Harmadik nap: Mojkovac- Buljanica (243 km)

Útvonal: Mojkovac- Podgorica- Hani i Hoti- Skhoder- Ulcinj- Bar- Buljanica

A túrabeszámoló első és második része itt olvasható.

Az éjszaka teljes nyugalomban telik. Hajnalban, pirkadat környékén már ébren vagyok. Térképnézegetéssel, GPS birizgálással múlatom az időt, az ágyban lustálkodva. Lehet úgy hat óra, mikor elindulok egyet sétálni. Majd olyat teszek, amire kb. 20 éve nem volt példa: kocogok vagy 20 percet. Nem mondom, a szálloda portása elég ijedt arcot vág, amikor meglát. Talán egy vizihulla látványa válthat ki belőle még ilyen reakciót, mint az én ziháló és céklaszínű száztíz kilóm.

A reggelinél találkozunk útitársainkkal. Edit szerencsére kiheverte a kávé borzalmait, de akkor is látszik rajtuk, valami itt nem stimmel. Hát persze, megint ők nyerték meg a szórakoztatóiparos oldalát a hotelnek. Este ugyan felszűrődött hozzánk is valami távoli zene, de nem tulajdonítottunk neki túl nagy jelentőséget. Ha mi egyszer elalszunk, történhet bármi, nem ébredünk fel egykönnyen. Nem így ők! Már megint kialvatlanok. A buli helyszíne pont az ő ablakuk alatt volt, gondolom az ablakokat kinyitották, így elrontva pihenésüket.

A reggeli szolid, de lényegesen jobb, mint a tegnapi időutazásos menü volt. Akadtak ugyan nyelvi nehézségek, de ezen nem akadtunk fenn, végül ettük, amit kaptunk.

Lepakolás után előhoztuk paripáinkat éjjeli menedékükből. Én álltam ki előbb egy kis lánc-ápolásra, majd Józsi követett. Volna, ha a fent felejtett féktárcsazár miatt nem vett volna egy kis mintát a sufni porából. Szerencsére semmi komoly baj nem történt, mire visszaértem hozzá, a szálloda egyik emberével már talpra is emelték a TDM-et. A motor megúszta sérülés nélkül, hála a bukócsőnek. Csorbát csak Jocó büszkesége szenvedett, de az sem tartott tovább pár percnél.

Gyönyörű úton közelítettünk a főváros, Podgorica felé. Érezni lehetett, hogy ez az út bonyolítja a tengerparti üdülőforgalom egy részét, máshol korábban nem találkoztunk ilyen sok külföldi autóval. A szerpentines, emelkedősebb részeken (nem volt belőlük hiány) volt itt-ott egy kis tumultus, de motorral közlekedve ezek az akadályok könnyedén leküzdhetőek.

A főváros nem érdemel többet egy kurta sornál. Kicsit koszos, kicsit zsúfolt, kicsit jellegtelen. Ezzel azt hiszem mindent el is mondtam róla.

Innen már Albánia a cél. Néha furcsán nézem a navigációt, mert „Mohabá” szerint főúton gurulunk, de néhol olyan keskeny, hogy két kamion találkozása komoly fennakadást okoz a forgalomban.

Jobbra tőlünk újból és újból előtűnik a Skodera tó, amit nemzetközileg is ismert madárvédelmi területként tartanak számon. Találkozunk is cseh természetkedvelők buszra való csoportjával a határátkelőnél.

A határon lévő büfében megiszom életem eddigi legdrágább 2 decis kóláját (2 euró!), majd a szokásos, hivatalnoki pennarágást követően már Albániában zakatolunk tovább.

Az a rövid idő, amit ebben a számunkra egzotikus országban eltöltünk, pont arra elég, hogy rájöhessünk: olyan változatos, sokszínű, kettősségekkel teli világba csöppentünk, amely megérne egy tartalmasabb elmélyülést.

A földrajzi környezet, a városokon kívüli szagok, a növényzet csodálatos. Az emberek mosolyognak, közvetlenek. Megállunk egy kútnál kicsit pihegni az árnyékban, mert pokoli a kánikula. A kutasok kint ülnek, beszélgetnek, üvöltetik a rádiót, majd mikor meglátják nálam a kamerát, kérik, hogy videózzam le őket is, majd bohóckodnak kicsit a kamerának. Mint egy időutazás!

