A közelmúltban zajlott le a 2010-es BMW-MTM 24 órás túraversenye.
Immáron harmadszor sikerült részt vennem ezen a viadalon, eddig kétszer ugyanazon cimboráim alkotta csapattal a MárkAszerviz-zel. Első próbálkozásra, már akkor kétkedő tekinteteket ébresztő módon egy supermotoval álltam rajthoz, majd 2009-ben egy 150 köbcentis MZ-vel voltam a „végigmegy, vagy kiesik” fogadások tárgya/alanya.
Ismeretlen ismerősök
Idén, 2010-ben a már jól összeszokott és a 150 köbcenti ellenére is 13. helyet tudó csapat különböző okok miatt nem tudott nevezni, helyette két vadidegen fickóval álltam a startvonalon, akik aznap reggelig még sosem látták egymást. Nem tudhattuk, milyen motorja van a másiknak, az mire képes és mire nem, hatótáv, utazósebesség – ezek egy legegyszerűbb 20 km-es motorozáshoz is nélkülözhetetlen információk. Egy 24 órás, jóval több mint ezer kilométeres VERSENYEN pedig… nem is beszélve arról, milyen motoros jártassággal bír a „versenyző”: levezetett kilométerek, merészség, kitartás, egyebek. Ezért van, hogy akik ilyen versenyeken a dobogókon állnak, azok sok éve összeszokott motorosok és a 6.-7. 24 órás futamukon vannak túl. Ehhez képest azzal a ténnyel, hogy a 15. helyen végeztünk az egész táv megtétele után, nagyon meg kell hogy legyek elégedve… Meg is köszönöm ismételten Márton Mihály csapattársamnak, aki egy Yamaha FZS 1000-rel gyűrte le a távot, valamint Nagy Márton győri motorostársamnak, aki egy szintén nem ide kitalált masinával, egy Suzuki Bandit 650-essel teljesített.
Sikerünk (mert számunkra a tejesítés már annak számít!) kulcsa az volt, hogy kitartó és mindenféle hibától mentes (műszaki, navigációs, testi, lelki, benzin- és vizeletgondok sem adódtak) brigádot tudtunk összehozni. Talán társadalom-pusztító életmódunk, vagy társadalmunk ön- és egyénpusztító mivolta az oka, hogy egyre kevesebben, egyre kevesebb mindent tudunk előre eltervezni. Ezért is maradtam én is, és ha jól tudom, még tizenhárman társak nélkül, illetve négy komplett csapat el sem jött, pedig időben leadták a nevezésüket, megrendelték a saját méretű pólóikat, megjelenni viszont már nem tudtak… Elgondolkodtató, még ha nem is jutunk vele semmire. A versenyirodába 47 csapat nevezése érkezett be, ez csapatonkénti 3 résztvevővel számolva 141 motor. Végül a 43 rajthoz állt csapatból 29 érkezett be és ennél is jóval kevesebb teljesítette a teljes, 1255km-es távot. Mintegy 10 csapat adta fel szimpla fáradtság miatt, ez többnyire a félúton levő, vadpörköltes pihenőnél következett be, aminek (mint 2 évvel ezelőtt is) egy csendes, Hollóháza melletti vadászpanzió adott otthont. A jóllakott seregnek pedig ugye nagyon csábító volt a tíz méterre tőlük található szoba, a kellemes éjszakai idő a nyitott ablakból és a puha ágyból; nem pedig a zötyögő motor nyergében maradni még 650 kilométeren keresztül.
Balesetből, illetve borulásból is bőven kijutott sajnos, nem beszélve a műszaki problémákról. Jómagam csak egyszer láttam mentőben végződő esetet, de az út szélén motort az árokból éppen kicibáló csapatot vagy négyet is. Az Irsa Team csapatkapitánya, akivel már több terepversenyen is részt vettem, elmondta hogy csak náluk három kicsúszás volt, vízcsövet foltoztak és még egy töltés-hibát is meg kellett oldaniuk. Egyszóval izgalom akadt bőven, de a célban már inkább a megkönnyebbült arcok mosolyogtak vissza mindenkitől.
