Az ínséges idők ellenére idén is lezajlott a BMW Bike Maraton motoros túraverseny. A maraton a futók világában hosszú távú megmérettetést jelöl. A táv teljesítése sokak szerint emberfeletti teljesítmény, ezért a szó a sportban a kitartás egyik szimbólumává vált. Nincs ez másként a motorosoknál sem: méltán nevezhetjük a július második hétvégéjén lezajlott kétnapos viadalt maratonnak, hiszen mind a táv, mind az útvonal nehézsége kitartást és teljes koncentrációt igényelt minden indulótól.

Zöldfülűként indultunk a versenyen, ráadásul úgy, hogy az aktuális felállásban még nem is motoroztunk együtt soha. Ez pedig egy közel ezer kilométeres távon komoly problémákat is okozhat. Voltak nézeteltérések, de semmi komoly, hála az égnek. Balázzsal már gurultunk együtt párszor, ő a magazinunk operatőre és fotósa, viszont Andrással egy negyedórás találkozáson kívül még nem ismertük egymást. Külön dicséretet érdemel Petra, a menyasszonyom, aki vette a bátorságot, hogy eljöjjön és végigülje mögöttem a távot. Kissé tartottam tőle, hogy mi lesz, ha nem érzi jól magát és nemtetszésének erőteljesen hangot ad, mert ilyen hosszú távot még nem töltött nyeregben, ráadásul nem ilyen minimális számú megállással. Viszont – minden előzetes aggodalmam és a hosszú túrára kevésbé alkalmas motor ellenére (motorjainkról bővebben egy másik cikkben) – egyetlen panaszkodás nem hagyta el a szép kis száját. Épp ellenkezőleg, végig mosolygott és élvezte a gyönyörű tájak nyújtotta látványt.

Bemelegítésképpen legurultunk Tatáról Balatonboglárra a starthelyhez, hogy aztán ott egy gyors regisztráció, itiner átvétel és tankolás után elrajtolhassunk. A rajt előtt még ellenőriztük a rádiókat, amit én és András előző nap szereltünk be a sisakunkba – előtte még soha nem is használtunk ilyet, de Balázs szerencsére nagy szakértője volt a témának. Minden tökéletesen működött, indulhattunk is. Ahogyan kikanyarodtunk és nekiláttunk volna a kommunikációnak, valami hiba csúszott a mátrixba. Balázs adásából ugyanis csak recsegést hallottunk. A vétel tökéletes volt nála, így ő az egész verseny alatt ki volt ”közösítve”, mert nem szólhatott hozzá a témához, maximum kézzel-lábbal mutogatott, vagy egymás mellé gurulva és kiabálva kommunikáltunk. Mint kiderült, megtört nála egy vezeték. Hiába, a fránya technika…

Nem sokkal később papír fecniket láttam repkedni a levegőben, először kisebbeket, majd egész nagyokat, ráadásul az itinerünk ábráival. Kérdeztem is a rádión, hogy ez kié volt? András jelzett, hogy az először jónak tűnő rögzítési pontról a turbulencia egyszerűen leszaggatta a cuccot. Így egyedül én maradtam száz százalékos állapotban, nekem útleírásom is volt és a rádióm is működött oda is, vissza is. Nem volt mit tenni, én diktáltam, mikor merre, érzésre egészen bele is jöttem, pedig tartottam tőle, hogy nem fog sikerülni egyszerre szemmel tartani az utat és az utasításokat is.

Nyugatnak vettük az irányt, Somogy után Zala és Vas megye útjain kanyarogtunk, az Őrség dombjai, erdei csodaszép látvánnyal köszöntöttek minket. Az út minősége már kevésbé volt kifogástalan, de száguldani amúgy sem lehetett a megadott átlagsebességek miatt, meg különben is, volt bőven mit csodálni. Viszákon találkoztunk először ellenőrzőponttal, itt felírták az időnket, hogy ebből átlagsebességet számolva megkaphassuk az első hat hibapontunkat. Azért, hogy a verseny ne váljon egyfajta ágyúgolyó futammá, az átlagsebességtől való eltérést hibaponttal jutalmazták a szervezők, ügyelve arra, hogy a lefelé való eltérés kevésbé legyen fájdalmas, mint az, ha valaki felfelé tér el a meghatározott tempótól. Aki gyorsabban hajtott, az bizony kétszer annyi pontot érdemelt fékezett habzású társaival szemben.

