is tudjuk használni, így a gyakorlatban felmerülő minden élethelyzetre rendelkezünk tökéletes megoldással. Végezetül pedig dinamikusabb motorunk lesz, a duplakuplungos váltó fokozottan dinamikus igénybevételkor ugyanis valóban érzékelhető módon gyorsabban kapcsol, mint arra akár a világ legjobb motorosa is képes lenne.

Egy szó mint száz, aki éppen VFR vásárlásán töri a fejét, legalábbis egy alapos próbautat mindenképpen ejtsen meg a DCT változattal, hogy azután egyéni ízlésének megfelelően eldöntse, megéri-e a többlet-áldozatot ez a technikai csemege. Az én véleményem szerint igen.

Következzenek a műszaki adatok, lapozz!

[ pagebreak ]

Műszaki adatok

A Honda számos igen sikeres, szinte kultikussá vált modellt adott a motoros társadalomnak. Köztük is méltán az egyik leghíresebb a VFR név. A 750-es előd 1986-ban jelent meg a piacon, új mércét teremtve a sportos testhelyzetű, de mégis hosszú távú túrázást szolgáló konkurensek számára. Az elnyűhetetlen 90 fokos hengerszögű V4-es sok-sok példánya rója évtizedes életkorral és rengeteg százezer kilométeres futásteljesítménnyel ma is az utakat. A modellcsalád a piac igényeinek megfelelően folyamatos megújuláson esett át: 1998-ban érkezett a VFR800, immáron üzemanyag-befecskendezős erőforrással, majd 2002-ben megjelent a V-TEC szelepvezérlés is. Ez utóbbi modellváltozatot volt szerencsém korábban kipróbálni – a mai napig lelkesen gondolok vissza a teszt napjaira.

A VFR800 tehát a maga kategóriájában közel tökéletesnek minősíthető motor. Egyetlen kritikával illethette jogosan a piac: miközben a versenytársak már mind bő literes hengerűrtartalommal készítették a hasonló gépeket, a Hondának csak az elaggott 1100XX szerepelt a kínálatában. Válaszolni kellett tehát a kihívásokra. A mérce azonban nagyon magasan volt, és nem is elsősorban a konkurens modellek, hanem éppen a VFR800 miatt! A japán mérnök persze nem az a fajta, aki nem áll az ilyen kihívások elé, így 2010-re megszületett a Honda VFR1200F.

Szemtől szemben

Az arculat vitathatatlanul VFR-es. Az élek ugyan részben eltűntek, a fej sokkal gömbölydedebb, de ez nyilván az aerodinamika oltárán hozott áldozat. A motor sziluettje, üléspozíciója, vagy éppen az utas kapaszkodója azonban mind hamisítatlanul az elődjére utalnak. Az arányok ugyan némileg megváltoztak: hosszabb, nyújtottabb lett a motor. A hatalmas teljesítmény eredményeként elérhető brutális menetdinamika és nagy sebességek azonban feltétlenül szükségessé tették ezeket a módosításokat. Ami nagyon jól sikerült, az a V4-es elrendezés okos kialakítása (a két hátsó henger került középre egymás mellé) eredményeként elért igen keskeny ülés – így az alacsonyabb pilóták is stabil talajkapcsolatra számíthatnak.

A következő oldalon jön a V4-es ereje!

[ pagebreak ]

Bestiális erő

Ha már szóba került, ejtsünk kicsit több szót a paripa lelkéről, a vadonatúj aggregátról! Az 1237 köbcentiméteres motorról az adatok is sokat mondanak (173 lóerő és 129 newtonméter), mégsem mondanak semmit. Az életben ugyanis nagyon vadállatias tud lenni a nagy VFR! Az alacsony fordulatot ugyan nem kedveli – 3000 alatt vibrál és morog, meg gyorsulni sem nagyon akar –, fölötte azonban tisztességesen megindul. 5500 környékén nyit a második kipufogócső csappantyúja, sportosabb lesz a hang (bár a menetszél-zaj miatt ezt én csak egyesben tudtam élvezni), és egy kicsivel még dinamikusabb a gyorsulás. Sikerült forgalommentes aszfalton kipróbálni az első három fokozat leszabályozási fordulatszámához (10.500) tartozó sebességeket: az egyesnél ez 110, a kettesnél 165, a hármasnál 210 kilométer/óra. A többit nem tudom, esett az eső és elfogyott az aszfalt…

