Nehéz szavakba önteni mindazt amit a Hóbagoly-party adott számomra a maga kis nemes egyszerűségével. Ezt semmiképp sem lekicsinylő jelzőként írom – de ez majd kiderül a továbbiakból. Kiderül, mert pont az EGYSZERŰSÉG az, ami miatt ilyen közel került minden résztvevő lelkéhez a Cserépfalu határában található mező. Ez is egy olyan dolog, amire azt szokták mondani, hogy nehéz elmagyarázni. Ha nem élted át… de én azért megpróbálom a lehetetlent. Eleve az a tény, hogy februárban (ami ugyebár köztudottan téli hónap) sátrazás céljából összejöjjön pár motoros, kissé furának tűnhet az ép elmével rendelkező társaink számára. Remélem a cikk végére már semmi kétségük nem lesz afelől hogy… ezek tényleg őrültek!

Már a party előtt folyt az eszmecsere, mindenki izgatottan készülődött a túlélőtúrára. Én is megnéztem a Bear Gryls összest, biztos ami biztos, hátha odvas fában tanyázó, cellulózon hízlalt dundi lárvából kell majd fehérjeforráshoz jutnom. Ezek után már csak egy meleg hálózsákra és egy sátorra volt szükség a részvételhez. Szépen lassan közeledett a nagy nap, mindenki bújta az időjárás-jelentéseket (lesz hó vagy nem lesz, hideg lesz vagy mégsem). Volt aki a motorját simogatta a garázsban, volt aki végrendeletet írt, és volt aki jóshoz fordult, hogy nem fagyhalál végez-e vele. Amikor pedig eljött a péntek, alig vártam hogy indulhassak. A motor már előző este felmálházva várta, hogy megnyomjam azt a kis gombot ami újraéleszti benne a tüzet, ami oly sok boldog perc okozója minden motoros számára. Pénteken 11 órakor indultam Paksról, és potom 270 kilométer várt rám a célig. De nem voltam végig magányos, útitársam is akadt egy elvetemült barátom, Dinnye személyében, aki szintén elég őrült az efféle kalandokhoz. Vele az M3-as kivezető egyik kútján találkoztunk. Innen már megállás nélkül lovagoltunk végig vasparipáinkon a célig.

Odaérve kellemes fogadtatás várt: a patak és a sártenger túloldalán kis integető emberkéket láttunk, ám az csak az átkelés után vált világossá, hogy segíteni akartak nekünk az átjutásban. Azonban hamar rájöttek, hogy egyedül is boldogulunk. Átérve lepakoltunk és gyors ismerkedés után nekiálltunk rögtönzött szövethajlékunk felállításához, ami meglepő gyorsasággal sikerült. Utána már mi is belevetettük magunkat az égetett szesztől gőzös, tábortűztől vörös éjszakába. Rettentő hamar jó hangulat kerekedett. Azt nem tudom, ehhez volt-e köze a számtalan átlátszó folyadékkal töltött üvegnek, amik mint május elsejei a ringlispír, úgy forogtak körbe-körbe. Később azután már más dolgok is forogtak… Egyszer csak a holdfénytől világos éjszaka csendjében két szocreál gép egyre közeledő pattogó pöfögése hallatszott. Újabb őrültek érkeznek, nemsokára már ott ácsorogtak a minket elválasztó sártenger túloldalán. Egyből megindult az illuminált segítségi hullám, mindenki húzta-vonta, lehet hogy volt aki csak kapaszkodott beléjük. A lényeg, hogy átért a két utazó egy oldalkocsis Jawa és egy ETZ nyergében. Két fővel gyarapodva kellemes hangulatban beszélgettünk tovább, a tűz ropogott, rangidősünk a tűz melegétől (és a átlátszó folyadéktól) túlfűtve meglelte a maga Dulcineáját, és szélmalomharcba kezdett. A csata végeztével a megfáradt lovagot befektettük hajlékába. Mindez után még sokáig pácolódtunk a nedves akác füstjében. Érdekes, az idő itt ismeretlen fogalom: úgy repültek a percek és az órák, mintha egy túlméretezett homokórán mérnék az időt. Sok történet és nevetgélés után mind elvonultunk rongyházainkba a mező utca mindkét oldalára. Miután mindenki bevackolta füstös testét a hálózsákba, a mező tündére álomport szórt a tábor lakóira, bár szerintem volt, aki allergiás volt rá. Csak ez magyarázhatta a nagymértékű horkolási kedvet…

A következő oldalon már a másnapi élmények következnek, lapozz!