A következő szakasz Apátistvánfalváig tartott, az idevezető út keményen megdolgoztatta motorunk utassal és csomagokkal terhelt futóművét. A rádión többször is előre kellett szólnom, hogy nem vesztünk el, csak egyszerűen nem bírjuk azt a tempót, amit a Transalp diktál. A falu határában áll egy szép és igényes szálláshely, az Apát Hotel és Étterem.

Itt költöttük el az ebédünket egy jó hideg gyümölcsleves és cézár saláta formájában. Meg kell hagyni, nagyon jól esett és nem csak azért, mert már rettentő éhesek voltunk. Volt lehetőség egy rövid pihenésre, itt ugyanis nem mérték az időnket, csak az újbóli nyeregbeszállást kellett jelezni, hogy felírják az órát és a percet és folytathassuk a versenyt. Innen szinte egyből következett a szlovén határ, ahol egyszerűen csak átgurultunk. Érdekes módon, a határ túloldalán, mintha nem ugyanannak az időjárásnak, nem ugyanazon körülményeknek lenne kitéve az aszfalt. Nem kátyús, nincs megsüllyedve, nincsenek huplik, csak a meghódításra váró kanyarok tömkelege. Ezt úgy kell érteni, hogy hosszú kilométereken nem volt egyenes szakasz, fordulóból fordulóba lehetett tenni a motort. Ennek különösképpen örültem, mert a tesztmotort eléggé kopott (értsd: ha a rendőr megállít, a rendszámlevétel garantált) hátsó gumival kaptam meg a túrára, így legalább az alig használt széleket koptathattuk kedvesemmel.

Fás ligetek, kellemes dombok, zöldellő rétek és rengeteg mezőgazdasági terület jellemezték a tájat. Viszont egy lélekkel nem találkoztunk szinte az egész szlovéniai szakaszon. Megálltunk tankolni, de először azt hittük, hogy zárva van a kút, annyira nem volt semmiféle mozgás.

A kút azonban szerencsére nyitva volt, a kutas is megkerült, majd egy gyors tankolás után folytattuk utunkat, itt már kissé tempósabban, ugyanis András informatikus lévén a számok világában élve aggódását fejezte ki, hogy nem tesz jót az ácsorgás az átlagsebességnek. A megoldást a mélyrepülésben látta, de itt még azért nem volt vészes a helyzet.

Horvátországba átgurulva a táj nem változott, ellentétben a Szlovéniában tapasztalt kihaltsággal. Itt nyüzsgött mindenki, az országút és a földek tele voltak gépekkel, dolgozó emberekkel. Úgy tűnik, itt még emlékeznek az emberek arra az alapigazságra, hogy ki kell használni az élet adta lehetőségeket és nem mindig elégedetlenkedni és közben várni a segélyt, mert nincs munka… Joggal kérdezhetnék a horvát falvakban élők magyar testvéreiktől, hogy hol nincs munka? Föld van itthon is bőven, amit meg kell művelni, és az bizony munka. Egykoron az emberek nagy része ebből élt. Ja, hogy esetleg piszkos és fárasztó? De mégis megélnek belőle, nem csak várják a sült galambot. Jó volt látni, ahogyan az a sok ember, mosolyogva igyekszik hazafelé, ki-ki a saját kis traktorján.

Prelog környékén már sajnos eltévesztettük az útirányt, így kicsit másfelé értünk el a megadott helyekre. Emiatt a saját átlagsebesség mérésünk gyakorlatilag hiteltelennek bizonyult, fogalmunk nem volt, hogy mi a referenciatáv és mi ahhoz képest mennyire tértünk el. Ennek ellenére András egyre jobban be volt sózva és olyan sebességeket is bevállalt, amit én utassal magam mögött nem néztem jó szemmel, főleg nem lakott területen. Ezt jeleztem is neki a rádión, így kissé visszafogta magát, de azért még mindig égett a szent átlagsebesség bűvöletében, amiről igazából már fogalmunk sem volt, hogy mennyi az annyi.

