A sorozat korábbi részei a sorszámokra kattintva érhetők el: 1., 2., 3., 4., 5., 6. epizód.

Tényleg, még soha egyetlen szót sem ejtettem annak kérdéséről, hogy milyennek is képzelem el a „nagydízelt”. És ez egyáltalán nem azért van, mert nincs egy vacak gondolatom sem a küllemet illetően. Ellenkezőleg! Túlságosan is sok gondolatom van, bizonyos részeket illetően akár több, egymásnak ellentmondó is. Ráadásul van bennem egy belső feszültség, egy kettősség is. Két végletet jelentő alapkoncepció is járkál a fejemben. Az egyik, hogy legyen nagyon felhasználóbarát a felépítmény, fáradságmentes élvezet legyen rajta a motorozás.

Egyszerű, csak a legfontosabb szerveket viselő motor legyen, hagyományos formavilággal, amit a jelen kor átlagos szemlélője konvencionálisan szépnek lát. Azaz a legtöbb embernek, az átlagnak tetsző motor képét hordozza a mű. A másik koncepció pedig a meghökkentés lenne. Minél radikálisabb megoldások alkalmazását képzelem el, olyan ötleteim vannak egyes alkatrészekre, amelyek meredeken ellentmondanak az első alapelvnek, a „használható átlagszépségnek”. A közönséget megosztó megoldások ötletei sorakoznak itt bent „a két fülem közé szorult moslékos vödörben”. (Ezt a kifejezést egy interneten megismert embertől kölcsönöztem, aki négykerék hajtású és -kormányzású Trabantot alkotott kedvtelésből. Vasának neve: Trabula …megérne egy misét…)

Gondolafoszlányok az összkoncepcióról 

De hogy miféle extravagáns elképzeléseim vannak? Például: mivel Csabi – mint tudjuk – csőszerelő, gépészettechnikai szaki, így az egész szakmáját belevihetnénk a dízelmotorba. Alapból a váz lehetne egyetlen vastag, nagyon vastag meghajlított cső, amely elöl a villanyaktól vízszintesen a motor felett indulva, a motor végén lefelé ívelve fordulna a váltó mögé, a végén pont fészket biztosítva a hátsó lengőkarnak. A cső egyben az üzemanyagtank szerepét is betöltené. Belőle szintén fűtés csövek indulnának kétoldalt lefelé, amelyek közrefogva a blokkot alul tartják is azt. Ezzel kicsit olyan kutyacsontvázra hajazhatna.

Megkérdeztem Csabit, illetve a dMZ kipufogóját gyártó céget,  mekkora rádiuszra lehetséges megvágás nélkül meghajlítani egy mondjuk 133-as acélcsövet. Egybehangzó véleményük szerint talán semennyire, de legalábbis akkora ívben, ami nekem nem elegendő ahhoz, hogy a magas motor után közvetlenül a váltó mögé érkezzek. Erre visszadobtam Csabinak a választ: csináljuk két 45 fokos gyári csőívből, és akkor már használjunk szabványos csőkarimát az illesztésekhez.
A válasz lelombozott, mit akarok én építeni? Tankot? Egy ekkora karima súlya valahol 5 kilogrammnál van, amiből négy darab azonnal huszat dob az össztömegen. Normál motorok összesen bírnak hasonló vázsúllyal.

Még olyan vázgerinc-kialakításra is gondoltam, ahol az ívelt cső a nagyobb rádiusznak engedelmeskedve a hátsó kerék tengelyére futna rá, sőt, olyan verzió is volt a fejemben, hogy ha már szokatlan a szemnek, akkor adjuk bele a maximumot, fusson mindjárt a hátsó kerék mögé a cső. Hú de durva…! Aztán voltak még más alfajai is a vastag csőváz elvezetésének, kihasználásának. Kitaláltam az első lámpát rögtön e vastag csőbe. Íveltem a csövet képzeletemben mindenfelé, sőt, a kardán szabadon hagyása és mégis kétkarú lengővilla vegyítéseként rajzoltam olyan egykarút, ami hátul megkerülve a kereket visszafordulva megfogja a szöghatást. Fixálva azt egy átmenő tengely megtartásával.

