Az előző rész.

Tizennegyedik nap, 2011.07.09. szombat

Végre újból motoron! Jól esett a pihenő, de már hiányzott a menetszél és az újabb élmények. Vagy 60 kilométert megyünk Északnak az 1-es számú „Trans-Afrikan Highway”-en, de a reggeli órákban sem kisebb rajta a forgalom.

Disznóhúst nem esznek, a csirke az, ami még elég közkedvelt.
Enfidaville-től viszont újból belevetjük magunkat a hamisítatlan Afrikába. Kopár sziklasivatagba érünk, ahogyan haladunk előre, a síkságból dombok, majd igazi hegyek nőnek ki. Immár másodízben kelünk át az Atlasz hegységen, csak most a legkeletibb nyúlványain át vezet az igen silány minőségű út. Útikönyvünk szerint közel a nyomvonalunkhoz található egy nagyon érdekes, magas hegyoldalba, nyaktörő meredélyre épült berber falu, Zriba. Gondoltunk rá, hogy megnéznénk a mára szinte teljesen kihalt és külvilágtól jobbára elzárt települést, de sajnos semmiféle tábla sem utalt a hollétére. A térkép sem nyújtott benne segítséget, hogy rátalálhassunk. Segítséget kérnünk sem volt kitől.

Zaghouan volt a következő, térképen is szereplő városka, amit elértünk. Pezsgő élet zajlott a „belvárosban”, ami egy itthoni falu főterén lévő búcsúra emlékeztetett leginkább. Ez jellemző volt eddig minden nagyobb településre. Hangos élet a kávézók környékén, sok-sok árus, aki mind a maga portékáját kínálja fennhangon.

Amit kiemelnék mind közül, az a mindenhol elképesztő mennyiségben kapható dinnye és a hagyományos magnetofon kazetta! És emberek tömege, ráadásul nem számít az sem, hogy a főút keresztezi a zsibvásárt. Mindenki megy, mint a szemellenzős bányaló. Némi szőlővel és hideg ásványvízzel bővítve a készletünket elindulunk, hogy rátaláljunk következő kívánt látnivalónkra, a római vízvezeték maradványaira. A tiszta sziklás hegyvonulatok völgyei évmilliós útvonalat jelentenek a csapadékvíznek. Ebben meglátva a fantáziát, az ide települő rómaiak víztározókat rekesztettek el a völgyek kijáratait gátakkal elzárva, majd az így nagy tömegben rendelkezésre álló és minden évszakban friss és egészséges vizet viadukt-szerű és mintegy 60 kilométeres vezetéken juttatták el Karthágóba. Mai mérnökeinknek is szép feladat lenne akár csak maga a tervezés, ha netán meg kellene szabadulniuk animációs és számítási programokkal agyonzsúfolt számítógépeiktől, csúcsminőségű szoftverjeiktől! A kivitelezésről már ne is beszéljünk!
Egyetlen apró porszem került a gépezetbe. A térképből némi fantáziával előcsalható információ és a valóság köszönő viszonyban sem álltak egymással. No de sebaj, hiszen emberek között vagyunk, akik biztosan segítenek majd szorult helyzetünkön. Gondoltuk mi, habár a szándékukkal nem is volt semmi gond. Mikor már két kört mentünk a városka végén minden elágazást (természetesen mindenféle táblák nélkül) alaposan kielemezve, megláttuk a szokásos posztoló rendőröket. Melléjük kanyarodtam, nem kis megdöbbenést kiváltva ezzel belőlük. Nem szokhatták meg, hogy bárki csak úgy, önszántából megáll náluk. Rákérdeztem a szomszéd(!) falura, hogy ugyan bizony merre lehet? Igen megdöbbentem azon, hogy teljes tanácstalanság lett úrrá rajtuk. Egy divatlap szabásmintáját is eléjük tehettem volna (mint Sándor György anno Budapesten), azzal sem nehezítettem volna meg a feladatot. Végül, gondolom leginkább tekintélyüket megőrzendő, egyikük igen határozottan mutatott egy irányt. Neki is vágtunk az ajánlott útnak, de éltünk a gyanúval és megkérdeztünk még két lakost. Egybehangzón mindketten azt állították, hogy a keresett falu bizony pont az ellenkező irányban található. Így visszamotoroztunk a rendőrök felé, akik nem lepődtek meg újbóli felbukkanásunkon. Végül csak megtaláltuk a helyesnek bizonyuló utat.

Keskeny, szinte egy nyomon is csak jó indulattal járhatónak minősíthető mellékúton, inkább csak a GPS iránytűjét figyelembe véve haladhattunk. Közben keresztülvágtunk egy olyan, az út két oldalán látóhatárig elterülő szeméttelepen, amire nem találok jelzőket!
Kicsit kóricáltunk erre-arra még a kopár fennsíkon, vakon bevállalva végül egy kereszteződésben a jeltelen továbbhaladási lehetőségek egyikét, majd igen kellemetlen közelségbe kerültünk egy szemmel láthatóan szigorú őrzés alatt álló katonai objektumhoz, de végül csak ráakadtunk a romokra.

Illetve a romok kifejezés talán nem is egészen helytálló, mert elképesztően hosszú szakaszokon a mai napig állnak a boltíves pillérek és tetejükön a valamikori vízvezeték szerepét betöltő tégla alagút is eredeti állapotában nézhető meg. Eltöltöttünk egy kis időt nézelődéssel és fotózással. Egyetlen aggályom csak az volt, hogy a katonai védett terület magas kerítése, szögesdrót akadállyal a tetején, még itt is a látványosság közvetlen közelében volt. Mikor azonban egy katonai teherautó úgy haladt el mellettünk, hogy abból vidáman integettek a katonák, megnyugodtam.

A Tuniszba vezető főút egy jó darabon kísérte még a vízvezetéket, majd leváltunk róla és a fővárostól déli irányba legközelebb található üdülővárost, Hammamot vettük célba. Hosszas és már-már elkedvetlenítő keresés után találtunk rá az egyetlen működő szállodára. A térképen jelölt kempinget itt sem sikerült fellelnünk. A szálloda nem volt szokványos, eleve a hangzatos „Caribbean World” névre hallgatott. Szigorúan őrzött létesítmény benyomását keltette és a magas kerítés mögött valóban egy más világ került elénk. Hatalmas területen fekvő objektum, ami nem egy-két nagyobb, hanem több tucat kisebb, de több szintes üdülő blokkból áll. Fel sem tudtuk mérni, hogy hány főnek nyújthat luxus körülmények között kikapcsolódási lehetőséget, de nem állok messze a valóságtól, ha bőven ezer feletti számra tippelek. A recepción nagyon kedvesek voltak, gördülékeny volt a bejelentkezés, hideg a welcome-drink , elfogadtak vegyesen Eurót és dinárt. Már ott feltűnt, hogy a pult feletti órák között olyan is van, amelyik a moszkvai időt mutatja. Habár ott és akkor nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, hamar megértettük a miértjét. A gigantikus üdülőparadicsomban nem hallottunk más idegen szót, csak oroszt. A szobánk egyszerű volt, de tiszta és ízléses, az ágy nagyon kényelmes, a klíma végre szabályozható és még működött is!
Kipakolás után maradék pénzünkön kiraboltuk a helyi ajándék- és kacatszaküzletet, körbesétáltuk az üdülőtelep javát, majd az „ólinkluzív” jelleget kihasználva nyugisan üldögélve iszogattunk, teáztunk egyet a gyönyörű medencék melletti kerthelységben. Közben egyik orosz csoport érkezett a másik után, reptéri kutyanyelvvel feldíszített gurulós bőröndjeikkel együtt.

A vacsora kisebb közelharccá fajult ex-testvéreinkkel a jobb falatokért, de megmutattuk, hogy miért is nem tudtak minket minden igyekezetük ellenére 45 év alatt sem rabigába hajtani! A nagyüzemi étkeztetés erősen rányomta bélyegét a minőségre. Nagyon tetszetős és kimondottan gusztusos fogások kellették magukat a hatalmas svédasztalokon, de semmi sem az volt, aminek látszott. F-nek legalább ízlett a kuszkusz, én nem tudtam beazonosítani, hogy mivel küzdöttem a tányéron.

Sötétedés után lesétáltunk a partra és napozó ágyakon heverészve moziztunk egy kicsit. Szemben a kikötő fényei emlékeztettek rá, hogy holnap véget ér utunk fő attrakciója. Én kicsit szomorúan gondoltam erre, habár az is jó érzéssel töltött el, hogy megindulunk hazafelé, ahol fiaink, szeretteink és barátaink-kollégáink már biztosan nagyon várnak minket (aki mégsem, az nézze el ezt a kis beképzeltségemet). F-ről ne is essen szó, habár úszni sem tud és víziszonya is van, de ha most valaki azt mondta volna neki, hogy nem indul el a komphajó, akkor gondolkodás nélkül úszva indult volna Genovába!

Valahol a közelben buli készülhetett, mert a semmiből a hullámveréses partszélen egyszer csak lebegő fehér foltok jelentek meg, mint a szellemek. Aztán kibontakoztak a sötétből gazdáik is. Négy koromfekete, lengén öltözött helybéli volt a látomás kiváltója, mindegyiknél fehér, műanyag kerti ülőgarnitúra alkatrészeivel. Asztal, székek, asztallábak fehéredtek a sötétben. Kicsit később platós terepjáró, hasonló rakománnyal haladt el előttünk jobbára a vízben és egy kivilágítatlan robogó is ezt az utat választotta a városközpont megközelítésére.

Izgatottan tértünk nyugovóra, már csak a hazaútra gondolva. (Ha már az elején említésre került, hogy akár nászútnak is tekinthetjük utunkat, akkor az is meg kell említenem, hogy ezen a napon volt a 17. házassági évfordulónk. Ennek jelentőségéből az sem vesz el semmit, hogy erre csak most, két hét múltán, e sorok írása közben itthon jöttünk rá mindketten).

Napi megtett út: 192 km.

A következő oldalon jön a behajózás és a monstrum megismerése.

