Volt idő, amikor a Honda egész modellstratégiáját egyszerűen borzasztónak tartottam. De nem csak én – ez a nézet elég széles körben visszaköszönt, akárhol beszélgettünk kollégákkal vagy kereskedőkkel. Persze teljesen indokolható volt az a fajta „diszkont-politika”, amely vezérelte őket. Hiszen a kétezres évek első évtizedének végén nyakunkba esett, a világ túlerőltetett fejlesztési hajszája nyomán kialakult hitelválság túlélése nem volt akkora gyerekjáték… A világ legnagyobb motorgyártója persze megtehette volna, hogy vígan megél az ázsiai eladásaiból – de mégsem tették. Nem véletlenül lett a Honda a legnagyobb. Kidolgoztak egy túlélési stratégiát, amely az egyszerű, olcsó motorokra helyezte a hangsúlyt világszerte. Akkoriban jelent meg a fél literes CB sorozat is, amelynek egyik tagja volt a CBR500R – 2013-as tesztjét ide kattintva olvashatod el.

A gazdasági viharfelhők aztán elvonultak – a japánoknak pedig kellett valamit kezdeni a kissé megkopottan csillogó modellválasztékukkal. Mert valljuk meg: sok régi nagy elődhöz képest az 500-asok nem voltak valami szívdobogtató masinák. Ráadásul közben durván változott-változik a világ is: egyre szigorúbb környezetvédelmi normákat kell a gyártóknak betartaniuk. Ami bizony nem könnyíti meg a dolgukat azon a téren, hogy az egykori irtózatosan pörgő és bivalyerős kis méregzsákokra áhítozó motorosok kedvében járjanak. Mert ugye sóhajtozhatunk, hogy „valaha a 250-esem vagy 400-asom 15 fölött forgott és ment mint állat” – azt a technikát ma már új járműként lehetetlen lenne forgalomba helyezni. Így a fél literes családjának legsportosabb tagját, a CBR500R-t is más szemlélet szerint fejlesztette tovább a Honda.

Még többet a látszatnak!

A modell ugyan sok téren fejlődött – ezekre később kitérünk -, az elsődleges és persze leginkább szembetűnő dolog azonban a külseje. Fennen hirdeti is az összes marketing anyag, hogy a „nagy testvér”, vagyis a CBR1000RR ihlette a bringa optikáját és bizonyos műszaki megoldásait. Amiből minket ezen a ponton – még csak közelítünk hozzá, fel sem ültünk a hátára! – a formai nyelv érdekel elsősorban. Abban pedig az egykori első generáció kissé butus megjelenéséhez képest brutálisan király a fejlődés! A keskenyre húzott, ledes lámpák, az agresszív, élekkel határolt fejidom, a mindenféle szárnyacskák meg légvezető-csatornák a motor egészét jellemzik. Még a segédvázon is felfedezhetünk átvezető alagutakat.

[do_widget id=text-10]

Természetesen mindezeknek a gyakorlatban az ég egy adta világon semmi jelentőségük, szerepük vagy dolguk nincs. Hiszen hiába sorolja a Honda a szupersport csoportba, a CBR500R nem az. Hamarosan kitérünk a műszaki tartalomra és a menetteljesítményekre – egyik sem indokolja a kategóriát. Majd meglátjuk, hogy egy kiválóan használható mindennapi motorról van szó – amely azonban mégis sokkalta többet mutat. De annyival, hogy pusztán ránézni egy élmény. És nem csak az egész, hanem a részletek és technikai apróságok is a helyükön vannak. Kiemelnék egy apró részletet: a tök egyszerű (csúnyán írhatnám primitívnek is) zártszelvény lengővilla környezetét is úgy feldobták pár filléres karbon matricával, hogy végül egyáltalán nem lesajnálva tekintesz rá.

Sportosság a gyakorlatban

Még ha laikusként, vagy igazi sportmotoros múlt nélkül nézünk a csutka kormányokra is az a kép alakulhat ki bennünk, hogy ez aztán igen, itt hasalás lesz ezerrel. Amikor azonban felpattanunk a szerencsére abszolút nem magas – 785 millis, vagyis a többségnek kiváló talajfogást biztosító – nyeregbe, egyből átalakul a képünk. Bár a lábtartókat viszonylag megemelték, a térdszög pedig hegyeske – de azért egy igazi, versenypályára optimalizált sportgéphez képest az is kényelmes. A hivatalos sajtóanyag szerint „az agresszív motorozási körülmények kezelésére a kormánycsutkákat a felső kormányhíd alá szereltük” – ezzel szemben a felsőtest pozíciója maximálisan kényelmes. Nem kell támaszkodni a kormányon még városi haladáskor vagy alacsonyabb sebességgel gurulgatva sem. Így nem terheljük a csuklónkat és nem kell combból-hátból sem egyvégtében tartani magunkat. Hosszú távon is abszolút rendben van a kényelem.

Már ami a vezetőt illeti. Az utasnak ugyanis közel sem lesz ilyen fejedelmi dolga. Kicsi és kemény az ülőfelület, ő már szinte igazi sportmotorosan nyakába kell húzza lábait – vagyis nyomorogni fog. Hacsak nem szado-mazo, esetleg soha életében nem ült egy utasbarát motoron. Ugyan a segédváz formázása során gondoltak rá és van rendes kapaszkodója – ennek kialakítása csillagos ötös! -, de ezzel együtt rendes túrázásra nem hiszem, hogy sokan fognak kettesben indulni a CBR500R-rel. Főleg, mert amúgy a csomagszállítás is valamilyen nyeregtáskában korlátozódik – így egy személynek a hátsó ülés feladásával egészen normális lehet hosszabb távra is. Nézzük, miért!

A második oldalon folytatjuk az erőforrás és a futómű fejlődésével. Na meg kicsit merengjünk azon is, ki mindenki lehetne elégedett egy ilyen kis ötszázassal. Kattints ide és lapozz!