adventure

cimke

adventure

cimke
Thumbnail
Kalandos BMW: itt a vizes Adventure!

Kalandos BMW: itt a vizes Adventure!

Végre pontosabb információkkal szolgál a BMW az új, 2014-es vizes GS Adventure változatával kapcsolatban. A cég reméli, hogy ezzel a keményebb túrákra és könnyű off-road körülmények közé is alkalmas motorral folytatja a GS sorozat eladási sikereit. A részletes technikai adatokat végignézve nem kételkedem benne. Némileg módosították az új modellben az erőforrást, ami idéntől már egy […]

Elolvasom
/ /

Thumbnail
Az elektronika vigyázza lépteidet!

Az elektronika vigyázza lépteidet!

Az 1190 Adventure-ben (és természetesen annak R változatában) lesz elsőként beépítve a Bosch Motorcycle Stability Control (MSC) rendszere, amely a járművet ugyanolyan teljes körű biztonsági védelem alá igyekszik vonni, ahogy azt az autóknál már megszokhattuk. A rendszer integrálja a kipörgésgátlót, a kombinált fékrendszert és a blokkolásvédelmi felügyeletet, amelyek eddig is léteztek – azonban most dolgoznak […]

Elolvasom
/ / / /

Thumbnail
Meglepi bajorföldről

Meglepi bajorföldről

A BMW Motorrad nem csupán a nagyméretű túra-endurók piacán szerepel a legsikeresebb gyártóként, hanem F 700 GS és F 800 GS modelljeivel a középkategóriájú endurók körében is éllovasnak számít – bár tegyük hozzá, komoly versenytársuk is aránylag kevés van.

BMW F800GS Adventure: a "kisgésa" alapvetően kalandmotornak készültAz új F 800 GS Adventure e vezető pozíciót erősíti tovább. Az F 800 GS dinamikus, kifejezetten a terepezésre összpontosító karakterének alapjain az Adventure az agilitás, a sokoldalú túra-alkalmazhatóság és a magas színvonalú terepes képességek optimális ötvözetét kínálja. A nagysikerű boxermotoros GS Adventure modellek nyomdokain és példája nyomán most újabb vérbeli GS Adventure koncepció jelenik meg a túramotorosok, világjárók és endurósok számára a középkategóriában.

Komoly bukásvédelmet kap az alapfelszereltség részekéntAz új F 800 GS Adventure az F 800 GS bevált és karakteres, vízhűtésű, hengerenként négyszelepes, kéthengeres erőforrását vette át. A motor hatalmas előnye agilis viselkedése mellett igen csekély üzemanyag-igénye, amely a hosszú utakban gondolkodva nem egy utolsó szempont. E korszerű, 798 köbcentiméteres aggregát elektronikus benzinbefecskendezéssel, szabályozott katalizátorral és hatfokozatú sebességváltóval készül. Teljesítménye változatlanul 63 kW (85 LE), legnagyobb forgatónyomatéka pedig 83 Newtonméter.

Az "Adventure" név a BMW-nél több üzemanyagot és hosszabb hatótávot is jelent. Az F800GS Adventure tankja maradt az ülés alatt, de 8 literrel megnőttAkárcsak az F 800 GS, az Adventure is robusztus és nagy torziós merevségű csővázra épül, a tekintélyes hatótáv szolgálatában álló, 24 literesre növelt üzemanyagtartály (+8 liter az F 800 GS tankjához képest) okozta terhelést a megerősített hátsó vázkeret veszi fel. Az F 800 GS felszereltségéhez hasonlóan az Adventure is már alapkivitelében tartalmaz blokkolásgátló berendezést (ABS). Az olyan fejlett biztonsági és menetdinamikai rendszerek, mint az elektronikus kipörgésgátló (Automatic Stability Control; ASC) illetve az Elektronikus futóműállítás (Electronic Suspension Adjustment; ESA) gyári extrafelszerelésként állnak rendelkezésre.

Innen látszik, hogy elöl és hátul is sokkal szélesebb a motor testeA BMW F 800 GS modellel együtt így az F 800 GS Adventure a piac legbiztonságosabb középkategóriájú túra-endurójaként szerepel a palettán. Az F 800 GS Adventure emellett az ASC rendszerhez extraként az új enduro-üzemmódot is kínálja. A vezető ekkor a terepes használat során egyszerű gombnyomással emelheti meg az ABS és az ASC rendszereinek beavatkozási küszöbértékeit, laza talajon is optimális gyorsulási illetve lassulási értékek mentén élvezve a motorozás még dinamikusabb élményét – kiküszöbölve (vagy legalábbis csökkentve) a helytelen motorozási technika okozta bukás veszélyét.

A koffertartó széria, mert a tankot védő bukócsőként is funkcionálÚj, kimondottan férfias stílusú burkolata az F 800 GS Adventure világjáró-karakterét is kiemeli, amelyhez szintén új és különösen kényelmes ülése, a szél és az eső elleni fokozott védelem jegyében megnövelt szélvédője, illetve kéz-protektorai is nagyban hozzájárulnak. Az F 800 GS Adventure felszereltségét széles enduro-lábtartók, állítható és megerősített lábfék-kar, valamint motorvédő csőidom és egyidejűleg az üzemanyagtartály védelmeként is szolgáló oldaldoboz-tartó teszi teljessé. A jól láthatóan kiszélesedett térdek közötti idomzat „beltartalmáról” – vagyis hogy milyen technika tölti ki a többlet helyet – sajnos nem találtunk információt.

Természetesen a szélvédelmen is javítottakAz új F 800 GS Adventure piaci bevezetésére jelenik meg az ezer példányban készülő „Launch Edition” különleges változat is, amelynek egyéni stílusjegye „Matt Sandrover” színe, amely három felszereltségi csomaggal kombinálható. A komfort-csomagban fedélzeti számítógép, markolatfűtés és középállvány szerepel, míg az enduro-csomaggal a „Launch Edition” kivitel is rendelkezhet az ASC rendszerével és annak enduro-üzemmódjával. A felszereltségi kínálatot a kiegészítők csomagja teszi teljessé, zárható alumínium csomagtartódoboz-készletével, topcase-tartójával, valamint a BMW Motorrad Navigator Adventure navigációs rendszerrel (a megfelelő tartóval és kábellel).

A színválaszték induláskor így néz majd kiAz új BMW F 800 GS Adventure különlegességei az F 800 GS felszereltségével összevetve:
– 24 literesre megnövelt üzemanyagtartály (+ 8 liter, vagyis mintegy 120 kilométerrel megnövelt hatótáv)
– Szériakivitelben blokkolásgátló berendezés (ABS), gyári extrafelszerelésként vagy különleges kiegészítő formájában elektronikus kipörgésgátló (ASC)
– Új extraként enduro-üzemmód az ASC rendszerhez
– Gyári extrafelszerelésként elektronikus futóműállítás (ESA)
– Megerősített hátsó vázkeret
– Még kényelmesebb ülés
– Nagyméretű szélvédő
– Széles enduro-lábtartók
– Állítható és megerősített lábfék-kar
– Motorvédő-cső
– Egyidejűleg az üzemanyagtartály védelmeként is szolgáló oldaldoboz-tartó
– Gyári extrafelszerelések és különleges kiegészítők széles kínálata

Elolvasom
/ / / /

Thumbnail
Lehull a lepel: íme a KTM 1190 Adventure

Lehull a lepel: íme a KTM 1190 Adventure

Micsoda véletlenek vannak! Amint a Ducati közzétette az első hivatalos fotókat a 2013-ra alaposan felfrissített sporttúrázójáról, azonnal megjelent egy nyilvánvalóan hiteles fotó a KTM-nél is, mintegy válaszképpen a rivális modell megjelenésére. Még érdekesebb az, hogy a kép megjelenését követően nagyon hamar el is tűnt a KTM oldalairól, azonban ugyebár ami egyszer felkerül a netre az már örökre ott is marad. Szemfüles és főként gyorsan reagáló Advrider olvasók, azonnal közzétették a motor képét, ezt gyorsan átvette a német Motorrad magazin is, így a KTM akarva-akaratlanul végérvényesen elárulta magát.

KTM 1190 Adventure: 19-es első és 17-es hátsó kerék - a modell történetében előszörKöztünk szólva bármi is az igazság a kép napvilágra kerülését illetően, az új üdvöskének igen jót tett, hiszen lássuk be, a fekete, álcázott modell meglehetősen megosztó volt a külcsín tekintetében. Így a klasszikus narancs-fekete színben ki kell jelentsük, hogy határozottan jól fest, bár szerény meglátásom szerint az olaszok sokkal szebben rajzolnak a világon bárkinél. Ami a sógorék ajánlata mellett szól, az a hihetetlen mennyiségű és minőségű, embert, pénzt, és időt nem kímélő tesztmunka, és a gyártási minőség, amit a KTM gyakorlatilag minden egyes új típusba beletesz, mielőtt útjára bocsátaná őket. Emlékezetes az előző széria tesztprogramja, amellyel először a Dakart végigcsinálták, majd lenyomták vele a teljes transzszibéria vasútvonal távját és ez csak két momentum a teljes programból. Reméljük, hogy ezt a modellpárost sem kevésbé gondosan készítették fel a nagybötűs életre, hiszen egy nem kis nimbuszt kivívott modellsorozatot kell eredményesen leváltania a jövőben. Perdöntő kérdés lesz még a gép ára. Amennyiben tudják tartani a kifutó modell árszintjét, akkor bizony komoly esélyeik vannak jó értékesítési eredményekre. Ahogy elnézem, mindezt hamarosan megtudjuk…

Bréking nyúz!

Azt azért nem gondoltam, hogy ennyire hamar… Éppen leadni készültem a cikket, amikor befutott a KTM ezúttal valóban hivatalos sajtóközleménye. Nézzük!

Az R változat viszi tovább az eddigi hagyományokat: ez lesz az igazán terepképes modell, amelyet a narancs vázról azonnal felismerhetünk majdNem tévedtünk a néhány napja közölt cikkben. Tényleg nagy durranásra készülnek Mattighofenben. A közlemény szerint valóban az őszi Intermoton mutatkozik be a vadonatúj Adventure páros: megőrizve az előd legjobb tulajdonságait, de számos területen jócskán felülmúlva azt. Valóban jobban széthúzzák az olló szárait és markánsabban elkülönül egymástól az utcai (túra) és a terepképes „R” verzió. Ez legjobban a kerékméreteknél érhető tetten. 19/17 és 21/18 a két páros. Itt is pihekönnyű a brutál erős, dupla gyújtású új blokk (ugye a kifutó modellé 58 kilogramm volt, ami a kategória legkönnyebje). Most 150 lóerőt és 125 Newtonméter nyomatékot teljesít, mindezt 15 ezer kilométeres szervízintervallummal, ami éppen a duplája az elődmodellének. Széria az anti-hopping kuplung, ami ehhez a teljesítményhez már igencsak dukál is. Teljesen új az ugyancsak ultrakönnyű, ugyanakkor szupermerev és tartós króm-molibdén térhálós acélcsőváz. A menetkész tömeg 230 kilogramm, ami nem rossz érték figyelembe véve, hogy a tele tank itt 24 litert jelent. Fogyasztáscsökkenést is ígér a gyár, amely ezzel a tankvolumennel nyilván igen figyelemreméltó hatótávot eredményezhet. Állítható a lábtartó, az ülésmagasság, a kormány és a szélvédő is, így gyakorlatilag mindenki tökéletesen testre tudja szabni a gépét, függetlenül testi adottságaitól. Ezek mellé még jár a jelenleg elérhető legfejlettebb elektronikai rendszerek garmadája, ami valóban a csúcsra emeli az új KTM zászlóshajót a kategóriájában. Ha az ára is versenyképes marad, nem férhet kétség a sikerhez.