[ pagebreak ]

Tizenötödik nap, 2011.07.10. Vasárnap

Mivel a hajó indulása csak 14.00 órára volt kiírva, ezért kapkodnunk nem kellett. A csomagolással így is elég hamar végeztünk és már jóval tíz előtt elhagytuk az orosz gyarmattá lényegült szállodát. A forgalom igen élénk volt, de azért elég jól lehetett haladni. Egyetlen problémámat az jelentette, hogy a térképnek nem volt használható Tunisz melléklete, a kikötő megközelítéséhez, érkezésünkkor pedig nem tartottam fontosnak megjelölni POI-ként a GPS-ben a partraszállásunk helyét. Pedig az nagy segítség lett volna, hiszen ha utca szintű térkép nem is állt rendelkezésre, de iránypontként, viszonyítási alapnak feltétlen jó szolgálatot tett volna. Azaz volt még valami, de az tisztán a saját hülyeségemnek tudható be. Annyira a „Port” szó élt bennem „külföldiül” a kikötőre gondolva, hogy eszembe sem jutott utána nézni szótárban, fordítóban. Aztán csak mentünk, csak mentünk keresztül a városon és sehol semmi utalást nem láttunk rá vonatkozóan. Pedig több helyen volt reptér tábla, igaz azon vették a fáradságot és egy stilizált repülőgép piktogrammal egyértelművé tették a tábla jelentését, hogy akár egy írástudatlan törzsi berbernek se okozzon gondot a légi kikötő megtalálása. Ha ugyanez a kis trükk eszébe jutott volna a kikötői táblák készítőjének is, akkor megmentett volna pár száz ősz hajszáltól. Ugyanis a megoldás mindvégig ott volt az orrunk előtt, csak éppen tudnom illett volna, hogy a kikötő franciául még véletlenül sem „Port”, hanem „La Goulette”! Így sikerült végül a 20 kilométeres távolságot +47 ráadással megtennünk. Gyakorlatilag körbe-karikára bejártuk a város peremvidékét. Viszont a rengeteg egyirányú és lezárt utca miatt nem volt egyszerű ráakadni a helyes irányra, több járókelő és rendőr segítségére volt hozzá szükségünk. Jó tanulópénz volt.

Persze még így is bőven időben voltunk a kikötői épületeknél. Először is maradék papírpénzünket eltankoltam, kihasználva a 70 Eurocentes árat. Majd megkerestük a G-N társaság irodáját és becsekkoltam magunkat, elkerülendő a Palermóban már megélt kellemetlenségeket. Aztán kétszer is megbizonyosodva a helyes kapuról, beálltunk a sorba, a már ott várakozó számos autó közé. Úgy egy órányi várakozás után kissé tovább tereltek minket, majd újbóli várakozás következett a dögmeleg betonrengetegben. Habár a kikötő előtt még a maradék aprónkon innivalót vettem, de az iszonytató melegben hamar elfogyott. Közben mindenféle árusok kísérelték meg kiénekelni utolsó millimjeinket és dinárjainkat, de jobbára sikertelenül. A végső aprópénzünkön Tunézia-matricákat vásároltam az aludobozra és az utolsó utáni garasainkat egy jóvágású fiatalember csalta ki belőlünk, valamilyen papír fejében, amitől szerinte „probléma mentes” határátkelés várható, de már vitatkozni sem volt erőm. Így ott álltunk 100 millimmel a zsebünkben (14 Ft), amit haza is hoztunk fiunk pénzgyűjteményébe.

Közben eljött a 14 óra (nekünk 15) és nem történt semmi. Érkezett és el is ment közben 1-2 helyi érdekeltségű kompjárat, de mirólunk elfeledkeztek. A tömeg egyre türelmetlenebb volt, kezdődött a duda koncert. De a hatóság embereit ez sem hatotta meg. Már nagyon kínzott a szomjúság, amikor egy fiatal, angolul is beszélő arab srác odalépett hozzánk és két műanyag pohárban hideg ásványvizet kínált nekünk. Hálásan fogadtuk el tőle. És ezekre az emberekre figyelmeztettek minket itthon, hogy vigyázzunk velük, mert gonoszok……… Kérdeztük tőle, hogy ez normális, hogy semmilyen menetrendhez nem tartják magukat a kikötői hatóság emberei? A válasza az volt, hogy pár éves kora óta rendszeresen utazik és eddig mindig így ment.

Végül jó másfél órás késéssel csak megnyílt a kapu, ahol az addig 6-8 oszlopban várakozó járműveket egyetlen jószándékú, de esélytelen tiszt próbálta igazságosan egy sávba terelni. csak azért, hogy aztán újból több oszlopba rendeződhessünk a pecsételős irodák ablakainál. Ott aztán megint megállt a tudomány. Megindult a lökdösődés, könyöklés az ablakoknál. Gondoltuk mi is megpróbálkozunk vele, de ezt a helyi határőr nem díjazta. Aztán egy arab úriember elmagyarázta, hogy melyik ablak tartozik a mi sorunkhoz. Azt is mesélte, hogy korábban nem volt ritka a 24 órányi várakozás, és hogy a Tunézia nemzeti hajótársaságához tartozó hajóknak mindig elsőbbsége van az olaszokkal szemben, így azok akármennyi időt is a nyílt tengeren, vagy a kikötőben vesztegelhetnek. Csak akkor rakodják ki-be őket, ha senki mást nem akadályoznak vele.

Ezt tekintve még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, hogy alig 3 óra késéssel el is indultunk hazafelé. Igaz, a behajózás és a várakozás is járt némi izgalommal. Mikor már eljutottunk egészen a hajónkig, egy jóindulatú tiszt soron kívül letépte a jegyünket és előre küldött minket, hogy nyugodtan álljunk be a hajóba. Ez egyébként egész úton jellemző volt, hogy motorosként a lehető legnagyobb fokú előzékenységgel találkoztunk a hatóságok részéről az autósokkal szemben, bárhol is jártunk. Ezt szépen szolidan igyekeztünk is kihasználni.

Szóval beparkoltunk a hajó feneketlennek tűnő gyomrába, mikor rohannak ám utánunk, hogy ezt hogy képzeljük?! Elég értetlenül nézhettem és mutatom is a jegyünket, hogy az bizony már le is van kezelve. Erre szó nélkül otthagytak minket. Gyorsan összepakoltuk a hajón töltendő nap alatt szükségesnek gondolt holmijainkat és fellifteztünk a kezelő által beállított szintig. Ott egy kis asztalkánál üldögélő tengeri medvétől megkaptuk kabinkártyáinkat és mutatta, hogy csak menjünk előre a folyosón. Hát mi mentünk és mentünk és mentünk. És soha nem akart vége lenni annak a hatalmas hajónak. A hátsó végénél indultunk útnak és kiderült, hogy kabinunk a hajó elejében, a híd alatt van. Az ablakán előrefelé bámészkodhatunk, amerre az utunk vezet. Kellemes meglepetés volt, nem is számítottunk ilyen kényelmes és színvonalas elhelyezésre.

Lepakolva cuccainkat visszasétáltunk a fedélzetre, ahonnan a nyaktörő mélységbe lebámulva néztük tovább a berakodást. Közben, mikor a felhajtó rámpákat egy kivételével már mind felhúzták, érkezett egy zárt furgon. A rendőröknek valamiért nem tetszett a dolog, mert először csak heves hadonászás közepette ordítoztak vele, majd egyikük a nyitott ablakon keresztül ököllel jól pofán is vágta a késésben lévő szerencsétlent. Aztán kiszállították, kinyittattak vele mindent, átvizsgálták az autóját, végül felengedték a hajóra. Itt megvillant valami abból a speciális demokráciából, amiben az ország lakói még mindig élnek. Eszembe jutott, hogy mit mesélt El Jemben a vendéglős. A téli forradalom idején sem a zöld ruhás katonai rendőrség, sem a fekete ruhás csendőrség nem volt arra kapható, hogy lője saját népét az elnök kedvéért. De a kék ruhába bújt és közvetlen az állami irányítás alá tartozó karhatalom szó nélkül teljesítette a parancsot. Ezeken a verekedős fiúkon is kék gúnya feszült. Közben egyikük kiszúrta, hogy a 9 emeletnyi magasságban fotózom az eseményeket. Artikulátlan módon üvöltözött felfelé, én meg úgy tettem, mint ha semmi közöm sem lenne az ügyhöz és értetlenül néztem le rá. Kénytelen-kelletlen befejezte a cirkuszt, én pedig abbahagytam az izgatását, jobb a békesség alapon. Ugyan immár olasz zászló alatt álltunk, hivatalosan kilépve országuk területéről, de az ördög szemei nem véletlenül karikásak!

Aztán csak eloldozták az irdatlan vastagságú köteleket, feldübörgött a hajtómű és megrázva a teljes hajótestet, lassan elszakadtunk a betonozott parttól.  Ott álltunk hosszú időn keresztül elérzékenyülve és meghatódva és csak bámultuk az egyre távolodó partot, ami előbb hegyekké, majd keskenyedő sötét sávvá zsugorodott a horizonton. Akkor jött el az ideje, hogy egy nagy álmot „kipipáljunk” a belső, lelki határidő naplónkból. És még mindig nem hittük el, hogy tényleg eljutottunk idáig.

Elalvás előtt találtam a TV-n egy infó csatornát, amire a hajó pillanatnyi helyzetét, sebességét és irányát sugározták rávetítve egy térképre. Jó volt látni, hogy a viszonyítási pontoktól mentes tengeren is biztosak lehettünk abban, hogy haladunk hazafelé!

Napi megtett út: 67 km.

Innen már meg sem állunk hazáig… Persze ahhoz ki kell jutni a hajóról!