Ami a fenti számoknál is durvább, hogy milyen semmitmondóan szórja ki ezeket a gyorsulásokat magából a motor. Ahhoz ugyanis, hogy brutálisan meginduljunk, egyáltalán nem kell nagy köríves mozdulatokkal cibálnunk a gázt. Szinte alig mozdítunk rajta, és akár kettesben, akár hármasban szempillantás alatt három számjegyű adatot mutat a sebességmérő. Forgalomban így különös önmérséklet kell a VFR1200F vezetéséhez. De megnyugtatok mindenkit: ez lehetséges, úgy a harmadik nap táján már nekem is ment. A fogyasztás mindehhez elfogadható, 6 és 7 liter között alakult – a nem túlságosan bőven mért tankkal így erős 250 kilométerenként kell éltető kőolajszármazékot vételeznünk. Az pedig éppen megfelelő távolság, hogy megpihenjünk kissé.

Kényelem felül és alul

A 800-as modell nagy előnye volt egyrészt a sportossága ellenére hosszú távon is remek üléshelyzet, másrészt a számomra a mai napig etalonnak számító szélvédelem. A VFR800 volt az egyetlen motor eddigi pályafutásom során – a soktucatnyi közül –, amelyen kétszáz feletti tempónál egyenesen tudtam ülni mindenféle turbulenciától és szélzajtól mentesen. Az ezerkettes újdonság e szempontokból majdnem hozza ugyanezt: nem vagyok egy átlagalkat, de semmi bajom nem volt a 340 kilométeres kanyar végén. A sisakot sem rángatja semmilyen légáram: a „két kilóhoz” közeledve sem kellett még a nyakamat sem behúznom. Csak a szélzaj lett valami rettenetes. Amit nem értettem. Azután rájöttem az okára, de csak később mondom el.

A VFR800-zal annak idején mentem közúton lassan és gyorsan, de még versenypályán is. Nagyon tetszett, hogy a futómű mindenhol kiszolgálta az alapvető igényeket. A VFR1200F szerencsére nem romlott ezen a téren sem: az első felfordított teleszkópok és a hátsó központi rugóstag az együtt eltöltött 550 kilométer alatt semmiféle állítást nem igényeltek. Meglepő módon – a 800-asnál is sokkal inkább – komfortos alapbeállítások mellett (tényleg mentünk igazán ócska úton is, és szinte nem akartam elhinni, milyen simán fut a motor) kielégíti a dinamikus haladás támasztotta igényeket is. Két gondja van: egyrészt a kanyarbemeneteknél elég nagy bekormányzási erőre van szükség, szinte le kell birkózni az ívre. Viszont ha már ott van, a kisebb úthullámok, úthibák ellenére is meglehetősen magabiztosan tarja azt. Érezni, hogy kemény munka folyik a rugózó elemekben, de nem kell közbeavatkozni, a gép szépen tartja a megkezdett nyomvonalat. A másik gyenge pontja a szűk visszafordítókban mutatkozik meg, ezeket ugyanis nagyon nem szereti. A kormányelfordulási szög is kicsi, a tengelytáv is hosszú, így értelemszerű a berzenkedés a hajtűk ellen. Ilyenkor már az úthibák is jobban megzavarják, mint a nyújtott íveken. Ez azonban a kategória sajátja, aki ezzel nem tud megbarátkozni, annak nem a sporttúra-gépek között kell keresgélnie.

Na de meg is kell állni, lássuk hát a fékeket!

