Nászút motorral Bamakóba: a Ráktérítőn át irány Mauritánia

Visszatérve a Tan-Tanból Boujdourba vezető napra, nagyon haszontalan voltam, mint utólag kiderült, 40 fokos lázam volt, mire megérkeztünk egy kietlen kis kempingbe. Itt azonnal ágynak estem – főként ezért nem jutottam előbbre a beszámolóval sem, amiért elnézéseteket kérem. Most így utólag, Mauritániából próbálok visszaemlékezni arra a napra, de nem sok sikerrel. Arra emlékszem, hogy éjfélkor ébredtem fel és azt hittem, ki tudok menni lezuhanyozni – amire már délutántól készültem -, de nem jött össze akkor sem. Mint ahogy a gumizás sem és a motor lemosása sem. Pedig eredetileg némi karbantartást is terveztem, mert ekkor már igazán cudarul nézett ki szegény.

A tengerpart tele van betonmaradványokkal

Annyi talán még rémlik, hogy háromszor vagy négyszer próbáltunk betévedni a főúttal párhuzamosan futó versenypályára, hogy pontokat is gyűjthessünk. Minden kísérlet kudarcba dőlt, feleslegesen próbálkoztunk hosszú homokos kilométereken keresztül. Mindenesetre így utólag visszagondolva jót tett helyette a korai beérkezés és az ágynak esés, szinte hihetetlen módon másnapra már csak a nátha maradt, lázat semmit nem éreztem.

Elhagyott hajóroncs – régen itt van

Január 24-re a cél az volt, hogy elérjünk Guergueratba, a Mauritán határra. Ehhez 635 kilométert kellett megtennünk a 14 órás szintidő alatt. Na ezen a napon baromi sok minden történt! Kipihenve és valami csoda folytán szinte meggyógyultnak érezve magam (persze némi optimizmussal), nekivágtunk a feladatoknak. Nem követtük el a tegnapi hibát, rögtön a rajtnál letértünk az útról és jöhetett a homok, a kavicstenger és a tevefű.

Elhagyott roncs a sivatagban

Három időkapus feladat várt ránk, amik nyom és út nélküli szakaszokat kötöttek össze és a kapuk ki- és bejárata között 50 kilométer/órás átlagot kellett teljesíteni 40, 50 és 70 kilométeren keresztül. Terepen, két személlyel ez nem volt túl kényelmes… Katát az első szakasz nagyon megviselte: a kezei, amikkel kapaszkodott, miközben én előtte végig álltam, alig bírták, illetve belső szerveit is alaposan felkavarta az élmény.

Az igazi sivatagi szelfi

A második szakasz szerencsére sziklák helyett csak homokot tartogatott, de a sok párhuzamos csapás itt is adott elég tennivalót mindkettőnknek. Ez után ki kellett térnünk egy koordináta nélküli feladathoz a főútra, aminek a helyét csak a kilométer-számításból sejtettük. A feladat úgy hangzott , hogy egy bizonyos várostól (bocsánat, de a nevét most nem tudom leírni) x kilométerre található a „Szahara nyitva tartása”. A sikeresen megtalált benzinkút felirata után úgy döntöttünk, kihagyjuk a harmadik, leghosszabb, de szintén csak egy pontos szakaszt – helyette inkább a sima pontok után eredünk.

A semmi közepén

Aznapra még sok érdekes és ígéretes program következett. Élvezhettük a Dhakla közelében árválkodó termál forrás jótékony masszírozó hatását – ez egy árva csődarabka a sivatag közepén, amiből hatvan fokos forró víz ömlik igazán durva nyomással. Felavathattuk az új „Ráktérítő” táblát a Ráktérítőn – azért új, mert a korábbit ellopták, és a Bamako szervezői idén pótolták. Majd végül beállhattunk a végeláthatatlan sor elejére Mauritánia határán – ez is egy érv a motorozás mellett.

