Lenin Elvtárs is megmondta!

Az ember az idő előre haladtával hajlamos elhinni magáról, hogy már mindent tud. Sajnos ez az önjelölt bölcsesség bölcsője lehet az elbizakodottságnak, az pedig (mint tudjuk) nem vezet semmi jóra. Jómagam is túl a negyedik X-en, ebből hármat több-kevesebb intenzitással, mint motorosként leélve és százezres nagyságrendben mérhető kilométerrel a hátam mögött már-már beleestem ebbe a hibába. Aztán egy baleset (a bíróság szerint is vétlen, ám ettől függetlenül szenvedő) alanyaként arra az elhatározásra jutottam, hogy leporolom technikai tudásomat és ellátogatok egy vezetés- és biztonságtechnikai témakörre épülő motoros képzésre.

A választásom a BMW Motorrad, hazánkban viszonylag újnak számító programjára esett. Ennek oka nem titok. Rendkívül szimpatikusnak találtam a képzést bemutató anyagban megfogalmazott gondolatmenetet, amiből kiragadnék pár számomra értékes részletet ami messze túl mutat a marketing határvonalán:
“…a vezetők helyes magatartása vészhelyzetekben többet ér a legjobb elektronikus rendszernél is… a tréningeken a hangsúly tehát a biztonságon van, a közúti balesetek döntő többsége ugyanis továbbra is a járművezetők hibájából következik be….
…Képzéseink során kizárólag a közutakon is előforduló veszélyforrásokat, baleseti okokat modellezzük a gyakorlatokkal, illetve hogy mindent valós, a forgalomban is előforduló körülmények között és reális, mindenki által a való életben is használt sebességekkel végzünk. Ennek a filozófiának a velejárója az is, hogy kizárólag saját motorkerékpárral vesznek részt ügyfeleink a képzéseken. Így a résztvevők megismerhetik önmaguk és járművük tulajdonságait, határait és azokat tiszteletben tartva, a tréning végeztével a korábbiaknál tudatosabban, így biztonságosabban vezethetnek a közúti forgalomban.”

Korábban jártam már hasonló célzattal vezetéstechnikai oktatáson, de alapjaiban eltérő módon álltak hozzá a tematikához. Sablonosan, mindenkit egy kalap alá véve véleményem szerint nem lehet hatékony és ténylegesen hasznos munkát végezni. Félreértés ne essék, egy ilyen “egyenoktatás” sem haszontalan, de messze nem aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket. Nem nyújt lényegesen többet, mint egy megismételt oktatási tematika, ami a jogosítvány megszerzéséhez szükséges és minimálisan elengedhetetlen. És itt van az, amire felkaptam a fejem. Ha megvan rá az esély, hogy hozzáértő segítőkkel jobb motorossá válhatok, mert az én igényeimhez igazodva tudnak ellátni olyan javaslatokkal, amik később akár azt is eldönthetik, hogy egy rázós közlekedési szituációból hogyan jövök ki (leegyszerűsítve két keréken, hordágyon, vagy…) – akkor nem kérdés, hogy ezt ki kell próbálnom.

Így egy szép verőfényes napon a kiskunlacházi volt orosz reptéren találtam magam, vagy húsz motoros társaságában. Már éppen kezdtem aggódni, hogy sokan leszünk ennyien egy napra amikor kiderült, hogy két csoportban, külön oktatókkal fogjuk a napot eltölteni. Ezzel biztosítva azt, hogy „Totti” és „Mackó” a két oktató ténylegesen személy szerint tudjon mindenkire odafigyelni. Így még sok üresjárat sem maradt a feladatok között, mert szépen peregtek a gyakorlatok. De ne szaladjunk ennyire előre, mert az első felvonást még nem kísérte motorhang.

A gyors bemutatkozást és rövid tájékoztatót követően instruktorunk egy álló motor segítségével elkezdte a munkát. “Ugyanmár….nem óvodában vagyunk, mit lehet még nekem elmondani egy álló motorral a motorozásról…talán egy kezdő zöldfülűnek…” szólalt meg a rátarti énem, de aztán hamar elcsitult. Kiderült ugyanis, hogy sok mindent. A helyes testtartásról, “alkatrészeinket” külön végig taglalva kaptunk kimerítő útmutatást. Ráadásul nem csak úgy kinyilatkoztatva és kijelentve, hogy ez, vagy az “így van és kész, mert ezt mondjuk”, hanem mindent részletesen elmagyarázva és indokolva. Ez egyébként a nap hátralévő részére is igaz volt, bármikor és bárki feltehette kérdéseit és ezek közül egy sem maradt megválaszolatlanul.