[ pagebreak ]

Tizenhatodik-tizenhetedik nap, 2011.07.11-12. hétfő-kedd

Hajnalban már fent voltam, járkáltam a fedélzetek között, álmosan ténfergő és a folyosók szőnyegén szanaszéjjel fekvő és alvó utasok között. Az feltűnt, hogy nincs sok utas a hajón, talán még nem jött el az ideje, hogy a szabadságozók visszatérjenek munkájukhoz. Nyugtalanságomnak nem elsősorban a hazatérés izgalma volt az oka. Még itthon sokaktól hallottam, hogy szinte lehetetlen megúszni Afrikát gyomorbántalmak nélkül. Egészen az utolsó napokig abban a hitben voltam, hogy nekem mégis sikerült. Tévedtem. A „karibi” szállodában már sejthető volt, hogy mozgalmas időszaknak nézek elé. Sajnos ez a hajón töltött időben már be is következett. Ennek okát abban látom, hogy a magammal vitt jóféle whiskey-t nem vettem magamhoz az utolsó cseppig… Betartottam ugyan az alapszabályt, hogy vizet csak bontatlan palackból, gyümölcsöt pedig csak mosva, de az lehetetlen, hogy 8-9 napon keresztül valami ismeretlen baci ne adja fel a leckét az immunrendszernek. F. ebből a szempontból sokkal szerencsésebb, ha injekcióban adnának be neki fertőző betegségeket, szervezete azzal sem törődne.

Aztán csak reggel, majd a sok fedélzeti séta közben délelőtt lett és közeledtünk nagy szerelmünk, Korzika partjai felé. Már jól előre ott támaszkodunk a korlátnál a hajó bal oldalán és lessük, vajon megpillantjuk-e legalább egy piciny darabját a régi kedvesnek? Sokáig semmi sem történt, csak a madarak jelezték, hogy itt valahol szárazföldnek kell lenni a közelben, de aztán a párából elkezdtek kibontakozni a napsütésben szinte fehéren ragyogó hegycsúcsok. Kellemes élményeket felidézve bennünk. Ez az a hely, ahová még akár többször is visszatérnék, mert még mindig van bennem olyan érzés, hogy ott felejtettünk valamit. Megmagyarázni nem tudom, de szerintem lesz aki megért.

Miután kedvencünket elnyelte újból a köd, vettük a bátorságot, hogy meglátogassuk a hajó éttermét. Volt még ugyan némi kis páncélos kajánk, de szerettünk volna valami „rendes” ebédet enni. Mondhatjuk, hogy ez nem jött be! Én nem sajnálom semmire a pénzt, ha jól érzem magam attól, amit kapok érte. Ez arról a förmedvényről amit arany árban elénk tettek, maximális jóindulattal sem volt elmondható. De ez sem tudta beárnyékolni afeletti örömünket, hogy látványosan zsugorodott a távolság a képernyőn a hajót jelző zászlócska és Genova között. Igaz, közel 40 kilométer/óra sebességgel, megállás nélkül falta a hatalmas monstrum a tengert. Leléptem csak a kabinfolyosó két vége közötti távolságot, és az 250 méterre jött ki. Ha hozzáadjuk az orrát és a tat méretét, akkor nagyjából a Titanic méreteit kapjuk. Ekkora méretet és tömeget így mozgatni a víz igen jelentős ellenállásával szemben, ez mindenféleképen tiszteletet érdemel.

Közben át kellett vennünk a kihajózáshoz szükséges, kitöltendő nyomtatványokat. Ezek kitöltése már nem okozott fejtörést, rutin munka volt csupán. A számítható dokkolásunk előtt jó két órával már elkezdődött a kabinok kiürítése. Távolkeleti vendégmunkások hada állt készenlétben, hogy a megüresedett lakosztályokat rendbe tehesse. Így lassan nekünk is össze kellett pakolnunk, vélhetően utoljára a felszerelésünket. Mert ugyan a terv arról szólt, hogy elindulunk hazafelé és valahol Sirmione és Bibione között még sátorozunk egyet, de azt talán már magunk sem hittük el, hogy ez valóban így is lesz. Inkább kihasználtam az utolsó kabinban tölthető két órát és szundítottam egyet. Így jó eséllyel nem zavaró az sem, ha egész éjszaka vezetni kell.

Lassan kibújtak az olasz hegyek is a partot övező párából és egyre közelítettünk kikötőnk felé. Megnőtt a kisebb-nagyobb hajók forgalma is, legalább annyi luxus-yacht mellett mentünk el, mint ahány szerényebb halászhajó került utunkba. A kikötőbe érve érdekes látványt nyújtott, a szinte a házak között horgonyzó hajók látványa. Közelítve a fogadó mólóhoz, érthetővé vált a személyzet sietsége, amivel megpróbáltak mindenkit jó időben kiterelni a kabinokból. A kihajózó közönség számára csak egy keskeny sáv maradt szabadon, a dokkot teljesen elfoglalták a berakodásra várók.

Kereken 23 óra alatt tolta át a hajó magát a tengeren. Ebben benne volt az is, hogy az utolsó órát csak cammogva, 8-10 kilométer/óra sebességgel tette meg.

Az utasok már jókor ott tobzódtak a lifteknél és a leszalagozott lépcsőknél. Aztán mikor elhangzott a hangosbemondón át, hogy kinyitottak a garázsok és lehet menni a járművekhez, na akkor elszabadult a pokol. Tülekedés, lökdösődés, kiabálás, káromkodás mindenhonnan. Egymástól elszakadt hozzátartozók keresik egymást, kétségbe esve ordítoznak át a tömegen. Ha ilyen egy sima, békés kiszállás, akkor bele sem merek gondolni, milyen lehet egy hajótörés?
Éppen oldozzák el a motort, mire leérünk. Gyorsan végzünk a felpakolással, ezért már intenek is, hogy hamar kotorjunk lefelé. Másodikként érünk a beeresztő oldalon lévő határbódék egyikéhez. Alig mondom el, hogy „Bondzsorno” és adom az útleveleket a mindenféle papírral, forgalmival és biztosítási igazolással együtt a bent gubbasztó hölgynek, már csak ennyi a válasz: „Madzsari? Arrívedercsi” és már tolja is vissza a komplett pakkot. Hú ez gyors volt, na de majd a vámosoknál biztos megjön a böjtje. Lassan gurulok a lesben álló, kardot fenő fináncok elé, de csak integetnek, hogy menjünk már a fenébe! Nem ránk kíváncsiak. Megjöttünk EU.
Mivel rendesen még fel sem öltöztünk (arra számítva, hogy a határceremónia alatt úgyis lesz rá elég időnk), ezért alig pislogunk párat, már az autópályán hasítunk…..rövidnadrág-szandál-póló kombóban. Alig vártam, hogy legyen végre egy pihenő-parkoló, ahol rendbe szedhetjük magunkat. Aztán vagy 15 kilométer múlva annak is eljött az ideje.

Nem is szaporítom tovább feleslegesen a szót, mert innen kezdve sok minden nem történt. Fél hatkor hagytuk el a kikötő területét és autópályán maradtunk egészen Triesztig. A lemenő Napot utoljára valahol Sirmione közelében láttam a tükörben. Aztán még mielőtt megpillanthattuk volna újból, már a kora reggeli világosban, hajnali 5-kor állítottam le a motort a garázsban. 3 megállót tartottunk, olasz oldalon tankolással egybekötött szendvicsevés volt a program, Szlovéniában éjfél körül kicsomagoltuk a kabátokat kukászsák börtönükből, közben még egy zacskós levest is magamhoz vettem. Aztán már csak az M7 mellett tankoltunk és ittunk egy forró csokit. Mikor odafordultam a pultoshoz, hirtelen nem is tudtam milyen nyelven szóljak hozzá. Furcsa, de 17 napja csak egymáshoz szóltunk magyarul és hozzánk is csak olaszul, angolul, németül, franciául és arabul beszéltek.

Aztán mosolyogva néztünk egymásra, mikor a kutas magyarul szólt hozzánk. Ekkor éreztük először úgy, hogy tényleg itthon vagyunk!

Sajnos már csupán a zárszó van hátra, no meg rendhagyó módon F sorai is! Lapozz!

[ pagebreak ]

Epilógus

Azóta sokat gondoltam utunkra. Sőt mit beszélek, szinte állandóan az eszemben van, pedig idestova két hete megjöttünk. De minden pillanatban előjön valami, ami rá emlékeztet. Tart a fotók rendezése, válogatása. Élménybeszámolót is kellett már tartanom, nem egyet. Persze jobbára olyan a hallgatóság, akik el sem tudják képzelni, hogy a szervezett utazáson túl is van élet. De ezt is élvezem nagyon. Van aki vérfagyasztó, polgárháborús történetet vár, másoknak a vademberekről (buckalakókról) kellene rémtörténeteket mesélnem. Sajnos egyikük igényét sem tudom kielégíteni.

Még a motort sem mostam le (sőt azóta rá sem ültem), de néha benézek hozzá és megsimogatom, elnézegetem kicsit. Talán nem is tudja, micsoda nagy dolgokban vett már részt. Persze, honnan is tudhatná, egy alkatrészekből összeállított gép csupán, semmi több………vagy mégsem? Remekül, minden várakozásomon felül teljesített egész úton. Gyakorlatilag semmi probléma sem adódott vele, még a vésztartalékba magunkkal vitt fél liter motorolaj is bontatlanul került haza. Pedig Matmata környékén járva volt olyan időszak, hogy a ventilátor menet közben sem állt meg egy pillanatra sem. Pakolni sem tudtam rá kevesebb cuccot, mint általában, erre még rájött az extrém körülmények közötti terhelés. Most jöttem rá, hogy talán éppen ezért vettem Hondát??

Ha össze kellene foglalnom, hogy mit kaptunk ettől az utazástól, akkor újból bajban lennék ugyanúgy, ahogyan indulás előtt egy héttel elkezdtem megírni az akkor még csak a képzeletemben élő történet elejét. És most, amikor elméletileg túl vagyunk rajta, még most sem tudom a válaszokat a kérdéseimre. De kaptam újabb kérdéseket bőven. Hiszen megpróbáltunk elszakadni a megszokottól, a sablonoktól. Megpróbáltunk más szándékkal és elvárásokkal belevágni ebbe a kalandba, hogy ne ugyanazt kapjuk, amit a charterjáratos, lastminutos honfitársaink ezrei már elkönyveltek maguknak. Azt gondolom, hogy teljes a sikerünk, még ha esetleg ez ebből az írásból nem is tűnik ki egészen világosan mindenkinek. Az is konkrét álláspontunk lett, hogy így, egymagunkban végigcsinálva az egész túrát, sokszor teljesen más dimenziójú élményekben részesültünk, mint ha több társsal vágtunk volna neki. Persze ez nem jelenti azt, hogy társaságban nem lett volna jó buli, de erkölcsi értékét tekintve teljesen máshol foglal helyet így, a lelkünkben felállított ranglétrán.

