December folyamán zajlott az Euromotor, az Onroad.hu és a motoglobe.eu közös kampánya, amelyet a Vatera.hu is hatékonyan támogatott. A cél az volt, hogy az évről évre nagy sikerrel zajló Pető Intézeti motorozásokon – amely egyfajta tanévnyitóvá vált a villányi úti épületben cseperedő emberkéknek – saját bukósisakjai legyenek az Intézetnek. Állandó probléma volt ugyanis, hogy nem minden […]
Elolvasom
A Pető Intézet kis diákjait minden ősszel megmotoroztató nemes célú mozgalom egy állandó, évről évre visszatérő probléma megoldásához kért segítséget tőlünk. Így indult el kampányunk az Euromotor, az Onroad.hu és a motoglobe.eu összefogásával. Erről minden részletet elolvashattok korábbi anyagunkból, amely a kettős célú gyűjtés indulásakor született. A Nolan bukósisak elárverezése nagyon szép utat futott be, […]
Elolvasom
Egy fantasztikus kezdeményezés eredményeként 2011 óta minden évben sor került a Pető Intézet kis tanulóinak megmotoroztatására. A Négy kerékről két kerékre eseménye a tanév elején, szeptember első napjaiban már hatszor csempészett igazi csodát azoknak a fiatal embereknek az életébe, akik mindennapjaikat mozgásukban korlátozva kénytelenek élni. A lelkes motorosoknak hála ezen a napon kiszállhatnak a kerekesszékből, […]
Elolvasom
Valamennyi korábbi hasonló eseményről olvashattatok beszámolót az Onroad.hu hasábjain – így idén kevésbé a szavaké, mint a képeké a szerep. Ugyanis ma immáron hatodik alkalommal motoroztatta meg az évről évre növekvő lelkes csapat a Pető Intézetben nevelkedő, mozgásukban sok esetben erősen korlátozott kis embereket. Az esemény most is hihetetlen élmény volt mindkét fél részére: a […]
Elolvasom
Hihetetlen, hogy immáron hat év telt el azóta, hogy Császár Claudia úgy gondolta, a tanév kezdetén megpróbál olyan élményeket és örömet szerezni a Nemzetközi Pető Intézetben lakó gyerekeknek, amely aztán hosszú ideig egyfajta érzelmi muníció lesz számukra. A legelső ilyen alkalommal szerencsére én is jelen lehettem, és bizony nem csak akkori kis utasomnak, Matyinak, hanem nekem […]
Elolvasom
Idén jómagam sajnos nem lehettem jelen az eseményen, Ispán barátom ott volt, és meg is írta élményeit és megfontolandó észrevételeit. „2015. szeptemberének legelején, az új tanév megnyitásaként immáron ötödik alkalommal vettem részt a Nemzetközi Pető Intézet gyerekeinek motoroztatásán. Bocsánat, csak negyedszer, hiszen 2013-ban más elfoglaltság miatt nem voltam itthon. Ugyanolyan várakozással indultam neki a délutáni kalandnak, […]
Elolvasom
A történet 2011-ben kezdődött. Akkor egészen katartikus érzés volt átélni azt az örömet, amelyet okoztunk a Nemzetközi Pető Intézet kis lakóinak azzal, hogy elvihettük őket egy körre motorral Budapesten. Közben mi magunk talán még náluk is meghatottabban éltük meg a történéseket – így nem volt kérdés, hogy az esemény minden évben megrendezésre kerül. A második alkalommal […]
Elolvasom
Szeptember 5-én harmadszor is kiszállhattak a Pető Intézet kis lakói a székeikből, hátrahagyhatták segédeszközeiket és belefúrhatták arcukat a szélbe, csurig tölthették magukat napsugárral, mindezt egy motorkerékpár nyergében. Idén már harmadik alkalommal szervezték meg a „Négy kerékről két kerékre” programot, amely mostanra baráti találkozóvá nőtte ki magát. Ismert emberek és ismert arcok valamint mi, ismeretlen motorosok […]
Elolvasom
2011-ben Császár Claudia kitalálta, hogy motoroztassuk meg az életüket nagyrész négy keréken – értsd: kerekesszékben – élő, mindennapjaikat a Pető Intézetben élő kis embereket. Olyan csodálatos élményt szereztünk mindannyian, akik ott voltunk, hogy azt előre talán magunk sem hittül.
Az esemény szerecsére tavaly is megismétlődött, és bár legnagyobb sajnálatomra nem tudtam részt venni rajta, Gálos Csabi barátom ott volt és meg is írta élményeit. Az ismétlés sem lett egyszeri – hála az égnek -, így idén is sor kerül erre a szép és felemelő eseményre. Amennyiben te is szívesen ott lennél, erre még van lehetőséged! (A részt vevő motorok száma korlátozott, hiszen az udvarra sem fér be akármennyi kétkerekű.)