A "sima" Adventure ezüst színben is kapható lesz majdReméljük lesz alkalmunk egy tesztre is az újdonsággal, hiszen ez így mind nagyon jól hangzik, de mint tudjuk, a puding próbája az evés.

Elolvasom
/ / /

Thumbnail
Korszakváltás készül a nagy KTM-eknél?

Korszakváltás készül a nagy KTM-eknél?

A KTM legelső, utcára és komolyabb túrákra is alkalmas – 2003-as debütálása óta alapvető stílusjegyeit megőrző, először 950 köbcentis, vékettes, karburátoros, majd 2006-tól 990-es injektoros LC8-as blokkal szerelt Adventure – modellje búcsúzik a közönségtől. Azaz mégsem, csak oly mértékű metamorfózison készül átesni, hogy nyomokban sem ismerünk majd rá benne az elődmodellre.

Ez lesz az első aszfaltra optimalizált KTM nagyendúró (a képre kattintva galéria nyílik)Bátor lépés ez, hiszen a búcsúzó generáció igazi mérföldkő volt mind a KTM, mind a kategória életében. Az új motorok az első hírek szerint kétfajta erőforrással (1090 köbcentiméteres „R” verzió, és 1290-es az utcai verzió esetében) kerültek volna piacra, de jelenleg úgy tűnik, hogy valószínűleg költségcsökkentés miatt végül egyetlen közös, 1190 köbcentis, 75 fokos vékettes (150 lóerőt teljesítő) erőforrás mellett döntött a gyár. E mellé 24 literes tankot és 230 kilós száraz súlyt kapunk.

Természetesen az "R" változatnál marad a 21-es első kerék, de a tömeg itt is jelentősen nőAz utcai modell esetében elöl ismét csak a jelenkor vásárlói igényéhez igazodva, először az Adventure modellek életében 19 collos kereket találunk, de a terepesebb „R” verziónál marad a fűzött 21-es első. A motoron minden fontos extra elérhető lesz: a legújabb generációs, természetesen kikapcsolható ABS-t, az elektronikusan állítható futóművet, a mindenttudó fedélzeti számítógépet, a kipörgésgátlót, a választható motorkarakterisztikát, a divatos és hasznos, ledes nappali fényt, az állítható ülésmagasságot és még számos extrát beleértve.

Állítható motorkarakterisztika, elektronikusan szabályozható futómű és menetvezérlő elektronika - ezekhez kell az informatív műszerfal ...Találunk néhány furcsaságot is, mint például a blokk alá húzott kipufogót, vagy a drabális végdobot, de emklékezzünk vissza, az első széria debütálásakor is meglehetősen megosztott volt a közvélemény a típust illetően.

... no meg sokkal több kezelőszervAmennyiben a hírek igaznak bizonyulnak, az őszi, Kölnben megrendezett Intermoton mutatják be hivatalosan az új Adventure családot, és jövő tavasszal megérkeznek a kereskedésekbe is az első darabok. Mi nagyon várjuk őket!

Elolvasom
/ /

Thumbnail
Csípőprotézis

Csípőprotézis

A BMW nagy boxermotorainak futóművét legendák övezik: a vásárlók többségének komoly haszonérv a beszerzéskori döntés meghozatalában a bombabiztos felfüggesztés. Persze erről nagyobb részben maga a konstrukció tehet. Gyári állapotban ezzel a kerékkel állítható a hátsó előfeszítésMint azt már korábban több cikkben, tesztben írtuk (ezért most csak a leglényegesebb részeit ismételném meg). Az első, Telelever névre hallgató rendszer lényege: a kormányzott kerék egy különleges háromszög-lengőkar segítségével úgy van kialakítva, hogy rugózás közben íves pályán mozog; így sem a tengelytáv, sem pedig az utánfutás nem módosul a kerék fel-le mozgása következtében. Ez pedig egy sokkal semlegesebb úttartást eredményez, amelyet gyakran ér az a vád, miszerint nem ad visszajelzést az útról. Erre mondják a rendszer hívei, hogy minek nekem a visszajelzés, elég ha mindíííg, minden körülmények között biztosan fekszi az utat a motorom. Az pedig elvitathatatlan, hogy a BMW-ket sokkal kevésbé téríti le a kijelölt ívről bármilyen úthiba, mint a hagyományos futóművel szerelt motorokat. A felfüggesztés velejárója, hogy az első futóműben is központi rugóstagot találunk: a teleszkópok mintegy vezetősín-szerepet töltenek csak be. Felső bekötési pontjaik ráadásul nem is fixek, hogy követni tudják a kerék íves mozgását rugózás közben.

A gyári hátsó rugóstag. Az alján levő csavarral állítható a húzófokozati csillapításA hátsó felfüggesztés (amely a Paralever nevet kapta a bajor keresztségben) már lényegesen kevésbé egyedi. Egy féloldalas lengőkart találunk a kerék jobb oldalán (a GS-ek esetében), amelyet központi rugóstag segít a mozgásban. A felfüggesztés magában hordozza a kardántengelyt és a szöghajtást is, így igen tisztességes rugózatlan tömeggel kell megbírkózni a hátsó csillapító egységnek. Részben ez is lehet az oka, hogy a menetkészen (33 liter üzemanyaggal a fedélzetén) 256 kilogrammos R1200GS Adventure hasznos terhelhetősége mindösszesen 205 kilogramm. Ezt pedig egy tisztességes bajor (vagy akár magyar) házaspár a teljes túrafelszereléssel egyetemben különösebb erőfeszítés nélkül képest túllépni.

A mi konkrét esetünkben is a fenti ok vezetett ahhoz a gondolathoz, hogy valamit kellene kezdeni a felfüggesztéssel. Bal oldalon a gyári, jobbra a Wilbers hátsó rugózó eleme (a rugóstag-cseréről rengeteg kép a galériában)Hiába lett teljesen előfeszítve a hátsó, és majdnem teljesen az első rugóstag, illetve sok esetben a húzófokozati csillapítás is egészen keményre véve hátul, bizony amikor hosszabb útra indultunk sok cuccal, már nem adta ugyanazt az élményt a motor, mint amikor csak kettesben egy topcase-nyi motyóval túráztunk egynaposat. Ekkor még 2008 legelejét írtuk, és némi keresgélés után eljutottam az X-Bike-hoz, akik a Wilbers futóművek hazai képviseletét látják el. Nemzetközi tesztek alapján ez tűnt a legjobb választásnak, így megrendeltem az új futóművet a Gésa alá. Már induláskor felvették a súlyadatainkat, illetve hogy mennyit megyek egy- illetve két személlyel, valamint mennyi aszfalt- és terephasználatot valószínűsítek. Ugyanis ehhez gyártják- és hangolják a futóművet, hogy valóban a lehető legjobban kiszolgálja a tulajdonos igényeit és elvárásait. Mertem nagyot álmodni, és plusz 50 kilogrammnyi terhelhetőséget kértem a gyári adathoz képest…

A Wilbers beépítve. Alul a kis kerékkel állítható a húzó-, a tartály két csavarjával pedig a gyors- és lassú nyomófokozati csillapításNemsokára megjött a két alkatrész, amelyet be is építettünk a motorba, és kezdetét vette a mintegy 45’000 kilométernyi tesztidőszak. Ennek csupán az vetett véget, hogy a Wilbers terminológiája szerint két évnyi használat után egy teljeskörű szervizt végeznek a gyárban a rugózó elemeken, amely azok öt éves koráig biztosít garanciát azokra. Azóta már túl vagyunk ezen a beavatkozáson, és újra a tuning-rugóstagokon halad a motorom. (A képek a visszaszereléskor készültek.) Hadd írjam le a sok kilométer alatt összegyűjtött benyomásaimat legalább nagy vonalakban, mert bizony a gyári rugózó elemek és a Wilbers termékei közti eltérés három szóval írható körül a legjobban: ég és föld.

Az első jelentős különbség az volt, hogy a motor nagyságrendekkel jobban tartotta a kanyaríveket, mint gyári állapotában. Amikor mélyen ledöntve valamilyen komolyabb kátyút fogtam vagy úthullámra futottam, gyakorlatilag teljesen rezzenéstelenül ment tovább az eredetileg kijelölt íven. Érzékelhetően gyorsabban tért vissza a bezavarás előtti állapotába, mint a gyári rugóstagokkal. Az előfeszítés szintén kézzel, könnyen és gyorsan szabályozhatóA másik nagyon nagy eltérés a progresszivitásában mutatkozott: például egy utassal a fedélzeten előadott durvább szlalomozás közben korábban gyakran sikerült odaverni az aszfalthoz az alumínium oldaldobozokat vagy a lábtartókat. Ez a jelenség a Wilbersekkel gyakorlatilag megszűnt: kívülről látható és belülről érezhető módon sokkal kevésbé ült össze a motor hátulja a durva és hirtelen irányváltások egymásutánja hatására. A progresszív futómű szintén nagyon előnyösnek bizonyult versenypályán is: míg korábban egyedül is teljesen előfeszített és keményen csillapított rugózással tudtam csak dinamikusan motorozni akár a lassú kakucsi pályán is, addig a Wilberseknek hála ahogy utcáról megérkeztem, már mehettem is pályázni akármelyik zárt aszfaltcsíkunkon. Előtte gyakran ért le a lábtartó a magas építésű Gésán is, azután gyakorlatilag egyszer sem, vagy csak nagyon elvétve.

Az igazán hulladék utakon mutatkozik meg leginkább a Wilbers előnyeAmi pedig túrázáskor még a fentieknél is fontosabb: a motor viselkedése az abszolút elviselhetetlenül rossz állapotú aszfaltos részeken leírhatatlan módon változott meg az előnyére. Ez akkor jött ki nagyon plasztikusan, amikor ugyanilyen motorral rendelkező barátaimmal túráztam együtt Albánia vagy éppen Ukrajna legendás aszfaltjain. Ezeknek közös jellemzője, hogy igazából nem a kátyú és nem kátyú között választhatsz, hanem hogy 10 vagy 20 centi mély lukba csattanj bele. A gyári futóműves motorokkal ilyenkor nagy terheléssel (utassal, csomagokkal) csak szerencsétlenkedni tud az ember. Egyedül jobb a helyzet: ha felállsz, valahogy azért elboldogulsz. Nos, itt nem is értettem, mit csinálnak a többiek. Ukrajnában, amikor mindenki állva motorozott 40-50 kilométer/órával, én ülve robogtam százas tempóval. Közben valami hasonló érzésem volt, mint amikor macskaköves burkolaton meg az ember. Csak amikor lenéztem közben az első futóműre, döbbentem meg: olyan vitustáncot járt a kerék, ami leírhatatlan. Éppen csak a rázkódás tűnt el valahol a kormányig vezető úton. Konkrétan a Wilbers belsejében.