Ami nagyon disszonáns: szemét, szemét és megint csak szemét! Mindenhol és elképesztő mennyiségben. Az utak mentén, az udvarokban, a kiszáradt folyómedrekben. Ahol megszakad a folyamatos hulladék-hegyvonulat az út mellett, ott vagy kocsibejáró, vagy valamilyen üzlet van. Még az útszéli büfés kocsi is jól megfér néhány tonna pillepalack és használt pelenka társaságában. Az ÁNTSZ munkatársai semmiképpen ne utazzanak ide!

Épülő, de lakott sokszintes luxusvilla, kovácsoltvas kerítés 300 méter hosszan, nyakig érő gaztenger az udvarban birkákkal, kecskékkel, deszkabódéban hatalmas Mercedes. 10 autóból kb. 6-7 ebből a márkából kerül ki, elnézve egyik-másikat nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy vajon kik és hol siratják az eltűnt „szemük fényét” valahol Nyugat-Európában?

Skhoder városában újabb gyöngyszem. Robogós fiatalember, full gázon szemben a forgalommal, sms-t ír úgy, hogy közben a szemét még véletlenül sem emeli fel telefonja kijelzőjéről! Vigyáznak rá az autósok. A sávok, a lámpák, a táblák egyébként is csak ajánlatként szerepelhetnek a helyi közlekedésrendészetben, megy mindenki, amerre lát!

A forgalom résztvevőinek tájékoztatása nem az erős oldaluk, egy kúton kérünk segítséget. Így találjuk meg azt az egy nyomon járható hidat, amin átkelve, a tó nyugati oldalán haladva visszatérhetünk Montenegróba.

A határon valami nyomtatványt követelnek rajtunk, de a belépéskor semmit sem kaptunk. Pár perc után adnak egy számlát fejenként 1 euróról, ennek leszurkolását követően hagyhatjuk el az országot. (A vámpapírt felejtettétek el kitölteni. Minden Albániába érkező motorosnak kérnie kell, ha nem ajánlja fel a határőr. – a szerk.)

Célba vesszük Ulcinj-t, az ország legdélebbi üdülővárosát. Egy beláthatatlan kanyarban kis híján mindketten elütünk egy ácsorgó szamarat, de szerencsére megússzuk. Leparkolunk a tengerparti sétányon és beülünk ebédelni egy szimpatikus, tengerre néző kerthelységbe.

Edit és én halat kérünk, F. és Józsi ismerkednek a csevappal. Kellemes környezet, ízletes ételek, figyelmes kiszolgálás. Miután kiderül, hogy a főnök jól beszél németül, megpróbálkozom egy kis kemping-kereséssel. Azonnal egymás szavába vágva magyaráznak kiadó szobákról, de az egyik már hívja is állítólagos fiát, hogy majd ő elvezet minket a tuti helyre. Alig bírom leállítani őket.

Ismét kiderül, hogy milyen kicsi a világ. Miközben beszélgetek a séffel, feltűnik kiváló német kiejtése. Kérdésemre elmeséli, hogy ez egy új étterem, eddig Dortmundban főzött a Pfefferkorn nevű színvonalas helyen vagy 12 évig. Nagyot néz, amikor közlöm vele, hogy akkor bizony én már többször ettem a főztjéből, lévén az ottani, évenkénti vadászati kiállítás alkalmával sokszor meglátogattuk a helyet, első sorban kiváló konyhája miatt. Mikor felemlegetem neki a fantasztikus félkilós steak-et amit ott adnak, szabályosan elérzékenyül.

Tovább gurulva Észak felé, Bar és Petrovac között találunk egy kempinget. Viszonylag tiszta és rendezett, úgy döntünk, maradunk. Végre előbányászhatjuk sátrunkat és egyéb felszereléseinket. Közben magyar szót hallunk. Kiderül, hogy sok vajdasági honfitársunk keresi errefelé a boldogulását. Egy konzerv-vacsora után sétálunk kicsit a tenger partján, majd a gazdátlanná vált napozóágyakon üldögélve beszélgetünk a telihold fényénél. Távolabb szinte folyamatosan villámlik, reméljük, hogy kikerül bennünket.

Folytatása következik!

Második nap: Foca-Mojkovac (175 km)

Útvonal: Foca- Hum- Pluzine- Virak- Tara- Mojkovac

(A beszámoló első része itt olvasható.)