Bohóckodás a leszakadt partnál

Az itiner ide vonatkozó részei: „A mai nap nagy látványossága, hogy El Agroubtól 8-10 kilométerre átszeljük a Ráktérítőt. Könnyű észrevenni, hiszen magyarul ki van írva, hogy Ráktérítő. A tábla maga egy kultikus zarándokhely. Adjatok apró ajándékokat a táblának vagy mutassatok be áldozatot, hogy az utatok hátralévő része szerencsés legyen. Az itt készült képeket pedig rakjátok ki a tábla Facebook oldalára. 2013 óta pedig egy székely kopjafa is jelzi a helyet. Azt az egyik erdélyi csapat állította tavalyelőtt. A pozíció: N23 26.362 W15 57.969

A tökéletes motor, tökéletes környezetben

Dakhla előtt van egy thermál kút, ami minden évben a marokkói szakasz egyik fénypontja. Néhány Dirhamért a gondnok kinyitja a kutat és nagy nyomásnál forró vízben a sivatagban lehet fürdeni. Bizarr, de felemelő élmény. A koordinátát direkt nem adjuk meg, hogy ne legyen túl népszerű a hely. Keresd meg magad! Dakhlától délre sok érdekesség nincs. Érdemes leugrani Porto Ricoba. Ez egy nagyon szép kis tengerpart egy régi világító toronnyal és otthon el lehet mondani, hogy Porto Ricoban is nyaraltatok az idén. Pozíciója: N23 28.663 W15 57.094.”

Így tisztálkodunk mi…

Sajnos történtek negatív dolgok is, mint ahogy szerintem minden nap, igaz itt már megszűntek a kirablásos problémák, helyette a fáradtság és az úttalan utak szedték áldozataikat. Egy motoros és egy terepjárós csapat szenvedett balesetet: az amerikai motoros nem tudott megállni egy hirtelen fékező magyar házaspár mögött és rossz döntést hozva jobbról a buckákon át választott menekülő utat. Szerencsére már jobban van, látták felkötött kézzel. A terepjárósokról – akik nagyon összetörték az autójukat – sajnos semmit nem tudok, remélhetőleg csak az autó sérült, bár az komolyan, ahogy egy képen láttam.

Királylány a toronyban

Január 26-a a verseny legrövidebbre tervezett napja a maga mindössze hatvan kilométerével. Ez alatt a teljes mezőnynek át kellett lépni a határt és elérni az első tábort Mauritánia területén. Itt egy közös dűnetáborban töltöttük az éjszakát. A reggelt így először kényelmesen kezdhettük, már amennyire kényelmes lehet a határ előtti frissen aszfaltozott útszakasz. Egyenlőre képek hiányában úgy próbáljátok elképzelni, mint a 8-as főúton a rábafüzesi határátkelőt, ahol este hatkor lemegy a sorompó és reggel kilencig aki odaér, az nyugodt szívvel felverheti sátrát. Bár reggel odajött egy egyenruhás és némi baksist kért, amiért egész éjjel vigyázott ránk… A reggeli határnyitás előtt bőven volt idő magunkat rendbe rakni, ha már fürdésre ma sem volt lehetőség, de egy kis tornára, pakolászásra mindenképp.

A Robur akkora defektet kapott, hogy azt sem tudom, hogy maradtak az úton

Mindenki rémeket terjesztett a ránk váró procedúráról, ehhez képest én gördülékenynek találtam. Igaz, hogy motorral szinte mindenki elé szó szerint be is hívtak – mondjuk mentem volna magamtól is. A mintegy 7-8 lépésből álló kiléptetés alig vett másfél-két órát igénybe. Ezután következett a leírhatatlan senkiföldje: képek ugyan készültek, de nem hinném, hogy bárki átérezné belőlük, ami ott uralkodik.

A Ráktérítőn – a három nyelvű táblát idén hozták, a kopjafa már itt van néhány éve

Hat kilométer törvénytelenség: se út, se szabály, se hatóság, se szolgáltatás. Egy atomháború utáni szemétlerakónak nevezhetném a temérdek roncs és gumihalmazt, ami fogadott minket – persze minden egyéb szemét és elektronikai hulladék társaságában. No és akkor még nem is beszélek arról, hogy a kijárt sávon kívül az egész terület alá van aknázva! Egyszerűen parádés volt átkelni a valamiből a semmibe, pedig a valami sem volt sok.

Sátrat verünk a Mauritán határon – holnap átkelés!