Nagyon fontos azonban, hogy néhány kritériumnak felelj meg. Először is nagyon biztos motoros tudással kell rendelkezned, hiszen nyilván semmilyen felesleges veszélynek nem szabad kitennünk a kis utasokat. Másodszor olyan motorral kell rendelkezned, amelyen a legteljesebb biztonságban tudsz utast szállítani – széles, nagy hátsó ülés, illetve hátsó doboz szinte alapkövetelmény: utasaink nem minden esetben tudnak megfelelően kapaszkodni. A neki szánt védőfelszerelésről is gondoskodj – minimum egy bukósisakról mindenképpen!
Amennyiben alkalmasnak érzed magad a feladatra, szeretnél egy életre szóló élményt adni egy sérült kis embernek – de te is egy ugyanilyet kapni! -, akkor keresd Claudiát levélben vagy a +3620-4735666 telefonon. Találkozzunk 2013. szeptember 5-én déli 12 órától a Budapest XI. Villányi út 72. alatt található Pető Intézetben (motorral a Késmárki utcában található kapun tudsz majd bejutni az udvarra).
Ha ő gondokkal küzd, az nekünk is beárnyékolja a mindennapjainkat. Mint két, hál’ Istennek makkegészséges fiúgyermek édesapjának ez jutott eszembe, amikor tavaly első ízben olvastam egy internetes portálon a készülődő programról. Sajnos túl későn ért hozzám az információ, ezért nem tudtam részt venni rajta. Amikor idén értesültem arról, hogy hagyományteremtő jelleggel másodjára is sor kerül a Pető Intézet kisdiákjainak motoroztatására, akkor azonnal jelentkeztem, nehogy újfent lemaradjak erről a lehetőségről.
Most, hogy immár visszatekintve gondolom újra a történteket, még mindig nehéz szavakba öntenem, hogy mit is érzek valójában. Adni mentünk, de igazán mi kaptunk ajándékot az élettől, a sorstól, a gyermekek által. Nem szeretnék elcsépelt közhelyekkel operálni, egyszerűen fantasztikus volt. Mi másként lehetne aposztrofálni azt, amikor egy cél érdekében összejön az „elvetemült motorostúrázó”, a „fiatal, sportos városi vagány”, a „végletekig kényelemszerető trike owner” és a „megfontolt, előkelő chopperes” – de láss csodát, mégsincs köztünk semmi különbség. Mert mindenki kizárólag „Mint Ember” volt jelen a tér és az idő parányi metszéspontjában, ahol a főszereplők nem is ők, de még csak nem is motorjaik, hanem a rájuk váró gyermekek.
Déltől kezdtünk lassan gyülekezni, egyre szaporodó létszámban az Intézet udvarán. Főszervezőnk Clau (Császár Claudia) már ott várta az érkezőket segítőivel és tündéri kisbabájával együtt. Rég nem látott ismerősök köszöntötték egymást nagy örömmel, eddig csak virtuális kapcsolatban lévők találkozhattak egymással fizikai valójukban is, így beszélgetéssel, a nyári élményekkel, túrák történeteivel múlattuk a lassan ballagó időt. Mindenkin érződött szinte némi feszültség, mert éreztük a gyerekek hangulatának emelkedését is, az épületből itt-ott kiszivárgó hangokból.
Voltak, akik már tavalyról ismerős gyermekkel készültek a közös motorozásra. Ők azért izgultak, hogy kis patronáltjuk vajon megjelenik-e az udvaron. Én azért voltam feszült, mert féltem attól, hogy valamit esetleg nem jól fogok csinálni, esetleg emiatt nem alakul ki leendő utasommal a szükséges kölcsönös bizalom. De végül minden jól alakult. Begurultak a rendezvény biztosítását végző motoros rendőrök, pár ismert ember is tiszteletét tette, majd a szervezők részéről kaptunk egy rövid tájékoztatót a programról, arról, hogy milyen speciális dolgokra készüljünk, mire legyünk külön figyelemmel, tekintettel a motorozás során. Ekkor már mindenki nyugodt volt, a hangulat feloldódott, pogácsával és ásványvízzel múlattuk a nehezen múló perceket.
A második oldalon jön, amiért mentünk. A közös gurulás. Lapozz!