A higiéniás körülmények ellenére jót alszunk, talán ebben benne van az előző nyúlfarknyi éjszakai pihenő is. Reggelinél találkozunk útitársainkkal. Elég kialvatlannak tűnnek. Kiderül, hogy velünk ellentétben nekik mozgalmas volt az éjszakájuk. A szálloda melletti kocsmában tartalmas bulit rendeztek a helybéliek. Józsi (aki zenész ember) eddig abban a hitben élt, hogy szereti a balkáni zenét, de most valahogy átértékelte ezt a dolgot. Hajnaltájt emelvén a hangulatot, a mulató közönség sörösüveg dobálásba kezdett, nem messze a motoroktól. Edit eléggé meggondolatlanul még le is ment, megnézni a gépeket. Szerencsére Ő is és motorjaink is sértetlenül úszták meg a kalamajkát.

A reggeli erősen feledhető, a hangulat szocreál, a minket kiszolgáló pincér talán még Tito marsall előtt is váltott tányért a megnyitó ünnepélyen valamikor réges-rég, egy messzi-messzi dimenzióban. Mindenesetre azóta itt szinte semmi nem változott.

Felmálházunk, elindulunk. Józsinak tankolnia kell, akkor már én is itatok egyet. A benzinjük nagyon jó, az itthoni oly gyakran előforduló kopogás az ottani 95-ös naftával egyszer sem jelentkezik. Egy kivetni valót találok benne: borzasztóan büdös! Viszont úgy megy tőle a motor, mintha megtáltosodott volna. Hazaérkezésünk után nem sokkal kipufogó tömítést is kellett cserélni, mert teljesen szétégett!

A Piva folyó völgyét követve érünk a határra, de az út nem mindennapi. A GPS jó 20 kilométeren keresztül azt sem tudja, hol vagyunk. Többször beszűkül az út egy nyomra, néha még a szilárd burkolat is eltűnik hosszabb-rövidebb szakaszokra. Valahogy egyre balkánibb a „fíling”.

A montenegrói határon gyors az átjutás, a kötelező bürokrácia mellett nem kell semmi mással az időt húzni. Az autósoktól legombolnak 10 eurót valamilyen környezetvédelmi adó gyanánt, de motorra ez nem vonatkozik. Viszont minden átkeléskor különös gondot fordítanak a nemzetközi biztosítást igazoló zöld papírra. Csak a cirill betűhöz szokott szemükkel nem minden esetben tudják a kézzel írott latin betűt eltalálni, ezért vagy rákérdeznek, vagy megnézik a rendszámot maguk.

A Piva folyó völgyében folytatódik utunk, egyik ámulatból esünk a másikba. Alagút alagút hátán, aztán egy gigantikus völgyzáró gáton találjuk magunkat.

Ezt követően hosszasan megyünk a völgyzárással kialakított hatalmas tó mellett, egészen a Durmitor Nemzeti Parkot jelző tábláig, Pluzine-ig. Itt bekanyarodunk egy alagúton át a hegyek közé és megkezdődik utunk legvadregényesebb szakaszainak egyike, egy nyaktörő szerpentinen, meredeken felfelé. Az út néhol tele a kőomlások maradékával, néhol csak apró szemű murván haladunk. Korlát persze sehol, a több száz méteres sziklás szakadékok ellenére. Az első elágazást elnézem, de ki számít útkereszteződésre alagútban?

Sajnos ahogyan felérünk a fennsíkra, ismét elkezd esni az eső, de nagyon. Gyönyörű díszletek között gurulunk, ám a látási viszonyok pocsékak és az út sem veszélytelen. Tele van kövekkel és a védő korláttal természetesen itt is spóroltak. Ettől függetlenül nagy élmény a kétezres hegycsúcsokkal egy magasságban lenni, a lankás platón motorozgatva.

Bő ezernyolcszázas magasságban még olyan csemegére is ráakadunk, mint egy raklapból készített kosárlabdapalánk a műúton. Ezek a hegyi pásztorok igazi sportemberek lehetnek! Talán nem véletlen, hogy egy nemrégiben olvasott felmérés szerint Európában a legmagasabban népcsoport Montenegróban él. Hozzájuk csak a maszájok hasonlítanak e téren, igaz, nem tudom, hogy ők kosaraznak-e.

A forgalom igen gyér, óránként egy-két autónál többel nemigen találkozunk. A szakadék mélyén megpillantott autóroncs nem erősítette bennünk a biztonságérzetet.

