Sokan vannak (velem együtt), akik vonzódnak a régivágású motorokhoz. A többség azért, mert a valamikori fiatalsága során saját maga által is használt kétkerekűekre emlékeztetik. (Ezzel együtt persze az ifjúkori évekre is, ami önmagában kellemes érzés.) Mások, mint jómagam is, egyszerűen szeretjük a szépet, a klasszikus formákat. Így szinte minden motorosnak megdobban a szíve, amikor egy öreg vasparipát pillant meg az úton haladva, vagy éppen egy parkolóban pihenve. Mi több, általában szívesen meg is lovagolnánk egy ilyen régivágású motorkerékpárt. Csak hát ugye ott vannak a fenntartások: egy öreg vas felett damoklész kardjaként lebeg a műszaki hiba veszélye, no meg a menetteljesítmények vagy éppen a fékek sem teszik a mindennapi közlekedés legjobb társaivá a soktízéves gépeket.

Nem az, aminek látszik

A fenti igényt igyekszik kielégíteni a Triumph klasszikus modellcsaládja egyik prominens tagjával, a Bonneville-lel. Első ránézésre a motor nyugodtan készülhetett volna a hetvenes években is. Ha csak áll egyhelyben, az ember szívesen elcsorgatja a nyálát minden apró kis részletén. A váz, a blokk, az ülés, a lámpák, az irányjelzők, a kipufogók mind tartozhatnának egy valóban negyedik ikszét taposó bringához is. Igazán csak a tárcsafékek (hátul is!), az amúgy klasszikus műszerfalon tolakodó kis LCD-kijelző, vagy éppen a mai kornak megfelelő kezelőszervek buktatják le a Bonneville-t: ez bizony valamilyen huszonegyedik századi dolog lesz!

Valóban az. Az erőforrás (a szigorú környezetvédelmi előírások miatt nem is lehetne más) injektoros, de olyan szépen oldották meg, hogy az ember a blokk mögött azonnal kiszúrja a „karbikat”. A blokk oldalán van ugyan szívató, de a mostani nyári időben arra nem volt szükség. A közel kilencszázas soros kéthengeres erőforrás a legtöbb mai léghűtésesnek tűnő erőforráshoz képest nem imitálja a dolgot, hanem valóban a szellő vezeti el belőle a keletkező hőt. Igazából tehát az önindítónak, a mai motorokon megszokott kezelőszerveknek köszönhetően vezetés közben nehéz megmondanunk, retró motoron ülünk-e vagy sem. Kicsit kétarcú tehát a Bonneville. Klasszikus, amikor gyönyörködünk benne és modern, amikor közlekedünk vele.

Gyönyörködjünk még!

Egyelőre maradjunk a parkolós arculatnál. Ha nekem lenne egy saját Bonneville-em (nem lökném ki a képzeletbeli motoros garázsomból!), rendszeresen fordítanék időt rá, hogy nézegessem. Nem állok híresen nagy motorpucoló hírében, a tesztmotorokat is általában elintézem a fotózás előtt a benzinkúton egy szélvédőtisztítóval. A Triumph-fal első nap jól eláztam, másnap viszont egész nagy élvezettel pucolgattam egy mikroszálas kendő és némi tisztítószer segedelmével. Hadd csillogjon a króm! Egyszerűen jó volt hozzáérni, simogatni… Mint egy szép nőt.

Dodi barátom egyik kedvenc részlete (ezúton is köszönet neki a fotókért) a láncvédő és a hátsó sárvédő volt, amely valamelyik huszonpár évvel ezelőtti motorjára emlékeztette. Nekem nagyon tetszett az ülés, a lábtartók, a két kürtőszerű kipufogó, imádtam a karburátornak tűnő befecskendezőket, magát a blokkot a matt fekete színével és rozsdamentes csavarjaival, a fékpedált, a lámpákat, a hátsó rugóstagokat, egyszóval nagyjából mindent. A rugóstagoknál álljunk is meg egy pillanatra: egyenkét és kézzel lehet állítani az előfeszítésüket négy fokozatban. Ehhez azonban nem kell körmös kulcs, mint a hasonló gépeknél általában, hanem egy bármilyen csavarhúzóval könnyen áttekerhetjük a rugó keménységét szabályozó kis gyűrűt. Olyan, mint az egész Bonneville: nagyon egyszerű és nagyon zseniális.

Persze azért hadd kössek bele egyetlen esztétikai részletbe. (Csak hogy elvegyem a kommentelő olvasók kenyerét.) Még a műszerfal is illik a klasszikus összképbe, csak éppen az a kis digitális kijelző ne lenne rajta… Értem én, hogy akartak haladni a korral, de véleményem szerint ez a gép simán elbírt volna (és a tulajdonosok is) egy mechanikus össz- és napi számlálót.

Lapozz, és végre nyeregbe pattanunk!