Nagyon szeretem Erdélyt. Sajnos sokkal kevesebbszer jártam ott, mint szerettem volna – három vagy négy alkalommal összesen. Szívem szerint minden évben legalább egy 5-6 napos túrára elmennék oda, mert valahogy sokkal inkább átérzem az egész magyarság-tudatot, mint itthon, a hivatalosan Magyarországnak nevezett területen. Minden ottjártamkor, amikor az erdélyi magyarokkal beszélgethettem, igazán magyarnak éreztem magam. Annyira csodálom, ahogy ezek az emberek közel száz évvel az elszakítás után is képesek voltak megmaradni tiszta és őszinte magyaroknak.

Ezért is ugrott be, amikor Dezső barátommal felvetődött egy néhány napos túra gondolata, hogy vegyük Erdély felé az irányt. Dezső örömmel beleegyezett, de a tervezést, az útirány kitalálását rám bízta. Én pedig egyből egy komoly dilemmával szembesültem. Mivel pár éve közösen jártunk egy nagyobb csapattal a Transalpinán, oda nagyon szerettem volna visszamenni. Ha már arra járunk, akkor a nagy klasszikust, a fogarasi átjárót se hagyjuk ki. Viszont mivel négy napnál többet nem tudtunk az útra szánni, dönteni kellett: vagy az „igazi” Erdély, vagy a Déli Kárpátok. Krisztián barátom ajánlotta a Torda közelében levő Torockót – azt mondta, igazi ékszerdoboz, olyan különlegesség, amiből csak egy van a világon -, lassan kialakult a terv: az annyira szeretett Hargitát és a Székelyföldet kihagyva a déli részre helyezzük a hangsúlyt.

Nehéz kezdetek…

A túra igazi ezer sebből vérzősen indult. Azzal nyitottam, hogy indulás előtti késő este rádöbbentem: navigációs segítségem, a kis Garmin Oregon teljesen felkészített állapotban (térképek, útvonalpontok, útvonalak, minden rátöltve) szüleimnél maradt. Balatonfüreden. Oké, megyek térképpel, úgyis egyre jobban kedvelem a navigációnak ezt a klasszikus változatát. Azután az indulás reggelén sikeresen felborítottam a motoromat, pedig már teljesen be volt pakolva, sőt járt is. Ez után viszont nem indult be. Gondoltam, meghalt az üzemanyagszivattyú, 123 ezer kilométernél végül is miért ne? Mert csak forgott az önindító, de más semmi. Gyorsan lekaptam a borítást, és hívtam Ekot, hogy miként is kell rövidre zárni. Megkérdezte, mi történt, meg hogy melyik oldalára borult, illetve hogy mennyi üzemanyag van benne. Miután megtudta, hogy jobbra borult és alig van benne benzin, javasolta, hogy fektessem a bal oldalára, és utána próbálkozzak megint. Láss csodát, a BMW egyből be is indult!

Amikor megérkeztem a találkozási pontra, Vecsésre, örömmel üdvözöltem Dezsőt, és mondtam neki, hogy pár napja töltötte be a motor a hatodik életévét. Ebből gyorsan ki is számoltam, hogy lejárt a műszakija. Megnéztük, tényleg. 11 nappal. Előző nap a nemzetközi zöld kártyát sikerült elintéznem, mert ott is félreadminisztrált valamit a biztosító, na de műszaki nélkül hogy? Mindegy, elindultunk. Aztán motorozás közben megszületett a megoldás: kell keresni egy vizsgaállomást. Némi kérdezősködés után Gyomaendrődön találtunk is egyet, ahol fél óra alatt friss matrica került a rendszámomra, így sima vonásokkal végre tényleg elkezdődhetett a túra!

Erdély, hova tűntél?