[ pagebreak ]

A termálvíz is melegít

Az este hűvös volt és pihentető, nem is gondoltam volna, hogy ilyen jót lehet aludni -2 fokban. Reggel gyűrött rongybábokként gyülekeztünk az esti tűz maradványainál. A tűz felé menet még egy sírkeresztet is láttam, amelyet egy kis vörös bundás állat „teteme” mellé tűztek. Miután tehát elsétáltam a vadas-mártás mellett, odaértem a tábor központi helyéhez, a tűzfészekhez. Itt már nagyban folyt a csináld-magad reggelikészítő tanfolyam. Ki-ki az általa fellelhető alapanyagokból próbált rögtönzött reggelit varázsolni, én úgy döntöttem, egy kis pénzzel támogatom a helyi közért forgalmának fellendülését. Így oda indultam napnyitó élelmiszert vadászni. A kis boltot hamar megtaláltam, ehhez faluhelyen nem kell GPS, csak nyitott szem. Amikor odaértem, éppen egy kis nénike csoszogott a lépcső felé. Most mégsem éreztem azt a késztetést, amit a városi ember a boltban megszokott. Igen, a rohanásról beszélek, ami arra késztetné az embert, hogy ráköszönjön az idős hölgyre és amíg ő körbenéz már be is slisszanjon elé a sorba. Nem, itt visszavedlik az ember EMBERRÉ és képes normálisan viselkedni. Érdekes, valahogy mindig is jobban szerettem a kis boltokat, mint a hiper-szuper marketeket. Talán mert a gyerekkoromra emlékeztetnek: a Csemegére, ahol név szerint ismerte egymást eladó és vevő, ahol nem a kizsákmányolástól megfásult, droiddá átszellemült pénztárosok kérik az áru ellenértékét, és nem tolják a portékádra a következő vásárlóét hogy húzzál már bele mert haladni kell.

Miután kellemes kiszolgálás közepette megvásároltam a számomra már rituális reggeli alapanyagokat (kifli, vaj, kakaó) nem feledkeztem meg a társaim által rendelt nyalánkságokról sem. Kiléptem a bolt ajtaján, úgy ahogy már rég nem: nyugodtan és jó hangulatban. Finoman közlekedve haladtam a tábor felé, vigyázva a dobozomban tanyázó elemózsiákra. Megérkezésem után leszállítottam a rendeléseket, majd csatlakoztam a falatozó falkához. Már reggel szóba került a túrakiírásban is emlegetett bogácsi termálvíz; na nem mintha bárki is túlzottan vágyott volna a meleg vízre. Nem, csak ha már ott van a közelben miért ne? Meg is tárgyaltuk, hogy pár kivétellel (akik termálvíz-iszonyban szenvednek, de annál inkább szeretnek főzni) meglátogatjuk a szomszédos falut, Bogácsot. Pár arcon megfigyelhetőek voltak a bizonytalanság jegyei: vajon raktam be fürdőgatyát? Tsanyi már licitálni kezdett vörös démonunk bikinijére „én akár azt is felveszem, itt úgysem ismer senki” jeligére. Összeszedelőzködtünk, majd jött a szokásos „keljünk át az akadályon” program.

Mikor megérkeztünk a parkolóba, akkor hasított belénk a felismerés , hogy te jó ég, milyen mocskosak és büdösek vagyunk (ez alatt sáros ruházatot és füstös illatanyagokat kell érteni)! De ahogy haladtunk a fürdő felé, egyre kevésbé éreztük hogy ez itt a faluban bárkit is zavart volna. A bejáratnál kofák árulták portékáikat, tésztát, kolbászt, szalonnát, birsalmasajtot (ez utóbbiból vásároltam is a boltnál már említett gyermekkori nosztalgia hatására). Lassan beszivárogtunk a fürdőbe, mindenki nekiállt vetkőzni: a sok motoros gönc szinte elárasztotta a kis öltözőt. A szolgálatot teljesítő hölgy kedves volt és készséges, nem volt semmi megvető a nézésében a koszos őrültek láttán, ám amikor elmeséltük, mit csinálunk itt a szomszédban, Mona Lisa rejtélyes mosolyát biggyesztette az arcára… nem is volt kérdés, miért. A hideg, pár fokos levegőn átszaladva vetettük magunkat a perzselően forró vízbe, ami pillanatok alatt átjárta minden porcikánkat, és úgy ellazított, mint egy üveg házi-szilva. Akkora hatással volt rám a hideg-meleg kontraszt, (nevezhetjük fordított szaunázásnak is), hogy újra át akartam élni. Így néha kiültem a medence partjára, majd vissza. Miután már úgy nézett ki a lábam, mint egy hetven éves bácsié, elérkezettnek láttuk az időt az indulásra.