A következő ellenőrzőpont egy kávézóban volt Donja Dubravában, itt felfrissíthettük magunkat. Mivel már kezdett szürkülni, egy plexipucolás után folytattuk utunkat a Dráva partján motorozva, majd keresztülhajtva rajta Berzencénél léptünk át újra a magyar oldalra. Innen hosszú-hosszú kilométereken át fasorral szegélyezett nyílegyenes utak vezettek, néha egy-egy kisebb kanyarral. Láthatóan nemrég még eső esett ezen a környéken, aminek nem örültem, ugyanis a kopott gumikkal egy valamit akartam kerülni, ez pedig a vizes útfelület volt. Ezen is szerencsésen túljutottunk, majd egy faluba érve megálltunk öltözködni, mert az idő is kezdett hűvösödni, ahogyan nyugovóra tért a nap. Míg öltöztünk, addig Balázs beugrott egy cukrászdába, ahonnét egy jó adag ízletes házi süteménnyel tért vissza. A megfáradt utazóknak mennyei manna volt minden falat, ami jól is jött, ugyanis aznapi befutó még igen messze volt.

Kaposvár magasságában már teljesen ránk sötétedett, de még menni kellett Sikondáig. Felszereltük a kis lámpácskáinkat, hogy az itinert a sötétben is nyomon követhessük, fényszórómagasságot próbáltunk állítani (sikertelenül) a motoromon, mert így terhelve egyenesen az égbe világított. Jó lett volna, ha látok is valamit, de igazából úgyis a szerencsén múlik, hogy jön-e a vad a fák közül vagy sem. Újítás volt az idén az előző évi versenyekhez képest az éjszakai pihenő, pontosan a kivédhetetlen randevúk miatt, no meg a tájból sem lát sokat az ember éjszaka, amit pedig kár lenne elszalasztani.
Az utolsó ellenőrzőponton már mindannyian úgy voltunk, hogy jó lenne tankolni egyet, András jó ideje már tartalékon jött, mi is lassan ott voltunk, hogy erre vált a kijelző. Benzinkutat viszont nem találtunk, legalábbis olyat, ami nyitva is lett volna. Csak negyed órával csúsztunk le az itatásról, de szerencsére kibírta a Transalp is, nem lett poros a tankja. Itt már csak néztünk ki magunkból, mindannyian elfáradtunk az egész napos motorozásban. Teljes mértékben átadtam magam a duplakuplungos automatának, hadd pakolja bőszen a fokozatokat. Már egyáltalán nem szóltam bele, hogyan dolgozik, csak vigyen el a táborba.

Az éjszakai pihenő helyszínéül a Mecsek szívében megbúvó sikondai Mediano Thermal Campinget választották a szervezők. Meleg vacsorával vártak minden befutót, marhapörkölt vagy lecsó volt a választék. Szoba is jutott a túljelentkezés ellenére és még a meleg víz sem fogyott el a zuhanyzóban.

A második oldalon a vasárnapi kalandokkal, egy rút eltévedéssel és a célba futással folytatjuk – lapozz!

[ pagebreak ]

Maratoni motorozás

Körülbelül négy és fél vagy öt óra alvás után megszólalt az ébresztő. Nem volt mit tenni, szedelőzködtünk, hogy még tankolhassunk gyorsan az indítás előtt. Sőt, Balázzsal motort kellett cserélnünk, hogy arról is szerezzek tapasztalatokat. Már az első felülésnél éreztem, hogy kellemesebb napnak nézünk elébe Petrával, hiszen az üléspozíció túrásabb, a futómű is kényelmesebb, és ami nem mellékes, van kuplungkar, amit húzgálhatok és váltókar, amit rugdoshatok.