És ez csak a váz. Lehetne a vizes szakmát fokozni az összes hűtőfolyadéknak szerelt vizes rézcsővel, csappal. Lehetne a víztere ténylegesen zárt rendszer, amiben a fűtésrendszereknél megismert zárt tágulási tartály lehetne valahova felszerelve, mellette automata légtelenítővel. Mondjuk ezt el tudnám képzelni nyitott víztérrel egy átlátszó hengertartálynak, amihez (és úgy általában is) átlátszó műanyag csövek (slagok) vezetnek. Benne láttatva a színes hűtőfolyadékot. Üzemanyagszint-jelzőnek meg lehetne egy hasonló anyagú vékonyka függőleges cső, amiben a folyadék magasság is leolvasható lenne. A vázban elhelyezett üzemanyag legalsó kivételi pontjának semmi jelentősége, mert a Daihatsu adagolója szívással szerzi be a naftát. Nem kell tehát ejtő rendszerű ellátásban gondolkodnom.

Aztán szakítva a vastag csöves elképzeléssel, olyan vázforma ötlete is felmerült bennem, ami rejtett módon alul a blokk alatt halad két oldalt, oldalról nézve így nagyjából egy robogó vázelrendezését mutatná. Csak ez az itt szükséges nagyobb szilárdság miatt felvet bizonyos aggodalmakat. Nem így kellene önhordó szerkezetet építeni. Viszont a tankkérdést, ha nem vastag csővázban, akkor műanyag PVC csőben is elképzeltem. Olyannyira, hogy le is mentem a műanyag hegesztő cimbihez megérdeklődni, le tudná e gyártani saválló anyagból. Különben olyan műanyagok vannak, amik vetekednek az üveggel ellenállóságban. Azt mondta, tud olyan anyagból csinálni, amibe sósavat is tölthetek. Más kérdés, hogy ezzel nem szívesen vacakolna most, amikor annyi melója van egyszerű tömegtermékekből, hogy nem éri utol magát. Azt mondta, egy ilyen munkát talán télen a pangás közepette tud esetleg elképzelni. De nem lehetetlen ötlet…

Kipufogó? Kémény! Ne variáljunk, meredjen felfelé az égnek! Azt se bánnám, ha az amcsi csőrős kamionoknál látható sapka is lenne rajta, amit nekem is a kiáramló gáz emelgetne. De ha nem, akkor lehetne egy 90 fokos Ívvel végződve fent, oldalra kiküldeni a gázt. Aztán van másik hajmeresztő ötletem a kipufogóra. Legyen szabályosan hátul, alul. Legyen a végcső maga a hátsó lengővilla. Persze ezt mennyivel könnyebb lenne megalkotni egy merev vázas mű esetén. De talán lengőben is megoldható a kocsiknál használt rugalmas illesztővel. Azzal a micsodával, amit ott rezgés ellen használnak, vasháló szövet van rajta, és egy kicsit rugalmas, hajlékony. Sokat nem bírhat mozdulni, de talán az én lengővillám se egy krosszmotoré lesz. Inkább az a kérdés, nem törne-e meg egy idő után az állandó ugyanolyan irányú igénybevétel miatt? A hangtompítást, magát a dobot meg el tudnám képzelni a hátsó lengővillás esetben a széles hátsó kerékben. A kardánhajtás úgyis jobb oldalon van, a kipufogónyílás a blokkon meg bal oldalon. Így hátul se találkoznak, csak egy olyan aszimmetrikus felnit kellene szerezni, aminek a nagyobbik, üres oldala a kipufogó felé esne. Mint az autó-felnik. Akkor abba gyárthatna egy ügyes valaki egy „rejtett” dobot. Szóval ebben a kérdésben is lennének elképzeléseim.

Ötletem tehát lenne, nem is kevés, sajnos az igazán jók drágák is. Még az is előfordulhat, marad az első koncepció. Egy végtelenül unalmas, tucat-forma. Vékony csöves bölcsőváz, kiszélesített Jawa tank és hasonlók. Még nincs itt az ideje a döntésnek. Ha odaérek (egyáltalán), majd meglátjuk. Egyvalamiben nincsenek alternatívák. Az első villa. Félek tőle, amiért aztán azt gondolom, valamileyn gyári motor komplett elejét kellene alkalmazni, amin minden a helyén van. Féknyereg, tárcsa, sárvédő, és a kerék szélessége is oda terveztetett. Valami hasonló súlykategóriájú nagy chopper-cruiseré mehetne rá. Az sem olcsó (gondolom), de ha kiegészítők katalógusából kellene választani összeépíthető darabokat, hát azt nem biztos, hogy valaha is kifizethető lenne számomra.

A folytatásban megoldódik az önindító és a lendkerék kérdése. Lapozz!

[ pagebreak ]

Tizenkettő lett, maradhat?

