Egy fantasztikus kezdeményezés eredményeként 2011 óta minden évben sor került a Pető Intézet kis tanulóinak megmotoroztatására. A Négy kerékről két kerékre eseménye a tanév elején, szeptember első napjaiban már hatszor csempészett igazi csodát azoknak a fiatal embereknek az életébe, akik mindennapjaikat mozgásukban korlátozva kénytelenek élni. A lelkes motorosoknak hála ezen a napon kiszállhatnak a kerekesszékből, […]
Elolvasom
Pár éve teljesen véletlenül, spontán szerveződés útján elmentünk egy motorosoknak meghirdetett gyereknapra a Pilis város gyermekotthonba – Beleznay-Nyáry kastélyba -, ahol a szervezők nagy meglepetésére igen sok motoros gyűlt össze. A gyermekotthon lakóit elvittük fagyizni az onnan nem messze lévő Pándra, majd vissza. Látva, hogy a gyerkőcök mennyire boldogok voltak és hogy igazi örök emlék maradt a nap […]
Elolvasom
Kőváry Tamás lelkes barátaival Magyarországon elsőként, 2005-ben kezdte el azt a mára hagyománnyá vált nagyon nemes és szép programot, hogy Mikulás napján a kórházban fekvő beteg gyerekeket megajándékozzák egy kis csomaggal. A nemes kezdeményezésből hamar szokás lett, azonban sajnos nem összefogtak a motorosok, hogy szervezett keretek között együtt menjenek el minél többen az adott gyógyintézményekbe, […]
Elolvasom
Ha ő gondokkal küzd, az nekünk is beárnyékolja a mindennapjainkat. Mint két, hál’ Istennek makkegészséges fiúgyermek édesapjának ez jutott eszembe, amikor tavaly első ízben olvastam egy internetes portálon a készülődő programról. Sajnos túl későn ért hozzám az információ, ezért nem tudtam részt venni rajta. Amikor idén értesültem arról, hogy hagyományteremtő jelleggel másodjára is sor kerül a Pető Intézet kisdiákjainak motoroztatására, akkor azonnal jelentkeztem, nehogy újfent lemaradjak erről a lehetőségről.
Most, hogy immár visszatekintve gondolom újra a történteket, még mindig nehéz szavakba öntenem, hogy mit is érzek valójában. Adni mentünk, de igazán mi kaptunk ajándékot az élettől, a sorstól, a gyermekek által. Nem szeretnék elcsépelt közhelyekkel operálni, egyszerűen fantasztikus volt. Mi másként lehetne aposztrofálni azt, amikor egy cél érdekében összejön az „elvetemült motorostúrázó”, a „fiatal, sportos városi vagány”, a „végletekig kényelemszerető trike owner” és a „megfontolt, előkelő chopperes” – de láss csodát, mégsincs köztünk semmi különbség. Mert mindenki kizárólag „Mint Ember” volt jelen a tér és az idő parányi metszéspontjában, ahol a főszereplők nem is ők, de még csak nem is motorjaik, hanem a rájuk váró gyermekek.
Déltől kezdtünk lassan gyülekezni, egyre szaporodó létszámban az Intézet udvarán. Főszervezőnk Clau (Császár Claudia) már ott várta az érkezőket segítőivel és tündéri kisbabájával együtt. Rég nem látott ismerősök köszöntötték egymást nagy örömmel, eddig csak virtuális kapcsolatban lévők találkozhattak egymással fizikai valójukban is, így beszélgetéssel, a nyári élményekkel, túrák történeteivel múlattuk a lassan ballagó időt. Mindenkin érződött szinte némi feszültség, mert éreztük a gyerekek hangulatának emelkedését is, az épületből itt-ott kiszivárgó hangokból.
Voltak, akik már tavalyról ismerős gyermekkel készültek a közös motorozásra. Ők azért izgultak, hogy kis patronáltjuk vajon megjelenik-e az udvaron. Én azért voltam feszült, mert féltem attól, hogy valamit esetleg nem jól fogok csinálni, esetleg emiatt nem alakul ki leendő utasommal a szükséges kölcsönös bizalom. De végül minden jól alakult. Begurultak a rendezvény biztosítását végző motoros rendőrök, pár ismert ember is tiszteletét tette, majd a szervezők részéről kaptunk egy rövid tájékoztatót a programról, arról, hogy milyen speciális dolgokra készüljünk, mire legyünk külön figyelemmel, tekintettel a motorozás során. Ekkor már mindenki nyugodt volt, a hangulat feloldódott, pogácsával és ásványvízzel múlattuk a nehezen múló perceket.