No meg dinamikus kanyarvételkor: utcai beállításokkal is elboldogulunk versenypályánAzonban hogy ne csak az előnyeiről, hanem a hátrányairól is ejtsek egy-két szót (mert akad az is): egyfelől terepmotorozásnál nem minden esetben mutatkozott előnyösnek a tuning futómű. Nevezetesen egy körülmény fogott ki rajta: amikor rövid huplis szakaszon nagyobb tempóval mentem, a talajfogáskor sokkal inkább odaverte a motor a hasát, mint előtte. Az ilyen típusú földetéréseknél nem szerettem egyedül korábban a tuning-cuccot. A jövőben megpróbálom rendesen beállítani a terephasználathozIgaz, a két év alatt nem sikerült eljutnom oda, hogy átállítsam a minden paraméterében szabályozható rugóstagot (hiszen itt az előfeszítés és a húzófokozat mellett külön szabályozható a gyors- és a lassú nyomófokozati csillapítás is). A jövőben biztosan fogok játszani ezekkel a beállításokkal. A másik említhető negatívum az átlagosan rossz (mondjuk budapesti szintű) utakon mutatkozott. Itt ugyanis a keresztirányú bordák kicsit keményebbet ütnek, mint a gyári rugózó elemekkel. Ez igazából akkor vált érezhetővé, amikor a fent említett szerviz miatt visszakerültek a gyári rugók. Persze minden más szempontból viszont sokkoló volt ez a csere: a motor úgy kóválygott a kanyarokban (főleg nagy terhelés esetén), mint a nagy piroscsőrű madár ürüléke a levegőben…

Összességében tehát nem volt kérdéses, hogy amint elkészült a felújítás a Wilberseken, mentek is vissza a motorba. Így mostantól újra még az eredetieknél is sokkal stabilabb lábakon járhatom az utakat (és a terepeket is) a Gésa nyergében!

Elolvasom
/ / / /

Thumbnail
Az olasz meló húzósabbik része

Az olasz meló húzósabbik része

Negyedik nap: Muccia – Garda tó

Északnak haladva egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy mennyire helyesen döntöttünk, amikor sötétben nem folytattuk utunkat. Matelicát és Borgo Tuficot elhagyva nyugatnak fordultunk Sassoferato felé. Varázslatos utakon haladva, átszelve a Del Monte Cucco nemzeti parkot értük el előző napi etapunk tervezett végállomását, Scheggiát. Itt elidőztünk egy keveset néhány erdei utat felderítve, de tudván, hogy messze van még a Garda tó, erőt vettünk magunkon és tovább indultunk. Colle Aguzzo volt a következő település, majd Pontericcioli után elértünk egy újabb csodás kis hegyi utat. Nevenincs kis falvak mellett elhaladva értük el Pianellot, majd hasonlóan vadregényes és kellemes utacskákon jutottunk Apecchioba. Taverna majd Fraccano következett, míg végül igazi élménymotorozás után elértük Citta del Castelot. Sansepolcoro irányában folytattuk, majd kanyarmérgezési tüneteket produkálva megérkeztünk Bibbienába. Szusszantunk egyet, majd nekiindultunk a GPS által meghatározott útnak. Egy körforgalomból kihajtva szembejövő teherautó dudált ránk…

Ahol tudtunk, kicsit azért letértünk az aszfaltról (katt a képre a galériához!)Csodálkozva néztem, mit akarhat, de folytattuk utunkat. Néhány kilométer után egy teljes lezárásba futottunk, ami a helyiek számára is meglepetés lehetett, hiszen hozzánk hasonlóan sokan álldogáltak ott tanácstalanul. Próbáltam néhány alternatív útvonalat kérni a Garmintól, de az minden célpont esetében makacsul kitartott a lezárt, így követhetetlen út mellett. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem küzdünk tovább, és alaposan benne lévén a délutánban, megpróbáljuk egy rövid autópályás szakasszal elérni következő célpontunkat, Maranellót. Így is lett. Gyorsan elértük a kapukat. Kissé meglepődtem, mert a sorompók nyitva voltak. Egy jegy fityegett az automata szájában, azt biztos ami tuti kihúztam és áthajtottam a kapun. Fél kezemmel a jegy tanktáskába juttatásával gépészkedve hátrasandítottam, hogy két társam mennyire van lemaradva mögöttem. Legnagyobb meglepetésemre mindketten a sarkamban toporogtak, mindkét kezükkel a kormányt fogva, láthatóan türelmetlenül nézve szerencsétlenkedésemet. Nagy nehezen sikerült a zipzárral bebiztosítani a jegy sorsát, majd gyorsan a lovak közé csapva felvettünk egy kényelmes százhúsz körüli tempót.

A Firenzét elkerülő szakaszon, szemben óriási dugóra lettünk figyelmesek. Kiszúrtam, hogy a rendőrök a leállósávban ügyeskedő népeket kíméletlenül levadásszák és sorba rendezgetve őket, szépen megkopasztják, ahogy kell. Örültem, hogy a mi irányunkban nincs gond, de örömöm hamar ürömmé változott, hiszen hamarosan mi is beleszaladtunk egy brutális torlódásba. Egy ideig tudtunk haladni a bójákkal elválasztott belső sávban, de rövidesen ez a lehetőség megszűnt és választhattunk: vagy a dugóban való araszolás, vagy a leállósáv. Előző tapasztalatomon okulva igen óvatosan, de mégiscsak a leálló mellett döntöttem.

Kifogástalan vendéglátás: friss, forró pizza este tízkorLassan, lopakodva haladtunk előre, szerencsére minden következmény nélkül. Bologna környékén hasonló helyzetbe kerültünk, de szerencsénkre itt sem lett zűr. Modena előtt kellett kihajtani a pályáról, de megálltunk egy kúton tankolni és inni egyet. Kérdem a srácokat, hogy miként tudták olyan gyorsan eltenni a jegyeiket a pályára való behajtáskor? Csak néztek rám nagy szemekkel és kérdik: „miféle jegyet?” Na mondom, ez szép! Innen, hogy jutunk ki??? Már fogalmazgattam is magamban előre a versikémet, hogy „Bon giorno signore, scuzi de volna itt uno problemo…” – ilyesmi. Mindegy, valami csak lesz. Megbeszéltük, hogy előadjuk a hülye külföldi verziót, csak nem lesz komoly gond. Elértük a kijáratot és megdöbbenve láttuk, hogy minden automatikus, mindössze kapunként egy kamera figyel szemből. Na mondom srácok, ideállni mellém szorosan, osztég amikor sorompó felmegy az egy jegyem hatására, szépen mindhárman kimegyünk egymás mellett. Gyönyörűen sikerült a manőver, megkönnyebbülten folytattuk utunkat a Ferrari főhadiszállás felé. A vidék itt meglehetősen unalmas. Egyhangúan sík, semmi látnivaló.

A vörösök főhadiszállásának kapujábanAzt mondjuk rögtön megértettük, hogy a Ferrari miként mer annyira lapos autókat gyártani, hiszen az utak gyakorlatilag tökéletes minőségűek voltak mindenütt. Tükörsima fekete aszfalt, sehol egy kátyú vagy egyéb hiba. Megérkeztünk Maranellóba. Megnéztük a bázist, amelyből egy nagy üres parkolót, egy hatalmas shopot, valamint az óriási üveghomlokzatot volt alkalmunk megcsodálni. Eldurrantottunk pár fotót, majd az „itt is voltunk” érzéssel, kicsit sem elájulva a látottaktól tovább indultunk a tó felé. Erre a részre, gyanítva az unalmas környezetet egyébként is terveztünk alternatívaként egy rövid pályázást, így ennél maradva visszatértünk a Modena irányába futó sztrádára. Gondos pillantásaimtól kisérve társaim is húztak egy-egy jegyet, majd tűz, alaposan megtekertük a csutkát. Időnkén belereppenve a kétszáz közelébe hamar leküzdöttük a hátralévő távolságot, de így is sötét volt már mire lehajtottunk a Garda tó déli partja alatt a pályáról. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy zsiványkodhatnánk itt is a kihajtónál, de ezt a bűnös gondolatomat csírájában elfojtotta egy, a fizetőkapunál lévő fülke ablakából kikandikáló marcona signora szigorú tekintete. Talán sejtett valamit? Mindhárman fizettünk, majd a GPS utasításait követve megindultunk a Pacengo nevű falu felé.

A Garda tó mellettItt volt a legkevesebb kétségem a szállást illetően, hiszen motel motelt, kemping kempinget ért. Még itthon kinéztem egyet, ott kezdtünk. Meglepődtem, amikor a recepciós kezeit széttárva biztosított arról, hogy egy zsebkendőnyi hely sincs, nem hogy szabad bungalló. Na mindegy, menjünk tovább, ennyi szállásból biztosan tudunk lőni valamit. Az ötödik kísérlet után kissé elbizonytalanodtam. Este fél tíz, mindenhol csak csukott ajtók, nem volt túl bíztató a helyzet. A következő helyen kedvesen elmondták, hogy kár is próbálkozni, itt még tart a suli szünet, minden dugig van nyaralókkal. No szép mondom, ha így van, próbáljuk meg a parttól messzebb, csak jut valami. Így is lett. Néhány kilométerrel távolabb is nehéz volt, de végül találtunk egy kis szállodát ahol szorítottak nekünk két apró kis szobát, és este tízkor még pizzát is sütöttek nekünk. Mondhatom maga volt a mennyország.

 

A második oldalon komoly slamasztikába kerülünk!

[ pagebreak ]

Ötödik nap: Garda tó – Ausztria (Ginzling)

Korán keltünk, majd a már megszokott édességekből és kávéból álló reggelink elfogyasztása után útnak indultunk. Erre a napra volt a legrövidebb szakasz betervezve, de itt számítottam a legtöbb meglepetésre is. Mint később kiderült, egyáltalán nem alaptalanul.

Panoráma a Garda tó mellettA Garda tó keleti partján gurultunk végig, meglehetősen sűrű forgalomban. Olvastam, hogy a tó nyugati partja több látnivalót tartogat, de tudomásul véve, hogy mindent úgysem láthatunk egyszerre, tartottuk az eredeti útirányt. Végigcsorogva a tóparti úton, néhány pihenő beiktatása és némi fotózás után elértük a tó végét. Itt már komoly dugó volt és hosszú sorban kígyóztak a buszok, autók végig a keskeny, beláthatatlan, kanyarokkal tarkított szerpentinen, amely feljuttatta az észak felé igyekvőket a tó völgyéből a hegyek irányába tartó utakra. Nem voltak túl előzékenyek az autósok, de mi, a dél olasz edzések után könnyedén vettük ezt az akadályt is, és hamar magunk mögött tudtuk ezt a felejthető részt. Hozzá kell tennem, néhány héttel később bizonyosan egész más élményekkel távoztam volna innen, de mit tegyünk, szeptember első hetében ez volt a helyzet. Északnak tartottunk Pietramurata felé, majd túljutva rajta nyugatra tértünk, hogy elérjük a Villa Banale-nél újra északnak forduló utat. Dorsino után értük el utunk talán egyik leghangulatosabb állomását, a varázslatosan gyönyörű Lago di Molveno felszínén visszatükröződő települést, Molvenot.

