Velencei-tó, bacon és Harley-Davidson Low Rider

A napokban megérkezett a Harley kamion Budapestre, rakterében nem kevesebb, mint 23 darab 2019-es tesztmotorral a 750-es Street Rodtól a böhöm nagy túramodellekig, és mind csak arra vár, hogy kipróbáljátok őket. Mi pedig kaptunk egy meghívót a srácoktól, hogy menjünk el egy ultralaza gurulásra még a szombat-vasárnapi nyílt program előtt. Alám a Low Rider névre keresztelt Softail modell került, és azt a mindenit!

Bár nagydarab, tetovált, szakállas fickó vagyok, és így első látásra többnyire megkapom az ismeretlenektől, hogy én biztosan valami HD-val szaladgálok, de a valóságban nem vagyok az a kifejezetten Harleys arc. Olyannyira nem, hogy a tegnapi pusztán a negyedik alkalom volt az életemben, hogy milwaukee-i motorral mehettem. Először egy haverom piros Sporiját próbáltam ki egy jól sikerült téli találkozón, Szalkon. Az akkor annyira bejött, hogy nem sokkal később vettem egyet, amit két évig nyúztam, és végül könnyek között adtam el, amikor úgy éreztem, hogy felülkerekedtek rajtam a folyton érkező sárga csekkek. Ezután már csak évekkel később, egy legagyásodott futóművel megáldott, előző generációs Fat Bobot volt alkalmam terelgetni az indiai forgalomban, amire olyan üres csöveket pakoltak, hogy attól még mindig cseng a fülem, ha visszagondolok.

Ez utóbbit nem is igazán tudom nagy blokkos Harley élménynek elkönyvelni, csupán egy dobhártyakínzó tortúrának, aminek valami homályos köze lehet a férfivá avatás szertartásához. Így talán érthető, hogy nagyon vártam a lehetőséget, hogy kipróbáljam, milyen a Low Rider. Én pedig latba is vetem minden fogalmazási rutinom, fejet hajtok ékes anyanyelvünk nagyjai előtt és le is lövöm poént: KURVA JÓ!

Pedig közel sem ez volt a legelső gondolatom, amikor felültem a motorra. A lábtartó mintha rossz helyre került volna, ráadásul még az oldalsztender ki- és behajtásánál is útban volt. A markolatokat, a fék- és kuplungkarokat nem tudom, hogy kire tervezték, de láthatóan figyelembe vették a péklapát méretű tenyérrel megáldott motorosokat. A hátsó felem 50 kilométer megtétele után elzsibbadt, de mindezek ellenére megvett kilóra a Harley élmény. Méghozzá csont nélkül.

Ha lenne rá pénzem, már nem lenne

Nem a legenda és nem a brand volt rám hatással. Én a magam részéről a 107 köbinches V2-est hibáztatom. Hiába a lapos villaszög és a hosszú motor, már a Neszmélyi közből kikanyarodva éreztem, hogy ez jó móka lesz!

Szó sem volt itt lassan döhögő hötyötyéről, a Milwaukee-Eight kívánta a fordulatot. Na persze Harley mércével. Szóval ráfordultunk a hetes útra, gázra határozottan megindult, négyezernél elkezdett kényelmetlen lenni, vissza egyet, megint kívánta a bulit, jött a morgás, jött a gyorsulás, termelődött a boldogság hormon, és a fenébe, máris megérkeztünk az úticélhoz. Aha! Szóval ez lenne a lassan menős, ésszel közlekedős motor…

Ebéd közben azon morfondíroztam, hogy akkor most mi is a Harleyság lényege. Mert az ötödikben méltóságteljes gurulás már nem. Úgy hiszem, hogy egy bacon darabra ráharapva világosodtam meg. Vagy nem, de akkor is így fogom mesélni a továbbiakban. A Low Rider nálam arra mutatott rá, hogy a HD szemléletváltást jelent. Egy olyan világba nyit kaput, ahol a kanyar többé nem cél, hanem egy lehetőség arra, hogy kifelé jövet kihúzasd a motort. És ez csodálatos.

Az egészen biztos, hogy a Low Rider nem csupán egy rövid gurulást érdemel, hanem egy alapos tesztet. Na persze ha minden igaz, akkor erre még visszatérünk idén. 😉 Addig is menj el ma és holnap Harleyékhoz és próbáld ki amit csak lehet, mert nagyon jó program lesz! Reméljük, hogy regisztráltál előre, mert szabad hely már nem biztos, hogy lesz, de a mi lelkiismeretünk tiszta: mi szóltunk előre!