Tényleg, most, hogy lett közdarabom az Ural lendkerék, és Smart fogaskoszorú közé, vajon mennyi súlyt sikerült behoznom a hiányzó négy kilóból? Éppen négyet! De azért a vödörre le kell venni olyan 20-25 dekát, ezzel együtt szerintem ennek már el kell mennie az eredeti lendtömeg helyett. Nem fog pörögni 12 ezret a motor, attól nem kell félni.

A Smart dízeléhez való önindító az önindító/generátoros havernál 25’000 lett volna újonnan, Quattroman 20-ért kínált egy használtat, persze ő is vállalt volna garanciát, már csak a jó kapcsolatunk miatt is. Elsőre talán elég egyértelműnek tűnhet a választás, de ha arra gondolok, a megspórolt öt tallérral visszanyerhetem az első, nem használt helyre csináltatott daihatsu fogaskoszorú munkadíját, vagy hogy mennyi sört ihatok meg belőle, akkor már nem is annyira evidens a drágábbat venni. Hirtelen ötlettől vezérelten felhívtam mindkét eladót. Azt mondta az évfolyamtárs, számára nem előny, ha nekem eladja, mert a 25 darab ezres egy veszteség nélküli, önköltségi ár. Miközben egy idegennek normál forgalmi értéken, erős másfélszer ennyiért már haszna is lenne. Neki előnyösebb, ha nem tőle veszem meg, de adja jó szívvel. Quattro azt mondta, ennél talán kicsit többet is kereshetne, ha nem nekem adja el, de lényegében ő így is jól jár, mert munkaközi anyagként beesett árún mindenképpen csak keresni tud. Azt meg reméli, most egy kicsit olcsóbb árért cserébe, később is vevőre lelhet bennem. Így lett használt Smart önindítóm, ami otthon egyből rossznak bizonyult:

Ez egy gyors alkatrész cserével, másnap orvoslásra talált.

A következő hétvégén családilag Csabihoz vándoroltunk. Feladatot kapott, gyártson egy olyan központosító eszközt, ami beleszorul a Daihatsu főtengelyének e célra (is?) gyártott központos lukjába, és a váltó tengelyébe is. Utóbbi egy mindkét végéig üreges tengely, amiben a kuplung kiemelő rudazat mozog, amit hátulról nyom az emelő szerkezet.

Csabi ezt egy 16-os CSIV csavarból oldotta meg, és csinált még alumíniumból egy illesztőt a korábban tárgyalt termosztát ház, és kupak közé. Aminek segítségével egy tetszőleges új szögbe lehet felszerelni a hűtő felé induló csőcsonkot. 

Viszont a lefűrészelt váltóharanggal meggyűlt a bajom, és Quattronak is! Az első dilemma az volt, hogy hogyan közösítsem a váltót a haranghoz? Több, kisebb részletkérdés közepette a legnagyobb agykattogást a következő két lehetőség összevetése okozta.

1. Lefűrészelnék a váltóház levágott többi részéből menetes furattömböket, amelyeket tömegesen a harang külső oldalára hegesztetnék. Készülne egy közgyűrű, amelynek a belső mérete az Ural váltóra passzolna, és egyben annak négy felfogató csavarozási pontját adná. A közgyűrű külső peremén meg a sok harangoldali furatokba kapaszkodna egy csomó csavar. Ebben a verzióban a gyűrű oldható maradna, csak sokat kellene csavarozni, de lehetne vasból is akár.

2. A közgyűrű alumíniumból készülne, és akkor a méretre szedett, a haranggal pont futó pereme összehegeszthető lenne azzal. A váltóhoz az előbbivel azonosan kapcsolódna. Ennek van egy-két végtelen hátránya. Egyrészt az interneten is fellelhető, átlagos aluhegesztési árak alapján ez akár 30-40’000 forint is lehet ( közel háromnegyed méter a varrathossz…) Másrészt a központosítást ott, a hegesztés helyszínén kell elvégezni, ami azt jelenti, hogy az egész motort állványostól, váltóstól az aluhegesztőhöz kell vinni. (ami a saját kocsimba a mérések szerint már nem férne be.) Mindenesetre ezt a lehetőséget sem kizárva, készítettem kartonból egy próbagyűrűt, amivel Quattrohoz mentem szakmai tanácskozásra. 