Szembetűnő a tó keleti és nyugati partja közti eltérés: utóbbit magas, sziklás hegyek jellemzikEz a kisváros egy ékszer a hegyek között. Kristálytiszta levegő, csodálatos látvány, a „földről ehetsz” fíling, egyszóval lenyűgözött mindannyiunkat. Meg is álltunk egy jó ebédre, majd folytattuk utunkat észak felé. Itt motoros szempontból minden tökéletes, csak jól tudja magát érezni az ember. Hasonló érzésekkel eltelve haladtunk tovább Meranoig, ahonnan felhágtunk a Passo Giovo kétezres bérceire. Ez már az igazi motoros paradicsom, vasárnap lévén volt is kolléga rendesen. Közel volt már Ausztria, de tudtuk, olyan dologra vállakozunk, amely tartogathat meglepetéseket, így viszonylag korán kell nekivági a határátkelésnek biztonságunk érdekében. Elértük Vipitenot, ahol a többi motoros északnak fordult a Brenner irányába. Mi még viccelődtünk kicsit, hogy „lám-lám, amerre mi megyünk arra még az endurósok sem mennek”, de tudván, hogy csak mi ismerjük a titkot, egy alapos tankolás után magabiztosan megindultunk az előre meghatározott irányba. Terepezés a Passo Giovo hágónálEgyre néptelenebb utakon jártunk, amint nőtt a tengerszint feletti magasság. Először csak az egyik sávja fogyott el az útnak, majd maga az út is. Illetve nem fogyott el, csak murvás földút lett belőle. Erdőben haladtunk tovább egyre feljebb és feljebb hágva, kanyarról kanyarra követve a GPS által határozottan követett track vonalát. Végül elfogytak a fák, kopár bércek és szakadékok kisérték utunkat. Csodálatos volt minden, meg is álltunk többször fotózni. Ekkor vettük észre, hogy a gépek akksija meglehetősen lekonyult állapotban van. Ez igen bosszantó volt, mivel ennyire szép és vad tájon talán még sosem jártunk, pedig mindannyian voltunk már erre-arra a világban. Tartalékolva a kapacitást tovahaladtunk és nem győztük betelni a látvánnyal. Hosszas kapaszkodás után értük el a Pfitscher Joch nevű csúcsot, ahol egy turistaház fogadja az ide feljutókat. 2283 méteren eldurrantottunk pár fotót a szűkös készletből, majd rövid gyönyörködés után átléptük az olasz-osztrák határt.

Ahol a madár sem jár - határ Ausztria és Olaszország közöttLassan ereszkedtünk, mert a megpakolt, kőkeményre fújt utcai gumikkal szerelt motorok nem nagyon díjazták az útviszonyokat. Rövidesen elértünk egy lerobbant faházat, amelyből egy csodálkozó tekintetű, amúgy kedvesen mosolygó idősebb pár került elő. Kérdeztük, hogy merre van az út amelynek láthatóan a végén toporogtunk. Mondtuk, hogy szeretnénk lejutni osztrák oldalra a hegyről. Ők továbbra is kedvesen mosolyogva csóválták a fejüket, és széles karmozdulatokkal illusztrálva mutogatták, hogy vissza-vissza! Na, azt már nem! Nem azért vagyunk mi endurósok, hogy feladjuk! Különben is, láttam én otthon a Google Earth-on, hogy igenis van itt út. Megköszöntük és elindultunk vissza, mivel emlékeztem, hogy kevéssel a ház előtt volt egy ösvény, amely a számunkra megfelelő irányba tartott. Meg is találtuk és elkezdtük követni. Eleinte egész szimpatikusnak bizonyult, de néhány kanyar után elkezdte kimutatni igazi természetét. Éles, lapos sziklák álltak ki belőle a leglehetetlenebb szögekben. Volt, ahol fele-fele volt a föld-szikla arány, de sok helyen szinte csak az éles köveken át vezetett az „út”. Néhányat ki is kellett ásni, hiszen egy defekt itt elég cudarul jött volna. Egyre jobban belemelegedtünk (szó szerint), nekem már a sisakom sildjéről is csepegett a víz. Ehhez egyre sötétedett és ezzel egyidejűleg a levegő is rohamosan hűlni kezdett. Én mentem elöl, mögöttem Laca jött, őt követte Tomek. Körülbelül tíz perc után kezdett kialakulni bennem az a gondolat, hogy itt most bizony nagyot hibáztam. Kevéssel ez előtt jöttünk át egy olyan ponton, ahonnan a visszafordulás fizikailag ellehetetlenült. Csak lefelé mehettünk tovább. Egymást bevárva, segítve küzdöttük magunkat előre szó szerint méterről méterre, néhol autónyi sziklákat kerülgetve, állandó küzdelemben a motorok egyensúlyban tartásával.

Néha szerencsésebb volt az "út" mellett, mert az járhatatlan voltTudtuk, itt egy esés végzetes lehet. Ha egy sziklára esünk a motor meg ránk, nem kérdés, hogy ki törik. Még ha sikerül is leugrani róla, akkor is a tank vagy a blokk oldala hamar megadja magát ezeken a hegyes, éles sziklákon, a már említett defekt lehetőségéről nem is szólva. Szóval ilyen hangulatban, összeszorított foggal nyomultunk előre. Nyomtam a GPS-nek egy off-road navigációt, az általam útnak vélt pontig, ekkor két kilométer távolságot jelzett. Na gondoltam, nem ez lesz életem legszebb két kilométere az tuti, de mit volt mit tenni, csak előre és lefelé lehetett menni. Elértem egy patakot, itt egy létraszerű hidacska vezetett át. (Eddigre én némi előnyre tettem szert, mert előre mentem felderíteni a lehetőségeket.) Végig gondolván a híd és a patakmeder közötti lehetőségeket, a vizet választottam, hiszen nem kockáztathattam meg egy magasról történő vízbeesést, amennyiben a híd gyengének bizonyul. Át is vergődtem de itt bevártam a srácokat, hogy figyelmeztessem őket. Laci érkezett elsőnek, megkértem, hogy várja meg Tomit, és továbbmentem. Egy magaslatra feljutva megrémülve vettem észre, hogy az „út” eltűnik egy sziklagörgeteg alatt. Na gondoltam, nekünk reszeltek!

Szusszanásnyi pihenő a sziklák között szürkületbenRendesen szürkült eddigre és tudtam, ha valóban el van zárva az út, akkor még a nap fényében oda kell érjek, hogy alternatív megoldást találjak. Mentem is, mint az ökör, aminek az lett az eredménye, hogy egy kő megdobta a gépet én pedig szépen elszálltam róla. Szerencsére én balra, a motor pedig jobbra esett és ráadásul az ösvény melletti viszonylag puha füves árokba. Nagy nehezen felállítottam a SER-t, ekkorra már az alsóm is csatak vizes volt az izzadtságtól, de felkászálódtam és tovább. Egy újabb böszme szikla után jött egy újabb patak, újabb létra híddal. Ez már alapból esélytelen volt, mert mintegy 70 centi magasan kezdődött a híd, a másik oldalon pedig ugyanígy ért véget. Neki a pataknak, lesz ami lesz. Egy kövön elpörgött a hátulja az eleje meg elsüllyedt a zúzalékköves mederben. Klassz! Kihalásztam a követ a hátsókerék alól, majd megpróbáltam meghintáztatni a gépet. Szerencsére elindult és ezt kihasználva egy nagy gázzal át is jutottam a partot szegélyező nagyobb köveken. Innen egy viszonylag könnyű kis szakaszon elértem az omlást, ahol megkönnyebbülve láttam, hogy nem olyan rossz a helyzet, mint felülről látszott. Volt egy követhető nyom a sziklák között. Letámasztottam a motort, és úgy döntöttem itt várom be a srácokat. Közben besötétedett és elkeseredetten gondoltam arra, hogy mi van ha itt rekedünk. Ők bíztak bennem, én hoztam ide őket, mondván, hogy erre van az arra, stb,stb…Tökig vizesen, valahol kétezer méter magasban a sziklák között, minimális ellátmánnyal, fagypont környékén. Hát, nem voltam boldog…

Laca megmutatta, hogy alatta a kis DL is igazi endúróMár éppen kezdtem aggódni a srácok miatt, hiszen legalább húsz perce vártam őket és semmi jele nem volt érkezésüknek, amikor feltűnt egy lámpa fénye a sötétben. Te jó Isten, gondoltam, csak egy lámpa…Gondoltam rá már előbb, hogy visszamegyek megnézni őket, de a motor annyira szűk helyen állt, én meg annyira ki voltam purcanva, hogy képtelen voltam megfordulni. Nem csoda hát, hogy örömömben megöleltem a két fiút amikor befutottak. Nagyon hálás voltam nekik, mert nagyon jól viselték a dolgot. Szinte fel sem fogták, hogy valójában milyen helyzetben vagyunk. Később mondták, hogy szerintük megvolt minden feltételünk a túléléshez, volt némi kaja, száraz ruha, tűz, benzin, egy kisbaltánk, és talán találtunk volna egy kevés fát is a tűzhöz, de ez mind csak akkor igaz, ha mindenki egyben van, nincs sérülés vagy komolyabb baj. Egyszóval ők csak a következő perceket és métereket nézték, erre én képtelen voltam. Folytattuk utunkat és vergődtünk tovább a sötétben. Megint elhagytam őket, és arra lettem figyelmes, hogy óriási sötét kupacok vannak mindenütt az ösvényen és mellette is. Nem tulajdonítottam jelentőséget neki, de igyekeztem elkerülni ezeket, hiszen tehénszarral eddig is találkoztunk bőven az olasz oldalon is. A barmok minden megkötés és korlát nélkül kóvályognak mindenütt, táblák is figyelmeztettek a lakott területek környékén jelenlétükre. Megyek hát szépen, izzadok, mint disznó a jégen, mikor is egy szikla mögül kibukkanva szembetaláltam magam egy hatalmas tőggyel.

Először azt hittem, hogy hallucinálok, de azután rájöttem, hogy bizony ez egy tehén csak hátulról és kissé alulnézetből. Gyönyörű gondoltam, ezt, hogy a fenébe kerülöm ki?

A túlélés bajnoka: a mutáns alpesi hegyi tehénNéztem a tehén seggét a reflektor fényében, és nem tudtam mi lesz. Meglepetésemre a tehén rukkolt elő a megoldással. Megfordult. Nem értem ezt miként sikerült végrehajtania, de ezek a hegyi tehenek nagyon tudnak. Szerintem én ott a motorral soha nem tudtam volna megfordulni a buta barom meg simán megcselekedte ezt a bravúrt. Így most szemtől szembe, illetve reflektorral szembe álltunk (én ültem) egymással. Gondoltam, jobb a békesség, ezért leállítottam a motort és lekapcsoltam a lámpát, mivel a marha teniszlabdányi szemeivel csak a fényt bámulta. Ennek az lett a következménye, hogy hirtelen senki nem látott semmit. Ez sem jó gondoltam, ezért visszakapcsoltam a lámpát, de elfordítottam a kormányt, hogy ne a jószág szemébe világítson. Álltunk egymással szemben és az jutott az eszembe, hogy mi van ha nekem jön. Állítólag békés állat a tehén, de mit lehet tudni ezeknél a vad hegyi verzióknál. Túlélő tehén, veszélyes is lehet. Esetleg letaszít innen az ösvényről, a fiúk meg csak reggel találnak meg fagyott takonnyal az arcomon. Szép kilátások. Dédapám békési paraszt volt, így gondoltam lehet, hogy konyítok valamit a barmokhoz, és mivel cselekednem kellett, próbálkozni kezdtem. Összeszedtem leghatározottabb orgánumom és feldörögtem: Hőjjj, hőőőőjjjj, miközben bőrkesztyűs tenyereim buzgón csapkodtam egymásnak. Hőőőjjj! A tehén először nem reagált, gondolom nála is befagyott néhány idegpálya vagy ilyesmi, de aztán csodák csodája lassan elfordult tőlem és komótosan ereszkedni kezdett az ösvényről a meredek felé. Boldogan hallottam megszólalni a kolompot a nyakában, tudtam ha ez a főkolompos, akkor az esetleg erre bújkáló többi gerilla is követi a marháját. Így is lett, alig mentem pár métert, elő is bukkant még jó néhány pára, de lassan mind eltakarodott az utunkból így mire Lacáék beértek, már szinte szabad volt a pálya.