Annyit még feltétlen hozzá kell tennem, hogy nagyban befolyásolja egy ilyen tartalmas utazás végkifejletét, hogy ki ül a hátsó ülésen! Én ebből a szempontból feltétel nélkül, igen szerencsésnek mondhatom magam. Mindenkinek hasonló „benzintyúkot” kívánok!

Minden körülményt és élményt egybevetve, ha azt kérdezi bárki, hogy vissza mennénk-e Tunéziába motorozni, akkor a válaszunk egy 95 százalékos NEM. Nem, mert ennél többet, jobbat és szebbet nem adhatna akkor sem, ha újból megtennénk az utat. De nagyon sokat köszönhetünk neki, mert egy csodavilágba nyertünk betekintést, mert újból megbizonyosodhattunk arról, hogy az emberek alapvetően jók és ezáltal újabb réteget vethettünk le előítéleteinkből. Amikből már szinte alig maradt valami. Annyit azért mindenképp szeretnék megtartani belőlük, hogy elég indokot szolgáltassanak egy újabb utazáshoz. Talán éppen Afrika, egy másik országába………..?

És ahogyan mindez a hátsó ülésről látszik, avagy egy motoros feleség gondolatai

Nem szoktam ilyen jellegű irományokat összehozni, nem is akarok ezután sem. A családunkban már vannak, akiknek van is tehetségük ehhez. Azért teszek kivételt, mert a férjem kérdezgette, hogy nem akarok-e valamit én is hozzátenni az előzőekhez. Kapásból nemet mondtam… Aztán azért gondoltam, hogy mégis, hátha van akit érdekel az, hogy én hogyan élem meg ezt az egészet. Ha már annyiszor szó esett rólam, hadd fűzzek hozzá én is néhány gondolatot. Aztán meg jó lenne eloszlatni azokat a tévhiteket, hogy egy feleség csak azért megy motorozni a férjével, mert nem akarja egyedül elengedni vagy nem akar otthon maradni egyedül, pedig nem kívánja ezt az egészet – vagy valami hasonló gondolatokat látok sokszor a rám meredő tekintetekben. Nem szoktam folyton bizonygatni, hogy tényleg jó lehet a motor hátsó ülésén is.

Van valami izgalmas abban, hogy elindulni valamerre messze egy „szál” motorral, minden ami szükséges ott van rajta felpakolva. Innentől nincs más csak egy motor meg két ember és mégis a kezdetben elérhetetlennek tűnő dolgok egyszer csak valósággá válnak. Hát én többek között ezt szeretem a motoros túrázásban. Már pakolni is megtanultam. A kevés holmi nem az igénytelenséget jelenti, csak ügyesnek kell lenni. Képes vagyok az egész fürdőszobát magunkkal vinni kicsiben. A konyhás cuccok pakolását pedig már szinte tökéletesre fejlesztettük. A ruhák mosásához még mindig sikerült találni valahol mosógépet de ha nem, víz tuti hogy van, szárító kötél nélkül el sem indulunk (igen, egy ottfelejtettet még mindig keresünk Korzikán, de majd addig megyünk oda míg meg nem lesz).

Annak mondom, aki még nem tudná: motoron lehet beszélgetni, zenét hallgatni, csendben nézelődni, érezni az illatokat. Tudunk magunkkal vinni kisasztalt, székeket, hogy este ki lehessen ülni a sátor elé és csillagokat bámulni. De mindig van nálunk egy pokróc, ha szeretnénk pihenni kicsit egy réten, dombtetőn, árnyékban.

Szóval összkomfort és romantika. Kell még valami egy csajnak?

Már ne kérdezze senki, hogy mi ebben a jó! Persze maga a motorozás élménye úgyszintén jó. Kicsit ahhoz tudom hasonlítani, hogy autót vezetni is jobb, mint utasként ülni benne, motort vezetni is biztosan sokkal jobb, de én már megmaradok ott hátul. Érdekes, hogy én utasként máshogy ítélem meg a veszélyhelyzeteket. Ami tényleg húzósabb volt, azt vagy észre sem vettem, vagy csak éppen hogy feltűnt. Olyan helyzeteket éreztem veszélyesnek vagy akkor ijedtem meg, amikor nem is igazán volt az. Mert hát olyan is van, hogy megijedek, hogy esetleg baj lehet. Sőt volt olyan amikor az járt az eszemben, hogy nekünk még fel kéne nevelnünk a két gyereket. Ez konkrétan Nápolyban volt. Akkor azt mondtam, soha nem akarok Nápolyba menni többet semmilyen járművel és gyalog sem, csak egyszer jussunk haza. Aztán így visszagondolva (na meg Szicília után) már nem tűnik olyan „horrorisztikusnak”, mert tényleg van logika a közlekedésükben. Csak ijesztőnek tűnik. És el kell mondanom azt is, hogy amíg én hátul majréztam (csendben próbáltam, mert nincs annál rosszabb mint egy sikoltozó feleség ott hátul), addig az én férjem higgadtan, nyugodtan, felvéve az ottani tempót végigvezetett a városon mintha minden nap ezt tenné. (Csak néha tévedtünk be valami sikátorba.) De ugyanúgy tökéletesen bírt alkalmazkodni a szicíliai és a tuniszi sajátságos közlekedési szokásokhoz is. Hát hogyne merném teljes nyugalommal rábízni magam! És ezzel csak azt akarom mondani, hogy a félés nem innen ered, hanem mert az úton mások is és sokan közlekednek, meg mert az ember ösztönből is néha félti az életét. De úgy gondolom, amíg ez nem nyomja rá a bélyegét más történésekre, hanem pillanat múlva elmúlik, addig ezzel nincs is semmi baj.

Szóval Tunézia! Még mindig hihetetlen, hogy ott voltunk.

Tudom, hogy először csak legyintettem rá. Mi lehet ott olyan, amire én kíváncsi vagyok?! Meleg az biztos van, rossz már nem lehet. Aztán azért belenézegettem az útikönyvbe ne legyek már ilyen tudatlan. Már a könyv tetszett. Többször is elolvastam, de nem úgy, hogy ide megyünk, csak úgy esténként jó volt elkalandozni. Mielőtt megvettük a kompjegyet januárban, akkor viszont el kellett gondolkodnom rajta, hogy ha tényleg megyünk, nem csak álmodozunk, mi az amire számíthatok, mit kell majd úgy ahogy van elfogadni, minek a hiányával kell megküzdeni, és ha nem úgy lesz valami ahogy én elgondoltam, tovább tudok-e lépni. Ez így az én igényeimnek bevállalható-e vagy inkább ne erőltessük. Én ezt fontosnak tartom, ne ott derüljön ki, hogy teljesen más elvárásokkal indultam neki az útnak. És ha már úgyis csak ketten mennénk, ne pont én és ne pont annak a nyaralását rontsam el a hisztizésemmel, akit a legjobban szeretek. Fura dolog ez, például egy osztrák szállodában kiakadnék egy csótányon, de Tunéziában nem izgatott. Viszont úgy tűnik, működik ez a mérlegeléses hozzáállás, mert a két hét egyetlen perce sem okozott csalódást.

Szóval ezen így egy sort gondolkodtam, aztán rábólintottam. De igazán csak az út előtt egy héttel jött a felismerés: basszus, tényleg megyünk! De nagyon jó, hogy mentünk. Nem tartottam az ottani állapotoktól, valahogy nem izgatott, hogy az út előtt többen is próbáltak beijeszteni, mi lesz ha agyonlőnek bennünket? Nem volt szándékukban. Sose fogom elfelejteni a kisteherautónyi gépfegyveres katona integetését és vigyorgását. Tetszett, hogy milyen közlékenyek és barátságosak az emberek. Nem nagyon hagytak magunkra, ha az utcán megálltunk. Volt, hogy már nagyon nyomultak ránk de ez most nem zavart. Néha kicsit erőszakos volt a kéregetésük, de igazából ezért sem tudok rájuk haragudni, ők csak a saját módjukon és lehetőségükön át próbálták biztosítani a megélhetésüket.

Minden utunkra úgy gondolok vissza mintha egy ajándékot kaptunk volna ami örökre szól, ha magamba zárom. Ez a mostani túra tényleg mély nyomot hagyott. Persze még most friss az élmény de soha nem voltam még úgy, hogy ha valaki kéri, hogy meséljek, nem tudok mit mondani, nem érzek erőt ahhoz,hogy el tudjam mondani szavakkal amit átéltünk. Csak annyit bírok kihozni magamból, hogy jó volt. Még mindig kavarognak az élmények, de majd egyszer csak megtalálják a helyüket valahol bennem. Lehet, hogy így napokra lebontva könnyebb elmesélni a történteket, nehéz lenne kiragadni belőle, hogy mi volt a legjobb. Minden perc adott valami újat, ha az ember mást nem tesz csak hagyja, hogy az érzések átjárják, már az is sok. Az olaszok temperamentumát, lazaságát már eddig is nagyon bírtam, már alig vártam, hogy újra ott lehessek. És most még jobban belemélyedtünk, egészen Délig. Ha Pompei-t kihagyjuk, most tudom igazán mit veszítettünk volna. Szicília középső része nekem kopár, de a hangulat amit árasztott, nagyon érdekes volt. Az emberek arcán, főleg az idősebb férfiakén azért látszott az „igazi” Szicília. Az Etna leírhatatlan. Jó, hogy néha az embernek az eszébe juttatják ebben a nagyképű világban, hogy van még amihez alázattal, tisztelettel álljon hozzá.
A kompról meglátni este Tunisz fényeit, az első reggel kinézni a szálloda ablakán végre világosban látni, hogy hol is vagyunk, apránként felfedezni az ország tájait – izgalmas érzés. A római romvárosok, az Amphiteátrum lenyűgöző, nem számítottam ekkora csodára. Amúgy is kedvelem az ókori történelmet, úgyhogy ott végem volt. Azt sem gondoltam soha, hogy a semmi a sivatagban ennyire varázslatos lehet. A Daniella név hallatán pedig már csak nevetni tudok ezután, mert eszembe jut az a vicces pincér. (Úgyis annyira utáltam már a sok „madamozást”.)

