Utálom, amikor valaki megmagyarázza az elért helyezését! Most mégis megírom az augusztus 20-i záró futam sztoriját az én szemszögemből. Nagyon örülök mások sikerének, de talán nem véletlen, hogy az én beszámolóim mindig tartalmaznak időeredményeket is. Talán azért is vagyok csalódott, mert régen versenyeztem a hazai közönség előtt, és nagyon szerettem volna megmutatni nekik, hogy mi ragadt rám (ránk) az EB versenyeken. A bizonyítás részben azért sikerült, hiszen amíg technika ördöge közbe nem szólt, egész hétvégén 7.7 és 7.8 másodperc közötti időket mentem, ami hazai földön azért nem mindennapos.

Csütörtök délben érkeztünk szerviz-mesteremmel, Kasziba Pistivel Kunmadárra. Kitelepültünk, ami összeszokottságunknak köszönhetően jó másfél óra alatt megvolt. Ezek után vártuk az áramellátást, hogy az akkukat frissítsük, valamint a kompresszort is beüzemeljük. Lassan ezek is meglettek, bár az áramingadozás kicsit borzolta az idegrendszerünket. De összeállt a kép, és egy rövid warm up után szemrevételeztük a pályát. Ezután egy gyenge tapadású pályára való beállítás mellett döntöttünk. Többen ugyanis óva intettek, hogy csúszik meg minden. Azt viszont tudom, hogy a dragozásnak ez az egyik tudománya: az adott körülményeknek megfelelően kell beállítani a motort, gumit melegíteni és megülni a vasat. Ez jól is sikerült, hiszen 7.71-el nyitottunk! Tehát több mint 1 másodperccel voltunk a mezőny előtt és ez nagyjából így is maradt a hétvégén.

Év elején, amikor a csapattal megterveztük, hogy hol, mikor, melyik versenyen indulunk, tudtuk, hogy kockázatos lesz. Az öt magyar versenyből csak hármon tudtunk elindulni, mert a többi egy időre esett az EB-futamokkal. Így a magyar bajnokság megnyeréséhez itt mindenképpen győzni kellett. Volna. A váltóm törése az elődöntő után ugyanis megpecsételte a sorsunkat. Ezen múlott a bajnoki cím, ami ugyan nem lett volna érvényes, mert két verseny kivételével sajnos nem is volt megfelelő létszámú induló a bajnoki fordulókon! De akkor is, ilyen versenyzés, ez hajtja az embert, hogy majd minden jobban összejön a következő alkalommal.

Most még hátra van az EB záró futama Santa Podban. Szeretnék egy nagyon jó eredményt, mert érzem a csapatban, a motorban és magamban, hogy képesek vagyunk rá. Csak érkezzen meg az új váltó, mert ehhez a géphez még nem teljes a tartalék-alkatrész állomány. Főtámogatónk a SOVEREIGN Kristálycukor hihetetlen kitartással és áldozattal segíti csapatunk versenyzését és jövőbeni eredményes szereplését. De köszönettel tartozom a többi szponzorunknak is, így a STEVIE&HAUSER V-Twin Szerviznek, a Zodiacnak, a frissen tartásért a Go Fast-nek, a biztonságomért pedig az Euromotor Groupnak. Santa Pod után tehát még jelentkezem!

Cowboy-kalandok közepette érkeztünk meg a következő verseny helyszínére, a norvégiai Gardemonba. Bizony, az a híres Vadnyugat…
Hallottatok már a svédországi High Chaparralről? Jó hely, egy élményparkhoz hasonlítanám, ami a hollywoodi Vadnyugat világának mintájára épült. (Szuper lenne odahaza egy ilyen hely a magyar betyárvilágból is!) Kisvonat, indiánok, bölények, valamint „Mexikó város”, „saloonnal”, tánccal, mexikói sörrel és tequilával… No, itt időztünk el úgy fél napig, Apa (Totti), Lütyő (a motorunk „doktora”), a dán Jesper Tiel (a járgány előző tulajdonosa), barátja (és egyben szerelője) Jakob, valamint jómagam, Adél (Totti lánya).