A táborba visszaérkezve finom estebéd várt minket, ezúton is hála érte a lelkes készítőknek! Kaja után ismét a forralt bor, pálinka, Jäger trió vette át az irányítást, és egyetlen józan emberünk a tűz táplálója és őrzője felajánlott egy rögtönzött éjszakai idegenvezetéssel összekötött kétperces túrát, amelynek fő látványossága a kis patak által kivájt szurdok volt. (Itt jegyezném meg, a Party alkalmával csak beton, vagy autók által kijárt földes úton jártunk, vigyáztunk a rendre és a természet háborítatlanságára! Erre a továbbiakban is nagy hangsúlyt kíván fektetni a szervező csapat!) No tehát esteledett, mindenki iszogatott (már finomabban, hiszen holnap hazaút), beszélgettünk, történeteket hallgattunk a délután érkezett két Treffenes „öreg rókától” akik már nem egy alkalommal jártak a hó táborban, ami motorjaik felkészítettségén is tükröződött: hemzsegtek a házi találmányoktól. Közben ismét Hayabusán száguldott az idő, és szép lassan elfogytunk a tűz mellől, ami halvány pislákolással jelezte, hogy itt az idő lefeküdni. Mindenki elvackolt és álomba szenderült, majd hajnalban éreztem, hogy megtelt a tartály. Mivel nem akartam, hogy a túlfolyón távozzon, szembe kellett néznem a nagy dilemmával: kimenjek vagy ne menjek? Ezt mindenki átélte, aki már sátrazott hűvösebb körülmények között. Komoly lelkierőt igényel… De ha hív a természet, nincs mit tenni, meglocsoltam hát a mezőt, és addig aludtam, míg fel nem ébredtem. Reggel már mindenki lázasan pakolt, mi voltunk a legmegfontoltabbak (na jó, a leglassabbak). Így mi hagytuk el utoljára a Hóbagoly Völgyet, de magunkkal vittük a hely békés csöndjét, a patak csobogását, és sok jó emléket.

A hazaút során csak két motorossal találkoztunk, ahogy közeledtünk feléjük ismerősnek tűntek, majd egyértelművé vált ,ők is a partyról tartanak hazafelé. Ez a hétvége megkapja az egyik helyet az életem nagy élményei polcon: a többivel együtt ott fogja várni, hogy levegyem és leporoljam néha, ha eszembe jut vagy mesélni vágyom róla. Végezetül köszönöm tehát mindenkinek, a szervező(k)nek és a résztvevőknek, hogy velük együtt lehettem részese eme őrült vállalkozásnak. Ez a party talán úgy jellemezhető, mint a Kishercegben a kígyós rajz: van, aki kalapot lát csak, de mi bizony már elefántot a kígyó gyomrában!

A 2010-es év azonban elhozta a lehetőséget: két debreceni motoros barátommal (Hook, alias Horogh Zsolti és Tomago, vagyis Varga Tomi) akikkel már régebben motorozom együtt, elhatároztuk egy megbeszélést követően, hogy elindulunk. Az indulás reggelén azonban Tomago szólt, hogy inkább autóval jön, mert a Goldwinget félti. Teljesen jogosan.

Sajnos az idő nem kedvezett, mert aznap délelőtt erős mínuszokkal és hóeséssel kellett megküzdenünk. Azonban a kitűzött 400 kilométert sikeresen teljesítve eljutottunk Hegyeshalomig.

Másnap nem túl korán átléptük a határt, és „pályára” álltunk. Kifogástalan körülmények között tudtunk motorozni, és bő 130-as tempóban haladni. A st.pölteni lehajtó után a benzinkútnál találkoztunk az első motorossal, aki szintén a Treffenre igyekezett. Egy szlovák KTM Adventure vezetővel és utassal (!!!), akiket még két autóban kisértek barátaik.

A navigáció szerint Thurmansbang-Solla-t kerestük, így Passaunál letértünk a pályáról és egy főúton indultunk tovább.  Az istenek nem voltak velünk, így egyre sűrűbb hóesésben kellett megtenni az utolsó 60 kilométert. Ráadásul ezen az úton nem jelezték táblák a rendezvényt, így túlszaladtunk a kereszteződésen mintegy két kilométert.