Amerre megyünk, szeretem beleélni magam az ottani világba, elképzelni, hogyan élhetnek az emberek. Szeretem hagyni, hogy az érzések „lerohanjanak”. De ennek megvan a mellékhatása is. Már egyszer Szicíliában úgy éreztem, hogy nem vagyok képes több élményt befogadni. Aztán még ezután jött csak Tunézia. Én nem vagyok sírós, de amikor többórás várakozás után feljutottunk a hazafelé induló kompra, nem bírtam tovább benntartani. Még mindig furcsa jó érzés volt ez az egész, de már nagyon hazamehetnékem is volt és a tuniszi határőrökön múlott, hogy mikor kerülhetünk végre egyre közelebb a gyerekeinkhez.

Hihetetlen, hogy ez velünk történt meg! Ezt utoljára a baleset pillanatában éreztem csak akkor más értelemben. Akkor is azt mondtuk, nem szabad elfelejteni, hogy bárkivel megeshet. Most is azt mondom, el kell hinnünk, hogy ez velünk történt, ezek a mi élményeink maradnak most már amíg élünk. Nem tudom mi lesz még ezután, lesz-e alkalmunk hasonló élményeket gyűjteni – biztosan, legyünk pozitívak –, de igazából ez most nem is érdekel. Azt viszont tudom, hogy alakulhatott volna ez másként is még akkor, amikor férjem elkezdett rábeszélni, hogy próbáljam ki a motorozást. Nem volt nehéz hamar megszeretni, mert teljesen azon volt, hogy vigyázzon, hogy a „beszoktatási” időszak zökkenőmentesen menjen. Tudott volna tenni róla, hogy többet motor közelébe se akarjak kerülni. Éreztem, hogy őszintén szeretné, hogy én is vele tartsak, tényleg szívesen motorozik velem is. Így még sokkal jobban esett az egész. Már összeszoktunk, pár év alatt is sok jó élményt szereztünk együtt. Az én első túrás élményem (mint általában a másnak is lenni szokott) Ausztria volt. Azóta ott már többször voltunk és még mindig szívesen megyek oda is. Az egy másik világ, nincs tele kalanddal de nem hiszem, hogy emiatt le kellene húznunk. Oda azért megy az ember amiért a kedvenc éttermébe is betér többször is, elfogyasztani kedvenc ételét ami pont attól jó, hogy mindig ugyanolyan finom. És ez nem zárja ki, hogy máskor pedig másik helyeken, új ízeket próbálgasson. Persze mi magunk is és az igényeink is változnak, de én nem akarom elfelejteni, hogy hogyan és hol kezdtük.
Mindenki kezdte valahol. És hogy hova lehet jutni?! Hát az HIHETETLEN!!

Az előző szakasz.

Tizedik nap, 2011.07.05. kedd

Jól ellustálkodtunk az éjszakai élmények hatására, komótos reggelit követően elég későn indulunk. Tankolni megállok az első benzinkúton, ahol az ütő megáll bennem. A mellettünk benzint vételező helybéli a szájából kivett égő cigaretta csikket hanyag eleganciával a földre dobja és rátapos. Mindezt úgy 35 fokban, nyakig benzingőzben! Nem vagyok elvakult munkavédelmi aktivista, de ez már nekem is sok volt kicsit.

Sor kerül első katonai ellenőrzőponti igazoltatásunkra. Igaz papírjainkat nem kérik, de élénken érdeklődnek utazásunk célja és állomásai felől. Nem jövünk zavarba, ezt látva hamar útnak is engednek. Thala-ban rövid szünetet tartunk, locsolás a feladat és vízpótlás a kulacsokban. Mellénk áll egy mopedes fickó és angolul beszélgetést kezd, egyáltalán nem tolakodóan. Igaz a tőlük csupán 100 kilométerrel távolabb lévő Touzeur-ről sem hallott még életében, de jól eltársalgunk, tetszik neki a motor, én megdicsérem az ő kis Peugeot-ját.

Közben egy gyalogos társa is akad. Igaz ő már mást is akarna. Először csak pia kellene neki, mutogat a tanktáska felé, hogy ott biztosan van whiskey. Fene a gusztusát persze, hogy van (azt hoztam magammal gyomorproblémák ellen), de nem tervezem beletölteni, van már benne éppen elég. Mikor látja, hogy pia nista, akkor áttér az anyagi jellegű követelésekre, ráadásul egyre erőszakosabban és követelőzőn. Kiadom az indulási parancsot, hamar menetkészek vagyunk és elhagyjuk a helyszínt, mielőtt ténylegesen olyan dolog nem történik, ami cseppet sem kívánatos. Kétlem, hogy egy tettlegességig fajuló atrocitásból ártatlanság ide, vagy oda, a helyi hatósággal jól ki lehetne jönni.

Következő állomásunk Gafsa, ahol utazásunk előtt pár héttel még véres zavargások is voltak. Az útikönyv érdekesen aposztrofálja: „Gafsa nem az ország legkellemesebb városa”. A megállás nincsen tervbe véve, megerősít ebben a mindenütt jelen lévő páncélosok látványa és a gépkarabélyokkal felszerelt, nem kevés nemzeti gárdista jelenléte. Egy ponyvázott teherautóról vidáman integetnek felénk, szolidan viszonozzuk az üdvözlésüket. El innen, ahogyan csak lehet! Metlaoui-ban állok meg egy útmenti kiülős kocsmaszerűség előtt.

A tulaj nagy nehezen túr nekünk a hűtőláda aljából két dobozos kólát, ami talán kicsit hűvösebb a lóvizeletnél. Errefelé haladva hozzá kell szokni, hogy a jégkocka már az elérhetetlen luxus kategóriáját bővíti és a hűtött ital is csak annyit tesz, hogy jobb esetben nem tűnik kimondottan melegnek. De hát mégiscsak a sivataghoz közelítünk, a hőmérséklet pedig valahol 40 fok környékén tanyázik szinte egész nap. F. kicsit zaklatott lesz, mert pár helyi fiatal leplezetlen érdeklődéssel bámulja szünet nélkül. Tovább gurulva a városka főutcáján, egyszer csak megpillantunk egy grillcsirkés helyet. Mivel igen csak benne vagyunk a kései ebédidőben, meg is állunk. A sütödés manus totál zavarba jön a megjelenésünk miatt. Nem lehet mindennapos a fehér vendég nála. Megbeszéljük a menüt, közben megkérdezem, hogy lefényképezhetem-e? Nagy büszkeség lesz úrrá rajta és nagyon precízen lát hozzá ebédünk elkészítésének.

Igaz, hogy a körme koszos, fogkefét a szája talán sohasem látott és egy ÁNTSZ ellenőr már a bejárattól öt méterrel vérmérgezést kapna a látványtól, de ez most valahogy mégsem zavaró. Végül is mi akartunk megismerkedni egy új világgal, hát most itt van. Panaszt ne halljak!!! Gazdag körettel, mellé valami csirkemájból készült paprikással tálalja a sültet, ami igen ízletes és omlós. Inni is kérünk, kivételes helyzetünket megerősítendő füles, mázas cserépbögréket kapunk, a helyieknek csak fémbögre dukál. Mivel a saját készletében lévő ásványvizet nem találja megfelelő állapotúnak, elrohan és valamelyik szomszéd üzletből hoz egy szinte jeges vizet. Végig látszik rajta az igyekezet és az izgalom. Aztán mikor fizetésre kerül a sor, kér az egész attrakcióért 10 dinárt, azaz 5 eurót.

Innen tovább Dél felé már igazi sivatagba téved az utazó. Táblák hirdetik, hogy csak lassan a lóerőkkel, az úton tevék átváltására is lehet számítani. Kisvártatva meg is pillantjuk az első púpos állatokat. A látszat ellenére ezek nem vadon élő jószágok, mindnek megvan a saját gazdája. Meg is vannak jelölve, a combjukon vannak besütve különféle, gondolom a gazdára vonatkozó billoggal. Különös állatok, amik teljesen alkalmazkodtak a mostoha, száraz és nagymértékben változó hőmérsékletű körülményekhez.

Púpjuk nem vizet tartalmaz a közhiedelemmel ellentétben, de a benne lévő zsírkészletet oxidáció útján képes lebontani szervezete és eközben víz szabadul fel. Nagyon ki van találva, az szent! Pár állat lábait rövid kötéllel összekötik, ezek nyilván nem tudnak messze menni rövid idő alatt, a többiek pedig szolidaritásból velük maradnak. Így a gazdáiknak nem kell állandóan felügyelniük a szabadon kószáló társaságot, napok alatt sem tudnak leballagni a belátható területről.

Következő állomásunk, ahol megpróbálunk szállást keresni, Touzeur. Itt szembesülünk igazán először a turisták látványos idei elmaradásával. Kísértetvárosban haladunk, és a „zone touristic” negyedet felkeresve sem változik a helyzet.

A szállodák zárva, a kávézók üresek, innen is, onnan is ránk kiabálnak, ezek sem látnak mostanában sűrűn vendéget! Nem tetszik a hangulat, rövid kutatás után inkább tovább hullámzunk a homokdűnék vonulatát követő úton a következő oázisvárosba, Neftába.

Először itt is elmegy a maradék jókedvünk, mert minden zárva. Aztán a „Hotel Caravan Serai” csak tárt karokkal fogad minket. Hosszas várakozást követően előkerül a recepciós is. Látva, hogy igen borús ábrázattal vizsgáljuk az árlistát, egyből közli, hogy hagyjuk a fenébe, kalkulál nekünk egy félpanziós kedvezőbb árat. Sikerül is neki, így már töltjük is ki a bejelentkező kártyáinkat. Ez igen fontos momentum egy szálláshelyen, mert ennek alapján szinte mindent tudnak rólunk. Mikor merre jártunk, hol mennyi időt töltöttünk, stb…

A motort behozatják velem egy nagy vasalt fakapun át a szeráj hátsó udvarába, elrejtve a kíváncsi szemek elől. Maga a szálláshely nagyon érdekes és izgalmas elrendezésű. Különböző szinteltolású folyosókról nyílnak a szobák. Zegzugos lépcsők, bástyák, magas kőfalak, datolyaliget. Mint egy igazi karaván pihenőhelyen. Nagyon tetszik, hogy a főépület melletti nagy téren pálmákkal körülvett medence várja, hogy jól lehűtsem magam benne. Kellemes a vize és kellően mély egy kiadós úszáshoz.

