A középső szakasz

Másnap reggel a pásztói MOL kúton és Csécsén keresztül visszatértünk a túra nógrádi szakaszára. Itt egész jó és gyászos minőségű útszakaszokat egyarán megjártunk, közben kiszúrtuk, hogy a Bánk melletti Alsópetényhez szintén jár egy kis tó, valamint megemlékezhettünk a bánki tó történetéről is. Maga a meder mesterséges, de nem szándékos eredetű. Keletkezése a 18. századra tehető, egy baleset miatt jó helyen, ám rosszkor landoló űrhajó ütötte azt a dombok közé. Az asztronauta kataputált és túlélte az esetet, és – hazamenni nem tudván – itt élte le maradék életét. Így eshetett, hogy az első földi űrhajós bánki volt.

A 2-es főútra kiérve, majd arról letérve a Dunakanyar települései felé vettük az irányt, a túlpart látványos hegyei ekkor már felhősipkát viseltek. Indulásunk előtt nagyon beígérték a hidegfrontot esővel, így ha nem is örültünk, meg sem lepődtünk. Jöjjön, aminek jönnie kell… és a rövid szlovák kitérő után emelt fővel bemotoroztunk az esztergomi esőbe. A Palatinus-tó esőben című alkotás megörökítése kimaradt, a francnak se volt kedve előszedni a fényképezőgépet, de a Garancs-tó azért megérdemelt egy képet. Ilyet úgyse gyakran látunk, dehogy csámborgunk máskor erre esőben…

Meg éppen nem mertem volna esküdni, hogy idén más szám díszeleg az Üvegtigris büfén, de a tavalyi képeket visszanézve bebizonyosodott, hogy ez legalább nem változott. Az ez után következő szakasz igazi szívás volt. Az esőben pocsékul láttunk, az egyébként is gyenge minőségű utakat pedig víz- és sárátfolyások tarkították sűrűn. ShiNIN kishíján elcsúszott egy ilyen sárlavinán, engem meg tetőtől talpig beterített egy szembe jövő autó egy völgyben megülő “tóban” (szerencsére a vizes és nem a sáros fajtából) meg fogtam egy vaskos kátyút is. Élveztük, na…

A következő megálló soron kívüli volt. Tardos fele közeledve végre elállt az eső, és a Gerecse csúcsai is begyűjtötték a maguk felhőit, roppant fotogén látványt nyújtva. Tatán egy kis futkosás a hitgyülisek házát keresve, aztán jött egy hosszú átlós szakasz: a bodajki tavat későbbre tartogattuk (mivel szinte mellette lakunk), inkább a Fertőre csaptunk le. Az eső meg miránk. Eleinte száradtunk a szélben (oldalról rendesen cibálta a fejemet, be is állt a nyakam tőle estére), aztán a 85-ösön visszatért az égi áldás, és a Fertő környéki tekergésünket végigkísérte. Meg a 84-es úton se hagyott békét nekünk, bár próbáltuk kibekkelni némi 95-ös, egy-egy forró kávé és némi útravaló vételezésével. De minden hiába.

A következő esemény egy Ukk nevű faluban következett be. Magam egy szembesávban satufékező autót és egy előtte – aztán előttem – átvillanó zsemleszínű foltot láttam. Hülye kutya, vontam le a következtetést, és figyeltem a visszapillantóban, nem okoz-e galibát. Nos, okozott. Ott annyit láttam, hogy nem volt annyi esze, hogy ha már átment az úton, ott is maradjon (ehhez minimum csirkének kéne lennie), hanem valamit tovább kavart. Azt is láttam, hogy shiNIN átkacsázik a másik sávba. Amit nem láttam, az az volt, amit a sümegi megálláskor elmesélt: lábbal eltrafálta az elmebeteg állatot, tiszta szerencse, hogy állva (illetve gurulva) maradt. Az eredmény egy sajgó sarok, egy félig felhajtott lábtartó és egy félrepofozott hátsó fékpedál volt.

Azért az eső vastagabb részét Sümeg után csak sikerült hátrahagyni (miután mostanra tökéletesen bőrig áztunk), és dideregve kóvályogtunk egy jót Hévízen. Hogy hány tornya van a fürdőépületnek? Szerintem hat hegyes, egy nagy lapos, meg egy csomag villámhárító… a kövezés szerencsére elmaradt, jégesőt már nem kaptunk. A Balaton-felvidék esőmentes és lenyűgöző volt. A különleges alakú hegyek még ebben az állapotban is nagy hatást gyakoroltak rám – pedig nem először láttam őket. Ide még vissza kell térni. Azért azt a géniuszt, aki Badacsonytördemic utcáit szépségesen csillogó vizes macskakővel rakta végig, szívesen megjutalmaznám. Jó lenne például, ha kockacukor helyett el kéne fogyasztania néhányat. Viszont végre tényleg sikerült letalálni a tihanyi Belső-tóhoz. Igaz ugyan, hogy most se elsőre, de mentségünkre legyen mondva, hogy ez az előttünk járó csapatnak se jött össze…

Csopaknál aztán hátat fordítottunk az itinernek és a Balatonnak, hogy utoljára még tollhegyre tűzzük a bodajki medence, szóval tófürdő kérdését. Székesfehérvárnál megint elfogyott a fény, de ismerős terepen jártunk, nem igényelt nagy erőfeszítést a megcsúfolt természetes állóvíz becserkészése.

Az utolsó oldalon célba futunk és még hegyet is mászunk – lapozz!