A második oldalon jön, amiért mentünk. A közös gurulás. Lapozz!
[ pagebreak ]
Amikor megjelentek a nap főszereplői, minden figyelem rájuk irányult. A régi ismerősök nagy örömmel üdvözölték egymást, az újak pedig megpróbáltak kapcsolatot teremteni a számukra szimpatikus felnőttekkel, gyerekekkel. Itt előjött a gyermeki őszinteség és az is, hogy a szeretetet nem elég színlelni, de eltakarni sem lehet. A kis lurkók antennái azonnal és kristálytisztán „veszik az adást”, romlatlan és őszinte objektíven keresztül látják a világot. Az első jelentkező kisfiút sajnos nem vihettem magammal, mert nem lett volna képes kapaszkodni a nagy túraendúrón, aminek az üléskiképzése ezt feltétlen szükségessé teszi egy gyermek utas esetében. Az egyik intézeti dolgozó hölgy nagyon kedvesen megpróbált mindent megtenni annak érdekében, hogy ne maradjak utas nélkül, de egyre kevesebb volt a lehetőség, a sor eleje már járó motorral várta az indulást. Sajnos több, sóvárogva nézelődő gyermek arcán rajzolódott ki a szomorúság, akiknek szülei nem járultak hozzá gyermekük részvételéhez a motorozásban. Velük is beszélgettünk és csak reménykedni tudok abban, hogy a program visszhangja alapján a jövőben szüleik nem fogják ezt az élményt megtagadni tőlük. Még ha tisztában is vagyok vele, hogy ez milyen felelősséggel, lelki teherrel járhat.
Eddig nem nagyon hittem az angyalokban (ez ilyen felnőtti betokosodott magatartás). De amikor a hátam mögött megszólalt félénk, vékonyka hangján egy kislány, azt hittem csoda történt: „Szia! Elvinnél motorozni?” Ez a kérés abban a pillanatban többet ért számomra mindennél. Gyorsan beöltöztettem Vanesszát (mert a motoros kabát és a sisak felhúzása között elárulta a nevét), és még éppen elértük a sor végét. Interkom segítségével végig tudtunk beszélgetni, ezt a lehetőséget a kislány egyre növekvő elánnal ki is használta. Ugyan először ült motoron, de pár perccel az indulás után a kezdeti görcsös kapaszkodást felváltotta a csilingelő nevetés, a boldog sikoltozás, egy-egy enyhébb kigyorsításnál, fékezésnél, úthibán való átkeléskor. Helybéli lévén végig kommentálta a helyszíneket, megtudtam, hogy anyukájával merre szoktak sétálni, merre laknak, hogy van egy Kicsi névre hallgató póni akivel a vidéki nagyszülőknél szokott játszani és csak mondta és mondta….és én nem győztem válaszolni a kérdéseire.
Csodálatos perceket töltöttünk együtt a motoron. Amikor visszaértünk, nekem szegezte a kérdést, hogy jövök-e jövőre is. Mondtam neki, hogy természetesen, erre kis kezével a parkoló motorra mutatva így szólt: „Akkor itt találkozzunk.” – És elszaladt a pajtásaihoz. Mi pedig csak álltunk ott a parkolóban a szomszéd motorosok társaságában és mindenki arcán látszott, hogy nem hétköznapi adatokat kell most feldolgoznia. Mert ezek a gyermekek sem hétköznapiak ám! És ezt nem a fizikai, vagy szellemi státuszukra értem. Olyan iskolát, példát kaptunk tőlük emberi tartásból, amilyennel sűrűbben kellene szembesíteni a magával eltelt, megcsömörlött és ténylegesen beteg „jóléti társadalmat”.
Nagyon nagy köszönet jár a szervezőknek és kiemelt tisztelet illeti a Pető Intézet munkatársait, akik nem könnyű körülmények között végzik munkájukat, emberségből példát mutatva. Nagyon bízom benne, hogy 2013. szeptemberének egy szép napján ott, abban a parkolóban nem hiába fogom várni Vanesszát. Merthogy én ott leszek, ez egészen biztos.
“Ha elölről kezdhetném a gyermeknevelést,
fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet.
Példálózás helyett példát mutatnék.
Nem siettetném a gyereket, hanem hozzá sietnék.
Nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék.
Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot.
Kirándulnék, sárkányt eregetnék,
Réten kószálnék, bámulnám a csillagokat.
A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék.
Nem erőszakoskodnék a gyerekkel, hanem a lelkét erősíteném.
Előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat.
Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről
és többet a szeretet hatalmáról.”
(Diane Loomans)
Elolvasom