[ pagebreak ]

Honda-hagyomány

Ha már futómű, akkor essék szó a fékekről is. A rettenetes menetdinamika és a nem csekély tömeg miatt komoly lassító-berendezés szükségeltetik. Elöl van is két 320 milliméteres tárcsánk, oldalanként egy-egy hatdugattyús (!) féknyereggel. Hátul már hagyományos a fékrendszer, ami nem baj, hiszen lassításkor a motor felépítése miatt úgyis döntően előreterhelődik a tömeg. Ennek fényében nem teljesen értem, miért a régen bevált C-CBS fékrendszert alkalmazták a mérnökök. Ennél ugyanis a kézfék az első dugattyúk kétharmadát és a hátsók felét működteti, a lábfék pedig a fennmaradóakat. Így intenzív lassításkor elveszthetjük a lassító-erőnk harmadát, ha elfelejtünk a lábfékre taposni! Számomra rejtély, hogy a szerintem tökéletes C-ABS rendszert miért nem alkalmazta ennél a brutálisan dinamikus országúti sportolónál a Honda. Amúgy a két fék együttes használata esetén minden igényt kielégít a lassulás, és a blokkolásgátló is nagyon szépen teszi a dolgát (valóban igen rövidek a szabályzási impulzusai), tehát igazán nagy baj nincs, csak nem szabad elfeledkezni róla, hogy itt mindig együtt kell használni a két fékünket.

A futóműhöz sorolható még a hosszú távú túrázáshoz ebben a lökettérfogat-kategóriában mindenképpen előnyösnek számító kardánhajtás is. Köztudottan vannak előnyei és hátrányai is: gondoznunk útközben nem kell, ugyanakkor jelentős többletsúlyt jelent a motoron. A VFR teljesítménye azonban könnyedén megbirkózik ezzel, így csupán a jól befújt lánchoz képest jelentkező mechanikai zajokat kell megszokni a pilótának. Igaz, ezek kizárólag városi araszoláskor jelentkeznek, amikor folyton a kuplunggal kell operálnunk az alacsony sebesség miatt. Na de a VFR1200F vadászterülete nem a város, így remélhetőleg egyetlen példány sem ezen a játszótéren fogja leélni élete nagyobbik részét. Az Alpok kanyarparadicsomában pedig csak a jó oldalát érezzük majd a kardánnak.

A zajforrás

Adós vagyok még egy válasszal. Hogy mitől a szélzaj, amikor nincs érzékelhető turbulencia még a legnagyobb sebességnél sem. Ha nem lett volna akkora balszerencsém, hogy a teszt mintegy háromnegyedét szakadó esőben tehetem meg, valószínűleg soha nem jövök rá. Esőben azonban arra lesz figyelmes az ember, hogy egyre sarasabb lesz a műszerfal, a tank, a kormány, de még a plexi belseje is. Az idom elején, a lámpa körül levő belépőnyílások ugyanis valahogy megkavarják a villanyak körüli légáramlatokat, és felrántják a levegőt a vezető irányába. Ennek eredménye a szélzaj, és az aszfalton is rettenetesen összekoszolódó motor, sőt motoros is. Ugyanis előfordult, hogy az ölemben is aprócska kavicsok és murva volt megálláskor – pedig az mind a villanyaknál vándorolt fel. Amikor mindez megszárad, ajánlatos lecsukni a sisakplexit, ugyanis az ekkor már por-homok jellegű szennyeződést az ember arcába fújja ugyanez a légáram. Bosszantó a jelenség, főleg hogy valamilyen apró aerodinamikai hiba lehet csupán az oka – remélem ezt villámgyorsan felfedezik és kijavítják a mérnökök.

Könnyű kiegyezni vele

Összességében tehát egy egészen kellemes motort ismertem meg a nagy VFR személyében. Akik szeretik a sportos üléspozíciójú, de hosszú távú és dinamikus túrákat, nem fognak csalódni benne. Mindehhez partner a brutálisan erős motor, a nagyon jó kompromisszumot jelentő futómű, a kardánhajtás, az összességében teljesen jól működő fékrendszer, de a kényelmes üléspozíció és a gyárilag elérhető kofferek is. Reméljük, 20 év múlva belőle is annyi motor-matuzsálemet látunk majd mindenfelé, mint felmenőiből!

Következnek a műszaki adatok!

[ pagebreak ]

Műszaki adatok