A sorozat korábbi részei a sorszámokra kattintva érhetők el: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13. és 14. epizód.

Nem tudtam, hogy ez ennyire bonyolult dolog

Azt gondoltam – főleg az előző rész végén szerzett „önbizalom” birtokában -, hogy mit nekem váz? Kikeveredtem a tizedmilliméterek világából a gépészrészből, könnyebb lesz a dolgom. Csak odatartom, aztán addig forgatom, amíg nem tetszik ott nekem. Végül odapöttyintem.

Aha! Hittem, de rosszul. Egyáltalán nem akart összejönni. A koncepció ugyanis az, hogy én 10-12-es köracélból építek egy „drótvázat”, tehát egy öntartó, de nem teherhordó vázat. Ami alapján aztán Csabi le tudja gyártani az egészet csövekből, miután a motort mindenestül átvittük hozzá Érdre. Na én ennek a váznak álltam volna neki. Az első két bölcsőelemet le is hajtogattam a satuban egyformára, de odatenni már nem sikerült. Már az elsővel, a jobb oldalival is komoly akadályokba ütköztem, miután azt is legalább öt felé darabolva rövidítgettem, sikerült valamennyire elhelyeznem.

Aztán látva a nehézkes menetet feladtam, és visszatértem a milliméterek világába. Egy kartonpapírra kiszerkesztettem a hátsó (váltó oldali) részt, így már rá tudtam vetíteni a leendő vázcsövek elhaladási helyeit. Utána ezt odaraktam a főtengelyre, és azonnal megértettem, miért nem sikerült diadalra vinni a váz szemre történő „tervezését”. Mert nem is férhetne el! Leginkább az állvány van útban, de a Daihatsu blokk gumibakjainak csavarhelyei is aszimmetrikusak a középvonalhoz képest. Na, állvány ugrik, az már biztos! Ezt egy egyszerű művelettel kezdtem, felfüggesztettem a mennyezeti csörlőre egy lánccal az egész erőművet. Méghozzá a főtengely két végénél beakasztva.

Ekkor jobb oldalra fordulva majdnem rám borult az egész blokk. És talán még azon az estén történt egy másik dolog is. A havernál befejezve egy kazán beépítést (drága a gáz, egyre többen szeretnének valami alternatív tüzelőanyaggal működő fűtési lehetőséget is használni), feljött hozzám a szerszámok hazahozatalában segítve. Ő annyira ért a motorokhoz, mint én a biokémiához, de pont ezzel a laikusságával tudott hiteles kérdező lenni. Körbenézegetve a művet, azt kérdezte: nem fog ez veled együtt a jobb oldali árokba borulni? Na ne nézzél már hülyének – mondtam. Tudom, hogy jobbra túlsúlyos az egész, majd kompenzálom. Ezzel zártuk a kérdést, de miután pár óra múlva a láncon az ölembe billenve a blokk majdnem sérvet okozott, elgondolkodtam. Ha ez ennyire sok többletet tartalmaz jobb oldalon, akkor legalább utána kéne járni kicsit, pontosan mennyi is az a többlet. Például méréssel.

Gyártottam tehát egy kalodát, ami elöl-hátul a főtengelybe csatlakozik, fent meg a vezérmű tengelybe. Ez ugye pont függőlegest ad, ha nem billenti el valami egyensúlytalanság. Ha meg elbillenti, akkor ellenoldali súlyokkal megkereshető az egyensúly. És ugye amennyi súly kerül az ellenoldalra, annyi volt az elsőn a többletünk.

Igyekeztem gondos lenni, felpakoltam rá a szöghajtást, a kardánt, és minden egyebet, ami eszembe jutott, hogy szerepeljen a mérésben. De eleve nem tudhattam pontosan szimulálni a valóságot, mert vannak olyan tételek, amik így nem lesznek benne. Például ott van a hátsó kerék, aminek szintén a jobb oldalán van az Ural fékdob. Viszont a közepén, és kicsit balra esik a saját gyártású agyrész, amiben sokkal nagyobb csapágyak és közbetétek vannak, mint az Ural oldaliban.

A második oldalon érkezik némi segítség a világhálón keresztül. Lapozz!