Keleten a kátyúhelyzet változatlan
Az útvonal, mint két évvel ezelőtt is Észak – Magyarország legszebb vidékein vezetett: Pest, Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyéken át, ám ami a problémákat okozta, hogy ezen megyék legkátyúsabb útjain. Az ígéret szerint jövőre újra Észak- és Nyugat-Dunántúl lesz a helyszín. Remélem, ez sokunk fantáziáját megindítja 2011-re! No de vissza a tényekhez: az elmúlt három év legrosszabb minőségű útvonalát motoroztuk be, és bizony voltak kőkemény sportmotorok, Harley-k, de még 250-es chopper is. Nekem is sokszor a jó öreg MZ-m jutott eszembe és az, hogy milyen jó neki, hogy idén otthon maradt a garázsban és nem kell teleszkópszár-szimeringet meg küllőket cserélni. Minden járgány ki volt téve a legdurvább csavarlazító hatásoknak, aminek meg is volt az eredménye: én is csak épphogy nem hagytam el a hátsó sárvédőmet… Sajnáltam a motorokat, az embereket nem, ők azért neveztek, no meg mert ők bírják, de a motorok…, még a GS-eket is megviselte a „terep” (na jó, talán azokat nem), de mit szólhattak az „utakra” készített gépek? Persze a szervezők mindenkit nyugtatgattak a fórumon, hogy hiába az Észak-Magyarország, már nagyon sok utat kijavítottak és sokat fejlődött a kátyúhelyzet, mi ezek szerint nem ott jártunk, nekünk maradt a szomorú valóság és az azerbajdzsáni-jellegű úthálózat. Komolyan állítom, hogy lehetetlen lenne aszfaltból rosszabb utat készíteni, még ha az is lenne a feladat.
Végigmotoroztuk a híradókból sajnos jól ismert településeket. Tavalyelőtt az olaszliszkai és hasonló esetek tették ismertté a településtáblákat, idén egy sokkal nagyobb probléma, az ÁRVÍZ. Többször átkeltünk a mostanában legtöbbször elhangzott nevű „patakokon”, mint a Bodva, vagy a Sajó. Nem is akarom részletezni, de a résztevők közül mindenki látta és érezte, mi is történt… A szervezők legnemesebb szándékuk és cselekedetükként a nevezéskor kihelyeztek egy „Árvízkárosultakért” feliratú dobozt, amelybe mindenki saját lelkiismeretének és pénztárcájának megfelelő összeget dobhatott segítségként. Ha jól tudom, több mint 200.000 forint gyűlt össze csak az ott improvizált gyűjtődobozban. Ez az összeg tekinthető említésre méltónak is, nevezhető csekélységnek is de én személy szerint a dobozt kihelyeztem volna Edelény határába egy ellenőrző ponttal egybekötve. Lehet mindenki megsokszorozta volna a segítségre szánt összeget, olyan letaglózó volt a látvány.
A következő oldalon komoly navigációs feladatokkal szembesülünk.
[ pagebreak ]
Játék és küzdelem
A feladatokról is ejtsünk szót, hiszen ezek tették szervezetté és céltudatossá a megtett majd 1300 kilométert. Azon túl, hogy meglátogattuk a rajtnál kezünkbe kapott több száz településnevet, amelyeket sorrendben, elektronikus navigáció nélkül kellett felkeresnünk, voltak speciális szakaszok, ahol vagy magunknak kellett megterveznünk az adott etapot (azaz a felsorolt települések közti optimális bejárási sorrendet), vagy csupán nyilakkal és méter-adattokkal utaltak a megteendő útvonalra. Az itinert egyébként bárki letöltheti a Túraklub oldaláról.