Egyszerűen lenyűgöző volt a Mecsekben kanyarogni hajnalban, látni a napfelkeltét, ahogyan kibukkan a hegyek mögül, majd újból eltűnik egy magasabb csúcs mögött, hogy megint felkelhessen. Becéloztuk Máré várát, amit egy trükkös kis erdei utacskán kellett megtalálni. Egy fahídon kellett áthajtani, hogy felmehessünk a várhoz.

Nem csak mi kerestük ezt a hidacskát, az előttünk haladó csapat is szemlátomást nagyon megörült az átkelőnek, hogy egy gyors irányváltást követően folytathassák útjukat. Illetve majdnem, mert bowlingozás lett a nagy forgolódás vége. A rivális csapat egyik tagja megállt az út szélén, az árokparton, míg társa már fordult is volna, de a megállást követően, valószínűleg a vizes füvön kicsúszott a lába és azzal a mozdulattal, ahogyan betakarózott a motorjával, úgy borította be társát is az árokba. Mindketten eléggé lehetetlen helyzetben voltak a motorok alatt, így gyorsan lepattantam én is segíteni. Szerencséjükre sem ők, sem a motorjaik nem sérültek, mindenki viszonylag puhára esett. Kis bosszankodást követően valamennyien folytathattuk utunkat fel a várhoz, ahol Macko várt már minket a stopperével.

A várat követő szakaszon nagyot hibáztunk, ugyanis hárman a négyfős csapatból félreértelmeztük az itinert és rosszfelé fordultunk, majd jó harminc kilométer után döbbentünk csak rá, hogy nagyon nem jó irányba megyünk. Mint kiderült, nem csak mi voltunk így ezzel, több csapat is benézte. Hiába, azért nem volt olyan egyszerűen követhetőre megírva az itiner minden egyes pontja…

Innen már nem akartunk visszafordulni, hanem megnéztük, hogy hol van az etap vége és egy alternatív útvonalon odagurultunk. Itt sajnos, az eltévelyedés miatt kihagytunk egy ellenőrzőpontot és ezért kaptunk egy talicskányi büntetőpontot. Balatonkenesén volt a szakasz végpontja, itt volt egy fél óra pihenőidő, ami alatt bedobhattunk pár palacsintát és némi üdítőt, hogy ne korgó gyomorral folytassuk a versenyt. Szükséges is volt ez, hiszen a reggeli sajnos kimaradt. Reméljük ezt a következő alkalommal már orvosolni fogják a szervezők, hiszen ez volt az első alkalom, hogy nem szinte folyamatos 24 órás verseny módjára zajlott a rendezvény.

Innen már csak az utolsó szakasz volt hátra, ami végig szintén gyönyörű tájakon vitt keresztül bennünket. A Balaton-felvidék útjai mindig kiválóak, amolyan jolly jokerként él a motorosok fejében. Nagyvázsony, Kapolcs, Tapolca és még sorolhatnám – kanyargós, jó minőségű utak vezetnek errefelé, élmény rajtuk haladni. A táj, ami az utak mentén terül el, pedig… – szerintem nem kell ecsetelnem. Nem véletlenül van itt az egyik legszebb nemzeti parkunk. Az itiner néhol trükkös módon fogalmazott, ilyenkor több irányba indultunk, majd rádión jeleztünk, ha meglett a helyes irány. Keszthelyre beérve sikerült megint egy kissé elkeverednünk, de aztán gyorsan ráleltünk a helyes útra, hogy folytathassuk a túrát. Itt már nagyon a célegyenesben voltunk, de a sűrű balatonparti forgalom a 7-es főúton hosszú kígyóként próbált állandóan keresztbe tenni nekünk, nehogy rendesen haladhassunk.

Éreztük, hogy már nagyon közel vagyunk, de a koncentrációnk egy pillanatra sem lankadhatott, mert akkor hiába az eddig megtett közel ezer kilométer és még ki tudja, milyen rossz történhet. Ilyenkor a szokásosnál is jobban kell figyelni, mert az ember hajlamos takarékra rakni magát, amikor érzi, hogy mindjárt megérkezik. Az araszoló autók kerülgetése hatványozottan elvette az energiánkat, így kellemesen megfáradva roboghattunk be a célba, ami Balatonlelle mellett volt egy dombtetőn, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Balatonra.