Az utolsó oldalon megint jönnek a bonyodalmak…

[ pagebreak ]

Hogy mégse legyen olyan egyszerű

Aztán a sors irányította történések, és az esztergályossal folytatott beszélgetés mindent összekutyult. Quattromannal megegyeztünk egy nagyon baráti árban, és szinte már mindent lepontosítottunk egy körbehegesztésre készülve. Sőt, két próbahegesztést is csinált Quattro, de aztán az esztergályosnál a következők hangzottak el. Mint szerszámkészítő, mutatott különböző általa készített aluanyagokat, amiken próbahegesztéseket végzett korábban. A különböző darabokon lévő varratok látható mássága ebből fakadt – mutogatta, hogy mindegyik más-más mértékben ötvözött alumínium. Ráadásul abban sem egyformák, hogy az egyikben szilícium, a másikban magnézium az ötvöző anyag. Az én váltóharangom egy legalább közepesen erősen magnéziumötvözött anyag. Az a baj a hegesztésével, hogy a magnéziumnak sokkal alacsonyabb az olvadáshője, így a hő hatására kiolvad az ötvöző. Aminek az lesz a következménye, hogy a hegesztési varratnak sokkal gyengébb anyagot kapunk, mint az eredeti volt. Mutatta, a kifröcskölő ötvöző, ami ezen a hőn már rég gáz halmazállapotú, kráteressé teszi a felületét, magának a varratanyagnak a belsejét meg szivacsossá. (Ez csak nagyító alatt volt látható.) Így törésre hajlamos lesz. Ráadásul a gyűrűnek szánt lemez anyagom, tehát a másik hegesztendő felület alapanyaga meg tiszta alumínium. Ami csak súlyosbítja a helyzetet.

A másik intelme még nyomósabban hatott rám. Szerinte kérdéses lenne az egész komplexumnak a teherbírása a csavaró erők ellen. Hiszen a váltóház anyaga eredetileg az autóban egy hátul önmagában összezárt „dobozt” alkotott, belül egy csomó merevítési bordával. Az eredeti kialakításban úgy van tervezve, hogy elviselje a Daihatsu 38 lóerejét. Ráadásul a benne forgó több tengely meg is osztja a motor és a kasztni egymással szemben feszülő erejét a váltóharang egy-egy kisebb zónájára, a tengelyek befogatása közé. Mennyiségében annyi felé, ahány tengely eszi meg azt az erőt egyszerre, egymással együtt dolgozva. Én most egy vékony, 3 milliméter falvastagságú, de nem is egyenletes hengerfalú gyűrűt akarok támasztásnak használni, hogy viselje el az elforgató összes erőt, álljon ellent neki. Ráadásul még ezt is – kényszerűen – elvékonyítottam az önindítónál, ahol így maradt mindössze 2-3 centiméter anyagszélesség. 

Nem tudom, jó e a logikája az esztergályosnak, de engem elgondolkodtatott annyira, hogy újra előszedjem azt a sokkal korábbi ötletet, miszerint ez az egész egység készüljön egy vascső levágott darabjából. Ezt még a szomszéd autószerelő mondogatta, amikor az önindító elhelyezésen agyaltunk, erre meg én nem voltam vevő akkor, mikor ő az eredeti Daihatsu önindítóra volt „érzéketlen”.
Lehetne vasból is, igen. Most már azt sem látom nagyobb szenvedésnek. És lenne számtalan előnye, többek közt, hogy jól megmunkálható, magam is sokmindent el tudok végezni rajta. Hegeszthető házilag, egy menet a vas anyagában garantáltan nagy húzó erők ellen is tart, például a váltó rögzítésénél.

Három darabot tudok elképzelni a megoldáshoz. Egy kör alakú alaplemezt, egy gyűrűt valami csőből, és egy másik kör alakú lemezt a gyűrű és a váltó illesztéséhez. 

Az alaplemez külső méretének akkorának kell lennie, amekkora a legtávolabbi elérendő pont. 

A gyűrűnek akkorának, amekkorában még éppen elfér a lendkerék és a rajta lévő dolgok legnagyobbika (a fogaskoszorú), de sokkal nagyobb se legyen ettől. Amúgy meg mindenképpen valamelyik szabványban gyártott, nem hegesztett, például melegen húzott acélcső jöhet szóba. És a kis karimának pedig akkorának, hogy belül a váltóra tudjon illeszkedni, a külső pereménél pedig a gyűrűhöz hegeszthető legyen. 

Semmi gond ezzel, már megint csak feladatok kerülnek elő, amelyeket meg kell oldani. Hogy csak a legnagyobbakat említsem. Mekkora lesz az a nem kis átmérőjű acélcső, és főként honnan szerzek belőle egy pár centis darabot? A másik, hogy az előző kép szerint az alaplemez külső átmérőjét, ami 380 milliméter, melyik esztergályos fogja nekem befogni? Hol találok olyan géppel rendelkezőt, akinek ez megy? Mert a megszokott emberemnek 300 a maximum.

A folytatás ITT található!