[ pagebreak ]
Amikor megjelentek a nap főszereplői, minden figyelem rájuk irányult. A régi ismerősök nagy örömmel üdvözölték egymást, az újak pedig megpróbáltak kapcsolatot teremteni a számukra szimpatikus felnőttekkel, gyerekekkel. Itt előjött a gyermeki őszinteség és az is, hogy a szeretetet nem elég színlelni, de eltakarni sem lehet. A kis lurkók antennái azonnal és kristálytisztán „veszik az adást”, romlatlan és őszinte objektíven keresztül látják a világot. Az első jelentkező kisfiút sajnos nem vihettem magammal, mert nem lett volna képes kapaszkodni a nagy túraendúrón, aminek az üléskiképzése ezt feltétlen szükségessé teszi egy gyermek utas esetében. Az egyik intézeti dolgozó hölgy nagyon kedvesen megpróbált mindent megtenni annak érdekében, hogy ne maradjak utas nélkül, de egyre kevesebb volt a lehetőség, a sor eleje már járó motorral várta az indulást. Sajnos több, sóvárogva nézelődő gyermek arcán rajzolódott ki a szomorúság, akiknek szülei nem járultak hozzá gyermekük részvételéhez a motorozásban. Velük is beszélgettünk és csak reménykedni tudok abban, hogy a program visszhangja alapján a jövőben szüleik nem fogják ezt az élményt megtagadni tőlük. Még ha tisztában is vagyok vele, hogy ez milyen felelősséggel, lelki teherrel járhat.
Eddig nem nagyon hittem az angyalokban (ez ilyen felnőtti betokosodott magatartás). De amikor a hátam mögött megszólalt félénk, vékonyka hangján egy kislány, azt hittem csoda történt: „Szia! Elvinnél motorozni?” Ez a kérés abban a pillanatban többet ért számomra mindennél. Gyorsan beöltöztettem Vanesszát (mert a motoros kabát és a sisak felhúzása között elárulta a nevét), és még éppen elértük a sor végét. Interkom segítségével végig tudtunk beszélgetni, ezt a lehetőséget a kislány egyre növekvő elánnal ki is használta. Ugyan először ült motoron, de pár perccel az indulás után a kezdeti görcsös kapaszkodást felváltotta a csilingelő nevetés, a boldog sikoltozás, egy-egy enyhébb kigyorsításnál, fékezésnél, úthibán való átkeléskor. Helybéli lévén végig kommentálta a helyszíneket, megtudtam, hogy anyukájával merre szoktak sétálni, merre laknak, hogy van egy Kicsi névre hallgató póni akivel a vidéki nagyszülőknél szokott játszani és csak mondta és mondta….és én nem győztem válaszolni a kérdéseire.
Csodálatos perceket töltöttünk együtt a motoron. Amikor visszaértünk, nekem szegezte a kérdést, hogy jövök-e jövőre is. Mondtam neki, hogy természetesen, erre kis kezével a parkoló motorra mutatva így szólt: „Akkor itt találkozzunk.” – És elszaladt a pajtásaihoz. Mi pedig csak álltunk ott a parkolóban a szomszéd motorosok társaságában és mindenki arcán látszott, hogy nem hétköznapi adatokat kell most feldolgoznia. Mert ezek a gyermekek sem hétköznapiak ám! És ezt nem a fizikai, vagy szellemi státuszukra értem. Olyan iskolát, példát kaptunk tőlük emberi tartásból, amilyennel sűrűbben kellene szembesíteni a magával eltelt, megcsömörlött és ténylegesen beteg „jóléti társadalmat”.
Nagyon nagy köszönet jár a szervezőknek és kiemelt tisztelet illeti a Pető Intézet munkatársait, akik nem könnyű körülmények között végzik munkájukat, emberségből példát mutatva. Nagyon bízom benne, hogy 2013. szeptemberének egy szép napján ott, abban a parkolóban nem hiába fogom várni Vanesszát. Merthogy én ott leszek, ez egészen biztos.
“Ha elölről kezdhetném a gyermeknevelést,
fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet.
Példálózás helyett példát mutatnék.
Nem siettetném a gyereket, hanem hozzá sietnék.
Nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék.
Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot.
Kirándulnék, sárkányt eregetnék,
Réten kószálnék, bámulnám a csillagokat.
A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék.
Nem erőszakoskodnék a gyerekkel, hanem a lelkét erősíteném.
Előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat.
Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről
és többet a szeretet hatalmáról.”
(Diane Loomans)
Elolvasom
Amikor 2011-ben meghallottam a hírét, hogy lehetőség van részt venni ebben az akcióban, még nem gondoltam, hogy ennyire felemelő esemény lesz. A nemzetközileg is ismert- és elismert Pető Intézet kis lakóinak szereztünk emlékezetes élményt – magunknak pedig talán életre szólót.
Két hét múlva, szeptember 5-én megismétlődhet a csoda, Claudia ugyanis újra megszervezi a létesítményben nevelkedő emberkék megmotoroztatását. Aki részt kíván venni ezen a fantasztikus karikán, 
azt nagy szeretettel várja a szervező csapat. Nagyon fontos, hogy valóban magabiztos motoros tudással rendelkezz, illetve előnyös, ha nagy és kényelmes hátsó üléssel, esetleg hátsó dobozzal felszerelt motorod van. Amennyiben van gyerekméretű motoros védőfelszerelésed, azt is mindenképpen vidd magaddal – utasbukót pedig feltétlenül!