Nem fájt a szívünk, amikor le kellett szállni a motorokról, eleget motoroztunk a hétvégén, az alfelünket laposra ültük, jól esett végre kinyújtóztatni elgémberedett tagjainkat. Amíg vártuk a pontok összesítését, addig meleg ebéddel és üdítővel láttak vendégül bennünket. Tipikus vasárnapi menü, rántott hús rizzsel és savanyúsággal, de olyan jól esett, mint talán még soha.

Az eredményhirdetésnél kissé csalódottak voltunk ugyan, mert csak a 17. helyezést értük el, főleg úgy, hogyha a figyelmetlenségünkből adódó ellenőrzőpont kihagyástól eltekintünk, akkor vagy hat helyet ugrottunk volna előre. Ez az apró dolog talán leginkább Andrást szomoríthatta el, mert ő győzni jött, Balázs, Petra és én pedig inkább egy jót motorozni.

Persze, nem voltunk egy összeszokott csapat, tehát ebből a szempontból nem is rossz, amit elértünk. És a legfontosabb, hogy épségben végigértünk a versenytávon, miközben rengeteg olyan helyet láthattunk, amit a jövőben érdemes lesz egy kevésbé haladós túra során felfedezni. Az eredményhirdetés és fotózás után nekünk még hátravolt egy újabb 150 kilométer, de ezt már nyugdíjas tempóban motoroztuk végig az én kedves és kitartó utasommal, benyomtam a váltót D-be, aztán csak húztam a gázt hazáig. Csákváron még ettünk egy év fagyiját, hogy azt is kipipáljuk, mielőtt hazaérünk, hogy lemálházzam a gépet.

A hétvégén lemotoroztunk kicsivel több mint 1’300 kilométert, ami így kissé tömény volt, de olyan élményekkel gazdagodtunk, amelyeket bizony kár lett volna kihagyni. Úgy gondolom, hogy jót tett a BMW Bike Maratonnak a változás, hogy egy szinte folyamatos 24 órás futamból egy egész hétvégés túra rallyvá nőtte ki magát – igaz, az elődjén nem sikerült részt vennem. Jövőre, ha nem is ugyanitt és nem is ugyanekkor, de remélem találkozunk az idei és az új résztvevőkkel is egyaránt!

A tavalyi verseny után ugyanis elhatároztuk szervezőtársammal, hogy jelentős mértékben megváltoztatjuk a „hagyományos 24 órás” rendszert, nevezetesen a programba egy rendes éjszakai pihenőt iktatunk be. Ennek az elsődleges oka nem is az volt, hogy ne kelljen egyben végignyomni a 24 órát a nyeregben – azzal az oldallal semmi baj nincs, amikor az embernek a fülén folyik ki az adrenalin a versenyszellemtől.

Szeretem a 24 órás túreversenyeket. Nagyon komoly erőpróbák, amelyeken egyetlen pillanatra sem lehet kihagyni, sem navigációs, sem motorozási szempontból. Menni kell, precízen és pontosan mindenféle időjárási körülmények között. Tehát pontosan azokat a tulajdonságokat fejlesztik, amelyekre egy igazi túramotorosnak szüksége van. Így azt vallom, hogy minden valamirevaló túrázónak legalább egyszer teljesíteni kell egy ilyen viadalt. Önismereti, önértékelési szempontból sokat fejlődik tőle a legjobb kétkeréken utazó is. Huszonnégy órát szinte végig nyeregben tölteni ugyanis nem tréfadolog…

Először a 2006-os évben indultam a Bike Maratonon, a 2007-2008-as megmérettetéseket pedig az azóta stabillá vált csapatunkkal, Nagy Misivel és Pázmány Petivel abszolváltuk. Sajnos tavaly anyagi okokból – a válság szomorú mellékhatásaként – elmaradt ez a 24 órás, pedig már az útvonala is meg volt tervezve. Amikor megtudtuk, hogy idén újra lesz ilyen viadal, kérdés sem férhetett hozzá, hogy nevezünk és megyünk.

