Idén is elérkezett december hatodika, vagyis Miklós napja. Ezt a dátumot a gyerekek is minden évben nagyon várják – különösen azok, akik kénytelenek valamelyik egészségügyi intézményben tölteni ezt a minden apró ember számára különleges alkalmat, amikor is megjön a Mikulás. Sok éve mi motorosok is igyekszünk némi mosolyt és örömet csempészni az ő életükbe azáltal, […]

December 6-án reggel kilenckor gyülekeztünk a Paksi ÖMV kúton. Mi, a Paksi Autó és Motorsport Egyesület tagjaiból verbuválódott Motoros Mikulások!

Ezt a megmozdulást már 5. éve szervezzük, és minden évben nagyon nagy sikere van. A szaloncukrot az egyesület finanszírozza többnyire cégek felajánlásaiból Mi magunkat, a megtankolt motorokat és a lelkesedésünket adjuk az egészhez. Mindig már egy héttel előtte egyeztetek az óvodák és iskolák vezetőivel az időpontok miatt. Amikor minden összeállt, beszerzem a szükséges mennyiségű cukrot (nem csekély mennyiségre volt szükség, mintegy 70 kilogrammnyira!) és megszervezem a menetrendet. Ez elég feszített szokott lenni. Az óvodákkal kezdünk — ebből  hatot látogatunk végig –, majd az iskolákkal folytatjuk — belőlük is ugyanennyi van a városban –, közben pedig az utcán fel-alá motorozva megállunk minden kisgyereknél, idős embereknél, postásoknál és egy-két szem szaloncukor átadásával kívánunk nekik kellemes ünnepeket.

Sokféle érzelem tapasztalható ezen a napon. Vannak közönyös emberek, akik mint a robot, bezárva szűk kis világuk sötétjébe már képtelenek bármiféle reakcióra. Sajnálom őket, mert látszik, hogy csak sodródnak az élet folyóján a kis tutajukkal, de a parton már képtelenek észrevenni a nyíló virágokat. De szerencsére belőlük akad kevesebb. Pár mogorva ember is akad, akihez ha odalépsz egy cukorral és kellemes ünnepeket kívánsz, leveti álarcát és kinyílik mint egy gyerek, mert megérinti a pillanat és végre érzi, hogy észrevette valaki hogy ő is itt van a Föld nevű bolygón. Aztán vannak vidám emberek, akik dudálnak, integetnek, bolondoznak, és teljesen nyitottak az ilyesféle őrültségre. Volt egy hajléktalan bácsi sebekkel az arcán, odamentem és a kezébe nyomtam pár darabot és mondtam, hogy kellemes ünnepeket. Látszott, hogy ezen a napon ez a mondat neki jelentette a legtöbbet — könnybe lábadt a szeme és megszorította a kezemet!

Voltak fiatalok, nekik sokszor menet közben dobáltuk. Ujjongva fogadták, felkapták, integettek hogy csavarjunk a markolaton! Az óvodákban a gyerekek többsége még tiszta és őszinte, alig meri elvenni a cukrot vagy csak egyet és szépen megköszöni. Tüneményesek, már ott látszik, melyik kis palánta milyen ember lesz, mert van aki háromszor áll sorba meg cibálja a motort, de ezeknek a gyerekeknek a „beteszlek a dobozba és elviszlek Lappföldre” felszólítás többnyire segít viselkedni (bár volt olyan, aki azt mondta: oké, mehetünk). Az ovikban sok énekkel és néha rajzokkal is kedveskednek nekünk. Az iskolákban már kissé más a helyzet, itt már csak elvétve, és főleg az első és második osztályosoknál figyelhető meg a szerény visszafogottság. De ez talán így törvényszerű, a mai világra fel kell készülni, ami lássuk be nem egyszerű feladat a számukra, ha majd helyt akarnak állni ebben az őrült szellemkastélyban. A nagyobbak már szétszednek a cukorért, az övéké egy saját kis világ, amely egész jól modellezi a társadalmat. Az élelmesebbek öt cukorral a zsebükben, kettővel a szájukban tartják a kezüket, a kis félénkek meg hátul várják hogy nekik is adjon valaki.

Nagyon szeretem és élvezem ennek a napnak minden percét. Minden kicsit megáll, lelassít ez a rohanó világ. A felnőttek az utcán szájtátva figyelnek vagy felnevetnek amikor meglátnak, egy másik ember talán éppen a csekkjeit fizette be és gyötri a kérdés, marad-e hó végéig, de mikor meglát minket, arra a pillanatra csoda történik, kiszáll a sötét szobából, elfelejti a gondjait, és csak mosolyog. Lehet, hogy csak pár másodpercre, de boldog, mert kizökkent a „keréknyomból” — nekünk már ezért megéri csinálni! A maradék szaloncukrot mindig a mentősök és a tűzoltók kapják az „idén se találkozzunk” jelmondat kíséretében. Sokra becsüljük őket, mert az ő munkájukhoz tényleg egy nagy kalap hivatástudatra van szükség, mind nagyszerű emberek! Utunk vége felé szoktunk adni még a nagyobb áruházakban, hypermarketekben a pénztárakban dolgozóknak — aki már járt ilyen boltban (mindenki), az tudja, hogy milyen monoton lélekölő munka az övék (én biztos nem bírnám sokáig).

A nap végeztével, 17 óra körül hulla fáradtan, de tele élménnyel, sok-sok felénk sugárzott szeretettel a zsákunkban leülünk, iszunk egy teát és megosztjuk egymással élményeinket, és minden évben megállapítjuk, hogy nagyon megérte ez a nap.

A jövőben privát terveim között szerepel, hogy jó lenne pár endúrós társammal összefogva és szponzort keresve ugyanebben az örömben részesíteni az igazán szegény és eldugott, esetleg alig megközelíthető helyeken lévő tanyákon, apró falvakban élő magyar családokat és gyermekeiket is.