Sajnálom, hogy nem voltak tanúi hőstettemnek, mert így láthatták volna, hogy mekkora mezőgazdász vagyok! Haladtunk tovább, és egyre inkább kezdtem bízni benne, hogy megússzuk. Bécsi szeletek és párás sör járt az eszemben, talán megtörténik a csoda és sikerül, gondoltam. Láttam még néhány tehenet (egyet néhány méterre a fejünk feletti hegyoldalban egy lehetetlen helyen, volt is para, hogy mi van ha megriad és rám veti magát) de azután megúsztuk és egyre jobb részeken vezetett az ösvény. Ránéztem a GPS-re és láttam már csak kétszáz méter választ el a 21. századtól, és egyre virágosabb kedvem lett. Kevés szállásnak örültünk ennyire...Még ötven méter és találtunk egy pár négyzetméteres kis kunyhót, ekkor már tudtam, hogy nem lesz baj. Fogytak a méterek, egyre javult az út és végre, feltűnt egy földútnak nevezhető képződmény. Énekelni lett volna kedvem, de a szám olyan száraz volt, hogy habot köptem, így csak némán vigyorogtam a sisakban. Kisvártatva utolértek a srácok is, és közölték, hogy „ez igen!” Meg „milyen király volt!” Na, gondoltam, még a végén nem leszek seggbe rúgva  – és így is lett. Ahogy a tündérmesékben is lenni szokott, a három királyfi rátalált a helyes útra, betért a szép fogadóba (igaz a csúnya fogadós banya rövid szemle után előre kérte, ráadásul euróban a mézeskalács árát), megfürdött forró zuhanyban, megtöltötte a pocakját rántott husival és jóféle italokkal, majd aludni tért a pihe-puha ágyban a meleg dunyha alatt. A legszebb az egészben, hogy ez valóban így volt.

Reggel pedig bőséges osztrák reggeli. Meleg császárzsemle , felvágott, sajt, májkrém, lötyi kávé és tea, a Tomi valószínűleg még nem volt teljesen kipihenve mert valami zabpehely szerűt is magához vett, de ettől eltekintve minden rendben volt.

 

Következzen az utolsó nap egy szép hazaúttal!

[ pagebreak ]

Hatodik nap: Ginzling – Budapest

Párás, hűvös volt a kora délelőtti időjárás, az ennek ellenére száraz úton igen jó tempóban haladtunk. Elérve Zell am Zillert keletnek fordultunk, és egy rövid, de kellemes szerpentin után erdei környezetben haladtunk Gerlos felé. Elérve a kicsiny és igen hangulatos települést, tartottunk egy rövid pihenőt megcsodálva, hogy egy helyi tehéncsorda miként taszítja teljes káoszba az egyébként igen pedáns és rendezett helyi közlekedést. Kihasználva a csorda által megakasztott járművek torlódását, mi szépen végigelőztük a sort és így akadály nélkül folytathattuk utunk Krimml felé. Az út és a táj a szokásos osztrák viszonyokat tükrözte, mindenhol rend, tisztaság és minőség fogadott bennünket, bár motoros szempontból ez a rész nem tartogatott különösebb ínyencségeket. Talán Mittersil környékén belefutottunk egy sorompóba, ahol négy euró útvámot gomboltak le rólunk. Máig sem értem milyen alapon, hiszen a „Gerlos Alpenstrasse” feliratú matricának nem lehet ennyi az értéke, mást pedig nemigen kaptunk cserébe pénzünkért. Haladtunk tovább, majd Schüttdorf után lekanyarodtunk a Glockner felé. Beálltunk a rövid sorba, majd itt is leperkáltuk a tizennyolc eurónyi útvámot. Hétfő lévén szerencsére elég szellős volt a forgalom és az idővel is szerencsénk volt, mint az egész út folyamán. Szikrázó napsütésben hágtuk fel a csúcsra, ahol azért a biker point tökig volt motorosokkal. Ennek ellenére igazán nem panaszkodhattunk semmire, minden a lehető legjobban alakult. Őszintén szólva nem voltunk itt sem elájulva az élménytől, de a Grossglockner Hochalpenstrasse afféle motoros zarándokhely, egyszer látni kell ezt is. Miután elkészültek a fotók, kellemes tempóban lecsorogtunk a déli oldalon majd célba vettük Villachot.

Grossglockner: útban a Biker Point feléGondoltuk benézünk a Faaker See környékére, utána folytatjuk utunkat haza. Villach környékén látványosan megszaporodtak a biker csapatok. Kisebb-nagyobb karavánok húztak dübörögve minden irányban. Volt néhány jópofa jelenet, de meg kell mondjam, a motorozás ezen formája egy centivel sem került közelebb a szívemhez. Az egyik lámpánál beértünk egy brigádot. Előttem egy fickó egyensúlyozott körülbelül negyven centi ülésmagasságú ám buszkeréknyi széles hátsókerekű taligáján. A csóka ide-oda billegett, mivel nem lehetett magasabb százötven centinél. Viszont izmos volt, mint egy vaddisznó. Kigyúrt ám kurta karjaival vadul csimpaszkodott a majomhinta-szerű, égbeszökő két kormánycsutkába, és a gázkar vad tekergetésével brutális hangorkánt zúdított a nyakunkba. Fején egy rohamsisak jellegű kupak díszelgett, amelyről egy króm halálfej vicsorgott vissza rám. A fickó így kicsit olyan hatást keltett, mint egy bilibe szorult fejű, szétkokszolt, törpe krisztus. A csávó ekkor megneszelte, hogy társaságot kapott, mivel hátrasandított ránk. Nem lehetett elégedett a látvánnyal, mert egy elszánt manőverrel jobbra döntötte a motorját, és egy vad gázzal a sor szélére vágódott. Mivel a lámpa is ekkor váltott zöldre, emberünk kihasználva lendületét kívülről próbálta meg kikerülni a lassan nekilóduló tömeget. Ez többé-kevésbé sikerült is neki, bár láthatóan igen nagy küzdelem folyt közte és a jármű között, hogy sikerüljön íven tartani a makrancos szerkezetet. Túlélve a látvány okozta sokkot, folytattuk utunkat egészen a következő kanyarig és lámpáig, ahol ismét várakozni kényszerültünk.

Motorral a felhők felettMár éppen eluntam magam, amikor óriási dübörgéssel befutott most nekünk balról egy újabb csopperes brigád. Lassítottak, majd komoly gépészkedésbe fogva megpróbálták bevenni a kilencven fokos jobbost, így rátérve az általunk éppen elhagyni kívánt útra. Érdeklődve figyeltem a manővert, amikor is összeakadt a tekintetem a csoportot vezető fickóéval. Öreg harcos volt a csóka, nikotintól sárga szakálla vidáman lengedezett szottyadt mellkasa felett. Az ember végigmért, majd megvető félmosolyra húzódott szájjal a fejét csóválva sikeresen befejezte a manővert és a törpe gyúróshoz hasonló hangorkán kíséretében elhagyta a helyszínt. Kissé elbizonytalanodtam, hogy valóban akarom-e látni a tó környékét, de ekkor még nem adtuk fel. Következő állomásunk egy benzinkút volt, ahol tankolás céljából álltunk meg. Itt újabb három pofa szerelt egy agyonpingált vasat, amelyben a sok ráfestett lángnyelv ellenére láthatóan hibádzott a szikra. Idegesen jöttek-mentek, miközben páran odaoldalaztak drukkolni nekik egy másik társaságból. A három alapember, akik motoros jelvényük alapján láthatóan összetartoztak, olyan forma volt, mint ha egyvégtében jöttek volna idáig Ausztráliából. Mindezt fürdés nélkül. Ekkor már egészen biztosan tudtuk, hogy minket most nem is érdekel a Faaker. Megtankoltam a motorom, és éppen próbáltam rendbeszedni magam, mikor mély dübörgés hangzott fel közvetlenül mögöttem. Hátrapillantottam és egy hatalmas króm hűtőráccsal találtam szemben magam. Egy dög nagy amerikás pickup állt be mögém, benne egy napszemüveges de nem fiatal pilóta. A pickupra akasztva egy pótkocsi, azon pedig egy csili-vili HD Electra Glide. Ekkor már egészen pontosan tudtam, hogy bár a KTM a helyi gyártmány, ennek ellenére itt most mi vagyunk a szűk kisebbség, tehát egy gyors kupaktanács után inkább a tó környékének gyors elhagyását határoztuk meg mielőbbi célként.

Négy nap, négy évszak - itt éppen télAhogy távolodtunk, úgy ritkultak a bandák, és úgy lett egyre jobb a hangulatunk. Ürömként vegyült az örömbe, hogy tudtuk, ez az utolsó etapja túránknak, és a Lavamündi élvezet után csak az uncsi gázhúzás lesz hazáig. Lavamündben nem is csalódtunk. Szinte teljesen egyedül voltunk a szerpentinen, a késő délutáni nap fénye aranyba borította az erdőt és a környező vidéket. Társaim nagyon elégedettek voltak a hellyel, és egybehangzóan megállapítottuk, hogy sok fizetős út a nyomába sem léphet ennek a motorosokat sűrűn következő kanyarjaival és kiváló útminőségével elkényeztető paradicsomnak. Arnfelst elérve kezdett sötétedni, és mivel nem akartunk már megszállni ennyire közel az otthonhoz, úgy határoztunk, hogy a legrövidebb úton hazamegyünk. A GPS Szlovénián keresztül vitt az M7-re, ahol egy kúton forró tea mellett elbúcsúztunk egymástól és Budapest felé véve az irányt, nekivágtunk a sötétségnek. Ködös hidegben vezetett a további utunk, de mit számított mindez. Hiszen mindannyian egy igazán jól sikerült túra emlékével a lelkünkben, és az otthon hagyott család mielőbbi viszontlátásának reményével húztuk, ahogy mertük a gázt.

A páratlan panoráma a Biker Pointról, 2571 méterrel a tengerszint felettMindenkinek a legjobb szívvel ajánlom ezt az útvonalat. Egy hét alatt kényelmesen bejárható, rengeteg látnivalót és élményt tartogat mindazoknak, akik egy kis kikapcsolódásra vágynak és jókat ennének – innának, fürödnének a tengerben, a Garda tóban és mindemellett szerelmesei a kanyaroknak. Az olasz osztrák határt máshol lépjétek át, de ez minden, amit megfontolásra ajánlok! A legjobbakat mindenkinek és kalandra fel!