Irány a Nyugat!

Már a 2008-as Bike Maratonon is javarészt Ausztriában jártunk, akkor azonban még a főszponzor, a Honda Szallerbeck miatt a rajt és a cél egyaránt Budapesthez kötődött, ami sok-sok belföldi kilométert jelentett. Mivel idénre függetlenné vált tőlük a verseny, adott volt a lehetőség, hogy az indulás és az érkezés egyaránt a nyugati határ közelébe kerüljön, így minimalizálva a Magyarországon megteendő távolságot. Ennek megfelelően július 17-én, szombaton reggel a zalaeegrszegi Dísz-téren gyülekezett a 28 nevező csapat 84 motorja és motorosa, hogy a kánikulai melegben megkezdje az egy teljes napon át tartó motorozást. Az időjósok rettenetes viharokat és esőzéseket jósoltak az Alpok területére, de ez ekkor még teljesen hihetetlennek tűnt (esőruhát azért biztos hogy mindenki készített be).

A Bike Maratonról annyit kell tudni, hogy a szervezők elképesztő alapossággal készítenek mindent elő. A rajtnál a regisztráció mellett rögtön külföldre érvényes biztosítást is ajánlottak mindenkinek, akinek nem volt (nekünk Misivel igen, de Peti kötött is egyet), ami bizony hasznos lehet, ha valmailyen baleset vagy na adja az ég sérülés történik. A szervezők által számtalanszor bejárt útvonal ellenére mindig lehetnek meglepetések – 2008-ban például az éjszaka közepén derült ki, hogy Ausztriában egy öt nappal korábban még járható útszakaszt felújítás miatt lezártak, így a helyszínen kellett bűvészkedni az itinerrel, miközben hét csapat már az útvonalon szenvedett (mi is), a többeik egy benzinkútnál várakoztak. Hogy az ilyen hibák elkerülhetők legyenek, az idei Bike Maratonon még egy előfutó is szerepet kapott, aki reggel elindulva végig egy etappal a mezőny előtt motorozva ellenőrizte, minden rendben van-e. Persze nem volt, rögtön a rajtot el kellett csúsztatni, hiszen Muraszombaton aznap kezdtek bele egy útépítésbe… Ezzel együtt, ha csúszva is, de elrajtolt a mezőny.

Járt utat el ne hagyj!

A Bike Maraton értékelési rendszerének az alapja, hogy a szervezők több, hitelesített kilométer-számlálójú járművel bejárják az útvonalat, és minden etapra meghatároznak egy referencia-kilométert. A mezőny ezek után úgy megy végig ugyanezen az úton, hogy csak egy rajzos itinert követ: fogalma sincs senkinek, milyen településeket kell érintenie. Csupán elágazások, elfordulások és körforgalmak vannak megadva, hogy hol merre kell folytatni az utat. De hogy ezek milyen távolságra követik egymást, arról fogalmunk sincs menet közben: van hogy 5-600 méterenként végre kell hajtani egy-egy navigációs utasítást, majd 40-50 kilométert motorozni a következőig. Közben persze minden méteren résen kell lenni, hiszen bárhol jöhet a következő! Az idei versenyen már nem a csapat által megtett kilométerek átlagát vették figyelembe, hanem csak a kinevezett „csapatvezető-motorét”, így a másik két csapattag tetszés szerint térképezhette fel a bizonytalan helyeket. Ilyenek pedig voltak bőven, erről az itiner megalkotása során gondoskodtak is: volt olyan elágazás, ahol például az „arra menj tovább, ahol 1000 méteren belül három sziklát találsz” utasítás szerepelt. Itt bizony a referenciamotornak le kellett táborozni, a csapattagoknak pedig felderíteni a környéket. Amikor megvolt a helyes útirány, folytathattuk a versenyt újra közösen.

