„Mások vittek rossz utakra engem,
a mások bűne az én hibám. ..”

Ez a régi sláger jutott eszembe, miután leszálltam a Hornetről. Közben elszégyelltem magam és azon gondolkoztam, hogy mi van ebben a motorban, amitől ennyire más lettem. Valóban megcsípett a láthatatlan fullánkjával? Vagy mi lehet az, amitől ennyire a felszínre került a bennem rejlő rosszfiú? Mit rosszfiú?! Egyenesen törvényenkívüli! Pedig ez a szemtelen suhanc igazán mélyen lapult eddig bennem. Sokszor neveztek már nyugdíjasnak is amiatt, hogy képes voltam több száz kilométert végigmotorozni akár még csak meg sem közelítve a megengedett legnagyobb sebességet. Erre most tessék! Felültem erre a sárga-fekete jószágra és már én nem is én vagyok. Cibálom a gázt, üvölt a kipufogó, furakodom a kocsik között, mintha tényleg egy megvadult mutáns rovar akarna ledobni magáról, én pedig küzdenék a fennmaradásért. Pedig valójában nem is sietek. Ez a nap erre lett szánva. Nem kell rohannom sehová.

Akkor miért? Mi válthatta ki belőlem mindezt? Talán a színe? Vagy a teljesítménye? Vagy az üléspozíció? Egyiket se hiszem, hiszen ültem már sárga motoron csakúgy, mint nagy teljesítményűn, ennél akár sportosabb pozícióban is.

A legjobb az lesz, ha újra kezdjük az egészet szépen higgadtan. Közben megpróbálom kideríteni, hol van a kutya elásva. Tehát közelítsük csak meg szépen őkelmét. Ezt a motort nem lehet nem észrevenni. Volt, aki egyszerűen csak láthatósági motornak nevezte. Szembetűnő a hasonlóság egy darázs feje és az első fényszórót is magába foglaló idom között, gondolom nem véletlenül. Csak egy egyszerü nakednek látszik, de a meredek villaszögből és a  sportosan légies faridomból azonnal átjön, hogy mire is készült a gép. Ha felpattanunk a nyergébe, akkor azért kissé elbizonytalanít a vártnál kevésbé hasalós testtartás, mondhatni olyan sporttúrás. Azonban ez csak egy csupasz motor, mégsem szupersport. Bár nem is sporttúra, mert ebbe a kategóriába meg nem passzol  a szélvédelem hiánya, a kemény, sportos ülés, valamint hogy teljesen alkalmatlan a dobozok elhelyezésére.

Az ülés alól ugyan előcsalogatható négy kis fülecske, amihez jól hozzá lehet rögzíteni egy sisakhálót vagy egy erre alkalmas puha táskát, de ez ugye szükségmegoldás. Ilyenkor utast sem vihetünk magunkkal, ami nem is baj, mert hosszabb távolság megtétele után már biztos, hogy neki sem lenne olyan őszinte a mosolya. 

Nosza, ennyi pihenő után kerekedjünk neki! Ráadom a gyújtást, nézem a visszajelzőket, de szinte egyáltalán nem lehet látni, hogy világítanak-e, vagy már elaludtak, mert a Nap majdnem a hátam mögül süt. Az LCD műszerfal is tükröződik rendesen. De ha épp nem zavaró irányból esik rá a fény, akkor is vannak gondok az olvashatóságával, hiszen túl közel van hozzánk, ezért nagyon le kell nézni rá, és eltart egy ideig mire értelmezni tudom, hogy az a felső sáv milyen fordulatszámot is akar jelenteni. A víz hűtőközeg hőmérsékletét ellenben jól láthatóan és nagyon precízen, egy fokos pontossággal mutatja, pedig ekkora jelentősége azért ennek nincsen. Ha akarjuk, a motor hömérsékletével ellentétes oldalon a fogyasztást vagy a tank tartalmát is kiírja, deciliteres pontossággal, bár sajnos durván csal a müszer. Alig volt benne kevesebb, mint a névleges ürtartalom fele, amikor már üreset jelzett. Ezért egy figyelmeztető lámpa még elfért volna szerintem.

Inkább lóduljunk már neki, mégis csak arról szól a Hornet! Lapozz!

[ pagebreak ]

Húzzuk a gázt!

Elindulok, szép lassan kapcsolgatom a sebességeket, mint mondtam nem sietek. Kikanyarodom a város főutcájára, itt 70 a megengedett. Lenézek, most épp 65-ös értéket látok magam előtt. Ez így jó is, nem kell több. Váltanák még egyet feljebb, mert kissé zavar, ahogy rezonál alattam a motor. Mintha egy villanyborotvát markolnék úgy rezeg. Nézem a fordulatszámot, háromezret mutat és közben húzom felfelé a váltókart, de nem lehet. Mi? Ez már a hatodik? Nem hiszem el, ezért – no meg azért mert nincs fokozatjelző -  ellenőrzöm még egyszer. Tényleg nincs több sebesség felfelé. Akkor rezegjünk. Annyira végül is nem vészes.
Ebben a pillanatban kikanyarodik elém egy kukásautó. Messze van még, de láthatóan lassabban megy mint én, muszáj lesz megelőznöm majd. Utól is érem, lelassulok, majd mikor nem jön szembe senki, kiállok mellé és elcsavarom a gázt.