Az elején mondhatom túl jók voltunk, minden csekkpontnál várhattunk a startidőnkre. Ezután jött a sajáttervezéses feladat: 3 óra 178 kilométerre (mármint abban az esetben, ha megtalálod a legideálisabb útvonalat). Nos, itt szerintem ilyen nem volt, nekem az lett volna az ideális, ha a többiek is endúróval vannak, és egy iránytű segítségével hajrá árkon-bokron át! Ekkor szerintem 100 kilométer alatt is meglett volna minden pecsét, így viszont majdnem minden útvonalon kétszer kellett oda és visszamotorozni, négyszer bemenni a csodaszép Ózdra és visszaérni a Szilvásváradi ligetbe, ahonnan indult a település-keresősdi. Számomra is hihetetlen, de 190 kilométerből megvoltunk, igaz fogalmam sincs, hogy lehetett ezt a távot a szabályok betartásával megtenni. Mi 70 kilométer/óra feletti átlagot motoroztunk, ez többször 170 feletti haladást jelentett – persze a kátyúkon és az árvíz miatti sár- és vízátfolyásokon keresztül. Mégis, nem ritkán még 30-40-nel gyorsabban robogtak el mellettünk azok, akiknek végül is sikerült három órán belül teljesíteniük a szakaszt. Nekem elég ámokfutósdinak tűnt, pedig nem a lassan járók közé tartozom, és volt is pár áldozat, akik ezen a „hajszán” túlvállalták saját és motorjuk képességeit, csakhogy tartani tudják a lépést. Mindenesetre ha jövőre jönne velem két csapattárs, akik a terepet is szeretik, akkor velük távolságrekordot fogunk felállítani és talán ésszel, illetve leleménnyel felvesszük a versenyt a féktelen lovagokkal.
Ezután jött egy kis lazítás, no meg a „kistankú” masinák második itatása, rögtön azon kaptuk fejünket, hogy elszállt minden perc előnyünk, maradt helyette háromnegyedórás hátrány, ami miatt innentől nem volt megállás, az egy órás vacsorát is „elcsomagoltattuk” hogy fél órán belül felfrissülve elindulhassunk. Az éjszakára nem nagyon emlékszem, lehet átaludtam, nem volt se hideg, sem eső, sem vad, szóval semmi izgalmas, csak kedvemre való szerpentin, viszont abból jó sok, Hollóházától Aggtelekig. A második speciális szakaszon olyan itinert kaptunk, mint az off-road versenyeken szokás. Nekem ez nagyon feküdt, ezidáig sok ilyenben volt már részem és itt is nagyon élveztem. A feladat itt annyiban volt cifra, hogy nem lehetett tudni hol, jó helyen járunk-e. Nem voltak megnevezések, csak irányok, amik koránt sem volt biztos, hogy oda vonatkoznak, ahol épp vagyunk. Meg voltak adva a távolságok méterben egymástól is és a kezdőponttól is, igen ám, de ha tévedés történt, az össztávolság már nem stimmelt, az egyes pontok méterét meg nem lehet olyan sűrűn nullázni, pláne, hogy méterszámláló egyikünk motorján sem volt… Szerencsére nem is volt rá szükségünk, 170 kilométeren egyet tévedtünk, de szerintem az csak a pontatlanságból adódott, mert minden megvolt, ráadásul a megadott három órába is bőven belefértünk, igaz ekkor már egy óra késésben voltunk, ha az egész futamot tekintjük.
A cél szentesít
Innentől viszont jöttek a keserves szakaszok. A fene gondolta, hogy ilyen fáradtan ilyen melegben már korántsem lesz annyi kedvünk motorozni, mint tavasszal, a legelső napsütéses hétvégén… Fent a Mátrában még minden oké volt: 22 fok, madárcsiripelés, nem úgy, mint lent! Az utolsó kilométereken már 35 fok volt és azt sem akartam elhinni, hogy Pest megyében is vannak ennyire járhatatlan utak! Pedig vannak…
Végezetül beértünk, végigértünk, megértük. 27-es rajtszámmal indultunk, ez pont a középmezőny volt, mindenkivel találkozhattunk útközben is és elkésni sem tudtunk túl sok helyről. Ezúton is köszönöm a csapattársaknak, a szervezőknek, a motoromnak, minden vadnak és szelídnek, hogy nem történt semmi váratlan esemény és a kedvem sem ment el, hogy jövőre újra motorozzunk egy „rövid” napocskát, sőt, alig várom a júliusi Bike Maraton hasonló rendezvényét, amelyre remélem már minden társam eljön. Ez a minimum kárpótlásként, amiért magamra hagytak!
Elolvasom