A cikk legvégén megtaláljátok az útvonalunk linkjét, amelyben az egyetlen hiba a határ körül van, ugyanis Sarkad után Méhkeréknél simán ki lehet menni Salontára (Nagyszalonta), a Google pedig – hiába a barátom – nem hajlandó áthaladni ezen a kilépési ponton. Mi azonban megtettük, így hamar váltottunk némi RON-t, majd kevés kérdezősködés után megtaláltuk Arany János szülőházát. Amely teljesen körbeépülve, szinte jelzés nélkül lapul egy salontai mellékutcában. Érdekes…

Mivel az indulás körüli szerencsétlenkedésem miatt némi csúszásban voltunk, innen folyamatosan haladtunk Kelet felé. Beius (Belényes) után nem sokkal a Bihar hegység alatt rátértünk a 75-ös útra, amelyet Krisztián barátom különösen ajánlott a figyelmünkbe. A burkolat minősége ugyan hagyott némi kivetnivalót maga után (sportosabb futóművű motorokkal nyilván visszafogottabban kell rajta motorozni, mint ahogy mi tettük), a vonalvezetése azonban nagyon kellemes volt. Ami azonban elszomorított, hogy egyetlen település neve alatt sem láttam az eredeti, azaz magyar megnevezését. A lakosságot elnézve is egy tiszta román részen haladtunk, holott ez a terület cseppet sem volt az valaha. Kis navigációs hiba miatt nem fordultunk időben Délnek Aiud (Nagyenyed) felé, így továbbhaladva Mihai Vizeazu (Szentmihályfalva) főutcájáról legalább a távolban megpillanthattuk a Tordai hasadékot.

Visszafordulva némi kérdezősködést követően rátaláltunk a helyes útra, és elértük a valóban hihetetlenül eldugott célunkat, Torockót (román neve Rimetea, de ez már rendesen ki van írva magyarul is). Még Gyomaendrődön a vizsgaállomás vezetőjétől kaptunk egy jó tippet: Torockón a templom mögött keressük a Forrás Borozóban Szilvesztert, aki segít mindenben (szállás, kaja) – ezúton is köszönjük a tippet Varga Bélának! Szilveszter hamar meg is lett: egy igazi jóvágású, ötvenes éveiben járó magyar ember volt, aki készségesen szerzett is borozójától vagy ötven méterre egy nagyon kellemes kis szállást. Megvacsoráztunk a közelben levő étteremben, ittunk Szilveszternél néhány áfonyapálinkát (meg hoztunk is haza, de sajnos nem eleget…), és a Székelykő tövében hamar el is aludtunk.

A második oldalon jobban szétnézünk Torockón, majd jön a Nagy Hegy. Lapozz!

[ pagebreak ]

Torockó, az ékszerdoboz

Érkezésünkkor már szürkült, így a városkát másnap reggel, a felkelő nap fényénél vettük alaposabban szemügyre. Torockó az Erdélyi-középhegységben a Székelykő és az Ordaskő szűk völgyében helyezkedik el. A hegyek miatt a Nap kétszer kel fel, hiszen reggeli pályáján egyszer – miután fénye beragyogta a völgyet – még visszabújik a hatalmas sziklák mögé. Az 1’117 méter magas Székelykő egykori vára arról vált híressé, hogy a tatárok nem tudták bevenni, és a török rohamainak is hosszasan ellenállt. Mára a várnak csupán az alapjai láthatóak a hatalmas sziklán, amelynek megmászásáért a Forrás Borozóban minden vállalkozó szellemű oklevelet kap – konkrétan a fent már emlegetett Szilvesztertől, akihez mi még biztosan visszatérünk egy komolyabb, egész estés áfonyapálinkázásra.

A város másik különlegességét az épületei jelentik: szinte teljesen egyforma, fehér házakból áll, amelyeken zöld zsalugáterek találhatók. Hihetetlenül jó érzés volt reggel sétálgatni egy nagyot. Szállásadónk, Nusi Néni szerint most mintegy hatszáz magyar és hatvan román lakja, ő maga például már nem is tud románul. Írni pedig iskolás éveit leszámítva nem is tudott. A Wikipedia hasábjain nagyobb népességről olvashatunk, igaz, az 1992-es adat – azóta pedig igen jelentős az elvándorlás, főleg mióta bezárták a nagyenyedi konzervgyárat, amely a környék egyetlen jelentős munkalehetőségét biztosította. Ezzel együtt Torockóra jönni valódi felüdülés minden szempontból – legközelebb biztos, hogy hosszabb időt töltünk majd itt.

A nagy klasszikus: a Transfogaras

Nagyenyedtől Blaj (Balázsfalva) és Medias (Medgyes) felé vezetett az utunk, majd egy egészen rövid szakaszt kellett megtennünk az 1-es főúton (irdatlan kamionforgalma miatt kerülendő). Ez az etap semmi különlegeset nem nyújtott, azonban amikor Cartisoara felé lekanyarodunk az 1-esről, már szembenézünk a két és félezer méteres hegycsúcsok irdatlan láncolatával.