A magam részéről csak javasolni tudom a részvételt – én biztosan ott leszek! Amennyiben te is részt szeretnél venni, mindenképpen jelezd szándékodat Császár Claudiának levélben vagy a +3620-4735666 telefonon. Találkozzunk 2012. szeptember 5-én déli 12 órától a Budapest XI. Villányi út 72. alatt található Pető Intézetben (motorral a Késmárki utcában található kapun tudsz majd bejutni az udvarra).
Az igazán remek ötletekről sokszor a gazdájuk sem tudja, hogyan születtek. Császár Claudia néhány hónapja kitalálta, hogy meg kellene motoroztatni a Pető Intézetben nevelkedő gyerekeket, hiszen ők, akik közül sokan valóban négy keréken (kerekesszékben) élik mindennapjaikat, eddig csak álmaikban ülhettek két kerékre, vagyis motorra. Az ötletet tettek követték, no meg rengeteg szervezőmunka (az Onroad csak azzal tudott hozzájárulni, hogy a közelmúltban beszámoltunk a készülő rendezvényről), és a mai csodásan szép napon valóra vált az álom.
Több mint hatvan motoros jelent meg a Villányi úti intézmény parkolójában, no meg a BRFK motoros rendőrei is, akik segítették a hosszúra nyúló menetoszlop biztonságos és folyamatos haladását. A motorosok között számos, életét két keréken (is) töltő ismert honfitársunk is jelen volt, a teljesség igénye nélkül: Kustánczi Lia, Kovács Áron, Szabó Győző, Hajas László, Talmácsi Gábor, Kovács Koko István, Gergely István, Müller Attila. No és a sok-sok civil motoros, akiknek mind ugyanaz volt a célja: örömet szerezni. Mert az a legcsodálatosabb dolog a világon, főleg ha egy nem teljesen egészséges (vagyis mozgásában korlátozott) kis embernek szerezhetjük.
Déltől gyűltek a motorok, fél kettő körül pedig a Honda Safety Hungary instruktora adott néhány jó tanácsot a gyerekeknek, mire figyeljenek a motorok hátsó ülésén. A motoros rendőrök csapatának egyik képviselője is elmondta, mire ügyeljenek a vezetők az együtt haladás során. Ezután jött a gyerekek felültetése, amellyel kapcsolatban a saját történetemet el kell mesélnem. Vittem ugyanis magammal egy állítható fejbőségű egyszerű nyitott sisakot, és egy gyerekméretű kis protektoringet. Amikor jöttek felénk a gyerekek, megkörnyékeztem egy szimpatikus fiatalembert. Azt mondta, ő Matyi. Arra a kérdésemre pedig, hogy elkísérne-e motorozni, a szemembe nézve azt felelte: inkább valaki mással menne. Azután előkotortam a protektoringet, és megkérdeztem, kire lenne ez jó. Erre Matyi rögtön meggondolta magát, és már jött is beöltözni…
Hosszú időbe telt, mire minden kisgyerek elhelyezkedett a motorokon, és a rendőrök parádésan szakszerű felvezetésével elindulhattunk. Az útvonal a
Villányi út – Alkotás út – Márvány utca – Alagút – Lánc híd – Apáczai Csere János utca – Felső rakpart – Szabadság híd – Bartók Béla út – Villányi út körben zajlott. Az autósok között, akiket kicsit azért feltartottunk, akadt morgolódó, de a többség (a gyalogosokról nem is beszélve) rájött arra, miféle felvonulás zajlik éppen, és lelkisen köszöntöttek minket – főleg kis utasainkat. Hol lassabban, hol kicsit gyorsabban tudtunk haladni, mindenesetre Matyinak be nem állt a szája: folyamatosan kérdésekkel bombázott. Minden érdekelte: hogy kell a motort vezetni, melyik kezelőszerv mire való, milyen motorok vannak körülöttünk, miért nem visznek gyereket a motoros rendőrök – egyszóval remekül elbeszélgettük az időt. Visszérve illendően megköszönte az utat (én neki még inkább!), és elbúcsúztunk.
A kertben a motorosok még egy kicsit beszélgettek, majd szépen lassan elszéledt a csapat. Azonban biztos vagyok benne, hogy nem csak Matyi és társai, hanem mi is mindannyian úgy jöttünk haza, mint akik életük egyik legfelemelőbb, legnagyszerűbb élményén vannak éppen túl.
Köszönjük, Claudiának és az egész csapatnak!!!
Elolvasom