Aztán úgy döntöttünk, elég a pihenésből, irány az igazi kaland, irány Gardemon! Már másnap kora reggel a pálya előtt várakoztunk, hogy beengedjenek, mondanom sem kell, hogy az elsők között voltunk… Még aznap megérkezett hozzánk szponzorunk, Jenő személyében, akit a SOVEREIGN cukorforgalmazó cége miatt a pályán mindenki csak „Sugar Daddy-nek” („Cukorpapunak”) hív. Pergett az idő, s másnap már a versenypályán találtuk magunkat. Rossz hírrel kell szolgálnom: „Black Horse” (azaz „Fekete Ló”) becenévre hallgató csodajárgányunk a burn out-kor lerobbant. Mire megint megpróbálhattuk volna, Lütyő észrevette, hogy nincs üzemanyagnyomás. Így értelmetlen lett volna újra próbálkozni. A hiba keresésénél kiderült, hogy az egyik akkumulátor felmondta a szolgálatot.

A második kvalifikációkor a mantorpi beállítással álltunk a startvonalhoz, ami azonban ezen a pályán túl keménynek bizonyult, a hátsókerék pedig túlforgott, s Black Horse 8,1 másodperc alatt ért be a célba. Ugyan ez az idő egyáltalán nem kimagasló, de a csúcssebesség már igen: 285 km/h, azaz több mint Jesper ugyanezzel a motorral elért sebességrekordja.
Másnap azonban újabb váratlan esemény történt: a startvonalnál állva csak annyit láttam, hogy egy tökéletes rajt után (körülbelül félúton) a motor leáll (vagy Apa veszi el a gázt). Mint utóbb kiderült, a számítógép csatlakozója lecsúszott, és Apa éppen hogy elkapta azt a pillanatot, amikor úgy tudta leállítani a paripát, hogy a váltó ne törjön el benne. Nekem is elkeserítő volt látni, ahogy Black Horse megint csődöt mond, hát még Apának a pilótájaként és Lütyőnek a szerelőjeként!

Elképzelni sem tudom, milyen nehéz lehetett Apának ennyi kudarc után újra visszaülni a motorra, pláne, hogy nem tudtunk új beállításokat tesztelni. Sőt, mi több, aznap délelőtt, (hál’ Istennek még órákkal a verseny előtt) a motor nem akart beindulni. Mennyi embert tud megmozgatni egy masina! Lütyő, Jesper és Jakob a hiba okát keresték, Sugar Daddy segédkezett, Apa és én pedig megpróbáltunk életet imádkozni belé. Aztán megtörtént a csoda: beindult a motor!!! Csipkedni kellett magunkat, hogy időben odaérjünk a pályához, de a lelkesedés szinte szárnyakat adott, s így minden összeállt.
Mikor az indítókocsit a startvonalhoz toltam, az egyik csapat szerelője odalépett hozzám: „Ezúttal szerencsétek lesz.” Jó volt tapasztalni, hogy még a „vetélytársak” is bíztattak, hogy még ők is szurkolnak Apának… A jóindulatú jóslat azonban nem vált be. Egy kitűnő rajt után elszakadt a primerhajtás szíjja.

Amíg mi elkeseredetten vonultunk vissza, a pályán nem mindennapi dolog történt: új európai funnybike (idő és sebesség) rekordot állítottak fel. Természetesen nem más a rekorder, mint az eddigi csúcsot is tartó, kiváló versenyző, Rikard Gustaffson. Az ideje:6,666; a csúcssebesség pedig 338 km/h (eszméletlen!). A mi kategóriánkban (ProStock Bike) is történt váratlan esemény: Jesper jobb időt futott, mint az Európa-bajnok Ulf Ögge. (Egyébként Jespert és Rikardot szintén a SOVEREIGN  támogatja.) Ennyi újdonság után már nem is állt el a lélegzetünk, mikor megtudtuk, hogy a másnapi elődöntőben Apa Ulf Ögge-vel mérkőzik majd meg. Tisztában voltunk vele, hogy őt nem fogja megverni, de akkor Apát és az egész csapatot csak az érdekelte, hogy a sok balszerencsés futam után végre tudjon menni egy viszonylag jó időt – magunkért. Hogy megmutassa, mire is képes Black Horse.



Fogalmam sincs, hogy ennyi kudarc után hogyan tudtunk bízni. Főleg Apa. De bíztunk. (Azt hiszem, még senkinek sem volt igazán boldog élete hit és kitartás nélkül.) A startvonalnál még borzasztóan ideges voltam. 7,7 mp után pedig már majdnem sírtam az örömtől. Még Ögge 7,4 mp-es ideje sem érdekelt, és a tudat sem, hogy Apa 2-3 tizeddel jobbat akart menni. A lényeg, hogy semmi baj nem volt a motorral. Végre. Az csak plusz öröm volt, hogy Apáé volt a jobb reakcióidő.