Vacsora előtt kicsit elpolitizálunk a bárban unatkozó felszolgálóval. Szidja Kadhafit és a líbiai háborút. Nagyon el van keseredve és sokat vár a leendő új vezetőitől. Azt kívánom, hogy teljesüljön minden kívánsága. Kicsit később még visszatérek a témára. A vacsora inkább flancos, mintsem finom, de azért elmegy. Nagyon ízlik viszontutána a mézédes sütemény és a dinnye is isteni.

Vacsora után még úszom egyet, de a medence már hangos egy orosz társaságtól, akik a vízben állva belülről hideg sörrel hűtik magukat. Hamar otthagyjuk őket és aludni térünk a sajnos nem működő klímával felszerelt szobánkban. De egy vizes törölköző és némi kereszthuzat segítségével csak elnyom az álom.

Napi megtett út: 353 km.

Jön az igazi sivatag és a Star Wars helyszíne, lapozz!

[ pagebreak ]

Tizenegyedik nap, 2011.07.06. szerda

Igen korán kelünk, hat órakor már reggelizünk. A kínálat igazi franciás. Baguette, vaj és lekvár. A tea nagyon finom. Nem véletlen a korai kelés, szeretnénk még az igazi hőséget megelőzve „Schott el Jerid” sós mocsarán átkelni. Az utat Gaqas és Kebili között a katonaság építette, a forgalom szinte csak teherautókból állt. Ez már igazán az a világ, amiért érdemes volt elgurulni idáig.

Amerre a szem ellát, szó szerint nincsen semmi. Csak hamisítatlan sivatagi romantika. Ugyan az út menti bazárok mellett oly sok fényképen szereplő sófigurák és a zászlós színes csónak már lassan az enyészeté. Igaz, lassan maguk a bazárok is eltűnnek, turista nincsen mostanában errefelé. Messze az úttól lekopasztott buszroncs várja a teljes megsemmisülést. Akármerre nézünk, az elmúlás jut eszembe. Tüzelő kánikula van, mégis beleborzongok. De valahogy olyan felemelő érzés itt lenni.

Megállunk fotózni, csak nem bírom ki, hogy rá ne merészkedjek a kiszáradt sós mocsárra. Aztán pár lépés után kiderül, hogy nincs is kiszáradva.

A tetején lévő kéreg alatt malterszerű kutymász lapul. Kíváncsiságomtól vezérelve olthatatlan vágyat érzek, hogy megnyaljam. Aztán arra is olthatatlan vágyat érzek, hogy mielőbb randizhassak a vizes kulaccsal! Iszonyatosan mar a tömény só-koncentrátum. Még a csizmáról is lemosom, mert félő, hogy nemsokára mezítlábasan fogok tovább motorozni.

Kebili-Douz-Matmata a további irány. Douzban tankolnék, de az első kúton nincsen benzin. Kissé távolabb szerencsénk van és megtankolunk. Innen Matmatáig motorozunk végig utunk „legsivatagibb” szakaszán. Leírhatatlan az élmény! Itt is találkozunk tevékkel, majd a semmiből előtermő kecskepásztorokkal.

Mindenki integet és rohanva próbál minket megállásra bírni, már távolról tartva a felfordított tenyerét egy kis baksisért. Ha ide valaki vagyonos emberként érkezne és mindenkinek csak pár dinárt adna, földönfutóként térne haza! A kötelező kilométerköves fotókat elkészítjük, ez is szerepelt a kívánságlistámon.

A kopár síkságból lassan még kopárabb hegyvidék lesz. Így érünk Matmatába, a Star Wars városába. Nem vagyunk nagy rajongók, de mégiscsak kultikus jelenségként kísérte végig eddigi életemet. Pláne, hogy fiaim jóvoltából naponta valamilyen kapcsolatba kerülünk Vader nagyúrral és Lukkal (akinek lassan mindenki az apja).

Ami a városkában fogad, az kész kabaré! Azonnal mopedes suhancok vesznek üldözőbe, mindegyik a saját berberházát szeretné megmutatni nekünk. A vendéglős az életét kockáztatva ugrik elénk és hevesen gesztikulálva bíztat minket evésre. Egyelőre mindenkit lerázunk és felmotorozunk a falu legmagasabb pontján lévő parkolóhoz és ott fújunk egyet. Persze ott sem vagyunk biztonságban, azonnal ránk találnak. De csak a parkolóban lévő vendéglőből elénk bicegő fiúval állunk szóba. Egyelőre vele is csak egy kóla rendelés erejéig. Majd fizetünk és így már jogosan kérünk tőle információt arról, hogy hol találjuk a forgatási helyszínből lett szállodát. Magyaráz is, de szívesebben odavezetne minket. Sérüléseit elnézve, alkalmasint ő is az országúti, mopedes rablóbanda tagja lehet, csak leesett a lováról.
Megköszönjük a segítségét és visszagurulunk a központba. A kocsmáros újból előadja vakmerő magánszámát és az újabb martalócokat sem ússzuk meg. Gyerektől az aggastyánig mindenki minket szeretne megcsapolni, ezért eredeti, lakott házakat ajánlanak szemlére, nagymamástól, magánéletestől. Aztán jön egy hovatovább szimpatikus kalauzjelölt és minden sallang nélkül szól, hogy ha szeretnénk, szívesen elvezet minket a múzeumig. Miután nem marad más választásunk (hiszen kellő üzleti érzékkel minden táblát eltüntettek már, ami alapján bárki percek alatt ráakadna a híres helyszínre), követjük. És hipp-hopp, már ott is vagyunk a Hotel Sidi Driss bejáratánál, ahol át is ad minket a helyi vezetőnek. Na, innen már nincs visszaút. De nem bánjuk meg.

Először végig kalauzol minket a filmforgatásnak helyet adó barlanglakáson, ami nagyon érdekes építési mód eredménye és csak az itteni puha, de statikailag stabil homokkő alkalmas rá. Először kiásnak egy központi „gödröt”, ami maga az udvar. Oda egy mintegy 10-15 méter hosszú alagúton lehet lesétálni. Aztán a család igényeinek és méretének megfelelő számú és méretű oldalkamrát alakítanak ki, akár több szinten. Kapunk ajánlatot éjszakai szállásra is, de még korai lenne letáboroznunk, alig múlt el dél.

Inkább engedünk a csábításnak és követjük vezetőnket a közeli múzeumba, ahol állítása szerint megismerkedhetünk az autentikus berber életmóddal. Nagyon érdekes helytörténeti kiállítást mutatnak, szinte mindent meg lehet tapogatni, mindenhez szól valami magyarázat. Elnézve egyszerű kézi hajtású háztartási és primitív mezőgazdasági eszközeiket feltűnő, hogy mifelénk egy skanzenben hasonló tárgyakkal és megoldásokkal lehet találkozni. Az egyszerű emberek leleménye kísértetiesen hasonló megoldásokat szült, a több ezer kilométernyi távolságtól függetlenül.

Kifizetjük kalauzunkat, majd a motorunkat őrző kerítő embert is és Medeine városát állítjuk célkeresztbe azzal, hogy onnan majd tovább megyünk Tataouine irányába.

Fantasztikus, holdbéli tájakon motorozunk. Lélegzetet elállító az út, közben olyan településen haladunk keresztül, ahol szerintem egy fikarcnyi vízszintes helyet sem lehetne találni, de a hátsó udvarok emelkedése is biztosan legalább 30 százalékos.

Közben motoszkál a fejünkben a matmatai fiatalember intelme, miszerint Tataouinban semmi érdekes nincsen, minek mennénk oda. Star Wars-os relikviákat ott nem találunk, ahhoz vissza kellene mennünk Douz környékére. Szerinte poros, koszos nagyváros és néhány távolabbi ksar (emeletes berberházak) kivételével nincsen más látnivaló.

Végül arra jutunk, hogy annyi szépet és feledhetetlen élményt adott nekünk a délvidéken töltött idő és az itt bejárt út, hogy nem kell nekünk feltétlen tovább hajszolnunk az élvezeteket. Rohannunk nincsen miért, a fontosabb látnivalók java részét sikeresen megcsodáltuk, kár lenne telhetetlennek lenni és mindenáron további, az eddigieknél is érdekesebb helyek után kutatnunk.

Medeine be is igazolja feltevésünket. Kellemetlen, koszos elővárossal fogad minket. Nagy feltűnést keltve leparkolunk egy dinnyeárus mellett és a szomszéd pékségben veszek egy friss bagettet. Nagyon megtanulták a francia gyarmattartóktól a műfajt!

Innen Észak felé fordítom a lovakat, az 1-es számú főúton. Itt újból át kell állítanom a túlélési programomat. Nemes egyszerűséggel a főúton (ami végigkíséri a tengerpartot a keleti parton) úgy megy mindenki, mintha kiverték volna a szemüket és sokkolóval hajtanák őket! Iszonytató a közlekedési morál, főleg a nyugis vidéki utazás után. Még a kamionok sem adják 110-nél alább. Potyog is a dinnye a túlterhelt rozoga platósokról, igencsak kell figyelni, mert nem tudom mi lenne a vége egy randinak a széttört héjdarabokkal tarkított cukros-csúszós tócsák egyikével.

Újabb látványosságok következnek. Útszéli kannás kutak várják a mélyről párolgó benzintankokat szinte kilométerenként. Mivel a nagyobb helyek jól el vannak látva normális benzinkutakkal, nem értem hol van a nagy üzlet a tölcséres bizniszben. De azt sejtem, hogy valahol a csempészet és/vagy az adócsalás környékén kellene tapogatózni a megoldáshoz. Líbia a környékbeli benzin nagyhatalom és nincs is olyan messze.

Megállunk ebédelni. Itt kis híján sikerül elfektetni a motort, mert nem veszem észre, hogy az útról lekanyarodva egy árnyas ligetbe igazi fosóhomokra futunk. De valahogyan sikerül kivédeni a csúfos buktát, ami annál inkább blamás lett volna, mert nem messze felsővezetéket szerelnek és élénk figyelemmel kísérik érkezésünket. Kihasználva a forró homokot, aktuális páncélos ebédünket beleásom és némi térképböngészést követően már készen is áll a babgulyásunk a lakomára.