És nem történik semmi. Visszaváltok egyet és koppig csavarom a markolatot, de még mindig semmi. Rakosgatom vissza a fokozatokat, ami kívülről szerencsétlenkedésnek tűnhet, mert a szemetes távolodik. Na, nemá’! Egy kukásautó legyorsul?! Láthatóan tolja neki, ezt mutatja a fekete csík is ami mögötte marad. Na de akkor is! Ez azért ciki. Az autó hátulján álló emberek vigyorognak, ám egyszer csak megindulok. Na végre! Már épp a kukások mellett tartok, amikor elkezd kiabálni a kipufogó. Még nem üvölt, de a szemetes sofőrje és egy gyalogos is engem néz. Innen már elég jól húz. Ismét lepillantok az órára, most hetvenkettőt mutat. Pedig hang alapján sokkal többnek gondolja mindenki. Ebben a pillanatban érkezik még egy adag erő a motorból és most már üvölt a kipufogó. Hagyom még egy másodpercig, élvezem a hirtelen támadt erőt, majd visszaengedem a gázt. Már mindenki engem néz a környéken. Ismét ellenőrzöm a sebességem: 136. Atyaég! Nem hiszek a szememnek! Pedig tényleg nem volt több, mint egy vagy két másodperc. A tükör sarkában ott egy pici kukásautó. Még mindig nyomja neki, ez jól látszik abból ami elhagyja a kipufogóját. És elfér a tükör azon sarkában, ami a mögöttes forgalom megfigyelésére maradt.

A visszapillantó legnagyobb részében ugyanis én szerepelek. Egyszerűen túl rövid a száruk ahhoz, hogy jól magam mögé lehessen látni velük. Igaz, hogy nem is akadályoznak a kocsik között. Ez az egész motorra is igaz. Kis túlzással ahol én elférek, ott a motor is. Még egy babettával sem könnyebb a kocsik között lavírozni.

A stabil darázslábak

Mivel megfogadtam, hogy jó leszek, ezért gyorsan a fék után nyúlok. Elég nagyot bólint a motor, de amúgy csak jót tudok elmondani a futóműről. Az első teleszkópnál csak a húzófokozati csillapítás, hátsó rugóstagnál a csillapítás is és az előfeszítés is  állítható. Ennek köszönhetően az úgy jó, ahogy van. És, hogy mennyire, az csak most ötlött fel bennem. Ugyanis annyira észrevétlenül teszi a dolgát, mintha ott se lenne. Az első futóműelem is csak fékezéskor hívja fel magára  a figyelmet a bólintásával. Az is szinte tökéletes. Egy kis kritika csak a féket érheti. Először is nem látom a logikát abban, ahogy működik. A hátsó fékkel ugyanis fékezzük az első kereket is, de az elsővel a hátsót nem. Pedig számtalan olyan helyzetet fel tudok sorolni, ahol szükségünk lenne a hátsó fékre az első nélkül, de most egy sem jut eszembe, ahol csak az első fékkel oldhatjuk meg helyesen a szituációt. Másodszor pedig, ha gyakran és erősebben vesszük igénybe az első féket, akkor az hanggal és rezgéssel is tudatja nemtetszését. Először azt hittem, hogy az ABS szabályzási reakciói ezek, de később kiderült, hogy nem erről van szó. Az ugyanis sokkal alacsonyabb frekvencián és hang nélkül teszi a dolgát. Nem tudom, hogy csak egyedi esetről van-e szó, vagy minden Hornet ilyen, mindenesetre elég zavaró.

Na de nézzük, milyen a motor városon kívül. Azt kell mondanom, hogy ott is ugyanolyan, mint lakott területen. A futóművéról csak jót tudok mondani. Ha tökéletes alattunk a burkolat, akkor semmi felegyenesedési hajlam, semmi bizonytalanság. Ez a nagy darázs is pontosan olyan könnyen irányítható, ahogy kistestvérei cikáznak az égen. Azonban ha úthibákkal tarkított az aszfalt előttünk, akkor azért képes kissé elmászni az ívről. Ezen is látszik, hogy ez a motor nem az, aminek kinéz. Ez nem egy pucér celeb, hanem egy igazi sportoló. Ha a külseje elsőre nem is ezt sugallja. És mint ahogy a legjobb sportolók is egy hozzáértő kemény kezű edző mellett tudják csak igazán megmutatni, hogy mire is képesek, a CB600-assal sincs ez másként. Rövid kormánya és feszes futómüve miatt szinte követeli magának a biztos kezet. Ha igazán ki akarjuk aknázni a benne rejlő lehetőségeket, akkor ne egy túraendurós andalgásra, hanem kemény munkára számítsunk a hátán. Annál is inkább, mert  az erőforrás a szerpentinen is hozza a szokott formáját. Csak a magas fordulatszám tartományban használható igazán, ott azonban magával ragad a temperamentuma. Nem lehet neki nemet mondani. Szinte kéri, követeli, hogy húzzuk a gázt. Egy igazi adrenalinbomba robban az emberben, amikor ezt megteszi neki. Pedig nem is igazán erős. De az az üvöltés, az a vibrálás, ami a gyorsulást kíséri, tényleg megváltoztat minket. Szégyenlősöknek, félénkeknek, gátlásosoknak, mamlaszoknak, bárgyúknak, máléknak és ügyefogyottaknak receptre íratnám fel ezt a m