A középdöntőt már a teherautó tetejéről néztük, egy létra segítségével. Szinte biztosra vettük, hogy a döntőben Jespert és Abrahamssont figyelhetjük majd, de nem volt igazunk. Ögge megverte a csúcstartó Abrahamssont, s Jesper Fredlund elleni küzdelme is a várttal ellenkező eredménnyel zárult. Jesper úgy gondolta, hogyha a kocsi keréknyomában megy, jobban fog tapadni, de sajnos nem így történt… Hátsókereke túlforgott, s így Fredlund jutott tovább. A norvég pálya egyébként híres a jó tapadásáról. Azonban a verseny alatt pont az ellenkezője bizonyosodott be. Egyenességében pedig nem más pálya áll hozzá nagyon közel, mint Kunmadaras. Apa szerint érdemes lenne a magyar pályát minél többször igénybe venni, hogy ott is kialakuljon a jó tapadás.

A funnybike kategória döntője meghökkentő eredménnyel zárult: a csúcstartó, legesélyesebb Rikard Gustaffson motorjából a burn out-kor elkezdett folyni az olaj, mert előző nap elfelejtették kitisztítani a csövet… Így már csak egyetlen versenyző maradt a döntőben, aki 8,4-es idővel nyerte meg a versenyt (amikor előzőleg ellenfele 6,666-os rekordidőt ment)… A ProStock döntő volt még csak igazán meghökkentő! Fredlund motorja a rajt után mintegy öt méterrel lefulladt. A „vesztes” motorjára borulva búsult, de nem sokáig: néhány másodperc után számára is kiderült, hogy Ögge piroslámpás indulást csinált. Hiába ment az Európa-bajnok jó időt, mégis Fredlund nyert, a lerobbant motorjával!

Hiába, ez a drag sport. Olyan, mint az élet. Sosem tudhatod előre, mi fog történni, s csak a hibáid okát keresve és azokat kijavítva tudsz továbblépni. A múlt rögös útját egyengetve azonban a jelen pillanatra kell koncentrálnod. S a legfontosabb: bízni, bízni, bízni… Mert megéri.

Május utolsó hétvégéjén került megrendezésre az EB angliai versenye. Nagy dilemmában voltunk, hiszen ekkor zajlott Kunmadáron az Drag OB. második fordulója is. Az idén a magyar bajnoki cím visszaszerzése abszolút fontos célom, így nehéz döntés előtt álltam, hogy melyik versenyen induljunk. Végül a csapat úgy döntött, hogy kicsit kockázatos ugyan, de megyünk Santa Podba!

Nagyon készültem erre a fordulóra. Még egyedi elképzelésem alapján, a dragozás sajátosságainak megfelelő kétrészes bőrruhát is készíttettem. Ezt Katona Albert bőrszabó „követte el”, aki nem mellesleg régi motoros és nem csak a szakmájában. Háromszor voltam nála a kecskeméti műhelyében próbálni, mire ez a tökéletes mestermű elkészült. Köszi Albert, hogy éjjel nappal dolgoztál, hogy időre készen legyen! Ennek a ruhának egyébként az lényege, hogy gyűrődés-mentesen a lehető legnagyobb szabad mozgást tegye lehetővé a vállamnak és a felsőtestemnek a futamok alatt.

Négyen indultunk neki a több mint kétezer kilométeres útnak egy Jeep mögé kötött nagy lakókocsival, hiszen valahol lakni is kellett. A vezetést Jenő (Sugarman) barátom, a főszponzor cég képviselője vállalta magára, mellette az éberőr szerepében a magyar főszerelőm Kasziba Pisti (Lütyő) foglalt helyet. Én magam hátul egy üveg whisky és Dr. Kiss Csaba (Kékvérű) ügyvédünk társaságában vártam az út viszontagságait.  Tényleg kemény volt! Több mint huszonöt órát mentünk folyamatosan. De végül megérkeztünk, és nagyon komoly látvány volt csak végignézni a boxokon, ahol mintegy kétszáz csapat táborozott! Péntek este megérkezett a dán szerelőm és mesterem, természetesen a motorommal együtt. Őket Peter Gusstavson volt Topfuel európa bajnok szállította át Svédországból. Hihetetlen, hogy az EB-menők milyen gyorsan befogadtak minket, hiszen ez volt életemben a harmadik alkalom, mikor velük egy mezőnyben indultam. Ráadásul nagyon pozitívan nyilatkoznak országunkról és rólunk magyarokról, ami külön remek érzés!