Minden valamirevaló romániai motoros túrának része a Déli Kárpátokon átvezető klasszikus, meseszép hágó, a 7C jelű út, amelynek csúcsán egykoron Nikolae Ceausescu nyaralója állt. A kicsivel 2’000 méter fölé vezető út tetején egy csodaszép kis tavacskára épülő étteremben lehet elkölteni egy gasztronómiailag cseppet sem kiugró, egyébként azonban valódi élményszámba menő ebédet, vagy legalább meginni egy kávét vagy bambit.

A hágóról Dél felé haladva néhány éve még értékelhetetlen minőségű úton vergődtünk le a Vidraru tóhoz, amely a legtöbb hasonló romániai társához hasonlóan duzzasztással jött létre. A jó tíz kilométer hosszú tó végénél egészen testközelből meg is lehet csodálni a gigantikus vízmennyiséget tartó masszív gátat. Jó hír, hogy az aszfalt minősége egy-két kátyúsabb százmétert leszámítva teljesen korrekt minőségű – az utak minősége általában hihetetlen módon javul Romániában -, így már bármilyen motorral bátran meglátogatható.

Az elvarázsolt panzió

Második napunk egy igazán különös szállás kapcsán mindenféle élményekkel zárult, amelyeket pusztán a vicc kedvéért el kell meséljek. Célunk a 7A jelű úton a Vidra tó elérése volt (másnap), így Brezoi után elkezdtünk panziót keresni. Valószínűleg eltúlzott igényeink voltak, hogy egyazon helyen szerettünk volna aludni és enni valamit, mert sokszori próbálkozással sem leltünk ilyenre. Végül az úttól elég combosan felmotorozva egy nagyon szép (és tekintélyes méretű) faházhoz jutottunk, amelynek gazdája beszélt angolul, és teljesen természetesen igennel felelt az étterem iránti tapogatózásunkra.

Megalkudtunk a szobára, amely 15 perc múlva lett készen (később rájöttünk, hogy sebtiben takaríthatták ki és húzhattak ágyneműt), majd odahoztak egy román étlapot, és megkérdezték, roston csirke jó lesz-e? Igennel feleltünk, mert éhesek voltunk, köretnek pedig csak salit kértünk. Erre a fenti fotón is látható robogó (négyütemű bringa volt, de leszakadt kipufogóval, így az egész völgyben lehetett hallani, amikor húztak rajta egy kövér gázt) azonnal beindult, és a tulaj számos kifutófiújának egyike megindult a falu felé. Rövidesen visszatért, hozott csirkét, paradicsomot, uborkát és egy üveg étolajat. Közben megbeszéltük, hogy rántottát kérünk reggelire, mire azonnal lerobogóztak tojásért.

Halkan jeleztük, hogy nincs víz a csapban, de biztosítottak, hogy vacsora végére megoldják. Meg is oldották, már csak a meleg vizet nem – de azért már nem is szóltunk. Életünk egyik legízetlenebb vacsorájának elfogyasztása után érdeklődtünk némi sörért – perceken belül már ment is a falu irányába a sárga robesz nyélgázon, és rövidesen jött vissza egy rekesszel. Behűteniük már nem sikerült, úgyhogy hideg narancslevet kellett belekevernem – nem is lett rossz! Ha már a víz nem volt meleg a fürdőben, legalább a sör kompenzálta… A legszebb azonban az elhagyatottnak hitt szálláshely késő esti benépesülése volt: a vacsi vége felé jártunk, amikor is befutott vagy tizenöt munkás külsejű figura, akik szemmel láthatólag állandóan itt tartózkodtak. Volt köztük három igazi pópa is fekete ruhában, süvegben, nagy fehér szakállal. Ők mindenesetre hoztak maguknak hideg sört – tudhattak valamit!

Van olyan hágó, amelyhez képest a Fogaras ipari tanuló… Jön a Transalpina!