Máshol egy régi kőbánya melletti kiszuperált kisvonatban kellett megkeresni egy matricát (geoláda-jelleggel, rafináltan elrejtve), amelyet több etappal később az aktuális szakasz itinerébe beragasztva csak ennek segítségével vált lehetővé a további navigálás. Egyszóval az egész versenytáv során soha egyetlen pillanatra sem lehet kiengedni, a vezérmotornak pedig csak akkor szabad bárhol elfordulnia, ha a csapattagok teljesen és egységesen biztosak a döntés helyességében. Így egy valódi fej- és csapatjátékká válik az egész futam!

Szélsőséges (v)iszonyok

Korábban írtam, hogy a rajt pillanatában – a megelőző napokhoz, hetekhez hasonlóan – kíméletlen kánikulával kellett megküzdeni. 35-38 fok közti hőmérséklet, heves napsütés, ez motoron olyan, mintha hajszárítóval fújnának szemből, de jó naggyal! Csakhogy az időjósok arra a hétvégére heves viharokkal érkező hidegfrontot jósoltak, különösen Ausztria hegyes részire – a verseny útvonala pedig a késő délutáni órákban elérte ezt a részt, és itt manőverezett egész éjjel. Így az alkonyati órákban egyre rosszabb és rosszabb látvány felé motoroztunk, majd egyszer csak elindult az égi áldás. Méghozzá nem egyszerű módon: eső, iszonyatos eső, majd jégeső következett, miközben felmotoroztunk úgy 1250 méteres magasságig, egyenesen bele a viharfelhőbe. Látni nem sokat lehetett, viszont lelkesen csapkodtak körülöttünk a villámok. A környező kisvárosokban szóltak a riadószirénák (néhány nappal később olvashattuk, hogy komoly viharkárok súlytották a területet), a mellettünk vezető autópályán pedig lezárták a forgalmat… Ekkor már jég esett, azon a szinten, ami szó szerint fájt. Éreztük, hogy az esőruhák nem sokat fognak érni – át is ázott mind.

Így érkeztünk meg az éjszakai pihenő helyszínére, ahol egy kellemes osztrák kisvendéglőben egy nekünk fenntartott teremben válthattuk meleg vacsorára a szervezőktől kapott, fejenként 10 euró értékű vacsorajegyünket. Kicsit megszáradtunk – kiderült, hogy mindenki átázott, függetlenül attól, milyen felszerelésben motorozott a megelőző órákban -, átmelegedtünk, majd folytattuk az utat. Éjszakára igazán nehéz szakaszokat kaptunk, csupa szerpentines részt, amelyek az sötétben és az esőben különös odafigyelést igényeltek. Miközben navigációs hibát továbbra sem lehetett véteni.

A következő oldalon kiesésünk tanulságos és szomorú történetével folytatjuk!

[ pagebreak ]

A remények vége

Igazából semmilyen nehézséget nem éreztünk mindebben. Összeszokott csapatként motoroztunk és navigáltunk végig, az időjárás kicsit kellemetlenebbé tette a menetet, de nagyon nem akadályozott. Így, bár hetedikként rajtoltunk, röviddel az éjjeli pihenő után már az első helyen motoroztunk. Persze ennél a versenynél pont semmit nem számít, hogy nincs előtted senki, és térben-időben első vagy – a végelszámolásnál derül ki csupán, a többiekhez képest mennyire pontosan sikerült haladni. Mi úgy éreztük, nagyon rendben van minden, 600 kilométer és az összes nehézség ellenére egyetlen eltévedésünk vagy bizonytalanságunk sem akadt. Ahhoz azonban, hogy kiderüljön, valóban mindent jól csináltunk-e, el kell érni a célt. Ezen a versenyen azonban az Onroad.hu csapatnak ez sajnos nem adatott meg. De mind a hárman sértetlenül itthon vagyunk, ez pedig a történtek fényében szép eredménynek tekinthető.