Másnap egész nap esett az eső. Így Brian-nel elemeztük a kunmadarasi futásokat videóról és telemetriáról, valamint több százszor gyakoroltam a rajthoz szükséges mozdulatokat. Sajnos az utolsó versenyen, amikor a középdöntőben leállt a motorom, az eltört dugattyúgyűrűk tönkretették a hengereket és a dugókat egyaránt. Az amerikai tuning cégnél pedig, ahol ezt a motort építették, csak kisebb henger-szett volt raktáron, így itt az angol versenyen kénytelen voltam 3150 helyett csak 2720 köbcentis motorral menni. Ez sajnos mínusz 35-40 lóerőt jelentett…

Másnap az első kvalifikáción a rajt pillanatában egy hibás léptetővilla miatt kidobta az egyest a gép, így állva maradtam a startvonalon. Volt új alkatrészünk, így délutánra el is készültünk. Azonban akkora oldalszél lett ekkorra a pályán, hogy senki nem is tudott javítani a délelőtti idején. Nekem viszont nem volt még mért időm így nekivágtam. Kétszáz méter után annyira elindult a motor a baloldali fal felé, annak ellenére, hogy teljes felsőtestemmel melléfeküdve húztam vissza, hogy kénytelen voltam gyorsan felváltani a negyediket és ötödiket. Ekkor ért le az első kerék, ami kicsit keresztbe fordulva találkozott a talajjal és csúszott vagy ötven métert mire elkezdte visszahozni a motort és engem a faltól. Na, ebből az inkább sreetfighteresre hasonlító futamból tudtam 8,4-el kvalifikálni magam az elődöntőbe. Annyit a szél erejéről, hogy utánam Eric Tebeul (Madarason ő ment a rakétamotorral) el is találta a falat, úgy hogy még a hengerfejéről is bontott le cuccokat! Eric szerencsére nem sérült meg… Utána még vagy ketten pályát cseréltek menet közben, szóval volt kaland bőven mindenkinek!

A harmadik kvalifikáció már el is maradt, mert annyi baleset volt, hogy mintegy öt órát csúszott meg a program. Így az esélyem is elszállt a javításra. Az elődöntőben az aktuális bajnokkal, Ulf Öggével kellett meccselni. Egyesben a rajt után volt kis kerék túlforgásom, de összességében szép futás volt részemről, még akkor is, ha a reakcióidőm nem volt a legjobb. Féltávon három századra megközelítettem Ulfot, de azután a G2 Buell erőfölénye legyűrte a szenzációt éhező értem drukkolók álmát és az enyémet is. A végeredmény, hogy két tizeddel kikaptam az Európa bajnoktól, de a hideg (8 fok volt csupán) ellenére megint héttel kezdődő időt futottam a kisebb hengerek ellenére. A helyzet tehát legalábbis bíztató…

Legközelebb július elején Finnországban indulok az EB következő állomásán.

Drukkoljatok légyszi minél többen, ígérem meghálálom egy jó eredménnyel!

Tóth Zolival 2008 óta dolgozunk együtt, így értelemszerűen lelkes szurkolója vagyok, amikor gyorsulási versenyeken tépi a gázkart. Különösen azóta, hogy megvette a Totti Falcon névre hallgató Harleyt, és azzal tavalyelőtt meg is nyerte a magyar bajnokságot. A tavalyi évben azonban semmi nem sikerült neki: gyakorlatilag minden versenyen valamilyen műszaki hibával küzdve esélye sem volt megvédeni a címét. Az idei évnek úgy vágott neki, hogy teljesen rendberakják a Falcont, és újra felveszi a kesztyűt. Azután csak nem jöttek a megrendelt alkatrészek, csak nem jöttek, május elseje és Kunmadaras pedig egyre csak közeledett…

A verseny előtt egy héttel már biztossá vált, hogy a leggyorsabb magyar Harley nem lesz versenykész az első bajnoki viadalra, amely ráadásul idén európa-bajnoki futam is volt. Zoli lázas telefonálásba kezdett hát, hogy kitől lehetne bérelni egy motort. Természetesen Harleyt, hiszen más szóba sem jöhetett!