[ pagebreak ]

A világ egyik legcsodálatosabb útvonala

Másnap a hideg vizes zuhanytól felfrissülve folytattuk utunkat a csodálatos Vidra tóhoz, amely mellett 2008-ban még szinte off-road körülmények között motoroztunk el. Most itt is vadonat friss aszfalt feszült, így egy nagyon kellemes kanyargást abszolválhattunk. A tó után nem sokkal a 67C jelű úton Délnek vettük az irányt Novaci felé. Nem kell törődni vele, hogy a navigációk nem terveznek erre, az út ugyanis éppen jelenidőben nyeri el végleges formáját. Ez a szakasz ugyanis Európa szerintem egyik legszebb hágója, a Transalpina.

A mai napig verem a fejem a falba, hogy eredeti, aszfaltmentes állapotában nem motoroztam végig rajta – pedig minden endúrósnak élete élménye volt állítólag. Most, frissen leaszfaltozva is az, főleg a csúcs közelében levő utolsó szakasz. Itt ugyanis olyan kanyarok követik egymást, amelyek nem csak 180 fokot fordulnak, hanem közben brutálisan emelkednek is. Néhol az ember előre benézi a kanyarívet, majd a forduló közben konkrétan csak az eget látja maga előtt. Ha kész lesznek a felfestések és főleg a korlátok, tapasztalatlanabb motorosnak még akkor sem ajánlanám tiszta szívvel.

Az út 2’135 méterig visz fel, a táj vadsága pedig igazán különlegessé teszi az egész élményt. Jellemző, hogy míg lent 35-36 fok volt, idefent 14,5 – viharos széllel kombinálva. Az átkelő déli felét kezdték előbb építeni, így az már teljesen elkészült, míg az északin azért van még munka. Legkésőbb két éven belül azonban az is készen lesz. Jellemző, hogy a csúcs közelében a déli oldalon már egész kis várost rántottak ki a földből (szépnek azért semmiképpen nem nevezném), amely nyilván a leendő síterep kiszolgálását látja majd elsősorban el.

Alpok? Ugyan, kérem!

Ez a nap a Transalpinának köszönhetően már amúgy is arany betűvel került volna be a túrabeszámolóba, pedig az sem volt piskóta, ami ezután következett. A célunk (minden információ nélkül, csak mert oda böktem a térképen) a Bihar Nemzeti Park elérése volt, mert nagyjából oda tűnt reálisnak eljutni aznap. Amikor azonban rákanyarodtunk az 57B jelű útra (Mehadia és Anina között keressétek), olyan kanyaroázisba botlottunk, hogy alig hittünk a szemünknek.

Egy rövid szakaszt leszámítva teljesen jó aszfaltminőség, és folyamatosan a 80-100 körüli tempóval abszolválható, remek ívű kanyarok. Minimális forgalom, murvafelhordás alig – egyszóval valami elképesztően jót motoroztunk rajta! Anina után Resitán át Bocsáig jutottunk, a kanyargás nyújtotta élvezet azonban végig kitartott. Mellesleg ekkor értünk vissza az egykori Magyarország területére, hiszen ezek a déli bányászvárosok valaha Erdély határvidékén helyezkedtek el. Bocsán pedig egy nagyon kellemes panzióban kaptunk szállást, meg egy – az előző napihoz képest – egészen felséges vacsorát. Hideg sörrel!

Az egyetlen felejthető nap, amelyben csak egy jó dolog volt: az ebéd

Az utolsó napunk a hazaút jegyében telt, és motorozás szempontjából egyetlen ajánlható részlete sem volt. Inkább kerülendő példának jó csak, amerre mentünk. Abbéli igyekezetemben ugyanis, hogy elkerüljük a temesvári forgalmat, Dettán és Uivaron (Detta és Újvár) átmotorozva kerültünk egyet. Az út azonban itt olyan minősíthetetlen, hogy igazán jó szívvel senkinek nem javaslom.

Halálosan unalmas 200 kilométer után beléptünk Magyarországra, majd Pesti Zoli barátom éttermében, a szegedi Gringo’s-ban jól megebédeltünk. Kellett is ez a feltöltődés, hiszen innen megint majdnem ugyanannyi várt hazáig a szintén nem túl élvezetes 5-ös főúton. A rengeteg technikás egyenessel tarkított záró nap azonban cseppet sem tudta elvenni jó kedvünket, hiszen egy nagyon szép túrát sikerült abszolválnunk. Még ha az igazi Erdélybe most nem is jutottunk el. Sebaj, majd jövőre!

Túránk teljes (végleges, azaz valójában megtett) útvonala  ITT TALÁLHATÓ.