A visszaút a megfelelő irányba nem volt messze, ám a leesett hó mennyisége nem engedte, hogy 50-nél gyorsabban menjünk. Végül is megtaláltuk a helyes utat, ahol pillanatok alatt összeverődött 80-100 motoros. Meglepetésemre BMW K1200GT, és Suzuki Bandit is volt köztük. Külön próbatételt jelentett, hogy az utolsó nyolc kilométert lejtőn felfelé kellett teljesíteni a frissen hullott hóban. Itt a hólánccal rendelkezők komoly előnyben voltak. Akinek nem volt, mindenfélével próbálkozott: gyorskötözővel, rátekert kötéllel, én pedig gumipókkal. Németországban a szöges gumi nem engedélyezett, sokan ezt terepabroncsokkal helyettesítették (például Karoo), ám a legtöbb havas lejtőn ez is kevés volt. Itt igazából a hólánc volt az egyetlen tökéletes megoldás.

Amikor elértük a völgy bejáratát, az autósokat kiszedegették, és egy parkolóba irányították – a kemping területére ugyanis kizárólag motorral lehet ilyenkor belépni!

Az utat a Loh-völgyébe hóval fedett jég alkotta, köszönhetően az egy hete hullott ónos esőnek. Egy bizonyos távolság után a motorokat leparkoltuk az út mellett. A következő probléma a szükséges felszerelés célba juttatása volt. A rutinosabbak ehhez szánkót, vagy kézikocsit használtak, mi pedig egy ponyvával oldottuk meg. Telepakoltuk, a ponyva rikliknél összefűztük, úgy húztuk magunkkal. Egy nyugdíjas Mikulás megirigyelte volna, olyan szép kis batyunk volt!

Leérve a völgybe, már javában tartott a tűzijáték, amit a résztvevők biztosítottak. A főbejáratnál 20 eurót kértek, amiért egy karszalagot, egy is kék könyvet benne matricával, és egy szemetes zsákot kaptunk, valamint szóltak, hogy a tűzifa, és a szalmabála pénzdíjas. Szétnéztünk és láttuk, hogy minden talpalatnyi hely foglalt.  Elkéstünk a sátorállítással, mert hely nagyon kevés volt. Másnap tudtuk meg egy másik magyar csapattól, hogy ők már pénteken reggel sorban álltak, a bejutáshoz.

A kiszemelt tisztás elfoglalásakor nem tudtuk, hogy egy 80-120 centiméteres hófalra verjük sátrainkat. (Ez reggel derült ki, amikor megrogyott alattunk a hó, és ülve ébredtünk – ahhoz képest, hogy fekve aludtunk el.) Az igazi esténket a sátorverés után kezdtük meg. A tábort ugyanis nem könnyű bejárni: nincsenek szabályos utcák, a szokásrend alakít mindent. A jobb helyeket az MC-k foglalják el, utánuk jönnek a baráti társaságok, egyesületek. A völgy nyugati oldalára merőlegesen vannak a teraszok kialakítva. Ami előttük van, az az „utca”, ahol lehet járkálni.

A beparkolt motorokon ekkor már 20 centis hó volt. Jórészt oldalkocsisok voltak, de szóló motorok is akadtak közöttük. Ponyva szinte egyiken sem volt, viszont valami spéci alkatrészt mindegyiken meg lehetett figyelni, amivel alkalmassá tette a tulaj a téli használatra. Ilyenek voltak a hólánc, a kormány-kesztyű, a fűthető ülés, a lábak elé szerelt terelő lemez, és sok más egyéb.

A következő oldalon sátrat verünk a hófalra!

[ pagebreak ]

A táborozás igazi szépségei

A sátrak felállítása előtt a rutinosak egy lapáttal elkotorják a havat és a sátor körül halmozzák föl. Ennek szél-, és hő-védő funkciója is van. A bejárat előtt egy placcot alakítanak ki, itt főznek és ülik körbe a tüzet.

Mivel szervezett program nincs, a találkozó résztvevői önmagukat és egymást szórakoztatják. Spontán hill-climbing a havon, kártyázás, pucéron motorozás, vodka-ivó verseny, főzés, a környék bejárása motorral és gyalog – a lehetőségeknek csak a fantázia szab határt. Az egész eseménynek sokkal inkább fesztivál vagy karnevál jellege van. Egészen fantasztikus érzés itt hömpölyögni a tömeggel. A vizes tűzifa szaga folyamatosan marja a torkom, időnként forralt bor, vagy sült hús illata csap meg . A motoros találkozó jelleget teljesen valószínűtlenné teszi a hideg és a havas táj. „Ilyen nincs, és mégis van” – mondhatnánk.

A sörsátorban meleg étel és ital is van, de horror áron mindkettő. Mégis a legtöbben itt tolonganak. Énekelnek, gitároznak, beszélgetnek, és legfőképpen fogyasztják a frissen csapolt sört a literes korsókból. Repül az idő, így mi is éjfél után kerültünk ”ágyba”.