Tóth Zoli mesél Kunmadárról

Szponzorom, a Sovereign Kristálycukor abszolút mellettem állt a motorbérlésben. Hiszen magának a rendezvénynek is fő támogatója lévén nagyon akarták, hogy rajthoz tudjak állni. Végül kedvező választ kaptam Brian Glaesner-től, aki árulja azt a gépét, amivel 2008-ban a Top Gas Kupa Európa Bajnoka volt. Megfelelt neki a bérléssel egybekötött próbafutam, így összecsomagolta a technikát, és már jött is Magyarországra! A csütörtöki szabadedzésen már ki is tudtam próbálni a vasat. Bár jobban visszagondolva akkor inkább még ő próbált engem… Nagyon kemény és agresszív a motor, és csak ilyen stílusban lehet irányítani is. Az első nap összességében szörnyű volt! Csináltam olyanokat, amit még életemben nem: elrajtoltam a bal pályán és befutottam a jobbon. Kívülről állítólag szörnyen nézett ki, én onnan a fedélzetről éreztem, hogy elfér az!

Pénteken már futottam 8,1-et is, de ekkor még közel sem volt meg az ember és gép összhangja. Kértem pár finomállítást Briantől, aki egyébként roppant szigorú, de profi drag oktatóként is nagyot bizonyított ezen a hétvégén. Szombaton végre összeállt a kép és életemben először, az országban pedig második magyarként nyolc másodperc alatt futottam!!! Ez az idő 7,7 másodperc volt!!!!! Már a futam közben éreztem, és miközben 260 kilométer per óránál rángattam vissza a palánktól a motort, üvöltöttem a sisakban, mint az állat! A nap folyamán még többször futottam egyébként 7,7 körül.

A magyar bajnoki döntők estére maradtak, ahol az elődöntők után az egyedüli magyar maradtam. Ugyanis sok külföldi nevezett be a magyar futamokra is, így fordulhatott ez elő. A középdöntőt is megnyertem, majd a döntőben sajnos hibáztam egyet. Az történt, hogy a szürkület és a koncentrációm pillanatnyi kihagyása eredményeként körülbelül háromszáz méternél elvettem a gázt, mert úgy láttam, hogy befutottunk. De, nem! Így gyakorlatilag már egy megnyert futamot ajándékoztam a mellőlem induló olasz versenyzőnek.

Vasárnap viszont indultak az EB döntők. A pro-stock kategóriában húsz nevező volt, így 16-os elődöntőbe kellett bejutni. Ez sikerült is a tizenegyedik legjobb idővel. Szoros volt nagyon, hiszen öt tizeden belül voltunk tizenketten! A második fordulóban aztán Laeser-el csaptunk össze. Jól elkaptam a rajtot és sikerült, tovább jutottam egy európa-bajnokkal szemben, ami azért nem kis büszkeséggel töltött el akkor, és tölt el azóta is. Azután a középdöntő rajtjánál leállt a motor. Brian megnézte, és azonnal fel is adtuk. A szétszedés után derült ki, hogy eltört egy szelepemelő. Mindezzel együtt abszolút elégedettek vagyunk a hétvégével, hiszen minden sikerült, amit célul tűztünk ki. Természetesen jó lett volna menni tovább, de nagyon sokat futottam a géppel és nem igazán volt meg a visszahűtéshez szükséges idő szombaton, ez bosszulta meg magát. Azonban a hónap végén újra versenyzünk: ismét EB, csak most az angliai Santa Podban.

A technika

Milyen ez a motor, amellyel Zoli a jelek szerint idén végig versenyezni fog? Később részletesen bemutatjuk a kék szörnyet, addig néhány fontos technikai adat zárásképpen. A motort anyakönyvileg Buellnek hívják, a Deringer és Lozano műhelyek építették az USA-ban. Hengerűrtartalma 3248 köbcentiméter, 5 sebességes race case váltóval, Racepack300V telemetriával, Kosman vázzal és sok egyéb jó cuccal felszerelve. Sok sikert kívánunk Zolinak az év hátralevő részére!

Az eredeti cikk ide kattintva érhető el.