Eztán érdekes gyakorlatok következtek a még mindig álló motorokkal, de párokra bontva, egymást segítve, biztosítva. Ekkor a motor egyensúlyi helyzetét tapasztalhattuk meg, illetve azt, hogy ezt milyen fontos éreznünk, minden porcikánkkal. Ezért volt motorkörbejárás gyakorlat, aminek során a támasztás nélkül álló motort úgy kellett lassan körbesétálni, hogy egyszerre lehetőleg csak az egyik kezünk két ujjával tarthattuk azt. Valamint mindenki megtapasztalta, hogy a megszokott mozdulatoktól eltérő módon is fel és le lehet szállni a motorról, mindkét oldalra.

Ezt követően kis csapatunk beöltözött és Mackó felvezetésével kigurultunk a már előkészített, kibójázott pályára. Az első feladat csupán annyi volt, hogy kövessük őt, majd egy nyújtott ellipszis pályán folyamatosan haladva különféle testtartásokat vegyünk fel, leutánozva felvezetőnket. Ezzel demonstrálva azt, hogy a motorkerékpár gyakorlatilag minden utasításnak engedelmeskedik, csak tudnunk kell, hogy mit várunk el tőle…és nem utolsó sorban magunktól. Ez kiegészült levezetés képen egy igazi motorversennyel. Felálltunk a rajtvonalon és elszántan néztük a messzi ködös távolban, akarom mondani legalább 20 méterre lévő célvonalat. A feladat nem volt más, minthogy ki tud a leglassabb tempóban úgy végig haladni a pálya hosszán, hogy közben nem teszi le a lábát és utolsónak készül róla célfotó. Valamint elhangzott egy sor járműfizikai tudnivaló, amikről az átlagos közlekedőnek sajnos halvány fogalma sincsen, még ha lelkesen figyelt is a középiskolai fizika órákon. Közkívánatra a “futam” meg lett ismételve, hogy revans lehetőséget kapjanak a hátrébb végzettek. Szerénységem tiltja, hogy megnevezzem a két futam nyertesét, de azt elárulhatom, hogy nem volt egyszerű a közel 3 mázsás Honda Varaderot rávenni a csigatempóra.

Ezután a két, eltérő távközökkel kirakott szlalompálya következett. Ezeken alaposan kitapasztalhattuk a motor irányításának módjait, váltogatva a lassú és a gyors pályát. Első menetre még sűrűn változtatták helyüket a bóják (főleg a szűkebb, négy méteres közökkel ellátott pályán), de a gyakorlat végére mindenki szépen fejlődött, egyre bátrabban terelgetve a motorját. Általánosságban az egész napról elmondható, hogy mindenki szemmel láthatóan, folyamatosan és látványosan gyarapodott úgy technikai tudása, mint önismeret és önbizalom terén. Nem is csoda, hiszen régvolt orosz testvéreink hagyatékaként maga Vlagyimir Iljics, írásom mottójának szülő atyja vigyázta mindentlátó tekintetével a munkánkat egy “szép” beton emlékműről.

A délelőttöt már egy nehéz feladat zárta, aminek során még jobban meg kellett ismerni motorunk határait és hagyni kibontakozni a saját képességeinket. Első menetben egy 7×7 méteres udvarban kellett kőrözni, majd ezt egy nyolcas motívummal és egy szomszédos udvarral kombinálva mindkét irányba kiterjeszteni. Oktatónk itt egyenként foglalkozott velünk, ezért akik éppen “parkoló pályán” voltak, őket szeretettel várta a szlalomgyakorlat, hogy tovább csiszolhassák tudásukat. Aki már sikerrel vette az első keringő gyakorlatot, az megpróbálkozhatott egy kissé szűkebb változatával is. Hát, mit ne mondjak, nem volt egy könnyű mutatvány, de életszerű helyzetben, menet közben most sikerült első alkalommal koppanásig kifordítanom a Vara kormányát, mindkét irányban. Ráadásul erősen ledöntött motortartással. Őszintén bevallom, kicsit féltem ettől a gyakorlattól, ennek megfelelően “hízott is a májam”, hogy az alacsony fordulaton eléggé rakoncátlan V2-es bálnát sikerült rávennem a mutatványra. Ekkor már teljesen átadtam magam a motorozás élvezetének és nagyon örültem annak, hogy ott lehettem, részese lehettem ennek a napnak és programnak. Olyan válaszokra találtam, amikhez korábban a kérdést sem tudtam volna feltenni és talán ez az igazi fejlődés ismérve.

A második oldalon nő a tempó és jönnek az igazi vészhelyzetek. Lapozz!