Mauritánia kapuját két agyagtorony szimbolizálta. Bár ha azt nézem, aki kilép rajta, az olyan mintha sehová nem jutna, mi most beléptünk és jutottunk! Díszegyenruhás katonatisztek, tévéstábok, sürgés-forgás fogadta a mezőnyt – vagy legalábbis az elejét, ahol ugye mi is voltunk. Mindenki örült nekünk, névre szólóan hívtak minket egy apró viskóba, ahol nagy megdöbbenés ért: hipertechnológiás ujj- és kézlenyomatvétel, arcfelismerő kamerák, járműbeléptetés – mindez nagyjából öt perc leforgása alatt!!!

Roncsok mindenütt – elképesztő az országok közötti „senki földje”

Nyelni sem tudtunk, csak mosolyogtunk döbbenten. Rögtön utána persze mindenki mindent el akart adni nekünk, hiszen mi jelentettük az egész éves forgalmat – érthető volt a versenyhelyzet. Katával mi beértük egyetlen SIM kártyával – hurrá, talán lesz net! Hát nem nagyon lett, de talán majd. Ha elérünk az egyetlen városba.

Néha küzdelmes volt az előrehaladás

Délután még benéztünk Noudhibouba, ahol meg szerettük volna nézni a 118,2 méteres United Malika hajóroncsot, de az szőrén szálán eltűnt, legalábbis nekünk azt mondták „elvitte a víz”. Utólag persze kiderült, hogy ezzel speciel átvertek minket. Este aztán a „TÁBOR” mindenért kárpótolt. Az egész mezőny, sok száz jármű és még több száz Bamakos résztvevő hatalmas bulit csapott egy kietlen dűnevidék hatalmas síkságán. Egyszerűen pazar volt, remélem egyszer majd eljutnak az ott készült képek/videók minden érdeklődőhöz, mert az ami ott volt, az maga a Bamako – nagyszerű érzés volt ott lenni!

Gyűlik a mezőny Mauritánia sivatagjában

A következő két nap versenyútvonalát a szervezők a maguk hatalmas homokdűnéivel csak az összkerékhajtású járműveknek ajánlották – a versenyben haladó motoroknak is csak fenntartásokkal. Mi azért egy kísérletet tettünk rá, hogy nekivágjunk ennek, de Janó orra tette a Tigrist, mi pedig a vasúti síneket szerettük volna megmotorozni úgy 300 kilométeren – de ez sem bizonyult járható „útnak”.

Itt nem kell sztender a motornak!

Így aztán elindultunk a Mauritán Nemzeti Park területén keresztül. De nemzeti kincsek és természeti különlegességek (amikre gondol az ember egy ilyen park hallatán) helyett csak homok várt minket. Sajnos nem csupán a kerekek alatt, hanem a több mint száz kilométer/órás orkánnak köszönhetően minden magasságban.

Naplemente a táborban – lassan indul a buli!

Az óceán partján tervezett sátrazást így elhalasztottuk és sietve belőttük az egy nappal későbbre tervezett nagyvárost, Nouakchott-ot vettük célba. Ez ugyan  plusz háromszáz kilométer volt az eredetileg erre a napra tervezett 180 mellé, de miután nagy nehezen kijutottunk a viharból, hamar elértük. Itt sikerült fedelet találnunk fejünk fölé, így pihenünk most plusz egy napot, hogy a kettészakadt mezőny dűnejáró része is utolérjen minket. Így van egy napunk kicsit karbantartani a motorokat, aztán nyomjuk tovább!

Mauritánia, első nap, folyamatos homokvihar

(Majd kifelejtettem még egy parádés eseményt: Katának tönkrement a sisakja. Az történt ugyanis a szinte alig használt fejvédővel, hogy rajta maradt szegény Kata fején. Akárhogy feszegettük, csak egyik fele nyílt ki a felhajtójának, ami nélkül pedig nem szedhető le a fejről. Kérdés, hogy engedhet meg egy ilyen hibát egy komoly sisakgyártó, mert sajnos ez – ahogy szétszedés után megnéztem – egy alul-méretezett műanyag pöcöknek köszönhető, amely a rázkódástól simán eltört. Mi történhet netán egy baleset alkalmával, ha eltörik ugyanez a pöcök? Hogy veszi le a mentős? Most fél zárral megyünk tovább – az egyik felét lekötöttem -, talán többet nem lesz szükség fél órás műszeres kezelésre, hogy leoperáljuk szegény párom fejéről.)