Leérve a hegyről alábbhagy az eső, itt-ott még röpke árnyékot is látni. Egy útlezárásnál megállunk kicsit napfürdőzni és kiválasztani a további irányt. Célba vesszük a Tara folyó kanyonjának híres hídját. A viaduktot elérve oda-vissza motorozunk rajta, majd még fotózni is megállunk a tilalom ellenére. Nehéz is lenne betartani a szabályt ezen a csodaszép helyen. A nyugati oldalon rendőrök posztolnak, néhányan közülük egy kávézó teraszán üldögélnek, de nem foglalkoznak velünk.

Mi is betérünk a kávézóba és próbáljuk megértetni a fiatal pincérhölggyel, hogy négy, jó forró kapucsínót szeretnénk. Nehezen, de veszi a lapot. Kisvártatva visszajön és kézzel-lábbal magyarázza, hogy várni kell, mert javítják a kávégépet. Még egy perc és közli, hogy csak törökös feketét tud adni. F. nem iszik kávét, ezért csak hármat kérünk. Hamarosan ki is hozza a gőzölgő csészékben a méregerős, de forró fekete levest. Jó sok cukorral próbálkozunk, de a csésze alján lévő sűrű malter nem igazán a kedvemre való. Mint később kiderül, nem csak nekem.

Innen Délnek tartunk tovább, követve a Tara völgyét. Jellemző a közlekedési viszonyokra, hogy alig 160 kilométer megtétele van mögöttünk a mai napon, pedig alig álltunk meg hosszabb időre. Máris ideje szálláshelyet keresnünk. A hideg és az időszakosan rákezdő eső miatt a sátrak ma is a zsákokban maradnak. Mojkovac városkába érve egyből szembe tűnik az extravagáns Hotel Palas felirat, egy érdekes, szocmodern, háromszögekből összeállított épület ormán. Gondoljuk benézünk, megérdeklődjük a lehetőségeket és bemegyünk még a városba, további szálláshely reményében. Az árat kissé sokalljuk (42 euró egy szoba), de a lányok megnézik a szobákat és azzal térnek vissza, hogy itt maradunk. Szép takaros és patyolat-tiszta a szoba, még kis konyha is tartozik hozzá. A motorok is zárt-fedett istállót kapnak, már nem is sokallom az árat.

Elkészül a vacsora, de Edit sajnos elrontotta a gyomrát a török kávéval, így hármasban, beszélgetve, de gyorsan megesszük és hagyjuk Józsit gyógyítani „hazamenni” párjához.

Épp, hogy csak besötétedett, nincsen kedvünk lefeküdni. Úgy döntünk, besétálunk a városkába egy darabon. A főút melletti járdán andalgunk, mellettünk élénk a kamionforgalom. Én már visszafordulnék, de F. kívánságára még megmászunk pár tucat lépcsőt és egyszerre csak a város főterén találjuk magunkat. Zajlik az éjszakai élet, feltűnően sok a fiatal, a 10-12 évestől a 15-16 éves korosztályig ifjak mindenütt. Aztán beugrik, hogy a sok lépcsőt megmászva az imént egy háborús emlékmű mellett jöttünk el. Megnézem közelebbről és megdöbbenek a városka hősi halottainak névsorától. Szívbe markoló volt végignézni az évszámokat. Önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy abban az időben, amikor mi itthon a jó kedvvel végzett munka mellett szórakozni jártunk, a jövőnket, családunkat terveztük és bele is fogtunk a saját életünk építésébe,… nos, ugyanekkor tőlünk pár óra járásnyira velünk egykorú fiatalok háborúba mentek népük függetlenségéért és elhullottak  hazájuk szabadságának oltárán. Ilyen környezetben egész más értelmet nyer mondjuk a márciusi ifjak, vagy az ’56-os forradalmár kifejezés, mint egy otthoni, bekiabálós és tojásdobálós sablon ünnepségen.

Veszünk egy kis pattogatott kukoricát, elüldögélünk köztük kicsit egy padon, majd a kései időpont ellenére még nyitva levő vegyes boltban kérünk két doboz helyi sört és visszasétálunk a szállodába. A hotel melletti ortodox szerb katolikus templom olyan szépen ki van világítva, hogy egyébként is megkapó pirosas színe miatt szinte túlviláginak tűnik az éjszaka nyugodt csendjében. Elpepecselek kis időt a megfelelő beállítások keresésével és lövök róla vagy 5-6 képet, de az eredmény (szerintem) kielégítő lett.

Folytatása következik!