Elolvasom
/ / / / / / /

Thumbnail
Olasz meló

Olasz meló

Nem túl hosszú, mégis sok kalanddal és élvezettel kecsegtető túrára vágytam, ez a terv pedig éppen ilyesféle élmények ígéretét hordozta magában. A részletek még nem álltak egészen össze, de az alapelképzelés már világos volt. Budapestről elindulva Dél felé, kétszer érintve Horvátországot, átszelve Bosznia Hercegovinát, elérni Dubrovnik kikötőjét, ahonnan komppal átkelve az Adrián kívántam olasz partra lépni Bari városában.

Ki ne vágyna ilyen tájakra? (A képre kattintva gazdag galéria nyílik!)Tudtam, hogy mindenképpen szeretnék egyet csobbanni a Tarantói öböl langyos vizében, majd Északnak fordulva bevetni magam az olasz Appennin hegység csodálatos völgyeinek, zegzugos kanyonokkal szabdalt bérceinek és nem utolsósorban megemlített kanyarhegyeinek világába. Úgy képzeltem, hogy a hegyvidéket elhagyva elugrom Maranellóba megnézni a vörös brigádot, majd a Garda tó érintésével az Alpok meghódítására indulok. Motorozásaim bő felét terepen szoktam megtenni, ám ezt a kanyart kizárólag aszfalton, talán némi földút beiktatásával kívántam bejárni. Ennyi volt tehát tervem gerince. Persze, ahogyan ez lenni szokott, a későbbiekben történt némi változás ez ügyet illetően.

Egyedül is jó motorozni, én mégis szívesebben indultam  volna útnak néhány kipróbált társsal, akikkel megosztozva az élményeken, jókat dumálhatunk az esti pihenések alkalmával a vacsora és a lefekvés előtti langyos kakaók elköltése mellett. Neki is láttam hát összeverbuválni a csapatot. Maximum négy főben gondolkodtam, hiszen tapasztalataim szerint ennél népesebb társaság jelentősen lelassítja a tempót, és bár nem a száguldozás volt a cél, szüttyögni sem szeretek különösebben. Bár, mint említettem volt, nem készültem kifejezett off-road szakaszokra, azonban ismervén magam nem zártam ki a lehetőségét némi terepgyakorlatnak sem.

Ez is fontos szempont volt a túratársak kiválasztásában. Üzentem hát öt-hat már jól ismert kollégának, hiszen tudtam, mindenki úgysem tud eljönni. Elgondolásom reálisnak bizonyult, hiszen végül mindössze egyetlen meghívott mondta fixre, hogy eljön a túrára. Szeptember elejére tűztük ki az indulás időpontját, hiszen addigra mindenhol beindul az élet, elkezdődik az iskola, különösen fontos ez az olasz részeken, ahol ugye augusztusban lépni nem lehet az üdülőterületek környékén. Beszereztük a hajójegyeket és izgalommal vártuk az indulás napját. Néhány nappal a kitűzött időpont előtt megcsörrent a telefonom, és legnagyobb örömömre előkerült egy újabb résztvevő, így az ideális háromfős létszámmal vághattunk neki az útnak. Eredetileg terveztem egy-két sátras, szalonnasütögetős estét is, de végül úgy döntöttünk, hogy inkább keresünk mindenhol szállást, hiszen háromfelé osztva egy-egy szoba, apartman ára már egészen baráti lett, az egyéb luxus lehetőségéről, mint a forró zuhany, vetett ágyban alvás, stb., már nem is beszélve. Végül elérkezett a nagy nap, és reggel nyolc órakor a találkozási pontról elstartolva kezdetét vette a kaland.

Dubrovnik kapujában a három motor: KTM950SER, Suzuki DL650, KTM990Adventure

 

Első nap: Budapest-Dubrovnik

Eredetileg úgy terveztük, hogy egy métert sem megyünk autópályán, de mivel az Udvari határátkelőig elkészült a pálya, és a magyar területen nem akartuk az időnket vesztegetni, mégis az M6-os mellett döntöttünk. Háromfős csapatunk, Laca Suzuki DL 650-nel, Tomi egy  KTM 990 Adventure nyergében, jómagam pedig az endurószörny, egy KTM 950 Super Enduro R túrásított verziójával vágtunk neki az útnak. Az erős szél ellenére hamar elértük a határt, és minden gond nélkül át is léptük azt. Viszonylag unalmas és érdektelen tájon haladtunk tovább a bosnyák határ irányába, az egyetlen izgalmas látnivalót az utak mellett itt-ott feltűnő, elaknásított területekre figyelmeztető, vörös halálfejes táblák jelentették. A hajóra várva: Zsore, Tom, LacaItt az volt a cél, hogy mihamarabb letudjuk ezt a szakaszt és elérjük a Szarajevó után következő szebb és élvezetesebben motorozható területeket. Eszék, majd Vinkovci mellett elhaladva gyorsan elértük Zupanja településnél Boszniát. Megcéloztuk Délt, majd Tuzlát elhagyva végre következett némi érdekesebb, élvezetesebb útszakasz, az igazán szép részek azonban még mindig várattak magukra. Szarajevót elérve volt némi fennakadás, mivel a GPS által követett track egy útépítés miatt teljesen lezárt szakaszba futott, ahonnan mindenkit igyekeztek beterelni egy borzalmas dugóba, amely a városközpont felé araszolgatott nagy keservesen. Mint jó motoroshoz illik, intenzív bosnyák anyázástól és mutogatástól kísérve, szépen előre kavartam a lezárás előtt idegesen toporgó, a forgalmat irányító fickóig, majd jó érzékkel bepróbálkoztam nála, hogy motorral esetleg „nem-e lehetne-e?” A muki egy pillanatig rám meredt, majd csodák-csodája utat nyitott nekünk és azt mondta bólogatva, hogy „motor oké”…Boldogan tekertem egy nagyot a gázon mielőtt meggondolja magát és huss, már bent is voltunk mindhárman a néptelen úton. Egy-egy porfelhőbe burkolódzó munkagép néha érkezett szemből, de mennyivel jobb volt ez, mint a szörnyű dugó, amely egyébként várt volna ránk. Hamar elértünk egy szakaszhoz, amelyen még gőzölgött a forró aszfalt, de lehajtva az út mellé, gyorsan elkerültük azt is a megrökönyödött melósok döbbent pillantásaitól kísérve.

A mi D-napunk: partraszállás OlaszországbanSzarajevó szitává lőtt, és rusnyán befoltozott paneljait elhagyva, hamar elértük a várva várt hegyi szakaszt, amely végre igazi élményteli és élvezetes motorozást hozott. Sajnos Damoklész kardjaként fityegett felettünk az idő szorítása, hiszen még sok kilométert kellett leküzdenünk egyre alsóbbrendűbb utakon, és tudtuk, hogy a hajó egy percet sem fog várni ránk. Ezért nem is nagyon álltunk meg fotózni, csak húztuk és húztuk a gázt, pedig Focát elérve, és délnek folytatva utunkat lett volna bőven látni és gyönyörködni valónk. Tjentiste, Cemerno, és Avtovac elhagyása után elértük a Szerb – Bosnyák határon fekvő, festői szépségű Bilecko Jezero nevű tavat, amely partján simán ellennék egy hétig sátorral. Kiváló minőségű utakon haladtunk innen tovább Délnek, majd elértük a  Bosnyák viszonyokhoz mérten meglepően pofás kis Trebinje városkát, amely után ismét a Horvát határ következett. A lemenő nap fényében megcsodáltuk a Cavtat és Dubrovnik között elterülő adriai tengerpart látványát, majd lerongyoltunk a kikötőbe, hogy bevárjuk a Liburnija nevű kompot, amely reményeink szerint átvisz majd bennünket Olaszországba.

Csodás napfelkelte az AdriánAz átkelés eseménytelenül telt. A zsúfoltságot, az egymás hegyén-hátán, matracokon, hálózsákokban alvó embereket elkerülve a fedélzeten kerestünk alvóhelyet magunknak. Hosszú, kemény padokon elhelyezkedve, az óriási dízelmotor állandó dübörgése ellenére meglepően sokat tudtunk aludni. Hajnalban kelve egy-egy csokis croisson és capuccinó társaságában megcsodáltuk a napfelkeltét, majd menetrend szerint reggel nyolc órakor befutottunk Bari kikötőjébe.

 

Utunkat Olaszországban folytatjuk, lapozz!

[ pagebreak ]

Második nap: Bari – Pompei

Verőfényes napsütéssel és kellemes meleggel fogadott bennünket Olaszország. Gyorsan kijutottunk a városból, és viszonylag érdektelen, lankás dombvidéken át elindultunk a csizma talpának irányába, a Tarantói öböl felé. Utunkat hatalmas olajfa ligetek szegélyezték ameddig csak a szem ellátott. Jó vendéghez méltóan az egyik liget terméshozamának feljavítását mi is jó alaposan megsegítettük, mielőtt megszóltak volna, hogy „lám-lám a magyar csak lógni jön ide”. Eredeti tervemtől eltérően úgy döntöttünk, hogy kiélvezzük a kora őszi dél-olasz nyarat, és a lehető legtovább követjük a tengerpartot. Fürödni mentünk...Lido di Metaponto homokos partját elérve boldogan dobáltuk le magunkról a bő egy napja viselt gúnyát, majd vetettük be magunkat a kellemesen hűvös tenger vizébe. Miután kipancsoltuk magunkat, a meglepően néptelen szabadstrandon talált zuhanyok alatt lemostuk magunkról a sót, és a motorokat a mély homokból kiszabadítva ismét felkötöttük az útilaput. Más lehetőség nem lévén, rövid szakaszon egy gyorsforgalmi utat követve hamar elértük Policorot, amely után északnak kanyarodtunk a Del Pollino nemzeti park irányába. Egy benzinkút étkezőjében meglepően ízletes pizza szeleteket ebédeltünk, majd usgyi tovább a csizma másik oldalára. Haladós utunk volt Lauria városáig, amely magasságában kaptunk némi ízelítőt a ránk váró kanyar csemegékből. Innen becéloztuk Sapri városát, amelyet magasabban fekvő területeken keresztül és kellemesen motorozható utakon gyorsan el is értünk.