A hatodik, sorrendben utolsó előtti szakaszon, immáron Magyarország felé motorozva egy teljesen veszélytelennek tűnő szakaszon megtörtént a baj. Az éjszakai motorozás legnagyobb rizikója – az erdős részeken különösen – kétségtelenül a vadveszély. Éppen ezért mi az ilyen részeken kiemelten óvatosan szoktunk haladni, eddig pedig erősen bíztunk a motorjainkban levő vadsípokban is. A szóban forgó szakaszt kicsit részletesebben leírom, hogy mindenki el tudja képzelni: két széles sáv, aszfaltos útpadkák, jó három méteres sík füves szakaszok az út mellett, és csak utána a növényzet. Ekkor ráadásul már elállt az eső is, csupán vizes volt az aszfalt. Misi ment elöl a sávunk belső felén, én a külső oldalon, 10-20 méterrel lemaradva. Az ő 1150 Adventure-én világított a tompított, a reflektor és két Hella szúrófény, az enyémen ugyanezek, csak a tompítottam és reflektorom xenonos. Így közel nappali fény volt előttünk. Egy kanyar után tárult elénk a hosszú-hosszú egyenes, és óvatosan kezdtünk csak gyorsítani. Talán 80-85 körül haladhattunk, amikor jobbról megjött az őzbak.

Misi azt mondta, ő csak egy elmosódott barna foltot látott jobbról, aztán egy csattanást és egy rövid dudaszót hallott, végállásig balra majd jobbra csapódott a kezében a kormány, és vissza is tért egyenesbe. Ezután érezte, hogy valami nem stimmel az első futóművel, szépen óvatosan lelassított és megállt a jobb oldalon. Még indexelt is a padka felé.

Ugyanezt pár méterről hátrébbról én egészen máshogy láttam. Az őz valahol az út szélén vált láthatóvá, majd a feje már Misi motorjának a bal oldalán volt, a következő pillanatban pedig már pörögve sodródott az aszfalton szegény. Azt, hogy közben össze-vissza csapódott az 1150-es kormánya, illetve hogy Misi tanktáskához szorított hüvelykujja megnyomta a dudát is, nem is észleltem.

A megállás után megnéztük az első futóművet, még mentem is egy kis kört a motorral, és szomorúan megállapítottuk, hogy a Telelever alsó háromszögének első csapágyazása bizony csúnyán áll. Az ütéstől ki nem szakadt ugyan, de láthatóan megsérült és erősen szorult a kormány is. Ezek miatt úgy döntöttünk, kénytelen-kelletlen feladjuk a megmérettetést. Egy néhány kilométerrel korábban, technikai okokból kiesett baráti csapathoz már úton volt Magyarországról a mentés, így visszamotoroztunk hozzájuk, Misi megvárta a szállítóautót, mi pedig a másik két szomorú versenyzőtársunkkal együtt elindultunk hazafelé. 400 kilométerrel később, reggel 8-kor (amikor az első motor még célba sem ért Bükfürdőn) már hazaértem Érdre…

Mi ebből a tanulság?

Sok mindent levontam a történtekből. Elsősorban azt, hogy a vaddal szemben sem autósnak, sem motorosnak semmi esélye nincs. Nem tudsz olyan lassan menni, hogy egy ilyen fatális sebességgel érkező nagytestű állatot el tudj kerülni – hiába hiszel magadról bármit, a gázt elvenni sem lesz időd, nem hogy fékezni vagy elkerülő manővereket bemutatni! Annyira lassan menni pedig, hogy mindez lehetségessé váljon, sem egy ilyen versenyen, de normál közlekedés esetén sem lehetséges. 30-40-nel haladni ugyanis szerintem elég értelmetlen…

Ami biztosan nem következik a sajnálatos eseményekből, az a hasonló tájékozódási versenyek elhagyása. Az a fajta kihívás, igénybevétel és motorozási élmény, amit egy ilyen 24 órás jelent, semmi mással nem pótolható. Továbbra is azt vallom, minden valamirevaló túramotorosnak ki kell magát próbálni minimálisan egy ilyen megmérettetésen. Mi reményeink szerint biztosan ott leszünk a jövő évi Bike Maratonon is – a szervezők tervei szerint még érdekesebb és izgalmasabb feladatokat teljesítve kell majd motoroznunk 2011-ben. A 12 voltos, nagy teljesítményű vadriasztó beszerzése és a motorokba való beépítése pedig a következő hónapok feladata…

Találkozzunk 2011-ben a Bike Maratonon!