Estére elérünk Gabésbe, ami egy hatalmas tengerparti oázisban fekszik. Ez még nem része a tunéziai „riviérának”, de azért sikerül egy takaros szállodát találnunk.

Itt már angolul és németül is beszélnek a recepción. Szép tágas szobát kapunk, elfogadható áron. Kérdem a kártyás fizetés lehetőségét, de elég vonakodó választ kapok. Afféle „ha akarjuk van, ha nem akarjuk nincs” hozzáállást vélek felfedezni bennük, de inkább jelent nemet a reakciójuk. Teszünk egy sétát a parti korzón, ahol a helyi fiatalság tart esti kirepülést. Sok a szakadt robogó és moped, azokkal száguldoznak a suhancok fel és alá, a korzózó lányok nagy gyönyörűségére. Beülünk egy szórakozóhelyre, ahol szeretnénk a meleg nap után legurítani egy harmatos Feltina sört. Ezt helyben készítik és megállná a helyét a német világos sörök között bárhol. De sajnos ez a környék még nem ennyire felvilágosult, alkoholt nem árulnak.

Mikor visszaérünk a szállodába, az udvarában feltűnően nagy az élet. Odamegyünk, hát uramfia mit látni, egy igazi késdobáló és köpködő működik a helyi viszonylatban luxus színvonalú szálloda tövén! Söntéssel, olajos padlóval, ahogyan az egy matrózkocsmában dukál. Bezzeg itt nem gond a két üveg sört beszerezni. Az igényelt ásványvízzel már nem megy minden egyszerűen, de azért az is kerül valahonnan. Visszatérve a szoba hűvösébe (itt van működő klíma, csak itt meg kikapcsolni nem hagyja magát, folyamatosan működik) elsörözgetünk, majd kalózkodok kicsit valakinek a wifijén és elolvasom az otthonról jövő névnapi üdvözleteket. Jó érzéssel tölt el, hogy ugyan tőlünk pillanatnyilag távol, de barátok gondolnak ránk. Mi is egyre többet kalandozunk gondolatban otthon. Hiányoznak a gyerekek.

Álmodozásunkból az éjszakai portás zavar fel. Aggódik a motor és a rajta hagyott málhák miatt. Mondom, hogy én bizony le nem pakolok, akkor inkább vigyék róla amit akarnak. Akkor arra próbál rávenni, hogy álljak fel az ablak előtti részre, ott legalább szemmel tudja tartani bentről a motort. Ugyan magas a járda szegélye, de már csak magyaros virtusból is felugratok a kedvéért. Végül azzal a reményteli izgalommal alszom el, hogy bízom benne, reggelre kelve úgy találunk mindent, ahogyan hagytuk.

Napi megtett út: 386 km.

A harmadik oldalon jön egy csodás amfiteátrum meg némi pihenés és Tunézia történelmének gerince. Lapozz!

[ pagebreak ]

Tizenkettedik nap, 2011.07.07. csütörtök

Reggel mindent rendben találunk, nem nyúlt senki semmihez. Szerény, de finom a svédasztalos reggeli. Az már kevésbé ízlik, hogy a körülöttünk lévő asztaloknál alig hogy befejeződik az étkezés, azonnal előkerül a cigaretta. De hát ahány ház… Kipakolunk a szobából és a pulthoz járulok fizetni. Mit látnak szemeim? Az előttünk kijelentkező helybélinek látszó úriember bankkártyával fizet. Amivel ugye tegnap este még nem lehetett. Azonnal tüntetőleg elkezdek legyezni a kártyáimmal, a recepciós pedig nagy mogorván kiveszi a kezemből. nemes bosszúból rátesz a számlára 600 millimet, ami testvérek között is legalább 80 forint. Soha ne vágjanak át jobban!

Még mielőtt kijutnánk a városból, megtankolok. Aztán, mivel mióta elindultunk otthonról, még nem ellenőriztem keréknyomást, arra is sort kerítek. A kúton lévő műhelyből azonnal jön egy szerelőruhás fazon és segédkezik a műveletben. Automata a kompresszor, csak be kell rajta állítani a kívánt nyomást (ezt megteszem én), csatlakoztatni a tömlőt a szelephez (ez is rám marad), majd megnyomni a nagy zöld gombot (na, ezt a felelősségteljes műveletet nem adja át másnak az önjelölt segítőnk). Miután végzünk a „közös” munkával, a szaki úgy nézett rám, hogy nem lehetett nem észrevenni az anyagi haszonban való feltétlen reménykedést. Oda sem figyelve beletúrok a pénztárcába az aprók közé és a térkép böngészése közben abban a hitben nyújtok át egy érmét, hogy az bőven fedezi a jóindulatot. Tévedtem. F. szól, hogy valami baj van, látnom kellene emberünk ábrázatát. Ránézek és olyan értetlen arckifejezést látok, amilyennel ritkán találkozik az ember! Áll, kezében a tévedésből adott százassal (ami nagyjából 14 forintnak felel meg és még náluk sem üti meg a szalonképes baksis szintjét) és nem tudja mi a helyzet. Gyorsan kapcsolok, kikapok egy fél dináros érmét és a kezébe nyomom. Helyre állt lelki egyensúllyal ballag vissza a műhelyben álló roncshoz.

Az El Jem felé vezető úton kicsit elkeveredünk. A térkép szerinti főút egy végeláthatatlan olajfa ligeten vezet keresztül és nem csak egy nyomtávú, de sok helyen még az sem burkolt.

Ennek ellenére csak elérjük utunk következő csodáját, a meglepően épen maradt amfiteátrumot. Az előtte lévő kis téren minden kereskedő azt mutatja, hogy hozzá álljunk be parkolni. Aztán kiválasztjuk a legintenzívebben, de legalább vigyorogva csápoló üzletembert. Először csak iszunk egyet és megbeszéljük vele, hogy ha végzünk a történelemórával az ókori cirkuszban, akkor egy ebédre is maradunk, feltéve, ha vállalja a motor őrzését. Szerintem ha kérem, még rá is ült volna addig, vagy beviszi az étterembe. Itt találkoztunk az előttünk itt járt honfitársaink nyomával, legalább is verbálisan. A jókedvű kocsmáros szókincse a következő kincseket rejtett: „csá csumi csőtészta” és „borsodi sör”. Hiába, a kultúrát terjeszteni kell!

A „rom” esetében megint csak annyit tudok elmondani, hogy igazából semmit sem tudok róla érdemben elmondani. Bármit írnék, kevés lenne. Egyrészt meglepően jó állapota is feltűnést keltő. Aztán ha kicsit bele próbáljuk képzelni magunkat a mintegy kétezer évvel ezelőtti vélhető állapotokba, műszaki feltételekbe, akkor ezt a gyönyörű monstrumot csak ufók építhették! Olyan szintű mérnöki és építészi munka villan meg a legapróbb részletekben is, hogy sok mai „mesterember” visszaadhatná a diplomáját mellette. Látogató itt is csak mutatóban van, zavartalanul járjuk be a néhai cirkusz minden zegét-zugát, a pincétől a legfelsőbb szintekig. Azt azért megállapítom, hogy jó helyzetben vagyunk, mert a mi szórakoztatásunkhoz nem szükséges a vérfürdő és az öldöklés. Belegondolva abba, hogy hány embernek és állatnak volt tanúja utolsó óráiban a roppant kőrengeteg és a benne hisztérikusan ordítozó tömeg, egyáltalán nem tölt el jó érzés.

Visszasétálunk vendéglősünkhöz, ahol isteni limonádét, majd mindenféle jó harapnivalót kapunk. Életemben nem sikerült még jó birkahúst ennem. El kellett jönnöm otthonról légvonalban vagy 1600 kilométerre, hogy rájöjjek: A bárányhús finom!!! Főleg sáfránnyal és illatos faszénen sütve. Persze lehet, hogy szárított tevetrágya füstölt alatta, de az sem baj! Vendéglősünk kiültetett minket az utca felé eső sarki asztalhoz, hogy mindenki jól lássa, vendég van a boltjában. Na, reklám még nem voltam az eddigi 41 évem alatt, most erre is sor került. F-et elnevezte Daniellának, engem Filipnek és percenként kérdezett rá, hogy minden rendben van-e, nincs-e szükségünk még valamire? Igazi, vérbeli vendéglátónk tele volt panasszal. De erről is majd később.

Ebéd után kicsit elmeditálgattunk a nem mindennapi látvány mellett (nem általános tevékenységünk egy Colosseum méretű műemlék árnyékában ebédelni), majd kelletlenül útnak indulunk Monastir felé. A város azon felül, hogy a néhai és máig visszasírt elnök, Habib Bourguiba szülőhelye, arról nevezetes, hogy az ország tényleges üdülőzónája, a „Riviéra” innen Hammamet-ig tart. Egymást érik a szebbnél szebb, nagyobbnál nagyobb szállodák az átlagos turista igényének és pénztárcájának megfelelőtől egészen a luxust sugalló, márványozott monstrumokig. Megpróbálunk a kettő közötti tartományba beletrafálni és bekanyarodunk a nem túl hivalkodó, de első blikkre szimpatikus El Hana szálloda parkolójába.

A recepciós ha tehetné, le is tartóztatna minket, csak ne menjünk máshová. Alkudozunk egy kicsit kihasználva a lehetőséget, hogy látszik, nem szeretnék ha nem őket választanánk. Kis malőr, hogy itt sem tudunk kártyával fizetni. Mivel készpénz készletünk jelentősen megapadt, ezért valahonnan pótlást kell szereznünk. Erre a környéken egyetlen hely alkalmas, a nagy nemzetközi reptér terminálja. Oda motorozunk, F. marad a motor mellett, én kutatni indulok a nagy váróterembe. Utas nem sok lézeng, a biztonsági emberek persze azonnal felfigyelnek rám. Egyikük a nyomomba szegődik és figyeli minden mozdulatomat. Megkönnyítem a dolgát, mert leszólítom. Kicsit meg is lepődik, de aztán megértve a helyzetet megmutatja, merre találok pénz-automatát. A tranzakció sikeresen végbemegy és már robogunk is vissza a szállodához. Aztán elfoglaljuk a gyönyörű panorámát nyújtó, legfelső szinten lévő szobánkat. Szép, elfogadható tisztaságú hely, rendezett parkkal, nagy medencével. Igaz a tengerpart nem kizárólagos, mert idegenek is használhatják, de ez cseppet sem probléma. Be kell vallanom, nem szeretem a tengert. Túl sós az ízlésemnek. Persze akár órákig is el tudom nézegetni, főleg Napkelte és -nyugta idején. De igazából szinte akármikor is.