A Tarantói öböl strandjának forró homokjában sztender sem kellettEzután ismét követtük a tengerpartot, majd bevettük magunkat a festői szépségű és dallamos nevű del Cilento e Vallo di Diano nemzeti park területére, amelyen keresztül ismét a tengerparton kötöttünk ki egy Palinuro nevű kis település magasságában. Ezt követően jó ötven kilométeren át kanyarogva követtük az azúrkék tengert övező, zegzugos, sziklás tengerpartot, majd az úttal együtt elhagytuk azt egy Baia Arena nevű falucskánál, hogy Agropoli alatt ismét kijussunk oda. Innen egy semmi látnivalót nem kínáló, unalmas szakasz következett a Salernói öböl partján. Ez a majd negyven kilométeres szakasz afféle igazi nyaraltató nagyüzem, annak minden hátrányával. Szerencsére már nem volt tele nyaralókkal, de így is csak viszonylag lassan és unalmasan telt ez a rész. Tipikus délolasz utcarészletElértük Salernót, ahol egy huszáros mestervágással felugrottunk a Nápoly felé tartó autópályára mondván, hogy így öt perc alatt kikerüljük a kora esti dugót, és folytathatjuk a nap talán legélvezetesebb szakaszával Raito és Maiori között a tenger partját követve, utána pedig észak felé fordulva az SP2-es úton elérvén a szállásunkként kijelölt Pompeit. Annyi bibi csúszott a dologba, hogy elmértem egy kijáratot és negyven méterrel túlfutottam rajta. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem tesszük meg azt a negyven métert szemben a forgalommal, hanem továbbmegyünk a következő kijáratig és úgy próbálunk visszatérni a track vonalára. Ennek az lett az eredménye, hogy sikerült megismernünk belülről a salernói csúcsdugót annak minden olaszos bájával. Átéltük a minden irányból érkező és előző, dudáló, anyázó, berregő, büdös járművek káoszát és a rutinosan ugrabugráló gyalogosok hadának rohamait. Megcsodáltuk a mindezt közönyösen szemlélő rendőrök elképesztő hozzáállását is. Egyszóval beleestünk a sűrűjébe rendesen.

Megpillantottuk az olasz csizma másik szélét: ez már a Földközi tengerBő egyórás kevergés után visszataláltunk a pályára, de mivel vészesen közeledett az este, én pedig rutinosan kizárólag a fekete sisakpleximmel jöttem el az útra, a mielőbbi célba érkezés vált a legfőbb prioritássá. Ennek szellemében szomorúan feladtuk napi utunk utolsónak tervezett etapját. Az autópályán hamar elértük Pompeit, és gyakorlatilag perceken belül megtaláltuk a kiszemelt kempinget, ahol béreltünk egy bungallót, és egy fürdő után kiballagtunk elfogyasztani jól megérdemelt vacsoránkat. A kemping egyébként éppen a Vezúv által elpusztított ókori városrész mellett helyezkedett el, így kaptunk némi ízelítőt az egykori Pompei elképesztő építészeti csodájából. Szívesen megnéztük volna alaposabban, de a Vezúv, Herculaneum és Pompei bejárása önmagában is simán elbír egy hetet. Jóllakottan hajtottuk álomra fejünket, majd alaposan kipihenve magunkat borongós reggelre és szemerkélő esőre ébredtünk.

 

Tovább bolyongunk a szép talján tájakon, lapozz!

[ pagebreak ]

Harmadik nap: Pompei – Muccia

A kempingben még nem indult meg az élet, ezért kicsattogtunk a városba és betértünk az első nyitva tartó büfébe. Süteményekből és kávéból álló (mint később kiderült tipikus olasz) reggelink elfogyasztása után felmálháztuk a gépeket és esőruhát öltve nekiindultunk a következő etapnak. A GPS zegzugos és mocskos kis utcákon át vezetett, ide-oda kanyarogva az egymáshoz tapasztott, lepukkant házak között. Volt egy rész, ahol furán olaszosan kinéző kínaiak között vezetett utunk, máshol a legváratlanabb helyeken állta utunkat egy-egy lecsukott vasúti sorompó. Ez utóbbi egyébként igen érdekes volt. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most vonat vagy villamos. Esetleg valami HÉV-szerűség talán? Lényeg az, hogy mint kukac a féregjáratban kígyózott keresztül-kasul a városon olyan szűk pályán, hogy nem mertem volna a kezem betenni a házak fala és a kocsik közé. Tehát vonat jön, bakter putriból ki, sorompó lecsuk, vonat el, bakter sorompót fel, bakter putriba vissza, járművek tovább. Ez percek alatt lezajlott több ízben. Végül sikerült kievickélnünk ebből a városi dzsungelből és távolodva Pompeitől megcsodálhattuk a Vezúv alaposan megtépázott vonalait. Mondhatom elég beszédes látvány volt a hatalmas hegy deréktól hiányzó felső résszel. Meg is jegyeztem, hogy ez tényleg ganajul befűthetett a nyomorult ókoriaknak anno úgy kétezer évvel ezelőtt. Csúnya egy eset, mit mondjak. Haladtunk tovább.

Néhány perces pihenő a pálmák alatt: ősszel is csodálatos Olaszország ezen része!Lelkesen szívtuk a büdös városi dzsuva után üdítően ható, egyre frissebb és illatosabb levegőt és jókedvűen szemléltük az egyre közelebb kúszó hegyek látványát. Jókedvünk annál is inkább indokolt volt, mivel az esőt szépen derengő napsütés kezdte felváltani. Kihámoztuk magunkat a kotoncuccok dunsztos klímájából, és fellélegző pórusaink lelkes szuszogásától kisérve a lovak nyaka közé csördítettünk. Amúgy a déliek közlekedési szokásaiban van bőven praktikum is. Konkrétan például, hogy senki nem lepődik meg semmin, mindenki számít mindenre. Nincs olyan, hogy elképzelhetetlen. A KRESZ csak amolyan mankó, amely valóban csupán jelképes jelentőséggel bír a helyiek számára. Annyival mehet az ember, amennyivel mer. Bárhol motorozhat akár kilométereket is, folyamatosan előzgetve akár dupla záróvonalon is. Sőt, ha nem ezt teszi, senki nem érti, hogy miért nem. Az autók lehúzódnak, mások (a leghülyébbek) versenyre kelnek majd csalódnak, megint mások pedig bemutatják, hogy ott is lehet, ahol nem is. A ritkán előforduló rendőrök jelenlétét jelzik a szembejövőnek, így meglehetős biztonsággal szeghetünk meg minden létező szabályt, tevékenységünk jó eséllyel megtorolatlan marad.

Jellemző panoráma a parvonalat kísérő útrólLassan elhagyva a Nápoly vonzáskörzetébe tartozó, sűrűbben lakott területeket, egyre kellemesebb vidéken vezetett utunk. Piedimonte Matese után elértük az említett településről elnevezett parkot és csak tovább-tovább északnyugati irányban. Előbb Sulmona városát, majd  a tavaly egy igen komoly földrengés által megtépázott L’Aquilla települését hagytuk magunk mögött. Errefelé teljesen mindegy merre halad az utazó, nemigen lehet hibázni. Ami általános érvénnyel bír, hogy az utak mindenhol jó állapotúak, és minél alsóbbrendűek, annál látványosabbak is. Természetesen utóbbiak esetében a tempó jelentős mértékben lassul, mivel az apró kis falvakat igen kacifántos nyomvonalon összekötő, rengeteg kanyarral bíró, szűk kis utacskák meglehetős koncentrációt és óvatosságot követelnek az embertől.  Én mégis mindenkinek ezeket ajánlom, mivel olyan bepillantást nyújtanak a helyi valóságba, amelyet egyébként bajosan ismerhet meg az ember. L’Aquilla után Rieti irányába indultunk tovább, de mielőtt elértük volna a várost északra fordultunk Madonna del Paso irányába, hogy elérjük az ilyenkor igen elhagyatott síközpontot, Terminillot. Ez egy 1500 és 2100 méter között elhelyezkedő nyugis kis síparadicsom, amely azonban ebben a hómentes időszakban alaposan elnéptelenedik. Éppen ez való a magunkfajta nyugalomra vágyó utazóknak, hiszen így még arra is volt elvileg lehetőségünk, hogy megpróbáljuk motorral meghódítani a sípályát.

A déli építkezési szokások szerint a város területéből egy négyzetcentiméter sem veszhet kárbaCsodás kanyarokkal tarkított, minőségi úton jutottunk fel a célhoz. Itt szemrevételezve a lehetőségeket, egy erdei út mellett döntöttünk, amelyre behajtva egy teljesen szabadon mozgó, kisebb ménessel találtuk szemben magunkat. Mielőtt lett volna időnk betojni vagy bármit is kitalálni, a lovak egyszerűen bevetették magukat a meredek hegyoldal egy nyaktörő vízmosásába és zergéket is megszégyenítő ügyességgel elhagyták a terepet. Utunk így szabaddá vált, mi pedig élve a lehetőséggel rátekertük a tüzet. El is jutottunk egészen a következő kanyarig, ahol egy sorompó állta utunk. Szomorúan belátva, hogy ami nem megy azt itt (otthoni szokásainktól eltérően) nem kellene erőltetni, vettünk egy 180 fokos fordulatot és visszatérve az aszfaltra elindultunk lefelé a hegyről. Csodálatos úton, először kopár sziklák közötti éles fordulókkal, majd egy sűrű erdőben árnyékba burkolózott szakaszon vezetett az út. Később a hegy túloldalán elértük Leonessát, amely egy hangulatos kis település nagyjából éppen az olasz csizma közepén. Sorra következtek az előbbihez hasonlatos kisebb városkák, így Ruscio, Cascia, Serravalle, majd Triponzo után érintve a Dei Monti Sibillini nemzeti parkot elértük Mucsát. Vagy Muccia-t, ahogy az olaszok nevezik.

Ilyenek a legrosszabb utak...Itt ránk esteledvén, úgy határoztunk, hogy nem erőltetjük a még e napra tervezett közel száz kilométer megtételét, hanem keresünk egy szállást és másnap világosban folytatjuk utunkat. Így is tettünk és sikerült is egy rendkívül hangulatos kis családi fogadót találnunk, ahol egy pazar vacsora és némi helyi termelésű vörösbor elfogyasztása után alaposan kialudtuk magunkat. Kommunikációs nehézségek miatt (ők csak olaszul beszéltek mi csak olaszul nem) kaptunk egy általuk ajánlott menüt. Ennek az egyik fogása volt a trippa, ami nem más, mint az olasz pacal. Mondhatom, igen meglepődtem, de jól bekajáltam belőle fanyalgó társaim legnagyobb örömére, hiszen a háziak érzékenyek voltak. Mi pedig nem akartuk őket megbántani azzal, hogy otthagyjuk az általuk ajánlott fogásokat.

Monumentális ókori vízvezeték, valódi méreteit csak alatta állva érzékeljükVerőfényes napsütésre ébredtünk, és a szokásos sütemény és kávék elfogyasztása után szívélyes búcsút véve szállásadóinktól nekilendültünk a következő etapnak.

 

Hamarosan folytatjuk a túra második felének beszámolójával!

Elolvasom
/ / / / / / /

Thumbnail
Semmi nem állhat az útjába!

Semmi nem állhat az útjába!







Egy vallomással kell kezdenem. Egyfelől nagyon könnyű helyzetben vagyok ennek a cikknek a megírásával, hiszen 2006 óta saját BMW R1200GS Adventure motorkerékpárommal közösen megtettem kis híján kilencvenezer kilométert, tehát némi típusismeret rám ragadt a modellel kapcsolatban. Másfelől elfogult rajongói szemmel lehet írni olvasói tesztet, de ez nem az – nekem tehát pártatlannak kell maradnom. Majd a teszt végére érve a kedves olvasó eldönti, a két part között mennyire sikerült megtalálnom az arany középutat.