A hóban sátorozásnak van egy-két trükkje. Legtöbben azért mondanak le erről a találkozóról, mert három napig esélyük sincs a melegre. Ez nem így van. Megfelelő ruházattal, és felszereléssel még melegünk is lesz. Én például zokni nélkül aludtam, és nem fáztam. Szükségünk van egy hálózsákra, amely tollal töltött, és egy sí overallra, amely kívül nem orkán, hanem selyem. Kell egy teljesen egyszerű strandi használatra készült polifoam, no meg egy másik, aminek az egyik oldala alufóliával burkolt. Szükséges még egy pokróc, egy legalább 4 centi vastag önfelfújó matrac és egy alutakaró. Az öltözet nekem egy katonai gyapjú molinóból, pólóból, és egy polár felső részből állt. Mindezt a következőképpen kell elrendezni: alulra rakom a strandpolifoamot, erre teszem az aluval kombináltat úgy, hogy az alu oldala a test felé nézzen; majd jöhet a matrac, és a fekhely kész is. Az alá-öltözettel és az overállal belebújok a hálózsákba, magamra terítem a pokrócot, majd az alu takarót úgy, hogy szintén lazán legyen, és a fényesebb felülettel nézzen a test felé. 

Mindezt tudjuk még turbózni is. Mivel eleve a hideg miatt bújunk ebbe a meleg cuccba, feltételezhető, hogy a sátorban a vizünk megfagy az éjjel. Az pedig kellemetlen, ha a reggeli meleg kávét azzal kezdjük, hogy olvasztani kell a jeget  hozzá. Ezért egy egyszerű alupalackot megtöltök meleg vízzel és a két kezemmel fogva a hasamra helyezem. Így egy plusz meleg forráshoz jutok, reggel pedig vízhez a teához, kávéhoz.

Másnap reggel tüzet raktunk a hóba, és mivel sejtettük, hogy az anyaföld legalább 80 centire van, így egy „kereszt” fás tűz készült, amelynek sajátossága, hogy nem esik szét, és nem oltja el a hó, amikor elsüllyed.

Terjedni kezdett a rémhír a táborban, hogy intenzív havazás jön, nagy széllel. A gyorsabbak ezért már összepakolva indultak a kapu felé. Én el sem tudtam képzelni, hogy ennél több hóban hogyan lehet mozogni. Egy gyors tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy északi szomszédaink  tanácsát megfogadva összepakolunk mi is. Szánkót a magyaroktól kapunk segítségként. (Őket reggel ismertük meg, és megtudtuk hogy Dunaharasztiból érkeztek.) A pakolás gyorsan ment, viszont kicsi volt a szánkó, és magasra kellett rakni a cuccunkat. Ez később borulással járt, így még a tábor elhagyása előtt újra kellett pakolni és kötözni. Tomagó szaktudása és rakományrögzítési rutinja mentett meg bennünket. Azonban rá kellett ébrednünk, hogy képtelenek vagyunk a motorokig elhúzni. Hookal nekivágtunk a két kilométeres kaptatónak, hogy a Kawa Versys-t elhozzuk és jobb híján a szánkó elé kössük.

A terv sikerül, így egy 67 lóerős szánkóval vittük ki a felszerelésünket.

Gyors cuccolás, a parkolóban, tiszta (száraz!) zokni csere, és már robogtunk is a kis hegyi falukon keresztül az osztrák-német határ irányába. Útközben szerencsések voltunk, mert nem találkoztunk sem hóeséssel, sem erős széllel. A német és osztrák autópálya többnyire száraz. Miközben vágtattunk, azon gondolkodtam, hogy hogy alakul a haza-utunk? Egész éjjel szakadt a hó, legalább 70-80 centi. Arrafelé az út mellett van a hófal és az út tiszta… Nálunk Magyarországon, ha 30 centi esik, akkor azt leginkább az autók „dolgozzák” el.

Ahogy beléptünk hazánk területére, természetesen esett a hó. Bicskénél letereltek a pályáról valamilyen baleset miatt, majd 10 kilométer múlva vissza. Igen ám de a felhajtót természetesen nem takarították el. Ahogy a szél összehordta, félméteres hóval találtuk szembe magunkat. Megpróbáltuk a lehetetlent, de feladtuk. Motorról le, autóból ki, és egyenként kísértük át a motorokat ezen az 500 méteren. Ezután már dagadt gázzal haza!

Ezt a túrát bátran ajánlom a vállalkozó kedvűeknek. Egy jól felkészített motorral, megfelelő ruházatban, és felszereléssel egy életre szóló élményt nyújt!