Azt a döntést hozzuk, hogy itt kipihenjük magunkat, holnap nem megyünk sehová. Napozás lesz a program, mert össze kell szinkronizálni F. testén azt a tucatnyi árnyalatot, ami a motoron történő szolizástól, a mindenféle ruházat kontúrjai miatt kialakult rajta. Nekem sincsen ellenemre egy kis semmittevés, láblógatás, medencézés. Az elmúlt napok igen sok erőt kivettek belőlem, főleg a nagy meleg miatt. Jól esik a pihenés. Meglepődünk az étteremben, mert eddigi utunk ha nem is legváltozatosabb, de mindenképp legízletesebb svédasztalos menüjével találkozunk. Rendkívül udvariasak a pincérek, velem németül, F-fel angolul társalognak, itt már tetten érhető a gyakorlott és nagyüzemi vendéglátás. Csak éppen vendég nincsen hozzá. A nagyjából 300 szobás szállodában nem vagyunk többen huszonötnél. Ez, valljuk be siralmas.

Napi megtett út: 320 km.

Tizenharmadik nap, 2011.07.08. péntek

Elnézést kell kérnem a minden napra újabb és újabb motoros kalandokat váró olvasóktól (habár vérfagyasztó élményekkel eddig sem igen szolgálhattam), de a pihenő napot arra használnám, hogy a Tunéziában tapasztalt társadalmi és kicsit talán politikai zöngéimet megpróbáljam sorokba rendezni, közreadni. Utólag néztük, hogy babonásoknak azzal is magyarázható a pihenőnk, hogy a túra 13. napját és ráadásul pénteket írtunk. Ez kellő indok, hogy igazolja lazsálásunkat.

Szóval Tunéziáról szeretnék kis szemelvényt adni. Igen mozgalmas történelemmel rendelkező ország, népe az évezredek alatt kapott hideget-meleget, de minden hódító és rövidebb-hosszabb időre ide telepedő zsarnok rajta hagyta kézjegyét. Mivel a Római Birodalom egyik fő éléskamrája volt, ezért kitüntetett figyelmet kapott és fejlődött is. Ennek az aranykornak a hagyatékai többek között az általunk is meglátogatott romvárosok, vízvezetékek és maga Karthago, a valamikori főváros. Csodás rajzolatú márványa is eljutott a birodalom minden szegletébe, városait és védett kikötőit mindenféle gazdag kalmárok választották hazájuknak. Persze ezek miatt sokan szemet is vetettek rá, ezért történelme a soha véget nem érő háborúskodásról is szólt, amit nem fémjelezhet nagyobb név, mint Hannibálé, a Rómát is megreszkető pun hadvezéré. Keresztülvergődve a történelmi viharokon, elért az addig is jobbára gyarmati sorban élő nép a franciák uralma alá. Jó pár évtized eltelt, amikor elkezdtek nemzeti öntudatra ébredni és 1934-től ’55-re el is jutottak odáig, hogy kivívták teljes függetlenségüket. Vezetőjük egy Párizsban tanult ügyvéd, Habib Bourguiba lett. Habár igen autokrata módon, mindenféle ellenzéki törekvést csírájában elfojtva, tulajdonképen erős személyi kultuszt alakított ki, mellette jó irányba fordította országát. Felismerte a turizmusban rejlő határtalan lehetőségeket és hitelekből finanszírozva ki is építette annak alapjait.

Komoly úthálózattal látta el országát, mellette felfejlesztette az egészségügyet és kiemelkedő figyelmet szentelt az oktatás fejlesztésére! A neftai bárpultos szerint, ha a gyerekek nem fejlődnek minden téren, az országnak nincs jövője. Bölcs gondolat egy egyszerű embertől. Tunézia maradt egyedül Észak-Afrikában, aki nem feküdt le a Szovjetunió terjeszkedő, régiós hatalmi stratégiájának. Ez nem tetszett az illegálisan szerveződő ellenzéknek és a megfelelő alkalommal, 1987-ben bizonyos Zine el Abidine Ben Ali tábornok átvette a hatalmat, elődjét házi őrizetben tartva, ezredfordulón bekövetkezett haláláig. A nép öröme nem tartott sokáig. A mi Kádár Jánosunkhoz hasonlítható egyszerű, de határozott és igen szerény vezető helyett (akinek persze megvoltak a maga hibái) kapott az ország egy gátlástalan, magát óriásplakátokon hirdető és hihetetlen magánvagyont felhalmozó, hiú kényurat. Különféle alkotmányos manipulációkkal elérte, hogy hivatalos/békés úton tulajdonképpen soha nem lehetett volna kibillenteni hatalmi trónjából, de azért ön-megnyugtatás okán és a nemzetközi nyilvánosság számára a „szabad választásokat” 99,66 százalékkal megnyerte. De akkor már miért nem 100?

Közben ugyan a turizmus tovább élt, de annak haszna már nem az ország elmaradottabb régióinak felzárkóztatására lett fordítva, hanem az elnök és szűk körének svájci számláit gazdagította. Ezt az állapotot fordította fel népe az elmúlt télen, elkergetve az undok zsarnokot. Aztán még történt egy mentési kísérlet, amikor is bent tartották volt embereit a hatalomban, de az alakuló vérfürdő hatására azok is jobbnak látták kereket oldani. A nép most készül az első, ténylegesen szabad választásokra, annak örömteli izgalmával, bizonytalanságával és félelmeivel egyetemben.

De azt vettük észre, hogy ez a forradalom, tipikus módon a városi emberek „bulija”. Csakhogy ők vannak kevesebben! Az egyszerű vidéki Abdul és Ali semmit sem tud abból, ami körülötte történik. Amit ők látnak, az tragikus. Egyszerre elmaradtak azok a turisták, akik kizárólagos módon a megélhetésüket biztosították. A nagy, nemzetközi szállodaláncok tunéziai hoteljei (szinte kivétel nélkül külföldi tőkéből létesültek) majd csak valahogy átvészelik a pár szűkös évet. Több tucatnyi jól működő intézmény a világ különféle pontjain képes eltartani egy átmenetileg bajban lévő, veszteséges üzemet. De ki gondoskodik Aliról és Musztafáról? Ők nem rendelkeznek tartalékkal, önerőből képtelenek túlélni a recessziót. Soha, sehol nem láttam még ennyi szomorú szempárt. Ráadásul még talán bűntudatuk is van miatta, pedig nem ők tehetnek a kialakult helyzetről. Az el jemi kocsmáros lelkesedve beszélt a valamikori nagy vendégjárásról, amikor pörgött az üzlet. Ma pedig meggyőződésből vesz napi egy kiló húst, de mikor nála jártunk, két napja mi voltunk az egyetlen vendégei. Számtalanszor elmondta, hogy mennyire várják a vendégeket, ugyanakkor lemondóan és beletörődve említette, hogy évekbe fog tartani, mire újra visszatér a régi állapot…….ha egyáltalán visszatér…….

Hazafelé a kikötőben beszélgettem egy Svájcban dolgozó, olyan ötvenes forma férfival. Azt mondta, hogy ő már nem települ haza, bármi is lesz. Szerinte alig van rá esély, hogy a nagy felfordulásból ne egy újabb népnyúzó kerüljön ki nyertesen. Búcsúzáskor még annyit hozzátett: „Remélem, a fiataloknak helyén lesz az eszük, rajtuk múlik minden.” Azok után, amit a náluk töltött rövid idő alatt tapasztaltunk, igen csak igazat kell neki adnunk.

Elsétáltunk a közeli bazárba, ami pár üzletből állt csak. Kicsit alkudoztunk F-nek egy tevés láncra (amiről persze már hazafelé jövet lekopott a futtatás), vettünk pár képeslapot, apró ajándékot az otthoniaknak. Persze ilyenkor jól jön a lehetőség, hogy a motor korlátozott rakodó kapacitására lehet hivatkozni. Pár hűtőmágnesnek azért mindig van hely. Séta közben ránk dudált egy taxi. Kiabált a sofőr, hogy 4 dinárért elvisz minket egy jó bazárba, ahol mindent kapni. Mikor megköszöntem, de maradtunk a lábbusznál, akkor már kettőért is vállalta volna. Tunéziában a tömegközlekedés szinte ismeretlen intézménynek számít. Az állam nem foglalkozik vele, a néhány vasútvonalát is csak teherszállításra használja. Ennek okán a polgárok saját kezükbe vették a probléma megoldását, aminek következtében taxik ezrei róják az utakat minden nap, megállás nélkül. Vannak városi és távolsági taxik. Ez utóbbiak között vannak kék, sárga és piros „Le Mans” sávval ellátottak.

A rendelkezésre álló idő alatt nem sikerült megfejtenünk, hogy mi köztük a különbség. Bármelyikkel bárhol lehet találkozni és akárhol leinthetők. Ha van hely benne akkor meg is áll és mindenki ott száll ki, ahol éppen dolga van. A viteldíj állítólag rendkívül baráti. Szóval öntevékenyen megoldották a közlekedésnek ezt a problémáját, habár az igazi vidéken még mindig inkább a szamaras kordé a divat.
Estefelé már igen mehetnékem volt, kellően kipihentem magam. A napoztatás is sikerült, talán túl jól is. Bár voltunk sokat árnyékban is, vízben is, mégis sikerült rendesen leégni mindkettőnknek. Hiába, a Napnak ott sokkal nagyobb energiája jön át, mint nálunk. De legalább éjszaka nem unatkoztunk.

Napi megtett út: 1,5 km, az is gyalog.

A túrabeszámoló utolsó része.