 


 

Egy kis történelem

Amikor egy modellcsalád megteremt egy kategóriát, majd harminc éven keresztül annak etalonja is tud maradni, akkor érdemes röviden áttekinteni, mik lehetnek ennek az okai. 1980-ban jelent meg a BMW R800G/S, amely nem kevesebbet tűzött ki célként, mint egy valóban mindenhol használható motorkerékpár létrehozását – erre utal nevében a Gelände/Strasse rövidítés. A koncepció alapjai, a hosszú élettartamú lég-olajhűtéses boxermotor, a gondozásmentes kardánhajtás, a nagyon masszív futómű és általános felépítés a mai napig változatlanok maradtak. A konstrukció eltaláltságát bizonyította 1981-ben a Párizs-Dakar győzelem, illetve az azóta is töretlen eladási mutatók. Közben a motor technikája folyamatosan fejlődött: az R1100GS-sel megjelent a telelever első futómű, az R1150GS Adventure modellel pedig az igazi kalandormotor, amely nem csupán felépítésével, hanem tekintélyes hatótávjával is a hosszú távú túrákat támogatta. Az ő utódjaként lépett piacra 2006-ban tesztalanyunk első generációja, amely két évvel később egy ráncfelvarráson esett át, idén pedig megkapta a DOHC vezérlésű boxer-blokkot. Nézzük, mit kínál leendő tulajdonosainak a legújabb és legnagyobb GS!

 

Ennél tekintélyesebb megjelenésű motor kevés van

A vadállat

Kezdjük a leglényegesebbel: a blokkal. A tavalyi modellévig gyártott testvéreihez képest ugyanis alapvetően ebben mutat újat az R1200GS Adventure. A többi eltérés az én motoromhoz képest, mint a módosított kormány vagy éppen az elektronikusan állítható futómű mind megjelentek már az előző ráncfelvarráskor.

 

Megváltozott a szelepfedél-védő is, így könnyű azonosítani az új blokkotNa de a blokk valóban megér egy misét, vagy akár többet is! Ugyan megegyezik a „sima” R1200GS hajtóművével, azonban olyan mély benyomást tett rám, hogy mindenképpen beszélnem kell róla. Némileg növekedett a teljesítménye és forgatónyomatéka is, illetve változott a motorvezérlési program. Mindezek eredménye egy nagyságrendekkel pörgősebb blokk, mint a korábbi. A 110 lóerő és a 120 newtonméter nem adja vissza azt az érzést, amit a gáz elcsavarásakor érezhetünk. A motor ugyanis valósággal szomjazza a fordulatot, egészen vadul pörög fel és katapultálja előre a gépet. Ehhez extra segítséget kap a kicsit rövidebbre méretezett áttételezéstől is – hatodikban 300-al forog többet, mint a 2009-es modell. A dinamikai élményt nagyban fokozza a kipufogócsappantyú is, amely a fedélzeten folyamatosan azt az érzést kelti, hogy valamilyen versenyrendszerrel szerelt vason ülünk. A jobb markolat csavargatása iránti kedvünket is fokozza ez a férfias, öblögető hangorkán.

 

Ez a kis fekete doboz tehet a fedélzeti hangorgiárólHihetetlen, de igaz: a csappantyúra azért volt szükség, hogy legszigorúbb zajvédelmi normáknak is megfeleljen a motor. Az elhaladási zaj ugyanis – amelyet ellenőriznek a környezetvédelmi szervezetek – csökkent! A fedélzeten persze ezt nem tudjuk elhinni. A végsebesség, gyorsulás jelentős mértékben nem változott, mint ahogy a fogyasztás sem: 5-6 liter között kényelmesen eltúrázhatunk a motorral, 6-7 liter között már kimondottan sportosan közlekedhetünk, 7 liter fölött pedig vagy nagyon durván büntetünk mindenkit, vagy autópályán megyünk éppen valahova nagyon messzire és éppen sietünk. A gyakorlati hatótáv a változatlan tanknak köszönhetően így 5-600 kilométer közötti. Apropó, tank: az én motoromban már sokszorosan bizonyította a műanyag konstrukció, hogy fittyet hány a legkeményebb fizikai behatásokra is, így bátran ajánlható kemény terepes igénybevételre is.

 

 

A következő oldalon a futómű és egyéb apró részletek következnek.

 

[ pagebreak ]

A kemény terep

Ilyenre nyilván nem vittük a tesztgépet, hiszen ehhez megfelelő gumi is kellett volna, gyárilag pedig aszfaltra optimalizált abroncsokkal szerelik a GS-eket. A saját motorom azonban már sokszorosan bizonyította, hogy szinte mindenhol megállja a helyét. 

A kardán kemény offroadozáskor érdekes hangokat ad ki, amit idővel megszokunkA 2008-as modellévtől a GS-ek is elérhetők elektronikusan állítható ESA futóművel. Az RT tesztjében kiveséztük ennek működését, a terephasználat azonban további állítási lehetőségeket kívánt a motoroktól, így a GS rendszere többet tud, mint a kizárólag aszfaltra szánt BMW modelleké. Az egy személy, egy személy csomaggal illetve két személy és a komfortos, átlagos vagy sportos rugózások beállítása itt is lehetséges, azonban választhatjuk a könnyű és a nehéz terep funkciókat is. Ilyenkor a futómű a rugóalapot is állítja, így nő a rugóút (ezzel együtt a hasmagasság is), illetve teljesen más karakterisztika szerint rugózik a motor. Keményre tömörödött, brutálisan hepehupás földutakon próbálgattam a beállítások közti különbségeket: ahol éppen csak átvergődünk a Comfort beállítással (ez a kényelmesre, lágyra hangolt aszfaltos program), ott már a könnyű terep opciójával is gyakorlatilag észrevétlenül suhanunk keresztül. Terephasználat esetén menet közben hangolhatjuk a futóművünket Soft, Normal vagy Hard állásokba – ez alapvetően azt szabályozza, mennyire keményen toljuk terepen. A legkeményebb beállításnál kicsit vesztünk a komfortból, viszont sokkal durvább csapásokat visel el rezzenéstelenül a rugózás. A saját motorom futóművében egy minden ízében állítható Wilbers rendszer van, azonban ha ma vennék GS-t, könnyen lehet hogy a gyári ESA-ra szavaznék. 

Terepen nagyon jól jön az alaposan megtervezett védelmi rendszer

Nem minden arany, ami…

Megígértem, hogy nem csak ömlengeni fogok az R1200GS Adventure-ről. Vannak ugyanis részletei, amelyek nem nyerték el tetszésemet. A modell megszületése óta változatlan szélvédő a legnagyobb bajom – olyan turbulenciát kelt ugyanis, amelyeket a 180 centi fölötti motorosok többsége alig képes elviselni. Annak idején a saját motorommal próbálkoztam én is Laminar Lip magasítóval, majd végül egy teljesen egyedileg összefaragott szélvédő hozta meg a megoldást. Akik a bűvös határ alá esnek, azoknak tökéletes a szélvédelem minden szempontból – azonban 175 centitől a vezető lába nem ér le a talajszintre. Így az optimális GS vevő e két érték közé kell hogy essen, vagy hamarosan el fog kezdeni farigcsálni a szélvédővel. 

Szemre teljesen jónak tűnik a szélvédő, nagy tartományban állítható is. De mindenhol nagy a szélzaj
A másik problémám szintén a testmagasságommal áll összefüggésben. A 2006-2007-es modellek egy 35 milliméteres kormánymagasítóval tökéletes testhelyzetet biztosítanak akár két méteres emberek számára is, hogy állva tereljék kalandmotorjukat a terepszakaszokon. A két éve megváltoztatott, alacsonyabb ívelésű kormány ugyanis az előrebuktatással szinte semmit nem emelkedik, és eleve alacsonyabban is van, mint az előző generációknál. Így a magasra nőtt motorosok megint nincsenek kedvező helyzetben, hiszen csak kicsit rogyasztott lábbal állva motorozhatnak, ami hosszú távon bizony fárasztó. Persze mind a két említett hiba orvosolható utólag, de ezt nyugodtan megtehetnék a gyárban is. 

Itt látszik, hogy a 190 centimmel csak ilyen tökéletlen tartásban tudok állva motorozni az alacsony kormány miatt

Minden földi jó

Az R1200GS Adventure ezzel a két tökéletlenségével együtt teljesen, sőt egyedülálló módon alkalmas rá, hogy akár sártekénk megkerülésére is elinduljunk vele. Szükség esetén kikapcsolható blokkolás-és kipörgésgátló, markolatfűtés és kézvédő, egészen komoly bukások esetén is sértetlenséget biztosító védelmi rendszer (bukócső-, szelepfedél- és kartervédő), irgalmatlanul hosszú hatótáv, minden körülmények között elboldoguló futómű, kardánhajtás, kiegészítő fényszórók és teljes kofferrendszer segít minket, akármilyen hosszú úton keressük is a kalandokat. Nem véletlen, hogy talán semmilyen motor nem bukkan fel olyan gyakran a kietlen tájakon, mint ez. Kalandorok, ne kíméljétek!

A brutális szélesség elsődleges oka a hatalmas és elég mélyre helyezett tank. De mi éppen ezért a megjelenésért szeretjük ezt a bálnát!

 

Következzenek a műszaki adatok!

 

[ pagebreak ]

Műszaki adatok

 

 

 
BMW R1200GS Adventure
Erőforrás
 
Motortípus
Kéthengeres, lég-olaj hűtésű, hengerenként négy szelepes, DOHC vezérlésű boxermotor
Hengerűrtartalom (cm3)
1170
Furat x löket (mm)
101×73
Sűrítési viszony
12
Keverékképzés
BMS-K+
Teljesítmény (kW/LE/rpm)
81/110/7750
Forgatónyomaték (Nm/rpm)
120/6000
Indítás
önindító
Erőátvitel
 
Sebességváltó
körmös kapcsolású, hatfokozatú
Szekunder hajtás
kardántengely
Felépítés
 
Váz típusa
térhálós csőváz teherviselő elemként beépített motorblokkal
Futómű elöl
Telelever, 210mm rugóút
Futómű hátul
Paralever, 220mm rugóút
Első fék
két 305mm-es tárcsa, opcionális ABS
Hátsó fék
egy 265mm-es tárcsa, opcionális ABS
Gumiabroncs elöl
110/80R19
Gumiabroncs hátul
150/70R17
Méretek
 
Hosszúság/szélesség (mm)
2240/990
Tengelytáv (mm)
1510
Utánfutás/villaszög (mm/fok)
88,7/65,2
Ülésmagasság (mm)
890/910
Üzemanyagtartály térfogata (l)
33
Saját tömeg üresen/feltankolva(kg)
223/256
Megengedett össztömeg (kg)
475
Menetadatok
 
Végsebesség (km/ó)
>200
Fogyasztás 90/120kmh (l/100km)
4,6/6,1
Ár (forint)
 4 448 000
 
 
Elolvasom
/ / / / / /

Thumbnail
A megvalósult álom – 6. rész

A megvalósult álom – 6. rész

Vissza a civilizációba


/static/artpic/400/m96.JPG
A kecskék a fán legelésznek


/static/artpic/400/m99.jpg
Az erózió érdekes formákat alakít ki


/static/artpic/400/m100.jpg
Ilyen gyönyörű tájon motorozni élvezetes


/static/artpic/400/m102.JPG
Marrakesh, Djemaa el-Fna


/static/artpic/400/m106.JPG

Elolvasom
/ / / / / /