2005-ben rendezték meg először, hogy azok az igazi megszállottak – akik a legnagyobb hidegben sem tudnak a fenekükön ülni a fűtött nappaliban – is kiélhessék elfajzott vágyaikat. Hiszen mínuszokban versenypályán motorozni finoman fogalmazva sem tartozik az épelméjű dolgok közé. Szóval ez volt a Yeti Race, amely négy futam után búcsút intett nekünk. Azonban a megszállottság nehezen kezelhető betegség, így tavaly életre hívták az Ice Bear futamot. Mivel pedig bebizonyosodott, hogy szükség van rá, idén visszatér hozzánk a Yeti!
Összejönni a Yetivel…
A 2006-os futamra mentem le először nézőként. Akkoriban még fel sem merült az indulás lehetősége, azonban a szép időre való tekintettel lemotoroztunk az eseményre. Talán az összes hasonló rendezvény közül akkor volt a legszebb az idő: 8-10 fok és szikrázó napsütés. Láttam, amint a versenyzők között néhány hozzám hasonló, egyszerű túramotoros is lelkesen körözget, olyan jókat döntögetve, ahogyan közúton a legszebb februárban sem lehetséges – hiszen a pálya aszfaltja még hidegben is sokkal jobban tapad, mint a kiszámíthatatlan országút. Akkor elhatároztam: a következőn elindulok!
Így is tettem, főként hogy abban az évben elég sokat körözgettem különféle versenypályákon – persze továbbra is megtartva az utcai motoros szemléletet, tehát nem váltam pályamenővé (és akkor szerényen fogalmaztam). A 2007-es futamnak mégis nagy reményekkel vágtam neki, hiszen bíztam a megállás nélküli teljesítés nyújtotta előnyökben – a Gésa 33 literes üzemanyagtartálya és a folyamatos, sofőrváltás nélküli menet nyújtotta előnyök okán valamilyen jobb helyezést vártam magamtól. Azután hamar kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását: amikor szembesültem vele, hogy a mezőny eleje – zömmel osztrák pályaversenyzők – 13-14 percenként (nem körönként!!!) úgy kerül meg, mintha állnék, már csak az élvezetre koncentráltam. Sikerült is valahol a mezőny második felében befejezni a menetet. Látva azonban a jó helyezésre való esélytelenséget, úgy gondoltam, nekem erre többször nincs szükségem.
Nézni is jó, de…
Ki is bírtam, hogy a következő versenyen ne induljak: ott csupán nézőként votam ismét jelen. Azonban miközben fotózgattam, rettentő rosszul éreztem magam, folyamatosan az motoszkált bennem, hogy nekem bizony ott lenne a helyem a Pannóniaring aszfaltján! Így aztán mese nem volt: tavaly megint ott vártam a rajtjelet az immáron Ice Bear Race-re keresztelt futamon. Teljesen más szemlélettel indultam neki, mint két évvel korábban: kizárólag a motorozás élvezete mozgatott. Olyan tempót mentem, mintha egy kellemes nyári szerpentinezésen lennék. Egyszer sem kerültem bukásveszélyes helyzetbe (két évvel korábban ezt nem mondhattam el), és ha rá kellett volna húzni még egy fél órát, bizony boldogan megtettem volna.
Így egy percig nem volt kérdés, hogy 2010-ben ismét ott leszek. A stratégia – ha nevezhetjük annak – pontosan az lesz, mint egy évvel korábban: mivel jó helyezést elérni úgy sincs esélyem, szeretném végig élvezni az egész versenyt! Amely idén biztosan fehér tájon fog zajlani, még ha a pálya csíkját alaposan le is takarítják a szervezők. Így a látvány biztosan a legtéliesebb lesz az összes eddigi futam közül – az időjárásjelentés szerint nagy olvadás nem várható a hátralevő szűk két hétben. Akinek megjött a kedve, ne habozzon, hiszen a szervezőktől kapott információk alapján már csupán néhány kiadó rajthely van!
A futam lebonyolításának pontos menetét a szervezők honlapján találjátok, valamint itt tudtok jelentkezni is. Vadász és jómagam biztosan ott leszünk, azonban jó lenne, ha még többen képviselnénk az Onroad színeit! 
Elolvasom
